Néhány hónappal ezelőtt Lengyel Janó szervezésében látogatást tettek – főleg Janó barátai és kutatótársai – a kőbányai sörgyár üzemterülete alatt húzódó pincerendszerben. Második alkalommal szintén Janó indíttatására Társulati szervezésben ismételtük meg a látogatást. Igaz, az ászokpincék távol állnak a barlangtani értékektől, mégis részeként a „Föld alatti Budapestnek” igen nagyszámú érdeklődőt vonzottak le 2011. november 22-én este. A közel hetvenfős csapatunk 17 órakor gyülekezett a gyár aulájában, itt találkoztunk a csoport vezetőjével. Vincze Ernő 25 éve a sörgyár főépítésze, igaz alépítésze ezidő alatt sosem volt. Ernő felelős többek között a pincerendszer statikai vizsgálatától kezdve az állagmegóvásokon át a felújítási munkákig mindenért. Mondhatni, nagy teher nehezedik rá…
A térkép Vincze Ernő főépítész úr szíves közreműködésével, a Dreher Sörgyárak Zrt. archívumából származik. Nagyobb felbontásért klikkelj a térképre.
A kőbányai pincék „befoglaló kőzete” ugyanis egy elég rossz megtartású mészkő. Ez a könnyen faragható, fűrészelhető, ugyanakkor fagyálló és a levegőn szinte tovább szilárduló kőbányai, miocén korabeli szarmata mészkő Pest egyik legfontosabb építőköve volt. Különösen az 1838-as nagy pesti árvíz után növekedett meg a kitermelés. Kőbánya köveiből híres építészeti alkotások születtek, így a Városfal, a Lánchíd, a Margit híd, a Mátyástemplom, a Halászbástya, a Citadella, az Opera, az Egyetemi Könyvtár, a Tudományos Akadémia, az Andrássy út számos palotája, sőt még a kecskeméti református templom újjáépítéséhez is innen szállították a köveket. 1890 körül, amikorra a kőbányászat gyakorlatilag befejeződött, Magyarország egyik legnagyobb, összefüggő pincerendszere maradt a bányák helyén. A kőbányai pincék ma ismert hossza több mint 32 km. 180 ezer négyzetméter alapterületű, fésűs elrendezésű járatrendszer maradt a bányatevékenység befejeződése után a föld alatt. A télen-nyáron állandóan hűvös járatrendszer kapóra jött Dreher Antalnak, aki miután 1862-ben megvásárolta a Kőbányai Sörgyár telepét, pinceként használta a bányát, több tíz méteres mélységben tárolva a felszíni épületekben főzött sört. A sörgyártás azonban a privatizáció óta egyre kisebb területen folyik. Mostanra gyakorlatilag visszaszorult az egykori Részvényserfőzde épületeibe, a Jászberényi úti, úgynevezett kettes telepre.
A pincék több szinten vannak, mi a középső szint egy kis részét jártuk be, amely a természetes vízszint szivattyúzásával szárazon tartott, 6-8 méter magas folyosók hálózata. Tanulságos volt látni a rossz állékonyságú kőzet biztosítási munkáit, helyenként a repedező meztelen kőzetfelszínt. Méhkashoz hasonlóan bolydult fel a tömeg, amikor az alagútrendszer cseppkövesedő szakaszához értünk. A mennyezetről százával függnek a szalmacseppkövek, amelyek a felszínen deponált salakból oldódó kénessav és a betonpillérek összjátékaként képződnek. Alattuk a talpon kis állócseppkövek, az egyik boltív alatt három méteres cseppkőoszlop mindössze centiméteres vastagsággal. A betonaljzat repedésén egy helyen a kapilláris víz a recski élményekhez hasonló csövecskéket alakított ki. Villogtak a vakuk, a társaság fele itt le is maradt.
A látogatók egy része kíváncsian várta, mikor, melyik folyosó kanyarja után bukkannak fel a sejtelmesen megvilágított párás palástú acéltartályok, és a csorgatón sorba rendezett tiszta korsók. Azonban a technológiai változásoknak köszönhetően ez sajnos már egy másik területen található. A sört szállító deres vezetéket azonban láthattuk, néhányan sóvárogva simították végig. Még ha néhányan picit csalódottak is voltak emiatt, mindenképp nagy öröm volt látni, hogy egy ilyen program milyen parádés közönséget csalogat magához. Az elmaradt kóstolót viszont az említett termék közértben történt megvásárlásával és elfogyasztásával pótoltuk.