Aragnonera - 2005

BARLANGÁSZ AJÁNDÉK

Részvétel spanyolországi az Aranonera-barlang kutatótáborában

A 2004-ben hazánkban járt Francia Barlangi Mentőszolgálat tagjai közreműködésével az idei nyáron lehetőségünk nyílt (MAFC és a körülötte lévő holdudvar) a részvételre a spanyolországi Aranonera-barlangrendszer továbbkutatására szerveződött nemzetközi táborban.

A barlangrendszerről előzetesen a következő információink voltak: Az alsó részeken Kagyóék 1998-ban tettek úgynevezett klasszikus átmenőtúrát (T1-Cueva de Santa Elena), illetve több magyar barlangász társaság hosszabb – rövidebb szakaszokat járt be a rendszer kifolyójában, a Cueva de Santa Elena-barlangban. A barlang több bejárattal rendelkezik, összes hossza a tábor előtt megközelítőleg 41 kilométer, legnagyobb mélysége pedig 1349 méter volt.

A méltán világhíres és valóban lenyűgöző Ordessa Nemzeti Parktól nyugatra lévő barlangrendszer egy kb. Ny–K-i irányú 200 méter széles, 400 méter vastagságú mészkősávban helyezkedik el (az 1300 métert meghaladó függőleges kiterjedést a karsztosodásra alkalmas kőzet meredek dőlése teszi lehetővé), mely réteget északi, déli irányból, illetve alulról homokkő határol. Az Aranonera-barlang felső bejáratai bőven 2000 méter tengerszint feletti magasságban nyílnak.

A vendéglátó barcelonai Espeleo Club de Gracia már 1972 óta kutatja a barlangot, az előző igen tekintélyes adatok az Ő munkájukat dicsérik. Nyári táborokat is csaknem azóta szerveznek. Lévén magashegyi barlangról van szó, így az alsóbb részekbe tett túrákhoz a vízveszély miatt a nyár végi vagy a téli időszak tekinthető biztonságosnak.

A kutatótábor szervezését ez évben is a fenti csoport vállalta, mely egyúttal gondoskodott a víz és élelem valamint a szükséges felszerelés felszállításáról is. Az előbbi információk birtokában öten indultunk Budapestről, de autónk katasztrofális meghibásodása (kettős tömegű lendítőkerék eltört, és mindent összezúzott a motorblokkon kívül – ha jól jegyeztük meg az autószerelő által elmondottakat) miatt csak Székesfehérvárig jutottunk, ahol megbivakoltunk (kösz Maci!), majd a másnapi autócserét követően (köszönet apósomnak!) sajnos egy fővel kevesebben, de töretlen lelkesedéssel indultunk újra a messzi útra. Mivel ez az időszak (augusztus eleje) a legfőbb európai szabadságolási időszak volt, így megtapasztalhattuk a 2 x 3 sávos francia autópályák 250 kilométeren át tartó bedugulását.

A tábor

Másfél napos vezetés után szerencsésen meg is érkeztünk a találkozási pontként megnevezett Lineas de Broto faluba, ahol rövid ideig tartó tanácstalanságunkat (csak fél napot tudtunk a késésből lefaragni, így a többiek természetesen már felköltöztek a táborba) a hegyről csak miattunk lejövő tábortársaink oldották fel. Sajnos a felszerelésünk lekéste a helikopteres szállítást (pedig azt nagyon vártuk), így először terepjáró, majd az út végén önkéntes serpák (olasz és brit barlangászok) segítségével a normál nehéz zsákok helyett közepes motyóval ballagtunk fel a hegyre kb. 2, 5 óra alatt, útközben egy kellemes vízesés alatti fürdőzéssel hűsítettük magunkat. A tábort igen szép helyen, 2300 méter tengerszint feletti magasságban rendezték be a spanyolok. A barlang bejáratai 0,5–2 óra járásnyira helyezkedtek el, igazán közelinek és ideálisnak mondható helyen. A táborban való részvételért mindössze egy – a magyar zsebnek ugyan megterhelő, de nagyon megtérülő(!) – összeget kellett fizetnünk a közös költségbe, ami viszont magában foglalta a teljes ellátást, étellel és (nagyon fontos) vízzel együtt, illetve ezeknek a hegyre történő felszállítását is – kiegészítve természetesen a kötelekkel, karabinerekkel, fúrókkal és egyéb barlangos „csingi-lingikkel”. Meg kell jegyezni, hogy a teljes ellátásra vonatkozó legmerészebb várakozásunkat is messze felülmúlta az a valóság, mely az elénk varázsolt „terülj-terülj asztalkám” stílusú vendéglátásban öltött testet. Elég jól jellemzi az ellátmányt, hogy többször kaptunk grillcsirkét ebédre, természetesen mediterrán jellegű mindenféle földi jóból összerakott salátákkal. Vacsora után pedig sosem maradt el a puding! Napi háromszori étkezés, barlangba menetelkor kis zacskóban ellátmány, melyből a kolbászok, sajtok, csokik mellől nem hiányzott még a citromos italpor sem („plussssz” helyett). Bizony, elég jó érzés, amikor csak azzal kell foglalkozni egy táborban, hogy menj a barlangba és kutass! Minden mást pedig megtesznek helyetted, érted! A táborban rajtunk kívül angol, belga, svájci olasz barlangászok vettek részt, természetesen a vendéglátó spanyolok mellett.

Ismerkedés a rendszerrel

Az Aranonera rendszerével a tavalyi évben kötötték össze a Foraton de Tendenera-barlangot, amelyet egy teljesen más csoport tárt fel a múlt évezred végén, és eddig az ő kezelésükben volt a barlang. Mára azonban ezt a kutatást feladták, a barlang kutatói jogáról lemondtak, de a térképezési adatokat nem szolgáltatták ki vendéglátóinknak, így a föld alatti járatok teljes újra feltérképezése elengedhetetlenül fontossá vált (tehát más országbeli barlangászok is tudják ám egymást sz....ni, nem csak a magyarok!). A Foraton felső része hatalmas tágas járatainak felmérése 2004-ben megtörtént, a középső részek egy kilométer hosszú vizes kuszodájának feldolgozását a jelenlévő angolok és svájciak vállalták. Mi egy másik bejáraton (S-1) keresztül szálltunk le barlangba, a tavalyi összekötésen keresztül, és a kuszoda alatti részeken értük el a Foratont. A konkrét összeköttetés egy roppant kellemetlen sáros-vizes ferde falú 60 méteres aknán keresztül történt meg, melyben az omlásveszély miatt egyesével közlekedtünk. Az akna egy másik 60-as hasadékra nyílik rá (tehát a kettő együtt egy 120 méter mély aknát képez), aminek a tetejében egy kikerülhetetlen, a fentebb említett egy kilométeres kuszodából bejövő patakon kellett keresztül traverzálni, majd szerencsére egy oldalaknában lehetett továbbereszkedni. Első alkalommal –730 méterig mentünk hármasban (Maci, Kutya és jómagam) a bent lévő köteleket, ahol kellett cserélve, a beszelést javítva, bevezetőszárakat pótolva, utat jelezve a későbbi térképezőknek. Itt a nálunk lévő (tovább a végpontig szükséges) zsákokat eldepózva visszafordultunk, majd összesen 15 órás túrát magunk mögött hagyva értünk ki a barlangból. A járatok egyébként meglepően tágasak voltak, az aknák beszállásai sem adták a jól megszokott (de eléggé utált) szűk nyomorgós érzést. Az aknasor alján induló kis lejtésű „szintes” rész sem volt túl szűk, szerencsére kevés igazi kúszós élményt kaptunk. A segítségünkre lévő térkép alapján igazán könnyen ment a tájékozódás, az aknák is olyan mélyek voltak, mint azt előre számítottuk, tehát kötélből is tellett mindegyikbe. Másnap a Foraton pihentető jellegű felső részeibe tett túrával, illetve a szűken értelmezett környék legmagasabb pontjára (El pico de Tendenera 2853 méter) irányuló kirándulással múlattuk az időt. Illetve előkészítettük a felszerelésünket a végponti túrához.

Végre -1 000 alatt!!!

Nem túl korai kelés, reggelizés után Kutyával és két 18 éves helybéli fiúkával együtt indultunk a végpontra. A spanyolok tőlünk teljesen külön csapatot alkottak és mozogtak. Kímélő tempóban 5 óra alatt értük el a térképen jelzett végpontot –993 méteres mélységben. Az előző nap megismert járatokhoz képest a lentebbi részeken a barlang képe erősen megváltozott. A járatban található formák először is nagyon megnőttek (folyosó magassága, szélessége, patak vízhozama, a járatban található omladék mérete és mennyisége), majd a Tobogan a l’Infern „komor és baljóslatú” lejtős aknája után a méretek csökkentek az omladék mennyisége és méretei pedig tovább nőttek. Az utolsó szűkületsor utáni omladék és omladékos patak szinte már elkeserítő volt – de a végpontot igazából nem találtuk! Illetve arról a helyről, ami a térképen és a leírásban végpontként szerepelt, tovább tudtunk menni! Kényelmesen tágas ferde járat, majd egy kis (-6 méteres) akna után a folyosót követve egy kb. 20 méter mély és 15 méter átmérőjű akna tetején álltunk meg, ez adta a végpontunkat kb. -1040 méteren. Innen kezdtük a térképezést visszafelé haladva. Ekkor értek utol minket a spanyolok, akik hihetetlen nagy boldogságban voltak – hiszen ilyen fiatalon nem csak hogy elérték egy „ezres” alját, de még új részt is láthattak! „Szerencsére” nem túl sokáig tudtuk a főágat térképezni kifele haladva, mivel az utolsó előtti kötélnél (körülbelül –980 méteren) egy „két lépéses” felmászás után nagy méretű fosszilis járatot találtunk. Ezt menet közben tártuk fel és térképeztük Az első 80 méter (cseppköves, kicsit sáros, kicsit omladékos de 2 méter átmérőjű szakasz) után egy 5 méter mély lemászást követően a járat arculata igazán megváltozott. Öt méter tágas, porszáraz, gipsztűkkel és gipszlerakódással (mely gipszréteg úgy ropogott, mint télen a szűz hó) fedett homokos folyosó ment a hegybe! Rendületlenül! A huzat, hát az pedig ment lefelé (tehát a „huzatszabályoknak” megfelelően nyáron a felső bejárattól az alsó irányába), ebben a hatalmas szelvényben is erősen, nagyon erősen érezhetően! Aknák felett átmászva, kínosan csúszós lejtőkön leaváckodva (miután a kötelet már letettük...) és 2 db réges–régen kiszáradt szifon után értük el a feltárásunk végét - egy kb. 40-es akna formájában! Persze nem ereszkedtünk le, meghagytuk ezt a minket követőknek. Összesen hozzávetőleg 730 méternyi járatot térképeztünk fel ebben a folyosóban, amit a vendéglátóink kedvességének köszönhetően elnevezhettünk. A keresztségben és a fantáziánkban a Budapesti 4. Metró nevet kapta ez a járat. A főághoz visszafelé menet térképezés nélkül még bejártuk ennek a fantasztikus folyosónak két oldalágát, kb. 150 méteres hosszban, melyek szintén aknában vagy köteles lemászásban végződtek. Hatalmas boldogságban ettük meg az aznapi kajaellátmányunk jelentős részét, majd nyugodt tempóban haladva, komolyabb baleset nélkül értünk a bejárathoz; bivak nélküli, 19 órás túrát hagyva magunk mögött, megtéve egy ezres túrát feltárással és valóban sok térképezéssel a tarsolyunkban. A bejárati zónában találkoztunk újra spanyol társainkkal, akik életük első ezresét jó fiatalon kapták meg, boldogságuk és persze fáradtságuk ehhez mérhetően jó nagy volt!! A Foratonban összességében 825 méter új részt térképeztünk, 4 db beereszkedés nélküli aknát hagytunk hátra a végpontjainkon (nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ezer alatt!) a barlangszakasz mélységét –993 méterről -1072-re növeltük. Itthon egy nagyon komoly eredmény lenne ez a feltárás – de ott is szép teljesítmény! A táborban hatalmas örömmel fogadták eredményeinket – és azonnal indult egy vízhatlanba csomagolt Liverpool-i különítmény a végponti aknákhoz. Sajnos, még a régi részben eltévedtek, mire meglelték a jó „utcát”, addigra elfáradtak. Másnap újra elindulhattak volna, de ezt megfelelő motiváció hiányában kihagyták (vajon akkor mi a motiváció, ha nem ez?). Tehát az aknák még várnak…. A felszínen lévő spanyol orvos (Ignacio) ellátta sebeinket, és kicsit aludtunk. A délutánt a környék jeges barlangjainak megtekintésével töltöttük. Este az új részek által generált öröm hatására előkerült gonosz italok nagyon eredményes gyorstalpaló spanyol – magyar nyelvtanfolyamot (EGÉSZSÉGEDRE! – SALUT!) indítottak el. A hegyről levezető úton meleg és kegyetlen napsütés kínzott, és nagyon szomorúak voltunk, hogy a tábortól, annak befejezése előtt el kell válnunk. A hazaúton kicsit kanyonoztunk (kötelező program Rio Sorossal), végigaraszoltuk a 400 kilométeresre duzzadt francia autópálya dugót, meztelenkedtünk a Pont du Gard alatti folyóban, tengeri pókra vadásztunk Triesztnél, és lépésben haladtunk a Balaton déli partján. Rövid volt, de nagyon jó. Igazi ajándék.

Résztvevők: Invics Gábor (Maci), Köblös Csaba, Németh Zsolt (Kutya), Kucsera Márton

Szerző: Kucsera Márton

Képek