Kimentünk azért és ott is megkérdeztük a buszokat akik viszont vissza a város felé mutogattak. Gondolván, hogy vissza akarnak küldeni oda ahonnan jöttünk bementünk a vonathoz, hogy ott is kicsit feltartsuk a sort. Amíg ott próbálkoztunk szerencsére egy kicsit angolul beszélő hölgy visszavitt a buszokhoz ahol végre kiderült hogy van egy harmadik buszpályaudvar is ami onnan nem látszik, addig is oda mutogatott mindenki, csak ők tudták hogy az ott van. Innen egy önjelölt guide vitt minket némi kereset reményében oda és sikerült is jegyet szerezni, de csak másnap reggelre mert szombaton nem megy busz. Mint utóbb kiderült ez viszont szerencse volt. A guide megpróbált még rutinból átverni minket a pénztárnál, de felsült lelepleztük és elzavartuk.
Visszabuszoztunk a faluba és a szitáló ködben nekivágtunk a világörökségnek persze a megfelelő autentikus ebéd után. Bent azonnal az ingyenes buszra szálltunk és elmentünk a felvonóhoz ami felvitt minket a hegy tetejére ami még ködösebb és esősebb volt mint lent a völgy.
Megtettük a legnagyobb kört amit lehetett a hatalmas homokkő torony tetején, szomorúan néztünk a számtalan kilátópontról a reménytelen ködbe, majd gyalog lejöttünk az oldalában kiépített túristaúton félúton egy vigaszsört elfogyasztva.
Kutya azonnal visszament aludni a szállodába, mi még a Marcival elmentünk egy órát felfelé a völgyön így, láttuk legalább a homokkőtornyok alját, de az idő teljesen reménytelen volt. Ez egyébként érdekes módon a helyieket nem zavarta, gyakorlatilag végtelenített menetoszlopban közlekedtek mindenhol, mintha kötelező lett volna és lelkesen nézték a ködöt és az esőt.
Miután teljesen átázva visszatértünk a szállóba felvertük a Kutyát majd elmentünk enni, massziroztatni (most már a Marci is) internetezni, majd sörözés és alvás.
