A Szilicei-fennsík középső részén, nagyjából a Szilicei-jégbarlang és a Gombaszögi-barlang között található Gömör egyik legkiterjedtebb természetes földalatti folyosórendszere. A földalatti patakkal összekötött járatokat egészében még senkinek sem sikerült végigjárni, mivel gyakoriak bennük a szűk és vízzel kitöltött, ún. szifonos részek. A rendszer legrégebben kutatott és legtöbbször megcsodált része a Szilicei-jégbarlang. Földalatti folyása, a Fekete-patak 3,3 kilométerre tőle, a gombaszögi Fekete-forrásban látja meg a napvilágot. Ezekhez kapcsolódik még a Vöröskői-víznyelő két kisebb barlanggal, amely tavaszi hóolvadásokkor hatalmas örvény formájában szív-ja magába a felszíni vizeket és vezeti le az ismeretlen barlangi járatokba. Ide tartozik továbbá a Borzova melletti, 135 m mély Nyírsár-zsomboly és a Papverme barlangos víznyelője is.
Régebben a Szilicei-jégbarlangot Szilice falucskával egyetemben az egykori Torna megye részeként emlegették, az 1802-es Gömör és Kishont megyék egyesülésekor azonban már egyértelműen Gömörhöz tartozott. 
Monumentális bejáratát a falutól másfél kilométerre délnyugatra találjuk meg, a sárga jelzésű turistaösvény mellett. Szinte lélegzetelállító az enyhén dimbes-dombos-töbrös felszínről hirtelen megnyíló hatalmas szakadék látványa. Mintha egyenesen a föld mélyébe csalogatna valami megfoghatatlan erő. A szakadék alján szerteszórt kőbálványok között, egy függőleges sziklafal tövében nem nehéz felfedezni a 30 méter széles és ugyanilyen magas, sejtelmesen tátongó barlangi bejáratot. Ahogyan egyre lejjebb haladunk a bejárat felé, szinte minden méteren érezzük a levegő fokozatos lehülését (feltéve persze, ha melegebb időszakban látogatjuk a barlangot). Lent pedig itt-ott előbukkanó jégcseppkövek fogadnak. Nem csoda tehát, ha tündérekkel, vitéz harcosokkal és törpékkel hozta összefüggésbe őket a népi fantázia (a Szilicei-jégbarlangról szóló gyönyörű mesét Bérczy Károly 1854-ben, majd Székely Kinga 1997-ben hozta nyilvánosságra).
A barlang nyílásához jelenleg kiépített járda vezet. Korlátját nem ajánlatos átlépni, mivel az aljzatot borító enyhén sáros jég csalókán csúszós, és egy-kettőre magával rántja a tapasztalatlan látogatót. A barlang belsejének látogatása amúgyis tiltva van. A látvány azonban a betonjárdáról is lenyűgöző. A hatalmas méretek, a hideg pára áttetsző függönye és a jégképződmények nehezen feledhető élményt nyújtanak. A barlang falán egy kőtáblát is megpillanthatunk, amelyen ez a szöveg áll:

A főkancellár úr 1830-ban járt a jégbarlangban. Rajta kívül még sok híresség megfordult itt. 1704-ben, ifjúkorában meglátogatta a barlangot ifj. Georg Buchholtz, későbbi természettudós és késmárki líceumi rektor, aki aztán 1718-ban Bél Mátyásnak szolgáltatott innen értékes adatokat a készülő monográfiához (sajnos máig is csak kéziratban maradt fenn). Buchholtz egyszerű vázlatot is készített a földalatti üregről, ami a legkorábbi barlangtérképeink közé tartozik. Különösen érdekes volt Buchholtznak az a megfigyelése, hogy a barlangi jégből eredő víz innen két mérföldnyire, a gombaszögi forrásban bukkan a felszínre (233 évvel később ezen a forráson keresztül fedezték fel a Gombaszögi-barlangot). Buchholtz később, 1787-ben kiadott munkájában is ír a barlangról, Bél Mátyás pedig 1723-ban kiadott Prodromusában említi meg a Szilicei-jégbarlangot. 1744-ben, Londonban kiadott munkájában már igen részletes leírást ad e csodás természeti jelenségről. Leírja, hogy az üregbe (Antrum Szelicenze) 50 láb mélységig lehet bejutni. Ezután sötét szakadék következik, ahova még senkinek sem volt bátorsága bemenni. Megfigyelte, hogy az egész nyáron kitartó jég ősszel kezd olvadni. A jég mennyiségét olymódon adta meg, hogy azt hatszáz négylovas szekér néhány hét alatt sem tudná kihordani (ez jóval több a barlangi jég mai mennyiségénél). 
Talán Bél londoni munkájától ihletve látogatta meg a barlangot Robert Townson, híres angol orvos és természettudós. 1793-ban érkezett meg Budára, majd több mint fél évig járta az országot, annak is főleg északi részét. Munkája 1797-ben jelent meg, ahol a Szilicei-jégbarlangot meglepő aprólékossággal ismerteti. Még méréseket is végzett benne, a jég keletkezését illetőleg pedig vitába szállt Bél Mátyással.
Aránylag részletesen ír a barlangról Karl Gottlieb von Windisch, pozsonyi geográfus és történész is 1780-ban kiadott, kétrészes földrajzkönyvében. 1793-ban pedig Teleki Domonkos gróf járt itt. Ismereteit azonban csak halála után, 1805-ben tették közzé. A barlangról nem feledkezett meg jóformán egyetlen 19. századi természettudós vagy geográfus sem. Így több-kevesebb részletességgel említést találunk például Franz Adam Waldstein és Kitaibel Pál (1803), Csaplovics János (1821), Fényes Elek (1847), Kubinyi Ferenc (1859), Hunfalvy János (1867), Szterényi Hugó (1883), Siegmeth Károly (1887) vagy a híres francia geológus, Francois-Sulpice Beudant (1822) munkáiban. 
A barlangot persze nemcsak a tudósok keresték fel. A tömérdek jég a vállalkozó szellemű helybélieknek is felkeltette érdeklődését. Így nemes Czékus Mihály sörfőzdét rendezett be a barlangban, amely 1863-tól 1867-ig működött. Persze természetvédők, ha elvétve is, de már abban az időben is akadtak. Aggályaikat 1866-ban közzé is tették a Vasárnapi Újság hasábjain. Főleg a hangoskodást, a jég fejtését (csákányozását) és a főzés általi olvadását, söröshordók raktározását (jég helyett 20-30 hatalmas hordó éktelenkedett a barlangban), a maláta bűzét, a barlangot kitöltő füstöt rótták fel a tulajdonosnak és az ezt tétlenül szemlélő tudós társaságoknak. De a kritikából kijutott a szilicei mészárosnak is, aki itt hűtötte a húst. Az orvoslást elsősorban a rimaszombati Természettudományi Társaságtól várták. A helyzeten aztán Benkó Gáspár igyekezett enyhíteni és a lap hasábjain keresztül megnyugtatni a kedélyeket, hogy a helyzet talán nem is ilyen súlyos. Egy évre rá ugyan megszűnt a sörgyártás, de ehhez a készített sör gyenge minősége is hozzájárult.
Ezután még egy jelentős, de már környezetkímélőbb eseményre került sor a barlangban. Itt adott koncertet Bertók Sándor gömöri cimbalmos, aki aztán úgy megfázott a jeges üregben, hogy élete végéig nem tudott kievickélni a reumából. 
A század végén, 1892-ben részletes tudományos méréseket végzett itt Terlanday Emil János, aki a Dobsinai-jégbarlang képződményeit is vizs-gálta. Figyelemreméltó az az észlelése, hogy januári útja alkalmával alig talált jeget a barlangban. Kutatási eredményeit 1893-ban hozták nyilvánosságra. Később, 1912-ben Strömpl Gábor geológus foglalkozott a jégbarlanggal, aki a Szilicei-fennsík barlangjainak első összeírását végezte el.
A két világháború közt egy lényeges fordulat állt be a barlang kutatásában. Ján Majko, a Domica-barlang felfedezője, 1931-ben elkezdte bontani a jégzuhatag alján lévő törmeléket. Néhánynapi munka után átásta magát a barlang terjedelmes alsó szintjére. Maga is meglepődött, amikor egy 80 m hosszú hatalmas terembe került, amely-ből teljesen hiányzott a jég. Volt itt azonban más, nem kevésbé értékes dolog. Régészeti leletek sokasága, amely-re Majko nyomban felhívta a régészek figyelmét. A kutatások nyomán (J. Böhm - J. Kunský 1941, Bertalan K. 1942, Bánesz L. 1962) találtak itt kőkorszaki cölöpnyomokat, fáklyalángok korommaradványait, újkőkori agyagfejtés nyomait, cserépedények töredékeit, obszidián- és csonteszközöket, kőbaltát. Még ennél is gazdagabb leletvilág kerület elő a bronzkorból, főleg cserépedények, bronztűk, ékszerek, szerszámok és egy gyerekkoponya is. Ez arra enged következtetni, hogy a kiétei kultúra művelői (1300 - 700 évvel Krisztus előtt) aránylag hosszú ideig és nagy számban tartózkodhattak a barlangban. Rövidebb ideig még kelták is menedéket találtak itt, mivel a négy helyen előbukkanó földalatti patak bőven ellátta őket vízzel. A gazdag leletanyag szerint Archeológiai dómnak elnevezett terem ezzel a felsőszint eljegesedésének, vagyis a két szint közötti törmelékdugó létrejöttének korát is meghatározza, amit a szakemberek nagyjából időszámításunk kezdetére tesznek (pl. J. Bárta 1995). 
Az alsó szint feltárása a barlangkutatókat is izgalomba hozta. A második világháború után még Majko, aztán rozsnyói barlangászok próbálkoztak továbbjutni a földalatti patak mentén. A dóm végén levő szifont hosszadalmas ásással még részben sikerült megkerülniük, de a továbbjutást további szifon zárta el. A barlangot ekkor a cseh Z. Roth részletesen felmérte, a térkép módosított változatát A. Droppa tette közzé 1962-ben.  A végső szifon átúszásával ezután többen is próbálkoztak, 1967-ben még angol búvárok is lemerültek a vízzel telt szűk járatokba. A sikerre azonban 1987-ig kellett várni, amikor is cseh barlangi búvárok J. Hovorka vezetésével átjutottak a 65 m hosszú, vízzel kitöltött, Kufrnak keresztelt földalatti folyosón. Ezzel további nagy termeket és barlangi járatokat sikerült feltárniuk. A járatok felmérése után a barlang összhossza elérte a 1.100 métert, a bejárattól számított mélysége pedig a 110 métert. 
Az új részek feltárása azonban növelte a meleg levegő felfelé áramlását, amit a jeges rész alatti megbontott törmelékdugó már nem tudott megakadályozni. Az eljegesedett részen így egyre jobban kezdett olvadni a jég. Ezt megakadályozandó, a természetvédelem többször próbálkozott a törmelékben kialakított nyílást vasajtóval lezárni, de illegális gyűjtők és kalandorok rendszeresen feltörték a zárat, a vasajtót pedig felelőtlenül nyitvahagyták. A Szlovákiai Barlangok Igazgatósága 1998-ben aztán radikális módszerhez folyamodott: egy hermetikus zárórendszerrel elzárta a törmelékdugót, amit vastag törmelékréteggel takart le. Kizárta így az alsó szintre való lejutást, amivel megelőzte az egyre elszaporodó illegális régészeti leletgyűjtést is.
Szólni kell még a barlangban végzett biológiai vizsgálatokról is, hiszen ezek nagyban növelték e természeti csoda értékét. A barlang legértékesebb élőlénye az apró, világosbarna színű vakfutrinka, a Duvalius. Az 1910 táján Csiki Ernő által innen leírt teljesen vak bogárfajok közül a jelenlegi ismeretek szerint 3 alfaj található a barlangban: Duvalius bokori gelidus, Duvalius hungaricus hungaricus és Duvalius hungaricus szilicensis. Értékük igen nagy, hiszen ezek a bogarak életmódjukkal szinte teljesen a barlanghoz kötődnek, felszínre kerülésükkor elpusztulnának. Barlangi élőhelyüket így ökológiai szigetnek tekinthetjük. Az enyhén hidegkedvelő vakfutrinkák valószínűleg az utolsó eljegesedés idejében kerültek a barlangba. Található itt még számos gerinctelen faj, melyek közül helyszűke miatt csak a legértékesebbeket ismertetjük. Ilyen az Ischyropsais manicata nevű igen ritka kaszáspók, Stylodrilus parvus nevű gyűrűsféreg, a szemercsés vakászka (Mesoniscus graniger), a barlangi patakból ismert vakrákfaj a Niphargus tatrensis, valamint egy értékes csigafaj, a Bythinella austriaca (Gulička, Korbel és Šteffek kutatásai alapján). 
Vizsgáljuk most meg, hogyan is jött létre ez az egyedülálló jelenség. Hiszen a mérsékelt égövben ilyen alacsony tengerszint feletti magasságban (503 m) már sehol sem találunk jégbarlangot. Az okot több természeti jelenség szerencsés egybeesésében kell keresnünk. Elsősorban a barlang bejárati szakaszának keletkezésmódjából adódó, tipikusan zsákszerű alak a meghatározó. A nyílás előtti rész az egykori földalatti patak által kivájt és később fokozatos mennyezeti omlásokkal egészen a felszínig történő felszakadással jött létre. Vagyis a bejárat előtti szakadékot tulajdonképpen egy beszakadásos töbörnek tekinthetjük, amelyre a függőleges oldalfalak és az alján felhalmozódott törmelékanyag a jellemző. A törmelékanyag elzárta a patakos barlang folytatásához vezető utat (ezt ásta át Majko 1931-ben), ami egy lefelé lejtő, zsákszerű zárt üreg létrejöttéhez vezetett. Mivel a hideg levegő nehezebb a melegnél, így ez főként a téli időszakokban felhalmozódik az üreg alján és hosszú ideig hidegen tartja azt. Vagyis a sztatikus jégbarlang iskolapéldájáról van szó. Roda István, rozsnyói barlangkutató munkatársaival részletes méréseket végzett a barlangban, ami alapján a “jégháztartás” három fázisát különböztette meg. A télit – amire az általános lehülés, a hideg levegő felgyülemlése a jellemző, de ekkor áll be a jég szublimációja is (szilárd állapotú elpárolgása), ami térfogatának enyhe csökkenéséhez vezet, az átmenetit – amelyben a víz cseppfolyós állapotban szivárog be a barlangba, ahol lehül és jéggé válik (ez a jégképződés fő fázisa), valamint a nyárit, amelyre a kőzettest enyhe felmelegedése a jellemző, vagyis az esővíz melegebb közegben szivárog be és ez enyhe olvadáshoz vezet. Ezért figyeltek meg már elődeink is jégcsökkenést télen és nyáron, míg tavasszal mindig gyarapodott a jég. Ezek az ismeretek igen fontosak természetvédelmi szempontból is. Ha ugyanis a barlang feletti részről eltávolítjuk a növényzetet, a nyári hónapokban több meleg csapadék jut a barlangba, ami a jég nagyobb mértékű olvadását idézheti elő. A barlang feletti részen tehát igen fontos az erdő, a csapadékot részben megkötő faállomány megtartása, sőt egyes őshonos fafajták előnybe helyezése is. 
A Szilicei-jégbarlang alsó szintjének feltárása után már nyilvánvalóvá vált, hogy a barlangi patak azonos a gombaszögi Fekete-forrás vizével. Ezt vízfestéssel is igazolták, a fluoresceinnel megfestett víz 68 óra múlva jelent meg a forrásban. Most már csak azon kellett gondolkozni, hogyan lehet a Fekete-forrás vizét annyira lecsökkenteni, hogy keresztül lehessen jutni rajta és átmenni a feltételezett barlangba. Rozsnyói barlangkutatók 1951-ben addig-addig ásták a patakmeder alját, hogy aztán tényleg szabaddá vált egy hasadék, amelyen keresztül átpréselték magukat a tágasabb járatokba. Abonyi Árpád, Herényi László, Viliam Rozložník és Roda István, valamint segítőik A. Rusňák és Š. Ivanec fokozatosan egy 1.525 m hosszú, patakos barlangot tártak fel, amelyet Gombaszögi-barlangnak neveztek el. Már a feltárás első napjaiban felismerték, hogy nem mindennapi barlangról van szó. A járatok nagyjából fele része a patak felett 5-10 méterrel magasabban fekvő, helyenként termekké szélesedő idősebb barlangfolyosó, ahol a víz csak nagyobb esőzések idején jelenik meg. Ez az ún. Száraz-folyosó és a Sáros-folyosó, valamint ezek termei, a Márvány-terem, Herényi-terem és a Rozložník-terem. Itt gazdagabb a cseppkődíszítés is, főleg sztalaktitok, vagyis függőcseppkövek, sztalagmitok (állócseppkövek), cseppkőlefolyások tarkítják a falakat, de ami igazán egyedülálló és a Gombaszögi-barlangra igazán jellemző, azok az ún. szalmacseppkövek. Ezek szalmaszálhoz hasonló vékony cseppkőszálak, amelyek az oldott meszet tartalmazó szénsavban dúsult víz egyenletes és folyamatos beszivárgásáról tanúskodik. Így a cseppkő végén megjelenő víz-cseppből is egyenletesen válik ki a mész, és parányi mészgyűrűként rakódik rá a cseppkő szélére. A folyamatosan növekvő szalmacseppkő hossza így elérheti a 3 métert is, amilyenre találunk is példát a Gombaszögi-barlangban. A szalmacseppkövek annyira törékenyek, hogy látványuktól az ember önkéntelenül is visszafogja lélegzetét. A felfedezők szerencsére a barlangot a feltárás után nem hagyták a nemkívánatos látogatók szabad prédájává, a cseppkövek így jelenleg is eredeti szépségükben látogathatók. 
A barlang másik fele fiatalabb patakos járat. Ide természetesen a látogatók már nem juthatnak be, hiszen itt hiányzik a kiépített betonjárda. A Kanyonnak nevezett vizes járat csak a barlangkutatók szemét gyönyörködteti. Kisebb vízesések, zúgók és tavacskák teszik változatosabbá ezt a szakaszt. A járat végén pedig ott található az a titokzatos szifon, amely a kutatók elől jelenleg is elzárja a Fekete-pataknak a Szilicei-jégbarlang felé vezető folytatását. Ki tudja milyen kincseket rejteget még itt a természet?
Mivel a forrás hasadékán igen nehéz volt az átjutás, a barlang feltárása után egy évvel, 11 méterrel a forrás felett hozzákezdtek egy mesterséges táró kivájásához. Ezen keresztül a kutatók már kényelmesen bejutottak a barlangba, de ez szolgált a látogatók részére a barlang idegenforgalmi hasznosításánál is. A betonjárdák elkészítése, villanyvilágítás beszerelése után a barlangot 1955-ben nyitották meg az idegenforgalom számára 285 m hosszúságban (az ugyanazon a folyosón visszatérő résszel a látogatási szakasz 530 m hosszú). A barlang folyosóit részletesen 1964-ben mérték fel Abonyi Árpád rozsnyói geológus jóvoltából.
A 60-as években Roda István gyógyszerész, Rajman László vegyész és Dr. Klincko Karol orvos kísérleteket végzett a barlang gyógyászati hasznosítására is. A barlangi levegő ugyanis igen tiszta, hőmérséklete kiegyensúlyozott és kalciumban dúsult mikroszkópikus méretű vízcseppecskéi igen jó hatással vannak a felső légutak megbetegedésében szenvedőkre. A gyógyítás sikeréhez valószínűleg az enyhén magasabb értékeket mutató radon jelenléte is hozzájárul. A sikeres kísérletek után a Gombaszögi-barlangban, Szlovákiában első esetben, 1968-ban kezdték meg a barlangterápiás gyógyítást, amely 10 évig tartott és igen jó eredményeket értek el vele.
A Szilicei-jégbarlang és a Gombaszögi-barlang nemzeti természeti emlék, 1995-től pedig a Világ Természeti és Kulturális Örökségéhez tartozik, mint a Szlovák-karszt és az Aggteleki-karszt közös barlangvilágának része. Méltán tartozik tehát Gömör legkiemelkedőbb jelentőségű természeti értékei közé, amelyeket örökségünkként kell hogy tiszteljünk és óvjunk.
 

Felhasznált irodalom:

Bárta Juraj
1995. Pomoc archeológie pri datovaní zaľadnenia Silickej ľadnice. In: Ochrana ľadových jaskýň, zborn. ref., Liptovský Mikuláš, 81-84.
Bánesz Ladislav
1962. Prieskumy v Juhoslovenskom krase pri Rožňave. Štud. zvesti Arch.ústavu SAV, 9, 237-240.
Beudant Francois-Sulpice
1822. Voyage minéralogique et géologique, en Hongrie pendant l´année 1818. Paris.
Belius Mathias 
1723. Hungariae antiquae et novae prodromus, cum specimine, quomodo in singulis operis partibus elaborandis, versari constituerit. Norimbergae.
1744. Dias Antrorum mirabilis Naturae glacialis alterius, alterius Halitus noxios erucantis, ad Regiam Societatem Scientarium Londinensem. Phylos. Transact. of the London Royal Soc., 41, London.
Bertalan Károly
1942. Barlangkutatás Szilice környékén. Turisták lapja, 54, 12, Budapest, 234-235.
Bérczy Károly
1854. A világ folyása. Beszélyek I-IV. Pest.
Buchholtz Georg 
1787. Reise auf die Karpatischen Gebirge, und in die angraenzenden Gespanschaften. Ungar. Magazin, 4, Pressburg.
Böhm Jaroslav - Kunský Jozef
1941. Lednice, die Eishöhle von Silice. Wierner Prähist. Zeitschrift., 28, 96-127.
Csaplovics János
1821. Topographisch-statistisches Archiv des Koenigreichs Ungarn. 1, Wien.
Droppa Anton
1962: Gombasecká jaskyňa. Bratislava. 79. o.
Fényes Elek
1847. Magyarország leirása, 2, Pest.
Hovorka Jiří
1989. Speleopotápěčský prskum Černého potoka v Silicko-Gombaseckém jeskynním systému. Speleofórum 89, Brno, 7-10.
Hunfalvy János
1867. Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyének leírása. Pest.
Korbel Ladislav 
1961. Príspevok k poznaniu chrobákov (Coleoptera) Juhoslovenského krasu. Slov. kras, 3, Martin, 68-73.
Kubinyi Ferenc
1859. Déménfalvi csepkő és jégbarlang Liptó megyében tekintettel hasonló jégbarlangokbani jégképződményre. A Magyarhoni Földt. Társ. Munkái, 3, Pest.
Majko Ján
1934. Nové jaskynné objavy v Silici. Krásy Slov., 13, 10, Zvolen, 224-227.
1951. Ako bolo objavené podzemné riečište Silickej ľadnice. Krásy Slov., 28, 10, Lipt. Mikuláš, 242-244.
1955. Kde sa začína a kade postupuje silicko-gombasecká jaskynná sústava. Krásy Slov., 32, 7, Bratislava, 273-278.
Rajman Ladislav - Roda Štefan. - Roda Štefan. ml. - Ščuka Július 
1987. Termodynamický režim Silickej ľadnice. Slov. kras, 25, Lipt. Mikuláš, 29-63.
Roda Štefan - Abonyi Arpád 
1954. Výskum Silicko-gombaseckej jaskynej sústavy. Krásy Slov., 31, 6, Bratislava, 185-190.
Roda Štefan - Rajman Ladislav 
1970. Referát o vertikálnych ľadových útvaroch v Silickej ľadnici. Slov. kras, 9, Martin. 249-252.
Roda Štefan - Rajman Ladislav - Erdős Mikulás
1974. Výskum mikroklímy a dynamiky zaľadnenia v Silickej ľadnici. Slov. kras, 12, Martin. 157-176.
Siegmeth Károly
1887. Az Abauj-torna-gömöri barlangvidék. A Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyve. 14, Igló.
Székely Kinga 
1997. Povesť o víle Silickej ľadnice. Slov kras, 35, Lipt. Mikuláš, 185-187.
Szterényi Hugó 
1883. A Deménfalvi, dobsinai és szilicei jégbarlangokról. Term.tud. Közlöny, Budapest, 270-273.
Šteffek Jozef 
1985. Ulitníky Silickej ľadnice. Slov. kras, 23, Martin, 283-286.
Terlanday Emil János 
1893. A sziliczei jégbarlangról. Term.tud. Közlöny, 25, Budapest.
Teleki Domokos 
1805. Reisen durch Ungarn und einige angränzende Länder. Pest.
Townson Robert 
1797. Travels in Hungary with a short account of Vienna in the year 1793. London.
Waldstein Franz Adam - Kitaibel Pál 
1803. Topographische Beschreibung von Ungarn. Monatliche Corresp. 7, Gotha.
Windisch Karl-Gottlieb 
1780. Geographie des Koenigreichs Ungarn. 1, 2, Pressburg.