V. ÉVF0LYAM 1934, 9. SZÁM, 321-330. oldalak

A GERECSE HEGYSÉG EGYIK LEGÉRDEKESEBB BARLANGCSOPORTJA.

Írta Gaál István dr.

A Gerecse kőzete - miként tőszomszédjaié, a Budai hegyeké, meg a Vértesé is, tömegének legnagyobb részében a földtörténeti másodkor (mesozoikum) tengervizéből leülepedett mészkő. Ezzel egyúttal azt is beharangoztuk, hogy senkit sem lephet meg, ha ezen a hegyvidéken itt is, ott is egy-egy üregre bukkan. Mert valóban úgy áll a dolog, hogy a mészkő-vonulatot úgy követi a barlangosodás, mint a fényt az árnyék. El is mondhatjuk, hogy a történelmi Magyarország mészhegyeiben képződött barlangoknak se szeri, se száma. És a Gerecse barlangjait sem vettük még mind számba, pedig ez a hegység elég könnyen megközelíthető és járható.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a közfigyelmet magára irányító festői fekvés és könnyű megközelithetőség szemszögéből a Bánhida határában lévő Szelim barlangot illeti az elsőség pálmája. Mert lehetetlen, hogy a Budapestről Győr felé igyekvő utasnak, Tatabánya állomását elhagyva, északon szemébe ne tűnjék az Alsó Galla fölött emelkedő Kőhegy (297 m), s rajta Európa legnagyobb méretű állat-szobra: a kiterjesztett szárnyaival 14 métert befogó bronz turul (1. kép).

1. A bánhidai Kőhegy. Baloldalt fenn a Szelim barlang kettős bejárata, jobboldalt fenn a bronz turul látható (Tóth Lajos felvétele)

De ha ez a szép ezredévi emlékmű megragadta figyelmünket, bizonyosan kellemesen feszíti tovább érdeklődésünket a turultól északra, mintegy 500 m-re, a szakadékos hegyoldal felső pereméhez közel tátongó barlangnyilás. Igaz nyáron részben elfedi ezt a bejáratot az előtte díszlő nagy szilfa. Annál jobban látszott a szinte torzultan nagyot ásító barlangszáj lombhullás után.
Csakhogy ezentúl már nemcsak nyáron, hanem télen is kisebbnek látják majd az utasok a Szelim barlang nagyobbik bejáratát (2. kép).

2. Az épülő kyklops fal (F) a Szelim barlang nagyobbik nyílásában. A támfal a barlangból kiásott földtömeg fölfogására szolgál (Kessler Hubert felvétele)

Honnan és miért ez a változás?
Ennek története van. Hadd mondjuk itt el röviden ! 
Mi sem természetesebb minthogy a feltűnőbb fekvésű s így a földnépe képzeletét is foglalkoztató barlangok egy-egy monda gyújtópontjába kerülnek. Ezt a szereplést a bánhidai Szelim barlang sem kerülte el. Erről most csak annyit, hogy a szóhagyomány szerint Szelim szultánnak a Dunántúlt dúló hadai elől a közeli hét falu népe a Kőhegy nagy barlangjába menekült. Ám a törökök rájöttek a búvóhelyre s az ott szorongókat a bejárat elé rakott máglya füstjével megfullasztották. Innen a név is.
Ezenkívül azonban régibb időkből eredő szóhagyományok is élnek az itteni lakosság ajkán. Ezek a mende-mondák egyfelől Komáromig, vagy Esztergomig, sőt a budai Várhegyig vezető barlangjáratokról, esetleg alagutakról regélnek, másfelől pedig a háborús idők folyamán az itteni kisebb-nagyobb barlangokba, vagy az említett alagutakba elrejtett kincsekre vonatkoznak. Egyik-másik alsógallai, meg vértesszöllősi ember készséggel bevallja, hogy már ő is áskált a Szelim, vagy valamelyik szomszédos barlang kincse után. Ezek a kineskeresők fűnek-fának azt is elújságolták, hogy aranynak, ezüstnek ugyan bottal üthették a nyomát, de cserepet és csontokat valóban bőven találtak.
És lám, még olyanok is akadtak, akiknek fülében a barlangokban lelltető csontok és cserepek zörgése a legkívánatosabb muzsika. Ilyen vállalkozó és kutató természet a Kessler Hubert mérnöké is, akinek neve a Baradlában végzett nagyjelentőségű fölfedezései névén a barlangkutatás annaleseinek legdíszesebb lapján van följegyezve.

Kessler, hirtelent gondolva, egy szép napon harmadmagával neki állt és a 45 m hosszú Szelim barlangban vagy másfél napi ásatással két és fél méter mély próbagödröt ásott. Minthogy sem idejéből, sem „házi pénztár"-ából nem futotta többre, a napfényre hozott „kincsekkel" megrakodva bevonult a Magyar Nemzeti Múzeumba. Itt aztán megfelelő szakemberek vizsgálták meg az „anyag"-ot és megállapították, hogy a Szelim barlangot kitöltő üledékben a fölszínhez közel a csiszolt kőkor (neolit) cserepei, a két méter körüli mélységben pedig már a diluvium ősemlőseinek csontmaradványai rejtőznek.
Ez a próbaásatás olyan hatású volt, mint az a fuvallat, amely a hegyormon egy maroknyi havat meglódítva, a meredek lejtőn lezúduló óriási hógörgeteg okozójává válik. Honnan, honnan nem, hamarosan előkerült egy másik érdeklődő szakember és - ami mindennél fontosabb! - előkerült egy kis pénzmag is. És minthogy a barlang tulajdonosa, Eszterházy Ferenc gróf, készséggel adta beleegyezését a Szelim barlang teljes, szakszerű kiásatásának tervéhez a kutatómunkálatok e sorok írójának irányításával ez év tavaszán megindultak és három teljes hónapig szakadatlanul folytak.
Az eredmény?
Rövidesen azt mondhatnók: a legvérmesebb várakozást is kielégítette. Hiszen már magában az a körülmény, hogy a barlang hátsó felét csaknem a mennyezetig kitöltő üledék vastagsága a 12 m-t is meghaladta, sokat sejttet. A barlang fenekét borító középdiluviális képlékeny agyagrétegtől kezdve a jelenkor humuszos rétegéig minden időszakasznak megvan itt a képződménye (3. rajz) s ebben állat- és növényvilága; és megtalálhatók voltak emberőseink hajdani ott tanyázásának, „kultúrájának" kézzelfogható nyomai is. Mindezek részletes ismertetése nem fér bele rövid cikkünk keretébe, de a főbb eredmények egyikét-másikát röviden mégis érintenünk kell.

3. A Szelim barlang rétegsora.

Ha azt tekintjük, hogy más barlangok jelenkori lerakódásában csak elvétve akadtak embercsontokra, a Szelim barlangban előkerült 12 egyénre valló embercsont-lelet eléggé föltűnő. S talán még inkább szembeszökő, hogy férfiak, nők és gyermekek csontjait vegyesen találtuk (4. kép). Semmi sem szól azonban a temetkezés föltevése mellett. Tehát valószínűen szerencsétlenség, vagy bűntény többszáz, sőt esetleg egy-két ezer esztendő előtti áldozataival volt itt dolgunk. Arról azonban, hogy a hét falu barlangba fojtott népének csontmaradványai kerültek itt napfényre, szó sem lehet. Már csak azért sem, mert a 10-15.000 év előtt lepergett csiszolt kőkori itt tanyázók is sokkalta több nyomot: tűzhelyet, kő-, csontszerszámokat, valamint cserépedényeket hagytak itt, mint amennyit a XVI. században hét falut benépesítő, s föltehetően minden féltettebb holmijával idemenekült lakosság itt hagyott.

4. A barlang jelenkori részéből előkerült embercsontok. (Tóth Lajos felvétele,)

Az is való ugyan, hogy ebben a legfelső rétegben a kincskeresők áskálásának nyomait 5-6 helyütt felismertük, de alig hihető, hogy ezek munkája egyfelől erre irányult volna, másfelől pedig minden akkoriban állítólag elrejtett cókmókot fölfedeztek és elvittek volna.
Más szóval: az ásatások eredménye szöges ellentétben áll a népmondával! Ami pedig a diluviális rétegsort illeti, a 3. rajzon bemutatott földtani vázlatos szelvény kapcsán röviden ezt mondhatjuk róla.
A legfelső diluviális képződmény - a rajzon 2. sz. réteg - első pillantásra nagyon hasonlónak látszik a nálunk, különösen a Dunántúlon annyira elterjedt löszhöz. S valóban, a behatóbb vizsgálat is igazolja ezt a gyanúnkat. A különbség mindössze annyi, hogy a Szelim barlang 1ösze tele van a mennyezetről beléhullott kisebb-nagyobb, de sokszor mázsás mészkőtuskókkal. Ezt a réteget egyszerűen barlangi lösznek nevezhetjük. Természetes, hogy ez a barlangi lösz a dombvidékeinken látható lösz felső csoportjával egy időben képződött. Annál fontosabb tehát a benne talált állati és- növényi ősmaradványok, valamint emberi .,kultúr-nyomok" alapos vizsgálata, mert ezek részletesen megvilágítják a felső lösz-réteg képződésének idejét és kísérő körülményeit.
Mi került hát elő a Szelim barlang löszéből?
Bizony nagyon „vegyes" dolgok. Ha ugyanis idejében nem gondoltunk volna az egységesnek látszó, átlag mintegy 1,60 m vastag réteg csont- és paleolit anyagának különtartására egyszerűen érthetetlenekké helyesebben értelmezhetetlenekké váltak volna a leletek s velük együtt maga a képződmény is. 
Kellő figyelemmel azonban rájöttünk, hogy a barlangi lösz felső felében számos kis rágcsálófaj mellett a ló, gyapjas orrszarvú, őskaribu (Rangifer arcticus), barlangi medve, s ezek mellett apró tűzkő „pengék" csontból faragott szerszámok (harpuna), egyszóval hideg éghajlat állatvilága s a magda1eni ipar termékei hevernek, - míg az alsó 40-60 centiméterből többek közt pompásan kidolgozott, solutréi típusú lándzsahegy, s emellett barlangi medvén, mammuton és lovakon kívül jávorszarvas és hiéna csontmaradványai is napvilágra kerültek. Az innen kikerült faszéndarabok Hollendonner vizsgálatai alapján lombos fákra utalnak.
Mindebből az a fontos tanulság szűrhető le, hogy a típusos, sárga lösz nálunk nemcsak hideg, hanem enyhe éghajlat idején is képződött.
És hogyha még mélyebbre hatolunk a barlang üledéksorában, a barlangi lösz alatt, -szakkifejezéssel: feküben lévő-barna, 0.3-6.4 m vastag agyagról is hasonló megállapításokat tehetünk. Anyagát nézve ez is azonosnak mondható a lösszel. Barna színét szerves törmeléknek köszönheti. állatvilágának legjellemzőbb vonása a barlangi hiéna gyakorisága. De nagyon gyakori a barlangi medve is. Egy-két mammutnak, orrszarvúnak, lónak, wapiti szarvasnak, farkasnak csontjai is előkerültek. A ritkán előkerült őskaribú alapján már-már hajlandók lettünk volna ezt a réteget is - az általános felfogáshoz igazodva-az eljegesedés idején képződöttnek minósíteni, ettől azonban visszatartott egy 10 cm-nyi, a réteg kellős közepén talált gallyacska, amelyet Hollendonner professzor berkenyé-töl származónak határozott meg. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy a „hiénás réteg" képződésének idején a mainál nem lehetett hidegebb az éghajlat.
Ehhez tehát szorosan csatlakozik a fedüen lévő, sárga barlangi lösz alsó része, amit a lombos fa szenének, s a hiéna csontjainak jelenléte kézzelfoghatóan igazolt.
Hogy a „barna-lösz", vagyis hiénás réteg képződése idején is embertanya volt a Szelim barlang, faszénmaradványokon és feltört állati csontokon kívül néhány pattintott kőszerszám is bizonyítja. Ugy látszik azonban, ezek az őslakók nagyon hijjával voltak a megfelelő kőanyagoknak, mert csak alig néhány paleolit, de ezzel szemben nagyon sok csontszerszám, - kivált az úgynevezett „fogpenge" - került innen napfényre. Kőipar szempontjából ezt a réteget a solutréi korszak elejére tehetjük.
A hiénás réteg feküjében laza, szürke homokot találtunk. Települése elárulta, hogy vízi eredetű. Minthogy a Szelim barlang a mai völgy fölött mintegy 130 m t sz. f. magasságban van, kétségtelenül felső diluviális terrasz képződményre kell gondolnunk.
Érdekes, hogy ebben a rétegben néhány szarvasagancs töredéken, s egyetlen ember fogon kívül meglehetősen gyakori volt a tüzhelyről származó faszéntörmelék. Ebben Hollendonner professzor hegyi fenyő maradványaira ismert. Ez nyílván hideg éghajlat bizonyitéka.
Ez pedig annál feltűnőbb, mert ennél is mélyebben föltárt, s a barlang fenekére tapadt képlékeny vörösagyagból előkerült faszenek ismét más vonatkozásban, illetőleg enyhébb éghajlatra utalnak. S ez a megállapitás ismét más vonatkozásban nagy jelentőségű. 
Még 1910-ben történt, hogy Tatán, tehát a Szelim barlang közelében Kormos Tivadar moustéri jellegű paleolitot lelt, "hideg fauna" maradványaival együtt. Akkoriban még úgy tudták, hogy a moustéri időszak egész folyamán zord volt Középeurópa éghajlata. A tatai nyílt völgyben való előfordulást is azzal magyarázták, hogy az ottani melegforrások közelébe meghúzódva bírta csak a szabadban való tanyázást a Homo primigenius.
A Szelim barlangból előkerült leletek világánál másképp látjuk ezt. A tataiakkal megegyező típusú kőszerszámokkal lombos erdőben vadászott és gyűjtött tüzelőanyagot a Szelim barlangban élt ősember. Tatai kortársa sem fagyoskodott tehát. Sátorfáját pedig azért ütötte föl az ottani tavak és források közelében, mert a vizi vad, s a hal is szerepelt az étlapján. Viszont a Szelimbe sem a hideg elől menekült be akkor az ember. Hanem, mert nagyobb volt a biztonsága. Ha pedig mindezt ebből a szemszögből vizsgáljuk, alig értjük meg, hogyan minősíthették a farkas oroszlán, hiéna, barna medve, bölény, gím, ősjuh, óriás szarvas, orrszarvú (?), ló, mammut (?) és néhány rágcsáló rajból összetevődött tatai állattársaságot "hideg faunná"-nak. (Az orrszarvút s a mammutot az eddigi fölfogás ebben a rétegben gyapjas szörűnek minősítette. Minthogy azonban most már semmi okunk sincs a gyapjas bunda föltételezésére, ha nem is más faj-, de legalább más fajváltozat-névvel kell ezt a két alakot jelölnünk.)
A Szelim barlang rétegsora alapján tehát Bánhidai földjének történeti multját a diluvium közepe tájától összefüggően a következő képben foglalhatjuk össze. A harmadkor végső szakaszában képződött barlangüreg kitöltődése csak a diluvium közepe táján, a Homo primigenius uralmi időszakában, vagyis a moustieri kultúra korában vette kezdetét. S jóllehet ez az időszak enyhe éghajlatú volt emberőseink szívesen ütöttek tanyát a több biztonságot nyujtó barlangokban.
Az éghajlat azonban - úgy látszik, elég hirtelenül - zorddá vált. Az időjárás csapadékos lett. Az előbbi lomberdő helyét a Dunántúl dombjain (Sárvár!) is hegyi fenyő foglalta el. Valószínű, hogy az ősember még mindig a H. primigenius! - most már minden barlangüreget alkalmas tanyahelynek tartott, s amennyire tehette, barlangba húzódott.
Néhány ezer év mulva azonban a zord éghajlatot ismét az előbbi enyhe váltotta fel. Természetesen fokozatosan. Az erdő fái lombhullatók, az állatvilág meleget kedvelő. A lakóhelyül bevált barlangtól azonban ebben az időszakban sem vált meg az ember; s talán még a barlangi medvétől s a hiénától is elvitatta azt.
Ez az ember-ősünk már a ma uralmon lévő emberfajok valamelyikének egyenes őse lehetett, vagyis már nem a H. primigenius. Ennek idejében a jégmezőktől fölszabadult területek törmelék anyagát messzire széjjelhordták a szelek. A szélárnyékban, vagy barlangokban alászitált porból lett a földmívelésre nagyon alkalmas lösz, köznyelven „sárga föld".
De ez az enyhe időszak sem tartott 12-15.000 esztendőnél tovább. A löszhullás végén újra hegyi fenyő szorította ki a lombos fákat, s e környék földjén hidegtűrő, sőt hidegkedvelő állattársaság tanyázott. A barlang ismét nagyon keresett lakóhelye a „magdaléni" ipar emberének, amelyik már a csontfaragásban és rajzolásban is jeleskedett.
A földtani jelenkor hajnalán ismét csak enyhére fordult az éghajlat, megint más emberfaj megtelepülését tette lehetővé. A Szelim barlangot ez az ősnép is alkalmas lakóhelynek minösítette. Nem lehetetlen, hogy a csiszolt kőkorszak elejétől a rézkor elejéig állandóan lakott volt a Szelim barlang. A rézkor óta azonban, tehát mintegy 7 8000 éve csak „alkalmi"` tanyahely 
Az öreg Szelim barlangot úgy veszik körül a közeli kisebb-nagyobb földalatti üregek, mint a kotlót csirkéi.
A legközelebbi, s minden Szelim-látogatónak okvetlenül szemébe ötlő kis barlang - inkább csak kőfülke - a Szelim tőszomszédjában, ettől mintegy 40-50 lépésnyire van. Közelsége és alkalmas fekvése lehetővé tette, hogy a Szelim barlang kiásatásával egy füst alatt ennek kikutatását is megindítsuk (5. kép).

Ez az alig, 10 m hosszú és 7 m széles kőfülke - amelyet ezentúl birtokosáról, Eszterházy kőfülke névvel jelölünk, úgy látszik, csak előcsarnoka egy nagyobb, de mélyebben fekvő barlangnak. Mennyezetének kialakultsága ugyanis nincs megfelelő arányban a kőfülke méreteivel. DéIi fala mentén észre vehető 4.5 méteres, ma barlangi lösszel és beléhullott sziklákkal eltömött rés a DDK-felé tartó folytatást valószínüsiti. De keleti végében is van egy keskeny, 4.5 m hosszú folyosó, amelynek záró kőzete szintén nem mészkő. Minthogy azonban a jelzett irányokban való továbbhatolás robbantást, s általában nagyobb munkaerőt igényelnc, egyelöre a könnyen hozzáférhető, 63 m2 terület kiásására határoztuk el magunkat.
Az alig arasznyi jelenkori törmelék alatt mint várható volt itt is a felső diluvium barlangi löszét találtuk. Ám ez az átlag másfél méter vastag képzödmény a sziklás barangfenékre települt. Más szóval: az Eszterházy kőfülkében barlangi lösszel kezdődik és zárul a diluviális rétegsor.
Sajnálatos, hogy az innen napfényre került, a maga nemében nagyon szép egyetlen pattintott kőszerszám, egy kettős vakaró, nem olyan jellegzetes darab, amely a kulturszint meghatározását lehetővé tenné. Az előfordult állatmaradváuyok - barlangi medve, róka. ló - szintén nem eléggé tájékoztatók.
Egyelőre, tehát be kell érnünk azzal, hogy a diluvium végén ez a kis kőfülke is lakott volt.
Nincs azonban nyoma az ember ottjártának a Szelimtől északra, mintegy 800 m-nyire fekvő barlangban. Bodrogi Gusztáv, a bánhidi telefonerősítő állomás vezetője már több ízben hatolt be hason csúszva a nagyon alacsony és szűk folyosóval kezdődő barlangba, amelyben nagy tömegben tanyázik a denevér. Az innen elömbe hozott fehértorkú denevér (Vespertilio murinus L.) példány fajának legnagyobb méreteivel dicsekedhet Ezt a barlangot tehát amely kelet felé ígér folytatást, ideiglenesen "Denevér-barlangnak" kereszteltük el.
Közvetlenül a bronz turul alatt látható kis Turul-lyuk"-ról most bövebben nem szólva, arról a sajátságos barlangról kell megemlékeznem. amely a turultól KDK-re, mintegy 1500 lépésre, a fennsík egy mélyedésében van, de még 10 lépésről sem árulja el jelenlétét. A nép Ördöglyuk" néven ismeri.
Ennek a barlangnak alaposabb kikutatása a benne kétszer is megfordult Kessler Hubert szerint semmiképp el nem maradhat mert kialakulásának problémája, s a belőle napfényre került leletek egyaránt indokolttá teszik azt. Ezúttal az ideiglenesen "Mammutos útvesztő"-nek nevezhető barlangról csak annyit, hogy két előmunkásom három emeletnyire ereszkedett le benne, összesen 37 m mélységre. Mai bejárata sűrű cserjésben levű szűk nyílás, de nyilvánvaló, hogy valaha tágasabb bejárata beomlott. Máskép nem is magyarázhatnók meg az első terem diluviális üledékéből előkerült mammut és barlangi medve csontok odajutását, csak olyaténformán, hogy a hajdan könnyen járható, tág nyílású barlang is tanyája volt diluviális ősünknek.
A Szelim körzetébe sorolhatjuk be végül a Turultól DK-re fekvő, 341 m Vöröshegy nyugati lejtőjére nyíló barlangol is, amely a „Mammutos útvesztő"höz hasonlóan, sajátságos keveréke az Ördöglyuknak s a vízszintes járatú barlangnak.
Ime, ennyi a Szelim táján másfél kilométeres körzetben eddig ismeretes barlang! De lehet még ismeretlen is.


6. A Szelim barlang második termének mennyezete: a keletkezőben lévő zsomboly iskolapéldája(Kessler Hubert felvétele.)

Bizonyára senki sem minősíti erőltetettnek azt a föltevésünket hogy a bánhidai Kőhegy barlangjai közül egyik-másik összeköttetésben állott egymással, vagy most is összefügg a Szelim barlanggal. A Szelim sziklafenekén láthatóvá vált kürtő is elárulja, hogy hajdan a barlangi vizek itt szálltak le mélyebb szinttájra, hogy ott is érvényesüljön oldó-bontó hatásuk Egy „emelettel" mélyebben tehát újabb barlangra bukkanhatunk. Ezenkívül a Szelim barlang keleti fala láthatóan valamelyes járatot rejteget. Sajnos, hogy ebben az irányban a munkálatok előrelátható bonyolultsága miatt eddig meg sem kísérelhettük az üledék kihordását. Ez a jövő föladata marad.
Ép ilyen figyelemre méltó a Szelim második termének boltozatán keletkezőben látható zsomboly. Ez fényes bizonyítéka a Kessler-féle zsombolykeletkezési elméletnek (6. kép).
De nem folytatjuk a megoldásra váró problémák fölsorolását. Ezúttal csak annak megvilágítása volt a célunk, hogy a Gerecse hegységnek a Szelim köré csoportosult barlangjai földtörténeti, őslénytani, régészeti és barlangtani szemszögből egyaránt megérdemlik érdeklődő és kutató figyelmünket.
Végül pedig legyen szabad ehelyütt tenni föl a kérdést, hogy a jellegzetes Gerecse hegység 633 m magas Gerecse csúcsának s a Szelim barlangcsoportnak csaknem közvetlen közelében két község: Szöllös és Tolna miként jutott a tökéletesen megtévesztő és földrajzi szempontból elfogadhatatlan Vértesszöllős, illetőleg Vértestolna névhez ?
Mert különösen külföldi turistának - aminő máris jelentkezett az immár tudományos jelentőségű Szelim megtekintésére, s aki a Vértes hegységről német nyelven is megjelent hatalmas geológiai ismertetés révén ennek a területnek földtani szerkezete felől alaposan tájékozott, valóban sehogyan sem tudnók elfogadhatóan megokolni a Gerecse hegység szívében fekvő két falu „Vértes" jelzőjét.
Nemes Komárom vármegye illetékes hatósága bizonyára könnyűszerrel megtalálja a módját a geográfiai abszurdum megszüntetésének. Csak vegye kezébe a dolgot, - de minél előbb!