Turistaság és Alpinizmus 1927. XVII. Évf. 123. oldal

A Vecsembükkí és Almásí zsombolyok első bemászása.

Írta : Kessler Hubert.

Több mint tíz éve, hogy a Földtani Intézet neves barlangkutatókból álló expedíciót küldött ki az abaujmegyei szilasi karsztfennsik barlangjainak kutatására. A legtöbbe sikerült is lejutni, de a három legmélyebb barlang rendkívüli mélységéhez nem volt elegendő a felszerelésük.

Ezek a barlangok, vagy amint az ottani nép nevezi : zsombolyok, felkeltették az ottani lakosság figyelmét és többen is próbálkoztak a zsombolyokba lejutni. Az ilyen egyéni vállalkozások azonban kellő felszerelés és rendszeres eljárás hiánya miatt. mindig balsikerrel végződtek, úgyhogy a nép körében lassanként elterjedt az a hit, hogy e barlangoknak nincs is fenekük, hanem egyenesen a - pokolba vezetnek.

Miután Kadic professzor úr e barlangok bejárására felhívta a figyelmemet, a szükséges felszerelés beszerzése után a BETE barlangkutató szakosztályának még három tagjával Torna-Nádaskába utaztam, ahol gróf Hadik János és Pongrácz Ernő százados vendégszeretetét élveztük.

A Vecsembükki zsomboly.

Komjátitól Pongrácz százados úr szíves kalauzolása mellett 2 órai járás után a Hosszúhegy fensíkján fekvő Vecsembükki zsomboly hatalmas, függőlegesen a mélységbe vezető nyílásához értünk. A bedobott kő hosszan, ütközés nélkül esett, míg halk, tompa zaj jelezte, hogy feneket ért.

A nyílás K-i szélén leeresztettük az összes, kb. 42 m hosszú összekapcsolható kötélhágcsót és megkezdtem a lemászást. Az első 10 m elég kellemetlen volt, mert a létra még hozzásimult a sziklához, ami a kapaszkodást megnehezítette: Lejjebb azonban a barlang mindinkább kitágult, a falak áthajlók lettek és a létra szabadon' függött. A létra utolsó fokáig lemászva, még mindig csak a sötét mélység volt alattam. Bár karbidlámpám hatalmas lánggal égett, fenéknek még a nyomát sem vehettem észre. Mivel a falak tőlem 2-8 m-nyire voltak, párkányokat, vagy fülkéket pedig, melyekre kimászhattam volna, nem láttam, kénytelen voltam ismét felmászni A létrákat kihúztuk és azokat a nyílás D-i oldalán eresztettük le újból.

Ezúttal több szerencsénk volt. A létra vége kb. 1 1/2 m-nyire lógott a faltól, a falban pedig a létrától balra egy fülke látszott. Ide úgy lehetett bejutni, hogy a létrával addig hintáztam, míg kinyujtott kezemmel a falról lelógó cseppköveket elkaptam, a létrát eleresztettem és a falon kb. 2 m-t vízszintesen traverzálva a fülkébe másztam. Mikor ketten Kiss Gyula barátommal a fülkében voltunk, fent a kötéllétra elejét hosszú kötélre kötötték és az egészet addig eresztették le, míg a létra eleje előttünk lógott. Miután a fülke előtt elsüvítő kőzápor, melyet a leeresztett hágcsók indítottak a mélybe, megszűnt, újból kimásztunk a fülke melletti falra és kötéllel biztosítva, ugrásközben elkaptuk a létrát.

Minél lejjebb másztam, annál jobban kitágult a barlang és mindig újabb és újabb meglepetéseket tartogatott számomra a természet. Hatalmas cseppkőfüggönyök, dugóhúzószerűen csavarodott oszlopok, óriási pillérek sorakoztak egymásmellé. Felejthetetlen benyomást gyakoroltak reám ezek az eddig emberi szem nemlátta természeti csodák. Ellenben volt egy kellemetlen oldala is a lejjebb való jutásnak. Minél mélyebbre másztam, annál jobban volt érezhető a kötél és a rajta függő kötéllétra rugalmas megnyúlása. Minden lépésnél majdnem félméteres függőleges kilengést végzett a hágcsó, ami elég hátrányosan befolyásolta a biztonság érzetét. Közben forgott is az egész létra, úgyhogy tengeribetegséghez hasonló kellemetlen érzés fogott el.

Szerencsére már nem tartott soká. A hágcsó vége éppen egy törmelékkúp tetejére ért. Erről É-i irányban egy lejtő a zsomboly fenekére vezetett. A kb. 80 m²-nyi fenéken rengeteg korhadt, penészes fatörzs, óriási kőtömbök feküdtek és közöttük lehullott állatok csontjai fehérlettek. Erről a valósággal infernális látképet nyujtó helyről K-i és Ny-i irányban 2 folyosó vezetett, melyeket azonban pár méter után a cseppkövek teljesen elzártak. Ennek megállapítása után fényképezéshez fogtunk, aminek sajnos, szomorú eredménye lett. Ennek oka többek között az is, hogy rendesen éppen akkor, amikor a gépet beállítottuk, a magasban sistergés, majd éles fütyülés hallatszott, ami arra ösztönzött bennünket, hogy a gépet nagy sietséggel felkapjuk és pánikszerűen az egyik oldalfolyosóba meneküljünk. Néhány másodperc mulva azután közeli. mennydörgéshez hasonló lármával megérkezett egy-egy nagyobb kő, melynek lehullását fent a legnagyobb elővigyázatosság mellett sem tudták megakadályozni.

Visszamászva a törmelékkúpra, melyre a hágcsó leért, észrevettük, hogy a kúp D-i lejtője egy hasadékba visz. A ledobott kő elég sokáig esett szabadon, majd földre vagy agyagra esett.

Szűk repedés amelynek párkányáról a második 40 méteres ereszkedés történt. Frank István felv.

Gyuszi egy stalagmit köré csavarta kötelünket és azon biztosítva lemásztam a törmeléklejtőn a hasadékba. A dolog nagyon labilisnak mutatkozott, mert még a legóvatosabb mászás mellett is sok törmeléket indítottam le.

Kb. 5 m-t sikerült lemászni, amikor a lábam alatt leszakadt a lejtő és nagy robajjal a mélységbe zuhant. Gyuszi szerencsére jól biztosított, úgyhogy a kötélen megint felkúsztam és a magunkkal hozott kis tábori telefonon felüzentem, hogy a létrát egy második kötélre kötve, még vagy 20 m-rel engedjék lejjebb. A létrát a hasadékba irányítottuk, majd azt fent megrögzítették.. A létra először vagy 7 m-t a lejtőhöz feküdt, majd egy áthajlás után 15 m-t szabadon lógott. Lemászva, egy elég tágas terembe értem, melynek É-i oldalán, hatalmas sziklák közt átbújva, egy másik kb. 7 m magas terembe jutottam. Ennek mennyezetét egy óriási beszorult sziklatömb alkotta, amely valószínűleg azt az erkélyt tarthatta, melyet az előbb fenéknek néztünk.

Miután a legalaposabb kutatás mellett sem találtam még lejjebb vezető utat, visszamásztam az erkélyre, ahol Gyuszi még mindig a stalagmit köré csavart biztosítókötéllel őrködött testem épsége fölött. Rövid pihenő után megint felmásztunk és késő este lett, mire a 20 emeletnyi mélységből egy felejthetetlen élménnyel gazdagodva ismét - nem a napvilágra, - de a holdvilágra kerültünk.

Az Almási zsomboly.

A Vecsembükki zsomboly után a Szilas határában fekvő Szabó-Pallagot kutattuk át. 63 m-t függőlegesen a hegy belsejébe vezetett, majd egy K-i irányban haladó és mindinkább szűkülő oldaljáratban végződött. Itt ásatással nem akartuk az időt tölteni, hanem inkább a közeli Almási zsomboly kutatásához fogtunk.

A zsomboly, mely kb. 15 lépésnyire fekszik a cseh határkőtől, igénytelen kis nyílással bír, mely nagyobb mélységet nem sejtet.

A hágcsókat leeresztve, 15 m után egy ÉK-i irányban lejtő terembe jutottunk, melynek végét fatörzsek, kövek és lehullott levelek tömték el. Ezek közt rendet teremtve, láttuk, hogy innen egy kb. 30 m-es függőleges letörés egy újabb, nagyobb terembe vezet. Hogy ide lejuthassunk, mindenekelőtt felhúztuk a könnyen meginduló fatörzseket és köveket, ahol pedig ezt nem bírtuk, ott azokat a mélységbe löktük. E tisztogatási munkálatok befejeztével leengedtünk 30 m felülről megerösített hágcsót és lemásztunk.

Igaz ugyan, hogy még most is sok törmelék esett a fejünkre, ami elég bosszantó volt, de nagyobb bajt nem okozott. A létra végére érkezve, egy szintén ÉK-i irányú, lejtős fenékkel bíró hatalmas terembe jutottunk. A falak itt, ellentétben a többi zsombollyal, minden cseppköves díszt nélkülöztek és jól lehetett látni, hogy a barlang nem kimosás által keletkezett, hanem a kőzet megrepedése és szétválása folytán.

Ahol a kötéllétra véget ért, az Almási zsomboly feneke fölött 8 méterrel. Frank István felv.

Cseppköves falak az Almási-zsomboly fenekén (103 m mélységben) Frank István felv.

Sok helyen a jobboldali sziklafal pontos negatívja volt a baloldalinak. Kissé kellemetlen meglepetésben volt részünk, amikor a kb. 30-35 m magas mennyezetre néztünk. Bár lámpáink csak gyenge fénnyel tudtak ilyen magasra világítani, láthattuk, hogy szobanagyságú sziklatömbök valóságos Damokles-kardokként lógnak a fejünk fölött. Borzalommal töltött el az a gondolat, hogy a legkisebb földrengésnél lezuhanhatnak ezek a 2 vagy 3 ponton lazán alátámasztottnak látszó kőóriások.

E kellemetlen elmélkedést abbahagyva, hozzáláttunk a terem átvizsgálásához. A lejtős fenéket itt is penészes, gombás fatörzsek, kövek és csontok takarták. A 45-50°-os lejtőn lefelé csúszva-mászva, egy szűk repedéshez jutottunk, melynek alsó végét nagyobb kőtömbök zárták el. Egy ilyen kőtömböt Gyuszival nagy nehezen eltávolítottunk, majd a lámpával a repedésbe világítva megtudtuk, hogy az eddigi termeknél is nagyobb csarnok felett állunk, melynek azonban sem a tetejét, sem fenekét nem láttuk. Megbízható sziklabütyök vagy tömb, melyre a létrát megerősíthettük volna, nem lévén, fölüzentünk hogy az egész létrát, amennyire csak lehet, eresszék lejjebb.

Le is eresztettek vagy 25 méter létrát, amin azután a csarnokba lemásztam. Amint sejtettem, a hágcsó nem volt elég hosszú. Fölkiáltottam, hogy mindenáron legalább még 15 m-t engedjenek, miközben a biztosítókötél tartotta volna súlyomat. Meg is ígérték, hogy pár perc múlva lejjebb eresztik, addig csak várjak nyugodtan a létra végén.

Vártam, vártam de bizony a pár perc igen hosszúra nyúlt meg. Közben a vízcseppek loccsanásából megállapítottam, hogy magam alatt kb. 5-7 m-nyíre víz van. A falak azonban oly simák és áthajlók voltak, hogy hágcsó nélkül lemászni nem lehetett.

Már több mint egy órája várhattam ebben az elég kényelmetlen helyzetben, - a létra ugyanis oly keskeny volt, hogy egy fokon csak egy láb fért el egyszerre mire úgy látszik a lámpám is megúnta a dolgot és pár percnyi pislákolás után elaludt.

Egyideig még vártam a sötétségben, de amikor a szemem előtt megjelentek azok a bizonyos, egyre nagyobbodó zöld golyók, melyek az abszolut sötétség nézésétől származnak, elhatároztam hogy megint felmászom. Végtelen hosszúnak tűnt fel az a 25 m, melyet a sötétben kellett felmásznom, de végre is csak megérkeztem társaimhoz, akik már egy órája azon fáradoztak, hogy a felülről leeresztett és közben egy sziklán megakadt létrát kiszabadítsák.

A létrán a beakadás helyéig, mely körülbelül 20 m magasban volt, felmászni nem volt tanácsos, mert esetleg az egész létra leeshetett volna. Végül is sikerült Gyuszinak egy kötélen felülről a beakadás helyéig leereszkedni és a létrát ledobni. Most azonban a sok létra olyan gordiusi csomót alkotott, melyet képtelenek lettünk volna rövid időn belül kibontani. Ezt a feladatot másnapra halasztottuk és most arra igyekeztünk, hogy napvilágra jussunk, ami nem volt egészen könnyű feladat. A létrák annyira össze voltak csomózva. hogy legfeljebb 10 m-t lehetett rajtuk felmászni. Azután kiléptünk egy hasadékba és ebben terpeszkedve, újabb 10 m-t másztunk fel. Amikor ennek a hasadéknak is a végére jutottunk egy síma áthajló fal következelt melyen sehogysem lehetett feljutni Nem maradt más hátra, mint az utolsó 10 m-t megmaradt erőnk megfeszítésével egy szál kötélen felmászni. Az első terembe felérkezve a még hátralevő 15 m-t azután már kötélhágcsón tettük meg.

Másnap reggel az összes hágcsót kihúztuk, kicsomóztuk és csak 50 m hágcsót erősítettünk meg a lejáratnál a többi létrát magunkkal levittük. A legalsó csarnok fölötti nyílásnál a falba egy erős vaskampót vertünk és erre ráerősítettük a 30 m-es létra elejét. Közben Beliczay az első teremben maradt, hogy megtartsa az "összeköttetést" a külvilággal. A hágcsón újból lemászva, először a vízhez érkeztem, mely egy fülkeszerű tartályba gyűlt össze, majd mellette még 12 m-t lejjebb mászva, a nagy csarnok fenekére értem.

Az egyik kisebb zsomboly fenekén a környék előkelő hölgyeivel

Frank István felv.

Az első pillanatban azt hittem, hogy valami mesebeli tündérpalotába jutottam. Amennyire takarékoskodott a természet a barlang felső termeiben, olyan bőséggel pazarolta a szépséget erre a legalsó hatalmas csarnokra. A falak tele voltak hófehér cseppkőképződményekkel és csillogó mészkristályokkal. A legmegkapóbb látványt egy, a csarnokban szabadon álló fehér cseppkőfüggöny nyújtotta, mely beláthatatlan magasságba emelkedett. Tovább kutatva, egy lefelé haladó repedés vérén tiszta jéghideg vizet találtam.

Pompás látvány volt a repedés falán képződött milliónyi apró mészkristály, melyek a lámpa fényénél gyönyörűen ragyogtak és a sima vízfelületen visszatükröződtek. A mészlerakodásos (Kalksinter) fenékről következtetve, régebben valószínűleg jóval magasabban állt itt a víz és a fenéket kb. 2-3 m magasságig ellepte.

Nemsokára lent volt Gyuszi és Frank Pista is és hárman gyönyörködtünk ebben a titokzatos földalatti világban. Legnagyobb csodálkozásunkra a fenék egy mélyen fekvő helyén teljes farkascsontvázat találtunk, melynek eredetét sehogysem tudtuk megmagyarázni. Nem lehetetlen, hogy ennek a csarnoknak a mennyezete régebben összeköttetésben volt a külvilággal és itt zuhant le ez az állat.

Egynehány felvételt csináltunk még, hogy fényképlemezeken is megörökítsük ezt a csodás barlangot, majd visszamásztunk és egy pár kisebb „fennakadással"-sal, melyeket a létrák felhúzása és az állandóan hulló kövek okoztak, estére megint a prózai, de biztos földszínén voltunk.