III. ÉVFOLYAM, 50. SZÁM

HETEK - Országos Közéleti Hetilap | HU ISSN 1587-0340 | 1999. DECEMBER 18.

Ízing Antal

Három nap a Bükkben
Ezredvégi barlangrajz

A Bükk Magyarország legmagasabb hegyvidéke. A Tarna völgyétől a Sajó- medencéig terjed. Északon a Gömör–Hevesi-dombság, délről az Alföld határolja. Hazánk legnagyobb kiemelkedése a szomszédos Mátrában van, de a Bükk egész tömegét tekintve, a központjában emelkedő fennsík miatt mégis magasabb.

„Itt egyértelmű mozdulatokra van szükség, ne lengesd, hanem dobd azt a vödröt!” – mondja Ervin, és nem türelmetlen. Harminc méter mélyen, a föld méhszájában dolgozunk. Nem munkásőrbázist építünk, csak barlangot bontunk. A bontás szó itt annyit tesz: az üregrendszerbe töltődött, tömör, agyagos, hihetetlen színezetű és formájú mészkődarabokkal teli földet termeljük a felszínre. Nem „bányásszuk”, mert az még azt jelenthetné: a kitermelt anyag reményében tesszük. Márpedig mi azért dolgozunk, hogy még mélyebbre jussunk. Különben ez egy harminc méteres akna. Odalenn már érthető, hogy bizonyos munkakörökben miért közvetíti a ténykedő ember hangos beszéddel saját cselekvéseit. Mindketten vízhatlan overallt viselünk. Alatta műnyulat. A fejünkön munkavédelmi sisak, a sisakon fejlámpa. Azt a barlangászt, akinek nincs fejlámpája a közös túrákon, fényparazitának nevezik. Aki még a fényt is úgy kéri kölcsön, annyira sötét, hogy nem tud magával lámpát hozni egy barlangtúrára.

A műnyúl manapság termo-anyagból készült, cipzáras ruhadarab. Gyakorlatilag kezes-lábas jégeralsó. A cipzár fogassínje az ádámcsutkától a farcsontig húzódik. Kitűnő medvejelmezt lehetne belőle készíteni a farsangi bálra. Kivéve persze a karcsúsított műnyulat, amit derékban bevettek. A műnyúl nappali viseletnek is kiváló. Emberlakta vidékeken például jókedvre derítheti a lakosságot. „Dobd már azt a vödröt! Ne lengesd! Mondjad, hogy »megy a vödör, és dobd!” – okít Ervin, aki tőlem három méterrel lejjebb bontja az álfeneket. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy nem tudja, mi az álfenék. Ne gondolja, mert fogadok: érezte már, hogy meglelte egy hiba okát, de jobban megismerve újabb hibákra lelt. És aztán arra indult újabb keresésre, amerre a tudás és az ösztön akarta. Ilyen az álfenék. Elhiteti a kutató-barlangásszal egy pillanatra, hogy nincs tovább, ez a barlang feneke, itt van az út vége. De itt kizárólag az a biztos, hogy bejöttünk valahol.

A Pes-kő-katlani víznyelő barlangot a hetvenes években fedezték fel. A Bükk-fennsík déli részének rengetegében tátong titokzatos lejárata. Pontosabban a „Magas-Bükkben”, annak is a szélén. Mi tegnap este, sötétedés után érkeztünk ide. A közeli Kerek rétről gyalogoltunk a katlanig, a holdtölte utáni második éjszakán. Nem volt éppen vaksötét. Ervin (nevének jelentése: vadkan erejű barát) lépdelt előttem. Suttogva beszélünk arról, hogy a fák koronái között kavargó szél olyan, mint az emberi beszéd. Hertendi Ervint úgy ismertem meg, hogy én belérúgtam, ő pedig orrba vágott. Az egész azért történt – alig húsz éve –, mert beszóltam az öccsének a közkútnál. Éljen a gyerekkor!

A katlan lejárata körül öt lassan mozgó emberi alakot látunk. Némelyikük műanyag kezeslábast visel, fejükön sisak, a sisakon karbidláng. Aprócska, imbolygó fénypontok száz méterről. Eléjük állva viszont már látom ismerős vonásaikat: Kósza, Lengyel Janó, Bence, Linda és Csaba. „Ti aztán tudjátok, mikor kell jönni!” – fogadnak. Vége a munkának. Látjuk a hamvadni hagyott tüzet. Szerelik szét a csörlőt, pakolnak össze, vetik le a kezeslábast, vége van a „műszaknak”, vagyis az aznapi bontásnak. Olyan fáradtak, elcsigázottak, éhesek és szomjasak, hogy mi magunk elszégyelljük pihentségünket.„Mi újság a nagy Budapesten?” – kérdik. „A szokásos” – feleli Ervin, aki távközlésben utazik, és strukturált hálózatok ügyében rohan hétfőtől péntekig. Elindulunk a kopasz-réti ház felé. A házat a föld alá tervezte és építette Lengyel János és a Myotis Barlangkutató Természetjáró és Természetvédő Szakosztály. A ház a Julcsa-barlang száján ül. Ácsolt, emeletes priccs, asztal, pad, kályha, tűzhely, stelázsi. A priccs alatt a földön hatalmas, fából készült fiókok. Három gyertya, három lux. Aznap este Kósza főzött. Az előétel receptje: végy egy konzervnyitót, nyisd föl vele a paradicsomos szardíniát, nyiss föl vele egy olajos halat is, azután keverd össze a paradicsomossal. Az olajos olcsó és sok, a paradicsomos drága és kevés. A főétel, vagyis a barlangi munkatúrák után ajánlott életmentő kalóriabomba, másképpen a Trutymák receptje Kósza szerint: végy egy jó pohár egri muskotályt. Idd meg. Ha ezzel elkészültél, vágj hagymát apróra, tedd zsírra, azon süss kolbászt és szalonnát, de feltétlenül tégy bele az apróra vágott darált húsból, és kavargatás közben mondogasd: meat lunch. Bolondítsd meg egy kis borssal a mártást, adj hozzá minden fűszert, mit jónak látsz. A végén keverd be az egészet tejföllel. Meglátod, milyen finom! De ha főzöl mellé egy fazék krumplit hajában, akkor biztos a siker. E tartalmas mártás hamar összefő. Addig is eszegetheted a forró krumplit a ráolvasztott kacsazsírral.Tévé nincs.

Másnap a társaság kilencig pihen. Ervin, Kósza és én hétkor, komoly reggeli után indulunk Istállós-kő felé. Kósza huszonöt éves. Munkás heteit alföldi munkahelyén, alföldi otthonában tölti. Szabad heteiben a Bükkben kószál. Jól rajzol, legtöbbször a mappája is vele van. Az a fajta, aki szeret egyedül lenni, de társaságban nem tesz úgy, mint aki egyedül van. És akkor is itt lenne, ha mi nem. Nincs bánata. Tartalmat akar. Míg Janóékkal öszsze nem találkozott, avarba-hóba kapart lyukakban, barlangokban és az erdő szélvédett zugaiban éjszakázott. A leghosszabb idő, míg emberrel nem találkozott, három hét volt. Aztán kénytelen volt leballagni a legközelebbi falu boltjába. Kopasz rétről a köves úton tartunk lefelé; Ervin, Kósza meg én. Dúdolom az opált. Egy vadetetőnél letérünk a jelzett útról – járt utat a járatlanért mindig hagyj el – és egy csodálatos szurdokon, hatalmas kőszálak tövében, gyalog is alig járható úton ereszkedünk a felhagyott kőbánya felé. Néha visszanézünk, és szólni sem tudunk típusú életérzés tölt el minket. A térdünk sajog – sziklába ütöttük, a tenyerünk lehorzsolva – gatyafék, másik tenyerünket csalán csípte, mert abba kapaszkodtunk. Mint egyszer. Odalenn a bánya hatalmas „udvarát” kezdi visszahódítani az erdő. Nincs itt már semmi a bányagépeket túlharsogó férfibeszédből. Mi ez a csönd? Ebédszünet? De hol vannak az alumínium éthordók és Skála-szatyorba csavart tegnapi veknik? És hol van László bányamester? Aki fejtés közben egy mélybe húzódó keskeny hasadékra lelt. Nem volt kőszívű. Vasúti talpfákkal fedte le a barlang száját. Tudta, hogy a fejtés tovább folytatódik, és még nagyon sok követ robbantanak rá. Már nyugdíjas volt, amikor szólt a barlangászoknak. Nagyjából emlékezett még a helyre. László bányamester barlangja – így szerepel ma már a térképeken. Újabb, jóval szelídebb szurdokon ereszkedünk le a Szalajka-patak forrásáig. A tiszta, jéghideg vizet szemléljük. Egy tábla a forrásbarlang bejáratán: Fodor Géza barlangász könnyűbúvár emlékére. Aztán felmegyünk az istállós-kői ősemberbarlanghoz. Onnan keményen emelkedő, közel egy órás út visz az Istállós-kő 959 méter magas tetejére. Maradt egy kép arról, ahogy félúton megpihentünk. Elöl-fönn Kósza, középen-mögötte Ervin, lenn végül én. A bükkfák között, amelyhez hátunkat vetettük, egyenlő a távolság. Egyikünk sem a hegytető felé fordulva pihen, hanem lefelé néz: ha már ennyi van mögöttünk, nem lehet sok hátra. Rosszul gondoljuk. Késve érünk viszsza a kopasz réti házhoz. Csaba (kereskedő) barlangászati odaadása sokakat vonz. Melinda (Kósza húga, diáklány) és Bence (geológus és mentőápoló) továbbá Kósza a Pes-kő-katlanba indultak bontani. Ervin és én az első napon felszíni munkára szegődtünk Janó mellé. A Kálmán-lápafői barlang harcsaszájhoz hasonló bejáratát igyekszünk szélesíteni. Janó jóformán nem engedi ki a kezéből a csákányt, alig győzzük hordani a kitermelt, köves földet. Most tanulom meg, mennyire más sziklás talaj bontásánál magányos kődarab helyett „kőszáli kőre”, nagyobb darab részére akadni. Később hűvös lesz, tüzet rakunk. Tűzfelvigyázónak menekülhetek eredeti állásomból. Valójában a harmadik napon ereszkedünk le a Pes-kő-katlanba Ervinnel. Janóval aznap Bence és Kósza bont a felszínen. A lejárattól harminc méter hosszú vaslétra visz a mélybe. A katlan kanyarulatainak megfelelően tervezte Lengyel János, a bélapátfalvi lakatos pedig megcsinálta.

A létra kerete sínpárként is szolgál. Azon közlekedik egy kocsi, a kocsira keret készült a vödörnek. Azon húzza fel Csaba és Melinda a csörlővel a felszínre, ahol „deponálják” tartalmát. A sínlétra tövében állok. A derekamra kötve egy félméterenként megcsomózott kötél. A másik végét, amire karabinert tettünk, leeresztem. Ervin egy tőlem lejjebb eső, három négyzetméteres lyukban bont. Térden állva, sarkán ülve csákánnyal lazítja a földet, aztán a kezeivel húzza bele a térdei közé szorított vödörbe. Aztán a teli vödröt ráakasztja a karabinerre, én pedig felrántom. A vödör a kocsi keretébe kerül. Ezután a tenyérkővel kettőt rácsapok a létrára. Ezt odafönn, ha halványan is, de lehet hallani. Indul a csörlő. Összesen öt vödröt fogtunk be. Igyekszünk úgy intézni, hogy egy vödör úton legyen felfelé, három odalenn tele legyen, egy pedig megtöltés alatt. A maradék idő kell a bontásra. Ervin hátát látom. Át is üt vízhatlan overallján az izzadság, és egyre bizonyosabb, hogy teste nem válik majd különböző betegségek csataterévé.Aztán potyogni kezd sisakjára az álmennyezet, ami egyben egy fölsőbb terem álfeneke. Ervin legyint. Ez csak egy szűk kis kémény őfölötte. Azután tompa puffanások. Nem látom Ervint. Pár vödör agyag a nyakába zúdul, a keresztvíznél némiképp sűrűbb matériából. Kiürült a kürtő. Nagy levegő, indulnék haza. Beleheltük, megcsapkodtuk, megbolygattuk a barlangi kitöltést, nem is számíthatunk másra. Felmegyünk ebédelni. Alma, kenyér, sonka, sajt, kolbász, ribizliszörp. A sziklafal, maga a Pes-kő, tőlünk alig kétszáz méternyire van. Ebéd után odaballagunk. Ez a Bükk-fennsík egyik meredek, magas és hosszan elnyúló lepusztulási pereme. Sziklabérc. Mint a többi híres „bükki kő”: Bél-kő, Őr-kő, Tar-kő, Három-kő, Örvény-kő és a szentléleki Látókövek. Meg sem kísérlem leírni, hogy ami a Központi-Bükknek erről a széléről látszik a világból, milyen hihetetlenül szép. A föld alól előmászott embernek különösen. Legközelebb is előmászom.