TÁRSULATUNK KÖZELMÚLTBAN ELHUNYT TAGJAIRA EMLÉKEZÜNK

November elején az ember föllátogat a régi cimborákhoz. Sétálgat a kövek között, elmereng a végtelenbe vesző panorámán, élvezi arcán a késő ősz utolsó, bágyadt napsugarait. Közben a hideg észrevétlenül bekúszik a kabát alá, és borzongás szalag végig a gerincen. A látogató hagyja még egyszer végigsiklani tekintetét a néma köveken, aztán lassan leballag.

Az egyszerû réztáblák és a régi kiadványok sorra emléket állítanak sok kisszerû és nagyszerû embernek, akik éveket, évtizedeket, akár egész életpályákat áldoztak a barlangok titokzatos világának. Sokukért egyenesen a föld alá, vagy szeretett szikláikon jött el a halál.

Társulatunk olyan tagjától búcsúzunk, akit â013 sajnos és önhibáján kívül â013 a fiatalabb generáció személyesen már nem ismerhetett.
Szilvássy Gyula a Társulat alapító tagja, 1959-től 1974-ig, 15 éven át töltötte be a gazdasági titkári posztot. A Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztatóban évenként megjelent precíz pénzügyi zárszámadásai és költségvetési tervei a mai generáció számára is példamutatóak. Az ő feladata volt a barlangkutató csoportok nyári kutatótáborainak támogatására javaslatot tenni, amit mindig körültekintően, a Társulat anyagi helyzetét mérlegelve, de a csoportok érdekeit is szem előtt tartva végzett. Az 1970-ig a MTESz keretében működő Magyar Karszt- és Barlangkutató Bizottság vezetőségében pénztárosnak választották, mely funkció ugyancsak a gazdasági feladatok ellátását jelentette. Akkoriban ugyanis a társulati kiadványok (Karszt- és Barlang-kutatás, Karszt és Barlang) megjelenésének fedezetét a Bizottság biztosította.
Társulati funkciója mellett a Budapesti Vám- és Pénzügyőr Egyesület Barlang-kutató Csoportjának â013 annak megszűnéséig â013 vezetője volt. Aktív barlangkutató tevékenységének zöme a 60-as évekre tehető. Ekkor számos helyen volt részese feltáró és térképező munkáknak. Így pl. a csoporttal a Bükkben a Pénz-patak, Tebe-puszta, Ilona-kút környéki barlangok ill. feltételezett nagy barlangrendszer feltárásán fáradozott, közben több kisebb-nagyobb barlangot (pl. a Hársas-barlangot) tárták fel, de kutattak az Odorváron és Répáshuta környékén is, valamint az Aggteleki-karszton (Kossuth-barlang, Kuriszlánfői-zsomboly). Nevükhöz fűződik az esztramosi barlangok, a Rákóczi- és a Surrantós-barlang feltárása. A Budai-hegyekben végzett kutatásaik közül kiemelendő a Róka-hegyi-barlang feltárása, de szinte külön fejezetet érdemel a Ferenc-hegyi-barlangban tíz éven át végzett feltáró és térképezési tevékenységük, melynek során a barlang megismert és feltérképezett hosszát megnégyszerezték.
Az eredményes feltáró kutatásokért, különösen a Ferenc-hegyi-barlangban és az esztramosi Rákóczi-barlangban elért feltárási eredményekért 1967-ben bátyja, a már negyed százada eltávozott Szilvássy Andor Vass Imre érmet kapott. Tudjuk jól, hogy a barlangkutatás csapatmunka, így ebben az elismerésben Szilvássy Gyula kiemelkedő tevékenysége is elismerést kapott.
A hetvenes évek közepétől egészségi állapotának romlása miatt az aktív barlangkutatástól és a társulati tevékenységtől is egyre inkább kénytelen volt visszavonulni. Társulati rendezvényekre is egyre ritkábban, egyre nehezebben tudott eljönni. Egy ilyen kivételes alkalom 1992-ben volt, amikor a Társulat korábbi tevékenységének elismeréseként tiszteletbeli tagjává választotta. A Társulattal való kapcsolatát így is megtartotta. Mint tiszteletbeli tag tagdíjmentességet élvezett, mégis több esetben juttatott el a tagdíjnak megfelelő támogatást Társulatunknak. Figyelemmel kísérte kiadványainkat, és ha észrevétele volt, a Tájékoztató hasábjain hangot is adott ennek.
A Társulattal való kapcsolattartás megnyilvánulása volt az is, amikor mintegy két évvel ezelőtt kedves levélben köszönte meg a Társulat vezetésének 85. születésnapjára küldött köszöntését. E levelében többek között kiemeli: milyen nagy erőt képvisel a barlangász összetartozás. Ez az összetartó békés erő volt az, ami segítette a Társulatot megalakulása óta átvészelni a viharokat. Megszívlelendő útravalóként is felfoghatjuk Szilvássy Gyula szavait, aki valóban a Társulat legnehezebb időszakát â01Eélte átâ01D, amikor nemcsak újraalakítani kellett a Társulatot, de fennmaradását biztosítani is.
Pár hónapja kaptuk karácsonyi és újévi üdvözletét és jókívánságait, kedves gesztusként egy korabeli esztramosi Rákóczi-barlangi fényképfelvétel hátoldalán. Emlékét megőrizzük!
H.T.

Ismét olyan valakit ragadott el közülünk a halál, akit még nem kellett volna; akiről senki sem tételezte föl, hogy időnek előtte távozik. Decemberben még merült a tengerben. Vida István, a sokak által tisztelt és szeretett búvár, barlangkutató, június 8-án, súlyos betegségben elhunyt.
Igazi sportember volt, de nem egyetlen sportág elkötelezettje. Ifjú korában kajakozott, vízilabdázott, később ejtőernyőzött. 239 ugrást hajtott végre, a honvédségben kiképzői beosztást kapott.
A barlangkutatással 1981-ben került szorosabb kapcsolatba. A VMTE Diogenes csoportjának igen hamar oszlopos tagjává vált, sőt 1985-ben annak vezetését is átvette. Sajnos, ez a korábban oly sikeres csapat néhány év múlva feloszlott.
Ekkorra azonban őt már újabb nagy kihívások vonzották: az általa alapított búvárklubban folytatta tevékenységét. A tengeri és a barlangi búvárkodás mindinkább életformájává, hivatásává vált. Megjárta a világ sok tengerét: az Adriai- és a Vörös-tengeren kívül Jamaica, Thaiföld, Kenya vizein, az Indiai-óceán híres szigetein merült. Nem is akárhogy: a legtöbb helyen igen jó fesztiváldíjas filmeket is forgatott. Legutóbb az I. Vízalatti Filmfesztivál 1. díját érdemelte ki, Yucatán-félszigeti filmjével. Másik szintén sikeres alkotása, a Kövek a víz alatt pedig kifejezetten barlangi témájú.
Nehéz barlangi mentések résztvevője, merülő búvára volt a Barlangi Mentőszolgálat búvár csoportjának vezetőjeként (Kossuth-bg., Rákóczi-bg. stb.), de a normál barlangi mentések sokaságában is aktív szerepet játszott. Mindezt a miniszterelnöktől kapott Életmentő Emlékéremmel ismerték el.
Hamvait búvártársai a horvátországi Razsanj partjainál, 37 méteres vízmélységben helyezték örök nyugalomra.
Emlékét megőrizzük.
Csepreghy Ferenc

Bubba barlangász pályafutását nálunk kezdte 1994-ben. Igazi lelkes társ volt, melynek köszönhetően megalapítottuk a GUano BArlangjáró CSoportot 1996-ban. Alelnökként, majd raktárosként lelkiismeretesen végezte kimagasló munkáját. Szabadidejét a barlangászat, a magashegyi túra és a sziklamászás kötötte le. Barlangi túravezetőként 1997-ben végzett. Végigjárta a hegymászótanfolyamokat is. Ebben a sportban is sikeres volt, melynek eredményeként a magyarok közül elsőként meghódította társaival az Illimani 7000 m magas csúcsát. Szíve mégis a barlangászat felé húzta jobban. Aktívan részt vett a tanfolyami oktatásokban, lelkes, de szigorú oktató volt. Nagy elvárásai voltak magával és társaival szemben is. Felsorolhatatlan hazai és külföldi barlangtúrán, expedíción vett részt. Csoportunk húzóembereként és túravezetőjeként több ilyen túrát szervezett maga is, alapos precizitással, mindenre kiterjedő figyelemmel. Magabiztos, határozott egyénisége, kimagasló felkészültsége révén került a Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) tagjainak sorába. Munkahelyén agrármérnökként szintén remekül megállta a helyet. Eredményességét és azt a sok energiát, amit ebbe a sportba fektetett, jelezte, hogy számos barlangászverseny győzteseként állhatott éremmel a nyakában (Lakatos Kupa, Hágó Kupa). Fájó szívvel búcsúzunk Tőle és kedvesétől, pótolhatatlan veszteséget jelentve szüleinek, hozzátartozóinak, barátainak, egyesületének, társadalmunknak és mindenkinek, aki ismerte és szerette őket!
Igazi barátom volt, tudtam, bármikor számíthatok a segítségére, sajnos mikor ő szorult segítségre, annak híre már későn érkezett. Mindnyájan tudjuk, akik az extrém sportoknak szenteljük az életünket, hogy folyamatosan képezni kell magunkat, megismerni minél jobban a természet, a technika és társaink erőforrásait. Azonban bármennyire is vigyázunk, tudjuk, hogy a természet erői legyőzhetetlenek. Képességeink határán mozgunk, és vissza-vissza táncolunk, ha az életünkről, társaink életéről van szó. A kalandvágy, az izgalom, a felfedezés élménye minden egyes túrán visszatér, és új küzdésre, a nehézségek leküzdésére sarkallnak, azonban számos veszély leselkedik Ránk, mikor csak a szerencsében bízhatunk.

Élete delén távozott közülünk a hegyek, a barlangok és az erdők igaz barátja, Bródy Andor. 52 évesen hagyott itt bennünket. Az élet örömét a természetben találta meg és a természetet szerető, a természetet járó fiatalok kollektívájában. Nem magányosan járta az erdőket, hegyeket, vitte magával barátait, és különösen nagy örömmel és szeretettel vezette a természetbe a fiatalokat.
Hajtotta a megismerés vágya, hogy megismerjen új túraterületeket, majd utóbb távoli egzotikus tájakat is. Új lehetőség nyílt meg számára, amikor megismerte a barlangok világát, és megismerte az addig még emberszem nem látta, újabb barlangszakaszok fölfedezésének semmi mással össze nem hasonlítható örömét. De ezt a sok örömet meg kellett osztania, mert az öröm megsokszorozódik, ha megosztjuk. A lelkes túravezetőhöz szívesen csatlakoztak fiatal társak, és ő boldogan vezette őket túrákra az erdőkbe, hegyekbe, barlangokba.
1982-ben tagja lett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak, aztán fiatal túratársaiból megszervezte a Vakond barlangkutató csoportot, amellyel sorra járta az ország számos barlangját, közben oktatta, nevelte társait a biztonságos túrázás, a biztonságos barlangjárás technikájára, és személyes példájával mutatta meg nekik, mit jelent odafigyelni társainkra, nemcsak a barlangban, de ugyanúgy a magán-életben is. Megismertette csoportjával távoli országok csodálatos barlangvilágát, barlangász expedíciókat szervezett többek közt Franciaország és Spanyolország híres barlangjaiba is. Néhány társával eljutott az Atlanti-óceán partjaitól a varázslatos Távol-Keletig, a Csendes-óceán partjaiig és az északi Jeges-tengertől Közép-Afrikáig, az Indiai-óceánig, hogy megismerje, fölfedezze a maga és társai számára a természet ezer csodáját.
Különösen értett a fiatalok nyelvén. Mindig megtalálta hozzájuk a megfelelő hangot, és boldogan vállalta több iskolában is a gyerekekkel való foglalkozást. Rend-szeresen túrákat szervezett számukra, ahol megtanulták tőle a természet igazi szeretetét és a baráti összetartozás örömét is. Ő, aki fiatal fiúként megismerte a fél-árvaság szomorú érzését, mély együttérzéssel vállalta a nevelőotthonban élő, árva diákokkal való foglalkozást, de különös empátiával, átérzéssel foglalkozott sérült gyerekekkel is, akik megnyíltak számára, hallgattak szavára, szertettel vették körül.
Emberszeretetéből, humánumából fakadt önzetlensége és segítőkészsége. Ha valahol segítségre volt szükség, ő ott termett az elsők között. Az előző nagy árvíz idején ott volt a gátak építésénél, és segítőkészsége vezette a Barlangi Mentőszolgálat soraiba is, amelynek haláláig akcióba bevonható pártoló tagja volt. Részt vett az Esztramosi-barlangban rekedt könnyűbúvár életének megmentéséért öt napon át folytatott kemény, de végül sikeres küzdelemben is, amelyet az egész ország aggódva figyelt, de ha kellett, vállalta a mentőszolgálatban a kevésbé népszerű, ügyeleti feladatokat is.
Bródy Andor életét rövidre szabta a sors, de mégis egész életet élt. Mert élete értelmes és tartalmas volt. Sok nagyszerű élményt kapott az élettől, a természettől és sokat adott tovább társainak, barátainak. Ezért, ha eltávozott is, mégsem felejti el senki, aki igazán ismerte őt. Távozása nemcsak a családjában hagy pótolhatatlan űrt maga után, de barlangász társai és fiatal túratársai körében is, akik szívükben, lelkükben megőrzik, sokan megőrizzük emlékét. És akire emlékeznek, az nem hal meg igazán.
Dr. Dénes György

(1913 - 2006)

Szomorúan olvastuk a gyászkeretes jelentést, hogy â01EVenkovits István okleveles hidrogeológus, mindenki Pista bácsija, a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársa, a Meteor Természetbarátok Turista Egyesülete (Meteor TTE) Tekergők túracsoportjának tagja, az egykori Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) Barlangkutató Szakosztályának megszervezője és vezetője 2006. április 13-án, életének 93. évében békésen elaludtâ01D. Személyében a magyar barlangkutatás doyenje, a legidősebb magyar barlangkutató, Társulatunk tiszteleti tagja távozott el közülünk.Az 1930-as évek elején lett a természetért lelkesedő nyomdászfiú a TTE tagja, majd ott fiatal túratársaiból megszervezte az egyesület Alpesi Csoportját, amely céljául a magashegyi túrázást és a barlangkutatást tűzte maga elé. Ez a csoport alakult át utóbb a TTE Barlangkutató Szakosztályává. Sorra járták a magyar karsztvidékek, de különösen a Pilis hegység barlangjait és ott vezetésével a Legény-barlangnak jelentős újabb szakaszait sikerült föltárniuk. Erről Venkovits István 1935-ben, a Népszavában megjelent cikkében számolt be először, majd a következő évben a Magyar Barlangkutató Társulat akkori folyóiratában, a Barlangvilágban publikált részletes leírást A Legény-barlang újabb feltárásának eredményei címmel. A Társulat 1936. október 20-i választmányi ülésén a TTE barlangkutató csoportja jelentkezése alapján, Kadiŕ107 Ottokár főtitkár előterjesztésére a Társulat a csoportot szervezetébe felvette.A barlangok kutatása késztette Venkovits Pistát arra az elhatározásra, hogy továbbtanul és geológus lesz. Az elhatározást a tett követte. Szakdolgozatát a â01EA Nagy-Kevély környékének földtani vizsgálataâ01D címmel írta meg.Barlangkutatásokról beszámoló, 1944-ben megjelent folyóiratcikkekben olvashatjuk, hogy a TTE barlangkutatói által 1943 karácsony napjaiban a Szilicei-fennsíkon fölfedezett, de elegendő kötél híján csak 80 m mélységig megismert Barázdálási-zsomboly teljes bejárására 1944. pünkösd napjaiban lebonyolított nagy kutatóexpedíció geológusa Venkovits István volt, leereszkedett a barlang akkori végpontjára, -130 m-re (ez lett egy időre a Kárpát-medence legmélyebb barlangja), és ő vezette a barlang fölmérését is. Ő ereszkedett le elsőnek a következő, 1944 júliusában a Szilicei-fennsíkon szervezett másik nagy barlangkutató expedíció geológusaként a Nagy-Málnás-parti-, más néven Bikkfa-tetői-, vagy röviden a Bikkfa-zsomboly aljára is, és ő térképezte föl azt társaival.A második világháború után a Magyar Állami Földtani Intézet tudományos munkatársa lett. Egy ideig az intézet központjában, vezető beosztásban is dolgozott, utóbb terepi földtani, főként vízföldtani kutatásokon, leginkább karsztos területeken, többnyire Dorog környékén. A terepi földtani, különösen a karsztos vízföldtani kutatómunka jelentette élete értelmét. Nyugdíjba vonulása után még hosszú ideig folytatta ezt a munkát, amíg egy (nem terepi) balesete ezt lehetetlenné nem tette. Idős korában megrendítette fia, az ugyancsak lelkes barlangkutató ifj. Venkovits Pista baleseti halála (emlékköve a Szemlő-hegyi Barlangkutató Emlékkertben áll).Ez év februárjában még fölkerestem lakásán Pista bátyánkat, és derűs hangulatban a Szilicei-fennsíki, 1944. évi nagy barlangkutató expedíciókról beszélgettünk, mesélte emlékeit (amit feleségem szerencsére hangszalagon és fényképeken rögzített), mit sem sejtve arról, hogy ez az utolsó találkozásunk. Vele a múlt század első fele nagy barlangkutató expedícióinak utolsó tanúja is eltávozott.Munkásságát maradandóan dokumentálják földtani és barlangi kutatásainak eredményei, meg az ezekről írt tanulmányainak és jelentéseinek hosszú sora, emlékét tisztelettel megőrzi a barlangkutatók és természetbarátok nagy családjának emlékezete is.

Nehezen hihető, de mégis kegyetlen valóság, hogy a magyar barlangkutató társadalom mindnyájunk által szeretett és nagyra becsült tagja dr. Számadó István urológus-sebész főorvos, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvoscsoportjának vezető főorvosa, életének 48. évében váratlanul itt hagyott bennünket.
Az 1970-es évek közepén mint gimnazista fiú lépett be a Meteor TTE barlangkutató szakosztályába. A lelkes, érdeklődő fiút hamar megszerettük mindannyian. A barlangi túrák és kutatómunkák rendszeres résztvevője volt. Gyorsan megtanulta a barlangjárás technikáját és mire leérettségizett, már a Barlangi Mentőszolgálat tagja lehetett. Az orvosi hivatást választotta, és hogy egyetemi fölvételét biztosítsa, a középiskola elvégzése után az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott. Mint orvostanhallgató a Barlangi Mentőszolgálat egyik legaktívabb tagja, majd diplomája megszerzése után hivatalosan is a Mentőszolgálat orvosa lett, aki azután ott az évek során orvoscsoportot szervezett. A barlangjárás és barlangkutatás biztonsága, a balesetek megelőzése érdekében magyarra fordította a biztonságos barlangtechnika angol nyelvű kézikönyvét, amely a barlangi oktatásnak ma is egyik alapja.Sok és eredményes barlangi életmentésben való részvétel fűződik nevéhez, amelyek nyomán elnyerte Életmentő Érdemérem kormánykitüntetést is. Nehéz lenne fölsorolni jelentősebb barlangi mentéseit, de mégis megemlítem a 2002 januárjában, az esztramosi Rákóczi-barlangban rekedt könnyűbúvár életéért folytatott ötnapos, emberpróbáló, sikeres mentési akcióban való részvételét, amelynek orvosi tapasztalatait a Belgiumban megrendezett Nemzetközi Barlangi Mentési Konferencián, nagy figyelmet keltő, angol nyelvű előadásban elemezte.Az 1989-ben Budapesten megrendezett Nemzetközi Szpeleológiai Kongresszus kapcsán a barlangi mentők nemzetközi szervezete is konferenciát tartott, ahol az ő javaslatára alakult meg a szervezet orvosi szakbizottsága, amelynek egy ideig vezetője is volt.
Soha nem igényelte, hogy őt a mentőszolgálatban megkülönböztetett személyként kezeljék. Nemcsak az éles mentéseken vett részt, de mint a többi mentőszolgálatos, vállalt ügyeleteket és rendszeresen részt vett a barlangi mentési gyakorlatokon is. Szerény volt és kötelességtudó, mindenkivel szemben előzékeny és megértő, vidám és kedves â013 egy közülünk. Maradt mindvégig az a Számadó Pista, aki még mint kisdiák lett tagja a magyar barlangkutatók nagy családjának.De szűkebb családi életét is a szeretet határozta meg, a ragaszkodás és az áldozatkészség jellemezte. Házassága Alicéval mindkettőjük diákkori és egész életre szóló, első és egyetlen szerelme volt, és ebben a szoros és szeretetteljes összetartozás légkörében nőtt fel két gyermekük Juli és Pisti is. Pista annak idején még édes-apja segítségével, szó szerint a maga két kezével építette föl családi házukat, az utóbbi években pedig orvosi és társadalmi munkái meg kötelezettségei hiánytalan teljesítése mellett és után, a maga két kezével, kemény fizikai munkával, magát nem kímélve épített házat leánya leendő családja számára. Rendszeresen részt vett családjával együtt hazai és külföldi barlangtúráinkon. Soha senkivel konfliktusa nem volt. Nemcsak tiszteletet és megbecsülést, de őszinte szeretet érzett iránta mindenki. Bíztunk benne, az emberben, a barlangász társban és az orvosban is valamennyien. Többünk bízta rá, mint orvosára egészségét és életét is. De megbecsülték őt orvostársai is, nem véletlenül lett viszonylag fiatal emberként a BM Központi Kórházának urológus-sebész főorvosa.
Váratlan halála mélyen megrendített mindnyájunkat. A maga halottjának tekintette őt nemcsak családja, de az egész magyar barlangkutató társadalom és a BM Központi Kórháza is. Hamvaitól megrendülten búcsúztak barátai, az MKBT, a Barlangi Mentőszolgálat, a Meteor TTE, valamint orvostársai is, akik munkahelyén, a BM Központi Kórházának falán emléktáblával is megörökítették emlékét. (A temetésen elhangzott búcsúztatók a Mentőszolgálat honlapján olvashatók.) Drága Pistánk, barátunk, kutatótársunk, barlangi mentő és természetjáró társunk, csak a hamvaidat temettük el, Te itt élsz továbbra is a lelkünkben és velünk együtt ott leszel, amíg csak élünk, túráinkon a föld felett és a barlangok mélyén, ott leszel és tanácsaid szerint járunk el a barlangi mentéseken, és a szívünkben megőrizzük hűséged és emberséged emlékét.

(1924-2006)

Kaposváron született, középiskoláit a pécsi jezsuita gimnáziumban kezdte meg, majd egy váci középiskolában folytatta. Végül bőrdíszműves lett és Budapesten helyezkedett el.
A II. világháború vége felé a 20 éves fiút a légoltalomi tűzoltókhoz hívták be szolgálatra. 1944 nyarán egy légitámadás nyomán lángba borult egy új-lipótvárosi emeletes ház. Ha a tűz átterjed a közeli lőszerraktárra, emberéletekben is szörnyű veszteségeket okozhat. Bár éppen nem volt szolgálatban, mégis azonnal odarohant és társaival igyekezett megfékezni a tűzvészt. Az égő ház rövidesen kártyavárként omlott össze, maga alá temetve a benne küzdő tűzoltókat, köztük őt is. Súlyos sérüléseinek nyomait és föl-fölújuló fájdalmait élete végéig hordozta.
A háború után egy bőrdíszműves szövetkezet dolgozója lett, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Örömét a természetben találta meg. Motorcsónakján járta a Dunát, de járta a gyalogosan, motorkerékpáron, meg kerékpáron a hegyeket és az 50-es évek közepétől a barlangokat is. 1954-ben lett tagja a Kinizsi természetjáró-barlangkutató csoportnak, amelynek élete végéig meghatározó tagja maradt, és amikor Balázs Dénes világjáró útjaira állt rá, néki adta át a csoport vezetését is.
Barlangkutató pályafutása elején részt vett eredményes feltáró kutatásokban Égerszög környékén, a Hosszú-hegyen meg a Bakonyban és utóbb a Szemlő-hegyi-barlangban is, de hamarosan kikristályosodott, hogy adottságai a barlangok térképezésére predesztinálják. Több kisebb barlangi térképezés után többéves munkával elkészítette a Szemlő-hegyi-barlang részletes, nagy pontosságú térképét. E nagy munkája során kidolgozta a barlangtérképezésnek a korábbinál tökéletesebb mód-szerét. Az általa kidolgozott módszerrel és technikával készült 1:100-as léptékű bar-langtérképei a korábbiaknál sokkal több és sokkal pontosabb információt hordoznak. A barlangtérképezés területén iskolát teremtett.
1968-ban a Pál-völgyi-kőfejtő kisebb barlangjainak fölmérésén dolgozott, és az egyik barlangban a mélybe nyúló szakadékba rég beszerelt drótkötélhágcsó váratlanul leszakadt alatta, és ő 8 m mélységbe zuhant. Lábait több helyütt, és mellcsontját is eltörte. Ezután már csak nehézkesen tudott járni, és haláláig gyakran gyötörték légzési nehézségek. De annyi balszerencse és fájdalom közt is élete utolsó percéig dolgozott, irodalmi tevékenységet is folytatott. Remetei magányában, rengeteg munkával megalkotta a Szemlő-hegyi-barlang tökéletesen hű térmodelljét is, amely ma a barlang fogadó-épületében kialakított kis bemutatóterem ékszere, büszkesége.
Horváth Jánosnak maradandó alkotása a Társulat barlangtérképtárának létrehozása, a térképek összegyűjtése, gondos leltározása és katalogizálása is. Nemcsak összegyűjtötte a barlangtérképeket, hanem kinyomozta azt is, hogy kiknek van még barlangtérkép gyűjteményük, azokat sorban fölkereste, és pontos leltárt készített arról, hogy kinél, milyen barlangtérképek találhatók.
Horváth Jánosnak kiemelkedően értékes munkásságát Társulat 1966-ban Herman Ottó-éremmel ismerte el, 1989-ben pedig, egész életművét értékelve, a közgyűlés a Társulat tiszteleti tagjává választotta.
Maradandó művében ő itt él ezután is közöttünk. Megfáradt testének hamva pedig nyugodjék békében.

Dr. Korpás László Társulatunknak 1992 óta volt tagja, 1999-től 2004-ig töltötte be az elnöki posztot. Február 9-én, nagy részvét melletti temetésén jelenlegi elnökünk az alábbi szavakkal búcsúzott tőle.

A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tagsága, minden magyar barlangkutató nevében letörten veszek búcsút Tőled.
Húszéves kapcsolatunk több mint 10 éve vált mélyebbé, amikor egy Földtani Közlönyös cikkemet Te bíráltad. Alaposan. Minden oldalra jutott néhány piros tintával, apró betűvel írt, de ragyogóan olvasható megjegyzésed, beszúrásod, törlésed. Szinte mindenben igazad volt. Te szoktattál alapos, precíz megfogalmazásra, mondhatnám, Tőled tanultam meg, hogyan kell egy tudományos közleményt megfogalmazni.
Aztán egyre aktívabban vettél részt Társulatunk tudományos rendezvényén, a Szakmai Napokon éveken keresztül. Nyolc éve már, hogy Te lettél a magyar barlangkutatók vezetője. Sőt, halálod napjáig Te lettél volna az, ha önként nem távozol onnan. Mondhatnám, Tőled örököltem meg ezt a posztot.
A magyarországi karszttudománnyal foglalkozók körében nagy szeletet képező barlangászok tömege hamar megismert, megkedvelt és befogadott Téged. Nagy lelkiismeretességgel, a Rád jellemző módon abszolút korrekten teljesítetted vállalásodat. Mindenki elégedett volt a munkáddal.
Mintha tegnap lett volna, amikor a Társulatban ünnepeltük MTA doktori címed elnyerését. Együtt örültünk Veled ennek a nagyon szép és régen megérdemelt címnek.
Ma éjjel érkeztem haza hallgatóinkkal Bulgáriából, a Pirin hegységi túránkról, hogy búcsút vehessek Tőled. Kint is sokszor eszembe jutott, hogy 3 évvel ezelőtti túránk után beszélgettem Veled a környék geológiájáról. Te azonnal képben voltál, mindent tudtál a Balkán földtani felépítéséről. Nagyon széleskörű szakmai tájékozottsággal, alapos tudással rendelkeztél, Laci.
Nagyon sok szakmai konferencián, terepbejáráson vettünk részt közösen. A magam részéről rengeteget tanultam Tőled de azt hiszem, ezt nagyon sokan elmond-hatják. Alig három hete, hogy otthon felhívtalak. Gellért-hegyi kutatásaink kapcsán szerettem volna Tőled szakmai információt kérni. Feleséged, Gitta mondta, hogy légzési nehézségekkel kórházban vagy. Még gondoltam is, hogy Édesapámnak is volt ilyen problémája. Hezitáltam, hogy bemenjek-e Téged meglátogatni. Sajnos, nem tettem. Úgy véltem, jobb lesz, ha majd ismét otthon leszel.
Nem lett ismét. Én megint elkéstem. Rohanó világunkban oly kevés időnk jut egymásra. Ez persze nem jelenti azt, hogy gondolataink nem kalandoznak el a másik felé. Én is sokszor Voltam így Veled. És, sajnos, most már csak így leszek bármily hihetetlen ez, bármily váratlanul és felkészületlenül ért minket ez a tragikus hír.
Nyugodj békében!

Hegede Tibor, azaz Tibike rendhagyó módon, több mint 40 esztendős korában kapcsolódott be a barlangkutatásba, és vált a Bekey Imre Gábor Barlangkutató Csoport közszeretetben álló tagjává. Egészen az 1990-es évek közepéig aktív részese volt a Pál-völgyi-barlangban újabb és újabb szakaszok felfedezését eredményező feltáró kutatásoknak, így pl. egyike volt 1982-ben a Negyedik Negyed, 1987-ben a Keleti-zóna első bejáróinak. Villamos üzemmérnökként ő irányította földalatti kutató-táboraink energiaellátásának és telefonhálózatának kialakítását, stabil tagja volt minden fotóstúrának és az ő felvételei őrzik többek között az Ötösök-folyosójának kiépítés előtti állapotát is. Bár az utóbbi tíz esztendőben barlangba már keveset járt, kapcsolata a csoporttal nem szakadt meg: ott volt a felszíni túrákon és ő volt a nyári kutatótáboraink elmaradhatatlan konyhafőnöke is. Tibikét hosszan tartó súlyos betegség után, március 22-én kísértük utolsó útjára a Kispesti temetőben, de a Pál-völgyi-barlang folyosóit járva, immár a csoport örökös tagjaként mindig velünk marad.

Fiatalsága és idős kora Jósvafőhöz kapcsolódott, szinte keretbe foglalta az életét. 1954-ben, a Budapesti Műszaki Egyetem Barlangkutató Csoportjával kezdett barlangászni. Először a Teresztenyei-forrásbarlang feltárásában vett részt, és később, 1955-ben ő jutott be elsőként (egy kutatótársával együtt) a Vass Imre-barlang főágába. Ügyes, barkácsoló kedvű mérnök hallgatóként hasznos tagja volt a csoportnak. Az 1956-os forradalom után Svájcban telepedett le, sokáig nem jöhetett haza. Amikor újra hazajárt, mindig a régi kedves Jósvafőjére ment, és végül nyugdíjasként ott is telepedett le. Kertész Tivadart, népszerű nevén Dórit, 2007. április 23-án, régen elhunyt felesége hamvaival közös sírba, Jósvafőn temettük el.
Izápy Zsóka

Szilágyi Ferenc — vagy ahogyan mindenki ismerte Frici; Szityus — 1971-ben került a Meteorban a barlangkutatás vonzáskörébe. Népszerűsítő olvasmányok által sarkallva vágott neki a környező hegységek barlangjainak. Talán kalandvágyból, talán kíváncsiságból jegyezte el magát a barlangászattal. Még egy év sem telt el, már aktív, sőt, egyre inkább nélkülözhetetlen tagjává vált a szervezett kutatásnak is. Az egykori érdeklődés életcéllá forrta ki magát; állást kapott a Magyar Állami Földtani Intézetben, s korábbi szakmáját félretéve újabb érettségit tett le, hogy tudományos munkát végezhessen. Hallatlan energiával vetette bele magát mindenféle tevékenységbe, a térképezéstől az egyszerű „pénzszerzéses” munkákig. Az ő szervező és meggyőző ereje tette lehetővé 1974-ben a Meteor Vass Imre csoport Baradla-brigádjának létrejöttét, majd ugyanezen évben a Baradla Barlangkutató Csoport megalakulását.
Nem valószínű, hogy a veterán barlangászok között akad olyan, aki ne találkozott volna vele, akár terepen, munka közben is. Elmaradhatatlan esernyőjével, vízelemző felszerelésével mindennapos látvány volt az Aggteleki-karszt vagy a Bükk forrásainál. Igaz, munkásságát csak néhány cikk hirdeti, de aki dolgozott vele, tudja, hogy igazi „orákulum” volt. Ismert minden forrást, minden víznyelőt, és sokan joggal vélik: „a kisujjában volt a szakma”. Kevesen tudják, hogy ugyanennyire otthon volt a Pilisben, a Börzsönyben vagy a Kisalföldön is, és munkássága 30 évében csaknem az egész országot bejárta. De igazi otthonának a Baradla környékét tekintette. Itt szervezte meg 1986-ban az egyik legjelentősebb izotópos nyomjelzést is, amellyel pontosította a rendszer vízháztartásával kapcsolatos addigi ismereteket.
A 90-es években magánéleti gondjai miatt egyre inkább elmaradt a csapattól, amelyet ő hozott létre. Kialakult betegsége visszafordíthatatlanná vált. Annak ellenére, hogy barátai, közeli ismerősei tisztában voltak állapotával, mindenki megdöbbenéssel fogadta a hírt: 2004. október 23-án meghalt.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy cél, egy álom érdekében bármit képesek félrerakni. Az ő számára minden másodrendű volt; szakmai karrier, anyagi jólét, magánélet. Túlzás lenne azt állítani, hogy az általa hozott áldozatért bármikor is elismerést kapott volna, s ezt nem kevés keserűséggel vette tudomásul. Talán elégedett lenne, ha tudná, ami most, a történet végén már fényesen látható: Ő volt a Baradla kutatásának „szürke eminenciása”.
Nem felejtjük el.

FROJIMOVICS PÉTER

Frojimovics Péter építészmérnök, Társulatunk alapító tagja 2004. február 12-én, 62 éves korában elhunyt.

Mint 14 éves kisdiák lett tagja 1955-ben a Budapesti Vörös Meteor S. E. Természetbarát Szakosztályának, és attól kezdve majd minden hétvégén együtt járta a hegyeket a szakosztály fiataljaival. Két évvel utóbb, 1957-ben alapító tagja volt a Meteor Barlangkutató Szakosztálynak, az év nyarán már ott volt a Balázs Dénes vezette első alsó-hegyi barlangkutató expedíciónkon, ahol részt vett több barlang – köztük a Bába-völgyi (Szádvári) l. sz. víznyelőbarlang, a Favágó-barlang, az Iskola-zsomboly, a Káposztáskerti-forrásbarlang, a Magastetői-barlang – feltárásában, első bejárásában és fölmérésében. Attól kezdve közel két évtizeden át elmaradhatatlan résztvevője volt az alsó-hegyi barlang- és zsombolykutató munkáknak. Rendszeresen részt vett a meteoros barlangászok kutatómunkáiban, nyári kutatótáborain, részese volt számos újonnan feltárt barlang és zsomboly első bejárásának, térképezésének.

Az 1961-ben egyik alapító tagja volt a Magyar Barlangi Mentőszolgálatnak, majd részese több eredményes barlangi mentésnek, amelyek nyomán az Életmentő Érdemérem kormánykitüntetést is kiérdemelte.

Közben építészmérnöki diplomát szerzett a Műszaki Egyetemen. Kivételes tehetségű kivitelező építész volt, nagyszerű épületek sora őrzi maradandóan emlékét, köz-tük a magyar szívgyógyászat központja, az Országos Kardiológiai Intézet remek épü-letcsoportja a Nagyvárad tér közelében, vagy a Mexikói úton az Országos Agy- és Idegsebészeti Intézet korszerű, új szárnya és még számos rangos épület, melyeknek főépítésvezetője volt. Az évek során megnősült, családot alapított. A munka és a család töltötte ki életét, régi barlangkutató társaival már ritkábban találkozott, de a baráti érzések nem lazultak, és a találkozókon együtt örült velünk.

Utoljára közeli barátja és zsombolykutató társa, Kósa Attila búcsúztatóján voltunk együtt Vele. Tudtuk, hogy Ő is súlyos beteg, de nem sejtettük, hogy alig három hónap múlva Tőle is búcsúznunk kell. A Kerepesi temetőben szomorú szívvel vett búcsút Tőle sok barlangkutató meg barlangi mentő társa és barátja.

Társulatunk alapító tagja életének 77. évében 2004. március 7-én elhunyt. 1991-től 2000-ig volt a Karszt és Barlang Alapítvány Kuratóriumának tagja. 2000-től Társulatunk tiszteletbeli tagja.

Mindig nagyon nehéz egy minden tekintetben teljes és gazdag élet méltatását néhány sorba sűríteni. Rádai Ödön esetén ez szinte lehetetlen. Oly sok téren volt úttörő, olyan sok mindenben alkotott nemcsak maradandót, hanem kimagaslót, hogy azt felsorolni is hosszú volna.

Olyan korban élt, amikor az egyéni tehetséget alig engedték kibontakozni. Ő azonban még ilyen körülmények között is megtalálta a módját nemcsak annak, hogy kivételes képességeit megcsillogtassa, hanem, hogy csodaszép dolgokat – modelle-ket, eszközöket, műszereket, könyveket, rádió és TV-előadásokat – teremtsen, valamennyiünk örömére.

Még nehezebb volna életét csak egy-két szűk aspektusból – barlangkutatóként, hidrológusként – felvillantani. Hihetetlenül gazdag személyiségében mindez folya-matosan jelen volt, szétválaszthatatlanul összefonódva széleskörű műveltségével, humorával és anekdótázó kedvével.

Élvezte az életet és tudta azt, amit csak nagyon kevesen tudnak: hogy hogyan kell azt teljes mélységében élni.

Számunkra ő volt a „Dönci”. Szerettük őt – és most nagyon hiányzik.

Eltávozott közülünk egy olyan barlangász, aki egész életét a barlangoknak szentelte. 1956 nyarán, 14 évesen találkozott először a földalatti világgal, és ez a találkozás sorsdöntő volt. Attila, vagy ahogy a hazai és nemzetközi barlangász társadalom ismeri, Titi hamarosan a Meteoros barlangászokhoz csatlakozott, az éppen újjáalakuló Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak (MKBT) pedig alapító tagja, majd nemsokára egyik titkára lett.

Barlangos pályafutásának kulcsfontosságú állomása az Alsóheggyel való találkozása, mely kapcsolat aztán, a szó legszorosabb értelmében, életének utolsó pillanatáig soha nem szakadt meg. 1958-tól meghatározó alakja volt az itt folyó kutatásoknak. Számtalan új zsomboly feltárása és térképezése fűződik a nevéhez. Doktori disszertációját is az alsóhegyi zsombolyokról írta. Több évtizedes tapasztalatait 1992-ben az Alsóhegyi zsombolyatlaszban foglalta össze.

Az 1970-es évek második felét Líbiában, a Tripoli Egyetemen töltötte, ahol hidrogeológiát tanított. Ekkor volt módja a Szaharában található barlangok tanulmányozására és ezen a területen végzett munkájával széleskörű nemzetközi elismerést szerzett. Később is többször visszatért erre a területre és a líbiai Vízügyi Minisztérium felkérésére 1982-ben magyar kutatókból álló expedíciót szervezett és vezetett ide.

Külföldi kiküldetéséről visszatérve ismét aktívan bekapcsolódott az MKBT életébe. Egyéb munkái mellett hosszú ideig részt vett a rendszeres és alkalmi kiadványok szerkesztésében. Az ő irányításával készült az 1989-ben Budapesten tartott Nemzetközi Barlangtani Világkongresszus szakmai anyagát tartalmazó kötet is. Elnökségi tagként, majd társelnökként segítette a Társulatban folyó munkát. Az MKBT-ben hosszú ideig végzett kimagasló munkájának elismeréseként 1996-ban Herman Ottó-érmet kapott.

Itthon végzett tevékenysége mellett több mint 35 évig tagja volt az amerikai barlangászok társulatának, a National Speleological Society-nek, valamint részt vett a Nemzetközi Szpeleológiai Unió munkájában is. Ez utóbbiban az Informatikai Bizottság tagjaként megalapozója és fejlesztője volt a napjainkra már 8 nyelvű barlangász szótárnak.

Életének utolsó éveire hosszan tartó betegsége nyomta rá a bélyegét. Ez év október közepén elemi erővel tört fel belőle az Alsóhegy utáni vágy. Minden erejét összeszedve elment Szögligetre, majd barátaival fel a hegyre, a szívének oly kedves Szabó-pallagra. Csak utólag tudtuk meg, hogy búcsúzni jött. A vasárnap esti hazatérés után másnap, október 20-án, hétfőn délután végleg eltávozott közülünk.

MÜLLER ERNŐ

(1937—2003)

2003. július 9-én, hosszú, súlyos betegségben elhunyt Társulatunk alapító tagja, Müller Ernő, ahogy a barlangászok ismerték: „Mütyi”.

Barlangkutató tevékenységét a Meteor Barlangkutató Szakosztályában kezdte. Az 50-es, 60-as években állandó résztvevője volt a szakosztály túráinak. Tevékenyen közreműködött a Mátyás-hegyi- és Szemlő-hegyi-barlangban végzett feltáró kutatásban, ugyanakkor a szakosztálybeli klubélet aktív résztvevője is volt. 1958-ban részt vett a VITUKI által vezetett albániai vízkutató expedíció munkájában.

A családalapítás következtében később kissé eltávolodott a barlangkutatástól, de 1981-től – immár fia révén – ismét bekapcsolódott a barlangkutatásba a Bekey Imre Gábor Barlangkutató Csoport keretében. Rendszeresen részt vett a Pál-völgyi-barlang feltárására irányuló munkákban. Az utolsó nagy akció, melynek részese volt: a Pál-völgyi- és Mátyás-hegyi-barlang összeköttetésének megtalálása.

Csendes, szerény alakját nem felejtjük, emlékét szeretettel megőrizzük.

Holly István 1937-ben született Budapesten. A barlangkutatásba már 16 éves korában bekapcsolódott, amikor a Műegyetemi Barlangkutató Csoport tagjaként testvéreivel együtt közreműködött a Vass Imre-barlang felfedezésében. A gimnázium elvégzése után az ELTE Geofizikus Szakán szerzett egyetemi diplomát. 1956-ban a „Természetjártás” hasábjain jelent meg első írásműve a barlang felfedezéséről. 1956 után a műegyetemi csoporttal együtt sok éven át dolgozott a Vass Imre-barlang további feltárásán. 1960-ban a Tájékoztatóban, 1961-ben pedig a Karszt és Barlang-ban írt cikket a Jósvafő környéki barlangok morfológiai viszonyairól.

Fejérdy Istvánnal és Csicsely Andrással együtt adatokat és térkép-vázlatokat közölt két haragistyai víznyelőről, a Szarvasól-, a Porlyuk- és a Tücsöklyuk-barlangról, valamint a Nagy-oldali- és a Kuriszlánfői-zsombolyról. Az MKBT Évkönyvnek a Vass Imre-barlang feltárásának 40. évfordulója időszakában megjelent 10. kötetében is jelent meg anyaga a barlang feltárásáról. Nyugdíjazása után szépirodalmi tevékenységet is folytatott.

2003. augusztus elején álmában váratlanul érte a halál. Temetése augusztus 14-én du. 3 órakor volt az Apor Vilmos téren, a Felsőkrisztinavárosi Plébánia Templom Urnatemetőjében.

1974-ben a Meteor központi csoportjában kezdte a barlangkutatást, majd 1978-ban alapító tagja a Honvéd Aurora barlangkutató szakosztálynak. Éveken keresztül részt vett az Alsó-hegyi Vecsem-forrás kutatásában, bontásában, a Meteor-barlang több napos földalatti táboraiban, Erdélyben a Szelek barlangja közös kutatótáborain és tagja volt a Csodavár-expedíciónak, ahol magyar barlangkutatóként elsőnek jutottunk el a végpontra. Rendszeres résztvevője volt a Morva-karszti találkozóknak, barlangi túráknak. Kezdetektől aktív részese az ipari alpinizmus kialakulásának. Halálával egy tapasztalt jó barátot vesztettünk el.

KÉRDŐ PÉTER

(1948—2002)

Mindössze 16 éves volt, amikor 1964-ben belépett a Magyar Karszt és BarlangkutatóTársulatba.

Középiskolájának, a Pannonhalmi Gimnázium Csoportjának tagjaként kezdett foglalkozni barlangkutatással. Később átlépett hozzánk, a Műegyetem Ásvány és Földtani Tanszék Barlangkutató Csoportjába (ÉKME), ahol mostanáig köztünk maradt. Életének 54. évében, 2002. január 12-én súlyos betegségben váratlanul elhunyt.

A Papp Ferenc Csoportba való belépése után rövid időn belül az akkor már működő Jósvafői Karsztkutató Állomás munkatársa lett, ahol érdeklődésének meg-felelően 1972-ig elektrotechnikusi munkakört látott el a Vass Imre-barlang műszereinek üzemeltetésével kapcsolatban.

Lelkes munkája és sokoldalúsága révén rövidesen csoportunk, sőt az egész magyar barlangkutató társadalom jelentős egyénisége lett. Ő szervezte meg Adamkó Péterrel együtt 1968–70. évek nyarán a Nagyoldali-zsomboly kutatását, majd 1971—75. évek nyarán Borzsák Péter és György Péter javaslatára Gádoros Miklóssal és Hlavács Lászlóval együtt megszervezték a Musztáng-barlang feltáró táborait, melyben a Papp Ferenc Csoport teljes tagsága és sok vendég is részt vett. Más társulati csoportok munkájában is közreműködött. Nemcsak az említett kutatások, hanem a Vecsem-bükki és a Baradla Alsó-barlangi expedíciók hírközlését is ő biztosította. A Musztáng-barlangon kívül az 1975. évben a Vass Imre-barlang kutatását más területen is elősegítette. Berczik Pállal és az Amphora Könnyűbúvárok közreműködésével a Milada-barlang, a Feneketlen Lednice és a Kecső-forrás felől kísérletet tettek arra, hogy búvár módszerrel átjussanak a Vass Imre-barlangba. 1983—85 évek során Cser Ferenc javaslatára a Vass Imre-barlang végpontján a bontáshoz csörlőt épített ki, majd később a végpont feletti beszakadás bontását is megkísérelte hasonló módszerrel. A 80-as évek végéig a csoport második generációs fiataljainak Tücsök-lyuk bontási munkáinál a biztosítási rendszerek ellenőre volt. 1989-től 1995-ig a Papp Ferenc Csoport vezetője volt.

Kérdő Péter, Holl Balázs és Ruff István a 80-as évek második felében modernizálták a Vass Imre-barlangi csepegésmérő hálózatot, új légáramlás regisztráló rendszert alakítottak ki, majd Gádoros Miklós javaslatára kiépítették a barlang légnyomás-különbség-regisztráló rendszerét. E mérések eredményeit feldolgozva két helyen is publikálták. Egyrészt a Krolopp Andrással együtt a fiatalok részére szervezett nemzetközi karszt-kurzus (a „Youth and Environment Europe” rendezvénye) keretében, másrészt a Budapesten rendezett Nemzetközi Barlangkutató Kongresszus (1989) kiadványában. Egy kísérleti méréssel megállapították, hogy a Vass Imre-barlang rendszerének teljes hossza legalább 5 km-re becsülhető. A légáramlás sebességével arányos légnyomás-különbség mérésekkel ugyanis kimutatták, hogy a Lagunás-szifon légmentes lezárásakor a 300 m-es barlang-szakaszban mintegy 15—20-szor kisebb volt a légáramlás, mint nyitott szifon esetében.

Kérdő Péter barátunk kitűnő műszaki érzéke és szervező képessége, rendkívül nagy kutatási kedve, igen jó kapcsolatteremtő képessége és jó humora következtében továbbra is itt él emlékezetünkben. Nagyon szerették őt a fiatalok is, mert mindig mindenről lehetett Vele beszélgetni, mert általános műveltsége is nagy volt. A legutóbbi három évben azonban nehezen felismert betegsége és fájdalmai miatt visszahúzódott. Olyan hirtelen halt meg, hogy legtöbben nem is tudtunk Tőle személyesen elbúcsúzni. 2002 január 28-án a Rákoskeresztúri-temetőben megjelent tagság nagy létszáma (kb. 140 gyászoló) mutatta meg, hogy milyen sokat jelentett Ő számunkra.

2002. január 12-én, életének 55. évében súlyos betegségben elhunyt. Már gyerekkora óta folyamatosan barlangászott különböző csoportok keretében, a Meteor Vass Imre csoportnak és a Társulatnak 2000 óta volt tagja. A Pál-völgyi-barlangnál az elmúlt 5—6 év során túravezetőként dolgozott. Életének utolsó két évében a Szemlő-hegyi-barlangban folyó szpeleoterápia barlangász szakszolgálatát látta el

Az ötvenes évek végén az Aggteleki Barlangigazgatóság munkatársa volt, ahol a Baradla-barlang kutatásán dolgozott, és több jelentős felfedezést tett. A hatvanas években megszervezte a Meteor női barlangkutató csoportot, amelynek vezetőjeként számos kutatótábort és kutatómunkát szervezett a Baradla-barlang megismerésére. A Társulatnak 1960—1973 között volt tagja, s mint a csoport vezetője, részt vett a Társulat választmányának munkájában.

RODA ISTVÁN

2001. október 18-án, életének 75. évében Rozsnyón elhunyt Roda István gyógyszerész, a szlovák barlangkutatás kiemelkedő alakja, Társulatunk tiszteletbeli tagja. Nevéhez fűződik a Gombaszögi-barlang felfedezése (1950), a szlovákiai barlang-terápiai kutatások megindítása, hosszú évekig vezette a gombaszögi barlang mellett létesített kutatóállomást, jelentős eredményeket ért el a barlangklimatológiai, barlang-terápiai és egyes képződmények keletkezésével kapcsolatos kutatások terén, e té-mákban számos publikációja jelent meg. Szoros szakmai és baráti kapcsolatok fűzték magyarországi barlangkutatókhoz.

2001. október 26-án kísérték utolsó útjára a rozsnyói temetőben, ahol sajnos – a gyászjelentés késői megérkezése miatt – a Társulat és hazai barátai nem képvisel-tethették magukat. Emlékét megőrizzük.

Sokan, nagyon sokan gyűltünk itt ma össze. A közös, ami bennünket pályatársa-kat, tanítványokat, barátokat, családtagokat és ismerősöket idehozott, dr. Jakucs László professzor, a világhírű karszt- és barlangkutató, a Magyar Karszt- és Barlang-kutató Társulat volt társelnöke és tiszteleti tagja, a Herman Ottó, Kadić Ottokár és Vass Imre emlékérem kitüntetettje, akitől Társulatunk valamennyi tagja nevében bú-csúzunk. Csaknem hetvenhat év, a magyar férfiak átlagos életkorát kissé meghaladó idő, ennyi jutott Neki. Gyermekévek és ifjúság Sarkadon, majd Debrecenben. Egye-temi tanulmányok Budapesten és ezt követő pályakezdés a Magyar Állami Földtani Intézetben. Felnőtt kutatóvá válás, élményekben és sikerekben gazdag tíz esztendő Aggteleken, amelynek kiemelkedő állomása a Béke-barlang felfedezése 1952-ben. Érett férfikor, kiteljesedés és megállapodás Szegeden, majd a fokozatos visszavonulás szakasza ugyanott. Öt lakás és gyakorlatilag három munkahely – a Magyar Állami Földtani Intézet, az Aggteleki-barlang és a szegedi József Attila Tudományegyetem – ahol élt és dolgozott. Mi többnyire ezeken a helyeken találkozhattunk Vele és lehettünk rövidebb hosszabb ideig tanítványai és társai. Így ismerhettük meg nyílt, határozott, de sugárzó egyéniségét és személyiségét. Őrizzük szeme villanását, ked-ves mosolyát, jellegzetes gesztusait és mozdulatait. Kötelességtudat és felelősség: ezek vezérelték életében, aminek terheit különleges szokásai, kivételes látásmódja, szuggesztív stílusa és gyakran fanyar humora enyhítették. Sorolnám tovább, de Kosztolányi Dezső Halotti beszéde mindezt pontosabban és szebben mondja.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló , kedves szemet. Nézzétek, itt ez a kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye
a rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, amelyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélyben lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.Keresheted őt, nem leled, hiába,se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

Köszönjük Laci bácsi, hogy Veled lehettünk és nagyon fáj, hogy elmentél. Nyugodjál békében!

(Dr. Korpás László búcsúbeszéde, elhangzott Szegeden, 2001. december 14-én)

Június 4-én, hosszantartó betegség után elhunyt dr. Szathmáry Sándor, Társulatunk alapító tagja. 1961—1991 között a Számvizsgáló Bizottság elnökeként nagy hozzá-értéssel és lelkiismeretességgel tevékenykedett. Tapasztalt jogászként több társulati alapszabály kidolgozásában vett részt. A Társulat érdekében hosszú időn át végzett kiemelkedő tevékenységéért 1986-ban Herman Ottó-éremmel tüntették ki, 1991-ben a Társulat tiszteletbeli tagjává választották. Családja, barátai és egykori kutatótársai június 21-én búcsúztatták a Szent Gellért templomban.

Dékány Péter, 44 éves hegymászó, nõs, két kisgyermek apja. Több mint húsz éve a magyar hegymászás élvonalában. Végigjárta az Alpok, Kaukázus, Pamír, Himalája, Andok számtalan csúcsát és sziklafalát. Átsíelte a Spitzbergákat. Elsõként volt 1000 m-nél mélyebben a magyar barlangászok közül. 2000. augusztus 8-án a Karakórum egyik hétezresérõl nem tért vissza. Dékány Péter volt azon kevesek egyike, aki a hegymászást és a barlangkutatást abban a szellemben ûzte, ahogy azt az egykori legendás nagyok tehették. Õ volt az, aki bármilyen helyzetben tiszta logikával, józanul értékelve találta meg a hegyen is az optimális megoldásokat. Soha nem élt a felszerelések, a hírnév, a média bûvö-letében, nem érdekelték a külsõségek, a felesleges sallangok, csak a belsõ tartalom, az igazi értékek. A sportban is így volt: a tenyérizzasztó útvonalak, a teljes erõbedobással elérhetõ sikerek vonzották, és okoztak számára igazi örömet. Az új terepek felfedezése és a nagyszabású tervek izgatták és lelkesítették. A hegyek örök szeretete és a nehéz feladatok vállalása hajtotta Õt a csúcsok és gleccserek világába úgy, mint a Föld mélyébe – több mint 23 éven át. Sokrétû és igazi sportemberré vált, nemcsak a hegymászásban találta meg a mozgás örömét. Megtanult sárkányrepülni, hogy korábbi munkáját összekapcsolhassa a szabadság érzésével, nagy szerelme a kerékpározás is sok ezer kilo-méternyi élményt okozott számára. A Föld mélyének szépségeit, a hazai és külföldi barlangokat ugyanolyan örömmel kutatta, mint ahogy a hétezer méter feletti csúcsok csábításának engedett – célokban soha nem szenvedett hiányt. A 80-as években társam volt szinte minden külföldi barlangtúrámon. A Sniezna, Gamsovi, Bunevac és Jubiläum-barlang alján boldogan majszoltuk a közös végpont csokit. A Gortani-ban többször is együtt örülhettünk a nagy bejutásoknak. Mindezekkel együtt a barlangkutatás csak egy kis rész volt az õ változatos sportszen-vedélyében. Ahogy barátja és mászótársa Ozsváth Attila írja – csak megerõsíteni tudom “mindig nagyon bíztam és hittem benne”. Úgy gondoltam, ha együtt vagyunk, minden helyzetbõl kimászunk, velünk nem történhet baj... Elvesztése pótolhatatlan hiány elsõsorban a családjának, valamint barátainak, de a hegymászó- és barlangásztársadalomnak is. Jellegzetes mosolya velünk marad.

Búvár barlangkutató barátunk szeptember 11-én, életének 57. évében, hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után örökre eltávozott közülünk.

Surányi Csaba bányamérnök, az Amphora Búvár Klub alapító tagja, majd elnöke, számos szifon és vízalatti járat kutatásában vett részt. Ott volt a Kossuth-bar-lang Reménytelen-szifonjának, a Hévízi-tó forrásbarlangjának, az esztramosi barlangok, a Tapolcai-tavasbarlang, a beremendi mészkõbánya barlangjai vízalatti járatainak kutatásán, Eger városa alatti kazamaták feltárásán. Számos távoli egzotikus tengeri búvár expedíció aktív tagja volt.

Szeptember 21-én tartott búcsúztatója után, végakaratának megfelelõen, Zsolt fia és hajdani búvártársai Csaba barátunk hamvait az Adriai-tengerbe hintik szét.

2000. november 1-én több százan kísérték utolsó útjára a jósvafõi temetõben az október 30-án este elhunyt Bözsi nénit. A sírnál Szabó Géza, Maucha László (Papp Ferenc Csoport) és Szablyár Péter búcsúztatta. Az utóbbi búcsúztató beszédének néhány részletével emlékezünk meg a Jósvafõ környéki barlangkutatás és a barlang-kutatók önzetlen támogatójáról. Nem véletlen, hogy egy idõs falusi asszonyt ilyen sokan kísérték el utolsó útjára, bár szûk családja is igen szép számú: testvérei, gyermekei, unokái, dédunokái. De ennél is sokszorta többen voltak, akik szerették, tisztelték. Mert a mi szeren-csénk az volt, hogy Bözsi Nénit a barlangászok öreganyjának szólíthattuk. Többségünk gyerekként–kamaszként ismerte meg a Kutatóállomáson a hatvanas-hetvenes években, ahol akkor mindenesként dolgozott. Hátán batyuval érkezett. Néhány ellentmondást nem tûrõ vezényszóval rendet teremtett közöttünk, majd munkához látott. Mindig szakított idõt, hogy nekünk, az állandóan éhes kamaszoknak valami tartalmas ebédet készítsen, ha nem volt mibõl, egy nagy vájdlinggal a közeli erdõbe küldött egy kis róka-gombáért, amibõl felséges gombapaprikást, vagy tojásos gombát varázsolt. A forgalom növekedésével becsületkasszás – önkiszolgáló – büfét mûködtetett az Állomáson, akkor szerencsére még nem volt ÁFA, számlaadási kötelezettség, annál több jóakarat, szeretet. Miután Õ volt a házban a rendteremtõ, aki az általa megengedettnél többet tett a rendetlenség irányába, azt könyörtelenül lekapta a tíz körmérõl, legyen az tudományok doktora vagy kandidátus. Olyan természetességgel tárgyalt bárkivel, hogy azt néhány mai TV-riporter is megirigyelhetné. Egyszerû falusi asszonyként lakóházuk egyik szobáját feláldozva létrehozta ma már országos hírû italmúzeumát, amit büszkén mutatott meg bárkinek, több-kevesebb magyarázatot fûzve az üveg- és italkülönlegességekhez. Ebben a kis gyûjteményben számára az volt a lényeg, hogy tárgyiasult formában tudta megmutatni azt a szeretetet, ami visszasugárzott rá abból a szeretetbõl, amiben Õ tudta részesíteni kör-nyezetét, olykor akár ismeretlen embereket. És ennek az õszinte szeretetnek nem volt határa! Házában mindenki otthonra talált, egy tál forró leves, egy stampedli pálinka vagy pohár bor mindig jutott, bármikor toppant be a hívatlan látogató. Bözsi Néni sztrapacskái, sparherden sütött lángosai, diós-szilvalekváros derelyéi fogalommá váltak a mindig éhes barlangászok között. Alapelve volt, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Saját élete tapasztalata alapján tudta, hogy minden helyzetben meg kell találni a megoldást, de ez csak úgy lehetséges, ha teszünk is érte, sokszor nem is keveset! Nekem mérhetetlenül sokat segített a jósvafõi tájház létrehozásában, hiszen a zökkenõkkel haladó felújítás, berendezés évei alatt Náluk lakhattam. Az, hogy abban a tájházban úgy érezheti magát a látogató, mintha csak éppen elmentek volna a háziak otthonról – ahogy a vendégkönyvben jegyezte be valaki nemrégiben – döntõ szerepe volt. Õ vetette be az elsõ kenyeret az újra rakott sparherdben, Õ kente meg utánozhatatlan szilvalekvárjával a frissen sült kenyérszeleteket, amit mi ugyan olyan mohón faltunk fel, mint annak idején a Kutatóállomáson.

Torda István barlangkutató, barlangi mentőszolgálatos 1996. július 7-én a franciaországi Gouffre Berger-barlangban tragikus körülmények között életét vesztette. Az elhunytat a Magyar Barlangi Mentőszolgálat saját halottjának tekintette. Temetésére a kispesti temetőben 1996. július 31-én került sor. Mindössze 23 évet élt, de ezekbe az évekbe egy teljes élet belefért. 15 évesen a Solymári-ördöglyukban kezdett barlangászni, egy barátjával járt oda hétvégeken. Aztán egy csepeli iskola diákjaihoz csatlakozva járta a barlangokat, az ő tanáruk ösztönzésére végezte el 16-17 évesen az alapfokú barlangász tanfolyamot. Egy évig a Pannónia barlangász csoportnak volt a tagja, velük járt be egy sor görögországi barlangot is. Majd a Rózsadombi Kinizsi barlangkutató csoport tagja lett, ahol már a barlangtérképezés és a új feltárások örömét is megízlelte. Egy ideig a Honvéd Auróra barlangász csoportjának tagjaként járt be nagy külföldi barlangrendszereket, majd a MAFC barlangkutató csoportjával vett részt hazai és határon-túli föltáró- és térképezési munkákban. Közben szorgalmasan tanult és dolgozott. Szakmát szerzett és utána lelkiismeretesen végezte gimnáziumi tanulmányait is. Midőn édesapja súlyos beteg lett, átvette családi kis vállalkozásuk vezetését, és nagy felelősségtudattal gondoskodott beteg szüleiről. Még 17 éves sem volt, amikor megismertem. Mintha ma is látnám. Barlangi baleset történt valahol, a Barlangi Mentőszolgálat helikoptert kért a mentéshez, és rádión adtuk ki, hogy aki tud azonnal jelentkezzék a gyülekezési ponton. Torda Pisti akkor még nem volt barlangi mentőszolgálatos, de az elsők között érkezett a gyülekezési helyre, kifogástalan felszereléssel, teli lelkesedéssel és segíteniakarással. Akkor ugyan nem fért fel már a helikopterre, de ez időtől kezdve mindig számíthattunk rá, lelkesedésére és segítőkészségére. Tudatosan igyekezett felkészülni a legnehezebb feladatokra is. 1992 tavaszán eredményesen elvégezte a barlangász technikai tanfolyamot, és azután rendszeresen segített az alapfokú tanfolyamokon a technikai oktatásban, utóbb a vizsgáztatásban is. Bejárt jóformán minden valamirevaló hazai barlangot, meg a szlovákiai és erdélyi karsztvidékek jelentősebb barlangjait. Két ízben is járt Angliában, egyik alkalommal a yorkshirei, másik alkalommal a walesi barlangokkal ismerkedett. Bejárt több nagy ausztriai barlangot, köztük a Taubenlochot, Lengyelországban a Snieznát és több ízben is volt Olaszország barlangjaiban, különösen a Canin-platón, amelynek nagy teljesítményt igénylő Michel Gortani barlangjában egészen annak ismert végpontjáig, -920 m mélységig lejutott. Ezer méternél nagyobb mélységbe, -1075 m-re, élete utolsó túráján, a franciaországi Gouffre Bergerben ereszkedett le. Fizikai adottságai és technikai fölkészültsége eddigi eredményeinél is jóval nagyobb teljesítményekre predesztinálták. Tervei között szerepelt a földkerekség egyik legnagyobb barlangrendszerének, a svájci Höllochnak a bejárása, amire nagyon készült, de erre már nem kerül sor. Szívesen vett részt barlangász versenyeken, ahol csapatával mindig dobogóra került, ez évben a Hágó Kupán II. helyezett volt. Három országos barlangnap és számos verseny rendezésében vett részt. De nemcsak járta a barlangokat, hanem a nála megszokott lelkesedéssel kutatta is azokat. Részt vett a József-hegyi-barlang térképezésében és annak során részese lett jelentős új barlangszakaszok feltárásának, így megismerte a felfedezés élményét is. Az utóbbi években csoportjával az Aggteleki-karsztvidéken, az Alsó-hegy barlangjaiban és zsombolyaiban kutatott, egyik leglelkesebb résztvevője volt a Bába-völgyi 3. sz. víznyelőbarlang feltárásának és térképezésének. Az MKBT Műsorfüzetében térképes túraleírásokat publikált. A Barlangi Mentőszolgálatnak 1992 őszén lett próbaidős, majd egy év múltával rendes tagja. A mentőszolgálat számos akciójában vett részt, mindig lelkesen és önfeláldozóan. Az utóbbi évek három nagyobb szabású életmentő akciójának, a Legény-barlanginak, a Mátyás-hegyinek és a solymárinak is részese volt és jogos várományosa az Életmentő Érdemérem kormánykitüntetésnek. De komoly teljesítményei mellett, férfivé serdülve is, mindvégig megmaradt annak a csillogó szemű, mosolygós, lelkes és tettrekész, meg segíteni kész fiatal fiúnak, akinek megismertem több mint hat évvel ezelőtt. Nehéz elképzelni, hogy testi valóságában ezután már nem lesz köztünk, de a lelkünkben ezután is ott lesz velünk - kisfiús mosolyával - a nagy barlangbejárásokon, a barlangnapokon és versenyeken, a kutatómunkákban és térképezéseken, meg a mentőszolgálat akcióiban, és erőt ad nekünk, hogy tudjunk segíteni helyette is a bajbajutottakon. Most búcsúznunk kell Torda Pistitől. Búcsúznak a magyar és a határainkon túli barlangkutatók és a barlangi mentőszolgálatosok, meg a barlangokat járó természetbarátok is, búcsúzik a Természetbarát Szövetség, a Barlangi Mentőszolgálat, a Barlangkutató Társulat, a sok barlangász csoport és társai, a MAFC-osok. De csak a testétől búcsúzunk. Emlékét szívünkben őrizzük, amíg csak élünk.

Dr. Dénes György

a Magyar Barlangi Mentõszolgálat tagja. A csoport tavaszi expedíciója az alsó-ausztriai Ötscher hegy oldalán nyíló Taubenloch és Geldloch barlangok bejárására indult. A túra harmadik napján Rose György társnõjével rövid "sétára" indult este 8 óra körül a Taubenloch bejárat körüli tágas, fõleg vízszintes járataiba. Túrájuk vége felé, június 4-én éjfél körül a Melki dóm közelében levõ Fledermaus-nál Rose Gyuri letért a jól kijárt barlangi ösvényrõl, elkerülve azt, hogy társnõjére köveket omlasszon. Szerencsétlenségére egy nagy ingatag sziklába kapaszkodott, amely ráomlott, és kõzuhatagot indított meg. Gyurit a kövek magukkal sodorták, és halálra zúzták. Társnõje azonnal riasztotta a bejárati üregben alvó, illetve a Geldloch-barlang kiszerelésével foglalatoskodó túratársakat, akik kötszerekkel, hálózsákkal és élelmiszerrel felszerelkezve siettek Gyuri segítségére. Ez alatt ketten a hegyről a közeli faluba lerohanva értesítették a helyi hegyimentõ-szolgálatot. Sajnos a túratársak és a helyi mentőszolgálat példamutatóan gyors, szakszerû segítsége sem menthette meg Rose György életét. Halála a BEAC-nak, a Barlangi Mentőszolgálatnak, a Társulatnak és az egész magyar barlangászatnak fájdalmas veszteség.

Egy barátunk halálára

Nem mondhatom, hogy közeli jó barátom lett volna. Még talán a barátjának sem mondhatom magam, ahhoz túl keveset voltunk együtt. Egyszerûen én is ismertem és szerettem õt. Elismertem, amit csinált, és tiszteltem érte. Indultam barlangász versenyeken, amelyeket õ szervezett, részt vettem tanfolyamokon, ahol õ is oktatott. Bár fiatalabb volt nálam egy-két évvel, mégis volt mint tanulnom tõle. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy fiatal kora ellenére az egyik legtapasztaltabb barlangász volt Magyarországon, nagyszerû elméleti és technikai felkészültséggel, kitûnõ kondícióval.

Gyuri, vagy Gyurika, ahogy sokan hívták, most fent van az örök barlangászmezõkön. Talán kiül most egy felhõ szélére, a lábait lógázza, és kissé kaján félmosollyal, de jóindulattal szemléli erõlködéseinket itt a földön és a föld alatt.

Valaki azt mondta, értelmetlen volt a halála. Valóban, fiatalon halt meg, tele tervekkel, a földrajz felvételije elõtt pár nappal. Én mégsem úgy gondolok rá, mint valakire, aki értelmetlen halált halt. Talán, ha elüti egy autó, ha fejbe ütik az utcán, ha ..., de õ barlangban halt meg, nem messze a társaitól, akikkel együtt túrázott, akikkel egy család voltak. Talán értitek, hogy mire gondolok. A közeli hozzátartozóinak, a barátainak a számára, akik ott voltak, rettenetes élmény lehetett. Mégis, számunkra, akik elsõsorban, mint barlangászt ismertük, a neve így már örökre összefonódik a barlangokkal. Legenda lesz.

Régen volt már halálos barlangi baleset Magyarországon, és ez nagymértékben annak az oktató-nevelő munkának köszönhetõ, amelyben õ is részt vett, sőt egyik irányítója lett. Az ő balesetét is ki fogják, ki fogjuk elemezni, leszûrjük a tanulságokat.

Õ nem volt kezdõ, nagyon is, hogy nem volt az. Mint a Magyar Barlangi Mentőszolgálat egyik legkiemelkedőbb tudású tagja, nagyon is tudta, hogy a barlangjárás veszélyekkel jár. Ismerte a barlangi statisztikákat, tudta, hogy a barlangokban meg is lehet halni.

Mi akkor a tanulság? Még a legtapasztaltabbakat is érheti baleset. Elég lehet egy óvatlan mozdulat, egy vízbetörés, egy kõomlás... Tudatában kell lennünk, hogy a barlangok világa halálos veszélyeket is rejthet.

Ne járjunk akkor barlangokba? Azt hiszen, nem ez a megoldás. Ne foglalkozzunk a veszélyekkel, és igyekezzünk az õ balesetét is mihamarabb kiverni a fejünkbõl? Úgy gondolom, hogy helyére kell tudnunk tenni a dolgokat. Barlangba járni, ezt olyan szinten mûvelni, ahogyan ezt õ is tette, veszélyes. Sokat kapunk azonban cserébe. Nem csak a föld alatti világ csodáira, gyönyörû formáira gondolok. Nem csak az ereszkedések, a zúgó patakok, a kitett mászások vad izgalmára. A veszély érzete, a közös szenvedés hidegtõl, víztõl, fáradtságtól összetartó közösségeket kovácsol. Minél nagyobb dolgokat élünk meg együtt, annál inkább. Azonban, ha így akarunk élni, tudnunk kell mit kezdeni a balesetek, a halál gondolatával. Fel kell tudnunk dolgozni , bele kell tudnunk illeszteni a világról alkotott gondolatok közé.

Gyuri nem élt hiába. Ilyen emberek, mint õ, nem halnak meg. Tovább élnek abban, amit alkottak, mozdulatokban, amit tõlük lestünk el, a közös túrák, versenyek emlékében.

Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy csoportunk tagja, Szobonya Károly életének 69. évében, 1996. február 16-án váratlanul elhunyt. Barlangkutató társunkat február hó 23-án kísértük utolsó útjára, a pétfürdői temetőben. Kari bácsi 1978-ban lett csoportunknak, majd a Társulatnak is tagja. A két évtized alatt hű társunk volt a Tési-fennsík kutatása során, szerette és védte a természetet, szervezte csoportunk természetjáró tevékenységét. Részt vállalt a feltáró kutatásban, földtani vizsgálatokat végzett, mintákat gyűjtött, sokat dolgozott a kutatóház fejlesztési munkáiban. Ápolta külső kapcsolatainkat, jelentős támogatásokat szerzett, nevelte a fiatal generációt, előadásokat tartott és kiállításokat rendezett. Aranyjelvényes túravezető volt, kalauzolta vendégeinket, s ha kellett tolmácsolt német, orosz, szlovák, szerb és bolgár nyelven. Közvetlen stílusa, szívós szikár alakja igen népszerű volt közös rendezvényeinken, túráink során, vagy a barlangnapokon. A barlangkutatás mellett alapító tagja és haláláig vezetőségi tagja volt a Természetbarát Szövetségnek is. Kari bácsi barlangász munkásságát, szakcikkeit és rajzait, a közös tevékenység pillanatait évkönyveink őrzik, emléke szívünkben él tovább.

PÁSZTHORY VALTER

bencés szerzetes, biológia-kémia szakos tanár. A 60-as években a Társulat aktív tagja volt, s számos fiatallal ismertette és szerettette meg a barlangok titokzatos, szép világát. Aktív pályafutását sajnálatos módon kettétörte az az 1965 szilveszterén a Baradla-barlangban bekövetkezett baleset, amikor egy általa vezetett Styx-ági túrán három fiatalember meghalt. Az aggteleki szerencsétlenséget követően nem sikerült perdöntő bizonyítékot találni ellene, azonban a következő nyáron a Balatonon bekövetkezett csónakbaleset után hat évi börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után húsz évig nem taníthatott, gondnokként dolgozott. 1990-ben, amikor a bencés rend előtt új lehetőségek nyíltak, ő is új feladatot kapott, a tihanyi plébánia vezetését bízták rá. Sok más feladat mellett az ő kezdeményezésére került sor a Tihanyi-forrásbarlang látogathatóvá tételére. 1993-ban kitakarították a barlangüreget, kijavították a bejárati lépcsősort, elkészült a barlang korszerű, automatikus világítása és a bejárati rácsos ajtó felújítása. A látogatók ez évtől kezdve kereshették fel a barlangot. Az utóbbi években szervezete egyre kevésbé bírta az újabb és újabb megpróbáltatásokat, néhány napra többször kórházba került, de a betegség, mellyel hõsiesen küzdött végül legyõzte. Valter atyát június 1-én helyezték örök nyugalomra a tihanyi bencés apátsági templomban.

a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Társelnöke 70 éves korában, 1994. október 19-én elhunyt. Dr. Balázs Dénes barlangkutató tevékenységét az 50-es években kezdte. Nevéhez fűződik a Szabadság-barlang feltárása. Jelentős szerepet játszott a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1958. évi újjászervezésében, ahol kezdettől fogva vezető tisztségeket töltött be. 1991-től a Társulat tiszteleti tagja. 1963-ban Vass Imre, 1976-ban Herman Ottó, 1985-ben Kadic Ottokár emlékéremmel tüntették ki. 1983-ben MTESZ Díjban részesült. Ő alapította meg 1961-ben a hazai barlangkutatás nemzetközileg is elismert szakmai folyóiratát , a Karszt és Barlangot, amelynek haláláig volt főszerkesztője. Nevéhez fűződik a Magyar Földrajzi Múzeum létrehozása, ahol a barlangkutatás eredményei, s a kiemelkedő barlangkutató személyiségek is méltó helyet kaptak. A Föld karsztterületeinek tényleges megismerésében, tanulmányozásában elért tudományos eredményein túlmenően óriási jelentőségű az a szakírói tevékenység, amelyet az utazásokról megjelent könyvei testesítenek meg. 1992-ben három évtizedes geográfusi és szakírói munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült. Temetése szűk körben 1994. október 25-én volt az érdi temetőben. Ravatalánál a Társulat nevében dr. Jakucs László mondott búcsúzó beszédet.