Azt a feszült várakozásban eltöltött néhány órát, azt hiszem egyikünk sem felejti el. Azon a kora tavaszi reggelen hárman szálltunk alá a hegy gyomrába, birkózni a sziklákkal, vallatni a barlangvilág titkát.

Emlékezetem képernyőjén még most, ennyi év után is élesen, tisztán villan elő a kép. Lóránt szálas alakja nyitotta meg a sort, a meredek folyosószakaszon elsőként ő ereszkedett le. Bal kezében az elmaradhatatlan karbidlámpa, jobbjában a gondosan kibélelt, műszerekkel teli hegymászó zsák. Így csak testével egyensúlyozva, lábával a kiszögelléseket keresve, olykor a sziklához tapadva gyürkőzhetett az alatta tátongó mélységgel. Emil és jómagam, akár a hegyi öszvérek, szerszámokkal, kötelekkel felmálházva követtük.

Kissé ziláltan, de épségben érkeztünk meg a barlang legmélyebb pontjára. A mindig precíz Lóránt egy szusszanásnyi időt sem engedélyezett magának, azonnal a zsákot vette kezelésbe. Előbb a tizedes beosztású hőmérőt helyezte biztonságba, aztán a barográf, majd a légáramlásmérő, a kanalas anemometer következett.

Emillel mi is nekiláttunk a szerszámok kicsomagolásához. A lámpák egymásba olvadó fénykévéi a sziklafalakon táncoltatták árnyékunkat, s újra kezdődött - mint már annyiszor - a barlangi pantomim, amelynek koreográfiájára azonban már egyikünk sem figyelt. Szótlanul, beidegződött mozdulatokkal folyt az előkészületi szertartás, ki-ki a saját gondolataival volt elfoglalva.

Az üregrendszernek ezen a részén jól ismertünk már minden követ. Tudtuk, hogy fejünk fölött iszonyatos erő szunnyad, a természet alkotta boltozatokra hegynyi súly nehezül. Jó negyven méter vastag, hajdani vízjáratokkal átszőtt, szerkezeti mozgásoktól összetöredezett sziklatömeg képezi a „plafont", szaknyelven, a főtét. Az egymásra dőlő, összeékelődő kőzetrétegek statikai egyensúlya akár évtízezredekig békés nyugalomban szendereghet, de sokszor egy öklömnyi kő kimozdítása is elég ahhoz, hogy kiszabaduljon a palackba zárt szellem, titáni tombolóerő, a változatlannak hitt nyugalom helyén. No persze, akit a mindent megismerés vágya késztet bolyongásra a föld alatti ösvényen, annak számolnia kell a rá leselkedő veszéllyel, s bízni jó szerencséjében is.

Hármunk közül Emil volt a legmegfontoltabb. Inkább bízott kifinomult hallásában, a sziklavilágban szerzett tapasztalatában, mint a forgandó jó szerencsében. Egy-egy kutatási ponton - akárhányadszor tértünk is vissza oda - sohasem mulasztotta el geológuskalapácsával tüzetesen végigkopogtatni a sziklákat. Nagy biztonsággal kutatta fel a kőfalak láthatatlan repedéseit, a hangmagasság változásaiból jó előre megállapította, ha valahol megbomlott a statikai egyensúly, s omlásveszély fenyegetett.

Azon a nem különösebb eseményt ígérő reggelen is az Emil-féle kopogtatós játék volt az előkészület utolsó aktusa. Ha utólag meggondolom, nem is bizonyult ez a biztonsági vizsgálódás túlzottan fölöslegesnek. A barlangnak ezen a szakaszán ugyanis alaposan belekontárkodtunk a természet rendezői ügykörébe. Szerszámainkkal maradandó sebet ütöttünk a sziklafalakba, tekintélyes mennyiségű agyagot távolítottunk el az egyik boltozat alól, de a továbbvezető utat ezzel a drasztikus beavatkozással kereshettük.

Tucatnyi jel mutatott arra, hogy a barlangfolyosó, azon a ponton túl, ahol elakadtunk, továbbkanyarog szövevényes föld alatti útján. Méréseink, számítgatásaink is ezt bizonyították. Ezenkívül olyan nyomokra is bukkantunk, amelyek arra utaltak, hogy évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt már jártak előttünk, legalábbis megpróbálkoztak ezen a helyen is a folytatást záró omladék áttörésével.

A járat talpszintje a végpont előtt meredek szögben alábukott, s keskeny hasadékká szűkült. Kihívóan, csalogatóan sötétlett előttünk álmaink elátkozott kapuja, amelyhez jó ideje hiába kerestük a „varázsigét", hogy átléphessünk rajta. A hasadék ember számára járhatatlan sötétje csak lámpáink fénysugarának nyitott utat, nekünk újra meg újra megálljt parancsolt. Hegyet szülő, földkérget ráncoló roppant vajúdás szorította, zúzta, csavarta itt kaotikus halmazzá a sziklarétegeket, s torzszülöttként mindössze ezt a repedéssé zsugorodott valamit hagyta örökül. Nem tudnám megmondani hányszor próbálkoztunk meg átpréselődni ezen az átokverte hasadékon, de a bőrnyúzó, csonthajlítgató gimnasztika mindannyiszor kudarccal végződött. A horzsolt és zúzott sebek árán mindössze annyit értünk el, hogy sikerült bepréselődni a derékszögben megtörő repedés hajlatáig, s úgy tűnt, hogy beljebb valamelyest szélesül a járat, kúszótechnikával talán követhető a folytatás.

Ha foggal, körömmel nem is, vésővel, kalapáccsal, esetleg robbantással reménytelibbnek látszott az ostrom. Tüzetesebb terepszemle után a robbantásos módszert el kellett vetnünk. A főtében tonnányi kőkoloncok lógtak, hegyes, éles csúccsal meredtek lefelé, mint valami rég kihalt ősállat félelmes fogai. Monumentális volt ez a látvány, de csöppet sem barátságos. Ha sokáig nézegette az ember a fölötte csüngő szikladrapériát, nem nagyon tudott szabadulni a gondolattól, hogy bármely pillanatban meglódulhatnak a kövek, s így áll bosszút a hegy a titkait fürkészőkön. A bevethető fegyverzetből így a legprimitívebb maradt, kénytelenek voltunk megalkudni a kínosan lassúnak ígérkező vésős, feszítővasas technikával. Tudtuk, hogy nem lesz olcsó mulatság ez a játék, s azt is, hogy mennyire labilis az egész vállalkozás.

A hasadék hajlatában, ahová nagy üggyel-bajjal csak fél szemmel sikerült bepillantani, kétségtelennek látszott, hogy járhatóvá válik az út. Számolni kellett viszont az ilyenkor gyakori optikai csalódással, a sötétséggel birkózó, kiszögelléseken megtörő fény tért növelő hatásával is. Valamiért, egyetlen aprócska jelért azonban mégis vállaltuk a kockázatot. A hasadék szájánál időnként hűvös légáramlat szárítgatta verejtékgyöngyeinket, leheletfinom cirógatás, ami kis optimizmussal a mélyben rejlő világ üzenete is lehetett.

Műszerrel nem tudtuk regisztrálni a légáramlat sebességét, ahhoz túl gyönge volt. A hőmérséklet változásából sem következtethettünk semmire. Ebben a mélységben ugyanis már nem érvényesült a felszíni klíma hatása. Odakünn lehetett szikkasztó forróság vagy dermesztő hideg, itt lent a hőmérő higanyerecskéje konokul megült a plusz tizenkettőt jelző vonalkán, s mindig csak az évi középhőmérsékletet mutatta. Nem mentünk sokra a sorozatos légnyomásmérés adataival sem. Legalábbis a különféle értékek nem adtak magyarázatot arra, hogy időnként miért tűnik el s miért támad fel újra a gyenge légáramlás. Néha ott tartottunk már, hogy saját érzéki csalódásainknak rabjává váltunk, de aztán a füst és lángpróba eloszlatta kételyeinket. A barlang tüdejének ez az éppen hogy érzékelhető pihegése tartotta ébren a reményt, e miatt nem adtuk fel az ostromot.

Nem sok illúzióval fohászkodtunk neki a vésőnek, s az aznapi tízcentis előrehaladással már eleve kiegyeztünk. A kegyetlenül szívóssá, keménnyé kristályosodott mészkövön haragos szikrákat vetett az acél, a szerszámot tartó kéz hamar rágémberedett a vésőre. Noha ötpercenként váltottuk egymást, alig egy óra múlva már verejtékünkben fürödtünk. Jó két órán át szünet nélkül püföltük, szilánkonként tágítottuk a nyílást. Ezalatt nem sok szót váltottunk. Aki hasmántpózban, a bordái közé igyekvő kövek társaságában művelt már ilyesmit, bizonyára nem hiányolja a könnyed csevegést.

Ujjaimból még nem állt ki a zsibbadt sajgás, karizmaim elnyűtt kötélként tekeregtek, s nem túl nagy lelkesedéssel készültem felváltani rabszolgatársamat, amikor Lóránt közölte, hogy a szokottnál erősebb légáramlást érez. Emil azonnal megnyugtatta, hogy túlságosan kimelegedett, ezért érez hűvös legyezgetést az arcán. - Akkor tartsunk tízperces cigarettaszünetet - kaptam az alkalmon, semmi kedvem sem volt ilyen fáradtan behasalni a lyukba. Tökéletes volt az egyetértés, s a hasadéktól kissé távolabb végigdőltünk a kellemesen hűvös agyagon.

A lámpák hűséges fényszeme rebbenés nélkül bámult a sötétségbe, néha felizzott a lángban egy-egy aláereszkedő porszemecske. Tökéletes nesznélküliség vett körül bennünket, s ezt a csendet nem is nagyon igyekeztünk megtörni. A közfelkiáltással engedélyezett tíz perc már rég eltelt, de mindegyikünk mozdulatlanul lapított, s ebből a kegyes kis öncsalásból sem hiányzott az egyetértés. Aztán... Aztán nem tudom, hogy is játszódott le a többi. Mintha alulról megvillanyoztak volna, egyszerre ültünk fel, s kikerekedett szemmel bámultunk egymásra. Azt sem tudom melyikünk kérdezte: - Halljátok ti is?! Majd megint, mintha titkos utasításra történnék egyidőben tenyereltünk előre, térdre billenve, fejünket támadásra kész kutyaként emeltük a hasadék felé.

- Ez meg mi az ördög?! - Kiáltott fel Lóránt, s vagy másfél métert előrekúszott.

- Maradj veszteg! Ne mozogj! - Emillel egyszerre ordítottunk társunkra, s a nyomaték kedvéért én még Lóránt bokáját is elkaptam.

A hasadék felől zümmögésszerű hang tört elő, mint amikor a méhek tömegestül indulnak rajzásra. A kísérteties zümmögés másodpercről másodpercre erősödött, s csakhamar zúgássá fokozódott.

Lélegzet-visszafojtva, kőszobrokká merevülve füleltünk. Hirtelen, minden átmenet nélkül alázuhantak a hangok, csupán valami panaszos, nyögésszerű sóhaj töltötte be az üreget. Végtelennek tűnő pillanatok után Emil mozdult meg először. Óvatosan leemelte a feje fölött csüngő lámpát, s vizet eresztett a karbidtartályba. Az égőfejből magasra szökkent a láng, a falakon szétterülő fény kiűzte a zugokból az árnyékokat. - Én azt hiszem... - szólalt meg, de a mondatot már nem fejezte be, mert abban a pillanatban ismét felsírt az a furcsa zümmögés a hasadék felől. Az előbbinél gyorsabban váltott át zúgássá, sőt olyanszerű dübörgéssé, ami már az infrahangok tartományába tartozik, s amit a füle helyett inkább a hasfala, a gyomra táján érzékel az ember. A veszélyt sejtő állat, a természet váratlan jelenségeitől megriadó ember ősreflexével húzódtunk közelebb egymáshoz. Egymást bámultuk, mindegyik a másik arcát kémlelte, onnan igyekezett leolvasni a magyarázatot. A megfoghatatlan, kavargó, lüktető hangáradat változatlan erővel rezgett, de mintha nagyon mélyről, nagyon messziről érkezett volna hozzánk.

- Ez csak valami víz, zuhogó vízesés lehet - törte meg végre hallgatásunkat Lóránt. Az élőszó varázsige gyanánt hatott. Egyszeriben feloldódott bennünk a feszültség, mi több, barátom elmélete heves tiltakozást váltott ki belőlem.

- Képtelenséget állítasz öregem! Ebben a magasságban, ahol mi vagyunk, ez lehetetlen. Gondolkozz csak! A karsztvíz-szint legkevesebb 300 méterre lehet alattunk, honnét kerülhetne ide a hegycsúcs alá vízesés?!

- Jó, ezt én is tudom, de a hang pontosan olyan. Nem hallod?

- Persze, hogy hallom, de akkor is képtelenség!

- Abbahagyhatnátok a vitát - jegyezte meg csendesen Emil. - Nem vesztek észre semmit? Mindketten gyanakodva méregettük társunkat. - Mit kellene észrevennünk?

- Hát a huzatot! Tényleg nem érzitek? Felerősödött a légmozgás, Lóránt nem tévedett az előbb.

Valóban. Én is úgy éreztem, mintha hűvös szél legyezgetne. Ha érzékeink nem csalnak, akkor talán közelebb kerültünk a titok nyitjához. Lóránt nem szólt egy szót sem, hanem az egyik sziklapárkányról lehalászta a légáramlásmérő dobozát. Zsebkendőjével gondosan megtisztogatta kezét, majd óvatosan kiemelte zárkájából a műszert. - Világítsatok a hasadékba, megnézem - mondta -, s előrekúszott. Emil is, én is felkattintottuk a védősisakjainkba épített fókuszos reflektort, s két oldalról a hasadék szájára összpontosítottuk a fénysugarakat. A zúgó, hullámzó, néha bőrdob püfögéséhez hasonló hangok változatlan erősséggel kavarogtak.

Lóránt elérte a hasadékot, ügyesen hátára fordult, s a műszert feje fölé emelte, arra a pontra, ahol a sziklafalak legjobban összeszűkültek. A Venturi-törvény szerint a szűkületnél kellett legjobban felgyorsulnia a légsebességnek.

Izgatottan, kíváncsian vártuk a fejleményeket. A váratlanul támadt huzat már önmagában felért egy újabb felfedezéssel, megerősítette feltevéseinket, hogy jó helyen kopogtatunk a sziklavár bűvös kapuján. Gondolatban már azt latolgattam, hogy a műszer adataiból, a járatszelvényen áthúzódó „szélből" majd köbméterben is kiszámíthatjuk egy bizonyos időegység függvényében a levegőmennyiséget. Ebből aztán már következtethetünk a pillanatnyilag elzárt világ nagyságára is.

Lóránt mozdulatlanul feküdt, tekintete az anemometer számlálószerkezetére tapadt. Emil előrelépett, s lámpája fókuszát pontosan a műszer forgó részére irányította. - Olyan sebesen pörög, hogy nem is látni a lapátokat - kiáltotta izgatottan. S ekkor ért bennünket az újabb meglepetés. A műszer kanál alakúra kiképzett széllapátjai mozdulatlanul, szárnyszegetten ültek az acéltengelyen. Emilt képzelete ragadta az előbbi látomásra. Amikor Lóránt mindezt közölte velünk, hirtelen nem jutottunk szóhoz. Egy döbbenetnyi pillanat után én azonban úgy ugrottam előre, mint akit hátulról megböktek. Védősisakom vészesen csattant az aláhajló sziklafalon, fejlámpám üvegje szilánkesőt hullatott. Az ütközés erejét jórészt felfogta a sisak, de azért megroggyant térdekkel huppantam fenékre. A kábulat csak egy lélégzetvételnyi ideig tartott, s ocsúdásom után azonnal nekiestem Lórántnak. - A gombot! A rögzítő gombot nyomd be te szerencsétlen! - Légy erős, benyomtam - mondta szenvtelenül barátom -, a műszer nem mozdul! Tessék, nézd meg!

A rögzítő csap tényleg rendben volt, oldott és zárt. Középerősen ráfújtam a lapátokra. Azonnal megpördültek a tengely körül, s a tehetetlenségi erő még sokáig forgásban tartotta a precíziós csapágyak közt felfekvő apparátust. Helyet cseréltünk Lóránttal, s én is befeküdtem a hasadékba. Nem jártam én sem több szerencsével, a lapátok rendületlenül álltak, éreztem, hogy minden eddiginél erősebb a légáramlás! - Az lehet a baj - szólalt meg Emil - hogy ez a cúg alatta marad a műszer érzékenységének. Ahhoz kevés, hogy megmozgassa a lapátokat.

- Igaza lehet Emilnek, de akkor a zúgás! Még mindig állítod, hogy nem lehet távoli vízesés? - kérdezte Lóránt.

Makacsul ráztam a fejem. - Nem, semmiképp sem lehet. Képtelenség! Pedig a titokzatos hangok továbbra is körülöttünk kavarogtak. Kísértetiesen idézték a messzi mélyben dübörgő vízesés morajló zúgását, szinte magunk előtt láttuk a sziklahátakon alázúduló áradatot, a habosan fortyogó, a milliárd gömböcskére szétporló vizet. E valóságélménnyé váló vízió oly erős volt, hogy végül majdhogynem könyörgésre fogtam a dolgot. - De hát gyerekek értsétek meg, gondolkozzatok! A tengerszint fölött kb. 110 méteren folyik a Duna. Ez az erózióbázis, nagyjából ez a karsztvíz-szint is, ahol nagy tömegű vízzel lehet számolni. Mi itt csaknem 500 méter magasságban vagyunk, mondjuk 50 méterre a hegycsúcs alatt. Vízgyűjtő terület gyakorlatilag nincs, ebben az összetöredezett mészkőrögben még csak jelentéktelen rétegvíz sem alakulhat ki.

Emil bólogatott, Lóránt a vállát vonogatta, mint aki tökéletesen egyetért mindennel, csak hát... Mindhárman töprengő hallgatásba burkolóztunk, jobb híján a dohányzás gondűző foglalatosságába merültünk. Az érzékeny dobhártyájú Emil vette észre először, hogy fokozatosan csökken a vízesés délibábját elénk kergető zúgás. Szinte egyik pillanatról a másikra csendesült el minden, utoljára még valami nyöszörgésszerű hang rezdült, aztán semmi.

Ennyi élmény túl sok volt egy napra. Az újabb fordulatot fásultan vettük tudomásul. Kénytelenek voltunk beletörődni, hogy a titokzatos hangok eredetét nem fejthetjük meg, legalábbis pillanatnyilag nem. Nem huzat és nem vízesés. Akkor hát mi lehetett? Esetleg frontbetörés? A barográf acéltűje azonban mozdulatlanul állt, ugyanazt az értéket mutatta, mint amikor leszálltunk ide. A hirtelen frontbetöréssel járó gyors légnyomásváltozás ugyanis adhatott volna valami támpontot a rejtvényfejtéshez. A bányákban gyakran lejátszódó jelenségekre gondoltam, amikor a frontbetöréseknél megváltozik a külső és a mélybeli atmoszferikus nyomás, s a kiegyenlítődési folyamat mintegy kihúzza a kőzet repedései közt lappangó gázokat, többek között a sújtólégrobbanással fenyegető metánt.

- Át kell törnünk a hasadékon, addig úgy sem leszünk okosabbak - mormolta Lóránt mintegy önmagának. - A barlang hármas számú rejtélye mindenesetre megszületett - tette még hozzá.

Gondolatainkba merülve ültünk a nyirkos agyagon. Hát igen. Át kell törnünk minden áron. A lámpákra elfelejtettünk vizet csorgatni, aprócskává zsugorodtak a lángok. Ezen a helyen még csak szivárgó víz sem csöpögött a főtéből, hogy ütemes kopogással mérje a végtelen időt...

A klastrom legendája - Barlang a hegycsúcs alatt

A dél felől támadó csípős áprilisi szél felhőcsordákat hajszol a város fölé. Buda vénséges házainak cseréptetőit sűrű zápor paskolja.

Asztalomon zizegő papírtenger, jegyzettömbök, vaskos naplókötegek a Bátori-barlangról, térképvázlatok, fotók. Csaknem egy évtized szépséges és keserves munkájának rendezetlen dokumentációja, amit most fegyelmezett időrendbe kell sorakoztatnom.

Künn változatlan bőséggel hull az égi áldás, hullámokban rohamoz a szél. Sustorgó zúgással telik meg a szoba, kísértetiesen idézi azokat a barlang mélyén támadt különös hangokat. Talán ez az akusztikai élmény villantotta fel újra évtizedes távlatból a sziklahasadék előtti emlékképeket, amelyek magukkal ragadtak az imént, s eléggé szabálytalanul elébe vágtak sok mindennek. Mert az éveket faló föld alatti kalandozások sora természetesen nem ezzel a kis önkényesen előtolakodó epizóddal kezdődött, hanem egészen másképp, prózaibban vagy romantikusabban is. Azt tartják, hogy a váratlan felfedezések nemzője és szülőanyja legtöbbször a véletlen, s van ebben valami igazság. Íme.

A hatvanas évek legelején egy hosszúra nyúlt, négy évszakot átölelő kiküldetésből tértem vissza Budapestre.

A kiadós távollét s a munkámmal járó nomád élet után jólesett belevetni magam ismét az otthon kényelmébe.

Gyanútlanul helyezkedtem el a jó öreg plüssfotelben, mert nem tudtam, hogy a következő órákban a nyugalmas semmittevés helyett valami egészen mást szán nekem a sors. Feleségem ugyanis egy lapos csomagot csúsztatott ölembe, azzal a kísérőszöveggel, hogy ezt a meglepetésnek szánt „valamit" a padlástakarításnál kihajított limlomok közül mentette meg számomra.

A gondosan összehajtogatott selyempapírból jócskán elrongyolódott könyvtöredék bukkant elő. A kötet vége hiányzott, mindössze nyolc-tíz lapból állt az egész. Amennyire a szakadozott fedőlapból kisütöttem, valami jobb napokat látott, a múlt század közepén keltezett turistakönyv volt a csodálatos lelet. Érdeklődést mímelve lapozgattam a padlás megmenekített „kincsét", de nem jöttem rá, miért kellene örülnöm az ásatag ajándéknak.

- A hatodik oldalon pirossal aláhúztam a téged érdeklő részt - mondta feleségem -, s mintha enyhe szemrehányást éreztem volna hangjából. Sietve felütöttem a kiszignált részt, amely a következőkről tudósított: „...A barlang, amely az első bibliafordítóról, a szent életű Báthori Lászlóról neveztetett el, hiteles, de meg nem nevezett források szerint összeköttetésben állott a Szép Juhászné mellett egykor emelkedett nagy hírű kolostorral..."*

* „Az az állítás miszerint Bátori bibliafordító lett volna, a forrás félreértésén alapult, a magyar biblia történetében mégis jelentős hely illeti őt meg, mert szentírásmagyarázatot írt magyarul." (A irodalom története 1000-ig. Akadémia Kiadó 1964. 123. l.)

A barlangról szóló múlt századi és század eleji közleményekben általában Báthory, illetve Báthori-barlang néven említik a szerzők a hárs-hegyi üreg nevét. A névvel kapcsolatban mind „h"-s, mind az „y"-os írásmód helytelen. A barlang névadója ugyanis nem a közismert Báthori-család leszármazottja, hanem Bátori László pálos rendi szerzetes.

Szép Juhászné, kolostor, valami Bátori-barlang és a „hiteles, de meg nem nevezett források". Arcomon nem gyúlt ki a váratlan felfedezés öröme, közönyöm támadásra ingerelte feleségemet. Olyasmit mondott, hogy megváltoztam a hosszú távollét alatt, mert lám, van egy barlang, egy kolostor, egy feltárásra érdemes titkos folyosó, és ahelyett, hogy lelkesednék, a vállamat vonogatom. Erre a lerohanásra én is heves ellentámadásba lendültem, s a kelleténél kissé emeltebb hangon fejtegettem, hogy: ...a néphiedelem szerint Magyarországon nincs olyan barlang, ami ne lenne összeköttetésben mondjuk a budai, a visegrádi vagy az esztergomi várral! Rendszerint pont azzal, amelyik a kérdéses barlangtól a legmesszebb esik, hogy minél hosszabb legyen a beomlott, elfalazott titkos folyosó. Ezenkívül: a fáma szerint minden barlangban elrejtettek aranyat, ezüstöt, sokféle kincset, természetesen maga Sobri és Savanyú Jóska, Vidróczki és sokan mások a haramiák közül. Összegezve: naiv dolog felülni a barlangokkal kapcsolatos mendemondáknak, még akkor is, ha ilyet egy múlt századi fantáziadús turistakönyv szerző vet papírra.

A családi békének ezzel befellegzett, a vita elfajult, s azzal végződött, hogy feleségem vérig sértve faképnél hagyott. Menőfélben annyit vetett oda csupán, hogy barátnőjéhez indul.

Magam is mélyen megbántva kuporodtam vissza a fotelbe, s legszívesebben darabokra téptem volna nyugalmunk feldúlóját, a zsírfoltos könyvtöredéket. E helyett azonban újra fellapoztam a kiadványroncsot, s még egyszer átfutottam az aláhúzott sorokat. Eddig abban a hitben éltem, hogy minden valamire való hazai barlangot ismerek, ha másképp nem is, legalább a szakirodalomból. Bosszantott a dolog, de végül is be kellett vallanom, hogy erről a Bátori-barlangról sosem hallottam még. S arról az állítólagos nagy hírű kolostorról sem, ami egykor a Szép Juhászné mellett állott, s amely a „hiteles, de meg nem nevezett források szerint..." stb. Egyedül a Szép Juhászné nyújtott valamivel határozottabb támpontot. Erről a század eleji vendégfogadóról annyit mindenesetre tudtam, hogy valahol a Ságvári-liget környékén, az Úttörő Vasútállomás közelében épülhetett, s nagyapám legényéveiben olykor ott is ízlelgette a hegy levét.

A pokolba kívántam ezt az egész házi békét megbolygató ügyet, a „kisördög" azonban már belém költözött, s nem hagyta, hogy szép csendesen elnapoljam e nem kívánt históriát. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a következő néhány órára barátaim, ismerőseim nyugalmának is vége szakadt, mert rácsaptam a telefonra, s egymás után tárcsáztam a számokat. Áldozataim elsősorban az idősebb turistákból kerültek ki, abból a meggondolásból, hogy nekik igazán illik a fiatalabb korosztálynál többet tudni ama bizonyos szent életű remetéről elkeresztelt barlangról. Utánuk mindjárt a szakmabeliek következtek, szintén az idősebbek, a sokat tapasztalt barlangkutatók. Ki többet, ki kevesebbet tudott, hívásról hívásra gyűltek az adatok, úgyhogy csakhamar papírt kerítettem, s a magam kreálta gyorsírással jegyezgettem a hallottakat.

Feleségem vagy nem találta otthon barátnőjét, vagy megbékélt, mert váratlanul hazajött. Vállam fölött áthajolva próbálta kibetűzni irományaimat, s úgy látszik sikerrel, mert enyhén fölényes mosollyal csak annyit jegyzett meg: no lám. Ezzel ratifikáltuk is a házi békét, s miután már meglehetősen fonnyadtan csüngtem a telefonon, ő vette át tőlem a gyóntató szerepkört.

Jól benne jártunk már a vacsoraidőben, mire a csip-csup gyűjtögetett morzsákból kikerekedett valami egységesebb kép. Többek között megtudtuk, hogy a barlang a Ságvári-ligettől légvonalban alig egy kilométernyire, a Nagy Hárs-hegy északi oldalán nyílik, csaknem a hegycsúcs alatt. Aztán: egyesek szerint egyetlen öblös sziklaüreg, afféle barlangroncs, aminek zöme a hegysapkával együtt kopott le. Néhányan viszont úgy tudták, hogy az üregnek oldalt és lefelé is volt folytatása, de ez még a múlt században beomlott. Az egyik idősebb turista ismerősünk arról tájékoztatott, hogy tulajdonképpen nem is barlang ez a barlang, hanem csak sziklába vájt mesterséges üreg, amit a pálos szerzetesek búcsújáró hellyé avattak, kápolnává alakították át a sziklaodút. Még most is megtalálni benne egy oltártalapzatot, ami a háború alatt ment tönkre.

A barlang nevét adó Bátori Lászlóról többen is tudtak. Ezek szerint ez a jámbor remete a középkorban két vagy három évtizeden át élt a sziklaüregben, s ott fordította magyarra a bibliát és a szentek életét. A Szép Juhászné nevű vendégfogadóról, s a közelében fekvő kolostorról szintén hallottunk egyet s mást. Ezekről s a barlangról kétféle mendemonda is járta. Az egyik elbeszélő szerint a kolostor pincéjéből, illetve altemplomából sziklába vájt folyosó vezetett a hegy gyomrába. Egyetlen embernek sikerült is átvergődni a beomlott szakaszokon, a vízzel elárasztott részeken, s így közelítette meg a hegycsúcs alatt nyíló barlangot, amibe azonban már nem jutott be, mert eltörte a lábát. Megint egy másik informátorunk nagyapjától azt hallotta, hogy a Szép Juhászné fogadó borospincéjéből lehetett eljutni a barlangba, s a titkos folyosó még a rómaiak idejében készült. Szemtanú is akadt, aki még a harmincas években cserkészeket látott bebújni egy, a kolostorromok mellett beszakadt lyukon. A bátor felfedezők mélyen behatoltak a hegybe, de végül is egy áthatolhatatlan föld alatti tó visszafordulásra késztette őket.

A barlangról sebtében begyűjtött információk meglehetősen zavaros és tarka egyvelegnek tűntek, értékét tekintve nem sokban különböztek az ásatag turistakalauzban foglaltaktól. A színes, fantázia szőtte mendemondáknak szimpatikus vonása volt, hogy a betyárok kincsestől, mindenestől kimaradtak a történetből. Mindez persze kevés volt ahhoz, hogy különösképp lelkesedjek e váratlanul „ölembe pottyant" remetelak iránt, ahhoz viszont túl sok, hogy egyetlen kézlegyintéssel elintézzem az ügyet.

Feleségemmel még egyszer összerakosgattuk a telefonon szerzett adatokat, s megpróbáltuk kiszűrni mindazt, ami kézzelfogható. Azonkívül, hogy a hegyben valamiféle mesterséges vagy természetes barlang létezik, s hogy ama bizonyos kolostor is állt a romantikus nevű vendégfogadó mellett, nem sok konkrétum akadt fenn a rostán. A jámbor remetéről kapásból nem tudtuk eldönteni, hogy költött vagy valóságos személy volt-e. Megegyeztünk abban is, hogy akár egyik, akár a másik, ez a probléma csak irodalom-, esetleg egyháztörténeti szempontból lehet érdekes, s ennek tisztázása nem a mi feladatunk.

Maradt tehát a nem tudni mekkora üreg, s a kérdés, hogy érdemes-e időt pazarolni helyszíni vizsgálódásra. Az esetleges terepszemlétől, őszintén szólva, nem sokat reméltem. Nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan barlangra, ami feltárásra érdemes, s ami egy kis jóindulattal lényegében a főváros körzetéhez tartozik, ne figyeltek volna fel a szervezett barlangkutató csoportok.

Felsorakoztattam az érvek és ellenérvek variánsait, s nem titkoltam azt sem, hogy nem szeretnék a naiv hiedelmek csapdájába esni.

Mielőtt azonban végleg feladtam volna hadállásaimat, ismét a telefon után nyúltam. A hirtelen nekibuzdulásban ugyanis megfeledkeztem intézetbeli főnökömről, Kessler Hubertről. Ha valakinek, hát neki ismernie kellett a budai barlangokat. Késői hívásomat kissé morcosan fogadta, míg ki nem derült, hogy nem holmi hivatalos ügyben zaklatom. Fokozódó érdeklődéssel hallgatta beszámolómat s a sok tarkabarkaságot, amit nagy hirtelen összevadásztunk a barlangról. Aztán közölte, hogy kutatni ugyan nem kutatott ezen a területen, de ő is hallott valamit a barlangot a kolostorral összekötő föld alatti folyosó meséjéről. Hozzátette mindjárt, hogy ebben természetesen nem hisz, az viszont tény, hogy a Hárs-hegy tömege jól karsztosodó triászmészkőből épült fel, így a terület kiemelkedése előtt egy nagyobb barlangrendszer kialakulásának feltételei adottak lehettek. Végül azzal fejezte be, hogy ebben a helyzetben ő egy percig sem törné a fejét, hanem a legrövidebb időn belül személyes tapasztalatokra tenne szert. Búcsúzóul megjegyezte még, hogy a Ságvári-ligetig a Moszkva térről indulnak a buszok, s hogy vasárnapra kellemes kirándulóidőt ígér a meteorológia.

Feleségem azzal a felkiáltással, hogy holnap korán kelünk, nyugovóra tért. Én viszont körülbástyáztam magam egy jó halom szakkönyvvel, s a képzelet időgépén megkezdtem az utazást a Budai-hegység földtörténeti állomásai felé.

Romkerti séta - Papírfáklyás expedíció

Főnököm szombat esti meteorológiai előrejelzése bevált, mert az évszakot meghazudtoló, verőfényes reggelre ébredt a város. A Ságvári-liget hegynyergében napozó Úttörő Vasútállomás fehér épülettömbje szemfájdító szikrázással verte vissza a fénysugarakat, sárgán csillogtak a friss dolomitzúzalékkal leszórt sétautacskák is. A vasúti pályán túl merész nekiiramodással meredeken futott föl a hegyoldal, egészen addig, míg föl nem rajzolta az égre a Nagy Hárs-hegy görbített hátú ívét.

- Hát ő volna a tettes - mutattam a hegycsúcs felé -, ha igaz, akkor valahol a túloldalon nyílik az az elvarázsolt barlang. Mielőtt azonban nekifohászkodtunk volna a kaptatónak, úgy döntöttünk, hogy előbb megkeressük a kolostorromokat. Körüljártuk az állomás épületét, végigpásztáztuk a bokrokkal szegélyezett utakat, de nem fedeztünk fel semmit, romoknak nyoma sem volt. Balsejtelmem támadt, hogy az állomás és a kultúrpark kedvéért esetleg vízszintesre borotválták a terepet, talán még föl is töltötték, s akkor viszont legföljebb a vakondok népségnek nyílik lehetősége a hajdani alapfalak tanulmányozására.

Az erdő szélén, az autóút mellett kúpos tetejű faköpeny állt, a szolgálatos rendőr is ott unatkozott előtte. Derűs kíváncsisággal szemlélgetett bennünket, majd közölte, hogy a romokat teljesen fölösleges keresni, miután éppen rajta állunk. A faköpeny is az egyik vastag falra épült, ezért áll magasabban, mint az úttest. Ha viszont nem „restelljük", és amott jobbra bemegyünk a sűrű cserjésbe, annyi omladékot lelünk, amennyi csak tetszik, még beljebb pedig van egy öreg ház, s annak az udvarán is akad látnivaló.

A szíves útbaigazítás nyomán bevetettük magunkat a sűrűbe. Avarral borított, párhuzamosan és átlósan futó bakhátak emelkedtek a járószint fölé, s nem volt nehéz rájönni, hogy egy terjedelmes épületrendszer falcsutkái közt bolyongunk. Itt-ott gondosan faragott, tekintélyes méretű kváderkövek hevertek a levélszőnyegen, legtöbbjüket bozontos szövetű moha borította. A jelzett irányban azt a bizonyos öreg házat is megtaláltuk. Az építmény körzetében megritkult a cserjés, elszórtan évszázados bükkök tagolták a teret. A vénséges, roggyant tetejű ház fura tákolmány volt. Afféle romantikus ízlésű öszvérműfaj. Hátsó része félkörívben zárult, akár egy román kori templom szentélyrésze, homlokzata loggiás, faelemekből, emeleti teraszból állt, s ennek előreugró mellvédje két valószínűtlenül vékony, szúette „mankóra", faoszlopra támaszkodott. A „mézeskalács kunyhó" nem volt bekerítve, s így közelebb szemtelenkedhettünk. Kiderült, hogy a terasz faoszlopai, mintegy papucsba bújva, olaszosan megmunkált remekmívű kőfaragványokon ácsorognak. Oszlopfő-maradványokból, mérműves ablaktöredékekből hordták össze ezt a talapzatot, a hajdani kolostor romjaiból. Körülvizslattuk a házat, s rájöttünk, hogy az udvar lényegében az egykori kolostortemplom hajójában fekszik. Kétoldalt követni lehetett a főhajó nyomvonalát, a főbejáratnál rést nyitó homlokzati falakat. Az öreg építmény félkör alakú vége tulajdonképpen a szentély helyén ült, úgy tűnt, hogy építői magára a karéjosan záródó alapokra ültették a mostani felmenő falakat.

Az újszülöttnek minden vicc új alapon örvendeztünk friss felfedezésünknek, amikor nyöszörögni kezdtek az elnyűtt falépcsők, s egy szikár, nagyon idős férfi, a ház gazdája lépegetett lefelé. Visszavonulásra már nem jutott időnk, udvarias mentegetőzéssel kellett elébe vágni a tulajdonosi szigornak. A bácsi azonban jobban tisztelte a vendég jogát, mint mi a magánterület szentségét, mert nagyon barátságosan érdeklődött jövetelünk célja iránt. Feleségem született társas lény, s a tőle megszokott közlékenységgel rohanta le vendéglátónkat. Három lélegzetvételnyi idő alatt precíz helyszíni közvetítést adott mindenről, amit a barlangról s a kolostorról tudtunk. Természetesen a barlang és a kolostor között húzódó titkos folyosó meséjét is elmondta. A bácsi figyelmesen hümmögött, majd intett, hogy szólni kíván. - Várjunk csak - mondta -, s látszott, hogy emlékezetét erőlteti. - Én nem tudom mi igaz, mi nem a sokféle mendemondából, de egyszer, régen volt itt valami. Na, jöjjenek csak velem. Egy ösvény vezetett a ház melletti bozótos felé, erre tartott az öreg. A csalitoson túl nem messzire megállt, és egy bombatölcsér formájú mélyedésre mutatott. - Igen, pontosan itt, ez az a hely.

- Nem emlékszem már pontosan - folytatta -, talán úgy harminc éve, de az is lehet, hogy negyven, ezen a helyen egyik reggel berogyott a föld. Egy lyuk is nyílt a fenekén, akkora csak, hogy éppen bele lehetett volna bújni. Később cserkészek jöttek lámpával, kötelekkel, és belementek. Nagyon sokára jöttek csak vissza, s valami olyat mondtak, hogy a barlanghoz vezet az út. - Amikor az öregúr befejezte mondókáját, olyan heves kérdésostrom alá vettük szegényt, hogy azt sem tudta melyikünknek és mire válaszoljon. Hiába faggattuk újra és újra, a történet vége az volt, hogy a cserkészakció után másnap hatalmas felhőszakadás zúdult alá, és teljesen beomlott a bejárat. Arra már nem emlékezett a bácsi, hogy visszajöttek-e a cserkészek, és megpróbálták-e újra kibontani a nyílást. Bár, mint mondta, azt hiszi nem, mert lám, most is olyan a gödör, mint amikor az eső után beomlott.

Amilyen váratlanul jött, úgy párolgott el belőlem az előbbi izgatottság, s hitetlenkedve vizsgálgattam „táltosunk" arcát. Valahogy túl szép, túl romantikus volt ez a történet is.

Megköszöntünk mindent, elbúcsúztunk, s nekivágtunk a hegynek a piros háromszög jelzésű úton, amerre az öreg mondta. Öblös hurkokat vetve egyenletesen emelkedett az út, s mi szótlanul baktattunk fölfelé. Az egyik kanyar után elhagyott kőfejtő ütött maradandó sebet a hegy oldalába. A bányafal fölső peremén három-négy méter vastag vöröses-barnás kőzet telepedett az alatta ülő csaknem fehér, néhol kékes tónusban játszó sziklákra. A közel függőlegesen kiképzett homlokfal szemléletesen tárta föl a hegy anatómiáját. Az egymásra halmozódó, repedésekkel, törésvonalakkal át- meg átszőtt kőzetrétegek beszédes tanúi voltak a messzi múltba vesző földtörténeti eseményeknek, a roppant energiájú, hegyet formáló erőknek. Erre a helyre, ha vázlatosan is, önéletrajzát írta föl a környék, sőt maga a Budai-hegység. Ezek a sziklába rótt anyakönyvi adatok az emberi élethez viszonyítva mérhetetlen időt öleltek át. A vöröses kőtakaró alatt rejtőző fehéres sziklák kora úgy 180 millió év lehetett. Szülőanyja az úgynevezett triásztenger volt, amely a geológiai középkorban hazánk nagy részét elöntötte. Ebben az állandóan süllyedő, de közepes mélységű tengerben a mészvázú, parányi egysejtűek multimilliárdjai éltek és pusztultak el. Az elhalt mikroszkopikus lények mészvázának gigantikus temetőjévé vált a tengerfenék, s néhány millió év alatt ezer méternél is vastagabb mésziszap képződött a mélyben, amely aztán a rendkívüli nyomás alatt kővé tömörült. A mésziszap „szerencsére" a tenger nagyobb élőlényeit, a különféle puhatestűek, csigák, kagylók maradványait is magába rejtette, s korhatározóként, mintegy konzerválva őrizte meg a földtörténetet nyomozó tudomány számára. Ezt a kőzetfajtát, ami többek között a Nagy Hárs-hegy fő tömegét is alkotja, dachsteini mészkő néven tartja számon a szakirodalom, s ezt az elnevezést a Déli-Alpokban levő Dachstein-hegységtől kapta.

A Nagy és Kis Hárs-hegy szelvénye

A hegyszerkezeti vizsgálódásra kiválóan alkalmas kőfejtőben jócskán elidőztünk, akadt itt bőven látnivaló. A délceg korát élő cserfaerdő néhány sudárderekú előőrse egészen a bányafal felső pereméig merészkedett, gyökereivel a másik fajta, vöröses színű kőlepel repedéseibe kapaszkodott. A népes kőzetcsalád kiterjedt rokonságának ezt a képviselőjét hárs-hegyi homokkőnek nevezték. Megkopott, repedezett, helyenként lyukas paplanként ez takarja be az egész hegyet, kivéve, ahol a lepusztító erők le nem „radírozták" a kivillanó mészkőfelszínig, vagy ahol a hajdani térszínből kiemelkedő hegy, mintegy át nem szúrta önnön köpenyét. Ez a vasoxidtól vörhenyesre színezett, finom homokból és mogyorónyi kvarckavicsokból összeálló védőburok jóval fiatalabb volt az alatta öregesen szundikáló mészkőtömegnél. A tenger ivadéka volt ez is, csakhogy nem a matuzsálemi korú triász időszaké, hanem a 40-45 millió éve hazánkban „vendégeskedő” oligocén tengeré.

Ebben az időben a Budai-hegység amolyan alacsony dombság lehetett, a pesti oldal pedig erőteljesen süllyedt. A mélyebb süllyedékben az oligocén tenger gazdag hagyatékot, a tégla és cserép égetésre oly kiváló kiscelli agyagot testálta át a jelenkorra. A partközeli szakaszokon pedig nagy területen görgette össze konglomerátummá azt a homok- és kavicstömeget, amely a Kisalföld helyén az akkor még magasan kiemelkedő ókori kristályos hegységből származott.

A bányabeli kitérő után csakhamar rábukkantunk a piros turistajelzésre, s folytattuk a barlang felé vezető utunkat. Ahogy mind magasabbra jutottunk, egyre foghíjasabbá vált a vedlett homokkő-paplan, a csapadéktól, széltől tarajosra mart mészkősziklák sűrűbben, nagyobb foltokban fehérlettek elő. Néhol tekintélyes nagyságú sziklakoloncok, szögletes törésű kisebb darabok alkottak „kőtengert” a hegyoldalban. Egy napjainkból „mindössze” néhány százezer év távlatába tűnő, még ifjabb földtörténeti idő, a jégkorszak emlékeztetője volt mindez.

Az összevissza heverő kőhalmazt mintha szeszélyes kedvű óriások hatalmas pöröllyel verték volna ki a hegy anyagából. Ennél azonban sokkal prózaibb volt e képződmények keletkezésének magyarázata. A jégkor elején a fagy aprózta fel sajátos szerszámaival a szerkezeti mozgásoktól már amúgy is kisebb-nagyobb mértékben összetört kőzetet.

Mindezek a jelenségek és megfigyelések minket most önző szempontok miatt érdekeltek. Az elnagyolt földtörténeti rekonstrukcióból végeredményképp azt akarjuk kisütni, hogy a „közelebbi" és távolabbi múltban milyen lehetőségek nyíltak ezen a területen barlang, illetve barlangok kialakulására. A hegy zömét alkotó dachsteini mészkő mechanikai és kémiai tulajdonságai miatt ideálisan karsztosodó kőzetfajta szinte bölcsője a barlangképződésnek, míg a rátelepedő oligocén homokkő konokul ellenáll az üregvájó hatásoknak. Ez ugyanis vízben oldhatatlan kőzet, fő alkotó anyaga az üvegnél keményebb szilíciumdioxid, a kvarc. Már most az volt a kérdés, hogy amíg a hegyet nem borította ilyen jól ellenálló védősapka, mi történt addig, illetve mennyi ideig, milyen helyzetben állt szabadon a mészkőfelület, utat nyithatott-e a testébe barlangot oldó vizeknek? A két kőzetfajta születése között ugyanis eltelt vagy 140 millió esztendő.

Míg ezeket a problémákat boncolgattuk, észrevétlenül magunk mögött hagytuk a szintkülönbséget adó métereket. Hirtelen vízszintesre billent az út, s mi ott álltunk a mészkőkupolás hegycsúcs alatt, a barlang előtt. A bejárat a meredeken alábukó sziklafal tövében sötétlett, szinte csalogatta az embert egy kis föld alatti felfedező útra. Mi azonban meglehetősen szerencsétlenül, bizonytalankodó ábrázattal nézegettük az alvilág kapuját. Az ősbizalmatlanság ugyanis otthon hagyatta velünk a lámpákat, s öltözékünk is túl civilizált volt a barlangi túrához. Feleségem azt javasolta, hogy késedelem nélkül forduljunk vissza a világítóeszközökért s az overallokért, sőt kötelet sem ártana hoznunk, hátha kell. Bizonygatta, hogy három óra alatt megjárjuk az oda-vissza utat.

A szégyenteljes, bár praktikus visszavonulás gondolata nem nagyon lelkesített. Végső érvként azzal hozakodtam elő, hogy megütne a guta bennünket, ha kiderülne, hogy valami mesterségesen tágított sziklaodú rejlik a bejárat mögött, s mindezt világ csúfjára, tipp-topp barlangi felszereléssel regisztrálnánk. Túl kell most tennünk magunkat a szakmai előítéleteken, legalább néhány méterre bemerészkedni az ismeretlenbe. Különben is. A bejárat elég tágas, úgy áll a nap is, hogy külső fény is beszüremlik egy darabig. Eszmefuttatásomat ezzel befejeztem - s a további vita elkerülendő -, átléptem a sziklavár küszöbét.

A kívülről behatoló fény viszonylag ép felületű lépcsősoron bukdácsolt alá. Óvatosan lépdeltem lefelé, összesen tizenkét lépcsőfokot hagytam magam mögött. Feleségem is csakhamar mellettem termett. Amíg szemünk nem alkalmazkodott a derengő félhomályhoz vártunk, s csak amikor már nagyjából kirajzolódott a sziklafalak képe, akkor óvakodtunk kissé előrébb. Kupola formájú, meglehetősen szabályos alaprajzú terem centrumában álltunk. Első pillantásra úgy tíz méterre becsültük az üreg hosszúságát és szélességét is. Középütt körülbelül három-négy méter magasságban záródott a boltozat. A bejárattal szemközt, a terem hátsó részében téglaidom alakú, zömök építmény körvonalai látszottak. Ez volt ama bizonyos oltárroncs amiről előző este hírt kaptunk, s ami szemmel láthatóan az erőszakos pusztítás háborús emlékeiről tanúskodott. E század eleji relikvia nem nagyon érdekelt, amennyire a gyér világítás engedte inkább a sziklafalakat igyekeztem tüzetesebben szemügyre venni. Első pillantásra nemigen lehetett eldönteni, hogy mesterséges beavatkozással vagy természetes úton született-e az üreg. A főte töredezettsége éppúgy származhatott úgynevezett felharapózó omlásból, mint a bontószerszámok forradásait viselő elnagyolt munkától. Az oldalfalak lefutásából, felületéből sem tudtam sokkal többet kiolvasni, s ugyanígy az üreg talajából sem. Ezt nyilván elegyengették, feltöltötték a század eleji kápolnaépítők, akár természetes barlang, akár mesterségesen vájt odú volt az alaphelyzet. A századforduló utáni mesterséges barlangcsinálásnak viszont ellene szólt a falfelületek koptatottsága. Sehol sem láttam ugyanis élesebb, durvább felületű kiszögelléseket, véső-, feszítővas-nyomokat. Mindez két dologra utalt. Vagy arra, hogy az oltárépítés előtt jó néhány évszázaddal, esetleg évezreddel előbb vájtak bele elődeink a hegy gyomrába, vagy hogy mégiscsak a klasszikus barlangképző erők hozták létre ezt a sziklacsarnokot, aminek természetes jegyeit az emberi beavatkozás tüntette el később.

Talán ha az ösztönös hitetlenkedést kiváltó előzmények nélkül kerültünk volna ide, minden további nélkül természetes barlangnak fogadtam volna el, amit láttam, s főleg, ha jó öreg karbidlámpám lehetővé tette volna, hogy tényleg lássak. A bejáraton át beóvakodó fény édeskevés volt az alaposabb genetikai vizsgálódáshoz. Ez okozta, hogy csak vagy háromszori körbetapogatózás után fedeztem fel a bejárattól balra, közvetlenül a fal tövében megbúvó beöblösödést. Ahogy végigsimítottam ujjaimmal az üstszerű bemélyedést, egyszeriben gyanússá vált valami. Gyufavilágnál aztán kiderült, hogy érzékeim nem csaltak. Ezt az egyenetlen, de ugyanakkor finoman simára csiszolt felületet nem emberkéz alkotta. Szaknyelven korróziós üstöknek nevezik az ilyen képződményeket, s változatos kifejlődésű formában és nagy számban találni belőlük minden igazi barlangban.

A föld alatti világ e könnyűszerrel megfejthető kódja ismét felcsigázta már-már lanyhuló érdeklődésünket. Frissült erővel igyekeztünk kicsikarni valami újabb jelet a most már valódi barlanggá átminősített üregből. Az újabb „égi" jel nem soká váratott magára. Máig sem tudom miért nem vettük előbb észre - utólag ezt is a lehetetlen világítás számlájára írtam -, hogy az oltárcsonk mögött keskeny, de magasra felfutó nyílás sötétlett. A váratlan felfedezés izgalma elfeledtette velem, hogy lámpám néhány kilométerrel odébb pihen egy hátizsákban, s nagy sebbel-lobbal előrelendültem. Illetve lendültem volna, mert nejem gyengédségét meghazudtolva belemarkolt ruházatom hátsó részébe. Az ezt követő vitában gyors tájékoztatást taptam a rajtam levő öltöny, felöltő és cipő forgalmi értékéről, továbbá, hogy milyen lehangoló tavaszi időben kórházi ágyon nyögdécselni.

Végül is kompromisszumos megoldás született. Feleségem meghatározott időre vállalta a fogas szerepét, főbb ruhadarabjaim ideiglenes tárolását. Én pedig megígértem, hogy ötven lépésnél többet - ha egyáltalán lehet ennyit lépni - nem megyek előre, hallótávolságon belül maradok, s negyedórán belül visszatérek eredeti támaszpontunkra.

Másfél doboz gyufa, három újságpapírból összesodort fáklyaszerűség, s meglehetősen hiányos öltözékben még egy hálásan szemrehányó pillantás alvilági őrzőangyalomra.

A hasadékban eleinte csak oldalvást fértem el, később azonban valamelyest kiszélesedett a járat. A gyufaláng csak arra volt jó, hogy néhány vaskos, korhadó fatörzsön egyensúlyomat fenntartva átlábaljak. Néhány lépést csúszós agyagdombon kapaszkodtam felfelé, majd a kupacon túl ismét enyhén lejtett az út. Úgy tíz-tizenöt méter megtétele után meggyújtottam az első papírfáklyát. A fellobbanó fényben a vártnál nagyobb üreget zártak körül a sziklafalak. Fejem fölött mintha szélesszájú kürtő törte volna át a boltozatot, ezzel a néhány méter magassággal azonban már nem birkózhattam meg primitív világító szerszámommal. Jobb kéz felől egy cirka fejmagasságig kőgáttal zárt falszakasz mögött formás, kupola boltozatú oldalfülke látszott. Oldalfalait és boltozatát mintha műgonddal csiszolták volna simára. Ekkor már gyanítottam, hogy mindez nem ember, hanem a természet mestermunkája.

Fáklyám közben körmömre égett, s csak arra hagyott időt, hogy mélyen meggörnyedve átlépjek egy jobb kéz felől nyíló kaverna kőpárkánya alatt. Rövid vakoskodás és szöszmötölés után utolsó előtti fáklyámat tartottam a gyufaláng fölé. A gyatra fénynél kibontakozó látvány izgatottá tett. Testalkatomhoz viszonyítva, mintha egy óriás labda kellős közepébe pottyantam volna. Tökéletes gömbpalástot alkotva borult rám ez a sziklafülke, pompásan simára esztergált falain akadálytalanul terült szét a fáklyavilág. Feleségem közben mind türelmetlenebbül kiáltozott, de a látvány annyira meglepett és lekötött, hogy csak nagy sokára ordítottam vissza néhány megnyugtató szót. Az óriás „labda" még egy helyütt „lukas" volt, s ezen a léken guggolva lehetett átbújni. Igyekeztem mielőbb átcsúszni ezen is, mert a papírhurkát gyorsan fogyasztották a lángok. Az előbbihez hasonló, de lényegesen tágasabb üregbe jutottam. Ekkorra azonban ismét végsőt lobbant a láng, s csak annyit láttam, hogy ez a még nagyobb labda is lyukas, méghozzá három helyen.

A harmadik papírtekercset tulajdonképpen a visszavonulásra tartalékoltam, de nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. Az újra fellobbanó fény elégedett gyönyörűséggel töltött el. Még három egymásba szakadó, egymásba olvadó gömbfülke alkotott itt olyan együttest, mint amikor a szappanbuborékok összehalmozódnak a szalmaszál végén. Bár csak rövid időre, jóformán pillanatokra felvillanó képeket rögzíthettem emlékezetemben, bizonyos voltam benne, hogy miféle erők, milyen folyamatok hozták létre az addig látott üregrendszert.

Nem szemlélődhettem tovább, az egymás után ellobbanó gyufaszálakra hagyatkozva kezdtem meg a visszavonulást.

A negyedórás megállapodást kissé túllépve kerültem vissza a bejárati csarnokba. Feleségem izgatottan hallgatta villámbeszámolómat, de amikor ruháim után nyúltam, hirtelen hűvös józanság szállta meg, és kereken megtagadta a gonddal őrzött darabok visszaszolgáltatását. Szó, ami szó, fehérneműm és védtelen bőrfelületem minden négyzetcentimétere megsínylette a felfedező utat. Az agyag- és korom ártalmakról zsebkendő-készletünk vehemens színeváltozása tanúskodott, s az a félzsáknyi szétzilált fűcsomó, amit csutakolás céljára kapkodtam össze a barlang előtt.

Az arcomat, kezemet tarkító foltok miatt nem sikerült tökéletesen visszavedleni a békés vasárnapi kiránduló küllemébe, ezért kerülő úton igyekeztünk megközelíteni az Úttörő Vasút közkútját. Lefelé menet feleségem sejtelmes mosollyal hallgatta fejtegetéseimet a hegy és a barlang kialakulásáról. Amikor a csaphoz értünk, s némi segédlettel bőröm visszanyerte eredeti alapszínét, még mindig a gömbfülkesorban szerzett tapasztalatok nem tudni hányadik variációjánál tartottam, s talán abba sem hagytam volna, ha feleségem szelíd iróniával meg nem kérdezi, hogy végleg eljegyeztem-e magam a hárs-hegyi remetelakkal, s ha igen, mik a további szándékaim.

Természetesen tüzetesen fel kell deríteni mindent, sőt! Minden bizonnyal fel is kell tárni az egész rendszert - mondtam olyan hangsúllyal, mint aki egész életében erre készülődött.

Meditáció az erdészlakban - Talányos levél

Már tizedik napja, hogy semmit sem hallottam a hárs-hegyi remetebarlangról. Reményteli terveimet egy csapásra szertefoszlatta egy újabb kéthetes kiküldetésre szóló rendelvény, amit mindjárt másnap, a papírfáklyás felderítés után nyomtak a kezembe. Főnököm írásbeli kívánságait is mellékelték, amelyből kiderült, hogy a legrövidebb időn belül utaznom kell. Az útirány Nyugat-Magyarország, Sopron, Kőszeg környéke. A feladat terepbejárás, a forráskataszter adatainak kiegészítése.

Most itt ülök egy szüntelenül sóhajtozó fenyőerdő közepén, egy roskatag, szalmakontyos erdészház mestergerendái alatt. Házigazdám két napja távol van. Kőszegre ment rokonokat látogatni. Hogy ne szakadjon nyakamba a magány, rámhagyta szelidített vadmacskáját, amely a bennszülött jogán felhasalt ide a kecskelábú kőrisfaasztalra, s éber hunyorgással lesi minden mozdulatomat.

Megpróbálom emlékezetből felrajzolni a Bátori-barlang egymásba kapcsolódó gömbfülkesorát, a bejárati teremmel, s az összekötő folyosóval együtt. Vertikális és horizontális metszetekben, más és más nézőpontból, olyan formán mintha üvegből lenne a hegy és én kívülről nézném a belsejében rejlő üregeket. Olyan ez mint egy javarészt elfogyasztott szőlőfürt. A keskeny folyosó a szőlőfürt szára, a gömb formájú üregek pedig a bogyók. Ilyesmiben bolyongtam én nemrég, csakhogy az egy óriási fürt volt, és sziklából állt a szőlőszemek héja is és szára is. Így dolgozza meg a hegy gyomrát a mélyből feltörő víz. Utat keres magának a repedések között, dühödten oldja, marja mészkő börtönét. Kevereg, kavarog az örvénylés, körforgás, gömb és félkupola alakú üregeket, kör keresztmetszetű kürtőket váj a szikla testébe...

A fordított szőlőfürt modell, az egymásba kapcsolódó gömb alakú hévizes kavernák térbeli elhelyezkedésének eszményi vázlata.

Egyik vázlatot a másik után vetem papírra, emlékezetből rekonstruálom a többi, már jól ismert hévizes eredetű barlangot is. A Szemlő-hegyi-, a Solymári-, majd a Sátorkő-pusztaibarlangról készül el egy-egy részlet. A születés és fejlődés rokonjegyeit mindegyik őrzi, az egymás alatt, fölött és mellett elhelyezkedő üregek összképében sok a közös vonás. Bonyolult, főleg a vertikális térelrendeződés jellemző ezekre a hévizes rendszerekre, a gömb és más szeszélyes rajzolatú kavernák mindenütt úgy helyezkednek el a hegyek kőtömegében, mint a sajt vagy a kenyér belsejében a likacsok.

A hévizes eredetnek ez az eszményien sémaszerű modellje természetesen nem általános érvényű genetikai törvény, kivételt erősítő szabályként szépszerével lehet ellenpéldákat felsorolni. Hogy szűkebb hazánkban maradjunk, ott van például a Ferenc-hegyi- vagy a Tinnyei-barlang. Mindkettő a hévizes kategóriába tartozik, mégsem ama bizonyos szőlőfürtmodell jellemző rájuk. A labirintus elrendeződés ezeknél is megvan, ellenben a gömb, félgömb alakú fülkék, a kupola boltozatú termek többnyire hiányoznak. Ezeknek a barlangoknak születését, morfológiai képét sajátos hegyszerkezeti adottságok, tektonikai előzmények határozták meg. A kéregmozgás, a heggyéválás roppant erői egymással párhuzamos és egymást keresztező szűkebb és tágabb repedésekkel szőtték át a kőzettömegeket, a mélyből feltörő víz így eleve szabad útra talált, nem kényszerült gömböt kialakító vájármunkára. A szerkezeti előzmény, szaknyelven a tektonikus preformáció, mintegy önmaga programozta a hidrodinamikai munkát, az áramló víz csak tovább tágította az „előregyártott" hasadékokat, átjárókká szélesítette a kezdetben még ember számára áthatolhatatlan repedéseket.

Ha kétirányú sík mentén átmetszenénk a hegyet… A hidrotermális eredetű, gömbfülkesoros barlangrendszer idealizált modellje.

A hévizes jelleg biztos ismertetőjegyeit azonban ezekben a sakktáblaszerűen felszabdalt hasadékbarlangokban is könnyű felismerni. Az üregvájó hatás befejeztével, a forrásjáratokban még sokáig vendégeskedett, stagnált a forró, meleg vagy éppen langyos víz. Az oldott ásványi anyagokban gazdag „hegy leve" vegyi összetételétől függően dús képződményegyüttest rakott le a sziklafalakra. Gyöngyhalmaz, ágas-bogas korallokat utánzó aragonit fürtök, a frissen hullott hó képzetét keltő gipszkristályok, bárányfelhőhöz, steppelt paplanhoz hasonló kalcitbevonatok, fémoxidokkal színezett kővirágok díszítik ezeket a barlangokat, a visszavonuló víz kézjegyeként, szemet gyönyörködtető hagyatékaként.

Újra előveszem a Bátori-barlangról készült skiccet, s képzeletben még egyszer végigjárom a tíz napja megtett rövidke utat. Igaz, a jellegzetes képződményekből itt nem láttam egyik fajtát sem - nem is láthattam papírlángos „reflektorom" fényénél -, de az oldásformákat eléggé félreérthetetlenül megfigyelhettem. Biztos vagyok benne, hogy ez a hárs-hegyi remetelak hévizes eredetű. Ami a képződményeket illeti, szomorú tapasztalataim vannak. A lezáratlan barlangokban, ahova bárki besétálhat „kő-kövön" nem sokáig marad. Az alkalmi gyűjtőszenvedély s nem utolsósorban a romboló ösztön rövid idő alatt gondoskodik arról, hogy a csupasz sziklafalaknál egyéb ne maradjon az utókor számára. Ezenkívül a hévizes rendszerek legfelső része többnyire képződmény nélküli, a víz tudniillik innen húzódott vissza legelőször, ásványi anyagának, kristálycsodáinak lerakására nem volt ideje, erre a mélyebb szakaszokban nyílt lehetősége.

A képződményhiány a Bátori-barlang általam ismert szakaszában ezért nem sokat jelent a hévizes eredet szempontjából, illetve, ha a felsőszakasz jelleg miatt hiányzik, az csak biztató. Arra utal, hogy nagyobb mélységben folytatódik a járatok szövevénye, s a kristálykiválásokat lejjebb kell keresni. A hevenyészett rajz is meglehetősen féloldalas képet mutat, valóban olyan mint egy javarészt elfogyasztott szőlőfürt, ahol csak néhány savanyú szemet hagyott meg gazdája. Ez is reményteli jelnek tűnik, mert az üregek nagyságát, a hegy tömegéhez viszonyított térbeli elhelyezését figyelembe véve nehéz elképzelni, hogy mindössze ennyiből állna s ilyen elrendeződésben jött volna létre a barlang.

Kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy végképp megfogott, rabul ejtett a hárs-hegyi-barlang, és alig várom, hogy ismét Pest felé röpítsen a vonat. Kínomban újra ceruzát ragadok, s megpróbálom felrajzolni a barlang ismeretlen szakaszainak irányát, az elrendeződés elképzelhető variációit. Ez a nosztalgiából fakadó erőlködés persze nem több a feszültséget levezető játéknál, a tudományos jelzőt még rosszakarattal sem lehetne rásütni. A szerkezeti, tektonikus előzményeket nem ismerem, nem láttam, de ha ismerném az sem jelentene túl sokat. A hévizes rendszerekre a bonyolultság a jellemző, a morfológiai kép, a genetikai folyamat részleteiben túl sok mindentől függ.

A hidegvizes úton keletkező barlangoknál lényegesen egyszerűbb a helyzet. Az így létrejött barlangok várható hosszát, esetleg irányát különféle gyakorlati vizsgálatokkal és elméleti következtetésekkel lényegesen könnyebb „láthatatlanban" meghatározni, mint a hévizes barlangokét. Ez abból adódik, hogy a mészkőből felépített hegységek kellő vízgyűjtő területtel rendelkező lefolyástalan völgyeiben a víznek végül is valamerre távoznia kell. Ha elég nagy a gyűjtőterület, s a térszíni viszonyok elegendő mennyiségű vizet vezetnek egy-egy pontra, akkor előbb-utóbb kifejlődik az állandó vagy időszakos patakot bújtató víznyelő. A kőzet repedéseibe behatoló víz ugyanis a levegőből és a talajból felvett széndioxid következtében kémiailag agresszív, jól oldja a mészkövet. A kémiai oldáson kívül nagy szerepe lehet a keményebb hordalék, például a kvarckavics mechanikai hatásának is. A koptatás és oldás, a korrózió és erózió együttesen rendkívüli üregvájó munkára képes. A felszín alá búvó víz mindaddig engedelmeskedik a gravitációnak, amíg nem kerül útjába áttörhetetlen akadály, például vízrekesztő agyagréteg vagy keményebb, oldhatatlan kőzet, ami függőleges áramlásának megváltoztatására nem készteti. Ezután a zárórétegen, mintegy „szamárvezetőn" megkezdi más irányú, legtöbbször vízszinteshez közeli áramlását és barlangoldó tevékenységét, mígnem a völgytalpon, a mindenkori erózióbázison karsztforrás formájában ismét napvilágra lép. Elméletileg tehát - de többnyire a gyakorlatban is - könnyen modellezhetők a karsztvidékek hidegvizes úton létrejött barlangjai. Valahol a lefolyástalan karsztplatón kifejlődik a víznyelő, a befogadó nyílás és valahol a völgytalpon a vizet kibocsátó kiömlő nyílás, a forrás. A kettő között az idő és a csapadékviszonyok függvényében kioldódik a kicsi, közepes vagy éppen óriási méretű barlang. Ha ismerjük a nyelőt s az ide áramló vizet kibocsátó forrást, a barlang nagyságára, hosszára vonatkozóan akkor is szerezhetünk ismereteket, ha még sohasem láttuk, mert sem a forrás, sem a nyelő felől nem tudunk behatolni a föld gyomrába. A barlangkutatók modern fegyvertárában számos olyan eljárás található, ami meglehetős biztonsággal eldönti, hogy érdemes-e egy nyelőt vagy forrást a várható nagyobb barlang reményében feltárni, megbontani. Az időszakosan vagy állandóan aktív nyelők vizét megfesthetjük különféle vegyszerekkel, nyomjelzőket adagolhatunk bele, s a föld alatt megtett út idejéből, a nyomjelző megjelenésének átfutási idejéből sok mindenre következtethetünk. Hasznos adatokat nyújt az ismeretlen barlangban bolyongó víz vegyi összetétele, szabad oxigéntartalma, szűrő, ülepítő tulajdonsága stb. arról, hogy keskeny járatokon vagy ember számára is járható tág szelvényeken utazott-e át a föld alatti patak.

A klasszikus és legújabb felderítő módszerek közül azonban egyet sem lehet bevetni a hévizes eredetű barlangok felkutatásánál, a várható méretek, a térbeli elhelyezkedés „előrejelzésénél." A kémkedésre, üzenetközvetítésre alkalmas víz réges-régóta eltűnt már ezekből az üregrendszerekből, divatos kifejezéssel élve, munkahelyet változtatott. A mélyből feltörő melegforrások fakadási szintje lejjebb szállt, illetve az általuk oldott barlangok az őket rejtő kőzetrétegekkel együtt magasan a tengerszint fölé emelkedtek, heggyéválásukkor mintegy kiemelték hajdani környezetükből az ilyen jellegű barlangokat.

Lényegében az ilyen hegyképződés, területkiemelkedés miatt váltak szárazzá az összes budai és dunántúli hévizes barlangok. Hogy a budaiaknál maradjunk, a Szemlő-hegyi-, Ferenc-hegyi-, Mátyás-hegyi-, a Pál-völgyi- s a Gellérthegyi-barlang is az egykori fakadási szint fölött helyezkedik el.

A mindmáig élő népszerű magyarázat szerint, az egykor ezekben a magasságokban fakadó hévforrások lejjebb szálltak, ma a Duna szintjének közelében a budai oldalon fakadnak, örökül hagyva ránk az említett barlangokat.

Múltbeli kalandozásomból lépések zaja zökkentett vissza a jelenbe.

Házigazdám alaposan felpakolva tért vissza a rokonlátogatásból. A kisebb kirándulótársaságnak is bőséges útravalót mind kipakolta az asztalra, s két vastagfalú üvegpohár társaságában jóféle, a hegyaljaival teli fonottbutykost akkurátusan középre állította. A derekas estebéd után meghánytuk-vetettük a világ dolgait, s elégedett békességgel eregettük a füstöt. Vendéglátóm aztán az erdei emberek rendíthetetlen nyugalmával felállt, leakasztotta a szögről kecskebőr iszákját, s egy szépen kétrét hajtott levélborítékot húzott elő belőle. - Benn jártam a postán, hát elhoztam. Gondoltam jobb az ilyesmit teli hassal kézbe fogni - mondta.

A címzésből nyomban megismertem feleségem szálkás betűit. A levél mindössze néhány soros volt, de tartalmát tekintve elég ahhoz, hogy feldúlja vacsora utáni nyugalmamat. Kétszer, háromszor is elolvastam a kurta közleményt. „...Újabb érdekes adatok kerültek elő a Bátori-barlangról. A könyvtárban előástam néhány múlt századbeli és század eleji újságcikket, izgalmasnak ígérkezik az ügy. Most nincs időm részletesen beszámolni, mire hazajössz, talán többet is tudok. Ferit, Tihit és Emilt mozgósítottam, hajlandók vasárnap részt venni a felderítésben. Igyekezz haza és ne késd le a vonatot!..."

A házban s a ház körül mélységes csendbe, feneketlen sötétségbe burkolózott a világ. Nyugtalanul forgolódva nyöszörgettem a szalmazsákot, a jótékony álom ez egyszer messzi elkerült. Dühös voltam feleségemre a nesze semmi fogd meg jól levélkéért, inkább ne írt volna egy sort sem. Még négy nehéz nap, akárhogy számolom. Hacsak nem vállalok napi harminc-harmincöt kilométeres kutyagolást, akkor talán előbb is végezhetnék a terepmunkával. Ó, ha egy farmer helikopterem lenne vagy legalább egy ócska motorkerékpárom.

Nem tudom meddig fogócskáztam a képtelenebbnél képtelenebb gondolatokkal, mire sikerült annyira kifárasztanom magam, hogy végre elnyomott az álom.

Meglepetés a remetelakban - Óriások lépcsőháza

Az, hogy 130 esztendővel ezelőtt egy derék pest-budai műárus pislákoló mécsvilágnál és egyesegyedül behatol egy általa ismeretlen barlangba anélkül, hogy erre kényszerítenék, már önmagában is ritkaságnak számít. Ez a tisztes természetrajongó kereskedő nemcsak bemerészkedik a föld gyomrába, hanem bekússza minden zegét-zugát. Sőt, ha hinni lehet a múlt századi riporter tudósításának, lelkes „barlangkutató" elődünk még kartográfiai feladatra is vállalkozik, s térképet rajzol alvilágbeli bolyongásáról, amit azon melegében bemutat Szabó Józsefnek, a múlt század neves geológusának. Pedig hinni kell az ásatag cikkecskének, mert a Szabadpolgár című hetilap 1911-ben megjelent 16. számában felbukkan Tomala Nándor a „barlangkutató" pest-budai műárus neve. A szűkszavú tudósítás megerősíti, hogy a bátor műárus 1830-ban fedezte fel a barlangot. A továbbiakban arról számol be - 40 évvel később!? -, hogy a hetvenes években Szabó József is felkereste a barlangot, s megállapította, hogy folytatását látszólag mesterséges eltömés zárja el, s valószínűnek tartja, hogy a barlang „a Hárshegy alatti Szt. Lőrinc-kolostorral állt összeköttetésben".

A bejárati csarnok kupoláját kettéosztó tektonikus hasadék

Feleségem búvárkodásának eredményeként a Magyar Hírlap 1850 júliusi számából is kijegyzett néhány sort a Bátori-barlangról: „...nyílása egy terepély fenyőfa odúja alatt van, s e fának kövesült gyökér szálai képezik mintegy a lépcsőt a barlang mélyébe, amelynek boltozatán és oldalfalain csepegőkő csoportosulások látszanak." Az egyre titokzatosabb hárs-hegyi üregről szerzett ismereteinket ez az utóbbi hírlapi töredék ugyan nem sokkal gazdagította, de mint bibliográfiai adat mégiscsak értékes láncszem a barlang nehezen kibontakozó történetéhez.

Bennünket azonban most a derék műárus kalandos útja érdekel elsősorban, s az újabb utalás a barlang és a kolostor közötti összeköttetésre. Erről vitatkozunk egymás szavába vágva, több mint egy órája immár. Afféle kibővített konzílium ez, mert feleségem szervezése nyomán kibővült az expedíciós létszám. Az álmatlanságot okozó levélkében jelzettek szerint mindhárom barátom megjelent. Szitár Ferenc az „öreg" turista és barlangász, a lelkes amatőr botanikus, Labundi Tihamér, a Budapesti Kinizsi barlangkutatója, és Karajos Emil az erdők-mezők, hegyek-völgyek hűséges vándora és avatott ismerője.

Vízfaragta sziklaoszlop a barlang felső szakaszában

Indulásra, bevetésre kész a mindenre elszánt kis társaság, s a felszerelés is tökéletes. Talán túlzottan is az, ama bizonyos papírfáklyás felderítésem ellentéteként van itt minden, csákány, kalapács, rohamásó, kötéltekercs, alpinszögek, karabinerek és természetesen a nagy fényű karbidlámpák, plusz kézireflektorok. Egyéb „apróságoktól" is hasasodnak a hátizsákok, mintha nem is ide a „szomszédba", hanem a Pamír ismeretlen világának meghódítására készülnénk.

Fölfelé az autóbuszon s a hegytető felé kaptató ösvényen is lankadatlanul dúl a vita a barangot a kolostorral összekötő titkos folyosóról. A föld alatti rejtekút létezésének leghevesebb védelmezője Szitár Feri, azzal érvel, hogy valamennyi írásos emlék egyöntetűen utal erre, s az nem lehet, hogy ne legyen a dolognak konkrét alapja. Jómagam továbbra is konokul ellenállok. Engem mindenekelőtt a magasba kiemelt üreg hévizes eredete érdekel, mert ha így igaz, akkor ez adott esetben érdekesebb, izgalmasabb lehet bármiféle mesterséges összekötő folyosónál.

Emil barátunk jó ideig nem bocsátkozik vitába, de amikor nem bírja tovább, természetesen a harmadik álláspontot képviseli. Azzal kezdi, hogy távol álljon tőle az ünneprontás, de... Ha valóban magasba kiemelt hévizes barlangról van szó, akkor ne ringassuk magunkat illúziókba. Az ezzel járó mozgást ugyanis vajmi kevés eséllyel vészelhették át sértetlenül a sziklarétegek. A barlang nagy része minden bizonnyal réges-rég összeomlott, vagy ami nem jobb, messzi elvetődtek egymástól az egykor még összefüggő szakaszok. Szerinte mi az alma helyett a lerágott csutkát találjuk, s mindahányan sült bolondok vagyunk, hogy beugrottunk a szemétből kikapart turistakalauznak. Erre az utóbbi, nem éppen lovagias megjegyzésre feleségem felkapja fejét, néhányat nyel. Az Emilre zúduló pergőtűz azonban ezúttal elmarad, mert a kanyaron túl már ott sötétlik a barlang bejárata.

Ilyen és ehhez hasonló átjárók kötik össze

Senki sem vállalja a felszíni őrködést, ezért úgy döntünk, hogy cók-mókjainkat magunkkal visszük, legalábbis egy darabig. Sebtében azt is megbeszéljük, hogy első nekilódulásra együtt marad a csoport, s majd ha érdemesnek mutatkozik, csak akkor indulunk el újra párosával vagy külön-külön. Mint a legjobb helyismeret birtokosa, elsőnek én lépem át a bejárat sziklaküszöbét. Az öt felszított lángú karbidlámpa fénye tökéletesen betölti az üreget. Mennyire más így a kép, mint a csupán kívülről beszűrődő világosság mellett! Az első impresszió azonban számomra legalábbis - némileg kiábrándító. Az erőteljes mesterséges világításnál most kisebbnek tűnik minden, a boltozat valahogy lejjebb szállt, s mintha az oldalfalak is összeszűkültek volna. Lopva társaim arcára sandítok, a lelkesedésnek nyoma sincs ábrázatukon. Föl-le lóbálják lámpáikat, szótlanul szemlélődnek. Az az érzésem, hogy kissé túlmisztifikáltuk ezt a nyomorúságos remeteodút, mert valahogy az egésznek olyan pusztulás szaga van. Itt-ott jelentéktelen repedések szövik át a füstös, poros sziklafelületeket, s első pillantásra nehéz eldönteni, hogy mesterséges vagy természetes erőnek köszönheti-e születését ez a kőcsarnok. A nagyjából kör alaprajzú terem végében kuksoló oltárcsonk is inkább szegényes, mintsem romantikus, s a bejárathoz legyező formában felfutó, homokkőből beépített lépcsősort a térhatás szempontjából nem valami fényes érzékkel ragasztották ide tervezői. Ami a legszomorúbb, most már egyáltalán nem vagyok meggyőződve a barlang, illetve ennek a csarnoknak a hévizes eredetéről, mert az a bal oldali beöblösödés-féle, amit a múltkor lámpa híján ujjaimmal tapogattam végig, ennél a világításnál nem bizonyul típusos korróziós üstnek. Szerencsére akad valami, amit a korábbi gyér világításnál nem vettem észre, s ez némi vigasztalást nyújt. Fejünk fölött a boltozatot jól fejlett tektonikus hasadék osztja ketté. Helyenként 20-25 centinyire is széttágul a repedés, csipkézett, korrodált széleit mintha a víz dolgozta volna meg. Lefutását követni lehet a bejáratig, s az ellenpóluson az oltár mögötti keskeny nyílás tengelyében folytatódik. Látom, a többiek is felfedezték a litoklázist, sőt Emil megiramodik a kijárat felé. - Megnézem - szól vissza -, hogy a felszínen van-e valami nyoma ennek a hasadéknak! Egyik pillanatról a másikra ismét felélénkül a társaság, s valamennyien Emil nyomába szegődünk.

A barlang mélyszintjébe vezető óriások lépcsőháza

Kint, mindjárt a bejárat fölött felszínre búvik a hasadék, s ameddig csupaszak a sziklák, jól lehet követni a csúcs felé ívelő futását. Útjelző gyanánt mutatja, hogy merre húzódhat a hegy gyomrába vesző barlang. Szaknyelven tektonikus preformációnak nevezik ezt a jelenséget, kissé erőltetett átültetésben pedig szerkezeti mozgásos előalakulatnak, illetve előzménynek, ami sebezhető pontként nyitott utat a hasadékot barlanggá tágító vizeknek.

Részlet a mesterségesen elzárt lejtős aknából

A kezdeti letargia most már végképp feloldódik - ez a tektonikus hasadék csalogató jel - végére kell járni. Magunkra cibáljuk a kezeslábasokat, s elsőként ezúttal is én vállalom az előőrs tisztét. Méteres közöket hagyva, egymás után oldalazunk át a folyosónak csak jóakarattal nevezhető szakaszon. Az agyagos talajon kellemetlenül csúszós, korhadó fatörzsek nehezítik a járást. Nincs sok látnivaló, forgolódni nem is nagyon lehet. Űgy tűnik, hogy ez a barátságtalanul szűk átjáró lényegében a bejárati csarnok főtéjét ketté osztó hasadék kiszélesedett alsó része. Leghátul Tihamér zárja a sort, s élénken érdeklődik, hogy meddig tart még ez a kukacjárat, s hogy ilyenből áll-e az egész rendszer. Választ nem kap, mert néhány méter után el is érjük azt a részt, ahol korábban meggyújtottam az első papírfáklyát. A keskeny átjáró teremszerű üregbe torkollik, s itt már kényelmesen elférünk mindannyian. Érdekes, hogy ez a rész a jó megvilágítás mellett jóval tágasabb, mint amilyennek először láttam. A sziklafalak vörösesbarnák, helyenként mély fekete tónusúak, sok helyütt szivacsos, sejtes oldódási formák bontják meg a felületeket.

Kis csoportunk még jobban felélénkül - semmi kétség, ez már vérbeli barlang -, az üregképző folyamatok erőteljes kézjegyeit még a gyakorlatlan szem is felismerné itt. Az átjárótól balra szép kupola ívű kisebb terem ízül az előtér üregéhez, loggiás sziklamellvéd határolja el ettől. A mellvéd alsó részén kör alakú átjáró nyílik - éppen hogy át lehet bújni rajta -, vagy pedig a párkányra való felkapaszkodással lehet bejutni a kupolaterembe. Ki alul, ki felül rohamozza meg az „ajtókat", s néhány pillanat múlva már valamennyien a mini-kupolacsarnokban szorongunk. A tetőt, az oldalfalakat finom kis szabálytalanságokkal mindenütt simára esztergálta a víz, néhol másodlagosan képződött kezdetleges cseppkőlefolyások is látszanak. A kezdeti csalódott szorongás most már bennem is felenged, s a többiekkel együtt gyönyörködöm a talán csak szakmai szemmel szép látványban. Míg tart a bűvölet, figyelmeztetem társaimat, hogy velünk szemben is nyílik egy gótikus ívű átjáró, s ha emlékezetem nem csal, azon túl is van látnivaló.

A mesterségesen kialakított járatok jellegzetes fúró-feszítővas lenyomatainak egyike. Érdekes optikai jelenség, hogy a felvételen a fúrónyom homorú félcsatornája domborúnak hat

A közlekedési rend tökéletesen fölborul, egymást siettetve, gyengéden gyömöszölve evickélünk vissza az előtérbe, majd Tihamér mindenkit megelőzve előre lendül. A gótikus szelvényű átjárón túl két egymásba szakadó ikerfülkében folytatódik az út. Ezek nem túl nagyok, ha szűkösen is, de elférünk bennük. A főte mindkettőben tökéletes gömbpalástot alkot, az oldalfalak a talppont felé szintén visszahajlanak. Valóban az az érzésünk, mintha két óriási labdában állnánk. Az anyakőzetet itt is simára csiszolta a kavargó meleg víz, simítókanállal sem lehetne tökéletesebbet produkálni. Feleségem addig topog-forog a második gömbfülkében, míg nagy ügyesen fenékre huppan, s néhány métert sebesen leszánkázik egy síkos agyaglejtőn. - Nagyszerű - rikkant föl Emil -, legalább nem kell keresni a folytatást. Ezzel ő is nehezebbik felére ereszkedik, s búcsút intve tovacsusszan. A példa ragadós, mi is ezt a gravitációs közlekedési módot választjuk. Az újabb üreg az előzőeknél jóval nagyobb, gömb alakú fülke, illetve nem is egy. Úgy tűnik, hogy a rendszer kialakulásának kezdetén ezek a gömbfülkék még elkülönültek egymástól, de a hosszú időn át hevesen támadó víz mintegy elmosta a válaszfalakat, s egymásba olvasztotta az önálló üregeket. Ennek a fejlődési folyamatnak beszédes bizonyítéka egy excentrikusan elhelyezkedő sziklaoszlop, amely pillérként fut fel a boltozatok metszéspontjáig. Ennyi, ez a kőlábazat maradt meg a három egymásba olvadó, de eredetileg különálló gömbfülke sziklafalából.

A rekonstruált rajzon érzékelhető a valóságos állapot

A rendszer hévizes eredete most már napnál világosabb, szinte tankönyvbe kívánkoznak ezek a tipikus oldásformák. Emilnek ugyan ismét van ellenvetése, a jellegzetes hévizes képződményeket hiányolja. Abban igaza van, hogy a sziklafelületek mindenütt csupaszok, simára korrodáltak, s a füstös, kormos lepedéken kívül nincs egyéb díszük. Szerintem viszont a meleg vízből kiváló ásványi lerakódás hiánya még nem sokat jelent. Az történhetett, hogy a mélyből feltörő víz a barlangnak ebben a részében csak üregoldó hatást fejtett ki, nem maradt hosszú ideje az önmaga által kivájt kavernákban, s így nem indulhatott meg a kicsapódási folyamat. Féligmeddig analóg példával élve, a fazékban forralt és rövid ideig tárolt magas mésztartalmú víz sem képez azonnal vízkőbevonatot a fazék oldalán. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy csak a tartósan nyugalmi helyzetet elfoglaló vízben indulhat meg az oldott ásványi anyagok kiválása, felrakódása és kristályosodása a barlang falain. Az áramló víz sem akadályozza meg mindenkor a képződmények keletkezését, sőt adott esetben elő is segítheti. Jó példa erre a mesterségesen mélyített termálkutaknál tapasztalt jelenség. A furatba helyezett csöveket viszonylag gyakran kell cserélni vagy tisztítani, mert a csövek belső falára gyorsan felrakódik a vízből kivált szilárd anyag, egyre vastagszik ez a belső kéreg, míg végül tökéletes dugót alkot. Az ilyen csövekből kiszabadított bevonat megszólalásig hasonlít a hévizes barlangok falát borító képződmények egy-egy fajtájára. E zömmel kalciumkarbonátból álló bevonat kristály-elrendeződési módja is azonos a barlangi képződmények kristályszerkezetével, réteges vagy gömbhéjas struktúrájával. Mindez azt bizonyítja, hogy bizonyos áramlási sebességhatárok között, bizonyos hő- és nyomásviszonyok mellett, áramló vízben is keletkezhet képződmény. Következésképp az egyelőre még ismeretlen értékhatárok fölött és alatt az áramló víznek főként csak mechanikailag és kémiailag korrodáló, üregvájó hatása lehet.

Az agyaglepel alatt feltárt titokzatos „kislépcsősor”. A vésés-faragás technikája középkori eredetre utal

Emil aggályaival így hát nem értünk egyet, sőt elméletileg inkább arra utal e dísztelen gömbfülkesor, hogy egy hévizes rendszer felső szakaszában járunk, s a képződménykiválás a mélyebb szinteken kezdődhetett meg.

Míg a van vagy nincs esélyeket latolgatjuk, Tihamér szorgos vakondokmunkával tölti idejét. A fülkesor legmélyebb pontján bontogatja a kisebb-nagyobb kövekből álló törmeléket, s mint kiderül, nem hiába. Ott ahol az előbb bezárulni látszott a barlang, most már fej nagyságú lyuk sötétlik. Egy pillanat alatt elcsendesedik a vita, mikor Tihi kézireflektort kér. Egymás sarkát gyötörve nyomakodunk közelebb, s izgatottan várunk barátunk közvetítésére. Tihamér behasal a lyuk elé, fénypásztával szondázza a lyukat. - Na gyerekek kiáltja örömmel - megvan a folytatás, csak jobban ki kell bontani a szűkületet, hogy beférjünk!

Szitás Feri máris indul vissza a bejárati terembe a szerszámokért, de a pár perces időt sem győzzük kivárni, puszta kézzel, tíz körömmel esünk neki a törmelékhalmaznak. Végül is a kurta nyelű csákány és feszítővas bizonyul alkalmatos eszköznek, s egykettőre átkúszásra alkalmassá tágul a nyílás. Az ikrek ikertestvére ez az üreg is, ahová szép sorjában átvergődünk. A gömbpalást-kupola itt sem hiányzik, csak valamivel magasabb, nyúltabb formájú ez a termecske. Bal kéz felől vöröses agyaglejtő alkotja az oldalfalat, szemközt pedig szintén omlásgyanús kő és agyaghalom zárja el a további felfedező utat.

Műszer nélkül nehéz dolog a föld gyomrában eligazodni, néhány ellentétes kanyar, forduló után az ember tökéletesen elveszti tájékozódó képességét. Még a legrutinosabb barlangi „rókákat" is gyakran megtréfálja a föld alatti világ, a felszínhez viszonyított iránymeghatározás legtöbbször fordítva sikerül. Nekem most mégis az a sejtésem, hogy észrevétlen visszakanyarodtunk a bejárati csarnok felé, s lehet hogy egy emelettel lejjebb, éppen alatta járunk. A probléma tisztázására ismét Feri vállalkozik. Megbeszéljük vele, hogy visszamegy a kiindulási pontra, s meghatározott képletek szerint, különböző helyeken döngeti a talajt. A gondos térképezés persze megbízhatóbb, de a gyors tájékozódásra most alkalmasabb ez az ősi, kopogtatós módszer.

Éberen fülelünk, s csakhamar meghalljuk Feri kopácsolását. Egy, kettő, szünet, egy, kettő. Összesen háromszor ismétlődik a jelcsoport. A hang tompa, távoli. Úgy beszéltük meg, hogy közvetlenül a bejáratnál, a lépcsősor alatt kezdi meg Feri a jeladást, s kétméterenként közelít az oltárcsonkhoz. A következő, háromszor hármas döndítés már jóval határozottabb, de még nem fölöttünk hallik. A harmadik sorozat viszont túlon-túl jól sikerült, mert a másodszori ismétlésnél „szemetelni" kezd a főte, apró kövek, agyagmorzsák potyognak. Kellemetlen érzés, pláne ha számításba vesszük, hogy ez a jelzés közvetlenül az oltártalapzat mellől származik, ami még ebben a roncs állapotban is lehet vagy másfél tonna. Szerencsére barátunk a kötelező ismétlés után abbahagyja a morzézást, s így nem kell attól tartanunk, hogy kegyeletes áldás hull majd fejünkre.

Annyival tehát okosabbak lettünk, hogy a gömbfülkesor valóban a bejárati terem alá húz, s a végponton még tisztázatlan eredetű omlás vagy tömedékelés zárja el a további utat. Az is bizonyosnak látszik, hogy az oltár laza üledéken települ, s így biztosító ácsolat nélkül nem tanácsos ezen a részen bontással kutatni a feltételezett járatokat. Emil és Tihamér éppen ezt a lehetőséget vitatja, engem viszont ismét elvontabb, elméleti problémák foglalkoztatnak. Képzeletben rekonstruálom, mintegy térbe helyezem az eddig látottakat, s újra csak kedvenc teóriámnál, ama bizonyos szőlőfürt-modellnél kötök ki. E kívánatos fürt ebben a pillanatban mindössze néhány szemecskéből áll ugyan, de éppen ez a gyanús. Valahol meg kell lennie a hiányzóknak is - alattunk, fölöttünk, mellettünk -, azt egyenesen elképzelhetetlennek tartom, hogy ennyiből állna az egész rendszer, mint amennyit bejártunk. Az oldásformák, az üregek elrendeződése, mind arra utal, hogy az amit eddig láttunk, csak egy csekély hányada lehet valami nagyobb objektumnak.

- Hagyjátok gyerekek most az ácsolatot - mondom a többieknek -, ehhez anyag kell, megfelelő szerszámok, okosabbnak tartanám, ha most visszafelé haladva tüzetesebben átvizsgálnánk mindent. Főleg a járószintet, hátha valamelyik gömbfülke alján akad egy eltömődött átjáró.

- Rendben van, de előbb talán nézzük meg a barlang többi részét is! - Feri lámpáját maga előtt tolva jelenik meg az előbb kibontott átjáróban, s derűsen vigyorog ránk: - Nos, nem jöttök? - érdeklődik. - Akkor elindulok magam! - S ezzel el is tűnik szemünk elől.

- Biztos, hogy ez valami ostoba vicc - morogja Emil, de azért elsőnek iramodik Szitár után, már amennyire hasmánt-pózban iramodni lehet. Egymás után kúszunk vissza a magunk nyitotta átjárón, s a mellvédes kupolaterem előtt érjük utol Emiléket. - Tessék, erre parancsoljatok - mutat Feri színpadias mozdulattal maga elé. A jelzett irányban azonban semmit sem látunk, illetve csak egy kapualjszerű sziklabeugrót, amit kőtörmelékes agyag tölt ki. Szitár hatalmas lendülettel belevágja a feszítővasat az előtte záródó falba. A hegyes szerszám legnagyobb meglepetésünkre könnyedén hatol előre, oly könnyedén, hogy ki is csúszik Feri kezéből, majd lassan elvesző csörömpölés hallatszik, szinte látjuk, amint a szökevény szerszám bukdácsolva, kőről kőre ugrálva hullik alá a mélybe.

A váratlan eseményhez most már nem kell bővebb magyarázat, világos, hogy egészen vékony agyagfal rejtette el előlünk eddig a folytatást. Hogy Szitár hogy jött erre rá, nem is kérdezzük, e helyett mint a megszállottak vetjük rá magunkat az agyagbarikádra. Minden rendelkezésünkre álló szerszámmal vágjuk, fúrjuk, tépjük az akadályt, ami azonban nem egy könnyen adja meg magát. Csakhamar ki is derül, hogy miért nem. Egymás mellé állított dorongfák alkotják a furcsa válaszfalat, s ezeket tapasztották be agyaggal, rakták ki kövekkel az ismeretlen barikádépítők. Szitárnak szerencséje volt, amikor pontosan két fa közé döfte a feszítővasat. A vaskos cöveksor nem túl korhadt, nem úgy nézett ki, mintha évszázadok óta rejtené a mögötte levő világot az avatatlan szemek elől. Nem is nagyon törődünk most az építmény eredetével, minden erőnket a cövekek eltávolítására fordítjuk. Mielőbb szeretnénk szökevény vasunk nyomára bukkanni. Újabb tízperces nekifohászkodás után végre szabaddá válik az út. Ennél a munkánál én voltam a „fővájár", én állok elöl, s így elsőnek vehetem szemügyre az előttünk sötétlő üreget. Fókuszra állítom a kézireflektort, s amikor a fénypászta előrevágódik, nem tudok szólni a meglepetéstől. Társaim türelmesen várakoznak, tudják, hogy alapos szemlélődés előtt nem tanácsos belépni az ismeretlenbe.

Meredeken lejtő, eléggé tágas folyosó sziklafalain fut végig a fény, majd elnagyolt, durván faragott lépcsősoron bukdácsol alá.

Meghökkentő ez a természetes oldódási formáktól eltérő lejtakna vagy gigantikus föld alatti lépcsőház, nem is tudom mihez hasonlítsam hirtelen. A lépcsősort ugyanis magába az anyakőzetbe vájták, s mintha óriásoknak készítették volna. A lépcsőfokok helyenként fél méternél is magasabbak, ereszkedni, mászni lehet csak rajtuk, nem pedig lépegetni. Sebtében vagy 15 óriás grádicsot számolok meg, az utolsón túl tömör sötétség következik, amivel már nem birkózhat meg a lámpa fénye.

Mögöttem türelmetlen mozgolódás támad, társaim elunják a várakozást. Testemmel teljesen fedem a lépcsős folyosó bejáratát, így nem tudják mit látok, s miért hallgatok. - Egy pillanat türelmet - szólok hátra -, azonnal „felhúzom a függönyt". Óvatosan leereszkedem három lépcsőfoknyit, s lámpámat úgy állítom be, hogy a látvány a többieknek is minél hatásosabb legyen. Valami gyerekes öröm jár át, s élvezettel várom a fejleményeket. Elsőnek Tihamér, majd feleségem helyezkedik el a fölöttem levő lépcsőfokon, Feri és Emil a bejáratnál gyömöszöli egymást. Néhány pillanatnyi csend után tökéletes hangzavar keletkezik, a látottakat mindenki temperamentuma szerint kommentálja. Szitár Feri a leghevesebb, a föltétlen hívők agresszivitásával záporozza rám kérdéseit. Arra kíváncsi, hogy még mindig őrültségnek tartom-e a kolostorhoz vezető alagút létezését, majd felszólít, hogy magyarázzam meg a kőbe faragott lépcsők rendeltetését.

Még a különben szkeptikus s az eddigiekben semleges Emil is ellenem fordul, legalábbis nehezen félreérthető az a megjegyzése, hogy a mélyből feltörő hévíz tudomása szerint nem szokott lépcsőt faragni.

Az az igazság, hogy magam is elbizonytalanodom, s végképp nem tudom, hányadán álljak ezzel a titkos lejárat-legendával. Végképp azonban még korai lenne retirálni, vitatkozni is fölösleges, ezért javaslom, hogy folytassuk a felderítést. A barlangnak ez a része már meglehetősen nedves, csúszósak, csaknem lucskosak a lépcsők. Fokról fokra ereszkedünk lefelé, s szemlélődés helyett inkább a lábunk alá nézünk. Nyakigláb Tihamér barátunkat kivéve, akinek testalkatához leginkább megfelelő ez a furcsa lépcsőház. Neki jut ideje a vizsgálódásra is, mert harsányan megállást parancsol. - Csak mentek és nem láttok - méltatlankodik. - Figyeljétek az oldalfalakat!

Lámpáinkat valamennyien magasba emeljük és valóban! Kétoldalt félhenger formájú, harminc-negyven centiméter hosszú bemélyedések tagolják a sziklafelületeket. Pillanatig sem kétséges, hogy feszítőszerszámtól, primitív kézifúrótól erednek ezek a sebhelyek. Nagy hirtelen vagy harminc ilyen lenyomatot számlálunk össze, s egy-két fúrónyomot magukban a lépcsőfokokban is felfedezünk. Bizonyos, hogy ezt az egész lépcsős szakaszt mesterségesen vájták a hegy gyomrába, csak azt nem tudni, hogy kik, mikor és milyen céllal vállalkoztak erre a keserves feladatra.

Amikor tüzetesebben szemügyre vesszük a fúrónyomokat, újabb meglepő felfedezést teszünk. A mintegy három centiméter átmérőjű lenyomatokról kiderül, hogy tulajdonképpen nem is hengeresek. A szerszám alakja, amivel itt a sziklákat repesztették a legömbölyített élű háromszöghöz közelebb áll, mint a hengerformához. Elképzelni is nehéz, hogy ezt a hagyományostól eltérő fúró-feszítő eszközt milyen technológiával mélyítették a sziklába. Szitár egyre csak azt hajtogatja, hogy ilyen módszerrel nem éppen a legújabb korban dolgozhattak, s hogy ilyen, szinte emberfeletti vállalkozásba csak úgy passzióból senki sem kezdhetetett. No persze - vigyorgok magamban - Feri most már rendíthetetlen megszállottja a titkos folyosó-elméletnek, bár ha meggondolom, abban igaza lehet, hogy nem a közelmúltban és nem holmi szórakozásból történhetett ez a nagy kitartást igénylő természetátalakítás.

A fúrónyomok leltározása közben mind lejjebb ereszkedünk, s elérjük az utolsó lépcsőfokot. Most ismét újabb fejtörősdi következik, mert az utolsó lépcső lényegében a semmiben végződik. Úgy két-három méteres mélységbe függőlegesen zuhan alá a sziklafal, kút, helyesebben tölcsérszerű üreg tátong előttünk. A tölcsér átmérője is lehet vagy három-négy méter, fenekén szénfekete fahalmaz és nedves agyag csillog. A kráterrel szemben meredek rézsű húz felfelé, úgy látni, mintha ebbe is belefaragtak volna valami keskeny ösvényfélét. Az üreg fenekén, jobbra az eddigi irányhoz viszonyítva, egy derékszögben folytatódó oldalág eléggé szűk nyílása tátong. Az öblös, kút formájú üreg fölött magasra emelkedik a boltozat, vörösesfekete színű, és magasságát tartva követi a rézsűn szerpentinező ösvényt.

Kötéllel nincs kedvem, sem türelmem bíbelődni, s feleségem határozott tiltakozása ellenére is elrúgom magam az utolsó lépcsőfokról. Cuppanva érkezem célhoz, s bokán felül fúródom bele a feneket alkotó masszába, de ettől eltekintve megbízhatóan szilárd a talaj.

Miután kutya bajom sem történt, a többiek sem kukoricáznak, s hasonló ejtőernyős technikával követnek. A tölcsér alján, ha nem is kényelmesen, de valamennyien elférünk, mintha ezt is mesterségesen vájták volna. A fenti gömbfülkéknél szabálytalanabb, szögletesebb ez a kaverna, s születési körülményeinek tisztázását megnehezíti, hogy a falakat legtöbb helyütt kékesfehér cseppkőkéreg borítja. A vízcsepegés is eléggé intenzív, öt másodpercenként hullik alá hol innen, hol onnan egy-egy kellemetlenül hideg vízgömböcske.

Az idő vágtat, már jó három órája tart a föld alatti kirándulás. Gyors haditanács után úgy döntünk, hogy Tihamér és Feri megpróbálnak felkapaszkodni a meredek rézsűre, s felderítik, merre tart az ösvényszerű tünemény. Emil, feleségem és jómagam pedig az oldaljáratot fogjuk vallatóra, azzal, hogy legkésőbb egy óra múlva ugyanitt találkozunk.

Tihamérék megkezdik a felkapaszkodást, s mi is nekifohászkodunk a magunk feladatának. Valóban fohászkodni kell, miután elkerülhetetlen a cuppogós agyaggal való közelebbi nexus. Az oldaljárat szűk, irgalmatlanul le kell hasalni, s valakinek elsőnek vállalni a feltörlőrongy szerepét. Sorsát senki sem kerülheti el, illetve mindenki úgy is sorra kerül, így hát elsőként vetem bele magam a disznófürdőbe. Fejjel előre, kígyózó kúszással préselődöm át a látszatnál szűkebbnek bizonyuló átjárón. A talaj lefelé lejt, fejemet egyelőre nem tudom felemelni, s így semmit sem látok. Érzem amint overallom lassan átnedvesedik, de a hasam alatt szétkenődő massza segíti az előrejutást. Felvillant előttem, hogy mi lesz, ha a járat még meredekebbé válik, az agyag még csúszósabbá, s az út esetleg ugyanúgy végződik, mint a lépcsős folyosó alja. Szerencsére valamelyest emelkedik a főte, végre felemelhetem a fejem, így nem kell már vakon csúsznom végzetem felé.

Négy-öt méteres gilisztázás után minden átmenet nélkül fölemelkedik a boltozat, kiszélesül a folyosó. Ha fölállni nem is lehet még, de guggolni, felülni igen, s ez több a semminél. Kissé beljebb mászom, s kényelmes, törökös pózban várom be sorstársaimat. Amikor egymás után megjelennek, kipukkad belőlem a legtisztább káröröm, mert úgy néznek ki, mint a dagonyázni tanuló vadmalacok. Ők viszont tiszta szívből rajtam derülnek, tűkör híján mindenki csak a másikat látja fülig maszatosnak.

Az iszapfürdő gyötrelmeit néhány perces pihenővel feledtetjük, s máris indulunk tovább. Néhány méteren át négykézláb, illetve térden-kézen evickélünk előre, míg annyira felmagasodik a főte, hogy végre felállhatunk. Most már zavartalanul körül lehet nézni, sok örömünk azonban nem telik a látványban. Egy-két lépésnyire ugyanis hirtelen alábukik a boltozat, s ez annyit jelent, hogy - legalábbis ebben a részben vége a kalandozásnak. A folyosó tengelyében van ugyan egy szépen fejlett tektonikus hasadék, amiben hosszan elfut a lámpa fénycsóvája, de ez számunkra járhatatlan. Egy öt-hat esztendős gyermek talán tovább hatolhatna benne, ha a felnőtt fizikai erejével, ügyességével rendelkeznék.

Külön-külön mindegyikünk végigszondázza lámpájával a vigasztalan repedést, Emil meglehetősen nyakatekert pózban még a fejét és vállát is bepréseli néhány centire, majd fejét rázva vonul vissza. - Reménytelen ügy - mondja leverten -, pedig úgy látom, mintha távolabb kiszélesedne egy kicsit ez a lélekszorító. Utolsóként én is terepszemlét tartok, s nekem is úgy tűnik, mintha úgy hat-hét méter után valóban szétfutnának a hasadék falai. Mindez persze optikai csalódás is lehet, a fények és árnyak játéka, s nem utolsósorban az ember képzelete is hozzá teszi ehhez a magáét. Akárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy vésővel, kalapáccsal csaknem reménytelen nekiesni ilyen hosszúságban a hasadék oldalainak.

Kissé csalódott hangulatban kezdjük meg a visszavonulást, s ezúttal én vagyok a sereghajtó. A négykézlábas szakaszban Emil mászik elöl, s nem tudni milyen meggondolásból, az útjába kerülő kisebb-nagyobb köveket - ezeket az előbb könnyedén megkerültük - oldalt görgeti. Később már ezzel sem éri be, hanem még a kétoldalt a fal mellett kuksoló darabokat is odébb tuszkolja. A kúszószakasz előtt egy olyan jó harminckilós „kavics" húzódik szerényen a fal mellett, de Emilnek még ez is szemet szúr, mert megpróbálja még közelebb szorítani a többiekhez. Már éppen rárivallnék, hogy ne bomoljon azokkal a kövekkel, amikor a szóban forgó „kavics" önálló életbe kezd, átnyomakodik az oldalfal tövében, s óriási dübörgéssel eltűnik a szemünk elől. Emil meglepetésében nagyot kiált, s egy pillanatnyi dermedtség után, mint a megszállott esik neki a kő helyén támadt lyuknak, s egymás után ráncigálja ki, majd görgeti le a nyílást elgátoló darabokat. Ismeretlen útjukon pokoli zajjal gördülnek alá a kövek, s mind jobban tágul a nyílás. Szűk itt a hely, nem tudunk barátunk segítségére lenni, annyit tehetünk csupán, hogy feszült izgalommal lessük a fejleményeket. A lyuk perceken belül járhatóvá, legalábbis kúszhatóvá tágul, s Emil fittyet hányva vele született óvatosságának, lámpáját maga előtt tartva, nagy lendülettel hasal előre. Hajmeresztő mutatványával, úgy látszik, még egy kocsinyi követ mozdít ki helyéről, mert a következő pillanatban fortisszimóvá erősödik a lavina hangja. Feleségem is vészkiáltást hallat, s amennyire ezen a helyen lehet, sebesen igyekszik megközelíteni barátunk eltűnési helyét. A következő pillanatban azonban, mintha a sír mélyéről érkezne a hang, Emil életjelt ad magáról. - Nincs semmi baj, óvatosan gyertek utánam!

Emil vagy tíz-tizenöt méterre előttünk, illetve alattunk várakozik lámpája fénykörében. A villámbontás eredményeként megnyílt járat meredeken, körülbelül 45-ös fokban lefelé tartó folyosó, szélessége két méternél is több lehet. Alját különféle görgetegkövek alkotják, több mázsás darab is akad közöttük. A lejtaknaszerű járat meglehetősen alacsony, átlag magassága nincs több egy méternél. A leereszkedésnél valóban vigyázni kell, nehogy elinduljon az újabb lavina, ami Emil helyzetét tekintve végzetes lehet. Méterről méterre, előbb minden követ kitapogatva ereszkedem lefelé, s jó időbe telik mire társam mellé érek. - Nos, mi a véleményed erről a színpadi süllyesztőről? - érdeklődik barátom, miután percekig szótlanul ismerkedem az új környezettel. - Nem tudom - mondom -, furcsa az egész. Az a likacsos, sejtes rész ott bal oldalon csak a víz oldó hatására keletkezhetett, de az egész járat formája valahogy mesterséges jellegű.

- Rendben van öregem, eddig kitűnőre vizsgáztál, de most légy szíves és feküdj hanyatt!

Nem tudom mit akar ezzel Emil, de vita nélkül engedelmeskedem. E sajátos pózban jól látom a fejem fölött szétfutó szikla síkját, s nyomban rádöbbenek, miért kellett rászánnom magam erre a tornamutatványra. - Hát ez fantasztikus - kiáltok fel meglepetten. A főtében egymást érik a fúró-, feszítőszerszámok félhengeres lenyomatai, pontosan olyanok, mint amilyeneket az óriás lépcsők folyosójában láttunk.

A nyílást hűségesen őrző feleségem jól lát bennünket, s jól hall minden szót. - Mi az a fantasztikus? - kérdi türelmetlenül.

- Indulj el óvatosan és nézd meg - biztatom -, miután biztonságosnak vélem helyzetünket. Hárman heverünk a hátunkon, mint a kiterített tetemek, s csak a szemünk jár föl-le a főte síkján. Szótlanul fekszünk, gondolataink azt hiszem hasonló régiókban kalandoznak. Szinte magam előtt látom verejtékes arcú, évszázadokkal - vagy évezredekkel? - ezelőtt itt szenvedő elődeinket, amint méterről méterre, titáni erőfeszítéssel rágják magukat egyre beljebb a hegy gyomrába. Vajon miért? Merre, hová akartak eljutni. Primitív kézi szerszámaikkal vajon miért vállalták ezt a keserves rabszolgamunkát, ami talán évekig, évtizedekig tartott?

- Most már nem tudom mit gondoljak - töpreng hangosan Emil. - Lehet, hogy mégsem legenda, amit abban az ócska turistakalauzban összefirkáltak? Mégiscsak a kolostor lett volna a végcél?

Bennem is egyre gyöngül a belső ellenállás, s amit még néhány órája képtelenségnek tartottam, már nem tűnik olyan valószínűtlennek. Csak hát ami lehetséges, az távolról sem bizonyos, s végére járni a dolognak nem olyan egyszerű. Ennek a lejtaknának a végét vagonnyi kőgörgeteg zárja - ha egyáltalán folytatódik még -, s a köveket eltávolítani hely híján nehéz feladat.

Míg a lehetőségeket latolgatjuk, Szitárék is visszatérnek felderítő útjukról, s mivel nem találnak bennünket a megbeszélt helyen, hát utánunk jöttek. Mint kiderült, a meredek sziklarézsüt megmászták, de nem jutottak messzire. A sziklába egyengetett ösvény folytatását Tihamér szerint omlás, Feri szerint viszont mesterséges eltömés zárja el. Ezenkívül találtak még egy nehezen járható hasadékot, ami szintén bezárul néhány méter után. Ennek végpontját azonban - s ebben mindkettőjük véleménye egyezik - mesterségesen fölrakott agyag- és kőgát alkotja. Erről az „elfalazásról” Feri azt állítja, hogy nem arról az oldalról rakták fel, ahonnan ők megközelítették, mert akkora kövek, mint amekkorák a tömedékbe be vannak építve át sem fértek volna a szűk hasadékon.

Újabb rejtély, újabb talány. Mesterséges eltömés, elfalazás, mintha e barlangot alakítgató ismeretlen elődeink örökre el akartak volna zárni valamit az avatatlan kíváncsiskodók elől. Kik és miért? És mikor? Szabadjára engedjük fantáziánkat, s romantikusnál is romantikusabb elméleteket kreálunk, ami persze egy jottányit sem mozdít ki bennünket a holtpontról.

Hosszas töprengés és vita után reálisabb program mellett döntünk. Elhatározzuk, hogy feltérképezzük az eddig megismert járatokat, a természetes és mesterséges szakaszok iránya, térbeli elhelyezkedése is elárulhat valamit önmagáról.

A föld alatti térképezés kínosan lassú, unalmas munka, de a jelenlegi viszonyok között három embernél több nem kell hozzá. Megegyezünk, hogy Emillel és feleségemmel együtt hárman kezdjük meg a felmérést, Feri és Tihamér pedig még egyszer tüzetesen átvizsgálja a bejárati termet s a gömbfülkesorokat.

Két társunk eltávozik, mi pedig ez egyszer rendhagyó módon, belülről kifelé haladva jelöljük ki a felvételi pontokat. A végén, a bejárattól vissza úgy is meg kell ismételnünk a mérést, már csak a kontroll miatt is.

Én kezelem a földtani kompaszt, feleségem és Emil a mérőszalaggal s az adatok feljegyzésével veszkődik. Futnak a percek, s mi látszólag csigalassúsággal haladunk előre. A sárdagasztó kúszószakasz avagy kukacjárat alaposan megkínoz bennünket, s jó másfél órába telik, mire kijutunk a tölcsérterembe a nagylépcsős szakasz, s az ellenkező irányba felkaptató rézsű aljáig.

Egyik kezemben a lámpa - a barlangkutató hordozható szeme -, a másikban az érzékeny és törékeny földtani iránytű. Egyiket sem tehetem le, így kell megmásznom a meredek és csúszós sziklaösvényt. Már éppen nekifohászkodnék, amikor a lépcsős folyosó tetején fénylepke cikázik át, s lámpáját izgatottan lóbálva Szitár jelenik meg az átjáróban.

- Na végre! - kiabálja türelmetlenkedve. - Már azt hittem eltemetkeztetek abban a lejtaknában! Ha akartok látni valami érdekeset, gyertek fel!

A viszonylag még ismeretlen terepen rekord idő alatt csörtetünk fel a bejárati terembe. Két társunk az oltárroncs mellett guggol. A földön két ív kiterített újságpapír, s különféle, kisebb-nagyobb tárgyak feketéllenek rajtuk. Néhány pillanat kell, amíg szemem rendet teremt a vásári összevisszaságban, míg tudatomba hasít a felismerés. A váratlan meglepetéstől csak összefüggéstelen szavakat mormolok, majd mint a szemétdombon turkáló gyerkőc, egyik helyről a másikra rakosgatom, forgatom, nézem, leteszem, újra felveszem a „kincseket". A sokféle kacat nem más, mint edénytöredék, fülek, peremek és fenekek egy-egy csorba darabja, csakhogy ez a limlom javarészt több ezer éves. Jóval időszámításunk előttről, az úgynevezett prehisztorikus, a történelem előtti korból származik. Az őskori kerámiák legtöbbje vastag húsú, iszapolatlan agyagból gyúrt, tökéletlenül égetett, számos egyéb primitív jellegzetességgel bír, s ezeket még gyakorlatlan szemmel is nehéz összetéveszteni a későbbi idők fejlettebb agyagmíves munkáival.

Izgatottságom a többiekre is átragad, különösen amikor több kultúrszintet vélek felfedezni a leletek alapján. Az őskori töredékegyüttes tudniillik nem egyöntetű, az edényperemek, fülek formája, kiképzése eltérő, más és más jellegzetes stílusjegyet visel. A földes, agyagos kerámia darabokról tisztítatlanul nehéz biztos ítéletet alkotni, de úgy tűnik, mintha a csiszolt kőkorszak s az ezt követő prehisztorikus korok is képviselve volnának itt.

Az őskori kerámiák lelőhelye a bejárati csarnok. Szitár olyan megpróbálom alapon, nem messze az oltártól, az egyik oldalfal tövében ásott egy kis kutatógödröt. Alig negyed négyzetméternyi területen, harminc-negyven centi mélyen lazította fel az üledéket, s ebből kerültek elő a leletek.

Gondosan elcsomagoljuk a régészeti anyagot, de meglepetésünknek ezzel még nincs vége. Feri és Tihamér cinkosan összesúg, majd az oltár mögül Szitár előhoz újabb két tárgyat. Az egyik jókora csontdarab, a másik egy gyermekfej nagyságú, fekete színű, gömbölyű valami. Először a csontot bocsátják közszemlére, s kíváncsian lesik a hatást. A csonttanban mindannyian gyengék vagyunk, azonosításából épp ezért parázs vita kerekedik. Emil esküszik, hogy emberi lábszárcsont, szerintem éppúgy lehet egy barlangi mackó singcsontja is. A vita így eldöntetlen marad, szakember nélkül semmire sem megyünk. Tihamér végre hajlandó kezembe adni a fekete gömbölyűséget. Látszólag könnyedén nyújtja át, én is lezseren tartom a tenyerem, s majdnem a lábamra ejtem a fura golyóbist. Nehéz, mint a só, sőt annál is nehezebb. Most már két kézzel dédelgetem, forgatom ezt a súlyos valamit, s rövid vizsgálódás után határozott gyanú támad bennem, hogy mi is tulajdonképpen ez a fekete „labda". Természetes fénynél szeretnék bizonyságot szerezni, ezért se szó, se beszéd, megiramodom a bejárat felé, ki a felszínre. Utánam rohannak a többiek is, s a kinti világosságnál félreérthetetlenül kiderül a lelet mibenléte. Társaimnak tiltakozni sincs idejük, mert elragadom Szitár kalapácsát, s egyetlen ütéssel három darabra töröm a leletet. Kékesfeketén és meggyvörösen csillognak a törtfelületek, jellegzetes az anyag szövetszerkezete is.

Dús, tömör vasérc, limonit vagy hematit! - Ezt honnét kapartátok elő, ez innen a barlangból származik? - kérdem hitetlenkedve s némileg gyanakodva is.

Feri és Tihamér sértődötten bizonygatják, hogy nincs szó tréfáról. A bejárati terem alá futó gömbfülkesor utolsó üregének omladékában találták az ércet.

- Ezt a helyet megnézem - mondom -, s máris indulok vissza a barlangba.

- Rendben van nézd meg, de ne siess - állít meg Tihamér, egyéb látnivalót is tartogatunk még számotokra. Ezzel megindul előre, Szitár is elébünk kerül. Nem tudjuk, mi sül ki ebből a szertartásos sorrendből, kíváncsian követjük társainkat. A bejárati terem alá futó gömbfülkesor elején megállnak, s előzékenyen maguk elé tessékelnek. A jól előkészített expozíció tökéletes, a hatás szinte drámai. A legnagyobbik fülkébe vezető átjáró előtt, ahol néhány órával előbb leszánkáztunk a síkos agyaglejtőn, mindhárman úgy torpanunk meg, mintha kísértetet látnánk.

Az agyaglejtő ugyanis eltűnt, s helyette sárgásfehéren csillogó lépcsőfokok sorakoznak lefelé. A meghökkenéstől szólni sem tudunk, meglehetősen ostoba ábrázattal meredünk hol egymásra, hol a semmiből előkerült lépcsőkre. Feri és Tihamér harsányan derülnek, módfelett élvezik a hatást. - Tessék, tessék - biztat bennünket Feri -, nyugodtan rá lehet lépni, nem déli- báb, nem mozgólépcső. Valódi mészkőből van, csak elő kellett varázsolni. Hármunk közül elsőnek Emil tér magához, s a maga csúfondáros modorában álmélkodik, hogy lám mi mindenre nem képes a hévíz, milyen szép lépcsőket tud faragni az anyakőzetbe, s ha még egy kicsit várunk, biztos hogy vízitündér formájában megjelenik és megsúgja, hogy melyik lépcsőház vezet a kolostorromok alá.

A hangulat rendkívül emelkedett, vidám heccelődésbe csap át az egymást követő váratlan események okozta izgalom. Tihi megadóan és szerényen tűri a hátbaveregetéssel kifejezett gratulációt. Mert míg Feri az előcsarnokban régészkedett, ő a lépcsőket varázsolta elő. Nem tudja megmagyarázni miért, de amolyan hatodik ösztön alapján gyanússá vált neki a csúszós agyaglejtő. Szőlőcsákánnyal kezdte bontogatni, aztán amikor az agyag alatt nagyot koppant a szerszám, módszeresen nekilátott a nagytakarításnak. Öt lépcsőfokot szabadított ki a ruganyos, gumiszerű üledék alól, az utolsó alatt azonban megszűnt a szikla, legalábbis fél méter mélységben csak agyag található. Hiába törjük a fejünket, ennek a normál méretű, gondosan faragott néhány lépcsőnek a rendeltetésére sehogy sem tudunk rájönni. Az utolsó fok élei balra dőlnek, mintha a következő gömbfülke omladékhegye alá tartana a többi, ami viszont egyelőre sehol sincs. Feleségem szerint elképzelhető, hogy itt ugyanaz az ábra, mint az óriás lépcsők folyosóján, ahol az utolsó fok szintén a semmiben, illetve a tölcsérszerű üreg tetején végződik. Hisszük is, nem is ezt a lehetőséget, minden esetre ha így igaz, akkor nagyobb mélységben kell keresnünk a folytatást. A feltárás azonban ezen a helyen eléggé komplikált feladat. A nem tudni milyen tömegű omlás- és kitöltésanyagot helyben nem lehet felhalmozni, ahhoz túl szűk a tér. Egyetlen ésszerű megoldás kínálkozik csak, kihordani a meddőt a bejárati terembe, sőt a felszínre.

Miután végigvariáljuk a lehetőségeket, jókedvünket mintha elfújták volna. Kimondatlanul is tudjuk, hogy ehhez a munkához kevesen vagyunk, legkevesebb tíz markos kutatóra van szükség ahhoz, hogy eredménnyel járjon a vállalkozás. Mielőtt még teljesen hatalmába kerítene bennünket a kesergés, szerencsére eszembe jut a vasérc. Bemászunk az omladékkal vagy mesterséges eltömődéssel végződő utolsó üregbe, ahonnan Tihi előkaparta ezt a mindenhova, de ide sehogy sem illő „leletet". Kézről, kézre, láncot alkotva adogatjuk ki a lépcsős fülkébe a köveket, az agyagrögöket. Lassan kupacba gyűlik a meddő, s van ebben minden. Mész és homokkő, sörösüvegkupakok, rozsdás konzervdoboz, málott szarufésű - a legeslegújabb kor kultúrszemete, amit hihetetlen ügybuzgalommal képesek összehalmozni a kirándulók, s az alkalmi barlangászok. A keresés lázában veszedelmes mértékben megbontjuk az omladékot, félő, hogy nyakunkba szakad a hegy. Abba kell hagyni ezt a kocavájárkodást anélkül, hogy újabb vasércrögre bukkannánk. Egyelőre tudomásul kell vennünk, hogy érc-ügyben sem lettünk okosabbak, a hárs-hegyi rejtvény újabb kockája maradt üresen, ami még megfejtésre vár.

Visszafelé menet még egyszer szemügyre vesszük a Tihi által elővarázsolt lépcsőket. Így ellenkező oldalról merőben más jelleget ölt az utolsó fok után következő iker gömbfülke is. Ahogy lámpáink fénykévéi bevilágítják előttünk az utat, ismét szemünkbe ötlik valami, ami eddig elkerülte figyelmünket. A fülkék bal oldalán, közvetlenül a járószint fölött valahogy túl szabályos a sziklafelület. Jó két méter hosszan nyílegyenesen fut, majd 90 fokos szögben jobbra fordul, s a derékszög metszéspontjában éles sarkot képez. Ez a szögletes forma sehogy sem illik a gömbpalástszerűen fölébe boruló és vitathatatlanul természetesen oldódott kavernák képébe.

A lámpák össztüzében egészen közelről is megvizsgáljuk a derékszögben megtörő sziklafelületet, s már meg sem lepődünk amikor kiderül, hogy a szabályos felületek mesterséges beavatkozás következményeként keletkeztek. Gondos kőfaragó munkával, hegyes, úgynevezett spiccvésővel dolgozták meg ismeretlen elődeink ezen a részen a sziklafalat, mintegy levágták, kényelmesebben járhatóbbá tették a lépcsőkhöz vezető járatot.

Éhesek, fáradtak vagyunk, ruháink is kellemetlenül átnedvesedtek, spongyaként szívták

magukba a barlangi klíma csaknem százszázalékos relatív páratartalmát. A vésővel kialakított kanyar felfedezése azonban feledteti velünk a fizikai viszontagságokat, s újult erővel, jóformán négyzetcentiméterenként vizsgáljuk át a gömbfülkék falait. Titokban reménykedünk, hátha sikerül valamilyen sziklába karcolt, korommal felrótt útbaigazító évszámot találni. Az írásra alkalmas félgömbkupolák tetején szépszámmal akad kézjegy, de ezekkel nem sokra megyünk. A legrégebbi évszám, amit nagy nehezen sikerül kibetűzni 1836-ból való, az esetleges korábbiakat elfedi a többi, s az alkalmi gyertyák kormos lepedéke.

Elsőnek én unom meg a kilátástalannak látszó felirat-vadászatot, hátamat a falnak vetem, a szabadon levő kezemmel cigaretta után matatok. Nem kerül elő a papírcsomag, s a gyufa sem. A tüzetesebb kereséshez le kellene tennem a lámpát. A talaj, ahol állok meglehetősen egyenetlen, így azonnal orrabukik. Nagy mérgesen felkapom - már nagyon rágyújtanék -, s repedést, kiszögellést keresek ahová megakaszthatnám a lámpa kampóját. Pillantásom hirtelen egy ötforintos nagyságú sötét foltra esik. Szabályos, körszelvényű lyuk mélyed a sima sziklafalba, csaknem függőlegesen húz befelé. - Nézzétek egy fáklyatartó! - kiáltok fel meglepetten. A többiek pillanatokon belül körém sereglenek, megbűvölten nézik a kőbe fúrt lyukat. Emil belenyomja a kalapácsnyelet, amely vagy harminc-negyven centinyire akadálytalanul ékelődik a nyílásba. A fáklyát imitáló szerszám fölött zsírosan kormos a fal, ébenfekete a főte is. Az ősi világítóeszközt úgy helyezték itt el a barlang titokzatos lakói, hogy fényét a lépcsőkre s a lépcsők előtti kanyarra vesse.

Ennyi váratlan impresszió sok egy napra. Most már visszavonhatatlanul ránkszakad a fáradtság, éhség, szomjúság gyötör mindenkit. Összeszedjük cókmókjainkat, s kivonulunk a felszínre. A barlangszáj fölötti sziklákra kapaszkodunk föl, ott verünk tanyát. Kiéhezett farkasfalka módjára esünk neki az elemózsiának. Közben eszembe jut, hogy a térképezést nem fejeztük be, de még nem tudom, lesz-e lelkierőnk ezen a napon visszatérni a sziklák birodalmába.

Jelek a térképen - Fehér folt a valóságban

Három héttel a hárs-hegyi felderítés után a barlangi remetelak körül teljes a káosz. Levéltárosok, könyvtárvezetők, régészek, történészek, vegyészek az áldozatai a Bátori-féle láncreakciónak.

A kiadós föld alatti bolyongás eredményét összegezve ugyanis arra az elhatározásra jutottunk, hogy mielőtt megkísérelnénk a rejtélyes üregrendszer módszeres feltárását, minden lehető információt beszerzünk a barlangról. Felkutatunk minden fellelhető írásos emléket, ami kikerekíthetné a barlang legendás történetét. Abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb a kezünkbe kerül egynéhány olyan konkrétum, aminek alapján kevesebb kockázattal kezdhetünk neki a feltárásnak, mintha csak a szerencsére hagyatkozva próbálkoznánk a sziklabirodalom vallatásával.

Az információszerzés stratégiája a helyzetből adódott. Bújni a könyvtárakat, tallózni a levéltárakban, kérdezni, faggatni mindenkit, aki szakmája révén kapcsolatba hozható a barlanggal, illetve ennek történeti vonatkozásaival.

Ott volt például Tomala Nándor pest-budai műárus, aki a múlt századi újság kurta híradása szerint már 1830-ban bejárta a barlangot, térképet is készített róla, s ezt bemutatta Szabó Józsefnek, az ugyancsak a múlt században tevékenykedő neves geológusnak. A műárust illetően kétféle nyomozási lehetőség is kínálkozott. Felkutatni Tomala esetleg ma is élő leszármazottait, hátha akad a családi hagyatékban valami írásos feljegyzés az egykori barlangi élményekről. A másik szál pedig, átnézni Szabó József publikációit. Azt ugyanis kizártnak tartottuk, hogy amennyiben a neves geológus Tomala inspirációja nyomán valóban kutatott a hárs-hegyi barlangban, észrevételeiről ne készített volna írásos feljegyzést.

Érdemesnek ígérkezett átbogarászni a pálos szerzet történetét, különös tekintettel a barlanglakó remete, Bátori László személyére vonatkozóan.

Mintha összetömörödött volna az idő, úgy vágtattak a napok, s mire feleszméltünk, máris három héttel lettünk öregebbek az emlékezetes felderítőtúrától számítva.

Szitár Feri kivételével most ismét valamennyien itt ültünk a főhadiszálláson budai lakásom falai között. Kár, hogy Ferenc pont ma vette fejébe, hogy néhány lelkes diák segítségével befejezi a múltkor abbamaradt térképezést.

A három hét alatt összegyűjtött adatok bőségesek bár, de még jobban összekuszálták a barlang történetének amúgy is nehezen rendezhető szálait. Újra meg újra átolvassuk a sebtében készült jegyzeteket, fennhangon idézzük a talányos mondatokat, de ahelyett, hogy tisztulna, egyre zavarosabb a kép. A többféleképpen érthető mondatok variálgatásának az az eredménye, hogy most már magunk kreálunk legendákat, romantikus történeteket. S ha most szépen rendbe rakjuk a nyomozás adatait, rögtön kiderül, miért.

A barlangjáró derék pest-budai műárus, Tomala Nándor leszármazottainak nem sikerült nyomára bukkannunk. Vagy kihalt ez a família, vagy pedig az anyakönyvi nyilvántartás tűnt el nyomtalanul a háborús idők zűrzavarában. Így aztán, hogy az 1830-ban készült barlangtérkép hol porosodik, továbbra is titok.

Hogy Szabó József vélhetően Tomala útmutatása nyomán, az 1870-es években valóban járt a barlangban, arról sikerült megbizonyosodnunk. A neves tudós Budapest geológiai tekintetben című, 1879-ben kelt tanulmányában néhány sort szentelt a Bátori-barlangnak. „...Kötél segítségével 5-6 méter mélységbe lehet leereszkedni, hol látszólag mesterségesen eltömött a folytatás. Úgy tartják, hogy összeköttetésben állt a budaszentlőrinci pálos kolostorral."

E töredékes „beszámoló" alig több a semminél, legföljebb arra jó, hogy tovább feszítse amúgy is felcsigázott érdeklődésünket. Honnan vette Szabó, hogy a barlang összeköttetésben állt a kolostorral? Írásos emlék vagy szájhagyomány alapján hivatkozik erre? Eljutott-e vajon a barlangnak azokba a szakaszaiba, ahol a műárus járt? Ha nem, miből állapította meg, hogy a folytatást mesterségesen tömték el? Lehetséges, hogy az 1870-es években a bejárati csarnok végén tátongó hasadék el volt tömve? Ha Szabóék kötél segítségével ereszkedtek le annak idején, akkor más formátumú lehetett a bejárat, mint most, s ebből következik, hogy a lépcsőket csak később építették, minden bizonnyal a századforduló után, amikor kápolnává alakították át az előcsarnokot.

Semmitmondó következtetések, sűrűsödő kérdőjelek. Többet igazán nem lehetett kisütni ebből a kétmondatos tanulmánytöredékből. A Földtani Intézetben többen is tudni vélték, hogy valahol őrzik Szabó József kiadatlan jegyzeteit, csak éppen a számunkra oly fontos hagyaték közelebbi hollétéről nem tudtak felvilágosítást adni.

Képzeletünket azonban nem ez a néhány töredékes adat, hanem a pálos rend történetével kapcsolatos újdonságok gyújtották fel. Mint számítottunk rá, a rend történetét több szerző is feldolgozta, s zömmel a múlt században megjelent kiadványokat alaposan áttanulmányoztuk. A barlang közelében levő kolostort 1290-ben kezdték el építeni, s 1310 körül fejezték be a munkát. Mátyás uralkodása idején a rendház és a hozzá tartozó templom, valamint a gazdasági épületek tovább bővültek, s a kolostor ebben az időben élte fénykorát. Ekkorra nem kevesebb, mint 300-500 lakója volt a budaszentlőrinci kolostornak, s mint az ország legnagyobb, legszebb anyarendháza önellátó gazdasági egységet képviselt, s az uralkodótól pallosjogot kapott. Ennek a rendháznak volt jámbor lakója az a jelesen pallérozott szellemű Bátori László, aki szerény celláját a még mostohább barlangi lakhellyel cserélte föl, hogy húsz, egyes szerzők szerint harminc éven át remetéskedjen a föld alatti sziklavilágban.

Bátori László korának kiemelkedő műveltségű szerzetese volt, s egyes kútfők szerint mielőtt magára öltötte volna a fehér barátok szerzetesi csuháját, Mátyás könyvtárában művelte az uralkodó által pártolt humanista tudományokat.

Miután bizonyossá vált, hogy nem legenda szőtte személyiség, s hogy valóban évtizedeken át a barlang lakója volt, Bátori ottlétét az üregrendszerben talált mesterséges beavatkozások, átalakítások nyomával próbáltuk összefüggésbe hozni. Azt latolgattuk, hogy Bátori remetéskedésének lehet-e köze a sziklába vájt lépcsőkhöz, egyes szakaszok mesterséges tágításához? Ezt a feltevést végül is többféle meggondolásból el kellett vetnünk.

A remeteodú lakályosabbá tétele szempontjából az úgynevezett óriáslépcsők folyosójának, a tölcsérterem után nyíló lejtős tárónak nem lehetett szerepe. Ugyanígy a bejárati csarnok alá futó gömbfülkesorban kiképzett folyosókanyarulat tágításának s a még nem tudni hová vezető kis lépcsőknek sem volt funkciójuk. Az pedig, hogy a szerzetes, netán vallási fogadalomból, egymaga próbálkozott volna ilyen vájármunkával, szóba sem jöhetett.

Tihamér viszont lehetségesnek tartotta, hogy Bátori László, két vagy három évtizedes önkéntes száműzetése csupán jól álcázott ürügy volt. Bátori valamiféle őrszolgálatot teljesített a barlangban, a kolostorhoz vezető föld alatti folyosó bejáratát, illetve kijáratát védte az avatatlanok elől.

Emil felvetette azt a lehetőséget, hogy az olaszországi, spanyolországi rablóvárak mintájára esetleg a környéket fosztogató rablólovagok műve a barlang lépcsőszakaszainak kialakítása. Így esetleg nem is a kolostorhoz, hanem talán a hegy túlsó oldalán nyíló s azóta már beomlott „vészkijárathoz" fúrták át magukat a hajdani barlanglakók. Emil alternatívája bár tetszetős volt, mégis heves ellenzésre talált. Nehéz volt elképzelni, hogy egy pallosjoggal rendelkező hatalmas rendi szervezet holmi rablólovagokat tűrt volna meg közvetlen szomszédságában, alig több mint egy kilométerre a klastromtól.

Végül már csak azt fontolgattuk, hogy a pálosok megjelenése előtt vagy a kolostor pusztulása után keletkeztek-e a barlang mesterséges szakaszai. Az őskori beavatkozás lehetőségét ki kellet zárni, a prehisztorikus idők embere még nem rendelkezett sziklavésésre alkalmas acélszerszámokkal.

A kör - ki tudja hányadszor - ismét bezárult, s mi akarva, nem akarva megint csak a középkorba érkeztünk vissza. A rend történetét feldolgozó szerzők egyikénél-másikánál megragadta valami figyelmünket, méghozzá a kolostor török időkbeli sorsa, illetve végleges pusztulásának története. Több szerző is megemlítette, hogy a törökdúlás hírére vagy ezt közvetlen megelőzően a kolostor értékeit részben Észak-Magyarországra, a mai Szlovákia területére menekítették, részben pedig helyben rejtették el. A krónikások némelyike szerint a rend becses ereklyéit, Remete Szent Pál bebalzsamozott maradványait állítólag kiemelték a sírból, s a kolostor környékén helyezték biztonságba. Ugyanígy más kegyszerek, templomi felszerelések egy részét is helyben vagy a környéken rejtették el, elszállításukra ugyanis a török gyors betörése, zárógyűrűje miatt már nem volt idő.

Buda elestével a szerzetesek zöme elmenekült a kolostorból, s a félezerből mindössze néhány elszánt barát maradt a rendház falai között. A beözönlő törökök vagy tudomást szereztek a pálosok helyben maradt értékeiről, vagy eleve feltételezték, hogy az olasz mesterek által pompásan kiépített anyakolostorban kincsekre lelhetnek. A leírások szerint nyolc-tíz napon át dúlták a rendházat, egy szálig felkoncolták a maroknyi barátcsoportot, majd felgyújtották és földig rombolták az épületeket.

A rend történetének e tragikus fináléja szinte önként kínálta az újabb s viszonylag a legelfogadhatóbb hipotézis felállítását. A törökök megjelenése, a kolostor értékeinek helyben való elrejtésének hellyel-közzel hitelesnek ítélhető története, mintegy funkciót adott a barlangnak. Ha valami, akkor a kolostor közelében fekvő üregrendszer igazán alkalmas akár töméntelen mennyiségű érték, templomi felszerelések elrejtésére. A barlang szája viszonylag kicsi – eredeti állapotában még szűkebb lehetett -, egy kis „kozmetikával" igazán könnyű betömni, elzárni s ügyesen álcázni a bejáratot az avatatlan szemek elől. A jámbor szerzetesek akkoriban gondolhattak arra, hogy a törökvész csak-csak elvonul fejük fölül, vagy előbb-utóbb adódik olyan viszonylagos nyugalmi időszak, amikor a biztonságba helyezett tárgyakat újra elő lehet kaparni a föld gyomrából, s még biztonságosabb helyre juttatni.

A késői középkor emberétől, képzeletvilágától nem állt messze a föld alatti folyosók, rejtekutak kiépítésének gondolata. Az akkori idők erődítményeinek, végvárainak majd mindegyikéhez tartozott valamiféle kazamatarendszer, föld alatti labirintus vagy éppen a vártól távolabb vezető szökőjárat.

Amikor következtetéseinkben eddig jutottunk, más megvilágításba került a Ságvári-ligeti düledező ház idős gazdájának meséje is ama bizonyos beszakadt üregről, amit a cserkészek kutattak, s amit állítólag a felhőszakadás omlasztott be újra. No, persze a hajdani templom közelében felnyílt üreg közönséges pincelejárója is lehetett vagy a templom kriptáihoz vezető folyosó, mindenesetre a kezdetben kézlegyintéssel elintézett legendát most már másként értékeltük.

Eszmefuttatásunknak azonban még mindig akadt bökkenője. Nevezetesen a barlang és a kolostor közötti távolság, s nem utolsósorban a barlangbejárat s a Ságvári-liget szintkülönbsége. Ha a mai, legkorszerűbb bányaművelési technológiát vennénk igénybe, s mesterséges tárót hajtanánk a kolostorromoktól a barlangig, még erőltetett tempóban is jó két évig tartana ez a munka.

Mire az összes lehetőséget átrágjuk, megvitatjuk, egymás után röppennek el az órák, esti sötétség telepszik a szobára. Jó ideje nem beszél már senki, mély hallgatásba burkolódzik a társaság, s most már csak ki-ki gondolatban járja az ismeretlen föld alatti világ útvesztőit.

Végül is nem lettünk okosabbak, reális lehetőségek variálgatásával sem tehetünk pontot a mondat végére. Nem tudom a többiek hogy vannak vele, de engem ismét a hitetlenkedés kerít hatalmába, nem sok esélyt adok annak, hogy a pálos atyák mesterségesen összeköthették volna a barlangot a kolostorral. Azt még el tudom képzelni, hogy a barlang legmélyebb pontja esetleg eléri a Ságvári-liget szintjét, az egy kilométeres távolság viszont vajmi kevés eséllyel biztat. Igaz nem ismerjük a Hárs-hegy tömegének tektonikai szerkezetét, a törések, vetődések csapás- és dőlésirányát, de ha történt is ilyen részletes felmérés, a feltételezett barlangrendszer kiterjedésére biztos választ még ez sem adhat.

És a sziklába faragott lépcsők, a mesterségesen átvágott részek, a vésővel, feszítővassal kivájt lejtakna? Hová, merre vezetnek ezek az elomlott, eltömött végpontokon túl? No és a természetes oldásformák, a gömbfülkesorok, az agyaggal kitöltött kürtők, vízjáratok, amelyeken túl szinte biztos, hogy tovább folytatódik a barlang, s egyre bonyolultabb folyosók, kitáruló termek rejlenek a mélyben. A hárs-hegyi remetelak különös, titokzatos kettős arculata, amelyről mi többet, bizonyosabbat szeretnénk tudni, mielőtt csákányunkat a szívós agyagba vágnánk, feszítővasunkat a kemény sziklák hasadékaiba mélyítenénk. Csak hát megtudhatunk-e többet?

Mintha mázsás sziklák telepedtek volna rám, nehéz fáradtság árad szét tagjaimban, gondolataim láncolata is szétszakadozik. Elég volt ebből a körpályán mozgó tépelődésből. Éppen javasolni akarom, hogy fejezzük be mára a tanácskozást, amikor megszólal a csengő.

Szitár Feri áll az ajtóban, s úgy fújtat, mintha a Hárs-hegytől egészen az Iskola utcáig kergeték volna. Beleroskad a fotelbe, hátizsákjából agyagfoltos mappát ráncigál elő, s azután érdeklődik, hogy van-e szögmérőm és milliméterpapírom. Feri szándéka világos, a mérési adatokat akarja papírra vetni, csak azt nem értjük, miért a sietség ezzel a hosszadalmas, unalmas térképrajzolással, csaknem éjnek idején. Barátunk azonban hajthatatlan, s azzal tromfol le bennünket, hogy ne vitatkozzunk, mert sorsdöntő a térkép.

Ide-oda csusszan a szögmérő, fordul a vonalzó, Szitár a megviselt mappából diktálja az adatokat. Lassan kirajzolódik a barlang alaprajza. Magunk sem értjük miért, de Feri izgatottsága ránk is átragad, körülálljuk az asztalt, s kíváncsian lessük a fejleményeket. Igen, az ott a bejárati terem, az oltár mögötti hasadékkal, az pedig a nagylépcsős szakasz kezdete. Ahogy sűrűsödnek a vonalak, sorra ráismerünk a barlang labirintusos szakaszaira, szinte megelevenedik előttünk a gömbfülkék egymásba olvadó sora.

Jó órába telik mire Szitár az utolsó adatokat diktálja, s végre elkészül a térkép. Jó is, hogy elkészült, csak a nagy sietséget nem értjük továbbra sem. Szitár azonban nem hagy időt a kérdezősködésre, táskája mélyéről előás egy pauszrolnit. Barlangi térkép ez is, méghozzá ugyancsak a Bátoriról készült felvétel. Bal oldalán szép metszésű betűk, néhány soros felirat: „A Báthori-barlang térképe. Felvette 1919 évben Dr. Kadić Ottokár. Lépték: 1:100-hoz.”

- Hát ezt honnét szerezted? - faggatom Ferit.

- A földtani térképtárából, Bertalan Károly segítségével, de most ne ezzel foglalkozzatok. Hasonlítsátok össze a két térképet! Nem találtok semmi feltűnőt?

Engedelmeskedünk Szitár felszólításának, összedugjuk fejünket az asztal fölött. Első pillantásra csak azt állapítjuk meg, hogy a két felvétel csaknem azonos, legalábbis ami a járatok fő tengelyvonalait illeti. A lényeges különbség talán csak az, hogy a Kadić-féle térképen az alaprajz kivetített hosszmetszetei is megvannak, míg a mi felvételünk, csak a járatok fölülnézetét ábrázolja. Tekintetünk centiről centire követi a két térkép zegzugos vonalait, s csaknem egyszerre fedezzük fel a két felvétel közötti lényeges különbséget. Hitetlenkedő moraj, hangzavar támad, Szitár elégedett a hatással. A Kadić-féle térkép ugyanis a bejárati teremtől jobbra egy olyan Z alakban futó oldaljáratot is jelöl, ami hiányzik a mi felvételünkről. A lépték szerint 15 méter hosszú, másfél-két méter széles ez az oldalág, sőt a hosszmetszeti vetület alapján helyenként kényelmesen felegyenesedve járható.

A váratlan felfedezés bombaként robban. Tévedett volna Kadić? Az oltárcsonktól jobbra, összefüggő, tömör sziklafal zárja a bejárati termet, itt nincs és nem is lehetett semmiféle oldaljárat! Pillantásom a tömör sziklahúst jelző vonalat harántoló szaggatott vonalkákra esik. A nagy izgalomban ez elkerülte figyelmemet, s úgy fest, a többiekét is. Pedig semmi kétség. Az alig észrevehető szaggatott vonalkázás alsó járatot jelöl, s ha a hosszmetszeteket kiterítve egymáshoz illesztenénk, akkor is kiderülne a turpisság. Persze nem én vagyok az egyedüli „zseniális látnok", csakhamar a többiek is rájönnek, hogy a felületes szemlélődés okozta az iménti zűrzavart. Ezek szerint tehát az oldaljárat létezik, csupán egy-másfél emelettel a bejárati terem jelenlegi szintje alatt fut.

Feleségem a kávéfőzőt istápolgatja, s ez már biztos jele annak, hogy ezt az éjszakát nem alvásra tartogatta nekünk a sors. A Kadić-féle becses relikvia most újabb fejtörősdi kezdetét jelenti. Nos, akkor rakosgassuk szépen össze ismét az „építőkockákat": Kadić Ottokár ezek szerint 1919-ben járt a barlangban, néhány esztendővel azután, hogy a pálosok kápolnává alakították át a bejárati termet. A Z alakban megtörő oldaljárat akkor még megközelíthető volt. Jelenleg se híre, se hamva, vajon mi történhetett vele? A nagyterem felé visszafutó kislépcsős gömbfülkesor utolsó ürege az oltárcsonk alá eshet, pontosan arra a helyre, ahol a kettősen törő oldalág betűjének szára kezdődik. Ez a mostani végpont alul laza kitöltésből áll, a főtében pedig omlásveszély, összeékelődött kövekből. Kadić az oltárt nem jelöli, pedig a térkép felvételekor ennek már a mai helyén kellett állnia. Ha pedig az ott állt, akkor a kápolna tereprendezési munkálatai már régebben befejeződtek, következésképpen az oldaljárat eltömésére 1919 után kerülhetett sor. Újabb átalakítás? Esetleg megsüllyedt a több tonnás oltárépítmény, s ezért tömték be az alatta húzódó üregeket? Ha viszont ilyen tekintélyes üregszakasz feküdt az oltár alatt, akkor mire építették ezt a súlyos monstrumot? Kissé talányos a dolog, az viszont tény, hogy Kadić végigjárta az oldalágat.

Vitatkozunk, variálgatunk és sehogy sem leszünk okosabbak. Újra nekihasalunk a Kadić-féle térképnek, milliméterről milliméterre újra áttallózzuk az oldalág alaprajzát, hosszmetszeti vetületét. A járat végpontján gömbfülkét, tömör sziklafalat jelez a térkép, itt tehát nincs tovább. A Z betű szára közepén viszont laza üledéket tüntet fel Kadić, s még egy kérdőjelet is rajzol a törmelékkupac tetejére. Vajon mit akar ezzel a kérdőjellel? Az üledék mesterséges vagy természetes eredetére utal, vagy pedig a járat feltételezett folytatására?

A csészék alján már ragacsossá dermedt a kávémaradék, hegynyi cigarettavég készül lejtőcsuszamlásra a hamutartókban. Csapzottan, nehézkesen szedelőzködnek barátaim, valóban ideje már nappali nyugovóra térni. Szitár utolsóként távozik. Mielőtt még letrappolna a lépcsőn, visszafordul. - Te Vajna, én amondó vagyok, hogy mielőtt még megbolondulnánk, neki kell esni ennek az átkozott lyuknak! Nem ez a véleményed?

Álmosan rábólintok Feri hajnali javaslatára. - Persze, de erre előbb még alszunk egyet...

Invázió a remetelak ellen

Ilyen népes sereget, nem tudom, látott-e valaha az öreg remeteodú. Zeng-bong az egész barlang, pattogó, kurta vezényszavakat visszhangoznak a sziklafalak.

Negyven ember alkot élő láncot a barlang gömbfülke sorától, végig a zegzugos folyosókon át egészen a bejárat előtti plató széléig. Kézről kézre vándorolnak a kisebb nagyobb kövek, korhadt farönkök s a vagontételben mérhető szemét, ami a legeslegújabb korban halmozódott fel az üregrendszer elülső szakaszaiban.

Kora reggel kezdődött ez a vasárnapi műszak, ez a nem mindennapi nagytakarítás, s töretlen lendülettel folyik már órák óta. Az eleven s kissé zajos futószalag „görgői" fiatalok és idősebbek mindkét nem képviseletében, kérges tenyerűek és ápolt körműek, halk szavúak és harsányak, jóformán minden foglalkozási ág megtalálható itt.

A hosszan tekergő élőláncban ott vannak valahol a „mieink" Emil, Tihamér, Szitár Feri, ennek a bolondos hegytakarítási akciónak értelmi szerzői, s én mint főbűnös a felszínen, a gyorsan hízó meddőhányón teljesítek szolgálatot. Mint a szüntelen áradó kő- és szeméttömeg főrevizora figyelem, hogy mi kerül a hányóra, nehogy ebek harmincadjára kerüljön valami útbaigazító lelet. A lelkes társaság felét sem ismerem, s hirtelenjében nem is tudnék számot adni róla, hogy ki, miképp került ide.

Ennek a mai, sebtében szervezett inváziónak persze több hetes előzménye volt. Ama bizonyos hajnalba nyúló térképrajzolás és fejtörősdi után, másnap este ismét összejöttünk, s elhatároztuk, ha törik, ha szakad, megkezdjük a barlang feltárását. Újabb terepszemlét tartottunk a remetelakban, s pontosan bemértük, meghatároztuk azt a helyet, ahol a Kadić-térképen jelzett számunkra ismeretlen oldalágnak kezdődnie kellett. A tüzetesebb vizsgálódás ugyanakkor meglehetősen lehangoló eredménnyel végződött, ugyanis rádöbbentünk, hogy a század eleje óta mérhetetlen mennyiségű szemét halmozódott fel a nagyterem alá tartó járatokban. Ennek eltávolítása, egy alapos nagytakarítás nélkül pedig hozzá sem lehetett kezdeni a feltáráshoz. A végponthoz vezető gömbfülkesorban nem volt hely a meddő elraktározásához, s ennek a kényszerű megoldásnak különben sem voltam híve. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy felszínre kell juttatni mindent, részben, hogy kirajzolódjék a járatok őseredeti képe, másrészt, hogy kényelmesen, biztonságosan hozzáférjünk a bontási helyhez.

Szép, szép, csak hát mindezt hogyan? Ötfős, maroknyi törzsünk semmiképp sem vállalkozhatott erre a feladatra, nem győztük volna ezt sem idővel, sem energiával. Létre kell hozni egy megfelelő létszámú kutatógárdát, legkevesebb húsz-harminc fős együttest, amely képes megbirkózni ezzel a nem könnyű munkával. Szerszámokat, mindenféle feltáróeszközt kell szerezni, s nem utolsósorban valamiféle patrónust, gazdát, aki anyagilag finanszírozza a vállalkozást.

Sok-sok töprengés után az az ötletem támadt, hogy megpróbálkozom a fővárosi barlangkutató-csoportok vezetőivel. Miért ne segíthetnének ők?

Társaim biztattak, hogy mielőbb kezdjek munkához. Engem is fűtött a lelkesedés, a jobb ügybe vetett hit, és nagy buzgalommal megkezdtem a diplomáciai tárgyalásokat a kutatócsoportok vezetőivel. Több mint egy héten át rohangáltam, telefonáltam, leveleztem, minden ékesszólásomat összeszedve meséltem a rejtélyes barlangról, érveltem, vitatkoztam, kértem.

Úgy a tizedik nap felé nehéz eldönteni, mi volt a nagyobb, fáradtságom vagy kiábrándultságom-e? Egy szó, mint száz, csúfos vereséget szenvedtem mindenütt!

Az őskori leletek egyik jellegzetes darabja ez a vastag falú, primitíven égetett bronzkori kerámia

A sikertelen akció miatt barátaim is elkedvetlenedtek, de azért nem adták fel a küzdelmet. Szerencsét próbáltak ők is néhány sportegyesületnél, különféle intézményeknél, amolyan távolabbi, félig-meddigi ígéreteket kaptak is, de hát ezekkel nem sokra mentünk. Amikor már a legkilátástalanabbnak tűnt a helyzet, akkor jelent meg ama bizonyos mentőangyal. Valaki azt javasolta, hogy keressem fel dr. Fazekas Gábort, a Fővárosi Tanács természetbarát szakosztályának vezetőjét, az az érzése, hogy nem járok hiába.

Fazekas Gábort munkahelyén, a döntőbíróságon kerestem fel. Két tárgyalás között szakított időt számomra. Figyelmesen végighallgatott, s amúgy vérbeli jogász módjára alaposan kifaggatott elképzeléseimről. Végül gondolkodási időt kért, feljegyezte telefonszámomat azzal, hogy legkésőbb két napon belül felhív, és választ ad. Vegyes érzelmekkel kocogtam lefelé a lépcsőházban. Most mitévő legyek? Fazekas Gábor jelentkezésében nem nagyon bíztam, afféle udvarias kibúvónak tartottam a kétnapos gondolkodási időt.

A döntőbírósági látogatást követő napon barátaim hat óra utánra jelezték jövetelüket. Éppen azon keseregtem, hogy ugyancsak sovány eredményről számolhatok be nekik, amikor megcsörrent a telefon. Kedvetlenül hallóztam bele a kagylóba, de hamarosan kiderült, hogy Fazekas Gábor beszél a vonal túlsó végén. Reménykedve tapasztottam fülemet a kagylóhoz. Fazekas Gábor röviden annyit mondott, hogy a jelek szerint segítségünkre lehet; ha elfoglaltságom megengedi, hat órára fáradjak be a Fővárosi Tanács klubjába, s ott majd megbeszélhetjük a részleteket.

A klubban Fazekas Gábor kissé meghökkent, amikor villámgyors berobbanásomat konstatálta, s mindjárt a lényegre tért. Első találkozásunkat követően már másnap tájékoztatta ügyünkről a VTSK vezetőit, sőt a Fővárosi Tanács szakszervezeti bizottságával is tárgyalt. -Nos, kedves barátom - mondotta -, egy bizonyos induló összeget, amiből a legszükségesebb eszközöket megvásárolhatjátok, a rendelkezésedre bocsátunk. Az összeg háromezer forint, nem sok, de ezt is kereten kívül kaptam számotokra. Ennek fejében viszont a leggyorsabban meg kell alakítanod a barlangkutató-csoportot, tagokat kell verbuválnod, s elindítanod azt az alapfokú tanfolyamot, amiről tegnap beszéltél. S természetesen a barlang feltárását is mielőbb kezdjétek meg!

- Sajnos - közölte még -, nagyobb összeget ebben az évben nem biztosíthatunk, mint említettem, ez is soron kívüli. Végtelenül sajnálom, ha ez nem oldaná meg problémáitokat, ennyit tudunk pillanatnyilag nyújtani. Esetleg - nézett rám töprengve -, nem tudom pontosan mire van szükségetek, de tartozik hozzánk néhány vállalat, intézmény, elintézzük, hogy bizonyos eszközöket ezektől is kaphassatok, kölcsön formájában, könyvjóváírással vagy egyéb módon. Legokosabb, ha rögtön megragadod az alkalmat. A kisteremben már együtt vannak a természetbarát szakosztály tagjai - ez nálunk a hagyományos klubest -, most mindjárt tarts nekik egy előadást a barlangról, úgy ahogy engem tájékoztattál, csak egy kicsit bővebben és színesebben. Az előadás végén pedig kérd, hogy akik kedvet kaptak, jelentkezzenek a barlangkutatócsoportba, s vegyenek részt a jövő héten kezdődő alapfokú barlangász tanfolyamon. Meg kell próbálnod, hátha akad jelentkező!

Homokkőből faragott ismeretlen korú oszlopmaradványok a barlang környékén

Elmúlt kilenc óra, mire a lépcsőházi hármasugrás sorozattól lihegve csöngettem lakásom ajtajánál. Feleségem nyitott ajtót, Emil, Tihamér és Feri is az előszobában szorongott.

Hanem, mint kiderült, ők sem várakoztak üres tarisznyával. Feleségem végső elkeseredésében összetelefonálta az ismerősöket, s közülük Aradi Antal vegyészmérnök barátunkat és Heller Mihályt, a kerületi NEB elnökét sikerült rávennie, hogy a számunkra ismeretlen vizeken bontsanak vitorlát. A leggazdagabb zsákmányra Szitár Feri tett szert. Megismerkedett valahol az Épületgépészeti Technikum kollégiumának fiatal igazgatójával, akitől olyan ígéretet kapott, hogy 10-15 diákfiúval kijön a barlanghoz, és beszáll egy kis társadalmi munkába. Örömünket, izgatottságunkat nem lehetett leírni. Népszámlálást tartottunk láthatatlan hadseregünk soraiban, s megállapítottuk, ha mindenki eljön, aki ígérte, legkevesebb negyvenen leszünk. Ennyi emberrel pedig szinte el lehet hordani az egész hegyet. Túl szépen, túl derűsen festett ez a kép, s már csak az a hátsó gondolat motoszkált bennünk, hogy vajon eljönnek-e mindannyian?

Az omladékkal elzárt szárazterem bejárata a feltárás után

Hát eljöttek! Kivétel nélkül mindannyian, sőt olyanok is, akik csak másod-, harmadkézből szereztek tudomást az ügyről. Most, hogy itt posztolok a barlang előtt az egyre terebélyesedő meddőhányó tetején, még most sem hiszek a szememnek. Pedig nem optikai csalódás ez a felszínig tekergő élő emberlánc, amelyik szívósan, kitartóan „hordja a hegyet". A barlang mélyéről érkező postai küldemény utolsó darabja az én kezembe kerül, s itt dől el végső kézbesítési állomásának helye. Minden követ, minden sáros, agyagos isten tudja mit gondosan megnézek, letisztogatok, hátha akad köztük megőrzésre érdemes dolog. Egy jó félórája már öt-tíz kilós kövek vándoroltak kézről kézre, mész és hárs-hegyi homokkövek. Sok közöttük a lekoptatott, legömbölyített, némelyikhez száraz mohazuzmóféle tapad. Néhányat félreteszek ezek közül, mert furcsállom a dolgot. Ezek a darabok ugyanis nem barlangi eredetűek, a felszín jegyeit őrzik, vajon kik és miért cipelték be a barlangba?

„Távmondat" érkezik az élőlánc közvetítésével. Aradi üzeni, hogy azonnal menjek be a barlangba, valamit talált. Barátom egy oldalt sötétlő rókalyukszerű üregre mutat. - Félretettem oda egy szakajtóra való követ, nézd meg!

Első szempillantásra 10-12 darab, kupacba rakott kisebb-nagyobb követ látok. Mindegyik nedvesen csillog, fekete színük jól elüt a mészkövekétől. Súlyos valamennyi, tapintásuk érdes, igaza van Antinak, lehetnének éppen homokkövek is. Ki kell vinni valamennyit a felszínre, napfénynél majd többet látunk. Újra elindul a lánc, de csak addig, amíg a „kincsek" a hányóig érnek. Úgy döntünk, hogy ebédszünetet tartunk, a tervezettnél hosszabb pihenőt, hadd melegedjen át a társaság.

Kint a napfénynél még egyszer alaposan átvizsgáljuk Anti gyűjteményét, külön-külön minden darabot. Nem kétséges, ércrög valamennyi. Öklömnyi a legkisebb, hét-nyolc kilós a legnagyobb, s érdekes, hogy mindegyik rög erősen legömbölygetett. Lekoptatott, de nem olyan formán, mint ahogy a víz esztergálja gömbölyűre a köveket. A törésfelületek túl durvák, érdesek, inkább a szárazon való ide-oda hányódás nyomai ezek.

A fekete sziklák terme. Omlásveszélyes, több tonnás ércesedett homokkőtömbök alkotják a főtét

Az érckupac körül embergyűrű, mindenki a kezébe vesz egy-egy darabot, forgatja, nézegeti, sőt a fiatalabbak közül nem egy akad, aki meg is nyalogatja a barlang rejtélyes adományát. Záporoznak a kérdések, hogy tényleg lehetne-e ezekből vasat olvasztani, hogy miért piros az egyik és fekete a másik, és hogy el lehet-e vinni emlékbe egy kis darabkát? Megpróbálok mindenkinek kielégítő választ adni, de arról természetesen szó sem lehet, hogy akár egy grammot is bárki elvigyen e rendhagyó leletekből. A leglényegesebb kérdésre azonban nem adhatok választ, halvány elképzelésem sincs, miképp került mindez a barlangba. Valahol bányászták, valahol fejtették és valahonnan ide került, ez tény, de ezen túl már minden csak találgatás. Aradi Antinak az a gyanúja, hogy kell lenni a közelben valami elhagyott, elfeledett, s nyilván beomlott vasbányának. Szerinte a barlangot afféle természetes ércraktárnak használhatták, s mi most ennek a készletnek néhány darabjára bukkantunk. Azt ő sem tartja lehetségesnek, hogy az ércet távolabbi vidékről cipelték volna fel a hegyre.

Tetszetős hipotézis, de nekem kétféle meggondolásból sem tetszik. Először azért nem, mert Budapestet és környékét történeti szempontból alaposan feldolgozták, föltétlenül rábukkantak volna a történészek valami olyan nyomra, ami a hárs-hegyi bányászkodásra utal. Másodszor, geológiai vonatkozásban sem stimmel a dolog. Nem arról van szó, hogy az itteni üledékes kőzetekben, a mész- és homokkőben ne keletkezhetnék vasérc az ércképződés sokféle folyamatának valamelyike szerint, de a helyzet ugyanaz, mint történeti vetületben. Sőt még annál is részletesebben átkutatták, tudományosan feldolgozták a terület földtani helyzetét, a Budai-hegység jóformán minden kőzetéről sok kötetnyi publikáció látott napvilágot. A hegység, s maga a Hárs-hegy genetikájáról, morfológiájáról mindent leírtak, ami leírható, képtelenség, hogy elődeink ne figyeltek volna fel a legkisebb ércesedési nyomra. Arról nem is beszélve, hogy ilyen minőségű és mennyiségű érc csak úgy nem kerülhette el a szakemberek figyelmét.

Átjáró az óriások lépcsőházához. A tektonikus főhasadék mentén ezt a részt is mesterségesen tágították a bányászősök

Nehezen tudom elképzelni, hogy a környéken elhagyott vasbánya rejtőznék, úgy, hogy nyoma se legyen. Ha bejárata, aknája be is omlott, meddőhányójának akkor is kell lennie, ez pedig igencsak szembeötlő valami, még ha a növényzet teljesen benövi is hajdani kupacát. És ha mégis? Ha van ilyen beomlott táró? Végső soron nem ismerjük, nem jártuk be keresztül-kasul a felszínt, s azok a nagynevű tudósok, akik régebben átvizsgálták a területet, mit sem sejtve esetleg régi kőfejtő hányójának nézték a terepből kiemelkedő dombocskát, ha találtak ilyet. Míg önmagammal vitatkozom, feleségem újabb lehetőséget vet fel. Miért ne lehetne az érc lelőhelye maga a barlang? A körülöttem állók kapva-kapnak az újabb variáción, kérdésekkel ostromolnak, mindenképpen nyílt állásfoglalásra akarnak kényszeríteni. Mit is mondhatnék? Elméletileg, gyakorlatilag is lehetséges, a szakirodalomban magam is tudok olyan barlangról, ahol a hasadékok kitöltéseként vasérc szerepel. Csak hát ebben a barlangban az ilyen jellegű ércesedésnek nyomát sem láttuk, eddigi felfedező útjainkon sehol sem találtunk ilyet. Esetleg nagyobb mélységben indult volna meg valamiféle ércesedés? Az elméleti lehetőség még nem bizonyíték.

A barlang magasba ívelő kürtőit csak ilyen nyaktörő sziklamászással lehet megközelíteni

Az ércrögök miatt kipattant vitát egyelőre elnapoljuk, s valami harapnivaló után néztünk. Sebtében falunk, mert a fiatalok már túl vannak az ebéden, a fákon, a hegyoldal szikláin vezetik le fölös energiájukat. Összetereljük a szétszéledt társaságot, s csakhamar ismét működőképes az eleven futószalag. A meddőhányónál feleségem vált fel a két Aradi lánnyal, én pedig Antinak segédkezem a vájvégen. A nagy létszámból adódó kedvező helyzetet szeretném kihasználni, s abban sántikálok, hogy megkezdjük az áttörést a Kadić-féle térképen jelzett nagyterem alá futó szakaszba. Ha méréseink helyesek, az eltömődésnek vagy szándékos eltömésnek itt az oltár alatti utolsó gömbfülkében kell lennie. Antival még egyszer alaposan szemügyre vesszük a terepet, majd változtatunk az élő-lánc sorrendjén. Az eddig napfényen dolgozók helyet cserélnek a föld alattiakkal, a törzsgárda, az „öreg" barlangkutatók közvetlenül a bontási hely közelében sorakoznak fel, így váltogathatjuk majd egymást a keservesnek ígérkező vájármunkánál.

Anti a rövid nyelű csákánnyal mélyíti maga alatt a talajt, amely eléggé laza szerkezetű. Kisebb-nagyobb kövekkel kevert az agyagos, humuszos üledék, s a kövekkel nincs is probléma. Ezek sebesen utaznak kézről kézre, ellenben a morzsalékos törmelékanyaggal meggyűlik a bajunk. Ezt valami vödörbe, szállítóedénybe kellene továbbítani, mert így kétmarkonként kiadogatva kínosan lassú a tempó, s az a veszély is fenyeget, hogy a mesebeli marok liszt sorsára jut a szállítmány. Mire a felszínre ér, jórészt elszóródik, és ismét feltölti a kemény munkával kitakarított járatok talpszintjét. A csákányozástól, az ütemes hajladozástól amúgy is melegem van, s ebből egy „zseniális" technikai ötlet születik. Overallom alatt erős szövésű gyapjúinget viselek, s ez kiválóan alkalmasnak mutatkozik törmelékszállításra. Az ing nyakát egy önfeláldozóan köznek ajánlott cipőfűzővel elkötjük, s máris kész a zsák. Egy töltésre nyolc-tíz kiló anyag fér bele, kipukkadás veszélye nélkül. Hogy váltózsákunk is legyen, amíg az egyik úton van, Heller Misi is felajánlja ugyancsak erős szövésű lenvászon ingét. „Gépparkunk" gyarapodósával több száz százalékot ugrik a termelékenység. Az első fehérnemű-konténer útját harsány derültség kíséri, csak úgy visszhangzik az öreg remeteodú.

Ez a fémkalapács a bejárati terem kitöltésanyagából került elő

Őskori „ivópohár” a barlang előtti kultúrrétegekből

Az új szállítási mód remekül bevált, a gömbfülke talpszintje szemmel láthatóan mélyül. Már meg sem lepődünk, amikor újabb vasércgömbök bukkannak elő a törmelék közül. Természetesen ezeket gondosan biztonságba helyezzük. Úgy látszik a „hegy szelleme" megbékélt velünk, és gondoskodik arról, hogy ne váljék egyhangúvá a vájármunka. Néhány kerámiatöredék is előkerül. Amennyire a gyér világításnál és a rájuk tapadt agyag miatt meg tudom állapítani, ezek a cserépdarabok nem őskoriak. Korongolási technikával készültek, finomabb szemcséjű iszapolt agyagból, s így nem is lehet vitás, hogy a későbbi korok termékei. Legtöbbjük mázatlan, s némelyiken a bekarcolt vonalkás, egyszerű díszítés középkori eredetre utal, perem, fül és fenék rész azonban még nem került elő, ezért a jellegzetesebb forma és stílusjegyek nélkül meglehetősen bizonytalan a korhatározás. Mindenesetre üzenetet küldök a felszínre, hogy a hányón posztolók nyissák ki jól szemüket, mert idebent nem biztos, hogy észreveszünk minden cserepet a törmelék között, s nem tudni milyen fontos lelet kerül a „zsákokba”.

Középkori „bicska” a piramisok terméből

A munka remekül megy, gyorsan mélyül a bontási pont, de ahogy mind jobban belerágjuk magunkat a tömedékdugóba, aggasztó jelek is mutatkoznak. A gömbfülke jobb oldala nem tömör szikla, hanem egymásba ékelődő kövek halmaza, nem tudni milyen vastag. A főte fele is hasonló szerkezetű, s miután egyre mélyebbre hatolunk, óhatatlanul megbontjuk a statikai egyensúlyt, fokozódik az omlásveszély. A vágy mindennél erősebb bennünk, hogy bejussunk a számunkra ismeretlen barlangszakaszba, de túl nagy a kockázat. Emil, Tihamér és Feri is megszemléli a munkahelyet, s megszületik a döntés. Egy centit se tovább, abba kell hagyni a bontást! Ácsolat nélkül most már a fejünkkel játszunk. Na igen, de honnan kerítsünk ácsolóanyagot? Igaz, a hegycsúcsot övező erdő szinte kínálja a biztosító dúcokat, csak balsejtelmeim vannak, hogy az erdőgazdaság nem venné jó néven az engedély nélküli erdőirtást. A faszerzést legalizálni kell, jobb a csendes békesség. Antinak nem tetszik az aládúcolási ötlet, illetve még ezt sem tartja elég biztonságosnak. Vegyész létére, nem rendelkezik bányász múlttal, és mégis jó érzékkel tapint rá, hogy az ácsolatot pillanatnyilag csak labilis törmelékre telepíthetnénk, s ha nagyobb nyomást kapunk fölülről, kártyavárként dől össze az egész tákolmány. A bejárati teremben a súlyos oltárcsonk a fejünk fölött csücsül, ki tudja milyen alapzaton?

Az eddig tiszteletreméltó igyekezettel serénykedő emberlánc, különösen a fiatalok üdvrivalgással nyugtázzák, hogy mára befejeztük a munkát. Most a napszámbér kifizetésére kerül sor. A fiatalok Emil vezetésével megnézhetik a barlang belső részeit, a nagylépcsős és a lejtaknás szakaszt. Akinek pedig elege van Hades birodalmából, az kihasalhat napozni, a bejárat fölötti sziklákra, vagy elheveredhet a cserfaerdő árnyas lombjai alatt. Mi „öregek" továbbra sem nyughatunk, folytatjuk a feltárást, legalábbis elméletben. Újra elővesszük a Kadić-féle térképet, összevetjük az általunk készített alaprajzzal. Méricskélünk, számolunk, s a végeredmény most sem más mint korábban. Ha létezik ez a nem tudni miért eltömött szakasz, akkor két méternél vastagabb réteg nem választhat el bennünket az első résztől. Egy nap alatt elbánhatnánk ezzel az átkozott dugóval, ha nem kellene attól tartanunk, hogy a nyakunkba szakad az egész bejárati csarnok oltárostól, mindenestől. Aradi Anti azt javasolja, hogy bontsuk szét az oltárcsonkot, ez lenne a legbiztonságosabb megoldás. Valóban ez lenne a legésszerűbb, de tudj' isten miért, nem lelkesedem ezért a gondolatért. Ez a század eleji építmény még jóakarattal sem mondható becses történelmi relikviának - nem kár érte -, de azért valahogy mégiscsak a barlanghoz tartozik, mint egy záróköve a sok fejtörést okozó üregrendszer történeti eseményláncolatának. Rajtam kívül másokban is hasonló gondolatok támadnak, nehezen jutunk egyezségre. Végül is az ésszerűség kerekedik felül. A fejünk épségét veszélyeztető oltárromra kimondjuk a halálos ítéletet.

Emil a vártnál gyorsabban tér vissza a nagylépcsős szakaszból a fiatalokkal. A társaság még a barlangi viszonyokat leszámítva sem szalonképes, a fülük hegyéig agyagosak a diákok, lelkesedésük viszont határtalan. Körülvesznek, kérdésekkel ostromolnak, s melegen érdeklődnek, hogy milyen feltételek mellett lehetnének a barlangkutató-csoport állandó tagjai. Egy 17 év körüli hirtelenszőke legény - úgy tűnik ő a hangadó - elszántan biztosít, hogy az ő segítségükkel biztosan rábukkanunk majd a titokzatos föld alatti tóra. Föld alatti tó? Ezt vajon honnan vették? Nem kell sokáig töprengenem, hogy ki a tettes, mert Emil kézzel-lábbal integet, kacsingat a csoport háta mögött, jelzi, hogy hagyjak rá mindent a gyerekekre. Nem akarom kompromittálni barátomat, így hát jó képet vágok a dologhoz, dühít is, mulattat is, hogy Emil valami fantasztikus mesével szédítette meg a fiatalokat.

Amikor karavánunk hosszú lánccá nyúlva, csoportokra bomolva kígyózik lefelé a hegyről, végre alkalmam nyílik Emillel négyszemközt tisztázni a történteket. Erkölcsi prédikációmra barátom csak a vállát vonogatja, mondván, hogy a cél szentesíti az eszközt és különben is. Sok ember kell a feltáráshoz, unalmas tudományos fejtegetésekkel nem lehet tagokat verbuválni, s ha nem lesz föld alatti tó, akkor akad majd egyéb izgalmas fejlemény, ami a későbbiekben tovább fűti majd a lelkesedést. Ebben ő egészen biztos.

Mázsás ércrögök - Újabb talány

Éhes sirálycsapat röpköd a Duna fölött, kellemetlen vijjogásuk messzire hallik. Február második felébe fordult a naptár. Kövérre hizlalt dossziék anyagát rendezgetem, lapozgatom a vaskos munkanaplót. Nemsokára jubilálunk, lassacskán egy éve már, hogy a Bátori-barlang előbukkant az ismeretlenségből, s útjára indította a ki tudja még mivé terebélyesedő eseményeket.

Kezdetben csak így lehetett bejutni a piramisok termébe

Az újrafelfedezés kellemes izgalmával lapozgatom a barlangi naplót, idézgetem az alig-alig emlékeket. Szinte hihetetlen, hogy mennyi minden történt az elmúlt hónapok alatt. Mint a kristálycsíra köré rendeződő anyag, megszületett, szervezett együttessé formálódott a Hárshegy gyomrát vallató kollektíva. Ismerős hozta az ismerőst, fiatal a fiatalt, idősebb az idősebbet. Hetenként minden pénteken összeverődött a társaság a Fővárosi Tanács klubjában, hallgatta az előadásokat, szorgalmasan jegyzetelt. Fél esztendő múltán többé-kevésbé mindenki belerágta magát a legfontosabb geológiai, hidrológiai alapismeretekbe, belekóstolt a régészeti tudományok számunkra legszükségesebb ágazataiba. Aztán a kötél- és lámpakezelés, a sziklamászás fortélyai következtek, ízelítő a geodétamunka, a térképezés rejtelmeiből. Az idősebb kezdőket természetesen nem kínoztuk kötélbiztosításos sziklamászó gyakorlatokkal, tőlük inkább az elméleti feladatoknál, a rendszerező, feldolgozó munkában vártunk értékes segítséget. Az alapító tagság létszáma 20-25 főnyi volt, az időnkénti lemorzsolódás és feltöltődés következményeként előfordult, hogy mindössze tizen maradtunk, majd csaknem félszáz kutatót számlált a csoport. A kalandvágyból, kincskereső ösztönből táplálkozó lelkesedés sokaknál néhány hét alatt füstté vált, amikor ráébredtek, hogy a feltárás kemény, kitartó munkát követel, s nem csekély fizikai erőbevetést.

Csoportunk végül is harmonikusan összekovácsolódott. Kutatógárdánk létrejöttét és működését hivatalosan is szentesítette felügyeleti szervünk, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat. A Fővárosi Tanács sportköre mint a feltárás anyagi finanszírozója hivatalosan is „bejegyzett" bennünket, s ezzel saját költségvetéssel rendelkező „jogi személlyé" avatta kollektívánkat. A rendelkezésünkre bocsátott összeg nem volt ugyan nagy, éppen hogy fedezte a legszükségesebb feltáróeszközök beszerzését, de mi nem voltunk elégedetlenek, végső soron lehetőséget kaptunk a bizonyításra.

A feltárás télen sem szünetelt. Rappai Lóránt a fiatalok csoportjával „bevetésre" indul

A Nagy Hárs-hegy területére szóló kutatási engedély beszerzése azonban már nehezebb feladatnak bizonyult. Ha pusztán geológiai jellegű barlangfeltárásra kérem az engedélyt, minden bonyodalom nélkül megúszom a dolgot. Régészeti feltárásra, barlangi ásatásra viszont mint „amatőr" nem kaphattam engedélyt, s őszintén szólva nem is akartam kapni. A régészeti anyag meghatározása, a kultúrrétegek feltárása hivatásos szakember dolga. Geológiai feltárást pedig az esetleges kultúrrétegek megbolygatása nélkül nem lehetett végezni.

Több heti kilincselés, tárgyalás után sikerült megismerkednem a Budapesti Történeti Múzeum középkori osztályának tudományos kutatóival. Sódorné Nagy Emese és Zolnay László mindketten a hazai középkor legkiválóbb ismerői - ügyünk szempontjából rendkívül kedvező elhatározásra jutott. Miután meghallgattak, nyomban közölték, hogy akár már másnap hajlandók terepszemlét tartani a barlangban, s a többit ettől teszik függővé.

A másnapi találka rendben zajlott le, pontosan megjelentek a Moszkva téri buszmegállónál. Kellemes szeptemberi verőfényben, ideális kirándulóidőben kaptattunk fel a hegyre, a barlanghoz vezető sétaúton. Zolnay és kolléganője élvezték az erdőt, s olyan természetes könnyedséggel készülődtek a leszállásra, mintha életük mindennapos eseménye lenne a barlangi túra. Így aztán bennem is feloldódott a feszültség, s amikor átléptük a barlang sziklakapuját, tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy kezdőkkel indulok a földalatti felderítésre.

A bejárati csarnokban alaposan szétnéztünk, meglehetősen hosszan elidőztünk. Nagy Emese az oltárcsonk körül keresgélt, sorra kézbe vette, gondosan átvizsgálta a faragott kőtöredékeket, amelyek nyilván a háború alatt elpusztult építmény darabjai lehettek. A század eleji oltártöredékek nem ígértek semmi szenzációt, Nagy Emese is inkább csak megszokásból, rutin jellegű kontrollként vizsgálta át a keze ügyébe kerülő darabokat.

A barlang eredeti bejárata a platóba süllyesztett csillepályával. Az ajtó fölött jól látható a hegyeket kettészelő tektonikus hasadék

Az előcsarnoki szemle után bekalauzoltam vendégeimet az izgalmasnak ígérkező gömbfülkesorba, az agyagkupac alól kiszabadított kislépcsősorhoz, s izgatottan vártam a fejleményeket. A természet alkotta, víz esztergálta, tökéletes ívű félgömbkupolák első pillantásra megtévesztették a régészeket. A román ívű kőboltozatokat mesterséges kiképzésnek nézték. A sziklafelületek tüzetesebb megszemlélése után Zolnay is, Nagy Emese is nevetve ismerték be, hogy érzéki csalódás áldozataivá váltak. Amikor azonban a lépcsők, a mesterségesen kialakított folyosókanyarulat vizsgálatára került sor, látogatóim olyan furcsa magatartásbeli változáson estek át, hogy magam is meghökkentem. Először centiről centire, majd méterről méterre végigpásztázták a kőfelületeket, s szinte elkomorultak az izgalomtól. Ujjukkal tapogatták a vésett szakaszok aprócska gödreit. Lámpámmal magam is igyekeztem minél jobb világítást biztosítani e különös pózban végzett szemlélődéshez, de rólam tökéletesen megfeledkeztek vendégeim. Csak egymással társalogtak kurta felkiáltásokkal, tőmondatokban, számomra érthetetlen szakmai nyelven.

Zolnay végre a kanyarulat végéhez ért és feltérdelt. Mint egy eleven kérdőjel állhattam ott, mert Laci elnevette magát, mikor rámpillantott, s nyomban kapcsolt. Néhány, számomra is érthető mondattal aztán tisztázott mindent. Közölte, hogy a lépcsők, a vésett falfelületek nem újkori keletűek. A jellegzetes faragástechnika tökéletesen megegyezik a budai vár mesterséges pincéinek, kazamatáinak megmunkálási módjával, mint amilyet a Tárnok- és Táncsics utca öreg házai alatt lehet látni. Így mindkét szakember egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a barlangszakasz mesterséges átalakítása középkori eredetű, ehhez nem fér kétség. Ebből kiindulva azt természetesen nem lehetett eldönteni, hogy Bátori László itteni remetéskedésével valamilyen formában összefügg-e ez az átalakítás, s hogy mi lehetett a rendeltetésük az egyelőre vakon végződő lépcsőknek. Zolnaynak mindettől függetlenül az volt a véleménye, hogy a barlang föltétlen szerepet játszhatott a Ságvári-ligeti pálos kolostor történetében, s ilyen nagyszabású, nagy energiát követelő átalakítási munkát a pálosok birtokához tartozó területen kívülállók úgy mellesleg nem végezhettek. Indokolt tehát a teljes feltárás, a további levéltári kutatás. Nem mindennapi története lehet ennek az üregrendszernek.

Örömmel hallgattam Zolnay fejtegetését, s kicsit megnyugodva is, mert most már tudtam, éreztem, hogy két remek szakembert, segítőkész barátot sikerült megnyernünk a barlang ügyének.

A villámkonzílium után Laci is, Emese is bekúszott minden szűk kis beöblösödésbe, alaposan szemügyre vettek mindent. A Kadić által jelzett, még ismeretlen járat áttörésre szánt pontját is megtekintették. Ebben az utolsó omlásveszélyes üregben Emese felfedezett valamit, ami engem is meglepett. Az egyik rendkívül szűk hasadékból vagy két maroknyi cseréptöredéket kapart elő, s mindjárt megjegyezte, hogy ez nem in situ lehet, ezeket a kerámiákat valaki szándékosan rejtette el. Első pillanatban arra gondoltam, hogy ezeket a leleteket a mieink közül akarta biztonságba helyezni valaki, hogy később vitrinjét díszítsék a barlangi „kincsek", pedig fejvesztés terhe mellett meghagytuk külön-külön mindenkinek, hogy ásványi anyagot, régészeti tárgyat senki sem vihet haza, azonnal köteles átadni. Aztán eszembe jutott, hogy ezen a végponton csak a rutinos „öreg rókák" dolgoztak, róluk pedig nem feltételezhettem ilyen gyerekes elrejtősdit. Inkább az történhetett, hogy Aradi, Szitár vagy Heller, a hasadékban biztonságba helyezett néhány darabot, ami bontás közben került elő, majd elfeledkeztek a dologról, s így bukkant rá a cserepekre régészünk.

Nagy, kicsi, még kisebb… Egymásba oldódott kavernasor a barlang felső szakaszában

A lámpák össztüzében alaposan megvizsgáltuk az edénytöredékeket. A zömmel kívül mázatlan, belül mázas cserepek több fajta és formátumú edénytől származtak. Egyikre-másikra egyszerű vonaldíszes mintát, párhuzamosan futó gyűrűket karcolt a hajdani göröncsér, különösebb útbaigazító jegyet nem viseltek ezek a használati edények. A korhatározáshoz azonban ez a puritán kivitel elegendőnek bizonyult. Belül mázas kerámiákat ugyanis a 14. század vége felé kezdtek gyártani hazánkban, de ebben az időben még spóroltak a mesteremberek az újmódi anyaggal. A mázat többnyire az edények belső falára égették, ezzel igyekeztek korsóiknak, edényeiknek nagyobb szigetelő tulajdonságot biztosítani. A máz mint díszítőelem még nem jött számításba. Ez a fazekastechnológiai tradíció apáról fiúra szállt, s jó ideig fennmaradt. Nagy vonalakban a török időkben szűnt meg, illetve a török világ végén tűnt el végleg ez a maga nemében jellegzetes kerámiatípus, s átadta helyét a kívül-belül mázas, gazdagabban díszített, változatosabb formában készült kerámiaedényeknek. A korra jellemző fül- és peremkiképzés alapján Zolnayék 15-16. századinak határozták meg a töredékeket, s ezen az alapon akár a barlangi szerzetes remete használati edényei is lehettek, akkori ép állapotukban.

A bejárati csarnok mellett feltárt kupolaterem. Ezen a ponton hatolt legmagasabbra a mélyből feltörő hévíz

A barlang középkori szerepére utaló újabb bizonyíték még jobban megerősítette régész vendégeim sziklafaragásokra vonatkozó feltevéseit, s most már mindketten sürgették, hogy a barlang mélyebb szakaszait is látni szeretnék. Kívánságuknak örömmel tettem eleget, bár kissé tartottam a nagylépcsős szakasz végétől, ahol az utolsó fok lényegében a semmiben végződött. Az itt következő úgynevezett tölcsérterembe kötél híján csak egy elszánt ugrással lehetett lejutni, nagyjából olyan kétméteres szökkenéssel. Gyakorlott föld alatti vándoroknak az ilyesmi meg sem kottyant, újdonsült barátaimat viszont szerettem volna mindenképpen megkímélni holmi bokaficamtól, fájdalmas rándulástól. Őszintén vázoltam a ránk váró nehézségeket, de legnagyobb csodálkozásomra egyikük sem retirált.

A lépcsősor „óriásoknak" szánt fokaival, elnagyolt faragásával mély benyomást gyakorolt Zolnayra és Nagy Emesére is. Ahogy fokról fokra lejjebb ereszkedtek - lépegetésről itt már szó sem lehetett -, gondosan megtapogattak minden mesterségesen tágított felületet, megcsodálták a tekintélyes fúró-feszítőszerszámok félhengeres alakú lenyomatait a sziklafalakon. Kertelés nélkül bevallották, hogy ilyet még nem láttak, ez a faragástechnika - ha egyáltalán annak nevezhető - merőben más mint a fölső, finom spiccvésővel megdolgozott, szépen kimunkált kislépcsős szakasz. A barlangi rejtvény következő kérdése így önmagától adódott. Ha a fönti és az itteni szakaszban nem azonos a tágítási technika, akkor egyúttal ez azt jelenti-e, hogy a mesterséges beavatkozás kora is eltérő? Még pontosabban, miután a fölső rész középkori, akkor ez az alsó szakasz előbb vagy később született-e vagy egyidejű a fenti szakasz kiképzésével?

Zolnay Nagy Emesére bízta a döntést, Emese pedig nem tudott mit mondani, az itteni primitív tágítási nyomokból biztonságosan nem is lehetett következtetni semmire. Annyit azonban kiokoskodtunk, hogy a történelem előtti időkből nem származhat ez a rész, olyan sziklanyűvő acélszerszámok, mint amilyenekről a hengeres lenyomatok árulkodtak, még nem léteztek akkoriban. Legmesszibb a rómaiak jöhettek számításba, s ettől fölfelé, egészen az újkor küszöbéig lényegében minden kor felkerülhetett a „bűnlajstromra".

Barlangkutató-iskola. Edzés az ötvenméteres sziklafalon.

Következett volna a tölcsérterem, s az ejtőernyős ugrásgyakorlat. Vendégeimet még egyszer megpróbáltam lebeszélni a további felderítéstől, mondván, hogy az iszapfürdős kuszodán túl, a meredeken lefelé húzó lejtaknában sem látnak többet, mint itt, a szerszámnyomokon kívül ott sincs egyéb útbaigazító jel. Ahogy sejtettem ellenkezésem nem talált visszhangra. Válasz helyett Emese eléggé meggondolatlanul elrúgta magát az utolsó lépcsőfokról, még azt sem várta meg, hogy előzékeny házigazda módjára előre menjek, s lehuppant a kútszerű üregbe. Miután Zolnayval mi is szerencsésen landoltunk, sorra nekihasaltunk a sárdagasztónak. A titokzatos, kőgörgeteggel szemmel láthatóan mesterségesen feltöltött lejtakna még csak fokozta látogatóim érdeklődését. Zolnay egyre azt hangoztatta, hogy ezt a pillanatnyilag legmélyebb szakaszt is feltétlen ki kell takarítani, s az után érdeklődött, hogy technikailag ez megvalósítható-e? Kénytelen voltam beismerni, hogy ennek reális lehetőségén tulajdonképpen még nem is gondolkoztam, aztán némi hangos töprengés után megszületett a nem éppen derűlátó válasz. Magam is megdöbbentem, amikor kikalkuláltam, hogy a jelenlegi helyzetben legkevesebb hetven emberből kellene élő láncot alkotni egészen a felszínig, de előbb el kellene távolítani a tölcsérterem feltöltési anyagát, elfogadhatóan járhatóvá tenni a kúszó szakaszt. Zolnay ebből az eszmefuttatásból érdekes következtetésre jutott. Nevezetesen arra, hogy a lejtakna eltöméséhez, a lépcsős szakasz kialakításához hasonlóképpen az általam említett létszámra volt szükség annak idején, legalábbis nem sokkal kevesebbre. Ilyen nagy feladatra pedig holmi rablóbanda, a barlangban átmenetileg meghúzódó hadnép vagy egyéb okból megbúvók nem vállalkozhattak. Ilyen munkát csak jól szervezett irányítással, megfelelő munkaerő birtokában lehetett elvégezni. Ezek után misem természetesebb, hogy csakhamar ismét a pálos rendnél kötöttünk ki, a maga idejében anyagi és erkölcsi hatalommal rendelkező rendi szervezetnél, amely, ha úgy tetszett, jobbágyok, szerzetesek seregét mozgosíthatta. De hát miért? Mit kereshettek itt a jámbor fehér barátok? A kútfő nélküli írásos emlékekben rendre kísérte kurta utalás a barlangot és a kolostort összekötő szökőjáratról, titkos alagútról? Erről lenne szó, mégis lehetséges ez?

Én a régészeket faggattam, hogy történeti, egyéb meggondolásokból van-e, lehet-e az ilyen feltételezésnek reális alapja? Zolnayék viszont engem gyötörtek, mennyi a távolság a kolostorromokig, geológiai vetületben a természetes üregrendszer terjedhet-e odáig, milyen szűkületeket kellett áttörni, milyen hosszúságban, mennyi idő alatt?

Kifelé menet s még a felszínen is az összeköttetés lehetőségeiről vitatkoztunk, nem is egymással, hanem inkább ki-ki a saját érveivel és ellenérveivel. Egyetlen dolog volt csak, amiben viszont szilárd egyezségre jutottunk - elméletileg legalábbis -, hogy a barlangot tűzzel-vassal ki kell tárni szakaszról szakaszra, és folytatni kell a levéltári kutatást, tovább bogozgatni a történeti háttér fonalát. Vendégeim baráti nyíltsággal felvilágosítottak, hogy a Budapesti Történeti Múzeumtól anyagi támogatásra nem számíthatok, erre csak soványka leletmentés erejéig van lehetőség. Az intézmény pénzügyi keretéből erre nem futja, a barlangi terepviszonyokat figyelembe véve a régészeti feltáráshoz százezrek kellenének. Tucatszám tolódnak el munkaerő és anyagiak híján a már tervbe vett várbeli ásatások, iszonyatos összegbe kerül a királyi palota rekonstrukciója, és így tovább, és így tovább. Ezenkívül a Bátori-barlangról jelenleg még nem lehet tudni, hogy elsősorban régészeti vagy barlangi szempontból érdemes-e feltárásra. Lehet, hogy mindkettőből, de erre döntő bizonyíték nincs, s ha lenne is, megint csak előtérbe kerülnének az anyagi bonyodalmak s nehéz terepviszonyok.

Zolnayék érvei előtt meg kellett hajolnom. Így megkímélhettem magam a fölösleges fantáziálgatástól, további kilincseléstől, s teljes energiámmal arra építhettem, ami rendelkezésemre áll. A Fővárosi Tanács sportkörének vékonyan csordogáló forint-segélyére, a jobb ügyért mindent vállaló fiatalok, „öregek" társadalmi munkájára.

Mindettől függetlenül azért elégedett voltam a fejleményekkel, Zolnay és Nagy Emese ugyanis megígérték, hogy tapasztalataikat, szakvéleményüket írásban is rögzítik számomra, s egyelőre félhivatalosan, később az ügyviteli rendtartás szentesítésével vállalják a feltárás régészeti szakfelügyeletét. A kutatási engedélyt futtassam csak nyugodtan a maga útján, a BTM nem fog vétót emelni.

A barlangi túra után alig egy héttel ajánlott levelet hozott a postás. Zolnay László és Nagy Emese a vártnál gyorsabban teljesítették ígéretüket, írásos szakvéleményt adtak a hárs-hegyi remetelak kislépcsős szakaszának középkori eredetéről, s mint feltételezést megerősítették, hogy a barlangban található mesterséges átalakítások összefüggésben lehetnek a Ságvári-ligeti szerzetes rend történetével. Laci még néhány sort külön is mellékelt, s ebben bejelentette, hogy a feltárás régészeti ellenőrzését Emesével hivatalosan is átvették, felváltva kísérik figyelemmel a további fejleményeket. Lelkemre kötötte még, hogy amennyiben úgy ítélném meg, hogy bolygatatlan kultúrrétegeket harántolnánk, személyes megjelenéséig a munkálatokat szüneteltessük, tekintve, hogy minden feltárási napon nem jöhet ki velünk a hegyre.

Régészeti szempontból így hát rendeződött a barlang ügye, s ez megnyugtatott. A kezdeti bonyodalmak után úgy látszik jó szériába kerültünk, mert a hegy területére és a barlangra szóló kutatási engedély is megérkezett az Országos Természetvédelmi Hivatal pecsétjével megerősítve. Fönn a hegyen is jól mentek a dolgok, szombatonként és vasárnaponként lendületesen folyt a feltárás. Az „öregekkel" felváltva irányítottuk a munkát, s amikor az egyik vasárnapon elfoglaltságom miatt csak késő délután jutottam ki a hegyre, a bejárati teremben alapos változásnak lehettem tanúja. Aradi Anti - ő volt azon a napon a parancsnok - valahonnan lelkes diákcsoportot verbuvált, és segítségükkel ugyancsak átalakította a természetet. Az oltárcsonkot ízekre szétszedték, s a talapzat helyén lefelé hatoltak. Rézsűsen kiképzett krátert ástak a félmázsás kövekkel teli üledékanyagban, s rályukasztottak arra a terem alatt fekvő üregre, amelynek talppontján a Kadić-féle elzárt szakaszt kerestük. Igaz, sajnáltam az oltárcsonk halálra ítéltetését, de valóban ez volt az egyetlen ésszerű megoldás, hogy felszámoljuk az omlásveszélyt, elkerüljük, hogy a nehéz építmény a fejünkre szakadjon.

Olyan a hegy belseje, mint az ementáli sajt. A háttérben szépen kirajzolódik az egyik gömbfülke félköríve

Az oltár alatti áttörés mintegy keresztmetszetet adott a bejárati terem kitöltésanyagáról, nagy vonalakban rekonstruálni lehetett a sziklacsarnok eredeti képét. Az már ennyiből is kiderült, hogy az előcsarnok mostani járószintje mesterséges feltöltés eredményeként született, s jó néhány méterrel mélyebben húzódhat az eredeti fenék. Jó lett volna tudni, hogy ez miből áll, szikla alkotja-e a talpat vagy jégkori, úgynevezett barlangi lösz, esetleg a visszahúzódó víz által rétegesen leiszapolt üledék. Jó lett volna tudni, de a sebtében végzett valószínűségszámítás azt sejtette, hogy erre az izgalmas kérdésre nem egyhamar kapunk választ. Az oltár alatti áttörés helyén ugyanis több mint két méter vastag volt a feltöltés, s ha a terem többi pontján is ezt a vastagságot fogadjuk el átlagnak, akkor is legkevesebb kétszáz köbméternyi anyag vár felszínre szállításra.

Tüzetesen átvizsgáltam a rézsűs átvágást, de az üledék rétegződési szerkezetéből nem lettem okosabb. Innen-onnan összehordott, humuszt, vörösagyagot, mész- és homokkőtömböket, korhadó fatörzseket tartalmazott ez a massza. Úgy tűnt, mintha egy részét a felszínről, a többit pedig magából a barlangból hordták volna össze, amikor kápolnává alakították át ezt a részt. Hangosan szidtam a jámbor kápolnaépítőket, hogy így összeforgattak mindent, s lehetetlenné tették a tudományos felderítést.

- Ne tüzelj öregem - csitított Anti -, egy és más azért előkerült ebből a szemétdombból. - Anti végszavára egy nyúlánk, hirtelenszőke legény óvakodott elő a többiek háta mögül, egyszerre két vödröt is cipelt, amelyek újságpapírral voltak telerakva. A fiú letette a vödröket,

ünnepélyesen meghajolt, és meglehetősen nagy hangerővel bemutatkozott. Mintha jelentést tenne egy díszszázad parancsnokának, elharsogta, hogy őt Révi Lászlónak hívják, az Épületgépészeti Technikum harmadéves hallgatója, C vizsgázott vitorlázórepülő, de őt is érdekli a barlangkutatás, akárcsak jelenlevő társait, és szívesen belépnének a csoportba, ha lehet. Mindezt szinte lélegzetvétel nélkül, egyszuszra mondta el, ocsúdni sem volt időm. Ezt követően sem, mert újabb fiú toppant elém. Egy úgyszintén magas termetű diákgyerek. Ő már csendesebben közölte, hogy Milkovszki László a neve, s mint KISZ-titkár a gimnázium második-harmadik osztályának KISZ-eseit vezeti, s ennél fogva a feltárásnál szeretnék társadalmi munkavállalásukat teljesíteni vasárnaponként és máskor is ha idejük van. A bemutatkozás végeztével Laci felkapta a vödröket, mondván, hogy a felszínen jobban látunk, s megindult kifelé.

Körülhasaltuk a vödrök jókora kupacba kiöntött tartalmát, s a meglepetéstől hirtelen nem is tudtam mit mondani. Meghökkentő volt a leletek sokasága és főleg sokrétűsége. Az anyag egyharmad része különféle csontokból állt. A csontokhoz értettem a legkevésbé, nagyjából csak annyit tudtam eldönteni, hogy fosszilisak vagy recensek-e. A java recens volt, korukat legfeljebb évszázadokban lehetett volna számolni. Néhány szarvas- és kecskefogat még felismertem, a többivel viszont nem tudtam mit kezdeni. Volt ugyan egy-két vöröses, feketés színű, nagyobb emlős bordájának kinéző darab és forgórész, ami fosszilisnak tűnt, de ebben sem voltam százszázalékig bizonyos. Ha kellőképpen száraz a csont, van ugyan a fosszilitás villámmeghatározására egy hellyel-közzel biztos módszer, a csontnyalogatás. A fosszilis csontok ugyanis, ha kellően kilúgozódtak, intenzíven tapadnak az ember nyelvéhez, szinte ráragadnak. Bányanedves állapotban azonban - márpedig ezek ilyenek voltak - bizonytalan ez a vizsgálati mód. Néhány darabot azért becsületesen végignyalogattam, nem sok sikerrel.

A cserepek között viszont eléggé jól eligazodtam, s jobban is érdekeltek a kerámiák. Meglehetősen változatos összetételű cseréptársaság hevert előttem. Többek között egy úgynevezett pelyvalenyomatos, barnás, vöröses, vastag falú töredék, a neolitikumra, az újkőkorra meglehetősen jellemző darab. Primitív égetés- vagy tűzközeli szikkasztástechnikája is erre vallott. Ilyen kezdetleges agyagedényeket a fazekasmesterség hajnalán készítettek úgy hat-hétezer évvel ezelőtt. A legöregebb leletnek ez az egy, tenyérnyi nagyságú töredék számított, a többi inkább réz- és bronzkor gyanúsnak mutatkozott. Kezembe került egy furcsa darab is. Első pillanatban a felületébe karcolt fantáziadús, vonalas rajzolat alapján a bükki kultúra emlékének néztem, de a cserép falvastagsága erősebb volt a kelleténél, messzemenően nem volt olyan finoman vékony, mint az aggteleki jellegzetes darabok. Az ilyen rendhagyó töredékek meghatározásához már a kultúrszinten belül is specialistának kell lenni ahhoz, hogy biztos legyen a lelet meghatározása.

Rendezgettük, csoportok szerint elkülönítettük a töredékeket, s egykettőre kiderült, hogy a kerámiák között a középkor is szép számmal képviselve van. Amennyire megtudtam, meg mertem állapítani, egy-egy cseréptöredék a középkor egészen korai szakaszából származott, a többi pedig a 14-15. századból.

Amikor rendbeszedtük, csoportonként bezacskóztuk a kerámiákat, az agyagos törmelék között feketéllett és fehérlett még valami. A nagyobb valamit mint értéktelen homokkövet csaknem lehajítottam a hányón, utolsó pillanatban azonban valami hatodik ösztöntől vezéreltetve visszafogtam dobásra lendülő karom. A jó kétöklömnyi kőről letisztogattam a rátapadt földet, s ekkor kiderült, hogy megmunkált darab. Méghozzá kisméretű malomkő töredéke volt a kihajításra szánt lelet. Anti mérnöki szemmel is megvizsgálta, a körív alapján képzeletben mindjárt kiszerkesztette az eredeti nagyságot, s ő is úgy vélte, hogy ez nem lehetett más, mint malomkő, legföljebb az a furcsa, hogy kisebb a szabvány méretűeknél. Malomkő a barlangban!... Nem éppen szokványos ügy, de lassan hozzáedződtünk, hogy ez a remetelak kuriózum dolgokat rejteget.

A fehéres valamiről némi tisztogató szándékú nyalogatás után kiderült, hogy nem is fehér, hanem sárga. Csontból, nagy műgonddal faragott, felületén csiszolt mintával díszített, eredetileg hengeres test töredéke. Sohasem láttam ilyet, még ehhez hasonlót sem a múzeumokban. Hüvelyknyi volt az egész „vacak", de lerítt róla, hogy évszázadok, évezredek távlatában kell keresni eredetét, hajdani rendeltetését. Anti a szemüvegét törölgette, hümmögött, közölte, hogy ha már a rejtélynél tartunk, ilyesmivel is szolgálhat. Elindultunk vissza a barlangba. Az oltár helyén tátongó kráteren ereszkedtünk le, ez volt a rövidebb útvonal. A gömbfülkesor középső üregében Anti egy kocsiderékra való kőhalomra irányította kézireflektorát. - Hát ez volna az - mondta közönyösen, nem fűzött kommentárt a továbbiakhoz. De nem is fűzhetett, mert a következő pillanatban akkorát kiáltottam, hogy csak úgy visszhangzott a sziklavár. Az első pillantásra kőhalomnak kinéző kupac ugyanis vasérctömbökből állt, meggypirosan, sárgán és kékesfeketén fénylő darabokból. Egy-egy példány átlag öt-tíz kilós lehetett, de akadtak itt félmázsás rögök is. Az összes világítóeszközt erre a helyre hozattam, s mint valami földöntúli látomásra meredtem az érchalmazra. Már meg sem kérdeztem barátomat, hogy honnan szedték elő ezeket az érctömböket, annyira nyilvánvaló volt, hogy a bontási anyagból kerültek ki. Anti mintha megsejtette volna min gondolkozom, felvilágosított, hogy az érclelet csaknem teljes egészében az oltár alól került elő, tulajdonképpen erre alapozták az egész építményt. Nem tudtam mit mondani erre. Egyik dédelgetett elméletem tudniillik végképp összeomlott ezekben a pillanatokban. Kisütöttem ugyanis, hogy az őskori embercsoportok valamelyik törzse hozhatta a vasércet a barlangba, valahonnan messziről, esetleg cserekereskedelemmel jutott hozzá, és minden bizonnyal használati tárgyai, edényei festéséhez alapanyagként használta a vörös vasoxidot, az érces bomlásból származó sárga okkert. Amikor Anti barátomnak és a fiataloknak is elnyögdécseltem átmeneti megkukulásom okát, senki sem nevetett, átérezte mindenki, hogy ebben a vasércügyben valami ismeretlen, de lényeges helyre utat nyitó zárhoz keressük a kulcsot. Anti is elvetendőnek tartotta elméletemet, ezt a lehetőséget az érc mennyisége, a tömbök nagysága egyszer s mindenkorra kizárta. Eszembe jutott, amit Aradi még az első öklömnyi ércek előkerülésekor mondott az első „nagytakarítási" akciónál. Valahol a közelben lehet egy beomlott, elfelejtett vasbánya... Akkor sokféle meggondolásból elvetettem ezt a lehetőséget, most viszont én hozakodtam újra elő vele. Anti azonban fejét rázta, hitehagyottá vált. Azt mondta, ő is sokat gondolkozott azóta, s arra a következtetésre jutott, hogy az érc nem származhat idegen helyről. Ha ugyanis valóban létezik érclelőhely a közelben, akkor semmi sem indokolja, hogy onnan egy kényelmetlenül járható barlangba cipeljék az ércet. Három eset lehetséges. Vagy helyben kohósítják, vagy rendeltetési helyére szállítják, vagy ott raktározzák, ahol találták. Az ilyen súlyos tömböket nem kell rejtegetni, félteni, ezeket nem lehet csak úgy zsebre vágni, ellopni. Ha itt van az érc, akkor a lelőhelyének is itt, ebben a barlangban kell lennie! Aradi barátom mindezt olyan ex cathedra határozottsággal jelentette ki, hogy pillanatnyilag csak erőtlen ellenvetésekkel hozakodhattam elő. Csak azt hajtogattam, hogy ha itt van a lelőhely, akkor mutassa meg, mert a továbbiakban már csak a saját szememnek vagyok hajlandó hinni.

Anti az oltár alatti munkahelyre mutogatott, jelezve, hogy a régi térképen is feltüntetett ismeretlen járatban lelünk rá a rejtély nyitjára. Ebből persze újfent parázs vita kerekedett, s bár el kellett ismernem, hogy a helybeli vasércképződés nem geológiai képtelenség, limonitos, hematitos vagy sziderites telepek létrejöhettéhez, különösen hidrotermális tevékenység közelében, megteremtődhet minden feltétel, de ennek ellenére sem adtam be a derekamat. Az alattunk rejlő barlangjáratot Kadić Ottokár térképezte fel, következésképpen maga is átvizsgálta az üregeket, s lehetetlen, hogy ne fedezte volna fel, ne adott volna hírt az érclelőhelyről, ha lenne ilyen.

A vita később elcsendesült, bár nem jutottunk egyezségre. Azt viszont elhatároztuk, hogy lépésről lépésre felderítjük a környéket, nyitott szemmel bejárjuk a terepet, hátha rábukkanunk valamire. Sőt, hogy az elhatározást tett kövesse, úgy döntöttünk, hogy mára befejezzük a barlangi munkát, s a közvetlen környéken csoportokra bomolva rögtön szétnézünk, van még egy óránk a sötétség beálltáig. Hogy megkísértsem a sorsot, a diákoknak minden felszínen talált ércrögért tíz forintot ígértem, gondoltam ennyit megérne a dolog, abban ugyanis biztos voltam, hogy nem kell adósság miatt elzálogosítani ingóságaimat.

A nap már lebukott, erősen szürkült, amikor a fiatalok csatárláncba fejlődve elindultak lefelé a hegyoldalon, a gerinc csapásvonala mentén. Mi „öregek" végül is maradtunk őrizni a felszerelést, no meg egy kis szalonnapirításra is kedvünk szottyant. Megraktuk a tüzet, kihegyeztük a nyársakat, s az első szalonnaszelet éppen hogy „fogaskerékké" görbült a parázs fölött, amikor csatakiáltás harsant a fák közül.

Révi Laci loholt vissza a barlanghoz, átugrálta az útjába kerülő bokrokat, cserjéket. - Gyuri bácsi, Anti bácsi, tessenek gyorsan jönni, találtunk valamit! - kiáltotta, s nyomban vissza is fordult, várva, hogy kövessük. Sajnálkozva helyeztem biztonságba, a nyárs végén üvegesedő szalonnaszeletet, Anti is abbahagyta a hagymahámozást. Megindultunk a csörtetés irányába. Néhány száz méternyire a barlangtól, a sétaúttól jobbra, a hegyoldalban álltak a fiúk, valami nagyobbacska szikladarab körül. Közelebb érkezve semmi különöset nem fedeztem fel a szabálytalan formájú, másfél-két mázsás homokkőtömbön, amely félig-meddig az avarba süppedve hevert. A meredekebb lejtők alján tucatszám lehetett ilyeneket látni, a víz, a hő, a fagy munkája nyomán sok ilyen kőkolonc vált el a szálban álló szikláktól, minden tavasszal vándorútra gördült egy-egy kisebb-nagyobb darab. A fiúk izgatottan, csillogó szemmel néztek rám, valami ravaszkás, cinkos kifejezés is kiült az arcukra. Leguggoltam a kő mellé, Anti kissé távolabb figyelt. Semmi különöset sem láttam a kövön, akárhogy erőltettem a szemem, amorf tömege sem utánzott semmiféle figurális alakzatot, ami esetleg megtéveszthette volna az ifjú felfedezőket. Csalódottan álltam fel, s a diákok úgy látszik csak erre vártak. Révi Laci ekkor elkiáltotta magát, hogy fordíts, s a gyerekek nekifeszültek a kőnek. Hátára billent a sziklarög, s az a fele került felül, amin eddig feküdt. Egy szempillantás, és megértettem mindent. A kő viszonylag sima felületét 40-50 centis mélyedés törte meg, pontosan olyan fúró, feszítővas nyom, mint amilyenek a barlang nagylépcsős szakaszában, a rézsűs lejtaknában voltak láthatók. Most már rajtam is áthullámzott az izgalom, térdre huppantam a kő mellé, Anti is mellém telepedett. Tapogattuk, ujjunkkal simogattuk a hengeres bemélyedést. Semmi kétség, szakasztott mása ez barlangi testvéreinek, nem is a klasszikus értelemben vett félhenger, hanem akárcsak a föld alatt, ez is a legömbölyített élű, egyenlőszárú háromszög képét utánozza. A diákok lélegzet-visszafojtva figyeltek, Antival hol egymást, hol a követ bámultuk. Nyilván azonos a kor, azonos a társaság is, már mint amelyik a barlangban ténykedett - mondtam a gyerekeknek -, de hát ezzel ismét nem lettünk okosabbak, legföljebb annyival, hogy egykori „barlangász" őseink a felszínen is munkálkodtak. Hacsak nem a barlangból került a felszínre ez is - jegyezte meg elgondolkodva Anti - s lehet, hogy fején találta a szöget. Megvitatni a dolgot azonban már nem volt időnk, mert lenszőke famulusunk ismét közbekottyant. - Ne tessenek „eltájolódni" - szólalt meg -, mindjárt meglátják Gyurka bácsiék miért repesztgették itt valaha a köveket. Ezzel sebesen megindult fölfelé a hegyoldalon egy sűrűbb bozótos felé, s társai is utána csörtettek. Nyomukba szegődtünk mi is, s igyekeztünk lépést tartani a versenytempóban törtető társasággal. A fiúk kefesűrű cserjésbe vágtak utat. A bozótos közepén végre célhoz értünk, s egy kis tisztáson találtuk magunkat. Félig-meddig besötétedett már, de az elémtáruló látvány ez egyszer belőlem is indiánüvöltést csalt ki. Másfél méter hosszú, több mint fél méter átmérőjű homokkő kolosszus hevert a fűben, de nem akármilyen darab. Háromnegyed részét gyönyörűen megmunkálták, megfaragták, úgy hatott az egész, mintha valami nagyobb építményhez oszlopfőnek vagy oszloplábazatnak szánták volna. Az oszloptörzset tökéletesen megfaragták, simára képezték ki szabályos, hengeres felületét. Az elejét vagy talán a végét még csak durván lenagyolták, a törzsnél vastagabb négyzetes idomú bunkónak hagyták meg, s ebben a formában mesebeli óriások buzogányának is beillett volna ez a különös lelet. Megpróbáltuk megbillenteni, átforgatni ezt a nem tudni mit, hátha találunk rajta valami egyéb jelet - de ez nem ment könnyen. A kőbuzogány súlya elérhette a fél tonnát is. A hengeres törzs bunkó nélküli végét egyenesre metszették, aprólékosan megmunkálták, s körszelvény felületén a peremtől a középpont felé, mintegy öt centinyire szabályos bemélyített pászta futott körül. Mintha csak illesztési felületnek szánták volna a következő oszlophoz, amelynek csatlakozó részét ezek szerint negatívban kellett megfaragni. Révi Laci diadalmas hadvezérként lovagolta meg a zsákmányt, mintha csak mondta volna, hogy, na ehhez mit tetszik szólni?! Hát nem tudtam mit mondani, részben mert nem is tértem még egészen magamhoz a meglepetéstől, másrészt pedig lázasan kergették fejemben egymást a gondolatok. Az előttem heverő kőkolosszushoz hasonló figurát láttam már, csak azt nem tudtam pontosan, hogy valamelyik ásatásnál vagy pedig szakkönyvből fotózta le agyam ezt a hirtelen előbukkanó képet. Aztán egy pillanat alatt tudatosodott minden. Római út, illetve határjelző kő! Igen most már emlékszem, legfeljebb ez nagyobb, robosztusabb, mint amilyent én láttam valahol.

Teljesen besötétedett, botorkálva indultunk vissza a barlanghoz. Anti azt firtatta, hogy van-e közelben valamiféle római emlék? Valami rémlett, hogy a Budakeszi felé vezető részen lett volna egy római hadiút, de ebben nem voltam biztos. Sőt már abban sem, hogy egyáltalán római koriak-e azok a kövek...

A fekete sziklák útvesztője

Hazaérve azonnal rácsaptam a telefonkagylóra. Zolnay Laci minden különösebb megindultság nélkül hallgatta beszámolómat a barlang közelében talált faragott kőről, eredetére vonatkozóan látatlanban nem foglalt állást. Mértéktartó higgadtsága engem is lehűtött, beláttam, hogy a sokszor rám jellemző türelmetlenséggel nem lehet gyors eredményre jutni. Végül is abban maradtunk, hogy egy később megbeszélt időpontban közösen folytatjuk a terepbejárást, s megpróbáljuk szűkíteni a barlang körül gyűrűző köröket.

Az eztán következő hetekben úgy rendezte a sors, hogy nem foglalkozhattam a hárs-hegyi feltárás közvetlen irányításával. Az intézetben ismét egy meghatározatlan időre, illetve a feladat elvégzéséig szóló kiküldetési rendelvény várt rám, ezúttal ismét az ország nyugati végébe kellett utaznom.

Elutazásom előtti napon gondterhelten tettem-vettem az intézetben, amikor Kessler Hubert szobájába invitált. - Ha nincs valami svindli a dologban - kezdte minden bevezető nélkül -, akkor az ország leggazdagabb vastartalmú ércét ástátok elő a Hárs-hegyen! Tiltakozni sem jutott időm, mert a következő pillanatban már az orrom elé terítette a barlangi ércminta vegyelemzési jegyzőkönyvét. Az elemzést Mándy Tamás egyetemi adjunktus végezte. A sűrűn teleírt papírlap alján ott állt: „A fenti vizsgálatok alapján a minta összetételére vonatkozóan a következőket mondhatjuk: 85,0 százalék Fe₂O₃, 59,3 százalék Fe, 15 százalék oldódási maradék, ennek legalább 2/3 része SiO₂, Mn kvalitatív próba negatív."

Meglepett az elemzési eredmény, erre igazán nem számítottam. Kesslernek igaza volt, valóban az ország legdúsabb érce került elő a barlangból, a csaknem 60 százalékos vastartalom erről tanúskodott. Bár csak lenne belőle néhány millió tonna - gondoltam -, aztán hangosan elnevettem magam. Hát hogyne, amikor egyelőre halvány fogalmunk sincs honnan származik, milyen bonyolult, hosszú utat tehetett meg a barlangig a Mándynak átadott mintadarab.

Főnököm félreértette váratlan jókedvemet, s gyanakodva méregetett, majd ügyészi hangsúllyal újfent megkérdezte, hogy az ércdarabot valóban a Hárs-hegyi-barlangból kapartuk-e elő? Miután konokul kitartottam a valóság mellett, töprengve nézett maga elé, aztán még mindig enyhe gyanakvással megjegyezte, hogy ő a mi helyünkben mielőbb igyekezne megkeresni az érc lelőhelyét.

Jó hangulatom egy csapásra elpárolgott, mivel nehéz útipoggyászom, plusz a körülöttem heverő műszerarzenál útra készen várakozott rám.

A nyugati határszélen nehéz terepmunka várt rám, reggeltől késő estig ezernyi teendőm akadt, s mégis kínos lassúsággal múltak a napok. Különösen a finis bizonyult keservesnek, mert hazatérésem előtt három nappal Szitár Feri távirata Körmenden ért utol. Barátom tömören közölte, hogy az oltár alatt áttörték a dugót, és bejutottak a Kadić-szakaszba, s roppant érdekes ez a járat. Végre elérkezett az indulás napja, de nem volt türelmem vonaton cammogni a fővárosig. Váltott autóstoppal igyekeztem hazafelé, s Szombathelyen én is táviratot menesztettem az Iskola utcába, jeleztem érkezésem várható időpontját, kértem, hogy feleségem szedje össze a gárdát, mert késedelem nélkül szeretném megszemlélni a Kadić-szakaszt.

Feleségem ismét jó szervezőnek bizonyult, mert mire csapzottan hazaérkeztem, népes tábor várakozott lakásomon. Ott volt Révi László, Milkovszki, a KISZ-esek vezetője, Révi barátja a hordó mellkasú, mackó küllemű Józan Gyurka. Kívülük még néhány diák, csak Szitár barátomat nem láttam sehol. Mint kiderült, ő sajnos gyengélkedett. Rendkívül aggasztott a hír, mert Feri nem egykönnyen ismerte el, hogy beteg.

Volt a társaságban még valaki, akit nem ismertem. Olyan 25-26 év körüli fiatalember szerénykedett a háttérben már amennyire 180 centin felül szerénykedni lehet. Rappai Lórántnak hívták. Néhány tömören fogalmazott mondattal közölte, hogy a Fővárosi Tanács klubjában Fazekas Gábortól hallott a barlangról és a kutatócsoportról, s örömmel felajánlja szolgálatait. Elmondta azt is, hogy eddig amatőrként foglalkozott barlangászattal, jó néhány szakkönyvet átböngészett, de szervezett formában most már szívesebben űzné tovább e mesterséget.

Míg a Ságvári-liget felé mászott velünk a busz, Révi Laci a maga érzékletes, de olykor túl hangos stílusában elmesélte, miképp jutottak be a nagyterem alá húzó barlangszakaszba. Szitár őt jelölte ki fővájárnak, s így ő bontotta ki a talajt, az oltár alatt nyitott kútszerű aknában. Már több mint kétszáz vödörnyi anyagot nyomtak ki a lyukból, amikor Révi lába alatt enyhén megremegett, majd hirtelen megsüppedt a törmelék. A következő pillanatban hatalmas robaj kíséretében beszakadt a vájvég feneke, s Révi mint valami színpadi süllyesztőben eltűnt a többiek szeme elől. Szerencséjére néhány méteres szánkázás után ismét szilárd talajt ért, néhány horzsolással megúszta a mutatványt, megijedni sem volt ideje. Lámpája elgurult, elaludt, de nem sokáig maradt sötétben, mert Szitár sebesen utána vetette magát, és sorra lelifteztek a többiek is. Hát így nyílt meg az út, az - immár semmi kétség -, mesterségesen eltömött Kadić-szakaszba.

Nemsokára a helyszínen magam is meggyőződhettem, hogy Révi nem túlzott, amikor a fenékbeszakadás mozzanatait ecsetelte. Magamban korholtam Szitár Ferit, mert meglehetősen könnyelműen irányította ezt az áttörést. Biztosító anyagot egyáltalán nem használtak, s a suvadásszerűen beszakadt akna oldalfalai most sem ígértek sok jót. El lehetett készülni, hogy a laza kitöltés újra elindul, s esetleg ismét eltömi a szabaddá vált utat. Ezért bármennyire is sarkallt a vágy, hogy beugorjak a lyukba, előbb a sebtében összeszedett gerendákkal szépen kitámasztottuk az oldalfalakat, ácskapcsokkal összefogtuk a támokat. Rappai Lóránt debütálása ennél a munkánál remekül sikerült, gyors, kitűnő ácsként mutatkozott be.

Révi ereszkedett elsőként alá, mondván, hogy ő már ismeri a terepet. Három perc alatt valamennyien lenn voltunk az új szakaszban, ami első pillantásra számomra legalábbis csalódást okozott. Keskeny folyosó kígyózott előttünk, amely többnyire olyan alacsony volt, hogy csak térden állva lehetett közlekedni benne. Egy S kanyar után fölfelé kellett kapaszkodni néhány métert, majd egy kisebb szoba nagyságú üregbe jutottunk, ahol végre kényelmesen fel lehetett állni. Ez a termecske viszont a felfedezőút végpontját jelentette, mert körös-körül lezárultak a sziklafalak. Révi Laci csillogó szemmel nézett rám, a többieknek is tetszett ez a csúszó-mászó járat, nem volt szívem ünneprontónak lenni. Tőlem telhetően dicsértem a „nagyszerű" felfedezést, s amikor kifogytam a jelzőkből, visszafelé haladva méterről méterre átvizsgáltam mindent. Rövidesen revideálnom kellett álláspontomat, mert csak az első impresszió volt semmitmondó. Először is kiderült, hogy a klasszikus értelemben vett, egymásba szakadó gömbfülkesorból áll ez a Z alakú járat, csak túlságosan feltöltődött ahhoz, hogy ezt első pillantásra megállapíthattam volna. A víz által simára koptatott sziklakúpok karéjosan ízültek egymáshoz, egyértelműen igazolták a hévizes jelleget. Az oldalfalak lefutásából, hajlásszögébűl nem volt nehéz kiszámitam, hogy ha eltávolítjuk a mesterséges feltöltést, tekintélyes légtérrel bővül barlangunk. A morfológiai összképből az is következett, hogy a hajdan itt munkálkodó víz izoláltan nem hozhatta létre ezt a szakaszt, mélyebben további gömbfülkéknek, termeknek kellett lenniük. A járat közepe táján gyanúsnak találtam a lefutó sziklafal hajlásszögét, s megpiszkáltam a laza üledéket. Csakhamar sejtelmesen sötétlő lyuk támadt az üledékfalban, s egy újabb kisebb méretű gömbfülke tárult föl. Amikor lámpámmal bevilágítottam a legfrissebb sütetű kavernába, diadalittasan elrikkantottam magam. A gömbfülke talpközeli részén jól fejlett borsókövek, egymásra halmozódott aragonitfürtök díszítették a sziklafalat, akár a kifordított báránybunda, olyan volt a kép. Ez az első „igazi" hévizes eredetű képződmény lázba hozta társaimat, egymást verték el a nyílástól, mindenki egyszerre akarta látni a „csodát", megtapogatni az aragonitgömböcskéket. Még ki sem örvendezhettük magunkat a barlang reményt keltő ajándékán, amikor Rappai Lóránt, akit tökéletesen hatalmába kerített a barlangi láz, betornászta magát egy sziklaperem alá, s onnan kiáltozott. Részben, mert valami érdekeset látott, másrészt mert be még csak bekúszott, de visszafelé nem sikerült kivergődnie. A perem alatt olyan keskeny volt a nyílás, hogy hirtelen elképzelni sem tudtuk Lóránt miképp paszírozta át magát. Szerencsére alul laza üledék feküdt, így nekiláthattunk Rappai kiásásának. Ő belülről segített, s így negyedóra alatt kiszabadítottuk szorongatott helyzetéből. Miután Lóránt kijutott, én már viszonylag könnyedén átkúsztam a sziklaél alatt. A szűkületen túl, ha nem is kényelmesen, de fel lehetett állni, egy másfél méter átmérőjű, csőszerű kürtő nyílott közvetlenül a fejem fölött. Csaknem függőlegesen húzott fölfelé ez a forrástölcsérhez hasonló járat, csak teljes szelvényében ki volt töltve üledékkel. Méghozzá nem geológiai üledékkel, hanem mesterséges-gyanús, humuszos, agyagos, köves törmelékkel, amit nyilván valahonnan felülről öntöttek ebbe a sziklacsatornába. Lámpámat magasabbra emeltem, s ekkor megláttam azt az érdekes valamit, amit Lóránt is felfedezett. Úgy tíz-tizenöt kilós vasérctömb ékelődött a kövek közé, törfelülete kékesfeketén, meggypirosan csillogott. Mosolyogtam a Rappai-féle szenzáción, az újszülöttnek minden vicc új eseten. Lóránt nyilván nem tudott még titokzatos vasérctömbjeinkről. Egyvalami azonban nekem is feltűnt. Az a hófehér kristályos csík, ami az érctömböt koszorúzta csaknem körös-körül. Kértem egy rövid feszítővasat, és óvatosan kipiszkáltam a kürtőt záró dugóból az ércrögöt. Lassan, elővigyázatosan dolgoztam, mert félő volt, hogy esetleg a nem tudom milyen mennyiségű dugó a nyakamba szakad, s ezen a helyen nem volt hová félreugrani. Végre megmozdult a zsákmány, s engedelmesen rámnehezedett. Az érctömb egyharmadát átkristályosodott cseppkőréteg borította, gyémántosan csillogtak a belső kristálylapok. Ezenkívül az ércrög mintegy öklömnyi darabon ugyancsak cseppköves mészkőhöz tapadt, ezzel együtt feszítették le eredeti települési helyéről.

Ez a sokat sejtető ércdarab mindenkit elbűvölt, társaim sorra dédelgették, simogatták újsütetű zsákmányunkat. Az érc származása felől most már gyerekjáték volt a megfelelő következtetést levonni. Aradi Antinak volt igaza, most már egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy barlangi eredetű az érc - ezt bizonyította a szervesen hozzátapadó anyakőzet, a cseppkőkéreg -, tehát valahol itt ebben az üregrendszerben fejtették ki ismeretlen elődeink. A hárs-hegyi „rejtély-erődnek" tehát egy újabb bástyáját sikerült bevennünk, de csak azért, hogy elébünk tornyosuljon a következő, amit még meg kellett ostromolni. Mert azt továbbra sem tudtuk, hogy hol keressük az érclelőhelyet. Ismertük a barlang minden zegét-zugát, bekúsztuk, bemásztuk járható szakaszait, de ércnek nyomát eddig sehol sem láttuk. Hasonfekve tanácskoztunk - ezen a helyen ez volt a legkényelmesebb -, s végül arra az álláspontra jutottunk, hogy az érc települési helyének valahol mélyebben, a számunkra még ismeretlen barlangrészekben kell rejtőznie. Egyedül Rappai Lóri kétkedett, mondván, hogy esetleg elkerülhette a figyelmünket az érces rész, legokosabb ha most azonnal körülnézünk a legmélyebb szakaszban. Lóránt ezt a részt csak hallomásból ismerte, mi viszont annál jobban, épp ezért nem is keltem védelmére, amikor a többiek lehurrogták. Ekkor azonban eszembe jutott a tölcsérterem után kezdődő fúrónyomos lejtakna, továbbá az a keskeny, Szitárék szerint mesterségesen elfalazott hasadék, amit még az első tüzetesebb felderítésnél találtak Labundi Tihamérral, s ahol én nem is jártam. A rendszer legmélyebb részét teljesen elhanyagoltuk, amióta a bejárati teremnél megkezdtük a feltárást, érdeklődésünket teljes egészében ez az elzárt Kadić-szakasz kötötte le. Ezenkívül a távolság, a mélység, a kiszállításra váró töménytelen mennyiségű meddő miatt vált mostohagyermekké barlangunk nagylépcsős szakasza.

Aztán váratlanul - nem is tudom hogy -, mint a villám hasított belém a gyanú. És ha a nagylépcsős szakasz nem is barlang, hanem úgy ahogy van mesterségesen kialakított rendszer? A nagylépcsők a szabályos metszetű lejtakna, a tölcsérterem fölött 65 fokos szögben felfelé húzó rész! Csupa szögletes formák, ereszke és sikló, az évszázadok óta hagyományos bányaművelés tartozékai! Hát persze, hogy bánya! Mi is lehetne más, mint bányavágatok leomlott, eltömött szövevénye ez a rész, hisz nyilvánvaló, hogy formájában, jellegében merőben elüt az itteni gömbfülkesoros, természetesen kialakult barlangi képtől! Hát persze, hogy bánya, nagy B-vel, méghozzá vasbánya, s ezt eddig nem vettem észre!

- Gyerünk a mélyszakaszba, lehet hogy Rappai fején találta a szöget! - kiáltottam.

Visszakapaszkodtunk a bejárati terembe, s begyújtottuk a nagy fényerejű Maxim-lámpát is. Ez a világítószerszám benzingőzzel üzemelt, s meglehetősen törékeny, kényes jószág volt. Úgynevezett álló munkahelyre volt alkalmas, mászkálásra kevésbé, fényereje viszont sokszorosan felülmúlta karbidlámpáink teljesítményét. Felderítésre épp ezért nem is használtuk, most azonban többféle meggondolásból is ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal vigyük. Begyújtattam a tartalék karbidlámpákat is, plusz a kézi reflektorokat, s mint az ünnepi világító, mozgó transzparens ereszkedtünk alá a nagylépcsős folyosón.

Szerencsésen megérkeztünk a tölcsérterembe, s az eddig még sohasem látott „nappali" kivilágításban minden másnak tűnt, mint ahogy eddig láttuk. A lejtakna felé vezető kúszójárat fölött például kékesfehér cseppkőlefolyás borította a sziklafalat, s ezt eddig észre sem vettük a rendszerint egy-két karbidlámpa fényénél. A megkövült cseppkőerecske fölött egy beöblösödés sötétlett vagy három méterre a fejünk fölött, s úgy tűnt, hogy vörös agyaggal van töltve. Gyanúsnak találtam ezt az agyagbeágyazódást, mert néhány helyen feketés sávok tarkították, de akárhogy erőltettem szemem, nem tudtam megállapítani, mi lehet az a feketeség. A sziklafal teljesen függőlegesen húzott a kupoláig, sőt kissé még át is hajlott, úgyhogy megmászásra gondolni sem lehetett létra vagy alpinszögek nélkül. Révi Laci ennek ellenére fogadkozott, hogy mintát hoz nekem abból a vacak agyagból, ha csak ez a vágyam. Neki is veselkedett, szinte körmével igyekezett megkapaszkodni a milliméternyi repedésekben, de újra meg újra visszacsúszott. Rappai végül is megunta Révi kínlódását, s javasolta, hogy építsünk gúlát a tornabemutatók mintájára. Ezzel máris terpeszbe állt, s felszólított, hogy kapaszkodjam fel a vállára, Révi pedig, mint a legkönnyebb, majd az én vállamon foglal helyet.

Nem nagyon lelkesített, hogy Révi szöges hegymászó cipőjében próbálja ki kulcscsontjaim teherbírását, de ha Rappai kibírja a kétszeres súlyt, akkor nekem igazán nincs ágálni valóm. Néhány sikertelen nekibuzdulás és tökéletes összeomlás után sikerült fölépíteni a gúlát, s Révi elérte az agyagbeágyazódást. Lóránt úgy állt mint a cövek, nekem apró csillagok villództak szemem előtt, de azért hangtalanul tűrtem a viszontagságokat. Révi ügyetlenkedett, szöszmötölt odafönn, helyezkedett mint a tojós galamb, s csaknem letaposta fülemet. Elvesztettem türelmem, és hangosan rárivalltam a fiúra, hogy markoljon egy adag agyagot a feketéből és a vörösből is, és mielőbb másszon le rólam!

- Markolok, bizony isten markolok Gyuri bácsi - harsogta Révi-, de hát ezt az izét nem lehet markolni, mert kőből van!

Rappai Lórit eme bejelentésére olyan intenzív nevetőgörcs kerítette hatalmába, ami felért egy ötös erősségű rengéssel. Ezt a megrázkódtatást már nem viselte el gúlánk, aminek újfent tökéletes összeomlás lett a következménye, s az ejtőernyős mutatványtól Révi barátunk szárközépig süppedt az agyagos törmelékbe. Miután Lacit kicibáltuk meggyökerezett pozíciójából, s helyreállt a lelki egyensúly, vallatóra fogtuk, hogy valóban kőből van-e az az agyag odafönn. Laci váltig erősítette, hogy igen és bizonyságul beszakadt, helyenként vérző körmeit dugta az orrunk alá. Révi észlelése lázba hozott. Csak nem!?...

Rappai is, én is tökéletesen megfeledkeztünk sajgó vállunkról, s újra nekifohászkodtunk a három fejű góliát felépítéséhez. Ezúttal azonban Révi vésőt és kalapácsot is vitt magával, s mi megfogadtuk, hogy álljuk a sarat, amíg használható darabot nem sikerül kivésni abból a megkövült agyagból.

A manőver ezúttal jól sikerült, Révi jó háromkilós darabot szakított ki a „kemény agyagból", amiről - ahogy sejtettem és reméltem - kiderült, hogy hamisítatlan vasérc. Fellebbent tehát a titok fátyla, ami oly sokáig foglalkoztatta képzeletünket, és vadabbnál vadabb teóriák kiagyalására késztetett. A diákok és Lóránt is úgy örvendezett, mintha Ali baba kincses kamrájára bukkantunk volna, én viszont úgy befelé szégyenkeztem egy kicsit. Hányszor, de hányszor megjártam ezt az utat, s mindannyiszor vakon mentem el az érc eredeti lelőhelye mellett. Amit mentségemre felhozhattam, az egyúttal tanulságnak sem volt megvetendő. Ismét bebizonyosodott, hogy gyér világításnál az ember keveset lát az örök éjszaka világából, különösen, ha fényelnyelő közeggel van dolga. Ezenkívül az ember akarva-akaratlanul a megszokás csapdájába esik, megfigyelőképessége, látásmódja mintegy beszűkül, ha csak arra figyel, amire eleve számít. Cseppkő, aragonit, gipszkristályok, vörösagyag, kékes, szürkés vagy sárgás árnyalatú sziklák, ilyenekhez szokott a barlangkutató, a látottakat ezek valamelyikével azonosítja, s az egyéb „jelekre" egyszerűen nem figyel.

Ettől a „nagy" pillanattól kezdve más szemmel tanulmányoztuk környezetünket, s rájöttünk, hogy a felderítést - legalábbis ebben a szakaszban - elölről kezdhetjük, s hogy ez az önrevízió mennyire szükségszerű volt, azt az elkövetkező órák igazolták. Valamennyi lámpát teljes fényerőre gerjesztettük, s újból szemügyre vettük a tölcsérterem fölé boruló kőkupolát. Hát igen. Nem kellett sokáig keresgélni, a tornamutatvánnyal megközelített ércfészek ikertestvéreit még három helyen felismertük, a beöblösödéseket körös-körül ilyen vörösagyagnak nézett valami töltötte ki. Ezek után már nem volt művészet rájönni, hogy tulajdonképpen az egész terem mesterségesen kialakított üreg, őseredeti állapotában érc tölthette ki, amit elődeink annak rendje-módja szerint kibányásztak innen. Egyszeriben funkciót kapott a tölcsérterembe lefutó „titánok lépcsőháza" is, a hatalmas, elnagyolt lépcsőfokok nyilván a közlekedéshez, a szállításhoz kellettek.

Mily könnyű utólag, immár a kétségtelen jelek birtokában okosnak lenni! A szemünk előtt kibontakozó formák most már teljesen új arculatot öltöttek, amit eddig természetes barlangüregnek, illetve részben mesterségesen átalakított kavernának néztünk, az most szinte ordított a művi beavatkozástól. Ám ilyenek azok a veszedelmes lélektani pillanatok, amikor az ember hajlamos az ellenkező végletbe esni, épp ezért magamat is, társaimat is figyelmeztettem, nehogy újfent lecsússzunk a nyeregből a ló túlsó oldalán. Arra gondoltam ugyanis, hogy a hajdani ércbányászok nyilván valamilyen természetesen oldott szükségjáraton, hasadékon át közelíthették meg először az érc települési helyét, s ezeket a talán csak kúszva követhető járatokat tágították tovább. Fel kellett hát készülni arra, hogy a mélyből feltörő vizek ebben a bányaszakaszban - ettől a naptól kezdve ez lett ennek a résznek a neve - szintén kisebb-nagyobb üregeket oldottak, s a bányászkodás következtében e kétféle, mesterséges és természetes üregforma egyveleggé vált, összemosódott. A történeti és geológiai feltárás szempontjából viszont egyaránt fontos volt e kettős arculat precíz szétválasztása, végre is tudnunk kellett, hogy mire számíthatunk a bányaszakaszban, ha egyszer itt is megkezdjük majd a feltárást.

Most azonban az újrafelderítés, a „jól ismert" részek tüzetes átbogarászása várt ránk. A tölcsérterem után a 65 fokos szögben felfelé tartó meredek sziklarézsűt vettük szemügyre. Ezen a kellemetlenül csúszós, mintegy két méter széles és hét-nyolc méter hosszú sziklaalapon lehetett feljutni egy nagyobbacska üregbe, amit szárazteremnek neveztünk. A ferde sziklalap felső végén meglehetősen szűk átjáró képezte a kaput, amin keresztül be lehetett csúszni a bányaszakasz legmagasabban fekvő kavernájába. Ez a terem rászolgált száraz jelzőjére, ott ugyanis a legcsapadékosabb időben sem észleltünk csepegést, valamilyen vízrekesztő réteg húzódhatott a főte fölött. Ezt a különben formailag impozáns termet eddig nem méltattuk különösebb figyelemre, miután nagyrésze oligocén korú, úgynevezett hárs-hegyi homokkőben keletkezett, s megállapításunk szerint omlás által jött létre. Nem szerepelt a távlati feltárási tervek között sem, tekintve hogy a kisebb-nagyobb kvarcszemcsékből összecementálódott hárs-hegyi homokkő keménységénél fogva ellenáll a víz oldó hatásának, barlangképződésre alkalmatlan üledékes kőzet. Sebtében annyit állapítottunk meg jelenlétéről az első terepbejáráskor, hogy minden valószínűség szerint a hegyképző mozgások következtében a fő törésvonal mentén ékelődhetett a barlang mészkőtömegébe. Nem is találtunk ebben semmi különöset, miután a hegy fedőrétegét ez a homokkőréteg alkotta átlag öt-tíz méter vastagságban. Ezenkívül az üregrendszer egészében a legmagasabb pontot foglalta el, legtávolabb esett a bejárattól, mi pedig elsősorban a mélyebb részekben akartuk követni a hajdan feltörő hévizek útját.

A lámpák össztüzében, a jó fényviszonyok mellett azonnal sikerült újdonságot felfedezni a sziklarézsű két oldalán. Aki eddig felkapaszkodott ezen a meredek kőlapon, saját testi épségének istápolásával volt elfoglalva, lámpájával a fogás- és lépéshelyeket figyelte, megcélozta a szárazterem kapuját, s nem nagyon volt alkalma - mint jómagamnak sem - alaposabban körülnézni. Nos, pedig a sziklameredély két oldalát a szokványos mészkőtől ordítóan eltérő feketés, vöröses kőzetek követték, amit holmi röpke pillantással agyagnak, homokkőnek vélhettünk, ha kapaszkodás közben egyáltalán pillantásra méltattuk az oldalfalakat. Most, hogy egyszerre többen indultunk neki a rézsűnek, segíthettük, biztosítottuk egymást, kikúszhattunk az oldalfalakhoz. Elsőként én evickéltem oldalvást, közvetlen falközelben, s a meglepetés már nem is volt meglepetés. Illetve mégis, mert nem akármilyen összetételű ez a mintegy két méter hosszan látható, s közel egy méter vastag érctelep, ami a szemközti oldalon valamivel jobban elvékonyodva folytatódott. Közelről a szivárvány minden színében pompázott az ércfal, citromsárga, cinóberpiros, kék és kékesfekete árnyalatok váltakoztak. Az ércrögök helyenként sejtes, szivacsos lyukacsait hófehér tűkristálykák töltötték ki, amit hirtelenjében gipsz-, illetve alabástromkristályoknak ítéltem. Ezt a pompás látnivalót nem volt könnyű megközelíteni, a szemlélődésre alkalmas sziklabütykön csak egy ember fért el, így egymás után cseréltünk helyet, s alulról megtámasztottuk a delikvenst, hogy nyakát ne törje. A színpompás látvány kire-kire temperamentuma szerint hatott. Lelkesedett, szinte izzott a társaság. Amikor csillapodott valamelyest a felajzott hangulat, újra visszaereszkedtünk a tölcsérterembe, s kellő távolságból vettük szemügyre az ércfészek elhelyezkedését, az anyakőzethez való viszonyát. Miután helyére került minden, nem volt nehéz megállapítani, mi történt itt hajdanán, rekonstruálni lehetett az eredeti állapotot. A rézsűs fekü, a triász mészkőből álló sziklalap lényegében egy meredek dőlésű vető síkja volt. Erre telepedett a vasérc, ezen futott az érctelér - ha egyáltalán telérnek volt nevezhető -, amit átvágtak, kitermeltek a bányászok, középütt az anyakőzetig lefejtették a hasznosítható anyagot, s így jött létre ez a felfelé ívelő kőlap.

A tölcsértermi szemlélődés után ismét nekifohászkodtunk a meredek útnak, hogy a szárazteremben folytassuk a felderítést. Szó ami szó, a hason átkúszható „kapuról" is kiderült, hogy körös-körben tömör vasércből áll, s csak beljebb olvad át homokkőbe, s a talpponton pedig közvetlenül a mészkőre települ. A szárazterem északkeleti részén, lényegében a rézsűs telep dőlés irányának folytatásaként megtaláltuk a hematit-limonit beágyazódásokat, miután a lefutó falsík mentén eltávolítottunk néhány mázsa törmelékanyagot. Maga a szárazterem egyébként valóban nem sok jóval kecsegtetett, már ami a testi épségünket illette. Hatalmas, több tonnányi töredezett homokkőtömbök csüngtek a fejünk fölött, s nem lehetett tudni, hogy az összeékelődésen, a boltozati feszültségen kívül mi marasztalja őket helyükön. Ebben a pokoli összevisszaságban, amit szakterminológiával zavart tektonikai szerkezetnek mondunk, nem volt könnyű megállapítani, hogy mi min települ. Nekem az volt az érzésem, hogy ebben a szakaszban iszonyatos omlás indulhatott el talán nem is olyan nagyon rég, s amikor még aktív bányászkotlás folyt a barlangban, egészen más lehetett ennek a legmagasabban fekvő üregnek a képe. Érdekes, tanulságos lett volna megbontani a terem északkeleti oldalát, és követni a színpompás ércvonulatot, de erről több szempont miatt is le kellett mondanunk. Biztosító ácsolat nélkül nem lehetett itt semmit sem kezdeni, másrészt pedig régészeti, ipartörténeti emléknek kellett tekintenünk a bányaszakasznak ezt a részét, s ezért ragaszkodtam hozzá, hogy az ércfészkek települési helyén ne változtassuk meg az eredeti képet.

Visszacsúszkáltunk hát szépen a tölcsérterembe, s a lejtakna felé vezető úton folytattuk az ércvadászatot. A lejtős vágatig vezető csúszós, sáros kúszójáratban nem sokat láttunk, ez a belül ragadós „cső" körös-körül törmelékes agyagmasszából állt. Ahhoz, hogy itt szerkezetileg is eligazodjunk, el kellett volna távolítani a töméntelen mennyiségű meddőt. Erre azonban a bejárati szakasz feltárása előtt gondolni sem lehetett.

Papp professzor közbeszól

Az érctelepek felfedezésének híre gyorsan terjedt, s a kelleténél nagyobb vihart kavart. Az elfelejtett, a szakmai körökben oly sokáig jelentéktelen üregnek tartott barlang egyszeriben divatossá vált, egyik napról a másikra az érdeklődés központjába kerültünk. A hárs-hegyi ércesedéssel foglalkozott a rádió, a sajtó, ismeretlen, különféle foglalkozású emberek levélben kértek tőlünk bővebb információt, lakásomon sorozatban csöngött a telefon.

A nem várt népszerűségnek akadtak kellemetlen következményei is. Vasárnapi kirándulók, kíváncsiskodók hada szállta meg a barlangot, s meglehetősen zavarta munkánkat. A csoportos idegenvezetést, ha olykor kelletlenül is, még el lehetett rendezni valahogy, azt azonban nem garantálhattam, hogy minden hívatlan vendég ép bőrrel ússza meg a föld alatti felfedezőutat. Balsejtelmeim sajnos nem csaltak, mert az egyik vasárnap, mialatt a Kadić-szakasz feltárásával foglalatoskodtunk, egy mindenre elszánt házaspár viharlámpákkal felszerelve beosont a hátsó szakaszba. Ezek a különben szimpatikus fiatalok már kora reggel a barlang körül ólálkodtak, s már akkor figyelmeztettük őket, hogy vegyenek erőt kíváncsiságukon, ebédszünetkor majd adok melléjük valakit, és akkor megnézhetik a bányaszakaszt.

„Ismeretlen korú, ismeretlen rendeltetésű tárgy.” Ez a vörös-márványmedence a barlang alatti lejtőn bukkant napfényre

Természetesen nem hallgattak ránk, vesztükre. Az történt, hogy az asszonyka a rézsűs sziklán visszacsúszott, s egyensúlyát vesztve a tölcsérterembe zuhant. Mozdulatlanul, összegömbölyödve feküdt, amikor soha nem látott sebességgel leszáguldottunk a baleset színhelyére. Fél arcát vér borította, csúnya seb tátongott homlokán.

Elsősegély, sebtében összerótt hordágy, Ságvári-liget, telefon a mentőknek. A szenvedő alanynak szerencséje volt. Néhány sebészeti öltéssel és kapoccsal, s enyhe kis agyrázkódással megúszta a kirándulást. Háromnapi megfigyelés után elhagyhatta a kórházat.

A kellemetlen epizódból mindenesetre okultunk. Kötélkordonnal vettük körül a barlang előterét, s a gátlástalanabbját kivéve a veszélyes övezeten kívül tarthattuk az avatatlan kíváncsiskodók zömét. Fazekas Gábor is értesült a fiatal házaspár esetéről, s ő már jogász szemmel mérlegelte a lezajlott eseményeket. Figyelmeztetett, hogy mint a feltárás vezetője, s a kutatási engedély birtokosa, a feketén behatolók testi épségéért is vállalnom kell a büntetőjogi felelősséget. Javasolta, hogy a barlang közvetlen környékén helyezzünk el néhány figyelmeztető táblát, de legokosabb volna, ha valamiképp lezárnánk a barlang bejáratát.

Sajnos, fölöslegesen fáradoztunk. Állampolgári fegyelemből cudarul vizsgáztak a kirándulók. Az ellopott, összetört, olvashatatlanná nyomorított táblák helyett három hét leforgása alatt háromszor tettünk fel újakat, aztán abbahagytuk a reménytelen próbálkozást. Révi László és Józan Gyurka remekbe ácsolt, kovácsoltvassal megerősített tölgyfaajtajával sem jártunk jobban. A zárszerkezetet vagy fél tucatszor föltörték, s egy szép napon magát az ajtót verték szét darabokra keretestől, mindenestől, pedig ez legalább félnapi izzadságos munkájukba kerülhetett az ismeretlen tetteseknek.

Ezek után - rá kellett döbbennünk - egyetlen megoldás mutatkozik. Olyan „bombabiztos" páncélajtót felszerelni s ezt olyan trezor erősségű zárszerkezettel ellátni, amivel nem birkózhatnak meg a mindenre elszánt barlangi betörők. De hol tegyünk szert ilyen „erődkapura", honnan szerezzünk erre pénzt?! A legolcsóbb árajánlat egy ilyen erősségű ajtó elkészítésére csekély hatezer forintra rúgott, még csekélyebb egy esztendő átfutási idővel.

A barlang környékét ábrázoló térkép 1765-ből

Múltak a hónapok, s mi elkeseredetten ostromoltuk a Kadić-szakaszt. Elkeseredetten, mert az ide bezúdított tömedékanyag töméntelen mennyiségűnek ígérkezett, s munkánknak nem sok látszata volt. Bibliai átkokat szórtam a jámbor kápolnaépítőkre, s a jelek alapján csaknem bizonyos voltam benne, hogy ezt az oltár alatt húzódó gömbfülkesort biztonsági okokból temették be a súlyos oltárépítmény miatt. A sziszifuszi rabszolgamunka közepette csupán az tartotta a lelket embereimben, hogy a félig felszíni, félig barlangi származású meddő gazdagon tartalmazott régészeti leletanyagot. Minden alkalommal szép számmal bukkantak elő az ős- és középkori kerámiatöredékek, a különböző csontok garmadája, s ez a vajon mi kerül még napfényre játék éberen tartotta a figyelmet, feledtetni tudta a kegyetlenül kemény földmunkát. A leleteket gondosan kezeltük, a szakrégészek időről időre megtekintették a feltárást, s ők sem állapíthattak meg mást, mint amit mi is világosan láttunk. A Kadić-szakasz kitöltésanyaga máshonnan áthordott, agyonbolygatott kultúrréteget alkotott, nem volt érdemes óvatosan kezelni, centiről centire szelvényezni. Klasszikus régészeti értelemben ez a települési helyzet lerontotta a leletek értékét, de ezt a tényt bölcsen elhallgattam a fiatalok előtt. Nem akartam, hogy kedvüket veszítsék, s azt sem, hogy figyelmük csökkenjen. A felszíni meddőhányón legkevesebb két ember tartott állandó ügyeletet, s az élőláncon érkező vödrök tartalmát markonként átválogatták, mielőtt lezúdították volna. Az ügyeletes „régészek" így szívből örvendeztek minden vacak kis cseréptöredéknek, félretettek minden gyanús kődarabot, nadrággomb-szilánkot, s feladatukat döntő fontosságúnak tekintették. Nem is kerülte el figyelmüket semmi, még az öklömnyi összetapadt agyagrögöket is gondosan szétmorzsolták. Miután a hányó-ügyeletből időről időre csaknem mindenki kivette részét - a különböző posztokon váltogattuk az embereket -, a csoport tagjait köteleztem a rendszeres múzeumi látogatásra, a szakirodalom tanulmányozására. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy felismerjenek mindent, ami fontos, ne nézzék például az őskori kőszerszámot közönséges kődarabnak, az esetleges pénzleletet rozsdás konzervdoboz töredékének.

Ez a sajátos „kontár-képzés" így volt jó, így volt helyes. A területileg illetékes múzeum hozzájárult ugyan ahhoz, hogy szakemberei közül néhányan társadalmi munkában hivatalosan ellenőrizzék a feltárást, de társadalmi munkában és nem másképp! S csak néhány év múlva és akkor is csak néhány hét erejéig adott megbízást egy-egy csekély részprobléma tisztázására, ami az ügy egészét tekintve alig volt több a semminél. Az őskori anyag felügyeletét ketten vállalták. Schreiber Rózsa, a területileg illetékes múzeum és dr. Kalitz Nándor, az akadémia régészeti kutatócsoportja képviseletében.

Ilyen körülmények között mit tehettem volna mást, mint hogy saját erőnkre támaszkodjam. Igazán nem várhattam, hogy Zolnay, Nagy Emese és az őskorosok minden feltárási napon a helyszínen legyenek, mint ahogy nem is lehettek magán- és hivatalos elfoglaltságuk miatt.

Sok egyéb mellett talán ez késztetett arra, hogy megőrizzek minden leletnek tekinthető darabot, hogy lehetőleg semmi emberi tevékenységhez kötődő emlék se kerüljön a meddőhányóra. És talán a legfontosabb szempont, számomra legalábbis a legfontosabb. Az már az előbbiekből is kiderült, hogy a barlangban a különböző korokban folyó élettevékenységet írásos emlékek alapján nem tisztázhatjuk. A remeteodú rejtelmes múltjára éppen a tárgyi bizonyítékok hívták fel a figyelmünket, s a továbbiakban is csak ezektől remélhettük, hogy feloldhatunk egy-egy kérdőjelet a sok közül. A barlang történeti múltjának szintézise szempontjából fontos volt minden apróság, darabonként és összességében, statisztikus megoszlás szerint, s az ebből levonható következtetéseket igazán nem bízhattam másra, kívülről, legföljebb csak egy-egy szűkebb szakterületen belüli eligazodáshoz várhattam segítséget.

Barlangi hasonlattal élve ismét eltévelyegtem a gondolatok egyik oldalágában, de ezt talán megbocsátja, megérti az, aki eddig figyelemmel követte az eseményeket. Szóval a Kadić-szakasz. Hogy miért éppen ezt a csaknem színültig feltöltött kavernasort ostromoltuk, amikor talán a barlang más részein izgalmasabb munka kínálkozott? Két okból. Először, mert maroknyi kutatógárdánknak a pillanatnyi technikai felszereltsége mellett hatósugara nem terjedt tovább. Ahhoz, hogy a bányaszakaszból továbbítsunk meddőt a felszínre, nem volt elég emberünk. Másodszor pedig, a barlang fő tengelyvonulatában végigfutó tektonikus hasadék dőlésszögéből úgy számítottam, hogy ezen az oldalon illenék megtalálni az oldási talppont közelében kialakult nagyobb barlangi termeket, az áhított, ember nem járta szűz szakaszt. Végül is ez volt a tét, a barlangképző hidrotermális tevékenység tanulmányozása, közelebb vinni a hévizes rendszerek feltárásának prognózisát az e téren jóval egzaktabb módszerekkel dolgozó hidegvizes-karsztos barlangok kutatási szisztémájához. A szubjektív hatásoktól mentes olvasó most ismét gyanakodva felkaphatja fejét, mi ez a magyarázkodás, hisz nem így indult az egész Bátori-ügy!

Így igaz, valóban nem így kezdődött. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy amikor ez az öreg remeteodú első régészeti leleteivel, legendás történeti múltjával feladta a leckét, engem és munkatársaimat is magával ragadtak ezek a cseppet sem hévizes problémák, amiből később már nem tudtunk és nem is akartunk szabadulni. Az eredeti célt viszont, legalábbis, ami engem illet, egy pillanatig sem téveszthettem szem elől. Más kérdés az, hogy az eddigiekben éppen a régészeti, történeti vonatkozások kerültek túlsúlyba, miután in situ is bolygatott, de kiadós kultúrrétegek fedték a geológiailag intakt üledéket, a hévforráskürtők jégkorban eltömődött járatait. S mindehhez, hogy az egyébként is bonyolultnál még zavarosabbá váljék a kép, rábukkantunk a vasércre is, aminek szintén megvannak a maga rendhagyó geológiai és történeti problémái, dupla vagy tripla kérdőjelei.

A selmecbányai expedíció. Kutatógárdánk kisebb csoportja az aranybányába való leszállás előtt

Amikor el kellett dönteni, hogy a barlang melyik pontjára összpontosítsuk erőinket, természetesen a bejárati terem kitöltésanyagának eltávolítására is gondoltunk, s régészeti meggondolásokból is ez az üreg ígért legtöbbet. De, s ezt többször is hangsúlyozom még, mi elsősorban szpeleológiai kutatást végeztünk, s a feltételezett, ismeretlen mélyebb szakaszokba igyekeztünk bejutni. A régészeti, történeti háttér ennek vetületében legföljebb azt követelte, hogy a feltárás folyamán minden vonatkozásban teljességre törekedjünk, komplex egészként kezeljük és analizáljuk mind a régészeti, mind a geológiai megfigyeléseket. A hegyboltozat alatt kialakult barlang térbeli helyzetét tekintve, a bejárati terem a rendszer egyik legmagasabban fekvő kavernája volt, a mélyből feltörő meleg vizek ezt a részt oldották ki utoljára, innen húzódtak vissza legelőször, következésképp nekünk is az elérhető legmélyebb ponton volt ésszerű megkezdenünk a feltárást. Egyéb oka is volt, amiért az előcsarnok feltárását nem erőltettem. Miután az oltár alatti részt áttörtük, hozzávetőleges képet alkothattunk a bejárati termet kitöltő behordott és természetes üledékanyag vastagságáról. Miután az előcsarnok alapterülete megközelítette a 100 négyzetmétert, a kitöltés vastagságát legkevesebb 3 méteresre becsültük, nem volt nehéz kiszámítani, hogy ebből a teremből mintegy 300 köbméternyi anyag várt kihordásra. Kézi erővel, emberlánc közvetítésével annyi lett volna nekifogni ennek a munkának, mint csuporral meregetni a Balatont. Az akkoriban rendelkezésünkre álló szállítóeszközökkel, aminek legkorszerűbb tartozéka a tízliteres vizesvödör volt, műszakonként két-három köbméteres teljesítménnyel számolva körülbelül egy-másfél év alatt talán felszínre hordhattuk volna ezt a mennyiséget. Számolva természetesen azzal, hogy a társaság egyéb, a „civil" életben kötelező elfoglaltsága miatt önként feláldozott szabadságát is hozzáadva a vasárnapokhoz, évenként körülbelül 70-80 napot szánhatott a barlangi munkára. No persze, ha csillepálya, csille, futószalag stb. állt volna rendelkezésünkre, akkor...

A század eleji Kadić-térképen felfedezett „ismeretlen" barlangrész döntötte el végül is, hogy hol szondázzuk meg először a hegy gyomrát, s miután ebbe a szakaszba beverekedtük magunkat, további teendőinket már ez határozta meg. Mint említettem már, a felszínig ezt a távolságot tudtuk átölelni, s ezenkívül tulajdonképpen ezt a nagyterem alá futó gömbfülkesort tekinthettük az előcsarnokot kioldó vizek ősjáratának.

Teljes erőbevetéssel megindult hát a Kadić-szakasz feltárása, de csakhamar - néhány hónap múltán - rossz érzéseim támadtak, hogy törököt fogtunk ezzel a gömbfülkesorral. A tömedékanyag csak nem akart fogyni, ahogy mélyebbre ástuk be magunkat, mind jobban szétterpeszkedtek a sziklafalak. Hosszabb szünet után Aradi Antal és Heller Mihály újra bekapcsolódott a munkába, sőt Heller barátom a kamaszkor fölös energiájától duzzadó Péter fiát is beoltotta a barlangi méreggel. Megjelenésük sokat lendített a csoport termelékenységén, én azonban egyre reménytelenebbnek ítéltem vállalkozásunkat. Méréseim, valószínűségen alapuló számításaim arra utaltak, hogy ezen a részen sem kevesebb a kiszállításra váró meddő, mint a bejárati teremben, s ahogy mélyült talpunk alatt a talaj, nőtt a távolság a feltárási pont és az előcsarnok szintje között, szállítási nehézségeink is fokozódtak. Ezenkívül számolnom kellett a lehető legrosszabbal is, nevezetesen, hogy minden biztató jel ellenére nem bukkanunk majd ember számára is járható vízjáratra, amelyen át megközelíthetnénk a feltételezett szűz barlangrendszert. És ha több esztendei kemény munka után zsákutcába jutunk, s áttörhetetlenül bezáródik előttünk a szikla? Bizonytalanná váltam, s nem voltam elég okos, hogy kétségeimet nyers őszinteséggel a többiek elé tárjam-e? A lovagiasság szabályai szerint talán ezt kellett volna tennem, ugyanakkor viszont féltem, hogy jó néhány emberemnek kedvét szegem, s magam oltogatom a fiatalok lelkesedését. Ezért aztán hosszú vajúdás után megalkudtam önmagammal és a körülményekkel, s csupán csak az „öregeknek” mondtam el minden kertelés nélkül aggályaimat. És lám csak. Az ember hajlamos arra, hogy minden titkok kizárólagos tudójának, mindenkinél bölcsebbnek higgye magát. Az öregekkel folytatott tanácskozás alatt kiderült, hogy ők is hasonló kétségekkel küzdöttek, várható sikereinkkel kapcsolatban ugyanolyan fenntartásaik voltak mint nekem. „Drámai" bejelentésemmel nem mondtam semmi újat, semmi meghökkentőt, a kockázattal mindegyikük számolt, de nyavalygás nélkül végezte feladatát. Szégyenszemre a végén még az újoncnak számító Rappai Lóránt vigasztalt, s szerénykedve előhúzott táskájából egy félívnyi pauszt. A nagy műgonddal készített műszaki rajzon egy Lóránt által tervezett csigarendszer képe bontakozott ki, amivel számottevően meg lehetett gyorsítani az anyagszállítást. Lóránt csendesen még azt is közölte, hogy a csigasorhoz a legszükségesebbeket, dugipénzét feláldozva, már be is szerezte, én csak néhány méternyi kötélről és acélsodronyról gondoskodjak.

Barátaim állhatatossága, megértő szolidaritása némiképp helyrebillentett, s másnap mindenesetre kiegyensúlyozottabb hangulatban készülődtem Feri bácsihoz. Feri bácsiról, azaz Papp Ferenc professzorról a Műegyetem ásvány-földtani tanszékének vezetőjéről nem szóltam még. Tiszteletre méltó személyiségét, tudományos érdemeit a népszerű természettudományos irodalom iránt érdeklődő olvasótábornak úgy hiszem fölösleges volna bemutatnom. Ennek a fáradhatatlan tudósnak a Bátori-barlanggal kapcsolatos szerepéről viszont bővebben kell beszélnem. És mielőtt bárki megütköznék még az esetleg bizalmaskodónak tűnő Feri bácsi tituluson: Papp professzorhoz régi eredetű személyi kapcsolatok fűztek. Patrónusomnak, atyai jó barátomnak mondhattam őt, de valamennyien, szűkebb és tágabb értelemben vett tanítványai mind Feri bácsinak szólítottuk, azzal a tisztelettel, amit a konvencionális professzor úr megszólítás sohasem fejezhet ki.

Omlik, nem omlik? Terepszemle a nagy kupolaterem feljárójánál

Megígértem Feri bácsinak, hogy eljuttatok a tanszékre néhány reprezentatív küllemű és nagyságú ércmintát, s most ebbeli adósságomat törlesztve egy hátizsáknyi adaggal állítottam be hozzá. Percre beosztott elfoglaltsága mellett a délelőtt egyik felét nekem, illetve a barlanggal kapcsolatos ügyeknek szentelte Feri bácsi, a barlangi ércesedés nem éppen hétköznapi problematikáját akartuk értékelni ezen a napon. Félig-meddig bele is bonyolódtunk ebbe a témakörbe - bővebben erről is majd később -, aztán magam sem tudom miképp a feltárással kapcsolatos nehézségekre terelődött a szó. Feri bácsinak is elkeseregtem aggályaimat, tanácsot tértem tőle, mit tegyünk. Ostromoljuk tovább a megkezdett szakaszt, vagy vonuljunk át a barlang egy más pontjára?

Feri bácsi ismerte a feltárás előzményeit, minden epizódot, ami addig történt. Szokása volt, hogy csukott szemmel hátradőlt székében, s úgy hallgatta az embert. Csakhogy nála ez az „alvó póz" a legteljesebb éberséget jelentette, a vizuális hatások lereteszelésével összpontosította figyelmét a beszélő mondókájára. Beszámolóm végén kinyitotta szemét, s rajzoltatott velem néhány metszetet a Kadić-szakasz felszínhez viszonyított helyzetéről. Maga is méricskélt, számolt egy darabig, majd a következő mondattal bocsátott utamra: „Ne adjátok fel azt a szakaszt, nem kell a nehézségek elől meghátrálni! Amit tudok segítek. Vasnapra szedd össze embereidet, megnézlek benneteket."

Tiszteltem, becsültem Feri bácsit, örültem is, hogy vasárnap meglátogat bennünket, de a kurta biztatástól nem voltam túlságosan elragadtatva. Nem tudhattam persze, hogy patrónusom kellemes meglepetést tartogat számunkra. A következő vasárnap már korán reggel kimentünk a barlanghoz, leszakadt fülű vödreinket, kicsorbult, törött nyelű szerszámainkat kellett rendbehoznunk. Belemelegedtünk a kényszerű és időt rabló karbantartási teendőkbe, s a magam részéről meg is feledkeztem arról, hogy kedves vendégre számíthatunk. A barlanghoz vezető útkanyarban fiatalok népes csoportja tűnt fel, felénk tartottak. Zsibongva közeledtek, lehettek vagy harminc-negyvenen, s én meglehetősen elutasító tekintettel szemléltem a hívatlan vendégsereget. Biztos voltam benne tudniillik, hogy a barlangot szeretnék megnézni. A hárs-hegyi feltárás híre sokfelé eljutott, s vasárnaponként mind több kíváncsiskodó akadt, aminek nem nagyon örültünk. El is határoztam, hogy ez egyszer konokul ellenállok, csak este a műszak végén engedem le a fiatalokat a barlangba, ha addig van türelmük kivárni. Révi Laci ellenérzéséből sokkal praktikusabb gondolatok születtek, miközben az egyik lyukas vödröt szögecselte. Eléggé hallhatóan morgott. Be kellene fogni néhány órára ezeket a fejeket a melóba, fizessék meg csak szépen a belépti díjat! Nem is utolsó ötlet, gondoltam, de ekkorra már elém toppant a csoport ifjú vezetője, egy nyúlánk, húsz év körüli fiatalember. Miután megtudakolta, hogy én vagyok-e akit keres, s közölte, hogy Feri bácsi tanítványai valamennyien, első- és másodéves mérnökhallgatók, és segíteni jöttek. Mondjam meg mit csináljanak, este hétig rendelkezésünkre állnak. A professzor úr pedig délután érkezik.

A bejelentést döbbent csend fogadta, igyekeztünk leplezni, hogy örömünkben majd kiugrunk a bőrünkből. Míg a karbantartás végső aktusa zajlott, rögtönzött előadást tartottam az egyetemistáknak a barlang történetéről, a feltárás pillanatnyi helyzetéről, és hogy mit, miért csinálunk. Úgy gondoltam, hogy a beavatottság némi értelmet ad majd az eztán következő rabszolgamunkának.

Feri bácsi nem várt meglepetése busás hasznot ígért, igyekeztünk is kihasználni ezt a lehetőséget. Ezzel a létszámmal kartávolságnyira elhelyezkedő élőláncot alkothattunk a legmélyebb ponttól a hányóig, s csupán a vájárbrigádon múlott, hogy akár negyedpercenként érkezzék egy-egy teli vödör a felszínre. Az égből pottyant inváziós sereg féktelen jókedvre hangolt valamennyiünket, s olyan iramban dolgoztunk, hogy szinte füstölt a szerszámok nyele. A mélyponton negyedóránként váltottuk a háromfős vájárbrigádot, aminek magam is oszlopos tagja voltam. Patakokban ömlött rólunk a verejték, de vágtattak, röpültek is az üres és teli vödrök. Ha ez estig így megy, nyolc vasárnapra való adagot juttatunk felszínre.

Hegymozgató rohamunknak sajnos hátulütője is támadt. A hányón ügyeletes leletmentők nem győzték ezt az iramot, megnyugtatóan nem tudták átnézni a szünet nélkül egymásra zúduló vödrök tartalmát. A problémát néhány perces kiesés után huszárvágással oldottuk meg. Az eredeti hányótól távolabb, szűz területre öntettem le a vödrök tartalmát, azzal, hogy folyamatosan és később gondosan átválogatjuk majd ezt a külön kezelt anyagot is.

Ebédszünet után, ahogy ígérte, Feri bácsi is megérkezett. Hálálkodó mondataimat belémfojtotta, s bejelentette, hogy látni kívánja a feltárási pontot.

A struktúrájában mindjobban kibontakozó gömbfülkesor rendkívül tetszett vendégünknek. A sziklafalak dőléséből, lefutásából ő is arra következtetett, amire mi, hogy ez a szakasz lehet a hajdani hévforrástevékenység egyik fő feltörési pontja, föltétlen sikerrel kecsegtetett a feltárás. S hogy a látogatásra feltegye a koronát, bejelentette, hogy hasonló létszámú egyetemista csoportot még két-három alkalommal rendelkezésünkre bocsát, tetszésünk szerint éljünk ezzel a segítséggel.

Elfoglaltságom úgy hozta, hogy jó ideig a színét sem láttam a barlangnak, csupán telefonon értesültem a fejleményekről. Távollétemben Rappai Lóri vette át a stafétabotot, remekül irányította a munkát. Esővel, hűvös széllel búcsúzott el a vénasszonyok nyara, az emberhónapok következtek. Egy kis felszíni bejárásra szerettem volna felhasználni a még hómentes időszakot, amit Zolnay Lacival már régebben elhatároztunk, csak arra vártunk, hogy letakarodjék a lomb, így ugyanis jobban áttekinthettük a terepet.

Lacival egymást követő három délután bóklásztuk át a barlang környékét. Ki-ki a maga pecsenyéje után szaglászott, engem a hárs-hegyi homokkő alól helyenként kibukkanó mészkősziklák érdekeltek, a felszínen is nyomozható törés- és vetődésvonalak, a hajdani hévforrástevékenység újabb jegyeit kutattam. Zolnay épületmaradványok, netán az avar alatti rejtőző alapfal-csonkok után szimatolt. Úgy okoskodott, hogy amennyiben a barlangban hosszabb időn át folyt valamiféle tevékenység a középkorban - már pedig ez a vésős átalakítások, az apró leletek alapján kétségtelennek látszott -, akkor épületek is állhattak errefelé. Keresztül-kasul bejártuk a Hűvösvölgy, a Petneházy-rét felé leszakadó hegyoldalt, aprólékosan megfigyeltünk mindent. A kétféle látásmód szerencsésen kiegészítette egymást. A domborzati viszonyok rejtelmeiben én meglehetősen jól eligazodtam, felismertem egy-egy árkos kidudorodásról, tálszerű bemélyedésről, hogy mesterséges vagy természetes alakulat-e, amit látunk. Zolnay viszont kérlelhetetlenül felismerte, hogy az általam mesterséges földhányásnak vagy egyéb képződménynek ítélt jelenség mi lehet. Találtunk például néhány száz méterre a barlangtól egy bombatölcsérhez hasonló krátert, már alig-alig észrevehető körgyűrűs kidomborodással a peremrészeken. Azt biztosan láttam, hogy ez nem lehet minitöbör, berogyással keletkezett kráter, sem szenilis víznyelő, kidőlt faóriás sebhelye. Amikor kiáltozásommal odacsalogattam távolabb keresgélő barátomat, ő csak egy pillantást vetett a „leletre", s közölte, hogy múlt századi mészégető boksa. Kaparjak csak bele abba a pár méterrel odébb fekvő földhalomba, s mindjárt találok néhány salakos, rosszul kiégett mészkövet. Találtam is egész szekérderékra valót.

Hanem az öreg boksamaradványon kívül a háromnapos csavargás eredményeként találtunk egy-két olyan dolgot, ami felborzolta idegeinket. Az előjáték úgy kezdődött, hogy hiába akartam megmutatni Lacinak ama bizonyos faragott oszloplábazatot vagy egyebet, amit Réviék fedeztek föl a barlangtól nem messzire. Tízszer is újra elindultam a feltételezett irányba, s azt a sűrű cserjést, közepén a tisztást kerestem, ahol ez a nem tudom mi feküdt. Dühített a dolog, hogy elnyelte a föld a corpus delictit, pedig nem történt más, minthogy a lombja vesztett erdőben nem igazodtam el, és rosszul választottam meg az irányt. Zolnay vagy száz méterrel följebb vizslatott, és éppen figyelmeztetni akartam, hogy arra biztos hogy nincs, amikor Laci nagyot kiáltott. Hanyatt-homlok rohantam oda, s valóban barátom lába előtt hevert a szökevény, csakhogy nem az, amit mi Réviékkel találtunk. Emez vastagabb, de tömzsibb volt, s az a bizonyos körbe futó horony is hiányzott róla. Laci az iránt érdeklődött, hogy erről a három darabról van-e szó? És valóban! Nem messze tőlünk még két oszlopforma hasalt az avarban.

Összegeztük az erdei színjáték eredményét. Tehát három darab, illetve egy elveszett negyedik. Zolnay hússzor is körüljárta a faragott köveket, s a vállát vonogatta. - Fogalmam sincs öregem! - bökte ki végül. Ismeretlen rendeltetésű, ismeretlen korú tárgyak. Félkész vagy elrontott, abbahagyott darabok, a jó ég tudja mik!

Rezignáltan konstatáltuk a puszta tényt, amikor távolabb egy negyedik kőfantomra is rábukkantunk, s talán mondanom sem kell, hogy ez sem volt azonos az elveszett ötödikkel.

A régészeti talány kárpótlásául a sors úgy kegyeskedett dönteni, hogy másnap barlangásznapot rendez. Ezúttal északi irányba indultunk el a hegyoldalon, s a lombtalan fák közt már messziről felkeltette figyelmemet egy behemót púp, ami megszakította a hatvanfokos szögben lefelé futó lejtő síkját. Mészkőkibúvás volt ez is, középütt szépen fejlett tektonikus hasadék osztotta ketté, s a púp aljában, a hasadék tengelyvonalában picinyke barlangszáj sötétlett. Olyat dobbant a szívem, hogy szinte mennydörgésnek hallottam. Laci úgy mesélte később, hogy a következő pillanatban légkörön belül nekem sikerült először súlytalanságot produkálni, mert egy gyönyörű startfejessel szinte beúsztam a lyukon. Mint élő dugó a világosságot persze kívül rekesztettem, s a feneketlen sötétségen kívül semmit sem láttam. Mire kifaroltam a lyukból, Laci előásta a hátizsákból a zseblámpát, s következett a higgadt szemlélődés. Nos, minibbnél is minibb volt ez a barlang, de barlang volt minden ízében! Az elején még guggolva elfért az ember, s befelé tölcsérszerűen szűkült. Körülbelül három métert lehetett előrekúszni, s az üreg vége járhatatlan hasadékban folytatódott. Beljebb mintha ismét kitágult volna némileg, de ez a fény-árnyjáték csalóka látomása is lehetett. A barlangocska klasszikusan oldott kanelurái, a legömbölyített formák, a befelé húzó, ugyancsak vízmarta hasadék látványa viszont mennyi gyönyörűséggel töltött el! Egy pillanatig sem volt vitás, hogy hévizes forráskiömlési helyre bukkantunk, s a környékbeli hidrotermális tevékenység újabb jele megerősítette eddigi feltételezéseinket. Nevezetesen azt, hogy van mit keresnünk az öreg Bátoriban, nem akármilyen erők működtek errefelé annak idején.

Izgatottan magyaráztam Lacinak az oldásformák rejtjeleit, a tektonikus preformáció szerepét, majd betuszkoltam szegényt a lyukba, hogy demonstráljam mondókámat. Míg Zolnay odabenn hasalt, észrevettem egy másik sziklacsoportot, s otthagytam barátomat. Ő csakhamar „kigyönyörködte" magát, s mire visszatértem, Zolnay a barlangocska szájában csücsült, elmerülten nézegette a feje fölött összezáródó boltozatot. - Mondd csak Gyurkám - kérdezte, amint közelebb értem -, biztos vagy te abban, hogy természetes úton keletkezett ez az üreg? - Egészen biztos - válaszoltam megütközve, magad is láthattad! Miért kérded? Zolnay hallgatott, arckifejezéséről nem tudtam leolvasni semmit. - Legbelül stimmel, de az eleje, szólalt meg nagy sokára. Önkéntelenül hátráltam néhány lépést, s újra szemügyre vettem a lyuk bejáratát. - Nem értem mit akarsz ezzel - meditáltam hangosan -, nem látok semmi különöset, hacsak... Hacsak ott a fejed fölött... Ott mintha leszakadt volna egy nagyobb sziklatömb, de hát ez természetes lehasadás is lehet, nem merném állítani, hogy... - Ne is állíts semmit - vágott közbe Zolnay -, hanem gyere és ülj le a helyemre! Engedelmeskedtem a felszólításnak, helyet cseréltünk. A következő pillanatban megértettem mindent. A fejem fölött, pontosan megcélozva homlokom közepét, egy harminc centi hosszú fúró-feszítővas lenyomata sötétlett a mészkő felületén. Szakasztott mása azoknak, amilyeneket a Bátori nagylépcsős szakaszában látni. Egyezett az átmérő, sőt a szerszám profilja is. Az a bizonyos legömbölyített élű háromszög forma!

Néhány perccel előbb még azon törtem a fejem, hogy összefügghet-e ez a forrásjárat az öreg barlang egyelőre még ismeretlen rendszerével, s nem kellene-e ezen a helyen is megpróbálkozni az ostrommal. De most, hogy a Bátoriban ki tudja mikor mesterkedő elődeink kézjegye váratlan helyen bukkant fel, egyszeriben háttérbe szorította a szpeleológiai problémákat.

Míg lefelé bandukoltunk a hegyről Zolnayval, megpróbáltuk rendbe rakni a legújabb fejleményeket. Ami az oszloptorzóhoz hasonló faragványokat illeti, Zolnay elvetette azt a variációt, hogy római útjelző köveknek készültek volna ezek a fura bogarak. Az elnagyolt, félkész vagy elrontott forma stilárisan nem határozhatott meg semmit, sem kort, sem rendeltetést. Nem lehetett eldönteni, hogy néhány évtizede vagy jó néhány évszázada készültek-e. A faragványok közelében találtunk ugyan egy amorf, megmunkálás alá még nem vett, de fúrónyomos homokkőtömböt, s ezen az alapon fel lehetett tételezni, hogy az oszlopok egyidősek a barlangban történt átalakításokkal, illetve a bányászkodás korával.

A bökkenő csak az volt, hogy a bányászkodás középkori voltát is csak feltételeztük, de ha még el is fogadjuk, ez akkor sem bizonyítja azt, hogy az oszlopok is ebből az időből származnak. Ezeken nem találtuk meg a jellegzetes szerszámlenyomatokat, ezeket finomabb szerszámmal faragták. Persze, ha valamit nem találunk, az még nem jelenti azt, hogy nem volt, de azt sem, hogy föltétlen összefüggés lehet például a fúrónyomos homokkőtömbök és az oszlopforma faragványok között. Hiába kezdtük elölről hátra és hátulról előre az okoskodást, egy jottányit sem jutottunk előre. A puszta tényekkel kellett beérnünk, nevezetesen, hogy a faragványok léteznek, minden bizonnyal helyben készítették őket, a munkát nem fejezték be valamiért, nem szállították tovább a köveket. A semminél is semmibbet értek megállapításaink, s végső elkeseredésemben mind hűvösebben kezdtem szemlélni a kezdetben annyi izgalmat okozó kőoszlopokat. Ki is fejtettem Zolnaynak, hogy érzésem szerint kissé erőszakoljuk a barlang környékén található vacakokkal ama bizonyos „nagy összefüggéseket". Miért kell föltétlenül a kőoszlopoknak bármiféle kapcsolatban is állni akár a budaszentlőrinci pálos kolostorral vagy éppen a barlanggal? Bizarr példával élve, teszem fel elhagyom itt a hegyen a bányászkobakomat, s egy szórakozott turista ugyancsak elveszti iránytűjét, a papától öröklött bányászkompaszát. Néhány évszázad múlva jön két hozzánk hasonló félbolond, s kiássa a csodálatos 20. századi leleteket. Kővé váljak, ha nem hozzák össze a nagy összefüggést a két ócskaság között, fantázia és merészség dolga, milyen feltételezésekkel körítve még.

Lacit szerfölött mulattatta eszmefuttatásom, de alapjában véve igazat adott, csak annyit kérdezett meg tartózkodón, hogy a rókalyukban felfedezett fúrónyomról miként vélekedjünk ezek után? No ez egészen más, mondtam én nem túl nagy biztonsággal, de meggyőző hangsúllyal. Ez ügyben azonban már óvatosabbak voltunk, s előbb a tényeket kezdtük összegezni. Tehát: a hegyen három helyen bukkantak elő fúrónyomok, a barlangban sok, egy az amorf homokkőtömbön és ugyancsak egy a rókalyukban. Kétségtelen, hogy: a lenyomatok alapján mindenütt azonos típusú és méretű szerszámmal dolgoztak. Mindebből következik (következik?), hogy ugyanabban a korban, ugyanaz (ugyanaz?) a társaság szállta meg a hegyet, természetesen azért, hogy ércet bányásszon, ércet kutasson. Természetesen? Nos, ami a barlangot és a rókalyukat illeti, igen, ami a felszínen heverő homokkőtömböt illeti, már nem biztos. Feltételezhető az is, hogy ezt a homokkőtömböt tovább faragás céljából fejtették ki, s így semmi köze a bányászkodáshoz. Lehetséges az is, hogy a rejtélyes kőfaragók és a bányászok azonos személyek voltak.

No lám ismét baj van következtetéseink körül. A még megfejtetlen keresztrejtvény közepén beírtunk egy hárombetűs szót, mert három kocka áll rendelkezésünkre. Egy hárombetűs szót, mindegy hogy mit, s elhisszük, hogy ez a helyes megfejtés? Na de hát a tipológia! Ez mégiscsak egyértelmű! Mindhárom helyen ugyanaz a méretre, profilra egyező szerszám, azzal a nagyon jellegzetes és rendhagyó háromszögletű formával. De lássuk mennyiben perdöntő ez a sokat idézett tipológia. Kihozok egy múzeumból egy 14. és egy 18. századi kalapácsfejet, és melléteszek egy jelenkorit. Micsoda szemfényvesztés! Tipológiailag semmiben sem tér el egyik a másiktól, nyugodtan össze lehet csereberélni őket. S ez így van, mert bizonyos szerszámfajták változatlan formában öröklődnek évszázadról évszázadra, a formai változást a praktikus rendeltetés nem igényli, s az egyszerűbb darabokat ugyanúgy csinálják ma, mint ük- és szépapáink annak idején.

Zolnayval való eszmecserémből ezt az iménti tömény kivonatot csak azért vetettem papírra, hogy érzékeltessem, mennyire könnyű volt a barlang történetének útvesztőjében zsákutcába jutni a tárgyi „bizonyítékok" alapján.

Lacival abban maradtunk, hogy alkalomadtán majd folytatjuk a terepbejárást, ki tudja mi kerül még elő. Ismételten megállapodtunk, hogy Zolnay, amikor teheti kijön a barlangba, és eligazítást ad, ha ez szükségesnek látszik. Megígérte még Laci, hogy beszél két rutinos levéltári kutatóval. Hátha úgy mellesleg belebotlanának a barlanggal kapcsolatos írásos emlékek valamelyikébe.

Ságvári-ligeten úgy döntöttünk, hogy a zsúfolt busz helyett a lassúbb, de kényelmesebb Úttörő Vasúttal keringőzünk le a hűvösvölgyi végállomásig. Míg a vonatra vártunk, kellemetlenül hideg szél rohant ránk orvul, kérlelhetetlenül jelezte, hogy nyakunkban a tél. Eszembe jutott, hogy a havas zimankóban bajban leszünk a leletválogatással. Fagypont alatt nem ülhet ki senki a hányó szélére, hogy markonként nézze át, túrja szét a vödrök tartalmát. Az az ötletem támadt, hogy a télen kitermelt anyagot külön kupacba gyűjtjük, s majd tavasszal rászánunk néhány napot és kollektív erővel átbogarásszuk.

Zolnay Lacinak sehogy sem tetszett ez az áthidaló megoldás. Ásatási tapasztalataiból tudta, hogy a földben évszázadokig, évezredekig viszonylag jól konzerválódott anyag gyors bomlásnak, pusztulásnak indul, amikor levegőre kerül. A pénzleletek például hihetetlen gyorsan oxidálódnak, néhány nap alatt tökéletesen szétporladnak, ha nem kapnak gyors vegyszeres kezelést. A téli hónapokban váltakozva csonttá fagyó, majd időről időre felengedő meddőben még a kerámiák is szétesnek, biztos pusztulás vár mindenre, ha azonnal nem mentjük ki a leleteket, amint felszínre hoztuk a meddőt.

Erre bizony nem gondoltam, s nem tudtam mitévő legyek. Ha a téli hónapokra felfüggesztem a munkát, nagymérvű lemorzsolódással, érzékeny vérveszteséggel kell szembenéznem. Hétről hétre a fiatalokat nem kötheti le az elméleti foglalkozás, elmaradoznak, elszállingóznak lassan, s más elfoglaltság után néznek. Kérdés, hogy tavasszal össze tudom-e verbuválni őket. Ha a bejárati teremben halmozom föl tavaszig a meddőt, megmentem a leleteket, de rengeteg időt vesztek, s kérdés, hogy milyen mennyiséget tárolhatunk itt, miután a fellazított töltésanyag térfogata megháromszorozódik. Gondolataimba burkolózva, szótlanul néztem a vonat ablakból a lassan odébb sétáló fákat. Mi lenne, ha a fiatalok télen is folytatnák a munkát?

Újjászülető legenda - Éjszakai pokoljárás

Szokványos megoldás úgy zárni egy fejezetet, hogy az események kronológikus rendje spontán folytatódjék. Jobb híján én is ezzel a lehetőséggel éltem, de csak azért, hogy nyomban vissza is éljek vele. Most ugyanis régi, gondosan titkolt dolgokról kell beszélnem.

A barlangot és a kolostort összekötő rejtett folyosó legendájáról van szó, ami az eddigiekben már sokszor és sokféleképpen szerepelt. Bizonyára emlékeznek olvasóim, hogy ezt az öreg turistakalauzból szárnyrakelt s az egyéb írásos hagyatékokban újra meg újra előbukkanó mendemondát a magam részéről már megszületése pillanatában igyekeztem megölni. De nem tagadom, hogy amikor megtaláltuk a nagylépcsős szakaszt, a hegy szíve felé hatoló lejtaknát, meginogtam egy pillanatra, de azért nem revideáltam addigi álláspontomat, inkább nem ejtettem több szót erről az ügyről. Aztán a vasérctelepek előbukkanása, a bányaszakasz felismerése megadta a kegyelemdöfést ennek a romantikus történetnek. A perdöntő fordulatot megelégedéssel vettem tudomásul. Akkor még nem gondolhattam arra, hogy e szertefoszlott, a tények tüzében hamuvá égett legenda akár a főnixmadár saját hamvából új életre kelhet.

Pedig ilyesféle történt, s hogy ez a rendhagyó pálfordulás érthetőbb legyen, kénytelen leszek visszaidézni lezárt fejleményeket, s elébe vágni a későbbi eseményeknek is. A Kadić-szakasz feltárásánál, innen a bejárati terembe kivezető kürtő anyagának kitermelésénél, majd amikor a Kadić-szakaszból is sikerült tovább jutnunk, a felszínre szállított meddő nemcsak régészeti leletanyagot tartalmazott. A tömedékből egyre-másra kerültek elő a kisebb-nagyobb vasérctömbök, méghozzá olyan mennyiségben, aminek előbb-utóbb fel kellett tűnnie, gyanússá kellett válnia. Az ércrögöket a kezdet kezdetétől gondosan félretettük, egy darabig a bejárati teremben, majd amikor nem fértünk el vele a felszínen, egy gerendákkal elgátolt mélyedésben gyűjtöttük össze. Nem mennyiségi meggondolásokból határoztuk el az érc tárolását, hanem az érces ásványtársulások vizsgálata miatt.

Ahogy a hegy gyomrában fogyott a kiszállításra ítélt meddő, úgy gyűlt az érc előbb mázsa, később csilleszám. Eleinte arra gondoltam, hogy az ismeretlen bányászok csak a legkiválóbb minőségű ércet hasznosították, a kevésbé értékeset a meddőbe hajították. Ám a vegyelemzések mást mutattak, az ércrögök tiszta vastartalma ugyanis átlag hetvenszázalékos volt. Kohósításra alkalmas, gazdaságosan hasznosítható. De hát miféle bányászok azok, akik keserves munkával lefejtik, felcipelik a mélyen fekvő lelőhelyekről az ércet, hogy aztán egyszerűen elhajítsák? Ha bányászták, miért nem vitték el, ha nem vitték el, miért bányászták?

Mint az átalakítások, a nagylépcsős szakasz létrehozása bizonyította, elődeinknek vérverejtékes munkával sikerült eljutni a fejtésre alkalmas érctelepekig, s a hasadékokat, a mészkő üregeit kitöltő hematit nem állhatott korlátlan mennyiségben rendelkezésükre.

Amikor okoskodásunkban eddig eljutottunk egyéb olyan gyanús jelekre is rádöbbentünk, ami eddig a felfedezés lázában elkerülte figyelmünket. Ott volt például a szárazteremhez vezető rézsű két oldala, ami lényegében tiszta ércből állott, ahonnan mázsaszám lehetne most is lefejteni az ércet, minden különösebb nehézség nélkül. Ezt vajon miért nem bányászták ki, miért hagyták érintetlenül? Valami történt, amiért a keserves munkával kiképzett bányaszakaszt elhagyták? Ilyen eseménynek nem voltak látható jelei, ha csak a szárazterem nem, ahol bekövetkezhetett nagyobbmérvű omlás, de ezt az amúgy is zavart szerkezeti viszonyok miatt nem lehetett egyértelműen megállapítani, azt legalábbis nem, hogy az ottani szakadozott homokkőóriások mikor zuhantak jelenlegi helyükre. De mondjuk, hogy ebben a teremben valóban a bányászkodás ideje alatt következett katasztrofális erejű omlás, ez önmagában akkor sem indokolta, hogy végérvenyesen fel kellett adni a területet. Az esetleges „égszakadás-földindulás" a rézsűs szakaszt nem érinthette, itt háborítatlanul fejthették, követhették volna az érctelért vagy ércfészket.

Egyéb lehetőségeket is számításba vettünk, de a véget nem érő fejtöréssel nem lettünk okosabbak. Ha már viszont elkezdtük, a tényeken alapuló következtetéseket végig kellett vinnünk. Ez pedig számunkra fölért egy hegyomlással, tudniillik ki kellett mondanunk azt is, ami az egyenlőség jel után következett a matematika kérlelhetetlen törvényei szerint. A bányaszakasz tehát nem bánya, hanem valami egyéb szempontok miatt átalakított barlangrész! A vasércet nem hasznosítási szándékkal termelték ki ebből a részből, ezt az agyaghoz, kőhöz hasonlóan meddőként kezelték. Ismeretlen elődeink gigantikus munkával mind mélyebbre hatoltak ugyan a hegy gyomrába, valamiért, valahová el akartak jutni, de ebben a törekvésben nem játszhatott szerepet az érc, kitermelték a kővel együtt, mert útjukba került.

És ekkor!... Ekkor föltámadt, újjászületett hamvaiból ama bizonyos főnixmadár, a barlangot és a budaszentlőrinci pálos kolostort összekötő titkos folyosó legendája. Valami pislákoló belső berzenkedéssel ugyan, de magam is vállaltam a keresztapaságot a legenda föltámasztásában.

Régész barátaimmal később megkonzultáltam a vasérc, a bányaszakasz körül támadt újabb bonyodalmakat, s azért gyötörtem őket, hogy történeti analógiák alapján döntsék el, a középkori pálos rend, a kolostor lakói vállalkozhattak vagy sem hosszú sziklába vájt folyosók kiképzésére? Nyitott kapukat döngettem, mert ilyesmire természetesen nem volt példa a rend történetében. Nagy Emese egyéb meggondolásokból sem tartotta lehetségesnek egy több kilométer rendű táró építését. Zolnay László a rendi életforma vetületében közelített a problémához. Azt fejtegette, hogy a 15. században a budaszentlőrinci kolostor nemcsak szellemi, hanem gazdasági, ipari központként is jelentős szerepet vitt. Az ország akkori, mintegy 120 kolostorát ez az anyaintézmény látta el kőfaragó mesterekkel, s az egyéb mesterségek hozzáértő művelőivel. A budaszentlőrinciek messzi földön híres orgonaépítő műhelyt rendeztek be kolostorukban, foglalkoztak üvegfestéssel, a kézműipar egyéb ágazataival, a kovácsmesterségben is jeleskedtek. Mindebből azt a következtetést vonta le Zolnay, hogy egyedül a bányászat az, ami számításba jöhet, s továbbra is itt kell keresnünk a megoldás kulcsát. Erre utalnak a barlang fölső részében, mélyszintjében található mesterséges átalakítások, a bolygatott rétegekből előkerülő középkori kerámiák. A hasadékokban, hévizes kavernákban feldúsult, rendkívül magas vastartalmú érc alkalmas volt az úgynevezett középkori bicskabányászatra, s ezt a lehetőséget nyilván kihasználták a rendház lakói. Hogy a lefejtett érc egy részét nem vitték el, hogy a feltárt ércfészkeket érintetlenül hagyták, az Laci szerint még nem bizonyította, hogy a bánya elméletét feltétlen el kell vetnünk.

A karfiolszerű képződmények néhol óriásivá nőttek

Erre a valóban kézenfekvő, logikus eszmefuttatásra nem volt ellenérvem, sőt eszembe jutott egy olyan variáció, amire eddig nem gondoltam. Méghozzá az, hogy a szerzetesek bányászkodásának a török betörés vetett véget, a lefejtett ércet már nem volt idejük elszállítani, a fejtésre előkészített érctelepet már nem aknázhatták ki. Néhány fogas kérdés azonban így is megválaszolatlan maradt. Többek között az, hogy az ércrögök miképp kerültek a bejárati terem kitöltésanyagába, a Kadić-szakasz alatt feltárt mélyszint meddőjébe. A feltárás előrehaladásával ugyanis kiderült, hogy a nagyterem alá húzó barlangrész eltömését nem lehet a századforduló utáni kápolnaépítők munkájának tekinteni, teljes egészében legalábbis nem. Az anyag mennyisége, a legújabbkori leletek teljes hiánya arra utalt, hogy félig-meddig kész helyzet előtt állhattak a kápolnaépítők, csupán az 1919-es térképen szereplő, szűkebb értelemben vett Kadić-szakaszt tömték el az oltár stabilitása érdekében, de például az ugyaninnen kivezető széles szelvényű kürtő betöltése már nem lehetett az ő művük.

Megfigyeléseink arra utaltak, hogy a bejárati terem feltöltése, az alatta húzódó üregrendszer eltömése vagy a barlangbeli nagy átalakítás idejével eshetett egybe, vagy ezt követően került erre sor, de mindenesetre a barlangi kápolna kialakítása idejénél előbb történt. Még így is hihetetlennek tűnt, hogy a századfordulót követő Zsigrai-féle kutatásoknál, a későbbi tereprendezésnél a vasérc senkinek sem tűnt fel, senki nem adott erről hírt.

Papp professzort is részletesen tájékoztattam aggályaimról, a vasbányászattal kapcsolatos fenntartásaimról. Feri bácsi arra biztatott, hogy próbáljam meg kiszámítani a bányaszakasz légteréből kiindulva az innen kifejtett érc mennyiségét, egy reálisan feltételezhető minimum és maximum arányában. Ehhez adjam hozzá az innen kikerülő agyag és meddőkőzet mennyiségét, s a teljes összeget viszonyítsam a bejárati teremből és az alatta húzódó szakaszból már felszínre hordott tömedék mennyiségéhez. Ezenkívül becsüljem meg amennyire lehetséges a kitermelésre váró bolygatott üledék mennyiségét is. A számszerű adatok birtokában esetleg kisüthetünk valami megfoghatóbbat.

A legegzaktabb kontrollnak ez a módszer látszott. Rappai Lóránttal rászántunk néhány éjszakát - hétköznapokon máskor nem értünk rá -, újra és újra végigcsúszkáltuk-mászkáltuk az egész barlangot, méricskéltünk, kalkuláltunk, megpróbáltuk légköbméterben meghatározni a mesterséges úton keletkezett üregeket. A legnagyobb nehézségeink a még kihordásra váró bolygatott réteg felbecsülésénél támadtak, miután nem láthattunk a föld alá.

Az adatok számszerű összesítésénél meghökkentő, mondhatnám hihetetlen végeredményt kaptunk. A barlang első részéből már felszínre hordott, s a becslés szerint még kiszállításra váró kitöltésanyag köbméterben több volt, mint az egész bányaszakasz légterének köbtartalma! Nem estünk abba a tévedésbe, hogy a tömören rétegződő anyag fellazításával járó hézagtérfogat-növekedést figyelmen kívül hagytuk volna. Korrekciós szorzószámokkal dolgoztunk, ebben a vonatkozásban tehát nagyon sokat nem tévedhettünk. A valószínűségszámításnál a minimumnak és a maximumnak is van egy alsó, illetve fölső határa, és mi mindkét érték függvényében elkészítettük a variánsokat. A már felszínre juttatott anyag mennyiségét pontosan ismertük, s kiszámítottuk a még benn levő anyag minimumát is, s e kétféle mennyiség összértékben semmiképp sem fért volna el a bányaszakasz általunk ismert részében.

Számításaink helyességében nem volt miért kételkednünk, s így arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy az ismert bányaszakaszon kívül valahol lennie kell további szabad légterű kavernáknak, amelyeket szintén mesterségesen alakítottak ki, s ezekből származik a többletanyag. Azt persze nem tudhattuk, hogy az írásos emlékek szerint is jelzett barlang-betömésnél vagy betöméseknél milyen mennyiségű anyagot hordtak be a felszínről, s ezért felvetődött annak lehetősége is, hogy ez a felszíni származású tömedék tetemesen megnövelte a barlangot kitöltő rétegeket. Ezt a lehetőséget azonban mégis elvetettük később. A feltárásnál ugyanis gondosan figyeltük a bolygatott rétegek szerkezetét, minőségi összetételét, s a kifejezetten felszíni származású, köves, humuszos üledék mennyisége elhanyagolhatóan kevésnek mutatkozott. Nyilván azért, mert a barlang betömésére kirendelt munkások is a feladat könnyebbik részét választották, s a barlangbejárat előtti „őshányó" anyagát hordták vissza, ami viszont valaha éppen a barlangból származott.

Ami a már kibányászott érc mennyiségi felbecsülését illeti, feladtuk a játszmát, nem jutottunk előbbre. Nem volt miből kiindulnunk, nem tudhattuk, hogy a bányaszakasz kavernáit, folyosóit, milyen százalékos arányban tölthette ki az érc s milyen arányban a meddő. Éppúgy számolhattunk 10 vagy 90 százalékos aránnyal, s értelmetlen lett volna ilyen szélsőséges értékhatárok között bármit is mondani. Ebből a szempontból még az sem jelentett semmit, hogy pontosan meghatározhattuk a tömedékből eddig előkerült ércrögök súlyát és tömegét, ebből ugyanis még nem derült ki, hogy mit szállítottak el és mit hagytak a barlangban elődeink. Azt pedig, hogy a továbbiakban mennyi ércrög kerül még elő, még csak megsaccolni sem lehetett.

Nem lettünk hát okosabbak, hogy bánya vagy sem a nagylépcsős folyosó alatti labirintus. Munkatársaim, s főként a fiatalok érdeklődését viszont minden eddiginél jobban felkeltette a vasérces szakasz, s hevesen ostromoltak, hogy egyelőre hagyjunk fel a bejárati terem alatti feltárással, s néhány hónapra települjünk át a bányarészbe. Nekem nem volt ínyemre a helyváltoztatás, áthidalhatatlannak tartottam a távolságot. Legszívesebben magam is tíz körömmel álltam volna neki a tölcsérterem, a titokzatos lejtakna töméntelen anyagának kibontásához, de reménytelennek tartottam minden ilyen heroikus vállalkozást. A mélyszakasz feltárásához még nem értek meg a feltételek.

Aragonit oszlopocska fürtös gyöngyhalmazokkal

A megfékezhetetlennek tűnő nagy fellángolás szerencsére hamar lelohadt, csakhamar mindenki belátta, hogy a bányaszakasz feltárása egyelőre még meghaladja erőnket. Azt azonban megígértem a kollektívának, hogy ha az egyetemisták legközelebb ismét megjelennek, s a létszám elegendő lesz a távolság áthidalásához, akkor a tölcsérteremből felszínre viszünk néhány köbméternyi anyagot. Ha szerencsénk lesz, akkor a tölcsérterem alján belyukadunk valahova, ha nem, akkor valamennyi anyag helybeli felhalmozására teremtünk lehetőséget. Így meg lehet próbálkozni valamelyik végpont áttörésével, akár a lejtaknában vagy a látszólag mesterségesen elfalazott hasadék végén.

Erről a hasadékról nem sok szó esett eddig. Ez a csak kúszva és oldalvást járható litoklázis ugyancsak a tölcsérteremből nyílt, a szárazterem felé vezető meredek rézsű aljában. Magam nem jártam még benne, csak vékonyabb testalkatú kutatótársaim leírásából ismertem. Akik átverekedték magukat az elején a legszűkebb részen, úgy mesélték, hogy néhány méter után valamennyire kiszélesül a járat, s hasadékjellegét megőrizve tíz-tizenöt méter magasságba is felhatol, mintha csak kettérepedt volna ezen a részen a hegy. A végét állítólag mesterséges elfalazás alkotta, illetve jókora kőtömbök, agyagból felrakott dugó akadályozta a továbbjutást. Helyszűke miatt csak úgy lehetett volna az átbontást megkísérelni, ha a bontási anyagot tölcsérteremben halmozzuk föl, miután a kínok kínjával valahogy átpaszírozzuk a hasadékon. Erre a lélekölő, kíméletlenül nehéz munkára akadt volna vállalkozó, de a tölcsérterem feltöltéséhez s ezáltal a lejtakna felé vezető kuszoda elzárásához nem járultam hozzá. Úgy döntöttünk, s ebbe mindenki belenyugodott, hogy az állítólagos elfalazás kibontására majd a távolabbi jövőben, a bányaszakasz módszeres feltárásakor kerülhet sor.

Könnyelmű ígéretem azonban némileg módosította ezt a távlati programot, Papp professzor ugyanis amint eltakarodott a hegyről a hó, telefonon keresett, s közölte, hogy egy népesebb elsőévesekből álló egyetemista csoportot ismét rendelkezésünkre bocsát. Így aztán a tölcsérterem tömedékének kihordására fogtuk be a felszínig terjedő emberláncot. Magas víztartalmú tapadós agyag, korhadó farönkdarabok alkották a terem feltöltésanyagát, na és természetesen az elmaradhatatlan vasércrögök, hogy a fejtörősdi feledésbe ne merüljön. A tavaszi hónapokban az egyetemisták két alkalommal tették tiszteletüket, s a reggeltől késő estig tartó rohammunka eredményeként mintegy öt-hat köbméternyi anyagot sikerült felszínre juttatni. Hanem a már-már bosszantó vasércdarabokon kívül egyéb elgondolkozni való esemény is történt, jobban mondva nem történt. A bejárati teremben és a Kadić-szakaszban megszoktuk, hogy folyamatosan kerülnek elő a feltöltésből a különböző korú kerámiatöredékek, s egyéb régészeti apróleletek. A tölcsérterem anyagában azonban egy sörösüvegkupakon és egy nadrággombon kívül semmi egyebet nem találtunk. Meg is gyanúsítottam a hányó szélén posztoló leletező brigádot, hogy nem nézik át eléggé lelkiismeretesen a vödrök tartalmát, s néhány órára átvettem a hányón a parancsnokságot. Szinte morzsánként néztem át a meddőt, szétszedtem, szétkentem a csuromvizes agyaggumókat, hiába. Régészeti lelet még csak mutatóba sem került elő. A lelethiányt nem magyarázhattuk másként, minthogy vagy a legújabb korban keletkezett a tölcsérterem feltöltése, vagy pedig számunkra még ismeretlen szakaszból származó, érintetlen geológiai rétegekből töltötték fel az üreget. Mert hogy feltöltötték, arról az öt-hat köbméternyi anyag eltávolítása egyértelműen tanúskodott. A tölcsérterem jó másfél métert mélyült, körös-körül függőlegesen futottak lefelé az ércerezetekkel átszőtt sziklafalak, és sehol sem értünk szikla vagy bolygatatlan agyagfeneket.

A bányaszakasz rejtélye így hát nem oldódott meg, s beletörődtünk, hogy egyhamar nem is fog. Legkevesebb negyvenöt ember kellett volna az itteni folyamatos feltáráshoz, az egyetemistákra pedig a vizsgák miatt belátható időn belül nem számíthattunk. Így aztán visszavonultunk szépen a hűtlenül elhagyott Kadić-szakaszba, s ott folytattuk a munkát. A bejárati terembe közvetlenül kivezető kürtő töméntelen mennyiségű kitöltésanyaga csak-csak elfogyott, s ezzel az áttöréssel függőlegesen lyukasztottunk rá a Kadić-szakasz középső termére, pontosan arra a helyre, ami a legtöbbet ígért. Rappai Lóránt néhányadmagával elkészítette a csigaállást, beszerelte a technikai tartozékokat, s ezzel számottevően meggyorsult a feltárás. A bonyolult kerülőút levágásával a létszámigény is csökkent, a legnehezebb posztokon sűrűbben váltogathattuk az embereket.

Rappai Lóránt megjelenése, fáradhatatlan szorgalma és sziklaszilárd megbízhatósága sokat lendített a barlang ügyén. Barkácsoló készsége, kisebb-nagyobb technikai újításai csaknem kétszeresére növelték a csoport termelékenységét. És nem riadt vissza a legnehezebb fizikai munkától sem. Örökmozgóként, hol a vájármunka irányítását vette át, hol a csigaállásba ült be felcibálni a nehéz vödröket, vagy a félmázsás kőkoloncoknak esett neki a tízkilós kalapáccsal, hogy a vödrözéshez apró darabokra törje az engedetlen darabokat. Megalapozott erkölcsi presztízst vívott ki magatartásával, s közmegelégedésre választottuk meg a kutatócsoport műszaki és helyettes vezérének.

Hétről hétre, hónapról hónapra remények és kétségek közt ostromoltuk a hegy gyomrát, nemegyszer éltünk át kritikus órákat, válságos időszakokat. A Kadić-szakaszban például a gömbfülkét kitöltő anyag több volt, mint amennyire számítottunk, s ahogy mind mélyebbre ástuk be magunkat, egyre bonyolultabb, hosszabb úton kellett a meddőt felszínre juttatni. Elérkezett az a pillanat is, amikor az áthajló sziklafalak, szeszélyes beugrók miatt már csak két lépcsőben emelhettük felszínre a törmeléket, újabb csigaállást kellett kiépíteni, s ezáltal a létszámigény is megnövekedett. Előfordult, hogy betegség vagy egyéb váratlan családi események miatt átmenetileg megfogyatkozott a létszám, s bár mindenki dupla feladatot látott el, lelassult a tempó. Ilyenkor verejtékben fürödve, összeszorított szájjal dolgoztunk, s titokban aggódva figyeltük egymást, vajon meddig bírjuk még, melyikünk fog kidőlni a sorból.

A legkisebb üreget is ilyen és ehhez hasonló képződmény díszíti

Ilyen körülmények között a szokásosnál több teret engedtem a fiatalok által szorgalmazott „maszekolásnak", s nem ágáltam, ha a kötelező műszak után a barlang különböző részeiben saját szakállukra bontogatnak. Ezeket a „partizánakciókat" Rappai Lóránt irányította, s a biztonság szempontjából számomra ez megnyugtató volt. Lóránt különben kedvelte az ilyen turkálást-furkálást - ez volt az egyetlen gyöngéje -, s erről a többnyire céltalan vállalkozásról a „hivatalos" feltárási ponton, sokszor csak hatalmi szóval tudtam lebeszélni. Lóránt hajlamos volt arra, hogy a biztonságos tág szelvény helyett úgynevezett rókalyukban hatoljon lefelé, vakondok módjára fúrja be magát az agyagba. Ilyen kukacjáratszerű szelvénybe csak „belefulladni" lehetett, kutatóaknának is csak másfél, két méter távolságig volt jó a vízszintes vagy függőleges rókalyuk. A rókabarlang-ásók csak a vakszerencsére bízhatták magukat, ha két méter furkálás után nem jutottak szabadon járható üregbe, kénytelenek voltak feladni a területet, s másutt kísértették a hegy jószellemét.

Egyik feltárási napon, amikor befejeztük a munkát, Lóránt és Révi bejelentették, hogy két önként jelentkező diákkal néhány órára még maradnak, s a bányaszakaszban megkísérlik átbontani az elfalazott hasadékot, miután a tölcsérteremben elhelyezhetnek néhány köbméternyi anyagot. Engem is invitáltak, hogy tartsak velük, de elhárítottam a szíves meghívást.

Otthon kényelembe helyezkedve pihentem ki a nap fáradalmait. Ahogy múlt az idő, néha az órára pillantottam, nem kell-e még Lórántéknak jelentkezniük. Kutatógárdánk rendtartásában ugyanis írott törvény volt, hogy a késő estig barlangban tartózkodóknak, az alkalmanként megbeszélt végső időpontig telefonon jelentkezniük kell. Afféle biztonsági szabály volt ez nálunk, ha a megbeszélt időre nem kaptam életjelet, azonnal mozgósítottam elérhető embereinket, végső esetben pedig a barlangi mentőszolgálatot.

Öt perccel 11 előtt végre megcsörrent a telefon. Szegény Lóránt először nem jutott szóhoz, a késés miatt rázúdított szemrehányásaim miatt. Aztán szerényen megjegyezte: - Igazad van öregem, de hát találtunk egy kis tavat. Az ezt követő pillanatokat nem akarom dramatizálni s nehéz is kultúrnyelvre fordítani a kétoldalú ordítozást. Kellőképpen megszelidítve, Lóránt közleménye a következőket tartalmazta: a hasadék végén sikerült átbontani a mesterségesen felhalmozott meddőt, s ez mintegy másfél méter széles volt. A falon túl egy pokoli labirintusba jutottak be a fiúk, ami csak helyenként járható normális testhelyzetben. Egy koromfekete agyaggal zárt sziklapárkány alá is beásták magukat, itt bukkantak rá az úgynevezett tóra, ami nem nagyobb ugyan egy fél négyzetméternél, de kristálytiszta, nagyon jó ízű vizet tartalmaz. A tálszerű zárórétegben meggyűlt víz csepegésből gyűlt össze, átlag tíz másodpercenként hull alá a fekete szikláról egy-egy csepp, s a szupermini tavacska fölös vize egy tíz centi széles mélybe vezető hasadékban távozik. Ezen kívül: a labirintus végén fej nagyságú lyuk tátong, úgy tűnik, hogy azon túl nagyobb barlangüreg rejlik, de a szűkületet át kell vésni, egyikük sem fér át a nyíláson. Lóránt közölte még, hogy a két diákgyereket hazaküldték, de ő és Révi maradnak, és megpróbálják átvésni a szűkületet. Máris indul vissza a barlangba, mert Révi Laci biztos unatkozik egyedül.

Kattanás jelezte, hogy Lóránt a maga részéről befejezettnek tekinti a tájékoztatót, pedig még kérdeztem volna egyet s mást. Félhangosan mormolgattam Lóránt szavait. Pokoli labirintus a falon túl, koromfekete sziklapárkány, s az a tónak kinevezett lavórnyi pocsolya! Mi az, hogy pokoli labirintus és mitől pokoli? Eszembe jutott, hogy ezek odafönn nemsokára vésővel, feszítővassal állnak neki valami szűkület áttörésének. Ez a könnyelműség a pokoli! Teljesen ismeretlen barlangrészben csak úgy kettesben nekiesni a szikláknak! Vajon megnézték ezek a szerencsétlenek, hogy mi van a fejük felett, mielőtt bármit is kimozdítanának a helyéből?!

A következő percekben már gyömöszöltem a hátizsákot, magamra rángattam terepjáró cipőmet.

A buszmegállóban sokáig várakoztam, s csaknem toporzékolva figyeltem a sötétségbe vesző utca végét. Váratlanul fékek csikorogtak, s egy helyzetfelismeréssel megáldott taxis stoppolt az orrom előtt. A kísértésnek nem lehetett ellenállni, s a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy Ságvári-liget felé röpít az égből pottyant kocsi.

Nem mértem az időt, de azt hiszem Ságvári-ligettől a hegytetőig éjszakai vágtában még senki sem jutott olyan gyorsan célhoz mint én. A legrövidebb úton, toronyiránt vágtam neki az útnak, kézireflektorral pásztáztam magam előtt a terepet, s ezegyszer hátulról közelítettem meg a barlangot. Rappai és Révi a barlang előtti platón guggoltak, mindössze egy szál karbidlámpa pislákolt előttük. A rókalyukfúrás nagymesterei számításon kívül hagyták lámpáik üzemanyag-készletét, s most a maradék karbidmorzsákat próbálták összekaparni. Elhatároztam, hogy megtréfálom őket, s amennyire lehetett nesztelenül közelítettem meg az éjszaka hőseit. A meglepetés túlon-túl sikerült, valóban csak az utolsó métereknél vettek észre, s erre kis híján alaposan ráfizettem. Rappai ugyanis más jellegű orvtámadásra gondolt, és se szó, se beszéd villámgyorsan rám vetette magát. Szerencsémre további tettlegességre nem került sor, mert még idejében felismert, s megszabadultam kegyetlenül szívós karjai közül.

A forró tea s a harapnivaló a legjobbkor érkezett, a kilónyi karbid pedig, amit biztonsági tartalékként mindig magammal cipeltem, óriási sikert aratott. Mire rám került a mez s a védősisak, nem sok maradt az elemózsiából. A frissen feltöltött lámpák remekül világítottak, megkezdtük a leereszkedést. A tölcsérterembe a vártnál kevesebb anyagot hordtak ki Lóránték, s ez meglepett. Mint elmesélték, a nagyobb köveket, amelyek nem fértek át a hasadékon, egy oldalfülkében helyezték el átmenetileg, illetve az áttört elfalazáson túl raktározták el.

Hanem az átkozott hasadék alaposan megkínzott, különösen az eleje. Fejjel, lábbal előre, oldalvást lapjára fordulva, minden variációban megkíséreltem az átpréselődést, de a fenekem mindannyiszor beszorult. Lóránt és Révi miután kikárörvendték magukat, sajátos segítséghez folyamodtak. Révi a szűkületen túl a szélesebb térben helyezkedett el, Lóránt kívülről istápolt.

Kővé vált bárányfelhő. Aragonitos falrészlet az új szakasz nagyterméből

A hasadék belülről ijesztő, de egyúttal lenyűgöző látványt nyújtott. Felfutó, erősen korrodált falai nagy magasságba íveltek fel, s ott ahol már alig-alig világított valamit a fénysugár, elcsavarodott és el is szűkült a hegyet jóformán kettészelő repedés. Érezni, látni lehetett, hogy milyen iszonyatos erők birkóztak itt egymással, s hozták létre ezt a látványos formátumot. Alul legömbölyített homokkő- és mészkőtömbök ékelődtek egymáshoz, nehéz volt rekonstruálni, hogy miképp kerültek a talpba ezek az óriások. A görgetegsziklák közötti három irányba is nyílt egy-egy átmászhatónak tűnő üreg. Lóránt a bal oldalit ajánlotta, ez vezetett ama bizonyos fekete sziklapárkány alá a „kistóhoz".

Pár métert hason kúsztam a jelzett irányba, míg annyira kitágult a tér, hogy fel lehetett állni. Valóban koromfekete sziklapárkány csüngött fölöttem, s úgy látszott, hogy a roppant kolosszust két oldalt kisebb-nagyobb egymásnak ékelődött kövek tartják egyensúlyban. Alul zűrzavaros törmelék települt, s ebben nyílt egy újabb, szintén csak kúszva követhető járat. Lámpám magam előtt tolva evickéltem befelé, s egy kisebb, körös-körül zárt üregbe jutottam. A termecske alján víz csillogott, a sűrűn beléhulló cseppek ütemesen gyűrűztették a mesébe illő minitavacska felszínét. Valóban nem volt lavórnyinál több ez az agyagos zárórétegen összegyűlt víz, de az üreg térbeli elhelyezkedése, piciben az óriást modellező formagazdagsága, kétségtelenül a nagy barlangi tavak képzetét keltették. Sokáig gyönyörködtem a nem mindennapi látványban, hallgattam az aláhulló cseppek játékos csobbanását.

Lóránt feje jelent meg a szűk átjáróban, s tekintetéből kérdés sugárzott. - Igazatok van öregem - mondtam elismerően -, ha én jutok be elsőként ide, én is „kistónak" keresztelem el ezt a cukorfalatot. Maradj még egy kicsit kint, szeretnék alaposabban körülnézni ebben a kavernában - kértem barátomat. Lóránt benyújtotta lámpáját, sőt Réviét is elkérte, hogy jobban szemügyre vehessem az üreget alkotó sziklákat. A hármas fényerőnél, amikor a fejem fölé pillantottam, azt hittem káprázik a szemem. A főtét teljes egészében kékesfekete színérc alkotta, a repedésekben, likacsokban fehér tűkristályok csillogtak, amiről hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy gipsz-, kalcit- vagy aragonitkristályok-e. Gyere be, ne vonulj vissza - kiáltottam Rappaira -, miért nem mondtátok, hogy tömény vasércben képződött ez az üreg? Lóránt mellém csusszant, s ámulva nézte a fejünk fölött feketéllő érctelepet. - Őszintén szólva nem is néztünk a fejünk fölé - mondta bűnbánóan, illetve azt hittük, hogy homokkőből áll a főte. Hanem ha így áll a bál – morfondírozott -, akkor kint az a koromfekete párkány sem homokkő. Most rajtam volt a sor, hogy bűnbánatot tartsak, mert befelé jövet bizony én is homokkőnek néztem a fekete sziklákat.

Révi lenszőke feje is felbukkant a nyílásban, méltatlankodott, hogy megfosztottuk lámpájától s befelé igyekezett. Sikertelenül, mert gyorsan visszatuszkoltuk, nyomban meg akartunk győződni arról, hogy miből áll a fekete párkány. Néhány másodperc múlva mindhárman megilletődötten szemléltük az éjfekete kolosszust, ami természetesen vasércnek bizonyult. A kistó főtéje és az előreugró párkány egyetlen hatalmas tömböt alkotott, súlyát úgy hat-nyolc tonnányira becsültük. Révi mondta ki először, amire talán egy időben gondoltunk. Ezt a látszatra legdúsabb ércfészket vajon miért hagyták itt a hajdani bányászok? - És vajon miért zárták el mesterségesen az ide vezető járatot?

A „tóparti idill" után visszavonultunk a bejárati hasadék közepéig, mert innen lehetett a magasabban nyíló lyuk száján átvergődni. Úgy határoztunk, hogy Lóránttal ketten a felső lyukat célozzuk meg, az ezt követő útvesztő végén bújt meg az átvésésre váró nyílás. Révi pedig a mélyebben fekvő, összeékelődött kövek közt nyíló járatnak fohászkodott neki, ezt még senki sem derítette fel.

Az ezután következő háromnegyed órát s a ránk váró keserveket hosszú lenne részletezni, a látottakat pedig szabatosan leírni talán nem is lehet. Az egymásra futó szerkezeti törések, omlásból eredő sziklatömbök között vezető labirintus sokszorosan rászolgált a pokoli jelzőre. Hol fejjel lefelé préselődtünk át mellkasszorító gilisztajáratokon, hol éles bordákkal bélelt sziklacsőben kapaszkodtunk fölfelé, kanyar derékszögben balra, tompaszögben jobbra, majd ott találtuk magunkat, ahonnan egy negyedórája elindultunk. Sokáig úgy hallottuk, hogy Révi valahol mélyen alattunk szuszog, nyögdécsel, időnként kőgörgeteget indít útjára. Aztán egyszer csak mint valami alvilági süllyesztőből előttünk bukkant föl, hogy ismét alattunk tűnjön el. Csontzúzó, bőrnyúzó szenvedések után jutottunk el a végpontig, de ha a bűvös nyílás előtt nem hevernek ott a már korábban odakészített vésők, szerszámok, talán sohasem bukkanunk a keresett helyre. Ezen a részen valamivel tágasabb volt a hely, fel lehetett állni, el lehetett heverni, s a kínálkozó lehetőséget nyomban ki is használtuk. Sajgó izmokkal nyúltunk végig a kellemesen hűs agyagon, percekig félájultan feküdtünk egymás mellett. Rajtam is, Lóránton is nagyfokú álmosság vett erőt, s talán el is szundítunk, ha a szemközti agyagfalon túlról nem halljuk meg Révi földöntúli mormolássá szelídülő kiáltozását. Ha jól értettem, azt kérdezte, merre vagyunk? Válaszolni azonban már nem volt időnk, mert a következő másodpercben megremegett, megingott a szemközti agyagfal, majd félelmes robajjal bedőlt, s vészes sebességgel csúszott felénk. Pillanatok alatt játszódott le mindez, csak annyi időm maradt, hogy karomat pajzsként arcom elé emeljem. Irtózatos lökés érte mellkasomat, s mintha Lóránt és Révi kétségbeesett kiáltását hallottam volna. A dermedtségből fel sem ocsúdtam, amikor izmos karok ragadtak meg hónom alatt, s éreztem, hogy mint a palackba szorult dugót kiráncigálnak a szétlapításomra készülő agyaggörgeteg alól. Kábultságom csakhamar felengedett - úgy látszik a védősisakon át a fejemre is kaptam egy jókora ütést -, s gyorsan tisztázódott minden. Révi egy bonyolult járaton át valahogy fölénk került, és nekitámaszkodott a minket tőle elválasztó omladékos agyagfalnak. Az ingatag gát bedőlt, s miután én feküdtem ehhez közelebb, a lezúduló lavina egy része engem temetett el. Az agyagrögök között néhány tekintélyes nagyságú kő is elindult, s ezek közül az egyik sisakomat célozta meg. Lórántot már nem érte el az „égi áldás", s ez volt az én szerencsém, no meg az, hogy viszonylag vékony volt a fondor válaszfal, másfél köbméternél nem lehetett több a lesúvadó törmelék. Révi, amikor érezte, hogy meginog támasztéka, reflexszerűen szétcsapta karját, s így kiékelődött a jóakarattal teremmé szélesülő sziklahasadékban, míg lába alól elszökött a talaj.

A nagyterem gótikus ívbordája

Amint a nagy ijedelem után konstatáltuk a történteket, a Révi által frissen „feltárt" termecskét vettük tüzetesebben szemügyre. Mint mondottam, egy kis jóakarattal teremnek is lehetett nevezni ezt a harántrepedésben megnyílt kavernát. Hossza három, legszélesebb része másfél méter volt, magassága viszont az egyik ponton elérte az öt métert is. Befelé V betű mintájára összezáruló tektonikus hasadék volt ez is, ékszerű összezáródása beszédesen idézte a kéregmozgással, hegyképződéssel járó gigantikus erőket, ennek az egyelőre áttekinthetetlen labirintus szakasznak vetődéses, töréses, mérhetetlenül zavart szerkezetét. A terem legmagasabb részén egymásnak ékelődött félmázsás homokkövek (vagy vasérctömbök?) alkották a főtét, de akadt közöttük néhány éles törésű mészkődarab is. Számításom szerint ezen a részen jó negyven méterre lehetett fejünk felett a hegycsúcs, s ezek szerint a felszínig kellett a tektonikus repedéseknek hatolniuk, különben nem kerültek volna ebbe a mélységbe a Hárs-hegy mészkőtömegét fedő oligocén homokkő darabjai. Feltételeztük azt is, hogy a hasadék főtéjét kitöltő összeékelődött kövek fölött nagyobb terem rejtőzhet, de esztelenség lett volna megpiszkálni a magasban csüngő, s nem tudni meddig felharapózó omladékot.

Az izgalmakból, új impressziókból kijutott erre az éjszakára, az idő is jócskán előrehaladt. Javasoltam, hogy vonuljunk vissza békességben, s legközelebb essünk neki a vésésnek. Annál is inkább mert legkésőbb reggel hatkor telefonálnunk kell, s nem biztos, hogy első nekirugaszkodásra megbirkózhatunk a járhatatlan szűkülettel. Lóránt és Révi azonban hallani sem akart a téma elnapolásáról, s felszólítottak, hogy nézzem meg, mi van a lyukon túl. Nekihasaltam az alig öklömnyi nyílásnak. Amennyire kézireflektorom fénykévéjénél megállapíthattam, a lyukon túl valóban kitágult a tér. Vagy három méterre, szemközt a nyílással erősen korrodált sziklafal látszott, s úgy tűnt, hogy valóban nagyobb üreg vagy folyosó rejtőzik a szűkület mögött. Oldalvást fekve megpróbáltam átdugni karom a nyíláson, s kitapogatni az átvésendő falvastagságot. Helyenként harminc, másutt csaknem fél méternyire becsültem az utunkat záró sziklalapot, s minden attól függött, hogy mennyire töredezett vagy egészségesen tömör az anyakőzet.

- Hát jó, essünk neki! - sóhajtottam megadóan. - Hasalj mellém Lóránt, és tartsd a vésőt, én majd püfölöm. Te pedig Laci várj sorodra, amíg leváltod valamelyikünket!

Keserves másfél óra következett. Lehetetlen pozitúrában, hason vagy féloldalt fekve nem leányálom vésni a szikrázóan kemény mészkövet. Egy-egy ütés a bizonytalan egyensúlyi helyzet miatt le-lecsúszott a véső fejéről, s az ilyen megbicsaklást éppen a vésőt markoló szenvedő alany keze bánta. A felhám folytonossági hiánytól egyikünket sem kímélte meg a sors, s a szó szoros értelmében vérünkkel és verejtékünkkel áldoztunk beteges kíváncsiságunknak. A viszontagságoktól függetlenül szerencsénk volt. A szikla szövetszerkezetét átalakította, megdolgozta a hévíz, helyenként hajszálrepedésekkel szőtte át a roppant nyomás. Ha lassan is, de egyre tágult a lyuk, s amint lehetett legalább a fejünket átpréseltük rajta, hogy lássuk miért kínlódtunk. Üdvrivalgással nyugtáztuk, hogy szépen érik fáradalmaink gyümölcse, mert jobb kéz felől viszonylag tágas barlangfolyosó emelkedett enyhe szögben fölfelé, s folytatása sötétségbe veszett.

A látvány megsokszorozta, regenerálta erőnket, s megtáltosodva téptük, marcangoltuk a sziklát. A következő fél órában annyira sikerült kitágítani a nyílást, hogy ha nem is könnyűszerrel, de már át lehetett bújni rajta. Elsőként belépni az ismeretlenbe feledhetetlen élmény, minden barlangkutató álma, s most úgy illett, hogy azoké legyen a dicsőség, akik kétszeresen is megszenvedtek a jobb ügy érdekében. Magát a nem rég még két öklömnyi lyukat Révi fedezte fel, így ő indulhatott elsőnek. Laci igyekezett megfontolt, közönyös ábrázatot vágni, de ragyogó szeme, izgalomtól remegő hangja elárulta, hogy mit érez ezekben a percekben. Mialatt fejjel előre, kígyózó mozgással vonaglott át a még mindig kellemetlenül szűk szájadékon, órámra pillantottam, hogy rögzítsem a „történelmi pillanat" idejét. - Négy óra tíz perc mondtam hangosan -, s lám az én hangom is rekedtes volt az idegfeszültségtől.

Előzőleg már megállapodtunk, hogy a túloldalon bevárjuk egymást, néhány méternél tovább senki sem megy előre, biztonsági okokból mindhárman együtt indulunk majd felderíteni az ismeretlen szakaszt.

A lyuk túlfelén tompa püffenés jelezte, hogy Révi Laci szilárd talajra ugrott. Intettem Lórántnak, hogy másodiknak ő induljon. Neki már, testesebb lévén, nehezebb dolga volt, jó három percig tartott, amíg átpréselte magát a szűkületen. Nem éppen önzetlen részvéttel figyeltem kínlódását, mert arra gondoltam, hogy a jelek szerint rám vár az igazi bőrnyúzó móka. Míg Lóránt az utolsó centiméterekkel küszködött, minden fölösleges holmit lehúztam magamról, s csak egy szál overallban vártam jelenésemre.

- Néhány méterre előttünk van egy kanyar, addig előre megyünk - kiáltott vissza Lóránt -, indulhatsz te is!

Nem kívánom részletezni a következő tíz percet míg végre én is lehuppantam a szülőlyuk túloldalán. Társaim pár méterrel előrébb a földön csücsültek, Révi két tenyerébe rejtette arcát, s a máskor csendes, kötélidegzetű Lóránt pedig az öklét rázta. Egy pillanatig dermedten figyeltem a fura jelenetet, majd előrelódultam. Nem tudom mennyi ideig meredtem az elém tárulkozó látványra, de amikor feloldódott ez a görcsféle, elemi erővel robbant ki belőlem a nevetés. A folyosókanyarban ott tátongott, ott húzódott meredeken lefelé a fúrónyomos lejtakna, amit ki tudja hányszor bejártunk már.

A történtek tisztázásához nem kellett túl nagy fantázia. A tölcsérteremből kiinduló hasadék, a pokoli labirintus zegzugos föl-le úton szépen megkerülte a lejtaknához vezető folyosórészt, s mi lényegében ennek a járatnak a végpontján, a folyosó tetején törtük át a főtét, s jutottunk be az „ismeretlen" barlangszakaszba!

Ím, hát így zárult a „nagy történelmi pillanat", s úgy vélem ezt a hárs-hegyi éjszakát mindvégig megőrizzük emlékezetünkben. Lóránt is, én is hamar visszanyertük lelki egyensúlyunkat, s annak „örvendeztünk", hogy nem kell még egyszer megnyúzatnunk magunkat a pokoli labirintuson. Révi Laci azonban mint a letört virágszál, vigasztalhatatlannak látszott. Egyre azon kesergett, hogy kiröhög bennünket a világ, s főleg őt, aki elsőnek lépett be a nagy „ismeretlenbe".

Kőcsipkefüggöny - aragonitrózsákkal

Fiaskó-fogásunkat eléggé sokáig taglaltuk, mert öt óra múlt néhány perccel, amikor eszembe jutott, hogy ismét órámra pillantsak. Hagytunk csapot-papot, a szerszámokat és elhagyott ruhadarabjaimat a lyuk túloldalán. Igyekeztünk, hogy hatra leérjünk Ságvári-ligetre, s telefonáljunk, nehogy feleségem mozgósítsa a mentőosztagokat. Rövidített úton ügettünk lefelé a hegyről. Kessler Hubert szavait idéztem, amit magam sem fogadtam meg. Főnököm és a barlangvilág titkaiba bevezető mesterem ugyanis sokszor a lelkemre kötötte, hogy gondos térképezés nélkül soha egy kapavágást sem, mert az örök éjszaka útvesztőiben furcsa tréfákat tartogat a természet. Ha feltérképezzük a labirintust, mielőtt nekifohászkodunk a vésésnek, akkor... Persze nem tudom van-e olyan barlangkutató, aki hasonló helyzetben bölcsebben cselekszik, mint mi.

Tépetten, csapzottan s a tisztes munkába igyekvők gyanakvó pillantásainak kereszttüzében kászálódtunk le a buszról a Moszkva téren. Itt mindhármunknak háromfelé vezetett további útja, s a búcsúzásnál a mindvégig hallgatásba burkolózó Révi Laci újfent katonás harsánysággal meglepő kéréssel hozakodott elő. Arra akart rávenni, hogy a többieknek ne áruljunk el semmit, illetve, csak annyit, hogy feltártunk egy új labirintust, de a vésésről egy szót sem. Hagyjuk, hogy a „verebek" sorra passzírozódjanak át a szülőlyukon és „fedezzék fel" ők is az „ismeretlen" szakaszt.

Bevallom tetszett Révi agyafúrt ötlete, s a kísértésnek nem tudtam ellenállni. - Rendben van Laci - mondtam nevetve -, áthajszoljuk a fiúkat a labirintuson, mi pedig a lyuk túloldalán

lessük a fejleményeket. Ennyi kárpótlást talán mi is megérdemlünk a viszontagságokért...

Váratlan fordulat - Rejtélyes piramisok

Órák óta folyik a kirakós játék. Az asztal közepén hátizsáknyi cseréphalom púposodik, körülötte kisebb fiakupacok. Matt és fényes fekete darabok, rőtvörösek, sápadtdrappok. Fül-, perem- és fenéktöredékek, hasas korsók görbült ívű oldalából, lapos tálak, egyenes falú főzőedények valamelyik részéből származó darabok. Egy-egy példányon szegényes vagy fantáziadús díszítőmotívumokat látni, hegyes fával, csonttal bekarcolt csigavonalban, és hálósan szövődő, kúpos bütykök, és körömmel, ujjheggyel kialakított ornamentikák.

Schreiber Rózsa, a BTM őskoros régésze rendezgeti a leleteket. Megalapozott szakismeret, remek vizuális memória, s nem utolsósorban türelem kell az ilyen munkához. A sok száz féle, ezer arcú töredékből nem könnyű meghatározni az anyag korát, a kultúrkört. Rózsa órák óta fáradhatatlanul dolgozik, én meg kíváncsi bűvészinas gyanánt lesem minden mozdulatát, fülelek minden szóra, amit ezekről az évezredes relikviákról mond. Az őskori kerámiák meghatározásába amúgy szorgalmas autodidakta módjára magam is belekóstoltam - valamire való barlangkutató nem is térhet ki az ilyen stúdiumok elől -, de hát a hivatásos szakember azért szakember, hogy olyasmit is észrevegyen, amit a magunkfajta meg sem lát.

- Akkor hát a szétosztással megvolnánk. - Rózsa fáradtan dől hátra, néhány pillanatra behunyva pihenteti szemét. Úgy látszik nemzedékről nemzedékre, korszakról korszakra öröklődő tanyahely volt ez a barlang. A legidősebb ez a néhány darab újkőkori töredék, a legtöbb a réz- és bronzkori, az a kisebb kupac vaskori, a maradékot pedig úgy 9-10. századinak vélem.

- Összidőben tehát mintegy hatezer esztendő.

Rózsa bólint. Nagyjából ennyi, de azért nem oly egyszerű a dolog. Azt ugyanis nem állapíthatjuk meg ebből az anyagból, hogy egy-egy korszak embere milyen hosszú időre telepedett meg a barlangban, részint, mert nem tudjuk, mi kerül még elő, másrészt, mert bolygatottak a rétegek. Statisztikus megoszlásban is csak a teljes feltárás után alkothatunk képet. Jó lenne valahol érintetlen településfelszínt fogni!

Érintetlen települési felszín!... Magam is sokszor álmodoztam erről, s ahogy mind mélyebbre hatoltunk a Kadić-szakasz feltöltési anyagában, néhányszor úgy látszott, hogy egyöntetűvé válik a leletanyag. A leletezők jelentették, hogy órák óta már csak őskori kerámiák kerülnek elő a vödrökből. Ilyenkor fékeztük a vájárok tempóját, a bontási ponton is megkettőzött éberséggel figyeltük a rétegek helyzetét. A következő tíz centi aztán szinte gúnyt űzött belőlünk, mert az őskori anyagot tartalmazó réteg alatt sorra megjelentek a középkori edénytöredékek. Hát igen. Nemzedékről nemzedékre öröklődő tanyahely, évezredről évezredre vaskosodó, vastagodó kultúrrétegek. Aztán az utolsó évezred derekán megjelentek a titokzatos elődök, akik feltúrták, talán fenékig felbolygatták az őskor hagyatékát időrendben megőrző rétegeket, s most régész legyen a talpán, aki eligazodik ebben a rettenetes káoszban. S az igazság az, hogy nem is lehet eligazodni, mert az utolsó évszázadban vagy évszázadokban mind gyakrabban villant fel az örök éjszaka világában az ember hordozta fény, mind többször hasított a szerszám a barlang szikrát lobbantó kövébe, döndülő talajába.

Számozott, dátummal ellátott dobozokba, zacskókba csomagoljuk vissza a leleteket, s amelyik csoportnál megállapítható, a pontosabb előbukkanási helyet is felírjuk. Bolygatott rétegekről lévén szó, pillanatnyilag talán fölösleges is ez a kínosan precíz adminisztráció. De arra gondolunk, hogy később amikor majd a barlang más részeinek feltárására is sor kerül, fontossá válhat, ami jelenleg még semmit sem mond.

Rózsa búcsúzóul még lelkemre köti, hogy azonnal álljunk le, ha netán intakt települési felszínt érnénk, s amíg ő helyszíni szemlét nem tart, függesszük fel a munkát. Ezt természetesen megígérem, bár nem nagyon remélem, hogy a barlang bármely pontján ilyen szerencse érjen bennünket, s végre valami egyértelművé váljon.

Vegyes érzelmekkel szemlélem a sarokban heverő műanyagzsákot. Ehhez nem nyúltunk, ebben a középkori anyag pihen. Zolnayra, Nagy Emesére vár a sokféle kacat rendszerezése, meghatározása, noha akár az őskori leleteknél, ezeknél sem leszünk majd sokkal okosabbak. Ezek is az agyonforgatott, összevissza hordott rétegek szülöttei, s békésen megférnek a legújabb kori sörösüveg-cserepekkel, amiket már rég elhajítottam. Csendes émelygéssel méregetem a hasas pévécé-zsákot, jól ismerem a benne rejlő darabok mindegyikét. Kora középkoriak és középkor végiek, a zöme 14.-15. századbeli, és néhány maroknyi cserép a barokkból. Ami feltűnő és érdekes, hogy török eredetű anyag egy morzsányi sem került elő, s ebből kézenfekvő volna olyan következtetést levonni, hogy a török időkben nem ismerték a barlangot a próféta fiai, s az őslakosság sem használta búvóhelyül azt az üreg-rendszert. Csak hát mit bizonyít az, ami nincs, de még lehet, még előkerülhet? S ekkor eszembe jutott valami, amire eddig nem gondoltunk, s ami a régészek figyelmét is elkerülte. A barlangbejárat előtti lapos plató, ami legyezőszerűen terül szét, s néhány méter után lépcsősen törik le a hegyoldal meredek oldalához. Ennek talaját nem bontottuk meg, nem ellenőriztük, hogy tömegét leletdús vagy leletszegény feltöltés alkotja-e. Mi pedig módszeresen növeljük, szélesítjük ezt a placcot, s ki tudja mit takarunk le a barlangból kiszállított meddővel. Kilelt a hideg, amikor erre gondoltam, s nyomban fel is jegyeztem, hogy a legközelebbi kivonulásnál néhány próbaárkot húzatok a felszíni platóba.

A felszíni szondázásból még sem lett semmi, mert a feltárás hagyományaihoz híven másféle fordulatot tartogatott számunkra a hegy szeszélyes szelleme. Két egymást követő vasárnapon esős idő köszöntött ránk, víztócsák híztak a barlang előtt, mélyen fölázott a talaj. Ilyen körülmények közt nem volt kedvünk a bejárat előtti térségen régészkedni. Aztán pedig gyors egymásutánban két olyan esemény történt, hogy a legkisebb gondunk is nagyobb volt a felszíni plató esetleges leleteinél.

Milkovszki Laci KISZ-brigádja átvágta magát a Kadić-szakasz legmélyebb pontján nyíló forráskürtő törmelékdugóján, s ezzel megnyitotta az utat a barlang egyik legtitokzatosabb, legtöbb fejtörést okozó szakaszához. A sikeres áttörés feledhetetlen élményének én nem lehettem részese, azon a szombat délutánon Rappai Lóránt irányította a KISZ-eseket. Telefonértesítést kaptam a történtekről, s másfél óra múltán egy agyagkupac tetején trónolva gyönyörködtem az újonnan felfedezett gömbfülke különleges képződményeiben. A kürtő szája, ahol Milkovszkiék elsőként behatoltak az ismeretlenbe, lényegében a fejünk fölött nyílt. Csaknem tökéletes gömbformát alkotó üreg volt ez is, az óriás labda belvilágának egyenlítői átmérője úgy öt méter lehetett. A főtében rostos szerkezetű és hófehér kristályhalmazok szikráztak, villództak a lámpafényben, helyenként pedig szürkéskéken villant elő az anyakőzet. Köröskörül, a gömbfülke táján kelvirághoz hasonló aragonitrózsák halmaza telepedett az oldalfalakra, s azon a részen, ahol ismét visszahajlottak az üreg falai, mind dúsabban burjánzott a kővirág-vegetáció. A rozsdavörös aragonitrózsák csak egy bizonyos magasságig telepedtek az oldalfalakra, mintegy kirajzolták az üregben egykor hosszú időn át stagnáló langyos vagy forró vizű föld alatti tó tükrének szintjét. E fölött a vonal fölött egyetlen karfiolszerű képződmény sem akadt, a gömbpalásttá összehajló falakat cukorszövetű, milliárdnyi kristálytűcskékből álló fehér képződménylepel borította, ami minden bizonnyal a tó feletti légteret kitöltő telített gőzből csapódhatott ki a sziklafalakra.

Sokan szorongtunk a viszonylag tágas kőkupola alatt, s az elénk tárulkozó látvánnyal sokáig nem tudtunk betelni. Az ide-oda imbolygó fény játékától függően más és más, mindig újabb részletek rajzolódtak ki a gazdagon díszített falakon, hol kihunyt, majd ismét felvillant a kristálylapokon tükröződő fény.

A mindig komoly Lóránt arcáról gyerekes öröm sugárzott, térden és hason kúszta körül a falakat, a kővirágok erdejében. Jóleső diadalérzet, valami elégtételféle itatott át engem is, hisz a barlang hévizes eredetéhez most már nem fért kétség, végtelennek tűnő verejtékes munkánk eredményeként jutottunk be ebbe az impozáns gömbfülkébe. Biztos voltam abban is, hogy ezzel a felfedezéssel nem zárult le előttünk a további út.

Szerettem volna alaposabban szemügyre venni az új kavernát, tüzetesebben megvizsgálni kitöltésanyagát, de annyian szorongtunk az üregben, hogy egy fél négyzetméternyi hely sem maradt szabadon. A diákok fájó szívvel vették tudomásul, hogy időlegesen el kell hagyniuk a „csodálatos palotát", de megértették miért e száműzetés. Milkovszkival és Rappaival hárman maradtunk a tetthelyen, a diákok pedig a kürtőn átvezetett vasrúdon csimpaszkodtak, mint a gyűlésező verebek, s izgatottan figyelték a fejleményeket.

Az új élmény, az első impresszió izgalma ekkorra már elcsitult bennem, s rövid szemlélődés után megbizonyosodtam valamiről, amire már az első pillanatokban is gondoltam. Nem mi léptünk elsőként a barlangnak ebbe a ki tudja mióta elzárt részébe, ha több évszázada is, de jártak itt már előttünk mások is. A falakat borító kőrózsák, a kelvirághoz hasonló képződmények legtöbbje töredezett, erősen koptatott volt, s legtöbb helyen vörösagyaggal szennyezett. A főtében fehérlő kristálybevonatot néhol egy-egy tenyérnyi felületen füstös, kormos lepedék szennyezte, ami nyilván a hajdani fáklyák, világító mécsek égéstermékéből származott.

Bejelentésemet döbbent csend fogadta, hitetlenkedő moraj, de aztán a figyelmesebb szemlélődés mindenkit meggyőzött, hogy a képződmények pusztulása, a kormos, füstös bevonat emberkéz „műve", és nem természetes jelenség.

- Most sírjunk vagy nevessünk - kérdezte Milkovszki Laci, s olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy akaratlanul is elnevettem magam. Erre a többiekből is kirobbant a feszültséget s némileg a csalódottságot is feloldó jókedv, kivéve Lacit, aki csak kényszeredetten mosolygott. Sietve megnyugtattam, hogy munkájuk, felfedezésük talán többet ér, mintha szűz, ember még nem járta barlangrészt tártak volna fel, s igyekeztem meggyőzni, hogy semmi okunk a csalódottságra.

Ettől a perctől kezdve más értelmet nyert, új tartalmat kapott a falakon villózó fény, az árnyak kergetőző játéka, miután bizonyossá vált, hogy ismét csak történelmi barlangrész üregeiben jártunk, az ismeretlen elődök nyomát kutatjuk. Lóránt a főtét vizsgálta át négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, s feliratra, évszámra vadászott, sajnos teljesen eredménytelenül. A titokzatos elődök nem gondoltak a kései unokákra, sehol sem örökítették meg a kézjegyüket, föld alatti kalandozásuk dátumát a fehéren csillogó főtén. - Vagy nem tudtak írni, vagy nem érték el a tetőt - morfondírozott Lóránt, s tovább folytatta a keresgélést.

Rappai sajátos és talán tréfának szánt eszmefuttatása elültette a bogarat a fülemben, s tekintetemmel a terem talaját bűvöltem. Ha a középkor embere járt itt előttünk, akkor... Lóránt fején találhatta a szöget, mert a középkorban még hagyhattak volna valami kézjegyfélét, mondjuk korommal felrótt keresztet a falakon, és ha valóban nem érték el a „plafont"? Nem érték el, mert az akkori járószint esetleg több méterrel mélyebben fekhetett, amennyiben a terem talaját mesterségesen feltöltött agyag alkotja, és nem vörösagyag kitöltés.

Hogy miből állt a gömbfülke talaja, azt most már első látásra nem lehet megállapítani. A kibontott kürtőt lényegében egy félköbméternyi tömegű szikladarab dugaszolta be, de ennek eltávolításánál rengeteg törmelék hullott be ebbe a terembe, s ezt a humuszos, részben felszíni eredetű anyagot a sok ember alaposan letaposta, beledöngölte az eredeti talajszintbe. Az áttörési ponttól számítva a terem szemközti lehajló faláig a járószint meredeken lejtett, félreérthetetlenül elárulta a belülről bezúduló tömedék irányát, a kérdés csak az volt, hogy milyen vastag ez a frissen bekerült réteg, s ami a döntő, miből áll az alatta elhelyezkedő kitöltés.

Meglehetősen későre járt, de elhatároztam, hogy amennyire lehet, nyomban végére járok a terem feltöltésanyagának. Néhány üres vödröt és szerszámokat kértem a kitartóan fejünk fölött csüngő fiataloktól, s a szerszámlehordás jó ürügy volt arra, hogy valamennyien visszaszivárogjanak a gömbfülkébe. Az áttöréssel szemközti oldalon a kaverna legmélyebb pontján, közvetlenül az aragonitrózsás fal tövében bontottuk föl a talajt. Azért választottam ezt a szondázási helyet, mert vélhetően itt volt a legkevesebb anyag a felülről bezúduló tömedékből. Ezen a részen nem is tapostuk le a talajt, nem volt nehéz a laza üledéket felszedni és vödrökbe rakni. Mintegy negyed négyzetméternyi területen, talán ásónyomnyit bontottunk lefelé, amikor váratlanul „kilyukadt" a képződményes oldalfal, s méternyi mély beöblösödés nyílt meg előttünk. Az üstszerű bemélyedés lényegében egy újabb gömbfülke tetejének indulását jelezte, s meglepő volt, hogy ebben a szintben már óriásivá terebélyesedő aragonitkarfiolok borítják a falat.

Az újabb felfedezés lehetőségének izgalma egy pillanat alatt hatalmába kerítette a társaságot - magam sem őrizhettem meg higgadtságomat -, s ki ahol érte, szerszámmal és tíz körömmel esett neki a tömedék kikaparásának. A lyuk egyre mélyült, s a friss sütetű gömbfülke vertikálisan és horizontálisan is egyre tágult, majd mint a nagyanyám korabeli pintes üveg pereme, befelé visszahajlott. Ez az oldásforma kísértetiesen hasonlított ahhoz a forráskürtőszerű induláshoz, ahonnan ide bejutottunk, mondhatni ikertestvére volt a másik átoldódási pontnak. Egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy a mini gömbfülkéből induló kürtő újabb terembe, újabb gömbfülkébe torkollik, ama bizonyos szőlőfürt következő szemébe. Lóránt és Milkovszki eleven bulldózerként dolgoztak, s magam sem kíméltem körmeimet. Pedig korai volt a diadalmámor, kár volt előre inni a medve bőrére. Alapvető biztonsági szabályt szegtünk meg, amikor laza üledékben rókalyukat mélyítettünk egy tekintélyes omladéklejtő tövében. Kutatógödrünk be is omlott, mint a pinty, s még szerencse, hogy senki sem sérült meg. Be kellett látnunk, hogy ezzel a meggondolatlan kapirgálással nem jutunk eredményre. Ahhoz, hogy átverekedjük magunkat ezen az újabb, s a jelek szerint alaposan eltömött vízvájta szűkületen, a hagyományos, biztonságos feltárási módra volt szükség. Ez pedig nem jelentett kevesebbet, mint a Lóránték által feltárt gömbfülke anyagának teljes felszínre szállítását, miután az üledék helyben való elhelyezésére nem nyílt lehetőség.

Kutatógödrünk várható beomlásának azért volt valami haszna. A sebtében kivájárkodott lyuk lényegében a fölülről behullott laza üledék egy részét nyelte el, így egy jó darabon szabaddá vált a gömbfülke eredeti járószintje, amiről már csak egy levelesen elváló, vékony, betaposott réteget kellett leemelnünk. Fél négyzetméternyi területen gondosan letisztogattuk a talajt, s egy metszetet adó árkot mélyítettünk a terem kitöltésanyagába. Bontókésemmel centiről centire mélyítettem az árkocskát, s Milkovszki Lacival nyomban föl is jegyeztettem miként követik egymást a rétegek. Eszembe jutott ugyanis amiről az előbbi „aranyásás" lázában tökéletesen megfeledkeztem; hátha intakt geológiai üledék vagy bolygatatlan kultúrréteg alkotja végre a talajt.

Az első tíz centi tömör vörösagyagból állt, s már azt hittem, hogy végre elértük az eredeti geológiai feltöltődési szintet. A vörösagyag alatt viszont sarkos, éles törésű mészkőrögök bukkantak elő, de ezek nem kifagyásos feldarabolódás útján keletkeztek, inkább valami törőszerszám nyomát viselték. A mészkőzúzalék alatt agyagos, humuszos morzsalék feküdt, s mindebből már nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a rétegosztályozódás csak úgy jöhetett létre, hogy a terem kitöltésanyagát, csakúgy, mint a Kadić-szakaszban, felülről zúdították ide. Teljes bizonyosságot akartam szerezni, s ezért tovább mélyítettem az árkot. A morzsalékos agyag alatt terjedelmesebb kőben akadt el szerszámom, amit aztán feszítővassal mozdítottunk ki helyéből. Amikor a mintegy 15-20 kilós kő hátára billent, kiderült, hogy nem mész- és nem homokkő, hanem tömör vasércrög, s ez végleg eldöntötte az üledék származását. A kiemelt ércdarab ágyában cseréptöredékek lepréselt halmaza hevert, méghozzá őskori és küllemre akár újabb korinak is beillő kerámiák darabjai. Csoportunk újonc fiataljai lázba jöttek a régészeti lelet láttán. Lóránt és Milkovszki elgondolkozva hallgattak, nekik nem kellett magyarázni, hogy a talpunk alatt vastagodó agyonbolygatott réteg valahonnan máshonnét került ide.

A fiatalok szedelőzködtek - ideje volt már hazamenniük -, mi hárman azonban maradtunk még. Azt latolgattuk, hogy az újabb gömbfülkének eltömési kísérlete vajon egyidőben történt-e a Kadić-szakasz feltöltésével, vagy pedig jóval korábban került erre sor. A kevert régészeti anyag az első verziót erősítette meg, az a körülmény viszont, hogy az 1919-ben készült térképen még nem szerepel az üreg, ellentmondott az esetleges egyidejűségnek. Találgatás, tapogatódzás a sötétségben, és sehol semmi, ami bizonyos. És így megy ez hónapról hónapra, évről évre, amióta feleségem előásta a szemétből azt az átkozott irományt.

Lóránt megértően hallgatta kifakadásomat, Milkovszki Laci pedig vigasztalni próbált. Nekitüzesedve bizonygatta, hogy gyönyörű ez az újonnan felfedezett gömbfülke, és nem tudhatjuk milyen értékes, sok mindenre választ adó leletek kerülnek még elő a terem meddőjéből. Nem beszélve arról - folytatta Laci -, hogy ha nem omlik be kutatógödrünk, talán már be is jutottunk volna a következő gömbfülkébe, esetleg egy terjedelmes barlangrendszer szabadon járható folytatásába.

Milkovszki töretlen lelkesedése végül is jobb kedvre hangolt, bár súlyos aggályaimat nem oszlatta el teljesen. Attól tartottam ugyanis, hogy mind nagyobb mélységbe jutva, nem tudunk majd megbirkózni az üregeket több mint felerészben kitöltő tömedékkel. A növekvő távolságot a felszín és a kutatási pont között csak létszámnöveléssel tudjuk áthidalni, s kérdés, hogy a továbbiakban elegen leszünk-e? Aggodalmaim Lórántra is átragadtak, mert ő azon kesergett, hogy amíg a terem tömedékanyagának legalább felét felszínre nem juttatjuk, addig meg sem próbálhatjuk az áttörést a feltételezett újabb szakaszba.

Megkíséreltük megsaccolni, hogy köbméterben mennyi lehet a terem kiszállításra váró feltöltésanyaga. Két-három méteres átlagvastagságot véve s beszámítva néhány erőteljesebb aláöblösödést, legkevesebb 40-60 köbméternyi lehet a talpunk alatt terpeszkedő meddő. A „hivatalos" vasárnapi feltárási napokat számítva jó esetben féléves, előre nem látott nehézségek közbejöttével pedig akár egyesztendős idegölő rabszolgamunkával kellett számolnunk.

Nem nagyon lelkesedtünk e bizonytalan kimenetelű vállalkozásért, százszázalékosan ugyanis senki sem állíthatta, hogy a terem végén a folytatást ígérő átoldás ember számára is járható üregbe vezet, vagy csak reménytelenül szűk vízjáratba. A mélyből feltörő hévforrások olykor hihetetlenül szeszélyes és változatos oldásformái között biztosan eligazodni csalóka vágyálom ma még. Mindentől függetlenül mégis úgy döntöttünk, hogy nem adjuk fel a harcot, legföljebb lelkiekben felkészülünk egy hosszabb lélegzetű „eseménytelen" időszakra, amelyben csak az esetleges régészeti leletek, ásványi ritkaságok hozhatnak újat, és társainkat is igyekszünk meggyőzni a bizonytalan kimenetelű munka szükségességéről.

Elhatározásunkat ünnepélyes kézszorítással szentesítettük. Milkovszki megígérte, hogy a kerületéből megpróbál újabb KISZ-eseket beszervezni, Rappai pedig a feltárást gyorsító technikai megoldások kiötlését helyezte kilátásba.

Az „összeesküvés" után egy héttel teljes létszámmal vonultunk fel a barlanghoz, s megkezdtük az aragonitos gömbfülke meddőjének kitermelését. Lóránt áthelyezte a csigaállást, s valamivel meghosszabbította a kötélpályát, s ez kétségtelenül megkönnyítette a szállítólánc munkáját, de a tempót sajnos nem gyorsította meg. Késő délutánra valamivel több mint 200 vödörnyi anyagot juttattunk a felszínre, s ez csaknem két köbméternyi mennyiségnek felelt meg. Primitív technikával, mintegy három emeletnyi mélyből ennyi meddőt kiszállítani igazán derekas teljesítmény volt, ha nem gondolt az ember arra, hogy odalenn még harmincszor ennyi tömedék vár ránk.

A csoport nagy része már összecsomagolta cókmókjait, s menetkészen várakozott a késlekedőkre. Lóránt a hányó szélén lámpáját tisztogatta, s csoportunk két újoncnak számító tagjával Scholc Gáborral és Félegyházi Lacival bonyolódott hosszadalmasnak ígérkező eszmecserébe. Közelebb mentem hozzájuk, hogy gyorsabb mozgásra ösztökéljem a piszmogókat, s magamban még tűnődtem is, mi történhetett Lóránttal, ő aztán igazán nem szokott a készülődéssel utolsónak maradni. Pillanatokon belül kiderült miben sántikál Rappai barátom. Rövid úton tudomásomra hozta, hogy ő és a két diák még nem érzik magukat elég fáradtnak, így hát egy kicsit még maradnának, ha nincs ellene kifogásom.

Mit mondhattam volna erre? Miután a két diák is fogadkozott, hogy vasárnap lévén este 9-ig szól kimenőjük, áldásomat adtam az ügyre, a szokásos kikötéssel, 23 óráig valakinek jelentkeznie kell telefonon vagy személyesen, hogy mindenki épségben lekerült a hegyről.

Ha én akkor tudom, hogy mire adom atyai áldásomat! Ha megkérdem, hogy a triumvirátus mégis hol, a barlang melyik részében szándékozik „aranyászkodni"!... Ha Lóránt tudja, hogy nyughatatlan ötletével miként változtatja meg a későbbi eseményeket!...

Kérdezősködés helyett azonban szerencsés nyaktörést kívántam a kincskeresőknek, és a többiek után vetettem magam. Úgy tudat alatt arra gondoltam, hogy nyilván a bányaszakaszban kísérleteznek valamelyik „rókalyukkal", s ebben nem láttam semmi veszedelmet. Lóránt megfontolt higgadtsága eleve biztosíték volt arra, hogy parancsnoksága alatt senkinek se essék baja. Otthon néhány órára sikerült tökéletesen kikapcsolódni a hárs-hegyi fóbiából.

Ha jól emlékszem, úgy negyed tizenegy tájt pillantottam először az órára, s amúgy szellemképes formában felötlött előttem a barlang, no és hogy Lórántéknak nemsokára telefonálniuk kell. Ezzel lelki képernyőm ki is kapcsolódott, s visszatértem olvasmányomhoz. Nem telt el egy óra sem, amikor kellemetlen berregéssel megszólalt a csengő. Elindultam az ajtó felé. Az előszobáig sem jutottam, amikor élesen, szinte türelmetlenül még egyszer megszólalt a csengő. Mint akit hátulról erőteljesen meglöknek, úgy vágódtam előre. Idegesen téptem fel az ajtót, Lóránt valósággal bezuhant a szobába. Elképesztően festett. Nem váltott ruhát, nyakig agyagosan a barlangi kezeslábasban állt a szoba közepén.

- Remélem nem azt akarod bejelenteni, hogy rábukkantatok a kolostorhoz vezető titkos járatra? - kérdeztem rosszul leplezett izgalommal.

- Titkos járat nincs, de piramisok vannak! - Bejutottunk egy terembe, ahol két piramist találtunk! - közölte Lóránt, s még mindig szaporán kapkodta a levegőt.

- Természetesen minipiramisok, de szabályos, lépcsőzetesen kialakított, kövekből és agyagból felépített gúlák.

Abszurdnak, hihetetlennek tűnt minden, amit hallottunk, de végül is hinni kellett Lórántnak. A történtek tisztázását mi magunk is késleltettük, mert izgatottságunkban minduntalan Lóránt szavába vágtunk, időrendben összekeveredtek a részletek, ellentmondások születtek, s az így támadt logikátlanság megújuló gyanakvást eredményezett. Ennek aztán az lett a következménye, hogy barátunk elvesztette türelmét, az asztalra csapott. Közölte, hogy két eset lehetséges. Ő elölről és kronológikus sorrendben elmesél mindent, rajzokkal is illusztrálja mondókáját. Ha viszont mielőtt a beszámoló végére érne, bármelyikünk is megnyikkan, azonnal távozik. Nem volt könnyű betartani Rappai békefeltételeit, de valóban ez volt az egyetlen lehetőség, hogy helyükre kerüljenek az események.

Nos, mint kiderült, távozásunk után Lóránt két diákkal gerendákat, pallókat cipelt le az új gömbfülkébe, s ideiglenes gátat épített a meddő tetején annál a pontnál, ahol megkíséreltük az áttörést, s ahol kutatógödrünk beomlott. Újra kibontották, sőt kétméteres mélységű aknává képezték ki a kutatógödröt. Az aknából kitermelt anyagot az alkalmi gát mögött, lényegében magasan a fejük fölött helyezték el - állítólag nem fenyegette őket omlásveszély. A kútszerű üreg fenekét összesen két méter negyven centi mélységben ásták ki, amikor a csaknem függőlegesen futó sziklafalban éles aláhajlásra találtak. Rappai ekkor szabályos fejenállásban - másképp nem fért az aláhajláshoz - átdugta karját a nyíláson, és úgy tapasztalta, hogy a harminc-negyven centis fal túlsó oldalán szabad üreg rejtőzik. Enyhe légáramlást is észlelt, ami szintén arra utalt, hogy belül terjedelmesebb kaverna lehet. További másfél órás munkával az akna oldalából induló nyílást mintegy derék vastagságúra tágították. Az átjárót jobban kitágítani nem sikerült mert a fenéken egy nagyobb szikla vagy szálkő-küszöb állta útjukat. Kimozdításával nem kísérleteztek, mert ebben az esetben az akna beomlásával kellett volna számolni. Kétoldalt szintén nem nyílt lehetőség tágításra, mert ezt a részt szálban álló szikla alkotta. Így az adott nyíláson át kellett megkísérelni az átkúszást. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy az aknában lényegében kézen-, illetve fejenállásból lehetett indulni, háton vagy hason. Egyik módszer sem vezetett eredményre, miután a gerinc hajlékonyságának is van tűréshatára. Már-már feladták a kísérletezést, amikor a legcingárabb diáknak mentő ötlete támadt. Scholc Gábor beállt az aknába, majd háttal a szűk nyílásnak térdre ereszkedett. Lábszárait így térdhajlásig átdughatta a lyukon, aztán hasmánt hátrálva mint a rák, nagy nehezen átpréselődött a túloldalra. Gábor az előtte levőhöz hasonló nagyságú gömb formájú teremben találta magát, csakhogy ezt az üreget jóformán teljesen kitöltötte egy négyzetes csonka gúla formájú agyag- és kőépítmény. A különös minipiramis körülbelül két és fél méter magas volt, lemetszett csúcsa és a gömbkupola főtéje között mindössze 40 centis légrést hagytak a gúla titokzatos építői. A fura építményt az „átjáróval" szemközt fekvő oldalán lépcsőzetesen képezték ki, négyszeres törés tagolta ezt a részt. Gábor a lélekszorító nyílás „csőpostáján" át számolt be túloldalon várakozó társainak, akik természetesen egy szavát sem hitték el. Lóránt biztonsági meggondolásokból visszaparancsolta a hajlékony csontú felderítőt, s az ott egyetlen lehetséges térdeplő és hasmánt-hátra technikával igyekezett átjutni a sziklacsövön. Az ő testméreteivel fölöttébb kínosnak és lassúnak bizonyult az átjutási kísérlet, de negyedórás birkózással Lóránt is bejutott az elvarázsolt kastélyba. Személyesen is meggyőződhetett arról, hogy Gábor nem vizionált, minden úgy igaz, ahogy mondta. Rappai azonban nem lett volna Rappai, ha beéri az ámuló szemlélődéssel. A rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal tudomásul vette a minipiramis létezését, s aztán szépen felmászott a lépcsőzetesen kiképzett oldalfalon a gúla tetejére, innen pedig hason csúszva folytatta útját egy sziklafüggöny alatt ásító nyílás felé, ami újabb üreget sejtetett. És ekkor következett el az a pillanat, amikor a különben kötélidegzetű barátunk végképp kizökkent lelki nyugalmából. Egy gótikus ívbordához hasonló természetes sziklaél alatt egy újabb gömbfülke ízült szorosan a piramisteremhez, s Lóránt ennek az ikerüregnek a főtéje alatt egy második gúlaszerű építmény tetején kötött ki. E kettős és minden realitása mellett is valószínűtlenül ható élmény furcsa pszichés hatást, mondhatni stresszállapotot váltott ki barátunkból.

Mint később Lóránt maga boncolgatta, valami érthetetlen pánikhangulat tört rá, hirtelen úgy érezte, mintha megfojtaná a hegy, s reflexei sebesen visszafelé űzték, egyetlen vágya volt mielőbb elhagyni a piramisok birodalmát. Kifelé menet még az is átvillant agyában, hogy nincs-e valamilyen mérgező gáz ebben a barlangrészben, ami a kábítószerekhez hasonló látomásokat kelt.

Visszaérkezve a kiindulási pontra valamelyest megnyugodott, de harmadik társukat már nem engedte be a piramisokhoz. Részben még a ránehezedő rossz érzés miatt, másrészt, mert a diákoknak ekkorra már otthon kellett volna lenniük, s mindennek tetejébe a kötelező jelentkezési idő is vészesen közeledett.

Amikor Lóránt befejezte élménybeszámolóját még jó ideg nehéz csend telepedett a szobára. Senki sem lepődött meg, amikor bejelentettem, hogy én máris pakolok, és indulok a Hárs-hegyre. Feleségem nem tiltakozott, Lóránt pedig csak annyit jegyzett meg csendesen, hogy ő is így gondolta. Végeredményképp ezért jött személyesen, de a barlangban hagyott ruháit sem óhajtja hosszabb ideig a hegyen tárolni.

Utolsó pillanatban eszméltünk rá, hogy éjfél után már nem járnak a buszok, s gyalog hajnal előtt aligha jutunk fel a barlanghoz. Maradt tehát a taxi, s az ezzel járó rendkívüli kiadás.

Nem tudom miért orrolhatott meg rám a bányászok, barlangászok védőszelleme, de azon a megbabonázott éjszakán csak rugalmas érfalaimnak köszönhettem, hogy nem ütött meg a guta. Nem fértem át ugyanis a lyukon, bár több négyzetdeciméternyi felületen lenyúzattam magamról a bőrt. Feleségem viszonylag könnyedén, Lóránt pedig újabb felhámsérülések árán paszírozódott át a szülőlyukon, amit tehetetlen dühömben kereszteltem el így. Időszakos búskomorságba esve kuksoltam az akna fenekén, míg azok ketten odaát jártak, s némileg csak az vigasztalt, hogy hallótávolságon belül helyszíni közvetítést kaptam a benti észrevételekről. Tisztázódott például, hogy az első piramis lépcsőzetesen kialakított részét agyagba ágyazott mészkő- és vasérctömbökből rakták fel, majd arról érkezett híradás, hogy őskori cserépdarabokat találtak a belső piramis oldalában. Újra fékezhetetlen izgalom kapott el, s még egyszer megpróbáltam átpréselődni az átjárón. Kétségbeesett és mind nekivadultabb fészkelődésemnek csak az lett a következménye, hogy omlásveszélyt idéztem elő, az akna falából kövek és agyagrögök gördültek a hasam alá, s kis híján véglegesen beékeltek a nyílásba. Bűntudatosan másztam ki az aknából, és szemügyre vettem, hogy legközelebb mit kellene tenni bejutásom érdekében. A Lóránték által összetákolt gát mögött csak a szentlélek tartotta a fölhalmozott köveket. Ezeket minden egyéb előtt felszínre kell juttatni. Aztán következhet a rókalyuk tisztességes kiácsolása, s ha teljesen megszűnt az omlásveszély neki lehet esni a talpat záró kő kiemeléséhez. Persze a legésszerűbb, legbiztonságosabb megoldás az utolsó agyagmorzsáig kihordani a tömedéket, legalábbis lesüllyeszteni a szintet a provizorikus akna mélypontjáig. Féléves, lehet hogy egyesztendős munka, s kérdés hogy megússzuk-e ennyivel! Tudtam, hogy ennyi ideig képtelen lennék várni. Be kell jutnom a piramisokhoz mielőtt még meglódul, előresuvad a gömbfülke töméntelen mennyiségű anyaga, s hosszú időre lezárja előlünk az utat!...

Boszorkánykonyha a hegytetőn?

Csípős szelekkel, talajmenti fagyokkal köszöntött ránk a harmadik április, s ez az esztendő nem sok mogyorót ígért a budai erdők jó étvágyú mókusseregének.

Minket is hátráltatott a munkában a késlekedő jó idő, a külszíni csillepálya építésénél nehéz volt felcsákányozni a mélyen átfagyott talajt. Ezen a tavaszon ugyanis merész vállalkozásba fogtunk. Rappai gépesítési elképzeléseit igyekeztünk megvalósítani. A barlang ajtajáig gördülő csille, függő sodronykötélpálya, bonyolult, de praktikus átemelőrendszerek. Mindez rengeteg földmunkát kívánt, nem beszélve a „térítésmentes" anyagbeszerzéssel járó bonyodalmakról. Kollektívánk lelkesedése azonban nem ismert akadályt, mindenki három helyett dolgozott. A feladatokból kiváltképp Szabó László - becenevén Öcsi - csoportunk örökmozgó újonca vállalt oroszlánrészt.

A titokzatos piramisok feltárására a Rappai-féle műszaki terv megvalósítása nélkül nem gondolhattunk, vállalnunk kellett a gépesítéssel járó időveszteséget. Hogy csillénk megfelelő magasságban gördüljön a barlang bejárata elé, jó másfél méterrel le kellett süllyeszteni a külszíni plató szintjét. A sínpálya árkával így átmetszettük a barlang előtti térség talaját. Kiderült, hogy a plató nem természetes geológiai üledékből áll, hanem mesterséges feltöltés eredményeként keletkezett. Humusszal elegyedett agyag és kőmassza, az elmaradhatatlan vasércrögökkel. Hogy végképp ne lehessen eligazodni, a csilleárokból kitermelt agyag természetesen tele volt kerámiatöredékekkel és különféle csontmaradványokkal. „Hagyományainkhoz" híven az ős-, közép- és a barokk kori anyag itt is békés összevisszaságban keveredett egymással.

Zolnay László ebben az időszakban rendszeresen kijárt a feltárásokhoz. Szerinte az történhetett - nem tudni melyik évszázadban -, hogy ismeretlen elődeink kihordtak anyagot a barlangból, aztán beszállítottak a felszínről, s eközben kint is, bent is sikerült felbolygatniok az érintetlen településfelszínt, egyveleggé keverni a tárgyi emlékeket.

Mindettől függetlenül az árokból napfényre bukkanó leleteket gondosan kiválogattuk, bezacskóztuk, hogy majd a feldolgozásnál legalább statisztikusan értékelhetők legyenek. Őszintén szólva belefásultunk már a kevert régészeti anyag szüntelen áradásába, untuk, hogy egyáltalán van, mert munkatempónkat lassította a leletezés. Nem tudhattuk melyik pillanatban, mi kerül elő, amit kár lett volna széttörni a bontószerszámokkal, s ezért zavart réteg ide, zavart réteg oda, mégis csak óvatosabban kellett dolgoznunk. Egyik nap aztán ismét történt valami meglepő. A lapátosok és csákányosok éppen váltották egymást, amikor egyik fiatal munkatársunk, Bánházi Nándor öklömnyi fekete valamit fordított ki csákányával. Azzal a felkiáltással, hogy ilyen vasércfajtát még nem látott, kimászott az árokból és markomba nyomta a fekete darabot. Első pillantásra magam is valamilyen vasércmódosulatnak néztem a szokottnál könnyebb tárgyat, de amikor letisztogattam róla a rátapadt földet...! Beugrottam az árokba, magammal vonszolva Bánházit is. Felszólítottam, hogy pontosan mutassa meg a helyet, ahonnan előkaparta ezt a különleges „ércrögöt". A lelőhelyen tíz körömmel estem neki a földnek, mindenkit kitessékeltem az árokból, s csakhamar megakadt ujjaim között a csákánnyal széttört valami másik darabja. Kikecmeregtem az árokból, és mindenkit magamhoz kértem, Lórival a barlangból kihívattam a bentlevőket.

Munkatársaim látták rajtam vagy ösztönösen megérezték, hogy valami drámai fordulat történt, mert pisszenés nélkül álltak körülöttem. - Tudjátok mi ez, láttatok már ilyet? - kérdeztem.

Egy fémöntőtégely peremének a töredéke! Tűzálló kerámia, s azok a feketén csillogó kristályok pedig a grafitszemcsék, amit a hőállóság fokozása miatt kevertek az edény nyersanyagába. Társaim egymás kezéből tépték ki a töredékeket. Mintha csak megrendezte volna a sors, az útkanyarban Zolnay Laci tűnt fel. A nem várt lelet felbukkanása őt is kizökkentette nyugalmából. S ez nem is csoda, hisz a mindenünnen nagymennyiségben előkerülő vasércrögök benne is felkeltették a gyanút, hogy a barlangban nemcsak úgy mellesleg fejtették az ércet. Zolnay is hajlott arra a feltételezésre, hogy a barlangban való átalakítás valami másféle, számunkra még ismeretlen cél érdekében történt. S erre előbukkan egy Laci szerint középkorinak minősíthető fémöntőtégely töredéke, ami nemhogy a bányászatot, hanem még a helybeli kohászatot is igazolni látszott. No igen, látszott!... Mert ki merte biztosan állítani egy-egy tárgyi emlék alapján, hogy ekkor és ekkor ez történt, így történt.

Kővirág-ország kapuja. Ezen a helyen kezdtük meg az ismeretlen barlangszakaszok ostromát

Talán ebből az örökös bizonytalanságból adódó helyzet adta az ötletet, hogy legalább valaminek a végére járjunk. Kihasználva Laci jelenlétét az árokhányó felé közelebb eső oldalára összpontosítottam az erőket, s másfél méter hosszban és szélességben mélyítettük tovább az árkot, addig, amíg sziklafeneket nem értünk.

Zolnay spaknival, porolóecsettel felfegyverkezve leste a fejleményeket. A kutatóárok rohamosan mélyült. Az eredeti járószinthez viszonyítva két méter mélységben járhattunk, amikor elfogyott a humuszos, barlangi agyagos kotyvalék, színárnyalatban is megváltozott, egyöntetűbbé vált a talaj.

- Most már óvatosan gyerekek! - figyelmeztetett bennünket Zolnay. A szelvényt teljes hosszában és szélességében elegyengettük, lesöpörtük a felszínt, majd egy fél lapátnyi fogásmélységgel bontottuk tovább. A szakember szeme nem csalt. Tíz centit sem mélyítettünk, amikor egymás után bukkantak napfényre az őskori kerámiatöredékek, különféle csontok, orsógombok és hálónehezékek, kovából pattintott kőpengék, magkövek. Zolnay átvette a parancsnokságot, sőt a kutatószelvényt teljes egészében ő uralta. Negyed négyzetméternyi helyen még húsz centire hatolt le bontókésével a puha, zsíros kultúrrétegbe. Zacskószámra gyűltek a leletek, de Zolnay legnagyobb bánatunkra abbahagyta a munkát. Közölte, hogy érintetlen őskori településfelszínt „fogtunk" - az eddigiek alapján ő rézkorinak véli -, de a továbbiakban már nem az ő asztala ez az őskori réteg.

Évek óta először valami, ami bizonyos, ami egyértelmű! Örültünk a négy, ötezer évvel ezelőtti településfelszín tisztázásának, de kíváncsiságunk jóllakatását most sem kaptuk ingyen. Mi legyen a kutatóárokkal? Ha nyitva hagyjuk, meg kell változtatni a sínpálya irányát, ha betemetjük nem férnek hozzá az őskorosok, miután a talpfákat is lefektetjük. Egyáltalán meddig terjed az őskori településfelszín, a barlangból kikerülő meddővel nem temetünk-e el örökre fontos tárgyi emlékeket rejtő kultúrrétegeket? Egyetlen ésszerű megoldás kínálkozott, szakszerűen feltárni a barlang előtti őstelepülést, elsősorban azokon a helyeken ahol a sínpálya áthalad, s ahová a meddőhányó kerül.

A kutatóárkot jelzőcövekkel láttuk el, és betemettük. A leendő meddőhányó körzetében több helyütt megszondáztuk a felszínt, negyed négyzetméternyi területen harminc centi mély kutatógödröket telepítettünk. Majd mindegyikből kerültek elő őskori leletek, kőszerszámok, s az egyik helyről egy nagyon szép őskori gabonaőrlő malom - őrlőkővel és őrlőtállal - teljes épségben. Az így megkutatott területet Marek István egyetemi tanársegéd pontosan felmérte, hogy a jövendő nemzedéknek legyen kiindulópontja, ha netán rászánná magát a rézkori település feltárására.

Magunk sem hittük, de egy szép napon minden elkészült. Fémesen csillogott a sínpálya, számunkra kedves zakatolással gördült a csille, csikorogva fordult meg sarkain a vasbeton keretbe ágyazott páncélajtó, olajozottan működtek a bonyolult mechanizmus szerint záródó, nyitódó reteszek. Benn a barlang előcsarnokában futócsigás kötélpálya feszült. Rappai Lóránt gépesítési terve nem volt álom többé. E „csodálatos" technikai apparátusnak egyetlen szépséghibája akadt, az hogy a hajtómű energiáját „bányalóval" kellett biztosítani. A barlang előtt egy fúrótoronyhoz hasonló három lábú acélállvány emelkedett, nagy kerületű csigával s a transzmissziós kötéllel. Ez a kötél a barlangi sodronypálya szállító csigájához csatlakozott, a felszíni vége pedig a „bányaló" derekára tekeredett. A békés igavonó vezényszóra elindult a sínek között, s a derekára hurkolt kötéllel felhúzta a meddővel teli vödröket a csilléig, ahol az ügyeletes egy mozdulattal kiürítette tartalmát.

Gondolom, sejti a kedves olvasó, hogy ez esetben saját metamorfózisunkról van szó, hogy felváltva mi voltunk a szolgálatos „bányalovak". Nem volt ez rossz módszer, csak télen bizonyult keserves feladatnak a paripáskodás. A jeges, havas talpfák között amikor rám került a sor, nem bántam volna, hogy ha egy kovács megpatkol, s nem kell műszakonként féltucatszor hasra vágódnom.

Az időszakos keservek mellett ragyogónak bizonyult a Lóránt-féle mechanizmus. Több mint száz százalékot ugrott a termelékenység, s néha olyan ütemben jött ki az agyag, hogy a hányón posztoló leletezők nem bírták a tempót. Pedig, hogy a barlangból kikerülő meddőt érdemes volt markonként átbogarászni az csakhamar bebizonyosodott. Néhány hónap leforgása alatt három pénzérme bukkant napfényre. Két ezüst- - egy Zsigmond és Miksa korabeli - és egy bronzérme Mária Terézia idejéből. A pénzérmék a barlangbeli tevékenységet évszázadokra visszamenőleg igazolták, értékes információt adtak a numizmatikai leletek.

Később a bejárati terem kitöltésanyagából előkerült az öntőtégely harmadik darabja is, egy oldal, illetve felső peremrész. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy nem két különböző fémöntő alkalmatosság darabjai kerültek kezünkbe, a külszíni csilleárokból kiemelt darab ugyanis pontosan illett a barlangban előkerült töredékhez. A szerencsés véletlen így két szempontból is döntő jelentőségű volt. Rekonstruálni tudtuk a teljes tégelyt, kiszerkeszthettük, kiegészíthettük a hiányzó részeket, meghatározhattuk a lelet eredeti nagyságát. A külső és belső lelőhely régebbi sejtéseinket, Zolnay feltételezését igazolta, nevezetesen, hogy a barlangból nemcsak kifelé szállítottak annak idején anyagot, hanem kívülről befelé is.

A középkori bányászat és kohászat kiváló hazai szakembere Faller Jenő a leírás és a közölt méretek alapján meghökkentő következtetésre jutott a hárs-hegyi lelettel kapcsolatban. Szerinte az ilyen méretű tégelyeket sohasem vagy legalábbis csak a legritkább esetben használták vasöntésre. Az ilyen kis méretű eszközöket - mint amilyen a mienk volt - színes fémek, többnyire réz- és bronzöntésre használták. Faller Jenő véleményét látszott igazolni az a körülmény is, hogy az öntőtégely belső falát néhány négyzetcentiméternyi felületen zöldes színű, nyilván rézoxidtól származó salakos lepedék borította.

Gondolom fölösleges bővebben taglalnom, hogy a fémöntőtégely feltételezett rendeltetése tökéletesen összekuszálta az egykori barlangi tevékenység amúgy is nehezen rendeződő szálait. A helybeli színesfém-kohászatot egyszerűen nem mertük tényként elfogadni, mert ha ezt elfogadjuk, akkor a barlangi bányászattal kapcsolatban is messzemenő következtetésekre kényszerültünk volna. Újabb elméletek, tetszetős hipotézisek felállításának nem láttuk értelmét, így az öntőtégely töredékeit gondosan becsomagoltuk, s a barlang további leletanyagára bíztuk a megoldást.

Nem sokkal az öntőtégely felbukkanása után ismét váratlan esemény okozott izgalmat.

Emlékszem, azon a napon a bejárati teremben a tömedékből kikerülő nagyobb köveket vertem szét a hosszú nyelű, ötkilós kalapáccsal. A vájárbrigád türelmetlenkedett, az ügyeletes „bányalovat" szidta, mert a csille sehogy sem akart visszagördülni a bejárathoz. Csakhamar kiderült, hogy a leletezők állították le a szállítást. Csoportunk egyik lelkes tagja jelent meg a bejáratnál, s izgatottan szólított, hogy menjek ki a felszínre. Etelka tenyerében néhány mézszínű, szabálytalan formájú üveggyöngy csillogott. Illetve csak első pillantásra látszottak gyöngyöknek, némelyik darab azonban megdermedt csepp formájú volt. A tüzetesebb vizsgálódás meggyőzött, hogy üvegöntecsek kerültek elő a bejárati csarnok feltöltéséből.

Amikor elvittem Zolnayhoz a remetelak újabb ajándékát, ő is csak a fejét csóválta, s nem tudott mit mondani. Hogy üveghuta lett volna a barlang környékén azt nem nagyon tartottuk lehetségesnek, s ezt néhány öntecs nem is bizonyíthatta. A fémkohászat melléktermékeként keletkezhettek a szilícium tartalmú ásványokból ilyen olvadékok, s a legelfogadhatóbb magyarázatnak ez tűnt. Csak éppen a döntő bizonyíték, az őskohó nem volt sehol, ami megoldhatta volna a több ismeretlenes egyenletet. Boszorkánykonyha a hegy gyomrában? Titkos alkimista műhely a barlangban? A pálos atyák a sokféle iparűzés mellett üvegfestéssel is foglalkoztak, de ennek barlangi viszonylatban nem sok köze volt az üvegolvasztáshoz.

A hévíz munkáját a hideg víz fejezi be. Másodlagosan cseppkövek képződtek az aragonitfürtökön

Elszaladt a nyár, nagy nehezen elcammogott a tél is, de a megoldás váratott magára. Panaszra azért nem lehetett okunk, mert a bejárati csarnok feltöltésének kilencven százalékát felszínre juttattuk. A barlangnak ebben a legnagyobb termében néhány ponton már elértük a sziklafeneket, s jó három méterrel mélyebbre kerültünk az eredeti járószinthez viszonyítva. A kitöltés anyaga jóformán teljes egészében bolygatott, átforgatott kultúrrétegekből állt, csupán a természetes sziklafenék közvetlen közelében találtunk itt-ott néhány centis jégkori eredetű barlangi lösztakarót. A fenék váltakozó keménységű mészkövét több helyütt törték át a mélyből valaha feltörő forrásjáratok, sajnos ezek mindegyike szűk volt, ember számára járhatatlanul zárta el az ismeretlen mélységbe vezető utat.

A feltárási ütem számottevő gyorsulásával több időt fordíthattunk a felszíni terepbejárásokra. A barlang környékének alapos átbogarászását már a kezdet kezdetén is fontosnak tartottuk, de energiánkat sokszor teljes mértékben lekötötte a barlang, s volt olyan esztendő, amikor a külszíni felderítésre alig-alig futotta időnkből. A sokasodó leletek, s a mind zavarosabb történeti kérdések azonban újólag aktualizálták a terepbejárást, titokban azt reméltük, hogy amire nem kaptunk választ a barlangban, arra esetleg megkaphatjuk majd a felszínen. Minden hónap utolsó vagy első vasárnapját - az időtől függően - a terepkutatásra szenteltük. Nagy vonalakban négyzethálós beosztásban felosztottuk egymás között az egész Hárs-hegyet, sőt a János-hegy egy részét is. Megegyeztünk, hogy amikor tehetjük, hétköznap délutánonként önállóan vagy csoportosan keresztül-kasul mindenki bejárja a maga körzetét. Megfigyel, feljegyez mindent, a természetestől elütő terepalakzatokat, a szokottnál korrodeáltabb sziklakibúvásokat, a fémoxidos elszíneződéseket.

Kelvirághoz hasonló aragonit-kalcit képződmények az új szakaszban

A felszíni leletek, az ismeretlen rendeltetésű és korú „tárgyak" leltára - így lajstromozták régészeink a hegy délnyugati oldalán talált oszlopszerű faragványokat - újabb darabokkal bővült. Néhány száz méterre a barlangtól, a Hűvösvölgy felé meredeken letörő hegyoldalban Szabó Laci a szó szoros értelmében belebotlott egy furcsa formájú kőbe, ami alig néhány centiméterre állt ki a földből. A kiálló felület megmunkáltnak látszott, így hát ásóval s egyéb bontószerszámokkal vonultunk ki a helyszínre. Másfél órás munkával egy több mázsás súlyú, kívül durván megmunkált, belül szépen lecsiszolt kőmedencét szabadítottunk ki a földből. A Bátorival kapcsolatos váratlan fordulatokhoz már hozzáedződtem, de azért sokáig hangtalanul bámultam ezt, a mintegy két hektoliternyi űrtartalmú, vastag falú kőtartályt. Különösen helyidegen anyaga foglalkoztatta fantáziámat, a medence ugyanis tardosi „vörös márványból", tömött jura mészkőből készült. Felső peremén egy ólombetétes furatból erősen korrodált vaskapocs kandikált elő, nyilván a hajdani kő- vagy fafödél rögzítésére szolgált. Az ólombetétes technika évszázadokkal ezelőtti munkára vallott. Figyelembe véve a lelet helyzetét, s a környező terepviszonyokat, úgy festett a dolog, hogy a medencét a hegyoldalból összefolyó vizek útjába süllyesztették a földbe ismeretlen elődeink. A vízszegény területen jó hasznát vehették e nemes anyagból készült tárlónak.

Az újabb kuriózumdarabról nyomban értesítettük Nagy Emesét és Zolnay Lászlót. A helyszíni szakszemle előtti napon azonban ismét néhány különleges kőtöredék bukkant elő az avar alól. Szabó Laci a medence napfényre kerülésén felbuzdulva négyzetméterenként átvizsgálta a környéket. Néhány száz méterre a medence lelőhelyétől különleges formájú, ugyancsak vörös márvány töredéket talált. Csoportosan is átvizsgáltuk a környéket, s a megmunkált darabokból még néhányat sikerült összegyűjteni. Amikor összeraktuk az egymáshoz illő töredékeket - hozzáképzelve a hiányzó részeket -, fantasztikus formájú torzó bontakozott ki. A 72 centiméter hosszú, 24 centiméter magas és 31 centiméter széles hasábidom teteje homorúan, tálszerűen megfaragott félgömbformát alkotott. A látvány határozottan emlékeztetett valamire, de nem mertem hangosan kimondani gondolataimat. Háromszáz kilométerrel északkeletebbre, a Zempléni-hegységben bukkantam egyik nyáron, ha nem is pontosan ilyen, de ehhez hasonló tárgyakra. Telkibánya környékén az Osva-patak völgyében hevert néhány kalcedonból, limnokvarcitból kifaragott s a szakemberek által később középkori aranymosó tálaknak meghatározott, ugyancsak több mázsás kőmonstrum. Aranymosó tálak a Nagy Hárs-hegyen? Nem, ez képtelenség, ezt nem lehet hangosan kimondani! Még akkor sem, ha odaképzelem ép állapotában a vízgyűjtő márványmedence mellé, funkciót adva így mindkét leletnek.

Nagy Emese és Zolnay László sokáig nézegette a márványmedencét, kedvükért nagy üggyel-bajjal néhányszor át is forgattuk a monstrumot. Végül is Emese néhány kurta mondatba tömörítette ítéletét. „Az egyik megmunkálási felület stockolási technikával készült, tehát a lelet barokknál korábbi nem lehet. Egyébként pedig ismeretlen korú és rendeltetésű tárgy."

A sejtéseket és érzéseket ostobaság lett volna szembe állítani a hivatalos szakvéleménnyel. Pedig kerülgetett egy olyanféle elképzelés, hogy a stockolásfelület másodlagos megmunkálás, hát ez nem sokat változtatott a lényegen, mármint hogy nem lettünk okosabbak.

Az „aranymosó tálnál" régész patrónusaink vállukat vonogatták, és semmit sem mondtak. A telkibányai emlékeket nem ismerték, s a középkori bányászat egyiküknek sem volt szakterülete.

A helyszíni szemle így hát gondokkal, aggodalmakkal végződött. Azt kérdezetlenül is tudtam, hogy „ismeretlen korú, ismeretlen rendeltetésű tárgyak" nem kellenek a múzeumnak, a súlyos darabokat mi pedig a barlangig nem tudtuk felvinni a helyenként hetvenfokos hegyoldalon, s körbe, ötkilométeres kerülővel pláne nem...

A kora tavaszi terepbejárás második állomása a János-hegy Ságvári-ligetre néző oldala volt, pontosabban a kilátóhoz felszerpentinező műút mellett fekvő úgynevezett átjáró-barlang. A szakirodalom éppen hogy nyilvántartotta ezt a hegyoldalba enyhe ívben befutó, majd mintegy 15 méter után mindjárt kifutó alagútszerű tüneményt. Egyesek mesterséges vájatnak, mások lepusztult barlangroncsnak tartották. Az átjáróbarlangot rejtő kőzet főként nehezen karsztosodó, maradék nélkül nehezen oldódó dolomitból állt, tüzetesebb megvallatását senki sem tartotta fontosnak.

Vizsgálatát mi mégis programba vettük, csak úgy „nem lehet tudni" alapon. A mindkét végén lyukas folyosóba beszűrődött a fény, az átgyalogláshoz nem is kellett lámpa, de a régi tanulságok miatt mégis begyújtattam minden világítóeszközt. Érdemes volt. A sziklafal egyik pontján láttam valamit, amitől gyorsan behunytam a szemem, hátha csak káprázik. A falon ott sötétlett a Bátori-barlangból oly régóta ismerős fúró-feszítővas nyom mérete, formára is teljesen azonos, ama bizonyos legömbölyített élű háromszög! Aztán megkerült a második, harmadik, a sokadik. Egy helyütt túl meredeken ívelt alá a főte, s természetellenesen magas volt a talp. Mintha azon a helyen lejtős vagy függőleges akna indult volna lefelé. Kéziszerszámainkkal nekiestünk a talpnak és kétoldalt méteres szintsüllyesztés után is függőlegesen húztak lefelé az oldalfalak. Tehát itt valaha igyekeztek behatolni a hegy gyomrába!

Sajnos a kutatóárokból kitermelt anyagot nem volt hová elhelyezni. Az átjáró mindkét vége a műút padkájára futott ki, ide nem halmozhattuk föl a meddőt. Fölöttünk a meredek hegyoldal, az út túloldalán hetvenfokos lejtő, ahonnan a mélyebb szinten futó szerpentinre zúdult volna a leöntött törmelék. Meddőt szállító teherautó nélkül megoldhatatlannak látszott a további feltárás.

„Tejföllel leöntött karfiolok." A képződmények közé sok helyütt egy „hegyi tej" nevű, a kaolinhoz hasonló anyag települt

Lóránt még a szondázó lyukban kaparászott - amúgy búcsúképpen -, majd kimászott, és kezembe nyomott egy kétöklömnyi ércrögöt, de olyat, amit még a Bátoriban sem láttunk. Mikropikkelyes, tömör szövetű hematit volt, tiszta vastartalma megközelíthette a 90 százalékot! Azt hiszem ehhez a felfedezéshez nem kell bővebb kommentár, a következtetéseket mindenki levonhatja, én most a puszta tényközlésnél maradok.

A következő és harmadik meglepetés előzménye egy kirándulás emlékéhez fűződik. Vidéki vendégeimet kísértem el egyik alkalommal az úttörő vonaton. Vendégeim az őszi színpompában gyönyörködtek, én pedig a vasúti pálya építésekor átvágott kőzetrétegekben. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer a sínek mentén gyalogosan bejárom a területet, hátha találok hévforrás-nyomokat, s összefüggőbb képet alkothatok a kiemelkedés előtti hidrotermális tevékenységről. Találtam is kovásodott metamorf köveket, de figyelmemet az Úttörő Vasút Előre állomásánál hirtelen letörő mély völgyecske keltette fel. Itt nagyobb szerkezeti mozgásról, erőteljes lezökkenésről tanúskodott a terep domborzati képe. A völgy talpán, a meredek letörés homlokfrontjától kezdődően egyenes lefutású árok indult, két oldalán bakhátszerű feltöltéssel. Mi az ördög lehet ez? Kiszáradt patakmeder nem, még csapadékgyűjtő eróziós árok is nehezen.

A vége felé teraszszerűen alá tartó letörés talppontján szivárgó rétegvizekből összegyűlt pocsolya csillogott, innen kezdődött az árok. A tócsával szemközti meredek partfalat, mintha jó darabon függőlegesen levágták volna, a kép kísértetiesen hasonlított a beomlott, beomlasztott bányatárókhoz, de ezt bizonyosan nem mertem volna állítani. Az árok két partját mesterségesen töltötték fel, talán hogy szabadabb lefolyást biztosítsanak a szivárgó forrásnak, aminek csak csapadékos időszakokat követően lehetett valamicske hozama. A feltöltés különösen a kis vízgyűjtő medence körül volt szembetűnő, néhol méter magasra is kiemelkedett a víz szintjéhez viszonyítva. Kalapácsommal csak úgy kíváncsiságból belevágtam a laza feltöltésbe, s már az első csapásnál kifordítottam egy mázatlan, korongolt, de az újkorinál idősebbnek látszó cseréptöredéket. A felszíntől egy arasznyira egyre-másra bukkantak elő a fül-, fenék- és peremrészek, amolyan 15-16. századinak tetszők, s aztán egy olyan darab, aminek láttán hangosan felkiáltottam.

Még aznap este Zolnay is nagyot füttyentett, amikor zsákomból kiöntöttem az asztalra a nem várt zsákmányt. Az izgalmat okozó darab egy grafitos öntőtégely darabkája volt, falvastagsága után ítélve ikertestvére a barlangban talált fémöntő edénynek. Zolnay is középkor végire datálta az egyéb kerámiatöredéket, s egyre csak a fejét csóválta.

Ami azt illeti, volt is min gondolkodnunk. Az oszlopok, a márványmedence, az „aranymosó tál", bányászati nyomok a János-hegyi átjáróbarlangban, s utolsóként ez a fura leletegyüttes a pocsolya széléről. Lassan, de évről évre szaporodó láncszemek, amik nem tudni még, hogy kapcsolódnak egymáshoz, s főleg a Bátorihoz. És nem tudtuk megmondani, hogy egyáltalán kapcsolódnak-e?

Arany és ezüst?! - Okiratok a császárvárosban

A rakpart lépcsői még hűvöset lehelnek és hideg ez a vaskarimás betonbólya is, amin jó félórája üldögélek már. Újságpapírból összehajtogatott hajócskát lebegtetnek a hullámok, meddig sodorják vajon? El kellene utazni néhány hétre, mindegy, hogy hová. Zsémbes vagyok, fáradt és eretnek gondolatokkal játszadozom. Rappai Lóránt átvehetné egy időre a csoportot, nem akarok hallani a barlangról, nem akarom látni a Hárs-hegyet. Nem is tudom hirtelen, hogy mennyi ideje, harmadik vagy negyedik esztendeje kezdtük el. Azóta csaknem minden vasárnapom ráment erre a makacsul titkolózó remeteodúra, nem számítva a szombatokat, hétköznap délutánokat, a pihenéstől elorzott éjszakákat. Beszűkült a világ, ki kell törni belőle! El kell utazni valahová!

Otthon egy teremtett lelket sem találok, csak egy noteszlapot gombostűvel a papucsomra tűzve. Sebtében odavetett sorok: „Schönviszky Laci bácsi keresett telefonon, este nyolcig visszahívhatod a társulatban..." Tisztelem, becsülöm Laci bácsit, de semmi kedvem az egészhez, biztos valami társulati ügy, fizessek már tagdíjat, nem postáztam el a múlt évi jelentést stb. És ha nem hívom fel?

A lázadozás persze még nem forradalom, s pechemre kívülről tudom a társulat számát. Laci bácsi furcsa dolgot kérdez, meg is kukulok egy pillanatra. ...Hogy ezüstöt találtunk-e a barlangban?! Ki terjeszti ezt a sületlenséget, ki fecsegett megint összevissza?! Öreg barátom csak hümmög, de nem reagál kifakadásomra. Tovább tiltakoznék, amikor közli, hogy kikapart valami érdekeset a Bátoriról, ha érdekel az ügy, legokosabb, ha mindjárt buszra ülök. Telefonon hosszadalmas lenne mindent elmondania.

A régi rossz reflexek. Valaki kimondja a bűvös varázsigét, hogy Bátori, s erre én hagyok csapot, papot, csüngök a kapaszkodón, és éhgyomorral zötyögtetem magam a Bányász Szakszervezet székháza felé.

Arcizmaimról nem tudom mennyire sikerült eltüntetnem a fásult közönyt, átalakítani udvarias érdeklődéssé. Félek, hogy ez egyszer csődöt mondtam, mert Laci bácsi mintha megértő jóindulattal pihentette volna rajtam néhány másodpercig tekintetét. Aztán idegtépő nyugalommal matatott egy darabig aktatáskájában. - Hát kedves Gyurkám, ez lenne, amiért idefárasztottalak - szólalt meg végre, s egy géppel teleírt papírlapot nyomott kezembe. Érdeklődve, de minden izgalom nélkül kezdtem tanulmányozni az irományt. A hosszú címből regisztráltam, hogy a Magyar Hírmondó Bécsben kiadott és 1802-ben megjelent magyar nyelvű számában jelent meg az idézőjelek közt sűrűsödő szöveg. Félhangosan olvasni kezdtem.

„Még ezelőtt mintegy 30 esztendővel találtatott Budához nem messze, a Lindenberg nevű hegy oldalában egy vasbánya. Azok, akik azon bánya ásatásával foglaltoskodtak, egy társaságba állottak, és engedelmet nyertek az akkor uralkodó boldog emlékezetű F. Mária Teréziától arra, hogy elkezdett munkájokat folytathassák. De minthogy a munkára tett költség többre ment, mint a haszon, felhagyott az említett társaság a hegy ásatásával. Ez előtt, mintegy esztendővel próbát tétetett egy új társaság, a hegyet ásók csakhamar egy olyan érre találtak, amelyből ásott egy mázsa értz 58 font vassal fizetett. A tovább is folytatott próba reménységet nyújt szembetűnő hasznok felől. A folytatott ásás után nem csak vízre találtak a föld alatt levő üregekben a munkások, hanem olyan értzre is, melyben bőven fog találtatni ezüst. Ebből az értznemből egy darab elküldődött a Selmetzen lévő bányahivatalnak megvizsgálásra."

A váratlanul, de nem véletlenül felbukkant múlt századi „üzenet" híre mindenkit feltüzelt, aki csak kapcsolatba került a Bátori-barlanggal. Napokon, heteken át egyebet sem tettünk, mint újra átrágtuk a rövid, de sokatmondó tudósítás mondatait, azonosítottuk, értelmeztük, vitatkoztunk. Mindannyiunk számára olyan volt ez az állapot, mint amikor az ember végkimerülésig kering egy sötét labirintusban, s váratlanul kilép a fényre, a szabadba. Több esztendős és sokszor valóban foggal-körömmel végzett munkánk értelmet kapott, divatos kifejezéssel élve konvertibilizálódott. Világossá váltak bizonyos történeti összefüggések, helyükre kerültek, s végre egymásba kapcsolódtak az addig különálló láncszemek, és szépen csatlakoztak a barlang egészéhez. Egy csapásra kigyomlálhattuk munkanaplónkból a már közhellyé hervadó, de túlburjánzó titokzatos, rejtélyes jelzőket. S ami a fő: tudtuk, hogy az öreg remeteodú vallatásával ipartörténeti szempontból az ország egyedülálló relikviáját ástuk elő.

A legszebb örömtűz is ellobban egyszer, s ha a kihűlő hamut az ember szemébe csapja a hirtelen támadt szél, vége a káprázatnak. Nem is túl sokára nálunk is eljött az a nap, amikor hidegebb fejjel vettük még egyszer revízió alá a múlt század eleji tudósítás mondatait, s újra összevetettük a barlang tárgyi emlékeivel. Ki is derült, hogy bizony egy-egy helyen csikorogva kapaszkodtak egymásba a láncszemek. A leletek közt a régebbi korokhoz viszonyítva csak igen alárendelt mennyiségben akadtak 19. századi emlékek. Márpedig, ha a barlangban 1801-ben aktív bányászat folyt, csak-csak elő kellett volna kerülnie egynek s másnak. A lelethiány persze még mit sem bizonyít, de azért felvetődött a kérdés, hogy topográfiailag erről a barlangról van-e szó, vagy másutt is lehetett a múlt század eleji bányaművelés helye? Ezzel kapcsolatban mindjárt gyanússá vált a János-hegyi átjáróbarlang, ahol a fúrónyomokat és a rendkívül dús hematitrögöt találtuk, és az eltömött, betömődött aknafélét. Igaz a krónikás Lindenbergről és nem Johannesbergről írt, de a történészek már korábban felhívták arra figyelmünket, hogy az egyes szerzők topográfiai megjelölésére nem lehet biztosan adni, mert volt idő amikor a Hárs-hegy tömegét is János-hegynek írták, és a János-hegy bizonyos részeit pedig Hárs-hegynek. De nevezték a Hárs-hegyet a középkorban Nádor-hegynek, Pál-hegynek, s a mai Ságváriliget környékét St. Paulusthal, Kisszentpálvölgy néven is. Súrolta a gyanú árnyéka az Előreállomás alatt talált beomlott tárót idéző leszakadást, s itt nemcsak középkor végi cserepek kerültek elő, hanem elég szép számmal 17. és 19. századi darabok is.

Okiratrészlet a bécsi levéltárból. Jäger Henrik budai polgár levele Mária Teréziához 1766-ban. Jäger itt jelenti be, hogy a Hárs-hegyen arany-, ezüst- és vastartalmú kőzetekre bukkant

Hovatovább másképp kezdtük értékelni a vasérc egy csapásra megoldódottnak látszó problematikáját is. Ha ezüstöt kerestek és találtak is a múlt századi bányászok, akkor érthető, hogy nem törődtek a vasérccel, s mint értéktelen meddőt kezelték. Node: a cikkíró elsősorban vasbányáról, vasbányászatról ad hírt, hiszen még adatot is közöl, egy mázsa ércből 58 font tiszta vasat nyertek a terület tulajdonosai. Elgondolkoztató volt az is, hogy ezüstércnek mi eddig nyomát sem találtuk a barlangban, bár minden részletre kiterjedő alapos elemzést senki sem végzett a birtokunkban levő anyagból. Szó ami szó, maradt néhány kérdőjel, s több is, mint amennyi az első nekibuzdulásra eltűnni látszott.

A legnagyobb értéke a konkretizálható tényeken kívül az volt ennek a Schönviszky Laci bácsi által előbúvárkodott írásos emléknek, hogy iránytűt adott a kezünkbe, merre, hol kutassuk az öreg sziklavár múltját. A tudósítást 1802-ben írták, következésképp már az 1770-es években is aktív bányászat folyt a „Lindenberg" nevű hegyen. Nyilván a barokk kori bányászatnak is rejlenek okiratai valamelyik levéltárban. Vagy az Országos Levéltárban, esetleg a városi „ősirattár" anyagai között, s elképzelhetőnek tartottuk, hogy Bécsben is. A tudósítás utolsó mondata pedig: „...Ebből az értznemből egy darab elküldődött a Selmetzen lévő bányahivatalnak megvizsgálásra..." Felvillant egy távoli napsugár, hátha a selmeci bányaarchívum évkönyvei őriznek valamit a bányászat egykori fellegvárába küldött ércmintáról.

Merre induljunk, hogyan, hol kezdjük a további okleveles kutatást? És egyáltalán futja-e erőnkből, felkészültségünkből az ilyen jellegű bogarászásra? Szakmai támogatás, a levéltárak belső munkatársainak segítsége nélkül semmire sem mehetünk. A csoportunkat támogató tiszteletbeli tagok között egyedül dr. Farkas Márta, az Egyetemi Könyvtár tudományos kutatója jöhetett számításba, mint aktív segítőtárs.

Zolnay Laci azt tanácsolta, hogy elsőként azt kellene tisztáznunk, hogy a 17-18. századi, s a múlt század eleji minket érdeklő okiratok egyáltalán Pesten találhatók-e vagy pedig Bécsben. Megígérte, hogy igyekszik számunkra megfelelő patrónusokat keresni, s ő maga is utánanéz egy-két dolognak.

Nem telt el egy hét sem és Zolnay is, Farkas Márta is megerősítették, hogy a kérdéses okiratok - ha egyáltalán léteznek - csak a bécsi udvari levéltárban lehetnek, a budai magisztrátus közigazgatási ügyirataival egyetemben.

Tehát a császárváros. Nos akkor megyünk vagy megyek Bécsbe. Ahogy azonban múltak a napok egyre inkább elfogott valami bizonytalanság. Mint nem szakmabelivel, szóba állnak-e velem Bécsben és szót értünk-e vajon?

A véletlen azonban ez egyszer a kezünkre játszott. Zolnay Laci megtudta, hogy Jankovics Miklós, a rutinos levéltáros Bécsbe készül, méghozzá a kamarai levéltárban is akad valami dolga. Ha hajlandó lenne amúgy baráti alapon utána nézni a hárs-hegyi ügynek, számunkra egy főnyereménnyel érne fel. Jankovics Miklóst nem kellett meggyőzni, ismerte a Bátori-barlang feltárásának eseményeit. A maga szófukar, csendes modorában csak annyit mondott: - rendben van, megnézem.

A barlangi munkák irányítását Lóránt vette át - de nem azért, hogy én valahol távol a főváros zajától kikapcsolódjak, hanem mert engem lekötöttek az okiratos kutatásokkal kapcsolatos egyéb teendők. Naphosszat szaladgáltam, selmecbányai magyarok címe, neve, foglalkozása után bóklásztam, érdeklődtem, hogy létezik-e még a selmeci bányaarchívum, anyagához hozzá lehet-e férni, akadna-e valaki az ott élő magyarok közül, aki segítene nekünk. Azt ugyanis elhatároztuk, hogy Selmecre jobb híján magunk megyünk, s amennyire erőnkből futja, megpróbálunk előásni valamit. Visszük az egész gárdát, ifjakat, idősebbeket, a fiataloknak élménydús tanulmányút lesz megismerkedni az Alacsony-Tátra vulkáni kőzeteivel, az ottani ércbányákkal. Miután valutáris nehézségek ennél a kiruccanásnál nem voltak, szóba jöhetett a csoportos túra.

Megtudjuk, hogy Schönviszky Laci bácsinak van néhány ismerőse Selmecen, s ez a kapcsolat számunkra is hasznos lehet. Újabb címeket kapunk, leveleket indítunk útnak. Két helyről is érkezik válasz, s a még ismeretlen pártfogók közlik, hogy a bányaarchívumnak rendezett, a középkorig visszanyúló anyagában meg lehet próbálkozni a kutatással, ha van valami konkrét kiindulópontunk. Szlovákiai barátaink egyéb segítségüket is felajánlják, ha majd személyesen is megjelenünk. Még nem döntöttük el, mikor utazunk. Nehéz egyeztetni a szabadságokat, aztán jó volna megvárni Jankovics Miklóst, hátha hoz valamit Bécsből.

Egyik este Révi Laci jelentkezik telefonon. Sajnálkozva közli, hogy most néhány hétre kiszáll a barlangi munkákból, mert családi kirándulást terveznek a Magas-Tátrába. Ő arra gondolt, ha már Szlovákiában csavarognak, esetleg Selmecre is átruccanhatnának, és körülnéznének a bányalevéltárban.

Nem akarok ünneprontó lenni, bár legszívesebben lebeszélném Lacit a selmeci kitérőről, nem tartom valószínűnek, hogy nyelvtudás, gyakorlat nélkül bármit is kezdhetne. Révi lelkesedését nincs szívem lehűteni, s jobb híján felíratom vele néhány Selmecen élő magyar família címét.

Ahogy múlnak a napok, mind jobban idegesít a várótermi hangulat, szidom magam, hogy a könnyebb megoldást választottam és letettem a bécsi útról. Nem kellett volna meghátrálni a nehézségek elől, Miklósnak végre is ezer dolga lehet, nem miattunk utazott az osztrák fővárosba. Néhány hét múlva arról kapok hírt, hogy Jankovics Miklós néhány napja Pesten van. Miklós tehát megérkezett és nem értesített, következésképp nem talált semmit, talán nem is keresett. Kínos helyzet, de némi töprengés után elhatároztam, hogy felkaptatok a várba, ha szerencsém van összefutok barátunkkal.

A Fortuna köznél szálas, hórihorgas alak fordul ki, lépéseit nyújtva halad előttem. Kiáltásomra Miklós megáll, megfordul, bevár. Bánatos arccal üdvözöl, mintha zavarban lenne.

- Ne haragudj öregem - mondja csendesen, de néha kissé szórakozott vagyok. - Belső zsebében matat, majd levéltárcájából egy nyolcad ívnyi cetlit cibál elő és a kezembe nyomja. Mint a koldus, akinek egész napi ácsorgás után százas bankót csúsztatnak a kezébe, úgy állok ott, rábámulok a cetlire, de nem látok semmit. - Sajnos nagyon kevés volt az időm - mentegetőzik Miklós -, többet nem sikerült megtudnom. Barátom nyilván nem tudja mire vélni némaságomat, és mondván, hogy nagyon siet, elköszön. Berozsdásodott reflexeimből csak annyira futja, hogy köszönetet rebegek. Miklós sebesen távolodik, egy pillanatra visszafordul. - Nincs mit köszönnöd - kiáltja vissza -, nem sok, de talán ezen a nyomon elindulhattok.

Tekintetem lassan lecsúszik a papírlapra, betűzöm a kézzel írt sorokat.

„Gold- und Silberbergwerk auf dem St. Johannesberg bei Ofen 1766."

A cím alatt fascikulus számok, az okiratok nyilvántartási adatai sorakoznak, a végén egy térképtári okiratszám. Micsoda!? Mi ez itt!? Még egyszer, most már fennhangon olvasom Miklós jegyzetét, majd harmadszorra már magyarra átültetve.

„Arany- és ezüstbánya a budai Szent János-hegyen 1766-ban."

Jó időbe telt, míg úgy ahogy összeszedtem magam, és rendezni tudtam gondolataimat. Mert Jankovics Miklós főnyereménnyel felérő adatokat hozott haza Bécsből az udvari levéltárból. Végeredményben azokra az okiratokra bukkant, amire a múlt századi hírlapi cikkíró tudósítása elején utalt. „Még ezelőtt mintegy 30 esztendővel találtatott Budához nem messze..." Tehát 1766-ban is aktív bányaművelés folyt kutatási területünkön, csakhogy nem vasat, hanem aranyat és ezüstöt kerestek a barokk kori vájárok. Az 1802-ben alakult társaság tulajdonképpen felújította a korábbi bányászatot, s a dús vasércen kívül ők is rábukkantak az ezüstércre.

A minden szempontból szenzációs felfedezés értékét megsokszorozta az a körülmény, hogy az okiratok számát is előásta Miklós. Mint később tisztáztuk arra már nem futotta idejéből, hogy az írásos dokumentumokat le is fordítsa, de hát kellett ennél több?

Ezek után már csak ki kell utazni Bécsbe, az okiratszámok alapján kiemelni az írásos emléket, lefordítani, szakszerűen feldolgozni és tovább kutatni a még ismeretlen dokumentumok után. Ez már igazán gyerekjáték - gondoltuk.

A „gyerekjáték" azonban csakhamar bevehetetlen vasbeton erődnek bizonyult. Senki sem utazott Bécsbe.

A vakvágányról végül is dr. Farkas Mártának sikerült átváltani a Bécs felé tartó sínekre. Mint tudományos kutató levelet írt bécsi kollégáinak, megküldte a Miklós által kigyűjtött fascikulus számokat, és kérte, hogy ha lehet, a jelzett okiratok mikrofilmjét küldjék el nekünk. Nem telt bele két hét, s Márta címére néhány soros levél kíséretében piciny csomag érkezett Bécsből, megkaptuk az okiratok mikrofilmre vett kópiáit. A bécsiek közölték azt is, hogy a bányáról készült térképet nem találták meg, de elképzelhető, hogy az egyéb, ugyancsak a budai bányászatra vonatkozó okiratokkal együtt a selmeci bányalevéltárban fekhet.

Végre birtokunkba került talán a rejtélyek rejtélyét feloldó filmtekercs. Csak éppen meg kellett volna fejteni titkos jeleit, de amikor kivetítettük a falra a filmszalagon rögzített szöveget, társaim csalódott zsongását hallottam. Agyonkaligrafált, szálkás gót betűk feketéllettek a vetítővásznon, a német nyelvű szöveg szavai néhol az olvashatatlanságig homályosak voltak.

Szerencsére néhány nap múlva dr. Fazekas Gábor értesített, hogy a Fővárosi Tanács, illetve a Budapesti Történeti Múzeum, dr. Nagy Lajost bízta meg a mikrofilm szövegének lefordításával.

Időközben Révi Laci is visszatért Szlovákiából, s legnagyobb meglepetésünkre, nem jött haza üres kézzel. Ahogy ígérte, átruccant Selmecre, s az általam megadott helybeli magyarok segítségével újabb ismeretségeket szerzett. Végállomásként megismerkedett egy nyugdíjas bányatörténésszel, akit a fiatalember lelkesedése levett a lábáról, és hajlandónak mutatkozott érdemben segíteni. Átment Lacival a bányaarchívumba, és a 18. századi bányaévkönyvekből kibogarászott néhány minket érdeklő adatot. Íme a Révi Laci által készített jegyzet szövege:

„1776. január 14-én Jozef Herberturt jezsuita szerzetes kérvényt küld Selmecre két kőzetmintával. A két minta közül az egyik a pálvölgyi, a másik lindenbergi vagy János-hegyi érckibúvásból való. A levélhez mellékelt egy Jäger nevű budai polgár által írt bányászati szakvéleményt. A levelek Konrad d'Aussen ezredes pecsétjével vannak ellátva. Az akta száma 1766. Nr. 36.

1766. január 20-án kelt iratban a budai területen előforduló arany- és ezüstérc művelésére kér engedélyt Konrad d'Aussen érsekújvári városparancsnok. Ennek a kérvénynek a záradéka január 23-án kelt, s ebben megkapta a kutatási engedélyt. Az akta száma Nr. 37 és Nr. 38.

1766. augusztus 5-én Konrad d'Aussen kutatási engedélyt kér egy tárnára és ebben ezüst- és rézércet említ. Az akta száma 1766. Nr. 305."

A selmeci adatok összevágnak a bécsi levéltár anyagának címével, abban is arany és ezüst előfordulásáról van szó. Arany és ezüst a budai hegyekben?! Az okiratok szövege félreérthetetlen, nem lehet szó tévedésről. De ha így igaz, akkor itt már többről van szó, mint történelmi, ipartörténeti dokumentumokról. A nemes- és színesfémek bármilyen kismértékű előfordulása a kérdéses területeken geológiai kuriózum, messzemenő következtetésekre nyújt lehetőséget. De ettől függetlenül is. Aranybányász jezsuita szerzetes! Érsekújvár városparancsnoka mint bányatulajdonos, s az érckutató budai polgár! Valóban érdekes história, ami még újabb váratlan fordulatokat sejtet.

Révi hazaérkezése után drámai gyorsasággal peregtek az események. Nagy Lajos telefonált, a bécsi anyagban több részletes vegyelemzési táblázat is szerepel, s ezek a Budáról Selmecre küldött ércminták adatait tartalmazzák.

A több mint 200 éves vegyelemzési adatok előbukkanása már önmagában több volt, mint amennyit remélhettünk. A megtalált dokumentumok közül néhánynak hiányzott ugyan a vége, de a töredékes barokk kori akták alapján végül is nagyjából kirajzolódott az 1766-os évek budai bányászkodásának érdekes története. Az egykori események korhű történetét nem sikerült volna rekonstruálni, ha csupán a töredékes kéziratok szövegére támaszkodunk. Egy-egy nehezen értelmezhető utalással, adattal kapcsolatban Nagy Lajosnak egyeztető, kiegészítő kutatásokat kellett folytatnia, mire a hellyel-közzel egységesnek mondható kép kialakult.

A XVIII. század dereka táján egy vállalkozó szellemű, köztiszteletnek örvendő budai polgár indította útnak a nem mindennapi történet eseményeit.

Jäger János Henrik polgári kőfaragómester és esküdt országos mérnök 1759-ben márványbánya nyitására kért engedélyt a városi tanácstól, s ezt az engedélyt meg is kapta. Az okiratokból nem derül ki, hogy a Budai-hegység melyik részén feküdt a művelés alá vett márványbánya, de az 1761-es keltezésű írásos emlékek egyike már arról tudósít, hogy Jäger János ezüstöt és vasat tartalmazó ércre - „ásványi erezetekre" - bukkant a budai oldalon. A derék kőfaragómester ekkor tollat ragad, és Mária Teréziának címezi levelét, amelyben a felfedezés körülményeiről ír. A dátum nélküli levél töredékes, s így nem tudni mi célja lehetett Jägernek az uralkodónő tájékoztatásával, mert az néhány sorból kitűnik, hogy a levél írásakor a selmeci bányatörvényszék már engedélyt adott a nemesfém bányászatára.

Néhány sort azonban érdemes idézni ebből a levélből.

„Én egy ősrégi Mária-kép, a konstantinápolyi Madonnának nevezett kép csodálatos útmutatása szerint az úgynevezett János-hegyen nem messze Budától egy arany- és ezüstbányát találtam..." - írja a bevezetőben Jäger.

E nem éppen egzakt érckutatási mód, s főleg a további fejlemények talán hitelüket vesztenék, ha az üggyel kapcsolatban nem lennének egyéb okiratok. Az 1761. január 24.-i keltezésű okirat, amely a selmeci bányatörvényszék ülésének jegyzőkönyvi kivonatát tartalmazza, egyértelműen hiteles. A jegyzőkönyv megerősíti Jäger János Henrik bányatulajdonosi jogát, művelési engedélyét az arany-, ezüst-, ólom- és vastartalmú ércek kiaknázására azzal a záradékkal, hogy a bérlő egy bizonyos termelési kvótán felül köteles a királyi bányarendtartás szerint újabb jelentést tenni a „regáliák fizetése" miatt.

Hogy 1761 januárjától, 1765 szeptemberéig mire jutott a bányaműveléssel Jäger, nincs adatunk. 1765-ben viszont új szereplő, Konrad d'Aussen nyugalmazott ezredes, Érsekújvár volt katonai parancsnoka lép a színre. Méghozzá mint tőkével rendelkező társtulajdonos köt szerződést Jäger János Henrikkel. A szerződés értelmében a bányaművelés további költségeit teljes egészében a tehetős hadfi fedezi, a leendő hasznon pedig Jägerrel fele-fele arányban osztoznak.

A Budáról Selmecre küldött ércminták vegyelemzési jegyzéke 1766. július 19-i keltezésű. A Budai-hegység több pontjáról és feltehetően a Börzsöny egyes részeiről származó ércminták vegyelemzési táblázata fölött a következő fejléc olvasható:

„Beyilling Ferenc császári és királyi kamarai esküdt vizsgáló által készített próbajegyzék a Budáról Selmecre hozott és ide küldött, a kis tűzpróba szerint az alábbi tartalommal bíró próbadarabokról."

A minden bizonnyal immár a társtulajdonosok által vizsgálatra küldött ércmintákat, vas-, ezüst- és aranytartalomra vizsgálta „kis tűzpróbával" Beyilling Ferenc. Kimutatása szerint a minták csaknem mindegyike tartalmaz csekély mennyiségű ezüstöt a magasabb vaskoncentráció mellett, aranyat azonban egyik minta sem. A ma használt mértékegységben nem tudtuk értelmezni az ércminták tiszta fémtartalmát.

Ami a Selmecre küldött ércmintákat illeti, nyilván nem az 1766-ban vizsgálat alá vetett küldemény lehetett az első, miután Jäger már 1761-ben megkapta a nemesfémek bányászatára szóló engedélyt. Vélhetően azonban összefüggés lehet az 1766-os júliusi ércminta-vizsgálat és egy hivatalos helyszíni szemle között, amire néhány nappal később, 1766. július 30-án került sor. Az erről szóló írásos dokumentum szerint, a császári és udvari kamara Leibwürtz Adam Bonaventurát bízta meg, hogy vizsgálatot tartson a budai arany- és ezüstbánya ügyében.

„Miután a császári és udvari kamara a jelenlegi év június 2-án kegyesen elrendelte Jäger János Henrik polgári kőfaragómester beadványára, amely szerint Budán a János-hegyen felfedezett arany- és ezüstbánya ügyében egy bányaszakértőt avégre oda kiküldeni, hogy a megnevezett kőfaragónál jelentkezzen és egyrészt a megadott mértékben föltárandó járatot (Gang) a legszorgalmasabban megvizsgálja, másrészt azonban a megjelölt hegyben továbbkutasson, hogy máshol több erezet és járat ugyanott nem található-e.

A főkamarai grófi hivatal e hó 23-án engem küldött ki, mellém adva egy Pápáról való gyakornokot és két vájárt..."

A Leibwürtz Adam Bonaventura által írt jelentés a budai helyszíni szemléről sajnos szintén töredékes. Az okirat vége hiányzik, és nem kerültek elő azok a bányák helyét rögzítő térképek sem, amelyekre Leibwürtz Adam jelentésében hivatkozik. Annyit így is megtudtunk erről az ellenőrzés jellegű terepbejárásról, hogy a kamarai kiküldött a János- és Hárs-hegyen (a Hárshegyet ebben az időben a János-hegyhez tartozónak tekintették), Nagykovácsi és a Sas-hegy környékén végzett vizsgálatokat Jäger és Konrad d'Aussen bányáit, illetve kutatótáróit tekintette meg. Leibwürtz a nyugalmazott ezredes bányáival kapcsolatban a Mátyás-hegyet említi, mint érclelőhelyet, nem biztos azonban, hogy ebben az esetben a ma ismert Mátyás-hegyről van-e szó. Elképzelhető ugyanis, hogy Mátyás király vadaskertjét magába foglaló területet is Mátyás-hegynek nevezték akkoriban.

A mikrofilmen rögzített okirattöredékek sorozata egy 1766. szeptember 10-i jelentéssel, illetve szakvéleménnyel zárul, amelyet Zipser Mátyás készített. Zipser foglalkozását, hivatali rangját nem lehet megállapítani az általa írt jelentésből, a bevezetőből azonban kiderült, hogy Leibwürtz Adam Bonaventura, mint bányaigazgatási adjunktus végezte a budai vizsgálatot. Zipser csak pár mondatban érinti a budai helyszíni szemlét, a továbbiakban a „német Pilsen" (Dr. Nagy Lajos kutatásai alapján a Börzsöny egyik részének 18. századi neve) „öreg bányaépületeivel" az itteni ezüstérc-előfordulásokkal foglalkozik. Ezek alapján valószínű, hogy a kamara utasítására ezt a területet is Leibwürtz járta be valamelyik alkalommal.

A Bécsből származó levéltári anyagból ennyit sikerült tisztázni Buda barokk kori bányászatáról, ami ha nem is volt kevés, hagyott maga után néhány kérdőjelet. Az 1802-ben felújított bányászatról például nem tudtunk meg semmi újat, s a Révi-féle előzetes felderítés is arra utalt, hogy a Selmecen levő okiratok szintén az 1766-os évek eseményeit rögzítik, egyikük-másikuk esetleg a bécsi okiratok másolata. Biztos novumnak egyedül a jezsuita szerzetes kérvénye látszott, ilyen okirat ugyanis nem szerepelt a bécsiek között.

Mi legyen hát a selmeci utazással? Az előkészületeket már megtettük, egyeztettük a szabadságokat, sátrakat, hálózsákokat szereztünk, s a kollektíva minden tagja beleélte már magát a szlovákiai kirándulásba.

Így aztán egy szép nyárvégi reggelen felkapaszkodtunk a vonatra, s elindultunk Selmec felé.

Égbe nyúló fenyvesek között, a smaragd vizű Klinger-tóra néző lankán vertük fel sátortáborunkat. Naphosszat csatangoltunk a hegyekben, nem tudtunk betelni a sajátos hangulatú ősi bányaváros macskaköves utcáival, műemlék remekeivel. A harmadik napon munkához látott a „nyelvész"-csoport (összességében hat nyugati és kelet-európai nyelvet bírt a kollektíva), de ez legföljebb a hétköznapi kapcsolatokban számított előnynek, a levéltári anyag fordítása szempontjából nem sokat jelentett. Az intézet igazgatója és munkatársai mindenben rendelkezésünkre álltak, előkerítettek minden okiratot, amit csak kértünk. Felhordták a pinceraktárakból az évszázados bányászati évkönyveket, szabad kezet biztosítottak a tallózáshoz.

A Révi Laci által hazahozott fascikulus számokon kívül nem volt más kiinduló pontunk, mint a címszavak keresése. Mindenki megragadott egy-egy vaskos évkönyvet vagy iratcsomót, és olyan szavak után kutatott, mint Lindenberg, Johannesberg, Paulusthal stb. A Budai-hegység német nevei alapján kértük ki a regiszterszámokkal jelzett okiratokat, s csak ezek után derülhetett ki, hogy jó helyen tapogatózunk-e.

A levéltári bogarászás második napján az egyik vaskos iratcsomóból két címerpecséttel ellátott papírzacskó hullott az asztalra. A Konrad d'Aussen saját kezű aláírásával szignált zacskón ott halványodott az 1766-os dátum, s a togopgráfiai megjelölés: Klein St. Paulusthal - azaz Kispálos-völgy vagy Kis Szent Pál-völgy. A zacskóban pedig immár két évszázada háborítatlan békében lapultak az ércminták kékes, feketés és vöröses rögöcskéi, mintha csak most kerültek volna ki a Bátori-barlangból.

Egyre-másra bukkantunk rá a sebtében „megfejtett" okiratokra, amelyekről csak annyit sikerült kisütnünk, hogy a budai bányászattal kapcsolatos dokumentumok. Aztán egy rendkívül nehezen olvasható kézirat okozott izgalmat. 2400 font ezüstérc átvételét igazolta kézjegyével az olvashatatlan nevű kohótulajdonos.

Találtunk latin és német nyelvű kéziratokat az 1802-es évekből is, méghozzá nem is keveset. Egy-egy sor „gyors" fordítása árán arra következtethettünk, hogy a bányafelújítás Buda-szerte iszonyatos vihart kavart. Pereskedő örökösök, jezsuiták, a budai magisztrátus tagjai hadakoztak egymással, a bányajog körül folyt ádáz küzdelem. A bányászatot beszüntető határozat a városatyák részéről, protestáló iratok Selmecre a bányatulajdonosok sirámaként.

Kapkodtunk, idegeskedtünk naphosszat, kínlódtunk a nyelvvel, a hieroglifákhoz hasonló betűkkel. Minél többet szerettünk volna megtudni, s ennek eredményeként egyre jobban összecsaptak fejünk felett a hullámok. Tajtékozva, de be kellett látnunk, hogy rövid az idő, nem lelkes amatőröknek találták ki ezt a munkát.

Hazamegyünk és folytatjuk a feltárást, megkíséreljük a behatolást a hévízvájta rendszer ismeretlen világába és fütyülünk a többire! Egyszer talán a selmeci okiratokat is megfejti valaki...

Tűztánc a sziklaszorosban - Út az ismeretlenbe

Rossz napok jártak ránk. Agyagomlás az oltár mögötti keskeny átjáróban, betörés, rombolás, fosztogatás. A páncélajtó alatt ismeretlen tettesek átvésték a sziklaküszöböt. Behatoltak a barlangba, szerszámaink nagy részét elvitték, a páratartalmat és a légnyomást automatikusan rajzoló műszereket egy szálig szétverték - a jelekből ítélve kőhöz csapdosták mindegyiket. Az ajtó zárszerkezetének biztosító mechanizmusát is tönkretették.

Az esztelen rombolásokról, erőszakos behatolásokról nem beszéltem eddig, de most ezekről is szólnom kell. Öt esztendő alatt nem kevesebbszer, mint huszonkétszer törtek be mindenre képes elemek a barlangba. Nem sajtóhiba a hihetetlennek tűnő szám, huszonkétszer élveztük a hívatlan vendégek látogatását, s a fosztogatás, rombolás nyomán támadt kár negyvenezer forintnál is többre rúgott.

A visszatérésünk utáni - sajnos nem utolsó - betörés egy időre megbénította munkánkat. Mire úgy-ahogy pótoltuk a szerszámkészletet, újrabetonoztuk az ajtó alatt tátongó sebet, dércsípte bogyók fonnyadoztak a Hárs-hegy kökénybokrain. S a berendezések újbóli üzembeállításával még nem értek véget a viszontagságok. A kislépcsős gömbfülkesorhoz, a nagylépcsős szakasz bejáratához vezető keskeny folyosóban agyagomlás torlaszolta el az utat. Ennek a folyosónak jobb oldalán kezdettől fogva ismertük azt az agyagszifont, ami most a bajt zúdította nyakunkba. Az agyaggal kitöltött sziklakaput - bár sejtettük, hogy mögötte üreg rejtőzik éppen az omlásveszély miatt nem bolygattuk, megbontását későbbre terveztük. A maszekolóbrigádok valamelyike azonban beletúrt a szifonba, megbontotta az egyensúlyt, s ennek „eredményeként" megcsúszott az egész agyagdugó. Igaz, hogy a lavinaomlás megnyitotta az utat egy öt méter átmérőjű és nyolc méter magas kupolaboltozatú terembe, de ennek az ember még nem járta kupolacsarnoknak frissiben mégsem örültünk. Mire azonban néhány hét múltán felszínre hordtuk az elfogyni sehogysem akaró vörös masszát, rájöttünk, hogy az ürömben öröm is akad. Az átjáróba torkolló kupolaterem bejárata arról árulkodott, hogy a nagy méretű üreg csak úgy oldódhatott ki, ha alatta fejlett vízjárat rejlik. Ha ilyen nincs, akkor viszont a fő tektonikus hasadéknak kell folytatódnia az agyag alatti talpban. Genetikai meggondolásokból sem feltételezhettünk mást. A bejárati terem kialakulását, a Kadić-szakasz és a piramisszakasz világosan megmagyarázta. Az előcsarnok lényegében ennek a résznek legmagasabb kioldódott ürege volt. Az omlás által feltárult kupolakaverna nem tartozott ehhez a rendszerhez, következésképp másutt kellett keresnünk az ezt kialakító vizek útját.

Újból módosítottuk hát a feltárási programot, úgy döntöttünk, hogy az újonnan megnyílt terem talpában kezdjük meg a mélyítést. Ha nem ütközünk sziklafenékbe, akkor néhány méter után elérjük a kislépcsők alját, s így legalább az is tisztázódhat, hogy van-e a lépcsőknek folytatása, nem jutunk-e más, természetes vagy mesterségesen tágított járaton át esetleg a piramisok mögé.

Miután a piramisok más úton való megközelítésének reménye is megcsillant, kollektívánk friss lendülettel látott neki az új kutatási pont vallatásának.

A barlang mesterségesen kialakított alsó bejárata

Néhány kegyetlenül hideg, hófúvásos vasárnapot kivéve egész télen át tervszerűen folyt a feltárás. Elértük, sőt túlhaladtuk a kislépcsők alatti talpat is. Munkánkat megkönnyítette, hogy régészeti leletek válogatásával hosszú évek óta először nem kellett vesződnünk. Omlásból, másodlagosan felhalmozódott agyagot távolítottunk el, de ez így is, úgy is érintetlen geológiai üledéknek számított, nem lehetett és nem is volt benne semmiféle tárgyi emlék.

A mérhetetlen tömegű agyaghegy elhordása nem bizonyult éppen szórakoztató feladatnak, de imitt-amott szerencsére akadt némi izgalom. Még mielőtt a kislépcsők szintjét elértük volna, a sziklafallal határolt oldalon belyukadtunk egy kis méretű gömbfülkébe, amelyben a nagy rendszerek kialakulásának modelljeként kicsiben lehetett tanulmányozni a mélyből feltörő víz sziklát emésztő munkáját. A köbméternyi üreg főtéjében óriási ementáli sajtot idéző likacsok labirintusát vájta a hévíz, oldalfalaira pedig hófehér és vörös árnyalatú cukorszövet-kristályokat rakott le. Más szempontból is örültünk ennek a látványos kuckónak Ez az üreg ugyanis a nagy kupolaterem vertikális tengelyvonalába esett, biztatást adott a továbbkutatásra.

Ahol fukarkodott a hévíz, ott a felülről szivárgó hideg víz szobrászkodott. Részlet a bányaszakasz cseppköves fülkéjéből

Mire letakarodott a hegyről a hó, már csaknem két méterrel mélyebbre kerültünk, mint a kislépcsők aljának „hajdani" szintje. A lépcsők folytatásának nyoma sem volt, ismét törhettük a fejünket, hogy vajon miért faragták ezeket annak idején. A bányaművelés praktikus átalakítási munkáiba sehogy sem illett ez a néhány lépcsőfok, kiváltképp ha nem volt más rendeltetése, mint hogy a Kadić-szakaszhoz könnyítse meg a járást. Amennyire az okiratos bányászati emlékek előbukkanásával funkciót kapott az óriások lépcsőháza, annyira nem mutatkozott szerepe ennek. Ezenkívül a kislépcsők, a folyosókanyar kialakításának véséstechnikája is elütött a bányarész tágítási módjától.

Ezúttal azonban nem fájt a fejünk a kislépcsők miatt. Ha nincs belőlük több, hát nincs, fantáziánkat az akkor már mindjobban kirajzolódó és csaknem függőlegesen lefelé tartó, szélesen oldott vízjárat izgatta.

Egyik tél végi, kora tavaszi napon éppen a felszínen barkácsoltam a leszakadt fülű vödröket, amikor Öcsi izgalomtól fuldokolva rohant ki a napvilágra.

- Gyuri bácsi, Gyuri bácsi! - Tessék azonnal jönni, csodálatos, fantasztikus!

Nagyot dobbant a szívem, lecsaptam a kezemben levő vödröt, s futva indultam a fiú után. A kislépcsők alatt tátongó széles szájú kutatóakna mélyén vagy hatan szorongtak. Izgatottan zsongott a társaság, Lóránt arcán földöntúli boldogság ragyogott.

- Gyere, csak gyere öregem, ezt nézd meg, ilyet még te se nagyon láttál! Lóránt kitessékelt két embert az aknából, hogy helyet biztosítson számomra. Türelmetlenül vártam, amíg a száműzöttek morgolódva kikászálódtak, meresztgettem a szemem, hogy mi az a csodabogár, ami ekkora izgalmat keltett, de nem láttam semmit. Hátam mögött a vízmarta sziklafal, előttem tömör agyag, ami ezt a kürtőt töltötte ki. Miféle ostobaság ez?! Lóránt ekkor elmozdult helyéről, s az agyagfalban egy fej nagyságú lyuk ásított rám, amit eddig barátom hátával fedezett, hogy kihegyezze a hatást. Valaki kézireflektort nyomott a kezembe, s én a kukucskáló nyílás elé térdeltem. Lámpám fénysugara előrevágódott, s a következő pillanatban mindent megértettem. Az elém táruló látványtól engem is olyan izgalom fogott el, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. Narancs- és mélyvörös árnyalatú aragonitfürtökön és a rajtuk másodlagosan képződött hófehér cseppkőcsapokon játszadozott a fény. A formagazdag képződménycsoport körül simára csiszolt sziklafelület látszott, amit bekérgezett valami rózsaszínű kalcitlepedék, majd csipkés, lépszerű elrendeződésben vakítóan hófehér kristályok halmaza következett. A természet ezt a kőbe álmodott virágoskertet egy csaknem szabályos félgömb belsejében rendezte be. A jó két méter átmérőjű óriáslabda alsó felét laza agyag töltötte ki. Szerencsére az üreg felső részét megkímélte a fölülről lassan alápergő vagy hirtelen bezúduló agyag.

Sokáig nem tudtam betelni a valóban csodálatos látvánnyal, legszívesebben átbújtam volna a lyukon, hogy e föld alatti kaleidoszkóp belsejében gyönyörködjem tovább. Benn akár többen is elfértünk volna, de féltem, hogy fejemmel vagy hátammal esetleg letöröm a karcsú cseppköveket. Amikor visszavonultam, a többiek egymás után ismét a kukucskáló elé járultak, másodszor is látni akarták a munkájuk jutalmaként feltárult paradicsomkertet.

Miután valamennyire helyreállt a társaság lelki egyensúlya, haditanácsot tartottunk. Az most már kétségtelennek látszott, hogy „megfogtuk az isten lábát", lefelé a kupolaterem tengelyvonalában az ősvizek útját követjük, s ha évezredekkel, évtízezredekkel ezelőtt felülről nem zúdul be ide a járatot elzáró agyag, akkor szabadon közlekedhetnénk a várhatóan még pompásabban feldíszített, s talán még tágasabb gömbfülkék sorozatában. Bár jobb volt, hogy eltömődött a vizek útja, így legalább érintetlenül vészelte át azokat az időket, amikor nagy élet folyt a barlangban.

Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy mi testesebb „öregek" visszavonulunk az aknából, s a filigránabb fiatalok közül hárman állnak munkába a kutatási ponton. Óvatosan, centiről centire lebontják a gömbfülkét záró agyagfalat, majd amikor elérik a kavernát feltöltő üledék szintjét, teljes szelvényben lefelé hatolnak, vigyázva, hogy a főte kristályvirágai épségben maradjanak. Öcsit neveztük ki felelős brigádvezetőnek, mi pedig visszavonultunk a csilléhez, a kötélpályához.

A munka azonban lassabban haladt, mint ahogy elképzeltük. A fiatalok odaadással, utasításainkat pontosan betartva dolgoztak, s nem is ezen múlott a siker. Mintegy méteres, teljes szelvényű szintsüllyesztés után kiderült, hogy a két oldalszárnyon nagy tömegű agyag ülepedett le, s miután ezt alábányásztuk, félő volt, hogy az egész becsúszik, beomlik a foggal-körömmel védett képződményes kavernába, és tönkreteszi a cseppköves aragonitfürtöket. Erőt kellett vennünk türelmetlenségünkön, s mielőtt tovább hatoltunk volna a mélybe, fel kellett számolnunk az omlásveszélyt.

Cseppkőkéreg az egyik kavernában

A gömbfülke újbóli eltorlaszolását okozható agyagtömeget néhány nap alatt eltávolítottuk, és tovább mélyítettük a kaverna szintjét. Mind borúsabb hangulatban konstatáltuk, hogy a természet számára ismét kegyvesztettek lettünk. A talpban teljes szelvényszélességben kemény kőaljzaton vetett szikrát a csákány, lefelé tehát nincs tovább! Nem így képzeltük el ezt a rendkívül fejlett vízjáratot, rendhagyónak is találtam, hogy ilyen átmenet nélkül bezárul a szikla, de hát a hévizes rendszerekben sajnos minden lehetséges. Csupán a talphoz közeli oldalban nyílott egy agyaggal eltömött, körkörös szájú oldaljáratféle, ennek átmérője azonban nem volt több hetven centinél. Nem sokat ígért ez a rókalyuk, de azért elhatároztuk, hogy kibontjuk. Egy méter után kiderült, hogy a szálkőzetben oldódott kukacjárat tölcsérszerűen szűkül. Ez is olyan két-három méter után összezáródó és járhatatlan hasadékban, sziklacsőben végződő forrásjárat - gondoltam -, mint amilyet sokat kibontottunk már a barlangban. Az analógiák, eddigi szomorú tapasztalatok alapján akár abba is hagyhattam volna a munkát, de a tudományos igényű feltárási koncepcióval nem egyeztethettem össze holmi félmegoldásokat. Mi nemcsak idegenforgalmi szempontból hasznosítható, látványos barlangot akartunk feltárni, hanem a hidrotermális üregképzés napjainkban még sok vetületben tisztázatlan folyamatait is meg akartuk ismerni. Ehhez pedig utolsó „morzsáig" el kellett távolítani a szenilis vízjáratokból a jégkorban vagy más időszakban keletkezett üledéket, másképp nem rekonstruálhattuk a régen lezajlott folyamatokat.

Ilyen és hasonló gondolatokba mélyedve ültem az akna mélyén, s közben részvéttel figyeltem, amint Szabó Laci nyögdécselve kínlódott a lyukban. Késő délután volt már, társaink zöme hazament. Lóránt is igyekezett haza ifjú nejéhez.

Összesen négyen maradtunk a „hivatalos" időn túl. Öcsi tudniillik azt javasolta, hogy tegyünk pontot még aznap a rókalyukra, ne idegesítsen bennünket a legközelebbi feltárási napon. Laci teljes hosszában az erősen lejtő sziklatölcsérben hasalt, a szűkülő falak miatt már csak kis kőműveskalapáccsal, szeneslapáttal bontotta az agyagot. Öcsi nádszál alakját szerencsére megőrizte, s az ilyen lélekszorítókban ez nagy előnyt jelentett számára. Fáradhatatlanul fúrta magát előre most is, amikor hátraszólt úgy hallottam hangját, mintha egy hordó belsejéből beszélne.

- Még egy óra Gyuri bá', és a végére érünk! Bár lehet, hogy az utolsó métert nem tudom kiszedni, nagyon szűkül ez a vacak.

Negyed óra múlva én is bekúsztam a lyukba, és marokkal vödrökbe lapátoltam a Laci által hátratúrt agyagot. Másik két társunk, Geleta és Dagi is visszajöttek, miután rendberakták a szerszámokat.

- Sehol semmi? - érdeklődött Geleta.

- Semmi - mondtam -, de menj, és váltsd fel azt a szerencsétlen vájárt, hátha egy vasesztergályosnak jobban megy a fúrás.

A bányaszakasz „kőmanócskája". Mésztufa-gáton képződött állócseppkő

A váltásra azonban nem került sor, mert Öcsi közölte, hogy feladja a küzdelmet, végképp nincs helye mozogni. Rezignáltan vettem tudomásul a szomorú tényt, s csak az volt még a kívánságom, hogy a feszítővassal szúrjon előre Laci az agyagban, hadd tudjuk meg legalább, hogy hasadék vagy tömör szikla rejtőzik-e az agyagdugó mögött. Geleta előkerítette a feszítővasat, Öcsi pedig annyit hátrált, hogy összezsugorodott testhelyzetben előre tudjon bökni a hegyes vasrúddal.

A szerszám viszonylag könnyen szaladt bele a különben tömör agyagba, s hallottuk, amint a túloldalon a sziklafalon koppan. Tehát szikla, még csak nem is hasadék. Mindenesetre furcsa szerzet. Öcsi kimerülten s némi letargiával vágta magát hanyatt, mintha sosem akarna kimászni kőbörtönéből. Folyamatosan szórta az átkot a barlangra, a hegyre, s a napra amikor felcsapott barlangásznak. Aztán hirtelen elharapta a soron levő szitkot, s nagyot kiáltott.

- Csend! Csendet kérnék! - Néhány pillanatig szótlanul feküdt, majd hasra fordult, és hátraszegett fejjel figyelt, mintha valamit látna maga előtt. - Valahonnan hideg levegő áramlik, érzem a homlokomon - közölte izgalomtól remegő hangon.

- Nem tévedsz Öcsikém? Ez biztos?! - kérdeztem hitetlenkedve.

- Egészen biztos Gyuri bácsi, a kézfejemen is érzem. Ebből a lyukból jön, amit a pajszerral ütöttem!

Most már engem is elkapott az izgalom, gyorsan leakasztottam az egyik lámpát. - Itt van - nyújtottam be Öcsinek -, tarsd a lyuk elé az égőfejet!

És megtörtént a csoda! Az égőfejnél nyújtózó láng nyugtalanul vibrált, ide-oda hajladozott, laposan elfeküdt, visszahajlott újra, mind hevesebben igyekezett kitérni a feszítővas ütötte csatornából kiáramló légoszlop elől. Lélegzetünket visszafojtva, megbűvölten figyeltük a csodálatos tűztáncot, nem akartunk, nem mertünk hinni a szemünknek, féltünk, hogy egyik pillanatról a másikra véget ér a varázslat. Azt ugyanis minden barlangkutató tudja, hogy mit jelent az egyenletesen, folyamatosan kifelé áramló levegő, hogy az ilyen intenzív huzat terjedelmesebb üregsorozatot jelez. Tisztában voltunk ezzel mi is, de azt is tudtuk, hogy a meglevő barlang légterétől hermetikusan elzárt kisebb kavernából is kaphatunk időszakos légáramlást, amíg a nyomáskülönbségek kiegyenlítődnek.

Kútszerű hévizes kürtő a szárazterem alatt

A mostanihoz hasonló szituációban ebben a barlangban is volt már részünk, de reményeink mindannyiszor szertefoszlottak, amikor kiegyenlítődött a légnyomás, és végérvényesen megszűnt a huzat. Épp ezért meg akartuk spórolni a keserves csalódást, nem vontunk le elhamarkodott következtetést a biztató jelenségből. Nyugalomra intettem a fiatalokat, Öcsit is kitessételtem a sziklaszorosból egy ötperces cigarettaszünet erejéig. Kínos lassúsággal cammogtak a percek, s a feszült várakozás alatt agyam lázasan dolgozott. Magam elé képzeltem a sziklaszoroson túl rejtőző barlangtermeket, de lelki szemeim előtt egy macskának vagy valami kisebb rágcsálónak való vízvájta csatornahálózat is megjelent, ami bonyolult úton kivezet a barlang általunk ismert részébe. Ilyen esetben is keletkezhet köráramlás, különösen ha szintkülönbség van a be-, illetve kihúzó nyílásszájak között. A szűkületnél a Ventúri-elv törvénye szerint felgyorsul a légáramlás, s félrevezeti a kutatót.

Amikor letelt a várakozási idő, magam hasaltam be lámpámmal a rókalyukba, s megpróbáltam előrekúszni. A lyuk közelében hűvös áramlat legyezte arcomat, s az előre tartott lámpa lepkeszárnyat utánzó lángja talán még az előbbinél is vadabb táncba kezdett. Hátam mögött felzengett az „öröm óda" s magam is végtelenül könnyűnek éreztem magam, mintha nem is a bordát szorító kőfalak közt hasalnék, hanem súlytalanul lebegnék az űrben.

Ha a gyakorlati tapasztalatokból és elméleti megfontolásokból százszázalékos biztonsággal nem is állíthattam, hogy a szűkületen túl nagyobb kiterjedésű üreghálózat rejtőzik, ösztöneim mégis ezt súgták. Csak hát megnyílik-e, megnyílhat-e számunkra valóban ez a kapu? A beszűkülő tölcsér végét, mint lemértük, hetven centi hosszan agyagdugó zárta. És aztán? Repedésekkel átszőtt szikla? Milyen vastag a feltételezett nagylégterű üregektől elválasztó kőfal? Át tudjuk-e vésni, hogy férünk hozzá?

Kétségek és remények között láttunk újra munkához. Az agyagdugót mindenképpen el kellett távolítani, hogy tisztázódjék a helyzet. Az aztán következő pokoljárást nem akarom részletezni, talán eleget mond az is, hogy a mindössze négy-öt vödörnyi dugasz markonkénti kibányászása csekély két és fél óráig tartott. A tölcsér végén és alján egy mindössze ötcentis repedés nyílt, de ebből olyan intenzíven áramlott ki a levegő, hogy a nagyobb nyomás nélkül égő lámpát eloltotta. Most már biztosan tudtuk, hogy a repedésen túl valahol szabaddá válik az út, de bennünket mégis kétségbeesés környékezett. A lélekszorító végén már csak Öcsi fért el, jobban mondva kinyújtott karjával éppen hogy elérte a gonosz sárkányként fújtató hasadékot. Erőt így nem fejthetett ki, szó sem lehetett arról, hogy a vésőre nagyobb ütést mérjen. Ha legalább tízcentisre kiszélesíthetnénk a repedést, hogy kézireflektorral megszondázhassuk, mi van előttünk!

Öcsi vállalkozott a lehetetlenre. Babszem nagyságú splittereket szakított le apránként vésőjével a hasadék falából, s a lehetetlen helyzetben minden ötödik kalapácsütés a kézfejére csúszott. Ezúttal szerencse volt, hogy nem tudott nagyot ütni. Újabb keserves két óra telt el, s mi nem tehettünk mást, minthogy tehetetlen együttérzéssel szurkoltunk fiatal társunknak. A végkimerülés végső határán leadott kalapácsütés jó kétöklömnyi darabot szakított le a hasadék falából, s ezzel mintegy emberfejnyi nyílás támadt. Öcsit lábánál fogva húztuk ki a tölcsérből, fertőtlenítettük és átkötöttük vérző kézfejét. Most már kézireflektorral bevilágíthattunk volna a lyukba, de annyira, hogy fejünkkel is elérjük az „ablakot", nem tudtunk előrekúszni. A reménytelenség elszánt dühével estünk neki a rókalyuk sziklaköpenyének tágításához. Geletával felváltva téptük, marcangoltuk a szikrázóan kemény követ, ezalatt pedig Öcsi, verejtékében fürödve pihente ki fáradalmait.

A szünet nélkül szembeáradó levegő adott erőt, amikor már úgy éreztük, hogy teljesítőképességünk tartalékait éljük fel. Végre sikerült valamennyire tágasabbá tenni a lélekszorítót, s ekkor ismét Öcsit küldtük előre felderíteni. Keservesen bár, de végül is elérte fejével a nyílást, karját belógatva és arcát a lyukra szorítva világított maga alá. Levegőt sem mertünk venni, úgy figyeltük, mi lesz az első szó, az első mondat, ami elhagyja majd felderítőnk ajkát. Esztendőnek tűnő percig hallgattuk ifjú barátunk kapkodó lélegzését, idegeink pattanásig feszültek, amikor végre megszólalt.

- Tágas üreget látok magam alatt, mélysége 6-8 méter lehet. Kútszerű akna - tagolta Öcsi a szavakat -, átmérője is megvan öt méter, de lámpámmal nem érek el mindenhová. Egy pillanat, megpróbálom elfordítani a fejem!

Újabb szünet következett, mi pedig mozdulatlanná dermedve, doboló halántékkal várakoztunk.

- Jobbra alattam hatalmas lezuhant sziklatömb hever, azt hiszem minden oldalról borsókőszerű képződmények borítják -, hallottuk újra Laci kriptából érkező hangját. - A kő alatt sötét üreg - folytatta Öcsi -, éles szögben egészen jobbra folytatódik a járat, a végét nem látom. Valami nagyobb terem vagy folyosó. Nem tudom jobban elfordítani a fejem! Le kell jutnunk valahogy!

Mesterséges középkori vagy barokk kori elfalazás a bányaszakaszban. E mögött kezdődik a „pokoli labirintus”

Nem tudom ki mint viselkedik, amikor például közlik vele, hogy milliókat örökölt, de belőlünk döbbent némaságot, szobormerevséget váltottak ki Öcsi szavai. Amikor barátunk megkezdte a visszavonulást, csak akkor tört ki a boldog hangzavar. Sorra mindenki bekínozta magát a kukucskálóig, s nem tudott betelni a látvánnyal, amiből tulajdonképpen alig látott valamit. A lehetetlen pózban, a sejtelmes sötétbe vesző lámpafényben inkább csak fantáziánk működött. Kényelmetlen érzés fogott el, amikor arra gondoltam, hogy ha nem szúrjuk bele a feszítővasat az agyagdugóba, sohasem bukkanunk rá a régóta várt, oly sokszor megálmodott szűz barlangszakaszra. Újra le lehetett vonni hát a figyelmeztető tanulságot, hogy a hévizes rendszerekben mások a törvények, mint a hidegvizes eredetű barlangokban.

Most már csak be kellett jutni valahogy az ígéret földjére, de ez a hagyományokhoz híven újra csak nem bizonyult könnyű feladatnak. Felváltva mindegyikünk újra belebújt a kővarsába, s végkimerülésig püfölte a vésőt. Amikor végre deréknyira tágítottuk a betekintőnyílást, elérkezett az ünnepélyes pillanat, hogy az első ember belépjen, jelen esetben beereszkedjen az ismeretlenbe, amit évszázezredeken át konokul őrzött a természet.

A szezám tárulj! - varázsige birtoklásáért Öcsi nem csak verejtékével, hanem vérével is fizetett, így neki engedtem át az elsőbbség jogát. A felfedezőút rendjét pontosan kidolgoztuk. Megállapodtunk, hogy amint Öcsi szilárd talajt ér, egyméteres körzeten belül marad, s megvárja, míg én is utána ereszkedem. Addig nem lép sehova, nem nyúl semmihez. Másik két társunk nem követ bennünket, hanem a lyuk szájánál tart ügyeletet. A harmadik ember csak akkor indul utánunk, ha veszélyhelyzet miatt szükséges leszállása. Ha pedig baleset ér bennünket vagy a megbeszélt időközönként nem adunk életjelet, mozgósítja a barlangi mentőszolgálatot. A negyedik ember pedig a mentőosztag megérkezéséig nem mozdul el a nyílástól.

Öcsi néhány méteres ereszkedés után minden baj nélkül szilárd talajt ért, s csakhamar én is sikeresen földet értem a legyezőszerűen előreugró sziklapárkányon. Megilletődve, szótlanul álltunk egymás mellett, s ámulva ismerkedtünk az ember még sohasem járta ismeretlen világgal. Sokféle érzés kavarog ilyenkor az emberben, tekintete, tudata csak lassan, fokról fokra képes befogadni a látottakat.

Tekintélyes nagyságú, meghatározhatatlan formájú barlangüregben álltunk, s ez a kaverna sem hasonlított ama bizonyos óriáslabdák belsejéhez. Üstszerű, mély beöblösödések, szeszélyes oldásformák tagolták a néhol csipkésen korrodált sziklafalat. Ezen a helyen mintha kétségbeesett örvényléssel egyszerre több ponton akart volna kitörni börtönéből a víz, s a holdbéli kisebb-nagyobb kráterek modelljét utánozva korróziós üstök sorozatát marta bele az anyakőzetbe.

Felszítottuk lámpáinkat, hogy a részletekből is többet lássunk, s ekkor felfedeztük a színeket is. Kékes árnyalatú, hófehér és selymesen rózsaszín tónusok váltogatták egymást, alkottak varázslatos színharmóniát, a hófehér felületekről szikrázva verődött vissza a fény. A biztonságos sziklapárkányt sokáig nem hagytuk el, de nem is akartuk, mert ahogyan lassan körbeforogtunk tengelyünk körül, újabb, soha nem látott részletek bontakoztak ki lámpáink fénykévéjében. Hátunk mögött meredeken felfelé ívelő vakfolyosó nyílt, megfagyott hullámtarajokat idéző cseppkőlefolyás díszítette a rézsűt, s ott ahol függőlegesen alábukott a sziklafal, ágas-bogas korallvirágok megkövesült erdeje burjánzott. A korallindák végén sárgás, áttetsző kristálygömbök ültek, s ha óvatosan megpöccintettük valamelyiket, sejtelmes üveghang csendült.

Geleta Bandi a beereszkedő nyíláson át figyelte minden mozdulatunkat, de a részleteket abból a távolságból nem láthatta, így az érzékeltetésre szegényesnek bizonyuló jelzőkkel igyekeztünk helyszíni közvetítést adni a látottakról.

Akár órákig is szívesen elgyönyörködtünk volna a természetnek eme csodálatos alkotóműhelyében, de mágnesként vonzott bennünket az aragonitvirágos, bezuhant szikla alatt tovább vezető út. Geletának jeleztük, hogy tovább indulunk, s miután kikerültünk látóköréből, 10 percenként adunk életjelt magunkról, amíg hallótávolságon belül tartózkodunk. Ha pedig netán az akusztikai jelzésre sem nyílna már lehetőség, akkor félóránként visszatérünk a hallótávolságon belüli híradásra.

A sötétlő nyílás fölött hídként feszülő többtonnás sziklatömb stabilnak látszott, de azért némi szorongással bújtam be alája, hiszen azt nem tudhattam, hogy omladékon vagy szilárd ponton támaszkodik-e a roppant kolosszus. Öcsinek meghagytam, hogy csak akkor kövessen, ha jelzést adok. Óvatosan beereszkedtem a sötétlő nyílásba, és sikerült úgy manőverezni, hogy közben ne érjek a súlyos „kriptafedélhez". Meredek lejtőn értem talajt, s akaratlanul is kimozdítottam néhány követ. A következő pillanatban a szilárdnak hitt aljzat megmozdult alattam, s ellenállhatatlan erővel szánkáztam lefelé a görgeteg kövek hátán. Lámpámat elhajítva szétcsaptam karjaimat, hogy valahol fix pontot találjak és kifeszítsem magam. Sikerült is leblokkolnom, és éppen idejében. Fejlámpám sugara néhány méterre alattam tátongó üregbe világított, oda, ahova karbidlámpám lezuhant. Nem volt több két méternél a sziklakiugró és a fenék közötti távolság, de egy műsoron kívüli zuhanásnál ennyi éppen elég a nyaktöréshez.

Hátraszóltam Öcsinek, hogy óvatosan induljon el, bevárom a párkány szélén. Laci pillanatok alatt és lavinaomlás nélkül csúszott mellém. Leevickéltünk a fenékre, s üzembe helyeztük kialudt lámpámat, s csak aztán néztünk körül.

Egyszerre kiáltottunk fel, nem emlékszem már miféle elragadtatott jelzővel illettük a felfedezőút újabb állomását. Hatalmas gömbfülkében, igazi óriáslabda belsejében csücsültünk, jobban mondva nem is egyben, hanem kettőben. A teraszformában előreugró sziklapárkány fölött - ahol lefékeztem az imént - függönyszerűen aláhajlott a főte, s egy újabb félgömbkupolát alkotott. Eredetileg talán két önálló gömbkavernát oldott egybe a hévíz roppant ereje. Lámpáink fénye aragonitrózsák feslő szirmain, karfiolbimbók kibomló levelein játszadozott. A gyönyörű képződmények mindenütt dúsan borították a falakat, s az uralkodó szín ebben a kettős gömbfülkében az erősebb és halványabb tónusú narancsvörös volt.

Ujjongani, táncolni lett volna kedvűnk, s ezt az eufóriás, eksztázisos lelkiállapotot csak az értheti meg, akinek hasonló élményben volt már része. Nem is tudtuk mit nézzünk, hová fordítsuk fejünket, annyi látnivaló akadt az ikerfülkében. Egyik helyen például erdei kunyhóhoz hasonló beöblösödést mart a víz a kaverna oldalába. A felboltozódó sziklatetőről fürtös gyöngyzuhatag csüngött alá, az aragonitbokréták végén hófehér cseppkőcsapocskák ültek, s mindegyik végén gyémánt fényű vízcsepp csillogott.

A pazar formagazdagság, a részletek finomsága annyira lekötötte figyelmünket, hogy megfeledkeztünk a megbeszélt életjeladásról. Geleta Bandi kétségbeesett kiáltozására tértünk magunkhoz, és sürgősen pótoltuk a mulasztást. Néhány szóval beszámoltunk a fentieknek az elvarázsolt világról, és jeleztük, hogy folytatjuk a felderítést, fél óra múlva jelentkezünk.

Az ám, de van-e tovább? Hiába pásztáztuk végig fénysugarakkal a terem falait, sehol sem sötétlett újabb nyílás. Körös-körül egységesen, zártan hajlottak vissza a képződménydús falak, s csak a terem legmélyebb pontján halmozódott föl nagyobb mennyiségű görgeteg kövekből álló törmelékhalmaz. Öcsi mintha kitalálta volna gondolataimat leguggolt, és ütemesen rakta háta mögé a köveket. Nekirugaszkodtam én is a munkának, s pár perc múlva boldog kiáltás jelezte, hogy újra ránkmosolygott a barlangászok istenasszonya. A terem alján nyíló átjárót magam torlaszoltam el, amikor a nagy kő alatt elindítottam a lavinát. Az idősebb jogán most én kúsztam át elsőként a viszonylag tág átjárón. Csakhamar kitágult a szűkület, kényelmesen felállhattam. Megérkezett Öcsi is, és magasra tartott lámpáink fénykörében minden eddiginél nagyobb, monumentálisabb terem tárult ki előttünk. A valóban óriás, a bejárati nagycsarnok méreteivel vetekedő gömbfulke alját ruganyosan süppedő finom üledék borította, az egykori barlangi tó fenekén jártunk. Hajtott bennünket a felfedezés vágya, ezúttal körül sem néztünk, mert jobbra egy loggiásan aláomló kőfüggöny alatt újabb tágas átjáró sötétlett. Megfeledkezve az ismeretlen világban kötelező óvatosságról, mindketten előrelendültünk, sietve léptünk át a boltozat alatt. Az előzőnél jóval kisebb, de még mindig tekintélyes méretű „labdában" találtuk magunkat, s miután innen nem vezetett tovább az út, lecsillapodva vettük szemügyre környezetünket. Az újabb ikertermet már nem világították be lámpáink, a fejünk fölött boltozódó főte sötétségbe veszett, úgy hogy valamennyi fényforrást bekapcsoltuk, a kézireflektorokat és fejlámpáinkat is.

A felerősödő fényben minden eddiginél varázslatosabb mesevilág tárult elénk. Leírhatatlan színharmóniában olvadtak össze a fantasztikus formájú aragonit- és kalcitvirágok, a természet alkotta gótikus ívbordák csipkésen áttört kőfüggönyben folytatódtak, a mélyvörös aragonitrózsák hófehér társaikkal alkottak szemet kápráztató együttest. Szabatosan nehéz leírni, csupán a szó erejével érzékeltetni ennek a teremnek gazdag formavilágát, tűkristályainak szikrázó halmazát. Mint a megszállottak bolyongtunk fel-alá a hatalmas teremben, erőszakkal vonszoltuk egymást egy-egy frissen felfedezett látnivalóhoz.

Kis híján ismét megfeledkeztünk az időről, utolsó pillanatban néztem órámra. Hallótávolságon kívül kerültünk, vissza kellett menni egy darabig, hogy életjelt adjunk magunkról. Hirtelen eszembe ötlött valami, s még egyszer órámra pillantottam. Te atyaisten! 22 óra is elmúlt, ha nem jelentkezünk 23 óráig, feleségem mozgósítja a mentőbrigádot. Riasztottam Geleta Bandit, hogy azonnal induljon Ságvári-ligetre és telefonáljon. Ha rendben van a telefon, üljön buszra, s lenn a városban szedje össze az idősebbeket, a lakásomról pedig hozzon mindannyiunk számára enni, innivalót. Biztos voltam benne, hogy senki sem fog megharagudni, ha éjnek idején kicsődítjük a hegyre, ha megtudják mi történt, kötéllel sem lehet visszatartani a törzsgárda tagjait.

Öcsi ezalatt körbejárt mindent, de újabb átjárót már nem talált. Nem bántuk volna, ha tovább is tart a föld alatti ösvény, de nem éreztünk csalódottságot. Az újonnan felfedezett, pazarul feldíszített teremsorozat bőkezűen kárpótolt minket a sokéves és sokszor keserves munkáért, a feltárás körülményei pedig újabb tapasztalati adatokkal gazdagították a hévizes rendszerek kialakulását magyarázó feltevéseket. Évszázezredeken át konokul őrizte titkát a hegy, sokáig elrejtette sziklabirodalmának csodálatos szobrászműhelyét a természet rejtelmeit fürkésző ember elől. S most íme mégiscsak megnyílt a bűvös kapu, mert sikerült meglelni a varázskulcsot bonyolult zárrendszeréhez. Hogy a véletlen is közrejátszott? Így igaz. De kedves vendégként a véletlen is csak ott kopogtat, ahol megdolgoznak érte...

Meglékeljük a hegyet - Útvesztő az idő labirintusában

Hadiállapot, teljes blokád a barlang körül. A Hárs-hegy csúcsától számítva fél kilométeres körzetben, fejvédős, rohamsisakos, marcona barlangkutatók őrködnek minden ösvénynél és sétaútnál, ami a hegy felé vezet. Figyelmeztető táblák a kereszteződéseknél, fehér alapon lángoló színű felirattal: Robbantási övezet, tilos a belépés! A tilalomfa azonban önmagában kevés, hivatalból kirendelt „útonállókra" is szükség van. A hegyre tévedő kirándulókat nehéz meggyőzni, hogy az életükkel játszanak, ha fittyet hánynak a veszélyre.

A hegycsúcson réztrombita harsan, pattogó ritmusú harci riadót intonál, majd elnyújtott kiáltás zúg végig a fák fölött: „Vigyázz robbantááás!" Az őrszemek fedezéket keresnek a vastag tölgyek koronája alatt, s magukkal ráncigálják a megilletődött kirándulókat is.

Hasfalat remegtető detonáció félelmes hangját veri vissza a János-hegyi oldal, a barlang fölött fehér por és füstfelhő szökken a magasba, több száz méter sugarú körben záporoznak vissza a kövek. Néhány percnyi csend következik, riadt madárrajok menekülő csapatai rebbennek fel. Pedig ez a vidám dallamos jelzés már a veszélyt feloldó üzenet.

A robbantás jó nagy darabot szakított ki a hegy oldalából. Lőmesterünk elégedetten szemléli a több köbméternyi darabosra zúzott sziklatömeget, csupán a feltört tenyerű lapátos brigád vág keserves képet az eredmény láttán. Mélységesen együttérzek velük, az én tenyerem ugyanis már a tegnap délutáni és éjszakai dupla műszakban kikészült, ezért most lőmesterünknek segédkezem, íródeáki minőségben. A robbantási naplóba bejegyzem a dátumot: 1966. július 12., a robbantás időpontját: tíz harminc, a felhasznált robbanóanyagot: 15 kg paxit és 23 elektromos gyutacs.

Újra feldübörög a kompresszor, fúrómesterünk teljes erőből nekidől a hegylékelő acélszerszámnak.

A barlang körüli ostromállapot előzményei még arra az időszakra nyúlnak vissza, amikor sikerült behatolnunk a szűz barlangrész kővévált virágoskertjébe. Az új szakasz felfedezésének híre hamar szárnyra kelt. Kivonult a hegyre a televízió vállalkozó szellemű stábja, foglalkozott a feltárással a rádió, s megindult az érdeklődők zarándokserege. Vesztünkre új, a barlangi viszonyokhoz mérten kényelmesen járható aknát törtünk a „rókalyuk" mellett, s kötélen is engedtük le vendégeinket. Ebben az időszakban szünetelt a feltárás, s ennek csak részben volt oka a szűnni nem akaró vendégjárás. Az eredményes továbbkutatást a felszín és a mélypont közötti távolság csaknem lehetetlenné tette, s ezeken a problémákon már a barlangajtóig gördülő csille, a Lóránt-féle kötélpályás, csigás szállítási technika sem segített. Hiába számoltunk, kalkuláltunk újra és újra, a végeredmény egyre reménytelenebb képet mutatott. Emberállományunkkal, technikai felszerelésünkkel belátható időn belül nem tárhattuk fel sem a piramis- és bányaszakaszt, nem kezdhettünk semmit az újonnan felfedezett teremsorban sem.

E vígasztalan időszakban lépett színre Benedek Endre főmérnök, s egy első pillanatra utopisztikusnak tűnő javaslattal állt elő. Benedek a dorogi Kadić Ottokár barlangkutató-csoportot vezette. A két kutatógárda már régebben kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött, s alkalmanként technikai eszközökkel, létszámmal segítettük egymást. Az új szakasz feltárását követően a dorogiak voltak az elsők, akik meglátogattak, s az ő segítségükkel sikerült kényelmes aknát törni az újonnan felfedezett barlangrészben. Már akkor javasolta, hogy a hegyoldalból egy altárót képezzünk ki a bejárati csarnok járószintjéig, hogy vízszintesen behozhassuk a csillét a barlang közepéig, ahonnan kötélpályák segítségével a legtávolabbi pontokat is áthidalhatjuk.

Bandi ötlete ésszerű volt, de kivihetetlennek látszott. Húszméteres, s a vége felé már alagútban végződő folyosót robbantani a hegyoldalban? Ki ad erre pénzt, ki járul hozzá a külszíni robbantáshoz - frekventált kirándulókörzetben. Tömör sziklában 200 ezer forinton alul nincs olyan cég, amely elvállalná ezt a munkát. Bandi elképzelése azonban több volt, mint személyes ötlet. Egy hét múlva bemutatott az egyik fővárosi építőipari vállalat műszaki igazgatójának, akinek felügyelete alá egy vállalati tulajdonban levő kőbánya is tartozott. A diplomáciai tárgyalásokat Benedek Bandi vezette, s a magas „szerződő felek" közt csakhamar megállapodás született. Ennek értelmében a vállalat szocialista patronálóként kompresszort, fúrógépet ad kölcsön, s nekünk csak a robbanóanyag költségét, a robbantó- és fúrómester napidíját, valamint a szállítási költségeket kell állnunk. Mi pedig tíz napra tíz embert bocsátunk a vállalat rendelkezésére, s beállunk rakodómunkásnak a cég kőbányájába. A tárórobbantás összköltsége így sem lesz több húszezer forintnál, amiből tízezret megkereshetünk a kőbányában, a másik felét pedig leszurkolja a Fővárosi Tanács sportköre.

Ilyen előzmények után virradt ránk az a legmerészebb álmainkat is meghazudtoló reggel, amikor a nehéz kompresszort egy öttonnás Csepel felvontatta a hegyre, s megkezdtük a hegylékelést. A barlang előtt megfeszített tempóban folyt a terepelőkészítés, a leendő táró nyomvonala fölött a szálban álló kőzetig le kellett takarítani a fedőrétegeket. A sziklákat takaró laza üledék egy része a barlangból kihordott meddőből állt, amit vélhetően a bányászattal kapcsolatban juttattak a felszínre, a másik része pedig a természetes humuszból és lejtőtörmelékből tevődött össze. Az üledékpaplan lehordásával mély árkot vágtunk a hegyoldalba, s bepillantást nyertünk az őshányó szerkezetébe. Legnagyobb meglepetésünkre az őshányóból is mázsaszám került elő vasérc, s a különféle korú kerámiák töredéke.

A még mindig zavart rétegekből napfényre bukkanó régészeti anyagot most már ömlesztve tároltuk, különösebb izgalmat még a korhatározás szempontjából fontos fül- és peremrészek sem okoztak. Öt esztendő alatt unalomig megszokottá vált a leletezés. Egyik nap azonban a csákányozó brigád jelentette, hogy a sziklaközeli rétegekből furcsa golyók kerülnek elő. Éppen fáradalmaim pihentem ki egy sombokor tövében, amikor Pelbárt Jenő, a csákányosok oszlopos tagja egy félvödörre való „golyót" öntött elém a földre. A következő pillanatban mint a rakéta rúgtam magam előre, a kubikos csapat munkahelyéig.

- Azonnal álljatok le - rivaltam a meghökkent társaságra. - Honnan jöttek elő ezek a vacakok?

A Pelbárt Jenő által „golyónak" titulált apróságok zöme ugyanis kohósalak volt. Izgalmamban mindenkit kitessékeltem az árokból, és spaknival magam kezdtem bontogatni az agyagos, humuszos üledéket, azon a helyen, ahol a fiatalok mutatták. Középkorinak látszó cseréptöredékek társaságában csakhamar kilószám kapartam elő a kohósalakot, majd a sokatmondó leletegyüttes koronájaként egy tégla, illetve erősen átégett samott darab is előkerült, amelyre néhány centis vastagságban rásült a salak. Munkatársaimat szidtam, amiért nem szóltak előbb, kilelt a hideg ugyanis, amikor arra gondoltam, hogy esetleg egy közép vagy barokk kori kohót vertek szét ízekre a csákányosok. Később azonban megnyugodtam valamelyest, mert sziklafelületet értem, s a jelekből csaknem biztosan úgy látszott, hogy vagy egy régen-rég szétrombolt kohó maradványát, vagy pedig az olvasztókemence salakozóhelyét harántoltuk az árokkal. Ha pedig ez utóbbi feltevés a helyes, akkor a kohó maradványai oldalt, a helyenként több mint kétméteres őshányó meddője alatt rejlenek.

Zolnay Lacihoz mindenesetre futárt menesztettem, s Laci másnap délután már ki is jött a barlanghoz. Kívánságára a laza feltöltésből álló bevágás oldalát függőlegesen lemetszettük egy négyzetméternyi felületen, s ebből világosan látszott, hogy a salakos réteg a fedőréteg alatt húzódik tovább. Legnagyobb sajnálatomra Zolnay számára nem tudtam munkaerőt biztosítani, hogy megkísérelje a roppant tömegű feltöltés alól kiszabadítani a feltételezett olvasztókemencét. Órára, percre ki volt számítva az időnk, a robbantó- és fúrómester megjelenéséig robbantásra kellett előkészítenünk a terepet. Magamat is beleértve, egyetlen munkatársamat sem nélkülözhettem, még csak egy fél napra sem.

Laci harmadnap ismét megjelent, s meglehetősen harapós hangulatban láttuk viszont. Intézményétől mindössze egy ásatási munkást sikerült kicsikarnia leletmentés címén.

Felmérve az őskohó kiszabadításához szükséges földmunkát, egy szál emberével meg sem kísérelte a lehetetlent. E helyett, tájékozódásképpen két helyen mélyíttetett kutatógödröt. Arra volt kíváncsi, talál-e valahol érintetlen középkori településfelszínt. Az egyik helyen alig harminc centire a mai járószint alatt 14. századi mécsestál darabjai kerültek elő, s aztán hogy a hagyományokhoz híven a hideg zuhany se maradjon el, a mélyebben fekvő rétegekből 18. századi kerámiák bukkantak napfényre. Amikor aztán a szűz geológiai lejtőtörmelékbe mélyített szelvényből egy XIV. Lajos-korabeli pénzérme kandikált elő, már csak nevetni tudtunk.

Lombhullásra elkészült a táró, s a bejárati terem talpszintjében berobbantott nyíláson át bevezettük a sínpályát. A finis utolsó három hetében sátorvárost vertünk a barlang közelében az egyik tisztáson, s minden épkézláb emberünk felköltözött a hegyre. Kollektívánk három műszakban dolgozott, emberfeletti, s az utolsó napokban embertelen munkát végzett.

Mire vasbetonkeretbe öntöttük az alsó bejárat páncélajtaját, fájdalomdíjként egy 1000 watt teljesítményű, benzinmotoros villanyagregátorral ajándékozott meg bennünket a sportkör elnöksége. Mire beköszöntött a tél, a vénséges remeteodú sziklabirodalmában kigyúlt a fény, s a 200 wattos reflektorok sugarában ámuló szemmel fedeztük fel újra saját barlangunkat, a képződmények, érctelepek soha nem látott színpompáját.

A barlangon belüli sínpályaépítés, a villanyszerelési és egyéb műszaki munkák sok időt raboltak el, s alaposan benne jártunk már a télben, mire megbirkóztunk a feltárást előkészítő feladatokkal. Az alsó tárón át közlekedő csille ünnepélyes felszentelésére, az új szakasz fölött spontán megnyílt kupolaterem agyaglejtőjének felszámolásánál került sor. A dómszerű kupolában felhalmozódó kitöltést mindenképpen el kellett távolítani, félő volt ugyanis, hogy a tavaszi csöpögős időszakban megcsúszik, leomlik az egész agyaghegy, s évekre eltorlaszolja az új szakasz bejáratát. Fapallókból és vaslemezekből surrantót tákoltunk össze, s így a kupolaterem alatt gravitációs úton került a meddő a csillébe. A főpróba remekül sikerült, két nap alatt nem kevesebb, mint száz csillényi vörösagyag került ki a barlangból. Megszűnt az omlásveszély, és kupolatermünk is mintegy 50 köbméternyi légtérrel bővült. A belső csillepálya nélkül, a régi technológiával fél év is kevés lett volna a kupolaterem töméntelen anyagának felszínre hordásához.

Végre megértek a feltételek a rejtélyes piramis-szakasz feltárására is, jóllehet ekkorra már a nehezen megközelíthető agyag- és kőgúlák „titokzatossága" alaposan megkopott. A barlangi bányaművelés immár okiratosan is bizonyított ténye megfosztotta a piramisokat a rejtélyes jelzőtől. Ekkorra már csaknem bizonyosra vettem, hogy a gúlák nem mások, mint szisztematikusan felrakott meddőhalmok, csupán az várt tisztázásra még, hogy milyen irányból építették fel a bányászősök, s játékos ösztönből vagy praktikus meggondolásból képezték ki építményüket háromlépcsős piramis formájúvá.

Kiépítettük a csilleálláshoz csatlakozó új kötélpályát, s megkezdődött a feltárás, abban a reményben, hogy a mesterséges feltöltés alatt hátha sikerül olyan eltömődött vízjáratra bukkanni, ami újabb szűz barlangszakaszba vezet. Először a piramisok előtti nagyméretű gömbfülke szintjét süllyesztettük tovább, s mintegy negyven köbméternyi leletdús, de a sziklafenékig felbolygatott feltöltésanyagot szállítottunk felszínre. A roppant mennyiségű anyaggal pár hét alatt megbirkóztunk, s a tereprendezés eredményeként másfél méterrel mélyebb szintre kerültünk, a piramisterem egykori bejáratánál. Ekkor derült ki az is, hogy a gúlaterem előtt széles szelvényű, de teljesen feltöltött forráskürtő húz a mélybe, s az első piramis talppontja is néhány méterrel mélyebben fekszik. Két megoldás kínálkozott. Fokozatosan lebontjuk a piramisok anyagát, vagy pedig a forráskürtőben haladunk lefelé. Közfelkiáltással a forráskürtő mellett szavazott a kollektíva. A technikai feltételekből adódó előnyös helyzetet maximálisan ki akartuk használni, s ezért gyors eredmény kicsikarására törekedtünk. A fiatalok romantikus hajlamaira bátran lehetett alapozni, s egy „bentlakásos" téli tábor nyélbe ütéséért mindenki lelksedett. Az új szakasz nagyterme kitűnő hálóhelynek bizonyult, s a fiatalok zöme karácsony és szilveszter között tábort vert a barlang mélyén.

Felváltva, kétszer nyolcórás műszakban dolgoztak a brigádok, s a piramis alatt méterről méterre mélyült az akna. Másfél emelet mélységben tölcsérszerűen befelé dőltek a kürtő oldalai. Egyre dúsabb aragonitfürtök borították a falakat. Sajnálkoztunk, hogy a mesterséges feltöltés beszennyezte a képződményeket, bár bizonyos jelek arra utaltak, hogy eredeti állapotában is fel volt töltve a kürtő agyagos geológiai üledékkel, amit a bányászok emeltek ki, majd újra betemették munkahelyüket. Ekkor már az is világosan látszott, hogy a piramis nem más mint felhalmozott meddő. Homlokzati részét azért képezték ki lépcsőzetesen, hogy a mélyben dolgozók elkerüljék az omlást. Fokozódó izgalommal emeltük ki a tömedéket a rendkívül fejlett vízjáratból, mindenki biztosra vette, hogy előbb-utóbb belyukadunk az ember nem járta vagy ember járta mélyszakaszba. A múltból rekonstruálható események logikája engem ugyan némileg aggasztott, de nem akartam csökkenteni az ifjak lelkesedését. Mindegyre azon töprengtem, hogy ha a bányászok ezen a kürtőn bejutottak a feltételezett alsó rendszerbe, akkor nem töltötték volna fel a lejáratot, illetve nem állt rendelkezésükre annyi meddő, amivel egy tágas szakaszt színültig feltölthettek volna.

A téli táborozás utolsó napján sajnos igazolódtak balsejtelmeim, méghozzá elég különös módon. Három emelet mélységben a kürtő mindjobban összeszűkült, s a tölcsér végpontján mindössze egy negyed négyzetméternyi szabad felületen, tömör sziklafenéken koppant az utolsó csákányütés. „Belefulladtunk" hát a sokat ígérő kürtőbe, s a társaság lógó orral vette tudomásul a történteket. Én azonban sehogy sem értettem a kürtő keletkezésének genetikáját. Valamilyen fejlettebb vízjáratból kellett kioldódnia a kürtőnek s az egész piramis-Kadić-szakasznak. A kioldási talppontot, amelytől lefelé számítva már minden vízjárat ecsetszerűen elszűkül és szerteágazik, még nem érhettük el. Ennek az új szakasz legmélyebb pontja, de maga a bányarész is ellene mondott. Sokszor leírtam már, hogy a hévizes rendszerben minden lehetséges, de azért annyira nem, hogy egy oldással létrejött nagy szelvényű kürtő, minden oldaláról zárt kőzsák legyen. Ha másnak nem, hát a vizet átbocsátó szerkezeti repedésnek, szűk forráscsatornának valahol lenni kellett. A kürtő falait vastagon bekérgező aragonitok persze elrejthették a szerkezeti repedéseket, de az is érthetetlennek tűnt, hogy a fenék aszfaltsima szálkőben zárult. Hirtelen eszembe jutott, hogy meg sem néztük tüzetesebben miből áll a kürtő feneke, elkeseredésünkben beértük annyival, hogy tömör kövön koppant a csákány. A csoport egyik fiatal villanyszerelő szakmunkása, Szabó Jancsi állt éppen mellettem, s bólogatva nyugtázta hangos tűnődésemet.

- Fogj egy vésőt és egy kalapácsot - mondtam Jancsinak -, és szakíts ki egy darabot a kürtő fenekéből. Gyanús nekem ez az ügy!

János sokáig kopácsolt odalenn, s azon siránkozott, hogy veszettül kemény az aljzat. Végre abba maradt a kalapálás, s Jancsi felszólt, hogy sikerült egy tenyérnyi darabot kivésnie. Már éppen biztatni akartam, hogy ne dédelgesse, hanem hozza fel, amikor a fiatalember torkaszakadtából üvöltözni kezdett. Egyre azt hajtogatta, hogy semmi sincsen veszve, mert a kürtő fenekét lecementezték, lebetonozták! Ezért olyan sima felületű a záródugó.

Remegő kézzel kaptam a mintadarab után. Ifjú barátunk tévedett. A kivésett kő, valóban kísértetiesen hasonlított a művi úton előállított cementhez vagy betonhoz, csakhogy ezúttal a természet betonjáról volt szó! Jobbára finom kvarcszemcsékből összecementálódott, másodlagosan keletkezett homokkövet tartottam kezemben. A látottakból nem volt nehéz rekonstruálni, hogy jött létre a kürtő alját elzáró „cementdugó". A visszahúzódó hévforrás a hegyet fedő homokkőből kioldott kvarcszemcséket leiszapolta a kürtő legszűkebb részén, s ez a massza később karbonátos kötésben rendkívül kemény kőzetté cementálódott. Szabó Jancsi csak abban nem tévedett, hogy elvileg valóban nem volt elveszve semmi, de csak elméletileg. Érdemesnek látszott átvésni a természet betondugóját, hisz szerencsés esetben - lásd az új szakasz áttörési pontja - a dugón túl számítani lehetett tágas, szabad járatokra.

Kézi erővel azonban még megkísérelni sem lehetett az üvegkemény üledék átvésését. Ehhez vídia hegyű, sűrített levegővel hajtott fejtőkalapács kellett volna, s egy nagy teljesítményű kompresszor, s ilyen technikai eszközökről még csak nem is álmodhattunk, belátható időn belül.

A kürtő egyik oldalkamrájában folytatódó piramist még a lefelé hatolás közben mintegy átmetszettük, s már ennyiből is látni lehetett, hogy tömör meddőből áll az egész építmény. Jó ideig nem tudtam eldönteni, mi legyen a sorsuk, meghagyjam-e őket bányászati emlékként vagy szállítsuk-e felszínre anyagukat, szabaddá téve így az eredeti oldásformákat. A piramisokra azonban másfajta végzet várt. Úgy alakult a dolog, hogy egy ideig én sem és Lóránt sem irányíthatta közvetlenül a feltárási munkákat, s távollétünkben a fiatalok önkormányzata eléggé meggondolatlanul az agyaggúlák anyagával feltöltötte a forráskürtőt. Ezért az értelmetlen munkáért nem lesz hálás a jövő nemzedéke vagy az a technikailag már korszerűbben felszerelt kutatógárda, amelyik megkísérelhetné a záródugó áttörését.

A piramis-szakasz feltárásának befejezésével ismét két kutatási terület között választhattunk. Meg lehetett kísérelni a továbbjutást az új szakaszból és át lehetett települni a bányaszakaszba. Az új szakasz totális feltárása mellett és ellen is szóltak az érvek. A bejárati terem főtéjét kettéosztó preformatív tektonikus hasadék a mélyebb részekben is folytatódott, s helyenként harminc-negyven centinyire széttágulva jelentkezett az új szakasz mindhárom termében. A mélyszinti hasadék egyes pontjain télen kifelé, nyáron pedig intenzíven befelé húzó légmozgást észleltünk. Ez a felszíni hőmérséklet függvényében irányt változtató légáramlás arra utalt, hogy a feltárt termek alatt még nagy légterű barlangüregek rejlenek. Érdemesnek mutatkozott ezért megszondázni az új szakasz két legmélyebben fekvő termének kitöltésanyagát, megkeresni a feltöltés alatt húzódó hasadékot.

Az új szakasz eredeti arculatát azonban az omladék eltávolításán kívül lehetőleg érintetlenül, mindenféle durvább átalakítás nélkül szerettem volna megőrizni, s ez ellene mondott a totális feltárási koncepciónak. Maradt tehát az arany középút, a geológiai üledék szűk szelvényű aknával való megszondázása. Az új szakasz nagytermének főtéjében futó litoklázis dőlészögéből pontosan kiszámítottuk a talpban várható folytatást, és aknát mélyítettünk ezen a ponton. Mintegy öt méter mélységben értünk egységes sziklafeneket, s rábukkantunk a termet talppontján is kettészelő hasadékra. A huszonöt-harminc centi széles aragonit kéreggel bélelt repedésből intenzíven áramlott kifelé a levegő, s mi a kínok kínját álltuk ki, hogy nem változhatunk át liliputi emberekké. Kézi erővel átvésni a nem tudni hány méter vastag szűkületet, képtelen vállalkozás lett volna. Robbantani, annak veszélye nélkül, hogy a nyomás le ne hámozza a meseszép képződményeket, nem lehetett. Kompresszor és fejtőkalapács! Rövid időn belül immár a második kutatási ponton tette lehetetlenné további munkánkat a technikai felszereltség hiánya, a szűkös anyagi keret, ami miatt gondolni sem lehetett arra, hogy legalább három napra béreljünk egy nagy teljesítményű légsűrítőt.

A csillepályát két méter híján a nagylépcsős folyosó bejáratáig tudtuk kiépíteni, s ez lehetővé tette a nemrég még elérhetetlen távolságban levő bányaszakasz feltárását. Az óriások lépcsőházában végigvezettük a sodronykötélpályát, csigaállást létesítettünk a tölcsérteremben.

A bányaszakasz teljes feltárása - csupán az ismert részeket kalkulálva is - hosszabb lélegzetű, egy-, de inkább kétéves munkának ígérkezett. Gyors, látványos eredményre nem lehetett számítani. A kiszállításra váró tömedék mennyiségét megbecsülni se nagyon tudtuk. Ekkorra azonban én már szentül eltökéltem, hogy az ősi bányafolyosókat, a lejtaknát utolsó rögig megtisztíttatom a meddőtől, abban az állapotában állítom vissza a bányarészt, amilyen évszázadokkal ezelőtt, a művelés fénykorában lehetett. A természet alkotta érintetlen és rendkívül látványos új szakasz feltárása meggyőződésem szerint erkölcsi kötelezettséget rótt ránk, a történelmi szakasz rekonstrukciója nélkül félmunkát végeztünk volna. Ezt a romantikus múltú, kettős arculatú barlangot meg kellett mentenünk az utókornak, olyan állapotba kellett hoznunk, hogy megvessük az alapját a természeti és történelmi ritkaság valamikori idegenforgalmi hasznosításának, közkinccsé tételének.

Természetesen hazudnék, ha azt állítanám, hogy csupán csak a bányarész rekonstrukciója miatt igyekeztem rávenni munkatársaimat az erőnket, lehetőségeinket csaknem végsőkig kimerítő vállalkozásra. A tölcsérterem s a mesterségesen vájt tárókhoz közvetlenül kapcsolódó labirintusrész tektonikai szerkezete, az egymást keresztező törések, húzott litoklázisok iránya és dőlésszöge többet ígért a puszta helyreállítási munkáknál. Reméltem, hogy valahol, várhatóan a tölcsérterem körzetében, valamelyik kereszttörés tengelyvonalában lejutunk abba a mélyszinti szűz barlangrészbe, aminek létezését a légáramlás és szerkezeti viszonyok alapján csaknem biztosra vettem.

A bányaszakasz feltárására vonatkozó hosszútávú tervek nem arattak osztatlan sikert, érdekes módon éppen azok ellenezték a programot, akik csak néhány éve kóstoltak bele a barlangkutatásba. Többen is szívesebben vették volna, ha az új szakaszban erőltetjük a munkát, minden áron és minden eszközzel itt igyekszünk mielőbbi eredményre jutni. Előttem viszont ott lebegett néhány szomorú hazai példa, amikor a mindenáron való továbbjutás erőszakolásával sikerült néhány páratlan szépségű és tudományos értékű barlangot tökéletesen elpusztítani.

A Bátori-barlang térképvázlata (Hosszmetszetek)

A bányarész feltárását végül is az eredeti program szerint kezdtük el. Először a tölcsérterem rettentő mennyiségű meddőjét továbbítottuk felszínre, azzal a céllal, hogy az egykori járószint elérése után a lejtakna előtt vezető vágatot szabadítjuk meg a feltöltéstől. A tölcsérterem feltöltési anyagából roppant mennyiségben került elő lefejtett vasérc, s ezt nem lehetett mással magyarázni, minthogy az egykori bányászokat kizárólag a színesfém tartalmú ércek érdekelték. Mintegy 2 méteres szintsüllyesztés után két 30-40 centire kiszélesülő hasadék is feltárult, amit ugyancsak tömör hematit és limonit töltött ki, de láthatóan ehhez sem nyúltak a bánya művelői. Nem tudtuk eldönteni azt sem, hogy az 1760-as vagy az 1802-es bányászkodás meddőjében vájkálunk-e, mert egy fia régészeti lelet nem sok, de annyi sem került elő a tömedékből. Szokatlan volt számunkra ez a teljes lelethiány, mert az anyag összetételéből egyértelműen megállapíthattuk, hogy nem omlásból eredő feltöltődéssel van dolgunk, hanem szisztematikusan lefejtett meddővel. Nem méltányoltuk a bányászősök elképesztő rendszeretetét, hogy egyetlen szerszámot, szerszámtöredéket sem hagytak a helyszínen.

Félesztendős, keserves munkával a lejtakna előtt futó vágatot az ismert végpontig tökéletesen megtisztítottuk a feltöltéstől. A nemrég még helyenként csak négykézláb járható vagy hason kúszható táró impozáns szélességű és magasságú folyosóvá tágult. Az eredeti járószint közelében többet is találtunk a már ismert jellegzetes fúrónyomokból, de a legszenzációsabb felfedezés a vágat egyik főterésze volt. Az agregátor táplálta villanyfényben káprázatos színű ércfészek bontakozott ki. Másfél négyzetméternyi felületen lila, sárga, meggyvörös, türkiszkék és halványrózsaszín árnyalatok váltották egymást, lenyűgöző, de egyúttal álomszerűen valószínűtlen volt ez a látvány.

A folyosó végpontjáról is csakhamar kiderült - amint ezt már korábban is sejtettük -, hogy egyáltalán nem végpont. A szélesebb szelvényű vágat végén egy néhány méterig kúszható kukacjárat következett, ami aztán áthatolhatatlanná szűkült. Ezt a kuszodát „huzatos" néven tartottuk számon. Régóta híres és hírhedt pontja volt ez a barlangunknak, s a legrejtélyesebb jelenséggel ezen a részen találkoztunk. Az üregből a téli, kora tavaszi és késő őszi időszakban intenzíven kiáramló levegő időről időre szeszélyes pulzációt mutatott. Néha egyik percről a másikra felerősödött, majd hirtelen alig érzékelhetővé gyengült, aztán heteken át ismét egyenletesen áramlott. Megfelelő finomságú érzékelő és regisztráló műszert nem sikerült szereznünk a jelenség finomabb vizsgálatára, s miután folyamatos megfigyelést még szubjektív érzékeinkre támaszkodva sem végezhettünk, ma sem tudunk többet a rendhagyó légáramlásviszonyokról. Egyébként ezen a helyen játszódott le a könyv bevezetőjének története, ezen a ponton erősödött fel egy-két alkalommal - legalábbis ott-tartózkodásunkkor - vízmorajláshoz hasonló hangúvá a légáramlás. A vízesés zúgását utánzó hangjelenségre ma sem találok más magyarázatot, minthogy egy azóta már eltávolított sajátos profilú kő élén orgonasíp gyanánt rezgett be a bizonyos áramlási sebességet elérő légoszlop. A pulzáló áramlásra nem kaptunk magyarázatot, a megfigyelésekkel párhuzamosan végzett hőmérséklet és légnyomásmérések nem mutattak a pulzációval egyidejű változást.

A huzatos üreg szájáig kitisztított vágat lehetővé tette a kúszójárat kibontását, miután kényelmesen hozzáférhettünk. Félnapi csákányozás, vödrözés után bebizonyosodott, hogy a kúszójárat nem más, mint a bányavágat rövid ereszkével összekötött mélyebb szinten való folytatása. A lépcsős letörésekkel mélyülő talp közelében újabb fúrónyomokat fedeztünk fel, s ez eldöntötte a folyosó eredetét. A főtében harminc-negyven centire széttáguló tektonikus hasadék húzódott, s azt hittük, hogy ennek tengelyvonalát követték a bányászok. Néhány méter után azonban derékszögben jobbra kanyarodott el a vágat, s újabb meredek letöréssel folytatódott. E hírhedten híres hely a hagyományokhoz híven ismét tartogatott számunkra egy kis meglepetést. Hosszú hónapokon át hozzáedződtünk, hogy a bányaszakasz meddőjében még véletlenül sincs tárgyi emlék. El lehet képzelni mennyire meghökkentünk, amikor az újabb miniereszkét kitöltő meddőből egy 15. századinak datálható mécsestál két darabja, egy több száz éves világítószerszám fele került elő. És ezzel még nem ért véget a rendkívüli események sorozata. Újabb kanyar után a lejtakna irányába fordult az érckutató táró, s ennek utolsó, meddővel feltöltött üregében egy csaknem ép, homokkőből faragott kézi ércőrlő malom, úgynevezett Koller-járat alkotóelemeit találtuk meg. A szenzációs lelet most már egyértelműen bizonyította, hogy a barlangi bányából kitermelt ércet - minden bizonnyal színesfémeket tartalmazó ércet - helyben dolgozták fel, méghozzá nem is a 18. században, hanem a középkor vége felé. A bányászkodás korai szakaszából nem voltak okiratos emlékeink, de a mécsestál és a kézi hajtású ércőrlő apparátus felbukkanása vetekedett az írásos bizonyítékok értékével.

A becses és nem várt történeti emlékek felbukkanása újra felszínre dobott egy régóta vajúdó kérdést. Nevezetesen, hogy helyes-e, megnyugtató-e, ha egy olyan, a maga nemében egyedülálló objektumot, mint a Bátori-barlang végeredményképp egy lelkes amatőrökből verbuválódott gárda csupán a maga erejére támaszkodva tár fel.

Az újabb nagy számadás korszakában úgy hozta a sors, hogy gondjaimat megoszthattam Vértes Lászlóval, akit mint régi ismerőst, mint segítőkész jó barátot üdvözölhettünk körünkben. Vértes László valóban véletlenül ugrott fejest a Bátori-barlang szövevényes problémáiba. A vértesszőlősi előember-telep feltárásánál mindennapos vendég voltam, akkoriban ugyanis egy nagyobb cikksorozatot írtam az ottani ásatásról. Vértes viszonzásképpen és mert érdekelték is a barlangok, meglátogatta feltárási területünket. A látottak mély benyomást gyakoroltak rá, különösen a barlang érctelepei, különleges metamorf kőzetei és rendkívül gazdag ásványvilága ragadták meg figyelmét.

A terepszemle befejeztével Vértes rövid töprengés után így szólt:

- Hát ide figyelj Vajna! Én megpróbálom sínre tenni a Bátori ügyét. Nekem is az a véleményem, hogy az ércesedéssel foglalkozzék az érces, a rézkorral a rézkoros, és így tovább. Néhány nap múlva hívj fel, talán már mondhatok valamit.

Alig egy hét múltán kedvező híreket kaptam, Vértes László néhány nevet említett, akik majd részproblémákat feldolgozó tudományos kollektíva tagjai lesznek. Szóba került a barlang Nemzeti Múzeum által történő kisajátításának lehetősége is, a bejárat előtt húzódó őskori település ásatása. Vértes a maga fáradhatatlan dinamizmusával vette kezébe a Bátori-ügyet. Kért, veszekedett, szervezett. Aztán a megbeszélt újabb találkozó helyett, barátom tragikus haláláról kaptam hírt.

A barlang bányaszakasza

Vesztett illúziókkal, magunkra maradva dolgoztunk tovább. A bánya főfolyosójának rekonstrukciója után bizonytalanság fogott el, nem tudtam eldönteni, melyik ponton folytassuk a feltárást. A vágat szintjének lesüllyesztésével egy természetes oldással létrejött átjárót is feltártunk, ami teljesen ki volt töltve meddővel, s ami a kistó, illetve a labirintus-szakasz felé vezethetett. A jelek szerint mérhetetlen tömegű anyag várt kiszállításra, ha az új eltömött átjáró kibontásához kezdünk, de az eredeti program szerint másodikként feltárásra szánt lejtaknában sem volt kedvezőbb a kép. Munkatársaim zömét a lejtakna izgatta inkább, ettől a tágas szelvényű ismeretlen mélységbe tartó vágattól reméltek többet. Nekem azonban ismét aggályaim támadtak. Arra gondoltam ugyanis, hogy amennyiben a lejtakna nagyobb mélységbe, tág légterű bánya vagy természetes barlangtérségbe vezetne, akkor nem töltötték volna fel, nem lett volna mivel csaknem teljesen feltölteni. A lejtaknát egy tükörvető ércesedési nyomokat viselő síkja mentén mélyítették a bányászok, s nyilván csak addig, amíg esetleg a hasznosítható ércet ki nem termelték, vagy a kiékelődő érczsinór miatt feladták a további vágathajtást. Számos bányát bejártam életemben, sok zsákszerűen végződő kutatótárót láttam, tartottam tőle, hogy jelen esetben is ilyennel lesz dolgunk.

A lejtaknát mindenképpen ki akartuk tisztítani, csakúgy mint a fő folyosót, ezt is eredeti állapotába kívántuk visszaállítani. A sorrend azonban nem volt mindegy. A feltárás nyolcadik esztendejébe léptünk, s bizonyos pszichikai fáradtságot véltem felfedezni társaimon, s természetesen magamon is. Számolnom kellett azzal, hogy a lejtaknánál bekövetkező esetleges kudarc demoralizálja embereinket, széthullik a csoport, végzetes lemorzsolódás következhet. A kistó, a labirintus felé vezető átjáró kibontásában viszont nem nagyon bízott a társaság, jobban mondva mindenki viszolygott a szárazterem omladékhegyétől, ami óhatatlanul utunkba került. Én mégis az átjáró kibontása mellett törtem lándzsát. A tölcsérteremben feltárt hasadékok, szerkezeti törések dőlése és csapása, a grafikusan kiszerkesztett ábra szerint ugyanis az átjáró táján mutatott kereszteződő metszéspontokat. Ha valahol, hát itt kellett a feltörekvő víznek a legerőteljesebb oldást kifejteni, a preformáció alapján itt remélhettünk olyan szelvényű kürtőt, ami a feltételezett mélyszakaszba vezet.

Vállalva a kockázatot, végül is tekintély alapon, az átjárónál jelöltem ki a kutatási pontot.

A döntéssel nem mindenki értett egyet, többek között az ifjúságiak vezére sem, s a néhány főt számláló ellentábor egy-két hétig tüntetően távoltartotta magát a munkától. Azt mondják hogy az ifjúságnál a dolgok meg nem értése rendszerint lázadáshoz vezet, s ebben bizonyára van valami igazság. A mi esetünkben azonban a pszichikai fáradtságnak talán nagyobb szerepe lehetett, a csoport tevékenységét ugyanis mindvégig az önként vállalt vasfegyelem jellemezte, amit a föld alatti veszélyes feltárómunka nem is nélkülözhet.

Mindettől függetlenül a tervezett időpontban megkezdtük az átjáró kibontását, s a távollevőket sem kellett sokáig nélkülöznünk. A kíváncsiság csak csak visszahozta őket, és hát a kétféle magatartás közül is valamelyiket előbb-utóbb állandósítani kellett.

Az U szelvényű sziklakapu alól talán két-három köbméternyi meddőt távolíthattunk el, amikor váratlanul elfogyott az agyag és a szárazfalazás szisztémája szerint felrakott kőgát bukkant elénk. A nagy műgonddal felrakott falat sejtésünk szerint azért építették a hajdani bányászok, hogy megvédjék a szárazterem omladékhegyétől a bánya főfolyosóját és lejtaknáját, ami csaknem az átjáróval szemben nyílt. Rövid töprengés után úgy határoztunk, hogy mi is kihasználjuk a spontán adódott lehetőséget, és a kőgát védelmében az átjáró küszöbe alatt süllyesztjük a talpszintet. Számításaim szerint a törésvonalaknak ezen a helyen kellett keresztezniük egymást. Öt csillényi anyagot sem küldtünk felszínre, amikor egy széles szájú kürtő félkörös sziklapereme bontakozott ki a tömedék alatt, s a forrástölcsér-gyanús kürtő másik félköríve pedig a kőfalon túl folytatódott. A biztató „égi jel" megtette a maga hatását. A társaság mintha doppingoló szert kapott volna, megszállottként dolgozott. Szemlátomást mélyült a kutatóakna, s néhány óra alatt végképp eldőlt, hogy valóban természetesen oldódott, meredek falú feltörési tölcsérre bukkantunk.

A sokat ígérő kürtő mélyítését fájó szívvel bár, de abba kellett hagynunk. Előbb-utóbb ránk omlott volna a fölénk tornyosuló kőfal, majd mindaz, amit a kőgát tartott vissza. A kistó és a labirintus bejáró környékén megejtett újabb felderítés lesújtó eredménnyel végződött. A förtelmes omladékhegy csúcsa, a magasan fölöttünk elhelyezkedő szárazterem járószintjének egy részéig felhatolt, illetve ez az omladék képezte a terem talpát. Akárhogy számoltunk, fél évnél hamarabb nem remélhettük, hogy felszámolhatjuk a veszedelmes omladékot. Addig pedig istenkísértés lett volna tovább hatolni a kürtőbe.

Gondosan lefotóztam a középkorban vagy a barokk korban épített kőgátat, mielőtt elbontottuk volna. Ezúttal nem kellett verítékes munkával felcsákányozni az összetömörödött meddőt, a kőfal elbontása után magától jött az áldás. Olykor több mázsás mészkő- és vasérctömbök dübörögtek alá a magasból, s mint a bomba vágódtak ki a főfolyosóra. Alig győztük szétbunkózni a félelmes kőkoloncokat, a páradús, csírátlan levegőben napokon át soha nem látott porfelhők gomolyogtak.

Hosszú hónapokon át hadakoztunk az elfogyni nehezen akaró omladékheggyel, és sok száz csillényi meddőt hordtunk felszínre. A szárazterem és a kistó környékének képe csodálatos változáson ment át, a korábban két különálló üreg egyetlen hatalmas teremmé alakult. A szárazterem járószintjének kétharmadrésze eltűnt, a megmaradt rész széléről, mintegy előreugró teraszról lehetett lenézni a kistó és a labirintus bejáratát rejtő mély szakadékba. Félelmes, de lenyűgöző látványt nyújtott ez az új életre kelt barlangrész, s az itt uralkodó vörös és fekete színárnyalatok még csak fokozták a térbeli hatást.

Az omladékhegy felszámolásával újabb értékes információkhoz jutottunk. Kiderült, hogy a száraztermet sújtó borzalmas omlás a történelmi időkben következett be, amikor már aktív bányászat folyt ebben a szakaszban. A kistó felé függőlegesen lezuhanó szakadék falát morzsalékos érctelep alkotta, amelyben lencseszerű betelepedésben hófehér kaolin beágyazódások látszottak. Az egyik ilyen nagyobb kaolinlencsébe mélyen belevájtak a hajdani érckutatók, szerszámaik nyomát jól megőrizte a képlékeny anyag. Bizonyos jelek alapján feltételezni lehetett, hogy maga a kaolinos, morzsalékos érctelep is egy még régebbi omlás következtében került települési helyére, ezt azonban csak olyan beavatkozással tudtuk volna tisztázni, ami újabb katasztrofális omlásveszéllyel fenyegetett.

Az omladékhegy eltűntetésével a főfolyosóból nyíló átjáró tág szelvényű kanyonná szélesült, a labirintus bejárata eredeti helyzetéhez viszonyítva jó emeletnyivel magasabban nyílott. Az égszakadás-földindulás veszélye nagyjából megszűnt, kellő óvatossággal megkezdhettük az átjáróból induló kürtő kibontását.

A függőlegesen lefelé tartó kürtő falai erőteljes oldásformákat mutattak, s a tölcsér szelvénye még három méter mélységben is biztatóan tág volt. Az viszont már kellemetlen meglepetésnek számított, hogy nem geológiai üledék tömte el a kürtőt, hanem a jelekből ítélve bányászati meddő. Nem tetszett nekem, hogy ezen a kürtőn is lehatoltak a bányászok, s főként az aggasztott, hogy természet alkotta kutatóaknájukat be is tömték. Ha pedig az érckutatók egyszer kiemelték a geológiai üledéket, majd vissza is töltötték, akkor nem juthattak túlságosan messzire.

A feltárás tempója is csökkent, a kelleténél kisebb létszámmal dolgoztunk. A fiatalok közül néhányan tényleges katonai szolgálatukat töltötték, az érettségi előtt állókat, s az egyetemre készülőket tanulmányaik kötötték le. Egyedül a hagyományos, „bentlakásos" téli tábor időpontjának közeledte vigasztalt, ezek a téli hadjáratok rendszerint döntő jelentőségűek voltak. A barlangi táborozás előkészületeinek kellős közepén ágynak döntött egy kétoldali tüdőgyulladás.

Magas lázzal küszködve, fogcsikorgatva nyomtam az ágyat, idegesített, hogy óráról órára nem kísérhettem figyelemmel mi történik a barlangban. A gárda tagjai közül nem mindenki költözött fel a barlangba, néhányan naponta hazatértek éjszakára. Így aztán telefonon minden este tájékoztattak a fejleményekről, a feltárás helyzetéről. A jó és rossz hírek szinte egymást váltották, „veszedelmesen összeszűkült a kürtő…" „Mintha ismét tágulna valamennyire..." „Ismét tágul..." „Megint szűkül..." „Elértük azt a pontot, ameddig a bányászok lehatoltak, tömör geológiai üledékben haladunk tovább, de reménytelenül szűkül a járat..."

Végre geológiai kitöltés, de reménytelenül szűk munkahely. Üzenetet küldtem a hegyre, hogy a lehetőségek végső határáig ne adják fel a munkahelyet, az agyagdugót a szűkület végpontjáig törjék át. Másnap néma maradt a telefon, és személyesen sem látogatott meg senki. Második és harmadik napon sem kaptam híreket. Már-már azon voltam, hogy láz ide, láz oda felkelek, és megnézem mi történik fenn a hegyen. Komolyan aggódtam, hogy valami baleset történt és a baljós hírt nem merik közölni velem. Erre a nem éppen ésszerű kirándulásra azonban szerencsére nem került sor, mert a negyedik napon Szabó Laci örömtől sugárzó arccal állított be lakásomra. Öcsi bármennyire is igyekezett uralkodni arcvonásain, még mielőtt bármit is mondott volna, tudtam, hogy győzelemmel végződött a téli tábor.

A végső ostromra, a barlang legmélyebb és legterjedelmesebb s egyúttal a legkülönlegesebb szűz szakaszának felfedésére nem mindennapi előzmények és körülmények között került sor. A téli expedícióban részt vevő feltáró brigádok egy héten át 16 órás műszakban dolgoztak, s a mintegy két és fél emeletnyi mélységben levő geológiai üledékben az utolsó napokban már csak centinként haladtak előre. A tölcsérszerűen beszűkülő sziklafalak csaknem lehetetlenné tették a munkát. Így köszöntött a lelkes kollektívára az utolsó barlangi éjszaka, a táborbontást másnap délutánra tervezték. A fáradt, kimerült gárda hamar elaludt, kivéve csoportunk két ifjú tagját, Nagy Gézát és Börcsök Pétert. Mindketten sokáig álmatlanul forgolódtak, s már jóval elmúlt éjfél, amikor úgy döntöttek, hogy meddő virrasztás helyett még egy utolsó ostromot indítanak a szűkület ellen. A tölcsér végpontján csak fejjel lefelé lehetett dolgozni, s csak markonként lehetett kibányászni az anyagot. A két fiatalember tízpercenként váltotta egymást, s kétórás keserves kínlódás után pontosan megismétlődött ugyanaz, mint ami a kislépcsők alatti új szakasz feltárásánál történt. Az utolsó centimétereknél lyuk támadt a kürtő oldalában, amelyből olyan heves légáramlat tört elő, hogy azonnal eloltotta a karbidlámpát. Ezután még egy foggal-körömmel tarkított utolsó roham következett, s végre az első ember átkúszhatott az ismeretlen világba vezető sziklafolyosóba.

Szabó Laci beszámolója után a felfedezés hősei is meglátogattak, de bármennyire is érzékletesen írták le az újonnan feltárt csodavilágot, a teljes gyógyulást nem volt türelmem kivárni. Összeesküvést szőttünk a fiúkkal, s egyik délelőtt szabályosan megszöktem hazulról.

Meglehetősen legyengült állapotban, remegő térdekkel másztam le az ijesztően tátongó sziklatölcsérbe, de a rám váró látvány minden kockázatot megért. A kürtő mélyén meglepetve, de egyúttal megnyugodva konstatáltam, hogy mindössze 30-40 centi választotta el bányászőseinket attól a hasadék mentén kioldott, enyhén lefelé lejtő szűk járattól, ami a mélyszinti barlangszakaszba vezetett. A csipkés tarajúra mart, sziklákkal tarkított vízjáratban hosszan előre láttam egy kisebb kiöblösödő terem feléig, ahol fantasztikus formájú cseppkőhalmaz csillogott. A cseppköves termecskéből két irányba ágazott el az út, mintegy az ipszilon divergáló szárait utánozva. (Később ez a barlangrész az ipszilonág nevet kapta.) Ennek a szakasznak a genetikájában a tektonikus preformáció döntő szerepet játszott. A cseppköves teremből balra nyíló járat főtéjében és talpában egyaránt jól látszott az a hasadék, amelyben csaknem körkörös szelvényt alkotva kioldódott egy vége felé perspektivikusan szűkülő folyosó. A nagy nyomással áramló, örvénylő, kavargó víz, gigantikus fúró gyanánt működött, a lefelé lejtő, helyenként két méter átmérőjű és lekoptatott kőbordákkal tagolt sziklacső kísértetiesen hasonlított a Szemlőhegyi-barlang örvényfolyosójához. Ebben a járatban jellegzetes hévizes képződmény sehol sem borította a falakat, itt csak az elsődleges korróziós hatás érvényesült. A főtében több helyütt heliktitek és heliktitcsoportok (görbecseppkövek) díszítették a főtét. A félhold, agyar formájú heliktitek némelyike nagy tisztaságú kalciumkarbonátból képződött, s az ilyenek üvegesen, opálosan csillogtak, kristályszerkezetükbe mélyen behatolt a fény.

Sokáig gyönyörködtem a hosszan elnyúló örvényfolyosóban. A cukormázasan fénylő cseppkövek, a csodálatos oldásformák sajátos hangulatot, új arculatot kölcsönöztek ennek a szakasznak. Ha nem tudom hol járok, ha bekötött szemmel vezetnek erre a helyre, azt hiszem megesküszöm rá, hogy nem hévizes, hanem hidegvizes-karsztos úton keletkezett barlangban járok. Morfológiájában annyira elütött ez a kép a Bátori eddig ismert üreghálózatától.

Ha kísérőim, Péter és Géza nem figyelmeztetnek, hogy van itt még egyéb látnivaló is, nem tudom meddig időztem volna az örvényfolyosóban. Megindultunk hát vissza a cseppköves termecskéig, majd jobbra kanyarodtunk az ipszilon másik szára felé. A jobb oldali ágban néhány méter után szakadékká szélesült hasadék keresztezte a folyosót, s másfél, két emeletnyi hasadék alján ismét kétfelé ágazott az út. Ösztönösen jobbra fordultam, s ezzel úgy látszik kísérőim is egyetértettek. Néhány lépés után a keskeny járat robbanásszerűen széttágult, s egy impozáns, magasra felboltozódó teremben terült szét a lámpafény. Első pillanatban nem is tudtam hová nézzek, mit vegyek szemügyre, annyi volt itt a látnivaló. Szemközt a gömbpalásttal záruló kupola alatt finom hajlású cseppkőzászlók, lágyan redőzött kődrapériák királynői diadémként ékesítették a termet. A mozgás hullámzásképzetét keltő képződménycsoport alatt hófehér, a fényt szikrázva visszaverő cseppkőcsermely indult, hogy lejjebb megdermedt zuhataggá, megfagyott vízeséssé terebélyesüljön. A zuhatag alján fénylő törpesztalagmitok, karcsú és zömök cseppkőgyertyák csücsültek a vízesés tarajos hullámain. Társaimban a zuhatagra telepedett gyertyák az oltár képzetét keltették, s ezért a Bátori-asszociáció kapcsán pálosok termének nevezték el ezt a bármihez is nehezen hasonlítható kupolacsarnokot.

A természet művészi munkája annyira lekötött, hogy megint csak nem mozdultam helyemről, pedig akadt még itt egyéb megcsodálni való is. Péterék felszólítására átlábaltam a terem aljában felhalmozódott és kihűlt lávamezőt utánzó, cseppkőréteggel bevont kövek között, s a vízesés alján egy szűk szelvényű aknácskán ereszkedtem le. A terem álfeneke alá húzódó üregben káprázatos látvány fogadott. Karvastagságú excentrikus cseppkőoszlopok erdeje sűrűsödött előttem. A karcsú oszlopokból ágasbogas aragonitvirágok nőttek ki, óriásra nőtt zúzmarakristályok gyanánt csillogtak a fényben. A miniatűr oszlopcsarnok mögül egy ember számára járhatatlan, körszelvényű csatornából erőteljesen hűvös légáramlat tört elő, s ez a föld alatti szél arról tanúskodott, hogy a szűkületen túl, valahol a mélyben folytatódhat még a csodák világa.

A fiatalok elégedettek lehettek a látvány rám gyakorolt hatásával, mert türelmesen kivárták, amíg nagy sokára visszatértem az „altemplomból". A teremből jobbra még nyílt egy rövid, zsákutcában végződő oldalág, ennek oldásformái voltak szemléletesek és tanulságosak. Az alvilági kalandozásra a teremből jobbra nyílt még további lehetőség. A fentihez hasonló, de valamivel kevesebb és oválisabb örvényfolyosó húzódott meredeken a mélybe. Megindultam lefelé, s csakhamar fájdalmas szisszenéssel kaptam vissza az oldalfalakon megtámasztott tenyeremet. Ezernyi apró és hegyes tűkristály mélyedt bőrömbe, akárha csak tűpárnába tenyereltem volna. Nem volt tanácsos nekidőlni a falnak, mert a különleges képződmények horogként kapaszkodtak a textíliába, hamar ronggyá tépték volna az ember öltözetét. Ahogy lejjebb ereszkedtem a fondor tűkristályok apró gyöngyökké alakultak, s egy hajtűkanyar után pedig mogyorónyi gömbökké nőttek. Az örvényfolyosó egyre jobban szűkült, s a sziklafalakat mind dúsabb aragonitlepel borította. Fehéren, sárgásan csillogtak a káprázatos gyöngyhalmazok, ha továbbmegyek irgalmatlanul letöröm az üvegesen csengő kristálybogyókat. De nem is volt érdemes erőltetni a felfedezőutat, néhány méter után járhatatlan csővé szűkült össze a folyosó.

Visszafelé újabb és újabb látnivalókat fedeztem fel, valóban nem lehetett betelni ennek a sziklabirodalomnak különleges világával.

Amikor becsuktuk magunk mögött a barlangajtót, alkonyodott már, az alacsonyan szálló felhők szinte súrolták a fák tetejét. Sűrű, kövér pelyhekben hullott a hó. A csillepályán átívelő hidacskán megálltam és visszanéztem egy pillanatra, mint aki nagy útra készül, mint aki elbúcsúzik. Társaim nem tudták mire vélni szótlanságomat, úgy gondolták örülnöm kellene a nagy felfedezésnek, hogy annyi nehéz esztendő után ott lenn a mélyben ismét megnyílt, s az újabb csodák birodalmába vezet a föld alatti ösvény. De én akkor tudtam már, hogy a titkait oly sokáig őrző hegy utolsó ajándéka volt az ipszilon-ág, a megfagyott vízesést rejtő pálosok terme. Még egyszer megnyílt, de le is zárult előttünk az út, s a még ismeretlen világ sziklakapujának feltárásához mi már nem leljük meg a varázsigét.

Technikai felszereltségünk szegényes, anyagi lehetőségeink korlátozottak, lelkesedéssel, foggal-körömmel-akarással nem lehet áttörni a vastag sziklafalakat, 10-15 emeletnyi mélységből, szövevényes kürtők hálózatán át, villamos energia nélkül nem lehet felszínre juttatni a meddőt. Talán az új generáció, vagy már a helyünkbe lépő kutatónemzedék rendelkezik majd azokkal a korszerű feltáró eszközökkel, amiről mi még csak álmodoztunk olykor. Amit megtehettünk, azt megtettük mi is. Nyolc esztendő minden vasárnapján és számolatlan hétköznapjain vallattuk a hallgatag hegyet, s a rejtélyek rejtélyéből megfejtettünk jó sokat. S amit még nem, azt majd megfejtik ők, akik ismét kezükbe veszik csákány helyett az elektromos fejtőkalapácsot, a hőlándzsát vagy tán a lézersugárvetőt.

Ságvári-ligeten vidám gyerekcsapat gyürkőzött a még kevéske hóval, markonként szedték össze a sáros latyakot. Hóembert akartak építeni mindenáron, nagyobbat önmaguknál. Amíg a buszra várakoztunk, mindhárman a hegytetőt kémleltük. Már nem látszott a csúcs, hóterhes felhők telepedtek rá. Az áthatolhatatlan szürkeség eggyé olvadt az éggel, mintha nem is lett volna ott a hegy, a csúcs alatt a barlang, s az évszázezredek emlékét rejtő folyosók, termek szövevénye.

Útvesztő az idő labirintusában - csúszott ki a számon félhangosan egy hosszú gondolatsor zárómondata.

- Ez lesz a könyv címe? - kérdezte a fiúk közül valaki.

- Azt nem tudom még - feleltem, de ha visszafordíthatnám az időt, lehet, hogy másképp, de újra kezdeném.

Vulcanus műhelyében – Néhány fogas probléma

Az előző fejezetben az a kurta befejezésféle valóban egy eredményekben és kudarcokban gazdag, felejthetetlen nyolc esztendő lezárását jelentette. A hegy gyomrában befejeződött a feltáró kutatás, ha időrendben és a valóságban nem is úgy esett, ahogy ezt a nosztalgikus hangvételű zárómondatok diktálták. Néhány reménytelen kísérlet történt még a sokféle jellel üzenő ismeretlen világ meghódítására, de a természet mindannyiszor erősebbnek bizonyult. A kéziszerszámokkal megbontható üledékrétegeket minden számításba vehető pontról eltávolítottuk, s ott, ahol még érdemes lett volna próbálkozni, áttörhetetlen sziklafalak állták utunkat.

A továbbiakban így hát nem ígérhetek már izgalmas felfedezőutat a föld alatti ösvényeken, de egy képzeletbeli utazás Vulcanus műhelyében s a problémák labirintusában rnég élménydús lehet.

Amikor az első publikációk megjelentek a hárs-hegyi ércelőfordulásról, sokan hitetlenkedtek, és nem csak a szakmán kívüliek. Amikor már a tényeket nem lehetett kétségbe vonni, legtöbben azt kérdezték: hogy lehet az, hogy senki sem ismerte a barlangi érclelőhelyet, senki sem tudott róla, amíg a barlangászok meg nem jelentek a helyszínen. Erre a még mindig hitetlenkedő mellékzöngét rejtegető kérdésre egyszerű a válasz. Nagyon sokan tudtak a barlangi érctelepekről. Ismerték a középkorban a Ságvári-ligeten kolostort építő pálos szerzetesek, talán hasznosították is. De tudtak róla a barokk korban, perlekedtek érte a múlt század elején, s a 170 esztendős teljes feledés és Csipkerózsika-álom után most rajtunk a sor, hogy vitatkozzunk rajta, miként született. Ez tudniillik a fogasabb probléma, hogy mikor és milyen körülmények között képződött az érc a barlang hasadékaiban, üregeiben. A kérdések közül egyikre sem könnyű válaszolni, az ércgenetika ugyanis mérhetetlenül sokrétű folyamat. A dolgok jobb megértéséhez nem ártana alaposabban belebonyolódni ezekbe a rejtelmekbe, de a részletesség igényével erre nem szívesen vállalkoznék. Ha csupán a számomra kötelező általánosságokat kellene leírnom, telefirkálhatnék jó néhány oldalt, de ha leírhatnám azt is, amit nem tudok, könyvtárnyit körmölhetnék össze.

Nagyon nagy vonalakban azonban mégiscsak meg kell ismerkednünk Vulcanus mester érckeverő boszorkánykonyhájával, ha már eltökéltük, hogy a hárs-hegyi öreg remeteodú hematit- és limonittelepeit közelebbről is szemügyre akarjuk venni.

A bányaszakasz szintje alatt feltárt barlangrész bejárata

De még valamit, mielőtt megkezdenénk ezt a műhelylátogatást. Sokan hajlamosak arra, hogy amikor ércről esik szó a fémre gondoljanak, illetve nem tesznek különbséget a kettő kö-zött. Márpedig ércnek csak azokat az ásványokat és kőzeteket nevezhetjük, amelyekből különféle fizikai és kémiai eljárásokkal fémeket állíthatunk elő. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a természetben nem fordulnak elő színfémek. Előfordulhatnak, de ilyenkor a mélyben és a felszínen spontán vegyi és fizikai folyamatok végzik el a kohósítást, a fémnyerés munkáját minden emberi beavatkozás nélkül. Ilyen például a rudabányai termésréz-előfordulás.

Az ércek egyik mindennapi életünktől legtávolabb eső szülőhazájának tanulmányozásához ismét a föld mélyébe kell leszállnunk, abba a zónába, ahol már 1000 fok körüli hőmérséklet uralkodik, s a kőzetek, képlékeny olvadt állapotban vannak. Ez a kőzetolvadék, a magma, a különböző ércfajtáknak elsődleges bölcsője. A magma birodalmát joggal tekinthetjük olyan gigantikus vegykonyhának, ahol a legrafináltabb kémiai, fizikai folyamatok mennek végbe, ahol az ismert elemeket tartalmazó magmából koncentrálódással és differenciálódással még a megszilárdulás előtt közvetlenül kikristályosodnak az ércek.

Heliktit (görbe cseppkő) az Y-ágban

A tudomány mai állása szerint azt is rekonstruálni és reprodukálni lehet, hogy bizonyos hőmérsékleti és nyomásviszonyok között, mikor, milyen ércek születnek a kőzetolvadékból. A mágnesvasérc, a krómit, a kobalt és nikkelércek még a folyós-magmás állapotban koncentrálódnak ércteleppé. Az ón, wolfram, molibdén ércek azonban már csak az utolsó magmás működéssel kapcsolatos, úgynevezett pneumatolitos telepekben gőzökben és gázokból kristályosodnak ki 375 Celsius-fok felett. Az már az eddigiekből következik, hogy minden hő- és nyomástartománynak a magma vegyi összetételétől függően megvan a maga jellegzetes érccsaládja, érctársulása.

De nemcsak közvetlenül az olvadt vagy éppen a dermedő félben levő magmából kristályosodhatnak ki ércek. A gyűjtőnéven plutói vagy mélységi telepekben számtalan a variációs lehetőség. A magmával érintkező, de olvadt állapotba már nem kerülő kőzetekben a hő és a nyomás hatására is bonyolult vegyreakciók mehetnek végbe, különös „átváltozások" történhetnek. Szakterminológiával az ilyen érintkezési (kontakt) metamorfózis hatására a barnavasérc-telepek vörösvasérc-telepekké alakulnak át, a széntelepek grafitosodnak vagy kokszolódnak, a bauxitok vízveszteség miatt korunddá kristályosodnak át.

De másféle mutatványokkal is szórakoztathat bennünket Vulcanus mester. A magmát övező kőzetrepedésekbe óriási nyomással benyomulhatnak a különféle gázok s útjukban valósággal átitatnak mindent, s újra csak bonyolult kémiai, fizikai folyamatokat indíthatnak meg. Számos szakember véleménye szerint ilyen átalakulás következtében képződtek a spanyolországi és svédországi pirittelepek is.

A víz forgó mozgása által kioldott járat, az úgynevezett örvényfolyosó

A gázokkal, gőzökkel együtt a kiizzadt „profundus" vizek is utat keresnek maguknak a repedésekben, s az ilyen vizek különféle ásványi anyagok, többek között a szulfidok, ércek oldatait tartalmazzák. Így születnek az úgynevezett hidrotermális telepek, amikor a hévizes oldatokból a hasadékokban telér formában kristályosodik ki az érc. Így keletkeztek például a mátrai ólom, cink, rézérc telérek Gyöngyösoroszi környékén.

S ha már a termális vizeknél tartunk, felszállhatunk mi is valamivel magasabb régiókba, legalábbis a tengerfenékig, ahol éppen vulkáni gázok törnek elő, s a tengervízzel házasodva néznek családi örömök elé. Amikor a vulkáni gázok közvetlenül a tengervízzel érintkeznek, ismét olyan kémiai folyamatok tanúi lehetünk, amikor vörösvasérc és pirittelepek születnek. És máris kiszállhatunk a vízből, mert a vulkánok haldokolva és haláluk után is közreműködhetnek az érctermelésben. A vulkáni utóhatások formájában jelentkező fumarolák, mofetták, szolfatarák, gázok és vizes oldatok egymásrahatásából is lerakódhatnak különféle ásványok, például a kénen, bórsavon és primér són kívül hematit rakódhat le táblás kristályokban a hasadékok falára.

A plutói nagyüzem meglátogatása után a felszínen, illetve a felszín közelében is tájékozódhatunk ércügyben. Már csak azért is, mert a mélységben született ércek többféleképpen is felszínre vagy felszín közelbe kerülhetnek. Elég ha a hegyképző folyamatokra gondolunk vagy számításba vesszük a hegyeket lehordó felszíni erőket, s máris szemügyre vehetjük a másodlagosan áthordott, a felszíni vizek által utaztatott és lelőhelyétől messze letelepített üledékes érctelepeket. Az ilyen eredetű telepek kialakulásának se szeri, se száma, okosabb, ha nem sétálunk bele önként ebbe az útvesztőbe. A variációk sokrétűségére talán egyetlen példa is elég lesz. Mondjuk az az eset, amikor az érctelepet rejtő tengerfenék szárazulattá válik, heggyé domborodik, s innen az érc a vizek hordalékával együtt utazik vissza egy másik tengerbe, egy olyan hegytetőre, ami most éppen tengerfenék.

Kirándulást tehetnénk még a biokémiai folyamatok világában, s bizonyos baktériumokat is tettenérhetnénk az üledékes vasérctelepek létrejötténél. A mocsarak, lápok, tavak felszínén bizonyára mindenki látott már irizáló vékony hártyát, amit esetleg olajfoltnak nézett. Ez a szivárványszínű hártya pedig nem más, mint ferrihidroxid, s ennek kiválasztásában a vasbaktériumoknak is lényeges szerepük van. Ezek a baktériumok a vasvegyületeket tartalmazó humuszanyagokat elbontják - miután ebből táplálkoznak -, s a vasat ferrihidroxid alakjában szabadítják ki a humuszanyagból. A ferrihidroxid lesüllyed a víz fenekére, felhalmozódik, s így keletkeznek a mocsárérc vagy más néven gyepvasérc lerakódások.

Kalcitkristály az örvényfolyosóban

Az eddig talán kissé száraz tanulmányút végállomásaként most már csak egy dologgal kell még foglalkoznunk, a későbbiek jobb megérthetősége miatt.

Vegyünk szemügyre tüzetesebben egy olyan közvetlen felszínközeli, felszíni – mindegy, hogy milyen eredetű telepet -, amelyben szulfidos, oxidos és más összetételű ércek szerepelnek. Nos, ha ez a telep a külső levegővel és nedvességgel érintkezik, akkor az érintkező részek oxidálódnak. Az oxidáció termékei, főként a vízben jól oldódó szulfátok, illetve szulfátos oldatok legnagyobb része lefelé szivárog. Az oxidáció folyamán csaknem mindig jelen levő vasszulfidok ferroszulfáttá, majd ferriszulfáttá oxidálódnak. Ebből azonban az oxidatív körülmények között nyomban barnavasérc, azaz limonit képződik. Így a felszínnel érintkező érctelep külső részén barnavasérc halmozódik föl, az ún. „vaskalap". Ezt a nevet ennek a külső oxidációs övnek a jelölésére használják, amely kalapszerűen borítja a szulfidos érctelepeket.

A külső oxidációs zónában - éppen az oldódó oxidációs termékek lefelé szivárgása miatt - kevesebb lesz a réz, a cink, a nikkel stb., és viszonylag nagyobb lesz az arany, ólom és főleg a vas mennyisége. Vagyis azon elemeké, amelyek nem oxidálódnak vagy oxidációs termékeik vízben nem oldódnak.

A talajvíz tükre alatt az oxidáció hatása természetesen megszűnik, illetve minimálisra csökken. Így az ide leszivárgó oldatok az üde, el nem bomlott szulfidokhoz jutnak. Ezekben a szulfidokban a kevésbé nemesfémet az oldatokban odajutó nemesebb fém kicseréli. Így például különösen a vas kerül oldatba, és helyette kiválik a réz. A szakterminológia ezt a zónát cementációs zóna elnevezéssel tartja nyilván. Ebben a zónában rézércek, ezüstércek, színarany gyűlhet össze. A cementációs zónának függőleges kiterjedése a talajvízszint ingadozásának felel meg.

Főterészlet az Y-ágból

Visszatérve most a Bátori-barlang hematit- és limonittelepeihez, talán érthetőbbé vált, hogy mennyire összetett probléma az itteni ércképződés eredetének meghatározása. A feltárás nyolc esztendeje alatt sokan és sokféleképpen magyarázták a hárs-hegyi ércesedést. A magmás plutói eredetet minden szakember elvetette, de a sok közül ennek az egynek kizárása a megoldást még nem hozta közelebb. Minden részletre kiterjedő komplex kutatást a hárs-hegyi ércesedéssel kapcsolatban senki sem végzett, így ennek a tudományos és gyakorlati szempontból egyaránt fontos kérdésnek eldöntése még a jövő feladatai közé tartozik.

A barlangkutatás témakörétől az ércesedés problematikája meglehetősen távol esik, de a hárs-hegyi hévizes üregrendszer kialakulásának vizsgálatánál a barlangi ércelőfordulást nem kezelhettük mellékes körülményként. Amennyire korlátozott lehetőségeink engedték, a gyér számú laboratóriumi vizsgálatok birtokában és az érc települési viszonyainak ismeretében megkíséreltük valamennyire behatárolni a barlangi telepek keletkezésének körülményeit.

Pillanatnyi ismereteinkre támaszkodva a barlangi ércesedést mi hidrotermális eredetűnek tartjuk, ugyanakkor azonban nem tekintjük az itteni előfordulást elsődleges érctelepnek. A törések, vetődések mentén feltörő és később a barlang üregeit is kialakító hévíz nyilván keveredett a leszálló karsztvízzel, s ilyen vetületben már nem lehet szó a klasszikus hidrotermális ércesedésről. A vegyelemzési adatok, a nyomelemek viszont azt bizonyítják, hogy a nagy mélységbe leszálló és ott felmelegedő karsztvizek kizárólagosságát is el kell vetnünk. A legvalószínűbb az, hogy a feltörő hévizekhez valamilyen módon érces oldatok is keveredtek, esetleg úgy, hogy a felszálló, magas hőmérsékletű víz útja során érctelepeken haladt át. Az ilyen kevertvíz-jelleg természetesen nem zárja ki a barlangi érctelep hidrotermális, metaszomatikus eredetét. A metaszomatikus anyagvándorlásos folyamatnál az eredeti kőzetekbe a hévíz útján új anyagok kerülhetnek be úgy, hogy a kőzet eredeti ásványai és a vízzel odaszállított új anyagok között kémiai reakciók mennek végbe. Így az eredeti kőzet összetétele a metaszomatózis folyamán lényegesen megváltozik, adott esetben átércesedik.

Medúzára emlékeztető cseppkőcsoport

Az ország egyetlen művelt vasbányájában, Rudabányán is a dolomit metaszomatózisa révén keletkezett az érc, hidrotermális hatásra. De ilyen és hasonló ércesedési folyamatokra a hárs-hegyin kívül más barlangban is találhatunk példát. A tornaszentandrási Esztramos-hegyben például a barlang fala sok helyütt szintén metaszomatózis útján vált vastartalmúvá, s az érc oldási maradék alakjában gyűlt össze a hasadékokban.

De nemcsak az analógiák s a nyomelemvizsgálatok alapján jutottunk arra a következtetésre, hogy a hárs-hegyi ércesedés hidrotermális eredetű. A barlangi hematit és limonit településviszonyai, az érces szakasz morfológiai képe, az üregrendszer genetikája is ilyen eredetre utal. Az érc a szerkezetileg legjobban megmozgatott barlangrész és mesterségesen feltárt szakaszok tektonikus repedéseit töltötte ki, továbbá a hegy tömegét képező triász mészkő és a mészkövet letakaró oligocén homokkő érintkezési vonalában települt meg. Metaszomatikus, bizonyos jelek szerint ioncserélődéssel számos helyen „vasasította" el a fekü és a fedő mész köveit illetve homokköveit, helyenként vastag kalcitteléreit. A morfológiai képből azt a következtetést vontuk le, hogy az érctelepülés még a terület kiemelkedése s a hévizes üregoldás megindulása előtt történt. A tölcsérteremben, a kistó környékén világosan nyomozható volt, hogy a barlang üregeit kialakító víz az érctelepeket is alaposan megdolgozhatta. Az érctelep üregeibe, sejtesen kioldott kavernáiba másodlagosan, aragonit és kalcit képződményeket rakott le. A pleisztocén kori szerkezeti mozgások eredményeként a barlangban az üregképződés befejezése után is többször feltörhetett még a hévíz, erről a másodlagosan, sőt harmadlagosan korrodált képződmény módosulatok tanúskodnak.

Zászlószerűen aláomló cseppkövek

Ha helyén való az a következtetés, hogy az érctelepek még jóval a hegyvidék kiemelkedése előtt képződtek, akkor az ércesedésnél esetleg a neogén utóvulkáni hidrotermális hatások is számításba jöhetnének. Az utóvulkáni hidrotermális tevékenységet földtörténeti és szerkezeti meggondolásokból ugyan a budai területre vonatkoztatva elveti a szakirodalom, de a végső szót ebben a dologban még senki sem mondta ki. Számunkra azonban az ércképződés időbelisége a lényegesebb kérdés, méghozzá a hárs-hegyi telepek térbeli helyzetét illetően, az egykori erózióbázishoz viszonyítva. Ha ugyanis a repedéseket, tektonikus hasadékokat kitöltő érc a terület kiemelkedése előtt hosszabb ideig a talajvizes zónában feküdt, akkor - amint már volt szó erről - az úgynevezett oxidációs és a nemes-, színesfémeket tartalmazó cementációs öv kialakulásának meg voltak a reális feltételei. Miután pedig mi az okiratosan is igazolt ezüstérc előfordulás és az elemzéssel kimutatható réz születési körülményeire is magyarázatot kerestünk, következtetéseinkkel el kellett jutnunk a cementációs zóna hipotéziséig.

A hárs-hegyi ércelőfordulás hidrotermális, metaszomatikus eredetének feltételezését, saját szerény megfigyeléseinken kívül, egy, a későbbiekben birtokunkba került tanulmány is megerősítette. A barlang hagyományaihoz híven ennek a tanulmánynak előbukkanása is meglehetősen romantikus előzmények után zajlott le. A Magyar Nemzet „Tudományos figyelő" című rovatában egy hosszabb lélegzetű publikációt tettem közzé a barlang feltárásáról és érctelepeiről. Erre a cikkre Horusitzky Ferenc professzor levélben reagált, s a szerkesztő címére küldött levélben kifejtette, hogy figyelmét a barlangi ércekkel kapcsolatos adatok különösen felkeltették. Kérte a szerkesztőt, hogy a levelet s a mellékelt tanulmányt címemre juttassa el, nehogy a cikk „gyakorlati földtani vonatkozásában a pusztába elhangzott szó" sorsára jusson.

„Hókunyhó”. Hangulatos részlet a pálosok termében

A szerkesztő feledékenysége miatt Horusitzky professzor levele, s a dedikált tanulmány csak másfél év múlva került hozzám, s ha kissé megkésve is, de felvettem vele a személyes kapcsolatot. Dr. Horusitzky Ferenc és dr. Wein György Érckutatási lehetőségek a Budai-hegységben című tanulmánya a barlangi ércelőfordulás vonatkozásában is rendkívül érdekes problémával foglalkozik. A szerzők a hévforrás lerakodások nyomelemvizsgálatával a Budai-hegység mélyfeküjéről, mélyszerkezeti viszonyairól igyekeznek pillanatnyi ismereteinknél jobb képet alkotni. Mélyfúrások híján a hévízi lerakodások nyomelemvizsgálataiból arra szeretnének választ kapni, hogy a Budai-hegység mezozoikuma alatt kereshetjük-e a Velencei-hegység és a Szepes-gömöri Érchegység ércesedési zónájának összeköttetését, s ha igen, akkor gyakorlati földtani értelemben milyen ércesedési lehetőségek nyíltak magában a fedőhegységben.

Horusitzkyék tanulmányában a hárs-hegyi-barlang topográfiai vetületében rendkívül érdekes, sőt izgalmas adatok szerepelnek az ércet tartalmazó kristályos alaphegység elhelyez-kedésére vonatkozóan. A geofizikai gravitációs, mágneses és egyéb vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy a János-hegy és Petneházy-rét környékén nem túlságosan nagy mélységben a mészkőnél és dolomitnál kisebb sűrűségű kőzet helyezkedik el nagy tömegben! Márpedig a mészkő-dolomit kőzeteknél valamivel könnyebb térfogatsúlyú kőzet a gránit is!

A barlang jelenleg feltárt legmélyebb pontja, mintegy húsz méterrel a bányaszakasz szintje alatt

A nagykovácsi platón a korábbi években a Mecseki Ércbánya Vállalat részletes kutatásokat végzett, mivel a műszeres légi felvételek erős radioaktív zivatart jeleztek ezen a területen. A sűrű árkolások azt mutatták, hogy a plató mészkő- és dolomitrétegeit fél méter szélességet is meghaladó vörös bauxitos agyaggal kitöltött repedések járják át. A vörös bauxitos kitöltés egy hidrotorit nevű igen erősen radioaktív anyagot tartalmaz, s ez a körülmény sok szempontból figyelemre méltó, áttételesen a mélységi intruzív kőzetek jelenlétére utal.

A kristályos alaphegységnek ezt a mélyfúrással még ma sem ellenőrzött elhelyezkedését a szerzők a hévízi lerakodások nyomelemvizsgálatával próbálják igazolni. A szúrópróbaszerűen begyűjtött mintákból a nikkel, ólom, cink, higany, réz, arzén és berillium jelenlétét nyomozták. A vizsgálatokból kitűnt, hogy a Ni és As legtöbb mintában megtalálható. A Pb és Cu pedig elég gyakori. A Zn és Be két különböző mintában jelentkezett, a Hg pedig egyben, de csak elenyésző nyomként.

Horusitzky és Wein mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a hévizek föld alatti útjuk során olyan kőzeteket, illetve érctelepeket érintettek, melyekből a belőlük kiváló ásványokat kioldhatták.

Különleges aragonit- és cseppkőképződmények a barlang legmélyebb pontján

A tanulmány érdekes és figyelemre méltó összehasonlítást tesz Jantsky Bélának a Velencei-hegységben végzett nyomelemes vizsgálataival, majd arra a végkövetkeztetésre jut, hogy: „...a Budai-hegység mezozoikuma alatt kereshetjük a Velencei-hegység és Szepesgömöri érchegység ércesedési zónájának összeköttetését, melyben a nyomelemek jelenléte arra enged következtetni, hogy itt is feltételezhetjük (tehát a Budai-hegységben) a Velencei-hegységből, illetve a Szepesgömöri Érchegység déli részéből ismert ércesedést".

Horusitzkyék által a mélyben feltételezett gránitplutont és érctelepeit a mi, illetve a kérésünkre elvégzett elemzési vizsgálatok is bizonyítják, amelyek az egyes elemeket minden eddiginél nagyobb feldúsulásban mutatták ki. A barlangi ércek vegyelemzési és nyomelemvizsgálata több nyomelemre, ezenkívül kvalitatív és kvantitatív elemzésre is kiterjedt.

A Bátori-barlang érceinek nyomelemvizsgálata

A színképelemzést dr. Horusitzky Ferenc javaslatára a Magyar Állami Földtani Intézetben végezték dr. Földváriné Vogl Mária vezetésével. A beküldött minták a barlangban húzódó vasérctelérekből származnak.

2 5 6 3 4 1

Arzén Ólom Cink Nikkel Kobalt Króm

1. 80 4 - 3 - 5

2. 250 40 180 5 - 130

3. 160 20 60 5 10 30

4. - - 300 400 30 30

5. 300 20 130 10 5 50

6. 250 8 400 30 25 20

7. - - 60 30 16 20

8. - - - 4 - 10

9. 130 3 50 8 5 -

A mértékegység gr/t

A két évvel később, s ugyancsak a Földtani Intézetben elvégzett tájékoztató színképelemzés az előzőnél is részletesebben mutatja be a barlangi érc nyomelemeit.

1 2 3

As 4000 1600 1600 ppm

Ge 40 25 25 ppm

Mn 250 400 600 ppm

Cu 60 60 25 ppm

Pb 60 4 4 ppm

Ga 10 6 4 ppm

Mo 25 40 40 ppm

V 40 160 100 ppm

Ti 1600 250 250 ppm

Zn 160 400 400 ppm

Ni 16 250 250 ppm

Co 10 100 40 ppm

Sr 1000 1600 1600 ppm

Cr 40 60 40 ppm

Ba 2500 600 600 ppm

Li 16 16 16 ppm

Felkérésünkre Mándy Tamás egyetemi adjunktus a barlangi ércmintákat vas- és réztartalom szempontjából vizsgálta meg, az alábbi táblázat a vegyelemzés eredményét tartalmazza. Mándy Tamás vizsgálatai alapján feltételezhető, hogy a barlangban elemi állapotban a termésréz is előfordulhatott, amiből a hozzáférhető mennyiséget esetleg hasznosították is a közép- vagy barokk kori bányászat idején.

Fe2 O3 CuO Oldhatatlan maradék

Limonit (lila) 90,75 % 0,1% Ø

Limonit (vesés) 88,81 % Ø kevés

Limonit, élénkvörös 71,10 % nyomok sok

Limonit, kalcittal 33,04% Ø

Hematit, tömör 94,48% Ø Ø

Hematit, tömör 92,72 0,2% alig

Sejtes limonit 47,20% Ø sok SiO2

Hematit+homokkő 60,50 nyomok sok SiO2

Limonit, bekérgezés 82,34% Ø kevés

Kristályos goethit 90,03 % Ø Ø

Porló limonit 41,63% nyomok kalcitos!

Lila matt limonit 87,57% Ø alig

Pirit 99,20%(FeS2) nyomok Ø

A vegy- és színképelemzési adatok eléggé egyértelműen támasztják alá a barlangi ércesedés hidrotermális eredetét, s ha genetikailag nem is, de a végeredmény szempontjából teljesen közömbös, hogy ebben az esetben a klasszikus értelemben vett hidrotermális ércesedésről beszélhetünk-e vagy másféle folyamatról.

Kővé dermedt vízesés a pálosok termében

Aki gondosan áttanulmányozta a színképelemzési táblázatokat, annak bizonyára feltűnt, hogy ezüstöt még csak nyomokban se mutattak ki a vizsgálatok, noha a hárs-hegyi ezüst tartalmú ércek bányászata okiratosan bizonyított tény. Az ezüsttartalom teljes hiányát több tényező is okozhatja. A vizsgálatra szánt mintákat vehettük olyan hasadékkitöltésből, ahol valóban nem fordult elő ezüst még csak nyomokban sem. A pillanatnyilag hozzáférhető érctelep lehet, hogy az oxidációs zóna, az úgynevezett vaskalap övezetében fekszik, s a nemes- és színesfémeket tartalmazó ércek a már lefejtett cementációs zónában fordultak elő. Egyébként ennek a meggyőződésnek adott kifejezést Tasnádi Kubacska András is, aki szintén foglalkozott a barlang érceivel.

Az ezüsttartalmú ércek létezését vagy teljes hiányát egyébként, csak egy minden részletre kiterjedő vizsgálat sorozat deríthetné ki, csakúgy, mint az érctelepekbe ágyazott kaolinlencsék eredetének kérdését is.

A kaolinról, erről a porcelángyártásnál nélkülözhetetlen anyagról még a bányaszakasz feltárásával kapcsolatban esett szó. Barlangi előfordulása, legalábbis a Budai-hegységben nem szokványos dolog.

A kaolin ugyanis többnyire az eruptív kőzetek földpátjaiból, főként káliföldpátjaiból keletkezik, ezek bomlásterméke. A földpátokat vagy földpátpótló ásványokat a szénsavas meleg és hideg víz bontja fel, és alakítja ki. Minthogy a melegforrások okozta kaolinképződés igen általános, sokszor találni kaolint a hidrotermális érctelepekben is. Az elmondottakból kiindulva talán nem tűnik rendhagyónak a Bátori-barlang érctelepeibe beágyazott kaolin-előfordulás, csakhogy a hárs-hegyi ércesedés nem hasonlítható az eruptivumokban létrejött ércesedéshez, már csak azért sem, mert a barlangban hiányzanak a földpátokat és földpátpótló ásványokat tartalmazó eruptív kőzetek. Így felmerül annak valószínűsége, hogy a barlangi kaolin másodlagosan, messzebbről, átmosással került jelenlegi helyére, annak ellenére ennek a feltevésnek a településviszonyok sok szempontból ellentmondanak. Pillanatnyi ismereteink, s a megfelelő vizsgálatok hiányában nem tudjuk eldönteni azt sem, hogy a hárs-hegyi homokkőnek összetételénél fogva lehet-e és milyen szerepe lehet a kaolinosodás szempontjából.

A pálosok termének viaszosan fénylő cseppkőgyertyái

A barlangi kaolin eredetét sajnos a röntgendiffraktométeres vizsgálat sem tisztázta, sőt ha lehet még megsokszorozta a származással kapcsolatos kérdéseket. A vizsgálat eredménye szerint az analizált minta, a fő alkotó kaolinit mellett közepes mennyiségű halloysitet és metahalloysitet, továbbá kevés kalcitot és alunitot tartalmazott.

A kaolinittel rokon agyagásvány a halloysit csak akkor alakul át metahalloysittá, ha a hőmérséklet 50 Celsius fölé emelkedik, kristályszerkezetében ekkor jönnek létre az átalakulást meghatározó elrendeződések. A metahalloysit jelenléte így hát a magasabb hőfokú hidrotermális hatást látszik bizonyítani, amennyiben az átalakulás valóban a jelenlegi település helyén történt.

A mintában kimutatott alunit sem visz közelebb a megoldáshoz. Az alunit ugyanis az eruptív kőzetek káliföldpátjának bomlásterméke kénes hévforrások, főleg vulkáni gázexhalációk, fumarolagázok hatására.

A hárs-hegyi-barlang vasérctelepeinek születési körülményeit tehát nem oly egyszerű tisztázni, mint az talán első pillanatra látszott. A tájékozódást csak részben elősegítő vizsgálati eredményekből veszélyes volna messzemenő következtetéseket levonni, s így az ércképződéssel kapcsolatos eddigi variációk sora tetszetős vagy kevésbé tetszetős hipotéziseknél nem tekinthető többnek. A probléma vagy ha úgy tetszik a hárs-hegyi rejtély még 11 esztendővel a feltárás megkezdése után is megfejtésre vár, és minden részletet rendszerező, komplex kutatómunkát követel. Horusitzky professzor szavaival élve nagy kár lenne, ha ez a spontán kínálkozó, tudományos és gyakorlati földtani vonatkozásában is sokat ígérő téma, akár a pusztába kiáltott szó, visszhang nélkül múlna el...

A kétféle típusú képződménycsoportot elválasztó éles vonal az egykori meleg vizű barlangi tó szintjét jelzi

Mesélő csontok – Hallgatag kövek

Az ércképződés kissé száraz tudománya után ismét életközelibb, legalábbis élőlényközelibb világban folytatjuk kalandozásunkat. A sokesztendős feltárás történetének szövögetésekor a régészeti leletek mellett csak elvétve esett szó csontokról, mintha a tárgyi emlékeknek ez a fajtája nem is tartozna a fontos dolgok közé. Pótolva a mulasztást, most ezekről lesz szó, a beszélő, mesélő csontokról, mielőtt búcsúzóul újra visszatérnénk a cserepek, a hallgatag kövek birodalmába.

A fehérjére, szénre épülő szervesvilág egyik legcsodálatosabb anyaga a csont. Talán mert alkotóelemeit tekintve rokona a kőnek, hihetetlenül időtálló, szinte elpusztíthatatlan. A földbe visszakerülő csont tízezer, százezer éveket vészel át, anyagát, alakját megőrző formájában és évmilliókat megkövesülve. Ha nem lenne ilyen „örökéletű", ugyancsak bajba jutna a régész s a paleontológus, édeskeveset tudnánk emberréválásunk folyamatáról, s még kevesebbet a távoli földtörténeti korszakok kihalt őslényeiről.

A Bátori-barlang agyonbolygatott kitöltésanyaga, s a barlang előtti térség sok ezer éve háborítatlan kultúrrétegei is megőrizték a csontokat, s amennyire lehetett igyekeztünk is szóra bírni e nagy időt megért maradványokat. A csontvallatással persze nem mi foglalkoztunk, s hiába is próbálkoztunk volna ezzel. Ez az anyag csak az antropológus, a paleontológus számára válik beszédessé, az avatatlan előtt sohasem tárja föl titkát. Épp ezért az évek folyamán zacskónként, majd zsákonként gyűlő csontokat időről időre a földtani intézetbe, Kretzoi Miklós professzorhoz vittük.

Kretzoi Miklós a kezdet kezdetétől figyelemmel kísérte a barlang feltárásának fejleményeit, s egyik alkalommal személyesen is megjelent helyszíni szemlét tartani az öreg remeteodúban. Amikor összegyűlt egy-egy adag tudományos meghatározásra váró lelet, eljuttattuk Kretzoihoz.

A barlang csontanyaga egyéb lelőhelyekhez viszonyítva nem hozott semmi paleontológiai szenzációt - a több évszázados bolygatottság miatt nem is hozhatott -, de ettől függetlenül eléggé változatos együttest alkotott az anyag. A teljesség igénye nélkül íme a leltár: különböző halfélék, nagy pele, hörcsög, mezeinyúl, házikutya, róka, nyest, vadmacska, ló, vaddisznó, gímszarvas, őz, juh és kecske, szarvasmarha, kígyó, gyapjas orrszarvú és sarki nyúl. Végezetül pedig, amivel kezdeni illett volna, a legelterjedtebb gerinces emlős, az ember képviseletében egy lábszár és sarokcsontocska.

A barlangi életet még átmenetileg sem nagyon kedvelő fauna vagy az ember, vagy a ragadozók zsákmányaként került a föld alatti világba. Mind a barlangi kitöltés, mind a felszíni őshányó anyagából meglepően sok halcsont, halpikkely került elő, ami azt bizonyítja, hogy az őskor embere meglehetősen kiterjedt vadászterületen mozgott, s vélhetően a Duna völgyéből cipelte fel halászzsákmányát a távoli hegycsúcsra.

Régészeti, történeti vetületben számunkra egy törpe termetű házimarha csontjai voltak a legbeszédesebbek. Ebből a „liliputi" tehénfajtából került elő a legtöbb csontlelet. Kretzoi Miklós középkori házimarhának határozta meg e fura jószág maradványait, s érdekes magyarázatot fűzött ehhez az anyaghoz. Szerinte ez az apró csontú, s következésképp a mainál lényegesen kisebb termetű állat, nem minősíthető a többitől elkülöníthető speciális törpemarha fajtának. Egyszerűen arról van szó, hogy a középkorban átmenetileg az állattenyésztés visszafejlődött. A primitívebb állattartási gyakorlat miatt váltak csenevészebbé a háziállatok, s közöttük a házimarhák is. „A korszerűtlen" tenyésztési, tartási viszonyokon kívül az időjárás is ludas ebben az ügyben. Bebizonyított tény ugyanis, hogy a középkor végéig átmenetileg Európaszerte hűvösebbé vált az éghajlat, csökkent az évi középhőmérséklet. Az újabb felmelegedés csak a reneszánsz hajnalán kezdődött, s az ezt megelőző több évszázados lehűlési szakasz biológiailag is éreztette hatását. A későbbinél rövidebb és hűvösebb nyár a hosszabb és hidegebb tél nyilván a terméshozamok szempontjából is kedvezőtlenül hatott, s ilyen áttételben többek között a gyérebb takarmányozás is okozhatta a háziállatok elsatnyulását.

Az őskori leletek egyik legvitatottabb darabja. Rézkori gyermekjáték, kultikus tárgy esetleg…?

Régészeti, történeti vonatkozásban így hát kormeghatározó leletként jöhettek számításba a barlangban talált marhacsontok. A középkori nagyobb, s a barlang történetében talán legintenzívebb élettevékenységet együttesen bizonyították a tekintélyes mennyiségű kerámiatöredékek. És igazolták volna akkor is, ha a középkori kerámiaanyag csak szórványosan bukkan napfényre.

A Bátori-barlang mesélő, beszélő csontjainak biológiai, történeti vonatkozásán túl, egy megszívlelendő tanulság a legnagyobb értéke. Az hogy a barlangkutatásban, s egyáltalán bármilyen tudományban nem létezik mellékes körülmény, mellékes megfigyelés, kevésbé fontos lelet. Még a zavart kultúrrétegek frissnek, recensnek kinéző csontanyagát sem szabad mint értéktelen korhatározásra alkalmatlan anyagot szétszórni, lehajítani a meddőhányón. Aki értéktelen „vacaknak" minősíti az alig néhány évtizedesnek tűnő csontokat, s egyéb tárgyi emlékeket, esetleg perdöntő ismeretektől fosztja meg önmagát, s ami a nagyobb baj, a tudományt.

A mesélő csontok után most következzék ismét a sokszor nehezebben szólásra bírható kövek világa, a föld alatti sziklabirodalom. A barlang történetének múltba vesző és meg-megszakadó láncszemeit nem mindenhol sikerült összeilleszteni és nem sikerült megtalálni minden láncszemet sem. Ez az ősidőkbe nyúló történet a nyolc esztendei feltárás, okleveles kutatás után is hézagos, sokféle vonatkozásban továbbra is rejtélyes.

Zsigmond, Miksa és Mária Terézia korabeli bronz- és ezüstpénzek, veret nélküli ólom- és bronzérmék, úgynevezett „vakpénzek”. Az utóbbiak arra utalnak, hogy a barlangban rövid ideig pénzhamisító műhely is lehetett

A barlangban s a barlang körül zajló élet történelem előtti korszakáról úgy-ahogy a régészeti anyagból, a tárgyi emlékekből alkothatunk képet. E bizonyítékok tanúsága szerint mintegy öt-hatezer éve jelent meg először az ember a Hárs-hegy menedéket nyújtó sziklaüregében. A neolitikumról - a csiszolt vagy újkőkorról, néhány gyéren égetett agyagedény töredéke s egy-két kőszerszám vall. Hogy a neolitikum embere hosszabb ideig használta-e a barlangot, megtelepedett-e előtte, azt nem tudhatjuk meg a gyér számú leletből. Ha volt több, a bányászattal kapcsolatban hányóra kerülhetett, s ha van valahol a barlang előtt ebből a korból településfelszín, az akkor már abban a mélységben fekszik, ahová mi nem hatoltunk le szerszámainkkal. A felszíni rétegek így akár a paleolitikum, az őskőkorszak emberének emlékeit is rejthetik, hiányát vagy létezését tervszerű ásatással lehetne eldönteni.

A történelem előtti idők többi korszaka viszont hézag nélkül kimutatható a barlangból és a felszínről napfényre bukkant leletanyagból. Az őskori emlékek között legtöbb az úgynevezett java-rézkori kerámia és kőszerszám, de számottevő mennyiség képviseli a korai, késői bronzkort, a vaskori, úgynevezett hallstadti kultúrát.

A feltárás történetének ismertetésekor beszéltem már a barlang előtti térség nagy kiterjedésű rézkori településéről. Ezt a csillepálya építésekor fedeztük fel, s a hányó elhelyezése miatt több helyen megszondáztuk a környező területet. A kutatógödrök majd mindenütt intakt településfelszínbe mélyültek, a rézkor embere tehát hosszabb ideig lehetett a barlang lakója.

Elképzelhető egyébként, hogy a barlangot nemcsak átmeneti lakhelyül, a törzsi háborúskodás, hadiállapot alkalmával védelmet nyújtó erődként használta az őskor embere. Vonzereje lehetett a barlang akkoriban talán nehezebben megközelíthető érctelepeinek, a vörös vasoxidnak, a kénsárga okkernek, amit edényeik festésére használhattak fel, s e természet alkotta festék, csereáruként is nagy értéknek számított.

A Zsigmond király uralkodása alatt vert ezüstérme kinagyított képe

Ezt a feltételezést nem minden szakember fogadja el, s elsősorban azok nem, akik a feltárás kezdetén is úgy vélekedtek, hogy ez a hévizes eredetű labirintusos rendszerű barlang nem volt alkalmas emberi megtelepedésre. Labirintusos, sötét üregei félelmet ébresztettek az őskor emberében, nehezen mászható részeitől visszariadt, röviden „nem szerette" az ilyen barlangot.

Függetlenül a „félelem"-elmélet hívőitől és ellenzőitől az őskor tárgyi emlékei szép számmal vannak képviselve a leletanyag között. A barlangkitöltésből kikerülő kerámiatöredékeket néhány évig szám szerint is lajstromoztuk, de a háromezredik darabnál abbahagytuk a számolgatást. Az őskori anyag statisztikus rögzítésének egy bizonyos számarányon túl már semmi értelmét sem láttuk, ennél sokkal lényegesebb volt az anyag kor szerinti szétválogatása és rendszerezése. Dr. Kaliczné, Schreiber Rózsa a BTM képviseletében az őskor szempontjából pártfogolta a feltárást, s időről időre rendszeresen átnézte a leletanyagot. Megállapítása szerint a legnagyobb élettevékenység a rézkorban folyhatott a barlangban és környékén, majd sorrendben a korai és késői bronzkor következik. Legszegényesebb az előbbiekhez viszonyítva a vaskori kultúra emlékegyüttese, ezt az időszakot mintegy hetven töredék képviseli.

A barlang előtti térség érintetlen rézkori településnyomaival felkérésünkre dr. Kalicz Nándor kanditátus foglalkozott. A csillepálya építésekor harántolt intakt rézkori rétegeket több ízben is ellenőrizte. Számunkra írásban is rögzített szakvéleményben hangsúlyozza, hogy Magyarországon a korai és javarézkor idejéből csak a temetkezéseket ismerjük, a településeket pedig, amelyeknek ismerete nélkülözhetetlen a kor történeti képének megrajzolásához, néhány szórványos adattól eltekintve, még az ismeretlenség homálya fedi. Többek között ezért is jelentős a Bátori-barlang előtt felfedett rézkori településfelszín.

A továbbiakban Kalicz így ír: ...„Az eddig előkerült szórványos leletanyag alapján is kétségtelen, hogy a Bátori-barlang rézkori települése Kelet-Magyarország, Délnyugat-Szlovákia és a Dunántúl rézkori kapcsolatait híven tükrözi, és kirajzolódik az a kulturális és gazdasági közvetítőszerep, amit Budapest környéke már évezredekkel ezelőtt is betöltött. Ezek alapján a Bátori-barlang rézkori telepét, melyet a régészeti kutatás eddig sajnálatosan nem méltatott kellő figyelemre, feltétlenül megmentésre javaslom. A megmentés legmegfelelőbb módja, hogy a telepet vagy egy részét ezzel a korral foglalkozó régész vezetésével szakszerűen feltárják, és a feldolgozás révén közkinccsé tegyék."

Kalicz Nándor 1965-ben írta a fenti idézetet, de a barlang előtti rézkori település azóta is érintetlenül szunnyad az avar alatt. S ha már itt tartunk, mindjárt megragadom az alkalmat, hogy beszámoljak egy másik őskori településről, amit eddig nem publikáltam, s aminek felfedezése szintén az 1965-66-os időszakra esik.

A barlangfeltárás évei alatt, a prehisztorikus anyagi kultúra emlékeinek szaporodásával, mind gyakrabban foglalkoztatott az a gondolat, hogy a barlangon és az üreg előtti térségen kívül, a környékben másutt is kell lennie őskori településnek.

Munkatársaimmal ilyen meggondolásból terjesztettük ki a terepbejárást nagyobb területre, s így sikerült rábukkanni a hűvösvölgyi nagyrét tőszomszédságában egy nagyobb őskori település nyomaira. A nagyrét felé lankásan lejtő terepet több helyütt erdei sétautak, ösvények, vadcsapások szelik át. A rét centruma felé áramló csapadék néhol húsz-harminc centiméter mély eróziós árkocskákat mélyített az utak két oldalán, s ezzel mintegy feltárta a felszín alatt rejlő kultúrréteget. Körülbelül három-négyezer négyzetméternyi területen bukkannak elő az árkocskákból a víz által kimosott őskori kerámiatöredékek. Lehet, hogy a barlangtól teljesen független őskori településről van szó, ezt azonban ismét csak egy mindkét helyen végrehajtott ásatással lehetne eldönteni.

A barlangból előkerült tárgyi emlékek sora az őskort követően lényegében a korai középkorral folytatódik. Római korú anyag nem került elő, s a barlang közelében heverő titokzatos oszlopfő formájú faragott kövek készítési idejét, rendeltetését a mai napig sem sikerült tisztázni. A népvándorlás időszakát az egyetlen kelta tűtartó-töredéken kívül semmi más sem képviselte, a Nagy Emese által 10. századira datált kerámiákból pedig csak néhány töredék bukkant napfényre.

A különféle használati edények „áradata" lényegében a 13. századi anyaggal kezdődik. A legtöbb cseréptöredék a 14-15. és a 16. századból származik, s a barlangi élettevékenység, fénykora ez az időszak. Csak éppen azt nem tudjuk biztosan, hogy a legkevesebb két évszáza-dot átölelő korszakban mi történt a barlang fáklyafüstös sziklaboltozatai alatt. Bátori László két vagy három évtizedes barlangi remetéskedése már csak az idő függvényében sem indokolja a leletek sokaságát, a Nagy Emeséék által középkorinak minősített mesterséges átalakítás sem történhetett csupán e jámbor szerzetes kedvéért. A legelfogadhatóbb feltevés továbbra is az, hogy a középkor embere a hegy gyomrának ércvagyonáért szállta meg a barlangot, noha ezt az okiratos kutatások eddig még nem igazolták. S ebből a szempontból a napfényre bukkant ércőrlő malmok töredékei, az ugyancsak középkorinak datált fémöntőtégely sem számít perdöntő bizonyítéknak. Ezek az eszközök ugyanis, az úgynevezett „túlélő" darabok. Az ilyen szerszámokat, mesterségbeli kellékeket évszázadokon át hagyományos anyagból, a megszokott formát megörökítve készítették a mesterek, az ilyen leletek önmagukban nem teljes értékű korhatározók.

Sok a bizonytalanság a barlang bányaszakaszának nagy lépcsős folyosójában, a furcsa profilú fúrónyomok körül. Néhány fúrólyukat tüzetesebben is átvizsgáltunk, és legnagyobb meglepetésünkre azt tapasztaltuk, hogy a furatok némelyikében kormos, fekete lepedék talál- ható. Ez arra vall, hogy az érces szakasz nagy részét fekete lőpor segítségével tágították. A klasszikus értelemben vett középkori eredet így nem jöhet számításba, a 13-14. században világszerte csak a kínaiak ismerték a fekete lőport. Európában elsőként a selmeci aranybányákban alkalmaztak lőporos robbantást a 15. században, a legkorábban tehát csak a selmecit követően kerülhetett sor robbantásos bányaművelésre a Hárshegyi-barlangban. A bányaszakasz legmélyebb pontján talált 15. századi mécsestál és ércőrlő malom töredék (a mécsestál kora a biztos) még csak tovább bonyolítja a helyzetet, szinte lehetetlen hű képet alkotni az itteni bányászat kezdetéről.

Ízelítő a barlang kitöltésanyagának apróleleteiből. Bronzkori agyagból égetett orsónehezékek, obszidiánból pattintott kőeszköz, kelta tűtartó töredéke, középkori nyaklánc egyik üveggyöngye, farkasfogból készült őskori nyakék átfúrt töredéke

A János-hegyi átjáró-barlang hallgatag köveit sem sikerült megszólaltatnunk, az ércet rejtő, fúrónyomos sziklák tovább őrzik titkukat. Csakúgy, mint az Előre-állomás alatt szivárgó forrás, a hosszan lefutó mesterséges árok környéke, ahol a 15-16. századi cseréptöredékek s a grafitos öntőtégely darabja került elő. Az átjáró-barlangot idő és technikai eszközök híján nem tárhattuk fel, az Előre-állomás alatti lelőhely pedig régészeti probléma, a terület megásatása múzeumi feladat.

És most búcsúként a középkortól, hadd szóljak még egyszer a barlangot és a budaszentlőrinci pálos kolostort összekötő rejtekfolyosó legendájáról. A feltárás első öt esztendejében sokszor támadt fel és sokszor zsugorodott hamuvá ez a romantikus köntösű szájhagyomány. Amikor a bányaszakasz meredeken mélybe húzódó lejtaknáját is feltártuk, s végérvényesen összezárultak előttünk a sziklafalak, végképp meghalt a rejtekút legendája. Egyetlen variáció képzelhető el még, ami egykor esetleg magva lehetett ennek a mesének. Az érccel kitöltött hasadékok útját követő bányászok messzebbre is behatolhattak a hegy gyomrába, mint amennyit mi ismerünk ezekből a kutatóvágatokból. Az úgynevezett szárazterem környékén a jelek szerint a történelmi időkben bekövetkezett katasztrofális omlás mögött még folytatódhatnak a járatok. Ezt a részt viszont a barlangkutatók hagyományos s - tegyük hozzá - primitív eszközeivel nem lehet feltárni, legalábbis egyelőre nem.

A török hódoltság alatt a pálos kolostor pusztulása után teljes homály fedi a rejtélyes sziklalabirintus múltját. Mintha másfél évszázadon át egyszer sem villant volna fény a sokat megért sziklaboltozatok alatt, mintha hosszú időre lezárult volna a remeteodú feketén ásító bejárata. Egyetlen cserepecske nem sok, de ennyi sem került elő ebből a korból, a tárgyi emlékek tökéletes hiányából úgy tűnik, nem járt ember a föld alatti világban, hosszabb időre legalábbis senki sem keresett oltalmat a barlang falai között.

A fáklyák fénye, a bányamécsek aprócska lángja az 1760-as években lobbant fel újra a Hárs-hegy gyomrában. A bécsi kamarai levéltárban, a selmeci bányaarchívumban porosodó okiratok töredékes, sokféleképpen értelmezhető mondatai alapján eredhetünk a kincskereső, aranyra, ezüstre vadászó tisztes polgárok, kalandorok nyomába. A barokk kori bányászatról bőven esett szó az előbbi fejezetekben, épp ezért nem szeretnék fölösleges ismétlésekbe bocsátkozni. Az ősbányatulajdonos, a konstantinápolyi madonna „csodálatos útmutatása nyomán" ezüstércet lelő Jäger János Henrik budai kőfaragómester személyével kapcsolatban akad egy-két novum, amiről eddig még nem beszéltem. Dr. Nagy Lajos, amikor a Bécsből megszerzett levéltári anyagot feldolgozta, a bányatulajdonosok életrajzi adatainak felkutatásával igyekezett újabb nyomokra bukkanni. A bányásszá felcsapott Konrad d'Aussen ezredesről nem sikerült többet kideríteni, mint amennyit az okiratokból is megtudhattunk, ellenben Jägerről igen. Összefoglaló szakvéleményében erről így ír Nagy Lajos: „...Leibwürtz jelentéséből nyilvánvaló, hogy a Hárs-hegyen is bányászott Jäger. Jäger élettörténetére vonatkozó kutatásokból megállapítható, hogy ő 1760-ig az egyik legkeresettebb és legtehetségesebb budai kőfaragó- és kőművesmester volt, akinek nevéhez számos, még ma is fennálló épület építése fűződik. (Óbudai Zichy-kastély, kiscelli Trinitárius-templom, vízivárosi Szent Anna-templom egy része stb.) Érdekes módon Jäger építészeti tevékenységére pontosan attól az időtől kezdve nincsenek adatok, hogy bányászati vállalkozásba fogott, viszont mint budai polgár az 1770-es évek közepén került be a város tekintélyesebb polgáraiból álló választott polgárság testületébe, amikor a bányászatból feltehetően meggazdagodott. Jäger 1784-ben halt meg. A hárs-hegyi bányára vonatkozó, jelenleg rendelkezésünkre álló adat 1802-ből való, amikor szó szerint az évtizedekkel ezelőtt felhagyott bánya újból való megnyitására. Az 1802. évi és utáni hárs-hegyi bányászat kérdését még további levéltári kutatásokkal kell tisztázni."

A barlang múltjának okiratos kutatása ezzel a Nagy Lajos-féle összegező jelentéssel egyelőre lezárult. A barokk kori, a múlt századi és nem utolsósorban a középkori bányászkodás még ismeretlen írásos emlékeinek felkutatására pedig volna lehetőség, méghozzá nem is kevés. A selmeci levéltárban megfejtésre várnak a latin és német nyelvű okiratok, s ezek mindegyike a budai bányászat rejtett múltját kelthetné életre talán. Meggyőződésem, hogy a bécsi udvari levéltár Bátori-barlanggal kapcsolatos lehetőségeit az egyszeri „villámkutatással" korántsem aknáztuk ki teljesen. De érdemes lenne szétnézni hazánkban is.

Ilyen igényű munka természetesen kitartó szorgalmat, mindenekelőtt avatott szakértelmet kíván, s az előzmények birtokában viszonylag csekély anyagi áldozatot. A főváros érdekes, értékes adatokkal gazdagítható múltja, a hazai bányászat története - talán nem túl szerénytelen óhaj - megérne ennyit...

Asztalomon zizegő, sárguló papírtenger. Vaskos naplókötegek a Bátori-barlangról, jegyzettömbök, térképvázlatok, fotók. Csaknem egy évtized szépséges és keserves munkájának emlékei, amiket megpróbáltam fegyelmezett időrendbe sorakoztatni, s elfog a bizonytalanság, hogy sikerült-e vajon?

A hegyboltozat alatt szunnyadó vénséges remeteodú, a rejtélyes Bátori-barlang történetét nem lehet befejezni, mert ez időtlen, vége nincs regény. Az évmilliók, évszázezredek titkait őrző barlangok mind ilyenek. A föld alatti világ szeszélyesen kanyargó ösvényeinek kezdete van csupán, s az útvesztő vége is mindig csak a kezdet, amin túl még senki sem jutott. Pedig e kiismerhetetlen és mindig idegen világ ostroma már jó régóta elkezdődhetett, amikor a tüzet csiholó emberős fáklyájának fénye először lobbant fel a sötétség birodalmában. Elhamvadó tüzek, újra és újra felvillanó fények, a régi nyomokon túl lépő nemzedékek, az újabb ostromra sorakozó kései unokák.

És hányszor, de hányszor megtorpant már az ősvizek útját követő ember, amikor áttörhetetlen szikla, feneketlen mélység keresztezte lépéseit. És hányszor, de hányszor tárult fel újra a meghódíthatatlannak vélt sziklabirodalom, nyílt meg újra az örökre lezártnak hitt föld alatti ösvény. A Bátori-barlang ember nem látta, ember nem járta káprázatosan szép világát, nagyapáink, apáink akkor sem tárhatták volna fel, ha tudják mi rejlik talpuk alatt. Emberöltőnek kellett eltelnie, hogy a hegy gyomrának újabb ostromára megérjenek a technikai feltételek, hogy a megismerés vágyához eszköz is társuljon. S mi, akik annyi esztendő kitartó ostroma után áttörtük a „bevehetetlen" bástyákat, tudva tudjuk, hogy nem ért véget, csak számunkra zárult le az út. A hegyboltozat alatt, ahol az aláhulló vízcseppek ütemes koppanása méri a végtelen időt, néha sejtelmes suhogás támad a járhatatlanul szűk hasadékok körül, friss, hűvös lehelletével üzen a Föld szíve. Valahol a mélyben folytatódik, tovább kanyarog a föld alatti ösvény, aminek lezárt sziklakapuja számunkra már a végállomás, de a nyomunkba lépőknek egyszer a kezdet kezdete lesz talán...

A REJTÉLYES BÁTORI-BARLANG

Tartalom

5 Fények és hangok - Rejtjeles üzenet

10 A klastrom legendája - Barlang a hegycsúcs alatt

14 Romkerti séta - Papírfáklyás expedíció

21 Meditáció az erdészlakban - Talányos levél

27 Meglepetés a remetelakban - Óriások lépcsőháza

42 Jelek a térképen - Fehér folt a valóságban

48 Invázió a remetelak ellen

54 Mázsás ércrögök - Újabb talány

64 A fekete sziklák útvesztője

71 Papp professzor közbeszól

81 Újjászülető legenda - Éjszakai pokoljárás

92 Váratlan fordulat - Rejtélyes piramisok

101 Boszorkánykonyha a hegytetőn?

108 Arany és ezüst?! - Okiratok a császárvárosban

117 Tűztánc a sziklaszorosban - Út az ismeretlenbe

126 Meglékeljük a hegyet - Útvesztő az idő labirintusában

142 Vulcanus műhelyében - Néhány fogas probléma

151 Mesélő csontok – Hallgatag kövek

Fények és hangok - Rejtjeles üzenet