Bagaméri-Coman-Tóth:

Szelek barlangja

BAGAMÉRI BÉLA jegyzetei alapján írta TÓTH KÁLMÁN Az utolsó fejezet DR. COMAN DÁNIELnek, a kolozsvári Szpeológiai Intézet vezetőjének írása; román nyelvből fordította DR. XÁNTUS JÁNOS
Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közös könyvkiadási megállapodása keretében IJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ, BUKAREST

TARTALOM

Egy esti beszélgetés
A "Szelek odúja"
Egy csepp víz
A "Lélekszorítón" keresztül cseppkőország felé
Szifon zárja el utunkat
A Runki-tető felszíni víznyelői
Próbálkozás a Runki-tető víznyelőjénél
A föld alatti világ tovább folytatódik
Küzdelem a sziklaomlással
Ötvenhárom óra a föld alatt
A "Hadsereg folyosója"
A szpeológusok útja

A megismerés vágya - többé-kevésbé - benne él minden ember lelkében.
    Ez a vágy vitte el az embert az örök hó és jég birodalmába, az északi és déli sarkvidék kietlen tájaira éppen úgy, mint a mélytengerek titokzatos világába. Földünk térképéről így tűntek el lassan a fehér foltok, és az ember megismerte az egész világot. De a felfedezések kora még nem ért véget.
    Napjainkban a szovjet tudomány és technika már a naprendszer bolygóinak titkait kutatja, és ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
    A legtöbb embernek azonban nem áll módjában, hogy mélytengeri kutatások, északsarki expedíciók, avagy világűrkutatások cselekvő részese legyen.
    Azért mégis, ha jól körülnézünk, mindnyájunk számára akad tennivaló és lehetőség: az Ismeretlen megismerésében.
    Kevés természeti jelenség ragadja meg annyira az ember képzeletét, mint a hegyek csodálatos barlangvilága, ahol örök az éj, és a titkokat rejtegető csendet csak a vadul rohanó alvilági patakok félelmetes zúgása töri meg. Ezt a titokzatos világot hajdan az emberi képzelet tündérekkel, gonosz manókkal, félszemű óriásokkal és mesebeli kincseket őrző sárkányokkal népesítette be.
    A titokzatos lényekkel benépesített föld alatti világ meséje ma már a múlté. A felvilágosodott nép legegyszerűbb fia is tudja már, hogy sem tündérek, sem gonosz manók vagy óriások nincsenek. Az emberi tudomány előrehaladásával szétfoszlott a mondák, babonák világa, de a barlangok, a föld alá búvó patakok megmaradtak.
    És változatlanul megmaradt az ember lelkében az ismeretlen felfedezésének és a kemény próbát jelentő akadályai feletti győzelem vágya. Ez ösztönzi az embert, hogy behatoljon a hegyek mélységébe és meghódítsa az örök éj birodalmát.
    Bejárni a barlangok világát, követni a sziklák mélyébe eltűnő búvópatakok titokzatos útját, megismerni az örök sötétség birodalmát, és elgyönyörködni a természet játékos kedvében alkotta cseppkőkristályokban - nem egy természetjáró álma.
    Ahhoz azonban, hogy ne csak csodálói és bámulói legyünk ennek az ezernyi szépséget csillogtató világnak, hanem felfedezői és kutatói is - a tudás fegyverzetével kell felvérteznünk magunkat.
    Mert a föld alatti világ szeszélyes. Száz métereket szinte futva tehetünk meg tágas folyosóin, hogy aztán hirtelen le-küzdhetetlennek látszó akadállyal találjuk magunkat szemben. Kőomlások, feneketlennek tűnő szakadékok, szifonok zárják el a föld gyomrába merészkedő ember útját. De erős akarattal, kellő felkészültséggel és felszereléssel, a föld alatti alpinizmus minden tudásának latbavetésével és gyakran nagy adag merészséggel, rendszerint megtaláljuk a továbbhaladás lehetőségét. Egymásba ékelődött sziklatömbök alatti réseken átcsúszva, meredek sziklafalakon felkúszva, szakadékok mélységeibe leereszkedve kell számtalan esetben megtalálnunk azt az utat, amelyen megkerülhetjük a fő járatot elzáró akadályt.
    Kötélhágcsó és búvárruha, gumicsónak, feszítővas és mászókötél, a szakadék mélységét felderítő ledobott kő zuhanásának időmérése, iránytű, és kampósvasak, a patak vizét megfestő vegyszerek és még sok minden, de legfőképpen kitartó akarat kell az eredményes barlangkutató munkához.
    Távolról se higgyük, hogy ez a kutatás öncélú. Nem, mert a barlangrendszerek feltárása számtalan olyan kérdésre ad sokszor választ, ami a hidrológia, geológia, természetrajz, vagy a történelemtudomány további fejlődését teszi lehetővé.
    Ez a könyv azzal a kemény, nem egyszer életveszélyes helyzetben is tovább folytatott kutatómunkával szeretné megismertetni az olvasót, amelyet a kolozsvári Vasas munkás sportegyesület lelkes és fáradságot nem ismerő, fiatal alpinistái a tudomány embereinek - dr. Coman Dániel és Viehmann Iosif, a Barlangkutató Intézet kutatóinak - segítségével folytattak a "Szelek barlangjá"-nak feltárásáért.
    Maga a barlang felfedezése csupán csak legelejét jelentette annak a küzdelmes munkának, amely még csak azután kezdődött, és ami még napjainkban is tart a barlangrendszer fő és összes mellékjáratainak feltárásáért, és ami majd az egész barlangrendszer feltérképezését is lehetővé teszi.
    Valamikor, az idők végtelen folyamán a havasi pásztortüzek hunyó parazsa mellett könyöklő öreg pásztorok ajkán legendák születtek a barlangok csodálatos világáról, és ezek, a népünk színes mesélőkedvéből kivirágzott történetek aztán szájról-szájra szállva megmaradtak az utókornak.
    Induljunk el hát ezeknek a legendáknak a nyomán és éljük át együtt a föld alatti világ felfedezésének örömteljes perceit, küzdjünk együtt az akadályok elhárításáért. Járjuk be az örök sötétség birodalmát: másszuk meg a víztől csepegő meredek sziklafalakat, másutt pedig lebegjünk egy szál kötélen függve az ismeretlen mélységek felett; aztán helyenként sárban, máshol sziklák hasadékaiban kúszva tovább pedig már emelt fővel, szinte futva haladjunk végig a búvópatak kristályoktól csillogó fövényén.
    Járjuk be együtt a "Szelek barlangját", gyönyörködjünk a Kristály-terem káprázatosán csillogó pompájában, hallgassuk a föld alatti vízesések dübörgő moraját, és ismerjük meg minél jobban a mindig megújuló és évezredek múltját is hűségesen visszatükröző örök Természetet.

EGY ESTI BESZÉLGETÉS

    Vonatunk csikorgó fékekkel állt meg a sonkolyosi állomáson, ahová három halász társaságában érkeztem meg.
    Itt már el kellett búcsúznunk egymástól, mert amíg halász barátaimat a Sebes-Körös festői szépségű völgye, na meg a jó fogás reménye vonzotta, addig engem a karsztos szirtek világa csábított.
    A tavaszi alkony szürkületének kékes köde már ott lebegett a Körös völgye felett, amikor jól megpakolt hátizsákkal felkapaszkodtam a meredek oldalában álló üzemi nyaralóhoz. Itt terveztem az éjszakai szállást.
    A nyaralót teljesen néptelenül találtam. Szállóvendég nem volt, és a gondnok is beutazott Váradra. Mindenesetre az ajtókat jól lelakatolta, nehogy valami hívatlan vendég bejuthasson a szobákba.
    Így maradtam az egyre jobban sötétedő estében szállás nélkül.
    Az esték még hűvösek voltak - hiszen a naptár még csak 1957. április 6-ot jelzett -, ezért a szabadban való éjszakázás egy cseppet sem lett volna kellemes. A felhőtlen égen egymás után kigyúló csillagok szikrázó fénye pedig hideg éjszakát ígért.
    Lejjebb ereszkedtem a falu felé. Az első házhoz betértem. Hátha elfogadnak szállóvendégnek.
    A vendéget fogó kutyát a kilépő házigazda szava visszaparancsolta. Miután már semmi sem veszélyeztette lábam szárát, előadtam kérésemet: nem tudna-e helyet adni nekem éjszakára.
    - Hát ha már így történt - nyitotta meg előttem a ház gazdája az ajtót -, emberek vagyunk, maga se maradhat éjszakára az úton. Na, tessék, lépjen be.
    A tiszta kis konyhát pattogó (tűz tette barátságossá. Ahogy lepakoltam, házigazdám - Bodea Dumitru, öreg bányász - az asztalához invitált.
    - Tessék, tartson velünk.
    Konzervet bontottam, de a forró tej és puliszka is jól esett, amivel házigazdámék kínáltak meg.
    Aztán megeredt a beszéd fonala.
    Házigazdám úti célom felől érdeklődött. Megemlítettem, hogy a közeli Bíró Lajos-barlangot szeretném felkeresni.
    Az öreg Bodea is, mint bányász, élete nagyobb részét a föld alatt töltötte. Amíg ő a bányászélet történeteiből szedett össze egy jó csokorra valót, addig én a barlangok csodálatos világát elevenítettem fel az öreg előtt.
    - Hát igen - bólintott rá az öreg, és elgondolkozva szortyogtatta a pipáját -, sok titkot rejteget még a föld mélye. Például, itt van, a közelünkben a "Szelek odúja".
    - A "Szelek odúja"? Hát az mi?
    Az öreg pipájával foglalatoskodott, és az így megszakadt beszélgetés csendjét a várakozás feszültsége telítette meg.
    Tudja - kezdte magyarázni -, itt, a hegy oldalában meghasadt a szikla. Ember nem igen fér be oda, de állandó erős szél fú onnan. Nyáron hideg, télen melegebb. A juhokat őrző pásztorok nagy meleg idején oda járnak hűsölni. Azt is mondják - csavargatta az öreg a bajszát -, hogy talán a hegyek lelke járná ezt a sziklahasadást és azért fú onnan az az erős szél.
    ... "karsztos területen előforduló sziklahasadékoknál megfigyelhető erős léghuzam rendszerint egy nagy és összefüggő barlangrendszer külső jele" - jelent meg lelki szemeim előtt néhány nem régen olvasott sor a Moszkvai Geológiai Kutatóintézet egyik kiadványából.
    Olyan izgalommal fordultam házigazdám felé, hogy az egy kis gyanakodással nézett rám.
    - Biztos ez, Bodea bátyám?
    - Reggel, ha akarja - bizonykodott az öreg -, megmutathatom. Én ugyan fel nem mászok oda, de megtalálhatja egyedül is.
    - Tudja, hogy ott egy nagy, esetleg több kilométeres barlang lehet? - ragadtam meg az öreg vállát.
    Kétkedve csóválta a fejét.
    - Nehezen, mert oda ugyan még egy gyerek se fér be. Majd meglátja maga is.
    Megpróbáltam megértetni az öreggel, hogy szél csak ott keletkezhet, ahol hideg és meleg légtömegek találkoznak, és ha ez a hasadék csak egyszerű sziklaüreg lenne, akkor a szél nem fújna belőle.
    Az öreg Bodea csak hümmögött, de láttam, hogy nem igen hiszi, amit mondok.
    Másnap reggel megmutatta nekem a hegy oldalában azt a helyet, ahol a "Szelek odúja" van.
    - Látja azt a villámsújtotta tölgyfát? Ott áll magánosan - mutatott az oldalra.
    - Látom.
    - Na, ott, a körül keresse, és megtalálja, mert a szelet méterekre is érezni lehet.
    Hívtam, tartson velem.
    - Öreg vagyok már én ahhoz, hogy mint a kecskék a sziklákon ugrándozzak - rázta a fejét. - Megtalálja egyedül is. Ha a fához ér, már érzi is a hegy sóhajtását.
    Nem volt mit tennem. Jól szemügyre vettem az öreg mutatta fát, és nekivágtam a hegyoldalnak.
    - Szerencse fel! - 'kiáltotta még utánam a bányászköszöntést az öreg, aztán hazaballagott.

    Minél magasabbra kapaszkodtam, annál jobban bontakozott ki előttem a táj szépsége. A sonkolyosi szoros "Szakadás"-nak nevezett, félkörben mészkősziklák által körülzárt katlanának szélén jártam.
    Többször megfordultam ezen a vidéken, és pontosan tudtam, hogy a katlan túlsó oldalán a Sebes-Körös zúg tova sziklás medrében.
    Kecskék és birkák taposta ösvényen, kökény- és vadrózsa bokrok sűrűjében ereszkedtem le egy sziklák közé zárt tisztásra, amelyein kis patak folydogált keresztül.
    Itt megpihentem.
    Láttam, hogy ezt a patakot a körülötte levő fák és a bokrok teljesen elrejtik a sziklakatlan széléről letekintő kíváncsi szemek előtt.
    A meglehetősen bővizű patak folyását követve, feljebb négy helyről előtörő karsztforrásra bukkantam.
    Az öreg Bodea által megjelölt fa nem messze, ott volt már előttem. Ezek a karsztforrások tehát a "Szelek odúja" alatt bukkantak a napvilágra. Ez a megfigyelésem még jobban megerősítette feltevésemet, hogy itt egy barlangrendszert rejt a hegy gyomra.
    A meredek oldalban egy kőfolyáson próbáltam feljutni.
    Végre, lihegve, verejtékben fürödve, ott álltam a villámsújtotta fa tövében.
    Letettem hátizsákomat, és az előttem levő sziklaletörést követve elindultam a hasadék megkeresésére. Nem volt nehéz megtalálnom, mert alig távolodtam el a fától, már fel is fedeztem a sziklahasadék sötét foltját.

A "SZELEK ODÚJA"

    A sziklarésből hideg levegő áramlott ki. Olyan erővel, hogy a feldobott száraz falevelet jó félméternyire sodorta tovább, de egyébként az erős szél zúgása is hallható volt.
    A rés valóban olyan kicsi, hogy azon keresztül becsúszni a barlangba lehetetlenségnek látszott.
    A barlangi láz azonban már elfogott, s elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, valahogy csak átpréselem magam még ezen a szűk hasadékon is.
    Megpróbáltam a hasadékot megtisztítani a különböző törmeléktől, és így annyira megnagyobbítani, hogy bekúszhassak a föld mélyébe.
    Több órás munka után - amelynél jó hasznát vettem növénygyűjtő kis ásómnak - a sziklarést már annyira megtisztítottam, hogy fekve és oldalt esetleg - ha beljebb nem szűkül össze a rés - megkísérelhetem a bekúszást.
    Meggyújtott karbidlámpámat azonban az igen erős léghuzat kioltotta, így villamos zseblámpámat elővéve készültem fel a bejutásra.
    Féloldalt fekve sikerült bepréselnem magam a sziklanyílásba, azonban vissza kellett húzódnom, mert rájöttem, hogy ezen a keskeny résen csak úgy juthatok be, ha két karomat előre nyújtva, lábbal és kézzel segítem magam.
    Mintegy háromméteres kúszás után a sziklarés kitágult, és már talpra tudtam állni.
    Előttem erősen lejtő barlangi folyosó sötétlett. Amikor bevilágítottam, láttam, hogy ez a folyosó szakadékba torkoll. Az agyagos, igen csúszós sziklán nem mertem a szakadék széléig menni, mert nem tudtam, milyen mély lehet.
    Köveket dobáltam le, hogy az esetleges mélységet megtudjam. A kő esése arra mutatott, hogy 3-4 méternél nem lehet mélyebb, így aztán nekivágtam az útnak, hogy ebből később "Szelek csarnokának" elnevezett fülkéből, - kürtőmászással leereszkedjem a szakadékba.
    Nem csalódtam, mintegy négyméteres mászás után földet értem, és itt már - kikerülve az erős léghuzatból - meggyújthattam karbidlámpámat.
    Meredeken lejtő folyosó nyílása sötétlett előttem.
    Egy pillanatra elgondolkoztam: a józanésszel ellentmondó vállalkozásba keveredtem.
    Nem lett volna szabad egyedül bemerészkednem az ismeretlen barlangba. A legkisebb baleset, egy meglazult kő által előidézett omlás örökre elzárhatta volna előlem a visszavezető utat. Senkivel sem közöltem felfedező kirándulásomat, és így a legkisebb reményem se lehetett arra, hogy mentő expedíció induljon utánam.
    - A legokosabb lenne visszafordulni - mormogtam magam elé, de az előttem sötétlő folyosó annyira járhatónak tűnt, hogy mégis csak nekiindultam.
    Ez a barlangrész, amely később a "Felfedező ág" elnevezést kapta, lejjebb törmelékkel volt eltorlaszolva.
    Intő jel az ilyesmi, de most már tovább sodort a barlangkutató láz, és csak az az egy cél lebegett előttem, hogy minél mélyebbre jussak a hegy gyomrába.
    A törmeléktől balra másik járatot vettem észre.
    Mintegy négy-öt métert négykézláb haladva ebben, egyszer csak egy elég tágas, úgy két méter mély, kútszerű üreg szélén találtam magam.
    Nem sokat tétováztam, hanem leugrottam, és innen egy jól járható, elég rövid folyosón keresztül hatalmas terembe jutottam.

    Lámpáin fényében a legkülönfélébb cseppkőképződmények sokasága tündökölt előttem.
    - Tündérvilág! - sóhajtottam fel, és a látottaktól elbűvölten egy sziklára ültem.
    A szívem ott dobolt a torkomban, és ujjongani tudtam volna a diadalérzéstől. Íme: megnyílt előttem a hegyek mélyébe rejtőző barlangvilág. Győztem.
    Ahogy lámpám fényénél fel tudtam becsülni, a terem igen nagy méretűnek látszott. Úgy hatvan-hetven méternyi részét megvilágította lámpám, de a többi sötétségbe veszett.
    A terem közepén pedig ott csörgedezett a felszínen látott patak. Föld alatti medrét finom homok szegélyezte. A cseppkőképződmények rendkívüli gazdagsága és változatossága pedig minden általam eddig ismert barlangot felülmúlt.
    Valahol vízesésnek is kellett lennie, mert tompán dübörgő hangjának egyenletes zúgása betöltötte a termet. A hang után ítélve, a vízesés nem lehetett messze, bár a barlangok visszhangja igen csalóka az ilyenféle becsléseknél.
    Itt ebben a hatalmas teremben, ahol a cseppkődíszítmények között a hatalmas barlangi boltozat szinte a levegőben látszott lebegni, ismét elfogott az egyedüllét nyomasztó érzése. Ennek ellenére mégsem tudtam elhatározni magam a visszatérésre. A könnyen járható barlangrész továbbhaladásra csábított.
    Tudtam, hogy veszélyes és igen kockázatos vállalkozás ez, de azzal nyugtattam meg magam, hogy ha ezek a sziklaboltozatok évszázadok óta itt állanak, akkor nem valószínű, hogy pont mögöttem fognak lezuhanni, és elzárni előlem a visszavezető utat.
    Gondosan megvizsgáltam karbidlámpámat. Tökéletesen működött. Meggyőződtem, hogy a minden eshetőségre nálam lévő villamos zseblámpám is jó. Sőt, a tartalékelem és körte is kifogástalan.
    Ez a tudat megnyugtatott, mert a fény kialvása itt, ebben a teljesen ismeretlen barlangban egyértelmű lett volna a pusztulással. Legalábbis nagyon kicsi valószínűség szólt amellett, hogy sötétben tapogatódzva vissza tudnék-e térni az örök éjszaka birodalmából a napfényre.
    A patak homokos partját követve elindultam.
    Néhány helyen a víz annyira elmélyült, hogy a patak medrét átugorva oldalsó sziklazátonyokon tudtam csak előre haladni. Lépten-nyomon meg kellett állnom, hogy elgyönyörködjem a cseppkövek érintetlen szépségében.
    A hatalmas terem jól járható folyosóban folytatódott, és így ez a föld alatti séta egész kényelmes volt.
    Már jó félkilométernyit haladtam, de a föld alatti vízesésre még mindig nem sikerült rátalálnom. Ahogy beljebb hatoltam, a zúgás egyenletesen távolodott tőlem.
    Lehetséges - gondolkoztam el ezen -, hogy a patak az alsó járatban van, és a vízesés moraja onnan szűrődik ide.
    Mindenesetre tovább merészkedni már semmiképp se lett volna tanácsos. Eddigi kalandozásom is vakmerő vállalkozás volt, ami teljesen ellenkezik a barlangkutatás legelemibb szabályával is.
    Nagyobb kiterjedésű föld alatti barlangrendszerek feltárása még a legszívósabb egyéni kezdeményezések erőviszonyát is meghaladja. Az ilyen kutatómunka valóságos expedíciós vállalkozás, amit csak jól felszerelt, tudományosan felkészült kollektíva közös erőfeszítése végezhet el eredményesen.
    Eddigi tapasztalataim arra mutattak, hogy a "Szelek odúja" egy nagy kiterjedésű, talán több alsó és felső járattal is rendelkező barlangrendszer feltárásához nyitotta meg az utat, hiszen - óvatos becslésem szerint is - már legalább fél kilométert haladtam előre a hegy mélyébe.
    Álltam a föld alatti búvópatak partján, hallgattam kristálytiszta vizének halk csörgedezését, amelyet mint valami félelmetes erejű kísérőzene a távolban morajló vízesés zúgása festett alá. Előttem a tágas barlangfolyosó, a cseppkővilág káprázatos szépsége. Mi sem akadályozna meg abban, hogy akár futva is előre haladjak, a hegy szíve felé. Csábító lehetőség! És mégis, a barlangkutatás minden eddigi tudományos és gyakorlati tapasztalata óva intett attól, hogy akár egy lépést is tegyek előbbre.
    Órámra néztem: már több, mint három órát töltöttem a föld alatt.
    Mikor becsúsztam a "Szelek odúja" keskeny sziklahasadékába, még felhőtlenül kék égről ragyogott a tavaszi nap, de ki tudja, hogy az eltelt három óra alatt nem borult-e be, nem zuhog-e az eső. Elég egy kiadós tavaszi felhőszakadás, és a csendesen csörgedező kis föld alatti patak tomboló, zúgó, rohanó áradattá duzzad.
    Ilyenkor a vad ár sziklákat görgetve rohan előre. A kicsiny tavacskák, amelyeken idevaló utamon könnyen átlábaltam, hirtelen a barlang felső szintjéig emelkedhetnek, és könyörtelenül elzárják a visszatérés útját.
    Ahogy jobban megnéztem a folyosó falát, világosan észleltem azon a legutóbbi áradás szintjének vonalát.
    Hát bizony - azon a helyen, ahol megpihentem -, ez a vonal jóval a fejem fölött húzódott végig.
Visszatérek - határoztam el magam -, és majd a Kolozsvári Barlangkutató Intézet és alpinista barátaim segítségével folytatjuk a "Szelek barlangjá"-nak feltárási munkálatait.
    Elhatározásomat tett követte.
    Beleírtam nevem kezdőbetűit a sziklapad finom homokjába, még egy utolsó, sóvárgó pillantást vetettem a sötéten ásítozó néma folyosóba.
    Ki tudja, mennyi szépséget rejteget még a barlang ismeretlen része? A tudomány mennyi - eddig még tisztázatlan - kérdésre adhat választ -, aztán fájó szívvel, de mégis visszafordultam.
    Az ismerős útvonalon most már sokkal gyorsabban haladtam.
    Még itt is, ott is megállásra kényszerítettek a barlang csodálatos szépségű cseppkőképződményei, de azért alig két óra elteltével már újra a napfényen, az "élők" világában voltam.
    Sárosan, alaposan megtépázva kerültem elő a Szelek odújából. Nem csoda, hogy amikor a sziklahasadékból előbukkantam, a közelben legeltető pásztorokat ugyancsak meghökkentettem. Vaskos furkósbotjaikat jól megmarkolták, s úgy közelítettek felém.
    Nagy nehezen és csak félig-meddig sikerült meggyőznöm őket arról, hogy élő hús és vér ember vagyok, és semmi közöm "a hegyek szelleméhez". De azután is csak tisztes távolból méregettek végig.
    - Aztán, megtalálta? - szólalt meg végül az együk. Sehogyse akarták elhinni, hogy nem kincseket keresni bújtam be a hegy mélyébe.
    - Az öregek is mondják - erősködtek -, hogy kincseket rejt itt a hegy mélye.
    Laposakat pislogva, gyanakodva nézegettek utánam még akkor is, mikor már a lejtőn ereszkedtem lefelé.
    ... Ha jól meggondoljuk, igazat mondtak, mert a Sonkolyosi-szoros hegyvonulata valóban kincset, a karsztvidék legszebb természeti kincsét, egy cseppekbe kövesedett tündérvilágot rejteget. ...

EGY CSEPP VÍZ ...

    A vonat kerekei álmosító egyhangúsággal kattogtak fülembe. Kolozsvár felé robogtunk, és már Egerest is elhagytuk, de gondolataim még mindig ott időztek a "Szelek odújánál." Képzeletben újra és újra végigjártam a föld alatti tündérországot, s egyre jobban megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy több kilométerre terjedő barlangrendszer felfedezéséhez segített hozzá a véletlen.
    Az is lehetséges, hogy ez a barlang valahol közvetlen kapcsolatban áll a révi cseppkőbarlanggal. Ez a feltevés aztán annyira fellelkesített, hogy rögtön előkerestem turistatérképemet, hogy a barlangok közti távolságot pontosabban meghatározzam.
    Aztán így, térképpel a kezemben, valóságos félálomba révedezve, megpróbáltam nyomon követni egy csepp víz útját.
    ... Egy csepp víz. Mi az? Semmiség az óceánban, de még az alig csörgedező patakocskában sem számottevő mennyiség.
    A szomjúságát oltó őz egy gally roppantására aggódva kapja fel a fejét. Fekete orra nedvesen csillan meg a délutáni napfényben, és legördül róla egy vízcsepp.
    Ráhull egy páfrány levelére, de néhány perc múlva már nyoma sincs. Felszívta a nap melege. Könnyű páraként lebeg a magasba, már ott vándorol a felhők országútján, aztán mind több és több párától lesz terhes a felhő. Egyre jobban elnehezedik, és egyre közelebb ereszkedik a földhöz.
    Szakad az eső, Megszámlálhatatlan vízcsepp hull az erdőre, mezőre. A szomjas föld úgy teleszívja magát, hogy többet nem bír el. Sziklákon hömpölyög át az ár. Patakok, zuhogó vízesések lesznek a cseppekből, és a rohanó patakok megostromolják az útjukban álló sziklákat. A hullámok belemarnak a sziklák kőtestébe, előbb egy parányi rést formálnak abban, aztán - évezredek múlva - egyszer csak már az egész patakot elnyeli a szikla.
    És megszületett a búvópatak, amely fáradhatatlan erővel tör előre a föld, a sziklák mélyébe, hogy sok kilométerrel tovább újra előbukkanjon a föld felszínére.
    Nagy záporok hatalmas víztömegei feszítik, tépik, marják a mészkőhegységek belsejét. Kanyargó folyosókat építenek maguknak a föld alatt rohanó hullámok, majd tóvá csendesednek, és megalkotják az óriások termét.
    És mindez mélyen a föld alatt, a mészkőhegységeik szívében történik. Évezredek ideje kell ehhez, de a végén mégiscsak megszületett a sok kilométer hosszú, alsó, felső, közép- és mellékjáratokkal kiépült barlangrendszer.
    És még ez sem meríti ki a víz teremtő erejét, mert a vízcsepp nemcsak rombolni tud. A vízcsepp olyan csodálatos alkotó művész, hogy mellette a legdúsabb képzelőerő is szegényessé válik.
    Egy-egy vízcsepp beszivárog a mészkőszikla hasadékába, és egyszer csak kibuggyan a föld alatti barlang mennyezetén. A hajszálfinom repedésen kiszivárgó vízcseppből felszabadul a szénsav egy része, amely útjában feloldotta és magába telítette a mészkő anyagát.
    Ez aztán kicsapódik belőle. Rendkívül parányi mennyiség ugyan, de mégis: anyag.
    Cseppet csepp követ, és a barlang mennyezetéről lecseppenő víz nyomán cseppkő, a mészkőbarlangok csodás dísze alakul. Ez itt jégcsap formájú, emez függönyszerű, hogy máshol már legyező alakot öltsön - olyan, amilyenre a játékos kedvű apró művész, a vízcsepp formálja.
    És a színek! Sárgás, pirosas, fehér, fekete, kékes színárnyalatokban pompázik a cseppkőbarlang, - aszerint, hogy milyen ásványi vagy baktérium-anyagot hord magával az élő-szivárgó víz cseppje.
    Végtelenül lassú folyamat ez. Évezredeik munkája díszíti, formálja, alakítja a cseppkőbarlangok tündérvilágát. A természet türelmes művész, az idő nem sürgeti. Évezredek morzsolódnak le az idő malmán, de a szabályos időközökben lecseppenő víz mindezzel mitsem törődik, csak építi tovább a maga remekművét ...
    Amint megérkeztem Kolozsvárra, az állomásról egyenesen az "Akarat" sportegyesületbe siettem, hogy beszámoljak felfedezésemről.
    A hírt - amelyet másnap már a kolozsvári újságok és a rádió is továbbított - nagy örömmel és lelkesedéssel fogadták a természetrajongók.
    Az "Akarat" sportegyesület vezetősége azonnal akcióba lépett.
    Megbeszélés megbeszélést követett, és most már gondos terv szerint előkészítettük a barlang további feltárására irányuló vállalkozásokat.
    Minden valószínűség szerint egy több járattal rendelkező és nagyobb kiterjedésű cseppkőbarlang felkutatására kellett felkészülnünk.
    Bár a Barlangkutató Intézet munkatársai ekkor még tevőlegesen nem tudtak bekapcsolódni a barlang feltárásának munkájába, de Coman Dániel, az intézet igazgatója és Viehmann Iosif kutató teljes támogatásukról biztosítottak minket, és számos gyakorlati tanáccsal igyekeztek segítségünkre lenni.
    Legközelebbi vállalkozásunk indulási idejét 1957. április 13-ra állapítottuk meg.
    Az indulásig még rendelkezésünkre álló néhány napot a felszerelés kiválogatása és a felszíni térkép alapos tanulmányozása foglalta le.
    Kicsiny, de lelkes és igen bizakodó hangulatú csoportunk tagjai - dr. Xántus János tanár, Gagyi András, Szabó Tamás, József Mihály alpinisták, Szatmári Dénes, dr. Voişanu Gheorghe, Nyerges János, Zürich István, Blazsek Ödön és Livius, Daume Attila turisták voltak.
    Jól kellett gazdálkodnunk az idővel, mert csak a szombat éjjel és a vasárnap állott rendelkezésükre - hétfőn reggel mindannyiunknak már munkahelyünkön kellett lennünk.
    Az egyéni lehetőségekhez kellett hangolnunk indulásunkat is. így két csoportba oszolva: Xántus, Voişanu, Szatmári és jómagam vonatra ültünk, a többiek pedig alkalmi gépkocsin indultak el.
    Mi, a vonatosok, miután egy jó órát hiába vártunk az autósokra, a régi menedékházba szállásoltuk el magunkat, hogy ott várjuk be a többieket.
    Igen nyugtalanító volt társaink távolmaradása, és a késő esti órákban már attól tartottunk, hogy valami baleset érte őket. Annál nagyobb volt örömünk, amikor éjjel tizenegy óra tájt épségben megérkeztek.
    A sáros és nehéz út késleltette őket.
    Rövid megbeszélés után úgy határoztunk, hogy még az éjjel - ragyogó telehold volt - megkezdjük a barlang feltárásának munkáját. Kevés volt a rendelkezésünkre álló idő, meg aztán a barlangban, ha reggel indulunk felfedező utunkra, akkor is éppen olyan sötétség fogad, mint éjszaka.

A "LÉLEKSZORÍTÓN" KERESZTÜL CSEPPKŐ-ORSZÁG FELÉ

    Éjjel két óra tájt értünk a "Szelek odújá"-hoz.
    Elsőnek Szatmári Dénes kínozta keresztül magát a hasadékon. Mikor úgy a közepe táján megszorult, felkiáltott.
    - Ez az út még a lelket is kiszorítja az emberből!
    Megjegyzése igen találó volt, és így lett a bejárat hasadéka "Lélekszorító".
    Nekifogtunk a hasadék szűk járatának kivéséséhez, hogy azon valahogy keresztülvonszolhassuk nélkülözhetetlen felszerelési tárgyainkat is.
    Nem volt könnyű munka a szűk helyen sziklát vésni. Bármennyire is hűsített a kiáramló erős léghuzat, bizony alaposan megizzadtunk.
    Jó óráig kínlódtunk itt, a léghuzattal, szemünkbe csapódó sziklaporral, amíg sikerült valamennyire kiszélesíteni a hasadékot.
    Miután kötéllel levonszoltuk csomagjainkat, és valamennyien benn voltunk már a "szelek csarnoká"-ban, ahol hőmérőnk csak alig l fokkal haladta meg a fagypontot, sietve lejjebb igyekeztünk a barlang melegebb részébe.
    Óránk reggel fél hatot mutatott, mikor a "Felfedező ág"-on keresztül minden csomagunk az első, gyönyörű cseppkövektől ékes és általunk "Tündérterem"-nek nevezett csarnokban volt.
    Itt pihenőt tartottunk, mert a "Lélekszorító" és a csomagok lefuvarozása mindenkit kimerített.
    Ez idő alatt mindenki beöltözködött a kutatáshoz, és egy kicsit falatozott.
    Már az első terem cseppkőképződményeinek szépsége annyira megkapott mindnyájunkat, hogy - fáradtság ide, fáradtság oda - kis csoportunk minden tagja az indulást sürgette.
    Félóra sem telt el, és már egymásután jártuk be a mellékjáratokat.
    Itt is, ott is az őszinte elragadtatás kiáltását visszhangozta a barlang.
    - Ide nézzetek!
    - Hát nem csodás?!
    Minden szépséget meg akartunk osztani társainkkal, és hol az egyik, hol a másik cseppkőképződményhez gyűltünk össze.
    Az első, baloldali mellék járat egy tágas, mintegy 18-20 méter hosszú teremmé szélesedett, amelynek padozatát egymás mellett lévő, barlangi gyöngyökkel telt medencék díszítik.
    - Ez legyen a "Medencék terme!" - kiáltott fel valamelyikünk.
    - Ez pedig "Fenyőfa!" - álltunk meg csodálattal egy 5-6 méter magas, fenyőfa alakú cseppkő előtt, amely impozáns méreteivel mindenkit bámulatba ejtett.
    Nem messze a "Fenyőfá"-tól török turbán-szerű alakzat állított meg.
    Ez a mellékjárat azonban lassacskán elszűkült, majd teljesen bezárult.
    Visszatérve a fő ághoz, a legközelebbi jobboldali mellékjárat különleges szépségű kalcit-csipkéi ejtették bámulatba a felfedező társakat.
    - Nézzétek! Ezt a cseppkőzuhatagot - kiáltott felém lelkendezve egyik elkalandozó társunk, és mi valamennyien odasiettünk.
    Valóban, a több mint 10 méteres cseppkőbe fagyott zuhatag megérdemelte a csodálatot.
    Lámpánk fénye vörös, sárga, fekete és fehér színeket csillogtatott elénk.
    A zuhatag fölötti kürtőt lámpánk fénye már nem tudta felderíteni. Magasságában elveszett a mi fényforrásunk.
    Megmámorosodtunk a föld alatti világ pazar szépségeitől; tele várakozással, tele izgalommal hol az egyik, hol a másik mellék járatba tekintettünk be.
    - Ha így folytatjuk - hívtam fel társaim figyelmét a gyorsan múló időre -, nem sokat tárhatunk fel a barlangból. Rendszeresen kell előre haladnunk. Csak így, tervszerűen kutathatjuk fel a barlang ismeretlen részeit.
    - Ez igaz - ismerték el, de hozzáfűzték, hogy ezzel az igen rövid lélegzetűre szabott kirándulással sokat úgysem végezhetünk.
    Abban valamennyien egyetértettünk, hogy minden valószínűség szerint a "Szelek barlangja" nagy kiterjedésű, cseppkőképződményekben gazdag, összefüggő barlangrendszert képez, amelynek feltárását nem napok, hanem hetek, esetleg hónapok alatt végzett rendszeres kutatómunka biztosíthatja.
    - Ezt a kirándulásunkat tudományos kutatómunkának kell követnie - állapította meg Szabó Tamás.
    Magam is ezen a véleményen voltam. A rendelkezésünkre álló rövid idő még tájékozódásra sem elég. Órámra pillantottam.
    - Nyolc óra elmúlt. Xántus és a kis Blazsek már a forrásnál ül, és várja a vízfestés eredményét. Ezt megcsináljuk, aztán tovább folytatjuk felfedező utunkat.
    Mikor a barlangkutatók egy karsztos területen eltűnő és újra előbukkanó patak összefüggéseit vizsgálják, rendszerint vízfestéssel próbálkoznak. Ha a sziklák közt eltűnő patak elviszi a fluoreszcein zöld színét, és a festett víz a karsztforrásban jelentkezik, akkor a patak által megtett ismeretlen föld alatti út egy összefüggő és elég tágas, esetleg emberek által is járható alagút kell hogy legyen. Ha az alagút valahol eltömődött, úgy, ez a "dugó" kiszűri a vízből a fluoreszcein festékanyagát, és az újra előbukkanó vízben nem fedezhetünk fel festéknyomokat.
    Előfordulhat azonban az is, hogy a föld alatti út nincs eltömítve, és az újra előbukkanó forrás vizében mégsem észlelhető a fluoreszcein zöldje, miért útközben hatalmas föld alatti tavak alakultak, s ezeknek nagy vízmennyisége annyira felhígítja a festéket, hogy az a forrásnál már nem figyelhető meg.
    Ilyenkor a barlangkutatók egy másik festékanyaghoz, a fukszinhoz folyamodnak. Ezt az anyagot az esetleges agyagos eltömődések nem szűrik ki.
    Ha a fukszin piros színe megjelenik az előbukkanó forrás vizében, akkor majdnem bizonyos, hogy a föld alatti alagút eltömődött, és ha az valamikor járható is volt, de az idők folyamán feltöltődött.
    Ilyen esetben nincs értelme barlangkutató munkával próbálkozni.
    A vízfestés olyan eszköz a barlangkutató munkájában, mint az orvos kezében a röntgenkészülék, csak éppen nem az emberi testet, hanem a hegyek belsejét járja át.
    A tudományosan képzett barlangkutató a vízfestés alapján hozzávetőleges pontossággal meg tudja állapítani, hogy a föld alatt húzódó barlangrendszer milyen hosszú, esetleg tavaktól tarkított-e ez az ismeretlen föld alatti út, avagy csak egy kis patak csörgedezik végig rajta.
    Szóval sok mindenre ad választ a vízfestés, és éppen ezért úgy határoztunk, hogy amíg Szabó Tamás és én elmegyünk a vízesésig, a többiek tovább haladnak előre a fő ágban.
    A barlangot dörgő robajjal betöltő vízesés megközelítése nem volt könnyű feladat. A vízesés előtt a patak már annyira elmélyült, hogy magasszárú gumicsizmában is igen óvatosan kellett a csúszós sziklákon lépkednünk, nehogy megmerüljünk a jéghideg vízben.
    A vízesés robaja egyre erősödött. Már csak egymás fülébe kiáltva tudtunk szót érteni. A szót elnyomta a sziklákra zuhanó víz állandó dübörgő moraja.
    Ahogy közeledtünk a vízeséshez, a patak tóvá szélesedett. Egymásra néztünk. Mindketten jó néhány barlangot megjártunk már, s így a gyakorlatból, de olvasmányainkból is tudtuk, hogy a tavat alkotó patak vizét valami feltartja és összegyűjti.
    - Nagyon gyanús ez! - kurjantotta fülembe Szabó.
    - Majd elválik - bólintottam, és mivel a patak itt már tóvá szélesedett, s igen elmélyült vizében megmerült volna csizmánk, egy pillanatra megálltunk, hogy megkeressük a továbbjutás lehetőségét.
    Jó szolgálatot tettek itt a "tapogató botok". Ezeket a körülbelül másfél méteres mogyorópálcákat a patak vízmélységének megállapítására használtuk.
    A barlang fala mellett haladva próbáltunk eljutni a vízesésig.
    - Több mint egy méter - állapította meg Tamás.
    - Nézzük meg, talán a másik oldalon sekélyebb.
    Itt lassan, óvatosan tapogatva valahogyan csak tért nyertünk.
    Igen figyelmesen kellett minden lépést kitapogatni, mert a sziklás patakfenék gödrös volt, és egy óvatlan lépés könnyen a jéghideg fürdő következményével járhatott volna.
    A barlangfal mentén egy keskeny, helyenként megszakadó párkány volt a víz alatt. Ezen haladtunk előre.
    Végre elértük a vízesés feletti sziklapárkányt.
    Lámpánk fényében a mintegy öt méter magasságból lezuhanó hatalmas vízesés fehéren tajtékozva fröccsent szét a sziklákon.
    Lenyűgöző látvány volt.
    A roppant erővel lezuhanó víz dörgő zaja betöltötte a barlangi folyosót, és valóságos vízfüggönnyel zárta el az utat. Tanakodva néztünk össze. Vajon mi lehet a vízesés mögött Talán oldalt - mutattam rá arra a keskeny sziklapárkányra, amely mindkét oldalt végighúzódott.
    Könnyen megeshetett ugyan, hogy a vízpárától nedves, csúszós sziklapárkányról belehuppanunk a vízbe, de más lehetőségünk nem lévén, ezt kellett megpróbálni.
    Mind a ketten gyakorlott alpinisták voltunk, s így nem sokat töprengtünk.
    - Gyerünk, Béla - indult meg a sziklapárkányon Szabó -, legfeljebb megfürdünk.
    A barlang sziklafalához tapadva, szerencsésen a vízesés alá jutottunk. Itt a párkány eléggé kiszélesedett ahhoz, hogy biztosan lehetett rajta közlekedni.
    Innen már láttuk, hogy a vízfüggöny alatt tovább folytatódik a barlangi folyosó.
    Valahogy áttornásztuk magunkat a patak túlsó oldalára, ahol egy cseppkövektől díszes kisebb fülkét fedeztünk fel. Ezt a cseppkőalakzatok után elneveztük a "Törpék birodalmá''-nak, a vízesés pedig a "Dörgő" nevet kapta.
    Azzal a hatalmas robajjal, mivel ez a nagyerejű víztömeg betöltötte a föld alatti világ csendjét, a vízesés ki is érdemelte szépen hangzó nevét.
    A "Dörgő" után még vagy tíz métert haladhattunk előre, a folyás irányában, ott aztán egy sziklafal elzárta utunkat. A sziklafal mentén, illetve a tó partján belegázoltunk a vízbe, és lábunkkal a falakat tapogatva megállapítottuk, hogy a víz innen már törmelékek között folyik tovább.
    - Nem lehet messze a külső karsztforrás - mondta Szabó Tamás.
    - Majd meglátjuk - feleltem, és azzal kimásztunk a vízből, amelynek a hőmérséklete plusz 8,6 Celsius fok volt.
    - Itt megfestjük a vizet - határoztuk el -, aztán visszatérünk.
    Pontosan 8 óra 35 perckor festettük meg a vízesésénél fluoreszceinnel a vizet.
    Mint később megtudtuk, a festett víz már 8 óra 42 perckor megjelent az l-es, 2-es és 3-as forrás vizében, míg a 4-dik forrásnál csak egy perccel később, 8 óra 43 perckor volt megfigyelhető. A rohanó víz tehát hét, illetve nyolc perc alatt tette meg az utat a külvilágig. A búvópatak kb. 400 m/óra átlagos sebességgel haladt föld alatti útján. Mivel a festek mind a négy forrásban jelentkezett, megtudtuk, hogy oszlik szét a víz négyfelé, hogy aztán künt négy karsztforrásban bukkanjon ismét a napvilágra.

SZIFON ZÁRJA EL UTUNKAT

    A búvópatak föld alatti útja változatos. Ahol a patak gyorsan száguldva rohan, ott a víz ereje különféle hordalékanyagot sodor magával. Ott, ahol a víz sebessége meglassul, a hordalékanyagok lerakódnak, és feltöltik a patak medrét, úgy, hogy néhol a víz szintje egészen felemelkedik a barlangi folyosó tetejéig. Ez a szifon.
    A barlangkutató útját gyakran zárja el ilyen vízdugó Ezen a vízzárakon a legbiztonságosabban csak búvárruhában lehet átkelni. Olyanféle vállalkozás, hogy valaki a víz alá bukva próbáljon átkelni a szifonon, kockázatos és életveszélyes még a legkiválóbb úszó számára is, mert sohasem lehet tudni, hogy milyen hosszú területen töltötte meg a víz teljesen a barlangi folyosót, és ilyen esetben a vakmerő vállalkozó sorsa nem lehet kétséges.
    A barlangkutatás története nem egy olyan esetet ismer, ahol a türelmetlen kutató vakmerő átkelési kísérletéért az életével fizetett.
    A szifonok által képzett akadályt azonban esetleg el lehet hárítani, ha módunk van arra, hogy a vizet elzáró gátat - esetleg robbantással - megnyissuk.
    De fáradságos munkával meg lehet kísérelni a szifont a felső járatán keresztül - ha van ilyen -, megkerülni, így újra leereszkedve a fő járatba, folytatni az utat.
    Mindezt azért kellett előrebocsátanunk, mert miután a vizes fő járatban folyás ellen tovább haladtunk, egyszer csak utunkat egy ilyen "vízdugó" zárta el.
    Tovább jutni nem lehetett. Azon töprengve tértünk vissza a "Tündérek termé"-be, ahol társainkkal a találkozót megbeszéltük, hogyan kerülhetnénk meg ezt az akadályt. Felmértük a helyzetet, és világosan láttuk, hogy csak szervezett kutatómunkával találhatjuk meg a továbbjutás módját. Búvárruha hiányában nem gondolhattunk a szifonon való közvetlen átkelésre. Meg voltunk győződve arról, hogy a barlang a vízzárón túl még folytatódik, tehát a megkerülő utat mindenáron meg kell találnunk.
    A találkozóhelyen nagy Blazseket, Daume Attilát és Zürich Pistát alva találtuk. Tőlük tudtuk meg, hogy a többiek tovább haladtak egy mellékjáratban.
    Rájuk várakozva megmértük a levegő hőmérsékletét: plusz 9,5 Celsius fok volt, tehát valamivel melegebb, mint a víz hőmérséklete.
    Volt időnk, hogy alaposan megcsodáljuk barlangunk rendkívül gazdag és igen változatos cseppkőalakzatait.
    A finom homokban egy pele lábnyomát fedeztük fel, és egy szikla mellett denevérek ürülékcsomóit találtuk.
    Később megtaláltuk a pele mumifikált testét is.
    A barlangba merészkedett kis ragadozó a külvilágra már nem tudott visszatalálni, és élelem hiányában itt pusztult éhen.
    Megilletődve álltunk meg az állatka mumifikált maradványainál, íme, ez a kis élőlény előttünk hatolt be a barlang mélyébe, s az életével fizetett ügyetlenségéért.
    Majd befelé vezető lábnyomainkra esett pillantásunk. A finom barlangi homok híven megőrizte mindnyájunk nyomát, az ember jelenlétének első jeleit a szűz fövényen ...
    Mikor jó három óra után társaink visszatértek felfedező útjukról, a legnagyobb lelkesedés hangján számoltak be arról, amit láttak. Nem volt könnyű az előrejutás, de minden fáradságért kárpótolta őket a barlangi világ csodálatos szépsége.
    Órámra tekintettem: már több mint 11 órája tartózkodtunk a barlangban. Valamennyien át voltunk ázva, és a hűvös levegőn dideregtünk, mint a kiöntött ürgék. Lilára fagyott ajakkal mégiscsak a föld alatti világ szépségeiről áradoztunk.
    - Ideje, hogy kimenjünk, csomagoljunk - adtam ki a "visszavonulási parancsot".
    Bár a citerázó társaság még szívesen nézelődött, kalandozott volna a föld alatti birodalomban, mégis mindenki belátta javaslatom ésszerűségét, és lelkes kutató-csoportunk megkezdte a "tervszerű visszavonulást."
    Nyakig sárosan és a fáradságos úttól megviselten bukkantunk ki újra a "Lélekszorító" keskeny sziklahasadékán, ahol dr. Xántus azzal fogadott, hogy amíg mi a föld alatt kalandoztunk, addig kint valóságos hóvihar dühöngött.
    A metsző hidegséggel vágó szélben bizony jót tettek a megpakolt hátizsákok, amelyeknek terhe hamarosan megizzasztotta társaságunk valamennyi tagját.
    Becslésünk szerint több mint fél kilométernyire kalandoztunk el a barlangban - ahol aztán a szifon zárta el utunkat. Nagyjából bejártuk a barlang mellékágait.
    A jellegzetesebb cseppkőképződményekről: Gyémántboglya, Kínai teaház, Török turbán, Vörös csillárok, Lándzsa, Kőlepke és az egyik végéből zuhanyt lövellő Torpedóról több fényképfelvételt készítettünk. Ugyanakkor a legelemibb méréséket - a levegő és a víz hőmérséklete - is elvégeztük.
    Világossá vált előttünk; a legközelebbi kutatásunk alkalmával minden erőfeszítésünket arra kell összpontosítanunk, hogy a főágat elzáró barlangi tavat és szifont valami úton megkerüljük, és így szabaddá tegyük a további előrehaladást.
    Arra senki még csak gondolni sem akart, hogy barlangkutatásunk a szifonnál véget ért. Társaságunk minden egyes tagja biztosra vette, hogy győzedelmeskedünk a nehézségek felett, és végig feltárjuk barlangunk titkait.

A RUNKI-TETŐ FELSZÍNI VÍZNYELŐI

    A barlangi szifon megállított utunkban. A természet elzárta a föld alatti világ titkait kutató ember elől a cseppkövek birodalmát. Mi azonban nem adtuk fel a küzdelmet.
    Meg voltunk győződve arról, hogy a Szelek barlangja nem ér véget a szifonnál. A barlangi folyosót elzáró tavon túl esetleg még hosszú kilométerekre terjed a barlangrendszer.
    Ezt a feltevésünket támasztotta alá elsősorban a barlangi bejáraton kiáramló szél ereje, másodsorban pedig a hosszan elhúzódó karsztos vonulat, amelyet a felszínen külszíni víznyelők tarkítottak.
    Legközelebbi helyszíni kiszállásunk időpontját - a nagyváradi alpinistákkal egybehangolva - 1957. április 29-re állapítottuk meg, és így volt időnk bőven térképen a barlang feletti karsztvidék tanulmányozására, amely a Runki-tető alatt egy nagy dolinát jelöl meg.
    Dolinák keletkezése karsztos vidékeken a föld alatt elhúzódó barlangrendszerek külső, felszíni jele.
    Mészkőhegységekben a felszínen végigfolyó víz egymástól éles gerinccel elhatárolt barázdákat old ki a mészkő anyagában. Ezek a bemélyedések néhány centimétertől többméteres mélységűek lehetnek.
    A megrepedezett kőzetben leszivárgó víz tovább oldja a mészkő anyagát, és nyomában egyes helyeken tölcsérszerű berogyásokat - dolinákat - képez. Ezek átmérője és mélysége különböző nagyságú, 150-200 méter és 30-50 méter mélységű is lehet. Ez a sziklákon átrohanó víz mennyiségtől, a sziklák alakjától és sok más tényezőtől függ.
    Ezek a dolinák mindazt a vízmennyiséget, amit a felszín nem bír felszívni, elnyelik, és az aljukon lévő vízlevezető nyílásokon át a föld alatti barlangrendszerbe továbbítják. A barlangi, föld alatti patakokat nagyrészt a víznyelő dolinák táplálják.
    Ha a dolina alsó, vízlevezető nyílásai eldugulnak - ami gyakran előfordul -, akkor a meggyűlt víz tavat alkot.
    Karsztos vidéken keletkező dolina-sor szinte pontosan jelzi az alatta kialakult föld alatti barlangrendszer létezését és útvonalát.
    A térkép a Runki-tető alatt nagyobb víznyelőt tüntetett fel. A terepet ismerő természetjárók szerint ezen a területen számos olyan kisebb-nagyobb víznyelő is létezik, amely nem került a térképre.
    Úgy terveztük, hogy ezen a kirándulásunkon a felszínt vizsgáljuk meg alaposan, hátha találunk egy olyan víznyelőt amelyen keresztül lejuthatunk a barlangi folyosóba, és így megkerülhetjük a szifont.
    Ezt az elgondolásunkat a Barlangkutató Intézet munkatársai is helyesnek vélték, és így ismét éledezni kezdett reményünk, hogy tovább folytathatjuk a mélységek világának ostromát.
    Miután néhány nagyváradi vendéget elkalauzoltunk a barlangban egészen a "Torpedó" zuhanyáig, onnan visszatérve két csoportra oszoltunk.
    Egy részük a barlang bejáratához ment, hogy a Gagyi András alpinista által még Kolozsváron elkészített vasajtóval avatatlanok elől elzárjuk a barlang bejáratát. Ezt már csak azért is szükségesnek tartottuk, nehogy tudatlan, kapzsi emberek azt higgyék, hogy mi itt kincsek után kutatunk, behatoljanak a barlangba és esetleg ott eltévedve elpusztuljanak, vagy tudatlanságukban letördeljék és megcsonkítsák a páratlan szépségű cseppkőképződményeket.
    Másik csoportunk pedig vezetésem alatt a barlang feletti hegyvidék részletes tanulmányozására indult. Ebben a csoportban mind tapasztalt és képzett turisták voltak, akik a terepalakulatból fel tudják ismerni az esetleges rejtett víznyelőket is.
    Indulásunk előtt már aggódva vizsgálgattuk a fejünk felett gyülekező viharfelhőket. Azonban abban bíztunk, hogy az erős szél szétzavarja azokat és így mégis nekivágtunk kutató utunknak.
    Délnyugati irányba, láncszerűen szétoszolva igyekeztünk pontosan felderíteni a terepet.
    Ahogy így előrehaladtunk, rövid időn belül úgy szétszéledtünk, hogy már nem is láttuk egymást. Egy darabig még kurjantásokkal tartottuk az összeköttetést, de amikor a tavaszi vihar tomboló erővel kitört, mindenki valami védett hely után nézett, és teljesen elvesztettük egymást.
    A felhők szinte ráfeküdtek a fák tetejére. Valósággal érezni lehetett nyomasztó súlyukat. A láthatár körös-körül vészjóslóan elfeketedett. A zuhogó esőfüggöny erősen korlátozta a kilátást.
    Egy darabig meghúzódtam egy kis tetőt képező szikla tövében, de a lezúduló víz csakhamar beáztatta menedékhelyemet.
    A szél zúgása, az eső zuhogása minden hangot elnyomott. Teljesen kilátástalan lett volna társaim után kiáltozni, és miután már úgyis bőrig áztam, úgy véltem jobb, ha mozgok és folytatom az utamat.
    Elindultam a Runki-tető felé.
    És nem bántam meg. A tomboló viharban, szakadó záporban a karsztvidék minden rejtett szépsége elém tárult.
    A máskor egyhangúnak tűnő, kopár mészkőszirteket fényesre lakkozta a rajtuk végigömlő víz. S ha Finnország az Ezer tó országa, akkor most ebben a zuhogó esőben a karszt az ezer patak világává vált körülöttem.
    Pontosan úgy, ahogy a térkép megjelölte: a Runki-tető alatt egy hatalmas víznyelőben tűnt el a lezúduló esővíz, amit a fennsík közepéről egy alkalmi kis patak is szaporított.
    Mintha egy láthatatlan karmester hirtelen leintette volna a tomboló természeti erők csodálatos szimfóniáját, a vihar hirtelen megszűnt. A komor, lila felhők meghasadtak, és mögülük előcsillant a tavaszi ég kékje.
    Ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy a fennsíkon felgyűlt vizet az a kis patak vezeti le, amely a nyugati oldalon egy szikla tövében tűnik el.
    Óvatoson leereszkedtem a víznyelő csúszós szikláin, és itt azt láttam, hogy a patakocska egy teljesen nyitott víznyelő barlangban tűnik el.
    Követtem a patak útját a föld alá. Mintegy 40-50 méterre behatoltam ebbe az elég kényelmesen járható barlangba, innen azonban - miután nem készültem fel barlangkutatásra - visszatértem.
    Pontosan megjegyeztem ezt a nyitott víznyelő barlangot, hogy bármikor megtalálhassam, és megfelelően felszerelt kutatócsoporttal megpróbáljuk majd végigjárni a patak útját.
    Az volt a feltevésem, hogy ez a patak a "Szelek barlangjá"-nak búvópataka. Számításaim szerint a barlangbejárattól mintegy öt és fél kilométernyi - természetesen légvonalban számított - távolságra tűnik el a sziklák mélyébe ez a búvópatak.
    Mire megjártam a barlangot, a megszürkült világ már tavaszi napsütésben ragyogott, és fényszikrák villantak a mészkősziklák vizesen csillanó felületén.
    Az esőlé patakokban tűnt el a dolinák mélyén, egyes szűk hasadékok pedig csak úgy ontották magukból a vizet.
    A föld alatt eltűnő hatalmas vízmennyiség útját figyelve, hirtelen elém villant: mi lenne, ha most kutatócsoportunk valahol a "Szelek barlangjá"-nak mélyén tartózkodna?!
    Megborzongtam még csak a gondolatára is, mert bizony a váratlan felhőszakadás nagy veszedelmet zúdíthat a föld alatt tartózkodó barlangkutatókra.
    Elképzelem, hogy valahol a Torpedó körül gyönyörködünk a cseppkövek szépségében, mikor távolról, mintha tízezer száguldó lovas patája dübörögne felénk. A mély zúgás közeledésében van valami félelmetes.
Egymásra nézünk. Tanácstalanodunk, nem tudjuk még mi az, ami felénk dübörög, de érezzük a veszélyt.
Lámpánk lángja hirtelen lobogni kezd, mintha óriások lehelete oltogatná. Aztán egyszer csak a barlangi folyosó sötét hátterében, mint egy zúgó, rohanó tajtékos fal, megjelenik az árvíz hulláma.
    Mire eszmélnénk, már keresztülcsapott rajtunk. Lámpánkat magasan fejünk fölé emelve, derékig érő vízben gázolunk a közeli sziklaomlás meredek lejtője felé. Minden erőnket latba kell vetnünk, hogy a mellettünk gyorsvonat sebességével elzúgó áradat le ne verjen.
    Fehér tajték-szigetek suhannak el mellettünk.
    Felmászunk a sziklaomlásra. Egyre feljebb kell kapaszkodnunk, mert a rohanó víz utánunk nyúl. Már csak meghajolva tudunk gubbasztani a sziklaomláson, a víz mégis már lábunkat nyaldossa.
    Mi lesz, ha teljesen betölti a folyosót, ha ellep minket az ár? Talán úszva megpróbálhatunk az egyik nagy terembe elvergődni, ha az ár oda nem vág valami sziklához.
    A víz szintje azonban már nem emelkedik. Boldog, megkönnyebbült sóhajjal nézünk egymásra.
    Várjuk az apadást ... addig a barlang foglyai vagyunk.
    Mindegy. Ezúttal szerencsénk volt. Megmenekültünk.
    Valahogy így van. Számtalan esetben olvastam barlangkutatók leírásaiból. Olyanról is tudok, amelyik nem végződött ilyen szerencsésen, ahol egy hirtelen zápor emberéleteket követelt áldozatul ...
    Magam még nem éltem át ilyen föld alatti árvizet, de nem is szeretnék. Hálásan pillantok fel a kék égről rám ragyogó napra, aztán meggyorsítom lépéseimet a menedékházban lévő tanyánk felé.

PRÓBÁLKOZÁS A RUNKI-TETŐ VÍZNYELŐJÉNÉL

    Tudományos körök az első pillanatban némi fenntartással fogadták a "Szelek barlangjá"-nak felfedezéséről szóló beszámolóimat. A további kutatómunka azonban - amelyet már a kolozsvári "Vasas" munkás sportegyesület alpinista szakosztálya is a leglelkesebben támogatott - bebizonyította, hogy nem voltak túlzottak feltevéseim, amelyek szerint a "Szelek barlangjá"-ban hazánk egyik legnagyobb és természeti szépségekben, cseppkőképződményekben gazdag barlangrendszerét fedeztük fel.
    A Kolozsvári Barlangkutató Intézet tudományos munkatársai egyre nagyobb érdeklődéssel kapcsolódtak be a barlang további feltárásának munkálataiba.
    Amíg a Barlangkutató Intézet szakemberei megkezdték a barlang tudományos feldolgozását, mi tovább folytattuk a küzdelmet, hogy túljuthassunk a barlangi szifon zárján és továbbhaladhassunk föld alatti utunkon.
    Ha a Runki-tető víznyelőjének összeköttetése lenne a barlang vizes járatával, esetleg ezen a víznyelőn keresztül bejuthatunk a mélységbe, és megkerülhetjük a szifont.
    A Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyvenedik évfordulójának napján, 1957. november 7-én indultunk el a festői szépségű Misid völgyébe, hogy a Runki-tető víznyelőjét ebből a szempontból alapos vizsgálat alá vegyük.
    Amíg mi a víznyelő felé igyekeztünk, addig Gagyi András, Zelenka Károly, Gábor Ferenc, Nyerges János és Körössy Gabriella autógumi tömlőkből készített tutajon a föld alatti szifon alapos vizsgálatára indultak.
    A föld alatti tó és szifon titkának kifürkészésére kedvezőnek mutatkozott a rendkívül alacsony vízállás, és barátaink abban is reménykedtek, hogy ez az alacsony vízállás megnyitotta a szifont, így esetleg átkelhetnek rajta.
    Mielőtt elváltunk volna, lelkére kötöttem a szifonos csoport tagjainak, hogy óvakodjanak minden kalandos vállalkozástól, és ha megnyílt a szifon, csak úgy keljenek át, ha azt minden nagyobb kockázat nélkül megtehetik.
    Állandóan figyeljék a vízállást, és ahogy a legcsekélyebb emelkedést észlelik, azonnal térjenek vissza, mert a szifon nemcsak az előrejutás, hanem a visszatérés útját is elrekesztheti előttük. Márpedig arra még gondolni se jó, hogy mit jelent az örök éjszaka birodalmában a rabság.
    Megígérték, hogy a legnagyobb körültekintéssel kutatják át a tó és a szifon környékét, és inkább eredménytelenül térnek vissza, mintsem az életüket kockáztassák.
    Ezek után ők a barlangi bejárat, mi pedig a Runki-tető felé indultunk.
    A Misid völgyének természeti szépségei bőven kárpótoltak minket fáradságunkért.
    Utunkon pontosan megfigyeltük, hogy a völgynek mintegy 3 km-es szakasza zárt, és ezen a részen nem fordul elő egyetlen mellékvölgy sem.
    Ez a megfigyelésünk arra engedett következtetni, hogy a völgytől nyugatra elterülő karszt-vidék vizeit a Szelek barlangja gyűjti össze.
    Elmaradtak mellettünk a rendkívül változatos formájú mészkősziklák, és ezzel együtt megjelent az első mellékvölgy is, amelynek alján gyérvizű patak csörgedezett, a völgy elején pedig egy bővizű karsztforrást fedeztünk fel.
    A kis patak eltérése után, amely egy második mellékvölgyből kanyarodott ki, egy száraz patakmederben haladtunk tovább a vízgyűjtő felé.
    Félórás út után egy, a Runki-tető felől érkező nagyobb patakot találtunk. Követtük a víz folyását. A patak nemsokára homokrétegen keresztül szűrődve eltűnt a föld alatti ismeretlenbe.
    Miután úgy véltük, hogy ez a patak a barlang esetleges víznyelője, fluoreszceinnel megfestettük a vizét. Nem tudhattuk, hogy milyen vastag homokrétegen szűrődik át a búvópatak vize, de sok reményünk nem volt arra, hogy a fluoreszcein zöld színe megjelenik a Szelek barlangja forrásainak vizében. A homokrétegen kívül még az igen alacsony vízállás se kecsegtetett sok jóval.
    Mindenesetre mi a festéket beleöntöttük a vízbe, és egy darabig figyeltük, mint nyeli el a földalatti ismeretlen a megfestett vizet.
    Aggodalmunk valóra vált. A festék nem jelent meg a barlangi forrásoknál, tehát nem állapíthattuk meg ennek a víznyelőnek a Szelek barlangjával való összeköttetését.
    A sikertelen vízfestő kísérlet után tovább folytattuk utunkat a Runki-tető irányába. Rövid idő után, a hegyvonulat keleti oldalában több kisebb forrásra bukkantunk. Ezek táplálták a Misid völgye felé siető és az általunk megfestett patakocskát.
    Már közel jártunk a tetőhöz, amikor az egyik kanyarodónál két őzet pillantottunk meg. Erdeink kecses lakói - mintha csak megérezték volna, hogy tőlünk nem kell tartaniuk - egész közelre bevártak minket.
    Kíváncsian forgatták fejüket, figyelték a meredek oldalban kapaszkodó társaságunkat, és csak mikor már közvetlen közelükbe értünk, iramodtak neki a bokrosnak.
    Utolérhetetlen könnyedséggel, szinte a levegőben úszva át az útjukba kerülő bokrokat. Időnként meg-megálltak és visszabámultak ránk. Szemmelláthatólag nem nagyon féltek, éppen csak hogy odébb álltak az utunkból.
    A kedves kaland után jókedvűen kapaszkodtunk fel a Runki-tető kilátótornyába, hogy innen vegyük szemügyre a környező havasok világát.
    Tiszta, jó látási viszonyok mellett tehettük, mert csak egészen finom kékes ködpára lebegett a völgyek felett.
    Délre a Bihari-havasok csúcsai, keletre a fenyvesekkel borított Gyalui-havasok sziklás lánca övezte a szemhatárt. Északra a Meszes erdős vonulatai, nyugatra pedig a Réz és a Kodru magasba nyúló bércei szegélyezték ezt a gyönyörű körképet.
    Felhőtlen ég kékje borult felénk. Körös-körül a lenyűgöző szépségű táj.
    - Csodálatos! - tört ki belőlünk az őszinte elragadtatás -, érdemes volt ide felkapaszkodnunk.
    Valamennyien hegyeket járó természetrajongók voltunk. Többé-kevésbé bejártuk már szép hazánk minden valamirevaló hegységét. Láttuk már a hegyek napkeltét, amikor keleten meghasad a gyöngyházszínű égbolt, és a kelő nap veres fényében szinte lángba borulnak a sziklák, és láttuk mar havasok mögé bukó nap búcsúját, amikor fényével bronzvörösre festi a fenyők csúcsát, és árnyak kúsznak elő a fák odvas mélyéből. Láttuk, hogyan lobban utolsót a fény a felhők fodrán, és hogyan gyúl ki az első szikrázó csillag a hegyek elsötétült gerince felett.
    Láttuk a havast napsütésben, mikor margarétát dajkáltak az erdők tisztásai, és vadul zúgó viharban, mikor villámokat szórtak a mélyen futó felhők.
    Úgy éreztük, hogy hálával tartozunk sorsunknak, amiért ebben a fenségesen szép világban élhetünk.
    Most is jó darabig gyönyörködtünk a kilátásban, és talán estig is ott bámészkodtunk volna, ha Fényes Gyurka, egyik nagyváradi alpinista barátunk nem emlékeztet arra, hogy még tervbe vettük a Runki-tető alatti víznyelő barlang átkutatását.
    - Szálljunk le talán a felhők közül - javasolta tréfás jókedvvel és nézzük meg mit rejteget a hegyek mélye! Nemsokára már kutatásra beöltözötten ott álltunk a víznyelő barlang bejáratánál.
    Az első métereken különösebb nehézségeink nem voltak. Kényelmesen, állva haladhattunk előre, de aztán, egyszerre csak bezárult előttünk a barlangi folyosó.
    - A patak vize tovább halad - kezdtük részletesen átvizsgálni a barlangot -, tehát nekünk is meg kell találni az utat.
    A víz egy nagy, a szikla közé szorosan beékelődött fatuskó mögött tűnt el.
    Ezt a tuskót, amelyet nagy esőzések áradásai sodorhattak ide, valahogy el kell távolítanunk.
    A "fadugót" először körbeástuk, és amikor így meglazítottuk, kötéllel átkötve megpróbáltuk kirángatni helyéből.
    Nehezen, de végül mégiscsak kifordult a helyéből. Mögötte egy alacsony, de azért hasoncsúszva járható folyosó nyílott meg előttünk.
    Mint a kígyók, úgy csúsztunk be ebbe az igen szűk járatba.
    A menetet én vezettem.
    Szerencsénk volt, mert a patak alattunk csörgedezett, és így nem kellett iszapban és vízben csúsznunk előre.
    A csúszó-járat néhány méter után kitágult. Mennyezete hirtelen felemelkedett, és a folyosó egy szakadékba torkollott.
    Ez a szakadék számunkra nem jelentett komolyabb akadályt.
    Előkerültek köteleink, és egy-kettőre leereszkedtünk a szakadék fanekére, ahol a mennyezet már kupolaszerűén borult a fejünk fölé, és itt már erősen szennyezett, csokoládébarna cseppkövek is jelentkeztek.
    - Csak tovább, előre - sürgettek a hátulmaradottak.
    Nem is vizsgálódtunk itt sokat, hanem igyekeztünk előbbre jutni.
    Eleinte úgy látszott, hogy ez minden nehézség nélkül sikerül, de néhány méter után egy újabb és ezúttal már sokkal mélyebbnek látszó szakadék állította meg előretörésünket.
    A patak vize ennek az oldalán hullt csörgedezve a mélybe.
    - Csak ez hiányzott még nekünk - sóhajtotta a hátam mögött Fényes, aki soha se vesztette el jókedvét -, itt a zuhany.
    Rövid tanácskozás után a szakadék túlsó oldalán leereszkedtünk a mélybe. Itt megmenekültünk a zuhanytól, és aránylag szárazon értünk le a mintegy tízméteres szakadék fenekére.
    Homokos fülkében álltunk. A felülről lecsörgedező víz itt kisebb tavat alkotott. Valószínűleg úgy szivárgott tovább innen.
    Alaposan átvizsgáltuk ennek az üregnek minden részét, de továbbhaladásra semmi remény se volt.
    Mikor felpillantottunk, a fejünk felett sziklák közé ékelődött faágakat vettünk észre.
    Megborzongtunk erre a látványra, mert ez azt jelentette, hogy nagy esőzések idején ebbe a homokos, kútszerű üregbe zúdul az ár. Az alacsony folyosó, amelyen kígyócsúszással valahogy átvergődtünk, vizet ont. Elzárul az egyetlen kivezető út is. Az üreg megtelik vízzel.
    Nem nehéz elképzelni, mi a sorsa annak, akit egy felhőszakadás éppen ebben az üregben talál.
    Mindenesetre sürgősen visszafordulunk, és amilyen gyorsan csak tudunk, igyekszünk kikerülni ebből az egérfogószerű csapdából.
    Egyöntetű véleményünk szerint a föld alatti tó homokos feneke egy igen vastag szűrő dugó lehet, mert csak kevés vizet enged át. Ezen az úton sehol sem lehet reményünk a továbbhaladásra.
    A természet ez alkalommal is leküzdhetetlen akadályt állított utunkba. Tehát máshol kell folytatnunk kutató munkánkat.
    A szifonos csoport kutatása sem járt eredménnyel. A tutajnak használt autógumitömlők nem váltak be. Megmerültek az emberi test súlya alatt, így Gagyi Bandi félig úszva, félig tutajozva kutatta végig a föld alatti tó és a szifon környékét.
    Csak az tudja ezt a hősies vállalkozást értékelni, aki már rászánta magát arra, hogy 8,5 Celsius fokú vízben fürödjék.
    Gagyi ezt is megtette, de mégse tudott meg egyebet, mint azt, hogy a szifon még a legalacsonyabb barlangi vízállás mellett sem enged utat a sötétség birodalmába bemerészkedő kutató számára.
    Érthető, hogy bizony kissé lehangoltan készülődtünk hazafelé, de azért nem adtuk fel a reményt, hogyha nem is a szifonon vagy a Runki-tető víznyelőjén keresztül, de azért mégis csak megtaláljuk valahogy a továbbvezető utat.
    Az most már teljesen világossá vált előttünk, hogy elsősorban a barlang mellékjáratait kell alaposan átkutatnunk, ha meg akarjuk kerülni a szifont és folytatni a cseppkövek világának felderítését.
    Volt még egy szabad napunk. Harmadmagammal - Gábor Ferivel, Vígh Palival és egy hozzánk csatlakozott fiatal, kezdő, de lelkes természetjáróval, Benkő Istvánnal - elindultunk a sonkolyosi karsztvidék felé.
    Az volt a célunk, hogy az Izbîndis karsztforrás felett levő szárazbarlangot vesszük ez alkalommal alaposan szemügyre. Ez a barlang is a "Szelek barlangjá"-val kapcsolatos karsztterületen fekszik, és úgy gondoltuk, nem árt, ha megismerjük.
    Nem fűztünk nagy reményeket ehhez a kiránduláshoz, nem is fűzhettünk, mert tudtuk, hogy a nagyváradiak már több alkalommal is megjárták ezt a barlangot. Egyáltalán nem látszott valószínűnek, hogy mi valami rendkívülit fedezünk fel benne, bár azért ezt sem tartottuk éppen lehetetlennek.
    Nem egyszer előfordult már a barlangkutatás során, hogy egészen apró, teljesen lényegtelennek látszó dolog segítette elő a nagy felfedezést. Miért ne történhetne meg ez velünk is?
    Igaz, hogy a nagyváradiak többször bejárták már ezt a száraz barlangot, de mi egészen más szempontból vizsgáljuk át, és az, ami az ő szemükben semmiségnek tűnhetett, nekünk esetleg nagy segítségünkre lehet a Szelek barlangjának feltárásában.
    Elmaradtak mögöttünk Sonkolyos házai. Szorosan az Izbîndis patak mentén haladtunk felfelé, a tízfalusi határ irányába.
    Már a faluvégi malmot is elhagytuk, mikor egy kis kitérővel megtekintettük hazánk egyik legnagyobb karsztforrását.
    A rendkívül bővizű, nagy patak egy hirtelen letörő mészkősziklafal aljából bukkan elő, hogy aztán sietve elkanyarodjon a Sebes-Körös felé.
    Rövid pihenő után tovább folytattuk utunkat. Innen a felfelé vezető, teljesen száraz és víztelen völgy a "Falu völgye" nevet viseli. Szemmel láthatólag csak nagy esőzések alkalmával folyik le ezen a völgyön a felszíni esőlé. Ez már jellegzetesen száraz, teljesen kopár karsztvidék.
    A búvópatak kibúvása felett mintegy 30 méteres magas sziklafal oldalában, körülbelül 10 méteres magasságban sötétlett az általunk keresett barlang bejárata. Közvetlenül egy elcsenevészesedett fa vert gyökeret a szikla repedésébe, úgy, hogy lombjával részben takarta a barlang bejáratát.
    - Oda kell felkapaszkodnunk - nézegette Vígh Pali a barlang bejáratát.
    Rövid tanácskozás után mégis abban állapodtunk meg, hogy inkább felülről leereszkedve közelítjük meg a barlangot, mert ez az út könnyebbnek ígérkezett.
    Egyedül Benkő barátunk nézegette elkeseredve a sziklafal oldalában sötétlő barlangot. Sehogyse tudta elképzelni, hogy alpinisták számára egy ilyen leereszkedés gyerekjáték számba megy.
    - Egyszer meg kell kezdeni, öcskös - biztatta egy barátságos hátbavágással Vígh Pali.
    - Ne törődj semmivel. Kötélbiztosítással úgy leeresztünk, mint egy csomagot - indult neki a kapaszkodónak Gábor Feri, mert ahhoz, hogy leereszkedhessünk, bizony előbb meg kellett mászni a sziklát.
    A bokros, füves oldalban különösebb nehézség nélkül felkapaszkodtunk a barlang feletti sziklapárkányig, ahol egy fagyökérhez erősítettük kötelünket. Miután meggyőződtünk arról, hogy a gyökér kibírja a terhelést, egymásután leereszkedtünk a barlanghoz.
    Minden simán ment, csak Benkővel volt egy kis baj. Szokatlan volt számára egy szál kötélen függve a mélység felett lebegni és a félútról vissza akart térni. Mi azonban nem hallgattunk rá, és így szegénynek nem volt más választása, mint tovább ereszkedni. Valóban úgy ért a barlang bejáratához, mint egy csomag.
    - Na, ugye, nem is olyan rettenetes? - évődött barlangkutató újoncunkkal Vígh Pali, miközben leoldozta a biztosító kötelet a fiú oldaláról.
    Mindenesetre ott voltunk valamennyien a bejáratnál.
    Nem sokat gondolkoztunk, hanem nekivágtunk az előttünk sötétlő barlangfolyosónak.
    Kisebb termen haladtunk keresztül. Karbidlámpáink fénye régi cseppkőképződményeket világított meg.
    Beljebb a barlang padozatát jobbára megkövesedett tufagátak képezték. Ezeken a medencéken jól látszott, hogy már régen nem volt bennük víz. A patak elhagyta ezt a felső medrét, és - ki tudja mikor - lejjebb költözött, a mai, alsó medrébe.
    Talán vagy hatvan-hetven métert haladtunk előre az egyre jobban szűkülő folyosón, amikor további utunkat egy cseppkővel benőtt fal zárta el.
    - Itt nincs mit keresnünk - állapítottuk meg, és visszafordultunk, mert nem volt kétséges, hogy a barlang végére értünk.
    Visszafelé már jobban körülnéztünk. Lépésről-lépésre átvizsgáltuk a folyosó minden zugát, és az egyik cseppkőmedence mellett, közvetlenül a fal tövében egy kisebb nyílást fedeztünk fel.
    Bevilágítottunk és láttuk, hogy ez egy alsóbb folyosó nyílása, amely tovább folytatódik.
    A szűk nyíláson éppen csak be tudtunk csúszni, de a folyosóban már lábon állva közlekedhettünk.
    A folyosó iránya a feltételezett vizes járat felé haladt, és az alját helyenként nedves agyag borította. Ebből arra lehetett következtetni, hogy nagy esőzések idején a becsurgó víz útja erre vezet, és valahol itt szivárog le a vizesjáratba.
    Mindenesetre: a jelek biztatóak voltak.
    - Előre! - kurjantotta el magát Vígh Pali, és az élre tört.
    Nem sokáig, mert úgy 30-35 méter után omlás zárta el a folyosót.
    Egy darabig még reménykedve vizsgálgattuk az omlást, nem lelünk-e rést rajta, de az már szinte megkövesedve állta el utunkat.
    - Nincs tovább - tanácstalanodtunk még az omlás előtt, amikor az agyagos omladékon egy barlangi bogarat vettem észre.
    - Hopp! - fogtam el ezt a barlangi élőlényt - szpeológus barátaink örülni fognak neked.
    Hamarosan szeszbe került, és tovább vizsgálgattam az omladékot, hátha előkerül a párja.
    Egy csontdarab vége fehérlett elő az omladék közül.
    Óvatosan kifejtettem az agyagból. Barlangi medve (Ursus spelaeus) csigolyacsontja volt.
    - Hát ez, hogy kerülhetett ide? - csodálkozott Vígh Pali.
    - Lehet, hogy a víz sodorta be - nézegettem elgondolkozva a kőkorszak idejéből származó csontot, amely íme: az emberiség őskorából, a történetelőtti idők üzenetét közvetítette most felénk.
    - Nézzük meg, nincs-e több is - fogott neki az agyagos omlás átvizsgálásához Gábor Feri.
    - Csak nagyon óvatosan, nehogy tönkre tegyük ezeket az őskori leleteket - figyelmeztettem buzgólkodó társaimat.
    Néhány nagyobb szikladarab eltávolítása után előkerültek a lábszáraik, a medence és a bordák csontmaradványai.
    - Álljatok csak meg! - szakítottam meg a munkát. Valamennyien kérdőn néztek rám.
    - Figyeljetek csak ide - folytattam az ásás közben elém villant gondolatsort -, nem tűnt fel nektek, hogy a csontok egymás mellől kerülnek elő?
    - Igazad van - nézett rám Gábor Feri -, de mit akarsz ezzel mondani?
    - Azt, hogy ennek a barlangi medvének csontjait nem hordhatta ide a víz, mert akkor egy darab innen, más darab meg máshonnan kerülne elő. Ezt az őskori állatot az omlás temette el.
    Kissé hitetlenkedő zúgás kísérte megállapításomat.
    - Várjatok, bebizonyítom állításomat. A csontváz fekvése szerint, körülbelül itt kell lenni a koponyának. Nézzük meg. Ha ott van, akkor feltevésem be van igazolva. Ott, a felső, jobb sarokban keressük!
    A megjelölt helyen óvatosan tovább ástunk, és néhány perc múlva előkerült a koponyacsont.
    Morzsánként szűrtük át az agyagos törmeléket, és szinte a teljes csontváz minden darabkáját sikerült összegyűjtenünk. Mégpedig egészen jó állapotban.
    Mire mindent kiszállítottunk a barlang előtti sziklapárkányra, már teljesen besötétedett.
    Becsomagoltunk, hogy az értékes leletet hiánytalanul leszállíthassuk, aztán leültünk, hogy a leereszkedés előtt szusszanjunk egyet.
    A távolban apró fények remegtek. Biztató, hívó üzenetei az emberi közösségnek. Mindnyájan holnapi munkánkra gondoltunk.
    A gondosan mohába csomagolt csontok épségben értek be a Kolozsvári Barlangkutató Intézetbe, és mi ugyancsak fáradtan, de azzal a jóleső érzéssel tértünk otthonunkba, hogy valamivel ismét előbbre vittük a barlangkutatás tudományát.

A FÖLD ALATTI VILÁG OSTROMA TOVÁBB FOLYTATÓDIK

    Közben a tudomány emberei is bekapcsolódtak a munkába.
    A barlang feltérképezésével foglalkoztak, és megállapították, hogy a barlang jura mészkőrétegben képződött, de az emeleti részein itt-ott dolomittal is találkozunk, bejáratának tengerszinti magassága 360 méter. Levegőjének nedvességtartalma 100%-os és teraszos formájú lerakódásaiban nagy mennyiségű aluviumi homokot tartalmaz. Kalcit és gipszkristály képződményei gazdagok, és valószínű, hogy az eddig feltárt terület csak kisebbik része az igen nagy kiterjedésű barlangrendszernek.
    Feltevéseinket tehát - bizonyos óvatos megfogalmazásban - tudományosan is alátámasztották.
    Ez nekünk elég volt.
    Fel tehát a titokzatos föld alatti világ további ostromára!
    Hétvégi szabadidőnket, beleértve az éjszakáinkat is, a barlangban töltöttük.
    A barlang bejárható részeit a kolozsvári egyetem egy tanári csoportja is megtekintette, és a legnagyobb elragadtatással nyilatkoztak annak szépségéről.
    Kutatásainkat most már mi is pontosan megbeszélt tervek szerint végeztük. Csoportokat alakítottunk, és felosztottuk magunk közt a tennivalókat.
    Amíg Szabó Tamás csoportja a föld alatti csodavilág szépségeit színes fényképfelvételeken igyekezett megörökíteni, addig egy másik csoport Müller Ádám vezetésével a mellékjáratok térképezésével foglalkozott.
    A harmadik csoport pedig - velem együtt - a szifont megkerülő felső ághoz vezető mellékjáratot kutatta. Rajtam kívül ennek a csoportnak a tagjai: Gábor Ferenc, Fodor P. Ádám, Molnár Attila, Vígh Pál és Zonda Ödön voltak.
    Az 1958. január 26-ra virradóra a Torpedó zuhany közelében, attól mintegy 80 méterre, egy felső kürtőnyílásba tornásztuk fel magunkat. Ezen keresztül egy kisebb, teremszerű üregbe értünk, ahol a bejárattól mintegy 400 méterre lehettünk.
    Rövid vizsgálódás után a terem felső részében, úgy 8 méteres magasságban, a járat folytatását véltük felfedezni.
    Gábor Feri mászta meg elsőnek a meredek sziklafalat. Alig ért fel, máris közölte velünk, hogy a járat meredékesen tovább folytatódik felfelé. Azzal már el is tűnt karbidlámpájának fénye a folyosószerű járatban.
    Egymásután kapaszkodtunk fel mi is. Elöl levő társunk már hátra kiáltva közölte, hogy készüljünk fel újabb sziklamászásra, mert a folyosón úgy 15 méter után egy másik sziklafal - zár van.
    Ezt a sziklafalat is Gábor Feri mászta meg elsőnek, és így ő lett az a szerencsés, aki először lépett be a barlang emeleti ősjáratába, amely méreteiben sokszorosan felülmúlta az alsó, újabbkori vizesjáratot.
    - Megnyílt előttünk a barlang! - kiáltottunk boldogan ölelkezve, aztán szinte versenyszerűen igyekeztünk előre. Helyenként szinte futva haladhattunk. Ügy látszott, valóban, kilométerekre terjedően utat találtunk a föld alatt.
    Ház nagyságú, leszakadt sziklatömböket kerülgetve, szinte megmámorosodva az örömtől törtünk előre.
    Néhol a homok valóságos sivatagot teremtett a barlang folyosójára.
    Így értünk az első, hatalmas méretű terembe, ahol az az érzés fogott el bennünket, mintha csak apró hangyák lennénk ebben a végtelen kiterjedésűnek érzékelt föld alatti csarnokban.
    - Ez az "Óriások pihenője" - kiáltotta valamelyikünk, és itt mi is rövid, lélegzetvételnyi pihenésre szántuk el magunkat.
    Utunkon, és itt a teremben is, szőlőfürtszerű kalcitkristályok díszítették a falakat.
    Tovább haladva, jobbról és balról is újabb oldalágak tűntek fel, de mi ezekkel a mellékjáratokkal nem törődtünk, és csak azon igyekeztünk, hogy az emeleti főágon minél mélyebbre hatoljunk.
    Miután két igen mélynek látszó szakadékon is vigyázva átkeltünk, egy újabb emeleti ágat fedeztünk fel magunk felett.
    Felkapaszkodtunk ide, és itt egy ágas-bogas kalcitkristályokkal ékes kis terembe jutottunk, amelyet szépsége miatt "Meseország"-nak neveztünk el.
    Innen már jónak láttuk, hogy jelzésekkel lássuk el útvonalunkat, mert attól tartottunk, hogy a szerteágazó folyosókban eltévedünk.
    Körülbelül 1000 méteres út után egy sziklaomlás zárta el ezt az emeleti folyosót. Miután már mintegy hat órát bolyongtunk a most felfedezett emeleti ágban, elhatároztuk, hogy megkezdjük visszavonulásunkat.
    Közben az egyik homokos részen apró, tűszerű kristályokat láttam.
    Figyelmeztettem társaimat, hogy ne tapossák le ezeket a csillogó ékességeket. Mint később kiderült, ezek a nagyon finom és szeszélyes rajzú gipszkristályok a homokban képződnek.
    Ez alkalommal félnapot meghaladó időt töltöttünk a barlangban minden pihenő nélkül, de egyikünk sem érzett semmi fáradtságot. A siker megmámorosított, akár egy egész napot is vígan bolyongtunk volna ebben a csodálatos szépségű barlangi világban.
    Az emeleti őság felfedezése, amely kilométerekre megnyitotta előttünk az utat, a továbbiakban igen nagy jelentőségűnek bizonyult.

*

    Sikerünk lázba hozta a Barlangkutató Intézet munkatársait is. Mikor 1958. március 7-én újra a barlanghoz indultunk, már velünk tartott dr. Coman Dániel, az intézet vezetője is.
    Ez alkalommal - rajtunk kívül - csoportunk tagjai: Müller Ádám, Daniló Zoltán, Gábor Ferenc - aki világért se mulasztotta volna el ezt az alkalmat, hogy tovább ne hatoljon a barlangban - Vígh Pál és Fodor P. Ádám.
    Az esti órákban érkeztünk a révi menedékházhoz. Nem tudtuk eldönteni, hogy mitévők legyünk. Voltak, akik azonnal a barlanghoz akartak menni és megkezdeni a kutatást, mások azzal érveltek, hogy egy nyugodt éjszakai pihenés után többet végezhetünk. A józan ész ezt az utóbbi javaslatot támogatta, mert figyelembe kellett vennünk, hogy úgyszólván az üzemi munkahelyünkről indultunk barlangi felfedező utunkra. Végül is szavazatra bocsátottuk az ügyet. Egy szótöbbséggel úgy alakult a helyzet, hogy erre az éjszakára letanyáztunk a menedékháznál, és onnan csak másnap reggel, de jól kipihenten vonultunk fel a barlangi világ további ostromára.
    Így is, délelőtt 11 órára már a csomagjainkkal együtt a "Tündérek termé"-ben voltunk.
    A magunkkal hozott kötéllétrák megkönnyítették előrehaladásunkat, és egy óra múlva a felső, emeleti bejáró kezdeténél tartottunk ebédszünetet.
    Innen először az ősjárat egyik alsóbb, eddig be nem járt részét vettük vizsgálat alá, amely igen szép, apró kristályoktól volt ékes. Ezt a folyosót 40 méter után törmelékomlás zárta el. Nem tettünk további erőfeszítést az akadály esetleges eltávolítására, hanem visszatértünk, hogy az ősjáratban haladjunk előre.
    Az első, rohamszerű felfedező utunkon sok minden elkerülte figyelmünket, ami a szakavatott barlangkutató tudóst, dr. Comant bizony megállásra késztette.
    Egy helyen a barlangi folyosó érdekesen csillogó mennyezete vonta magára figyelmünket. Itt a sziklákat vékony, fehér, rózsaszín, sárga, piros és barnásban játszó csillogó zománckristály vonta be.
    Lámpánk lobogó fénye csodálatos csillogásban ragyogtatta elénk a barlangi folyosónak ezt a részét.
    Coman és Daniló fényképezőgépei munkába léptek. De alig csináltak néhány felvételt, már az egyik még be nem járt mellékfolyosóba elkalandozott társunk lelkes kiáltozással hívott magához, mert azt a részt koromfekete gipszkristályok zászlószerűen lógó képződményei népesítették be.
    Coman és Daniló újra fényképeztek.
    Most, hogy így lassan, vizsgálódva haladtunk, mindannyiunkat ámulatba ejtett a föld alatti világ csodálatosan gazdag szépsége. Csak egyedül Gábor Feri türelmetlenkedett, ő már szeretett volna továbbfutni az ismeretlen mélységek felé.
    Az első szakadéknál kötéllétrán leereszkedtünk a 12 méteres mélységbe, majd egy kisebb termen keresztülhaladva, egy ismét lefelé vezető keskeny kürtőn lejutottunk az alsó vizesjáratba. Sajnos, amint jobban körülnéztünk az ismerős barlangi részen, megállapítottuk, hogy a szifon előtt és nem mögötte vagyunk.
    Visszatérésünk alkalmával, Vígh Palit a keskeny kürtőben egy meglazult szikladarab úgy beékelte, hogy csak hosszas küszködés után tudta magát igen "szorult" helyzetéből kimenteni. Éspedig úgy, hogy a jókora szikladarabot valahogy átgyúrta maga mögé és a mélybe ejtette. Szerencsére ő volt az utolsó. Mi már felülről figyeltük birkózását a szikladarabbal.
    Ilyesmivel minden barlangkutatásnál számolni kell, éppen ezért még a túlzottnak látszó óvatosság sem árt.
    Addig kalandoztunk a mellékjáratok és a lefelé vezető kürtők útvesztőjében, hogy végül már nem tudtuk pontosan megállapítani hol vagyunk.
    Egy pillanatra a hideg borzongatta végig hátamat. Borzalmas lenne tanácstalanul bolyongani a föld alatti folyosók útvesztőjében. Még addig, amíg lámpáink fénye eloszlatja az örök éjszaka birodalmának sötétségét, megmarad a remény. De ha a lámpafény utolsót lobban és az eltévedt barlangkutatóra borul a sötétség ... Még elképzelni is rossz.
    Azonban soha, még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad belenyugodni a pusztulásba. Az ember nem vesztheti el az önuralmát, nem eshet kétségbe, hanem emlékezőtehetségét megfeszítve küzdenie kell a helyes út felismeréséért ... És ilyenkor, az ember rendszerint győz a természet erőivel vívott harcban.
    A kétségbeesés, a kapkodás - biztos pusztulás.
    Az önuralom, a hidegen mérlegelő ész uralma az idegek felett: a győzelem.
    A mi esetünk azonban távolról se volt ilyen tragikus. Nem tévedtünk el, hanem csupán egy pillanatra, néhány percre elvesztettük a tájékozódás fonalát. De amint jobban utána néztünk, megtaláltuk a visszafelé vezető utat a kanyargó folyosók rengetegében, és máris biztosan meneteltünk a kijárat felé.
    Ez alkalommal több mint 16 órát tartózkodtunk a barlangban. Éjjel két óra volt, amikor fejünk felett ismét a csillagos égbolt ragyogott.
    Nem mondom, jó és biztonságos érzés nézni a csillagokat és hallgatni az erdők zúgását. Valahogy még annak a kis lángbagolynak is örültünk, amely ebben a hajnal felé közelgő órában felénk kiáltozta az erdő titkát.
    A halott, a komor és hallgatag föld alatti világ után - bármilyen fáradtak is voltunk - jó volt tudni, hogy ismét az élők világában járunk.
    Csak Gábor Feri barátunk dohogott elégedetlenül, mert ő arra számított, hogy a legutóbbi sikeres előretörésünket folytatva, újra az ismeretlen, a titokzatos melységeket rohamozzuk.
    - Még azt az utat se jártuk be - mormogta mellettem -, amit a múltkor megtettünk, így sose ismerjük meg barlangunkat.
    - Ne légy türelmetlen, Feri! - öleltem át a vállát - sor kerül mindenre, és ha mindig velünk tartasz, talán te leszel az első, aki a barlangunk túlsó kijáratán kidugod a fejed.
    Elnevette magát.
    - Ezt magad se gondolod komolyan, Bagaméri - aztán elgondolkozva hozzáfűzte: - Azért, tudod, nem is olyan lehetetlen. Még ez is megtörténhet.

KÜZDELEM A SZIKLAOMLÁSSAL

    A Barlangkutató Intézet 1958. június 25-30. közötti többnapos mérési és térképezési munkája, amelyet dr. Coman Dániel és Viehmann Iosif szpeológus, Takács Csaba alpinista segítségével végzett, újabb támpontot adott nekünk a föld alatti mélységek további ostromára.
    A feltérképezett emeleti ősjárat vázlatának tanulmányozása után világosan láttuk, hol kell megpróbálnunk a továbbjutást.
    Július 5-én kutatócsoportunk (Gábor Feri, Fodor P. Ádám, Molnár Attila és jómagam) új rohamra indult, a barlang ismeretlen részei felé.
    Először az emeleti feljárónál két rövidebb, mintegy 60 méteres folyosót jártunk be, de miután meggyőződtünk róla, hogy itt nem törhetünk előre, visszatértünk eredeti tervünkhöz, hogy az emeleti ősjáratot elzáró omláson próbáljunk meg valahogy keresztülvergődni.
    A térképezés után pontosan tudtuk, hogy itt az alsó vizesjáratot elzáró szifon mögött vagyunk, és csak ezen az úton kerülhetjük meg a szifont.
    Először az omlást megelőző mély, 16 méteres szakadékot vizsgáltuk át igen alaposan, de itt a törmelékkő teljesen reménytelenné tett minden további kísérletezést.
    A folyosót elzáró nagy omlást kezdtük átkutatni.
    Az ilyen omlásokon az alagút képzése rendkívül körültekintő és óvatos munkát igényel.
    Képzeljük el, hogy az egymásra omlott sziklák közt egyik tartja a másikat, ha a kutató vigyázatlanul megmozdít egy olyan szikladarabot, amely a többi tartópillére, olyan kőzuhatagot zúdíthat magára, ami alól csak holtan emelhetik ki társai.
    Veszélyes munka ez. Minden mozdulatot meg kell fontolni, és még így se tudhatja az ember, mikor indul meg a dübörgő sziklaáradat.
    Mielőtt a kövekhez nyúltunk volna, végigvizsgáltuk az omlást. Azt figyeltük, hogy az egymásra hullott sziklatörmelék üregeinél nem érzünk-e valami légáramlást, ami a folytatódó hosszabb és járható folyosórész biztos jelenők tekinthető.
    Szerencsénk volt.
    Egy helyen, közel a folyosó szintjéhez, erős, hűvös légáramlást észleltünk.
    Boldog mosolygással villant össze szemünk:
    - Itt kell próbálkoznunk!
    Itt, mert ez a hűs légáramlat arra engedett következtetni, hogy ez a vizesjáratból jön, amelyben a légáramlás útját a szifon vízdugója elzárta. Ez a hűs levegő tehát feláramlott a felső ősjáratba és most itt, előttünk, a kőomláson keresztül jelt ad nekünk az alsó vizesjárat létezéséről.
    Egy kétméteres, vastag farúd segítségével próbáltunk utat nyitni magunknak a sziklaomlás alján.
    A kiemelt és helyükről elmozdított sziklatömbök között többmázsás darabok is akadtak. Körülbelül ilyen, sőt még sokkal hatalmasabb "kavicsok" zúdultak volna ránk, ha nem vagyunk elég óvatosak.
    Tisztában voltunk a veszéllyel, és rendkívül feszült figyelemmel bontottuk az omlást, hogy abban alagutat képezzünk.
    Az egyre erősebben áramló hűs levegő biztató üzenet volt számunkra.
    Sziklát szikla után emeltünk ki, az alagút nyílása egyre nagyobbodott és egyre jobban mélyült.
    Már csak úgy tudtunk dolgozni, hogy becsúsztunk az alagútba, és így emeltük ki az előrejutásunk útját álló sziklatörmeléket.
    Cseppet se volt kellemes érzés hason vagy oldalt fekve a fölöttünk lazán beékelődött mázsás szikladarabok alatt feszegetni az utunkat álló köveket. Egyetlen téves mozdulat, és a megindított sziklaomlás palacsintává zúzta volna az alája kerülő ember testét.
    Mikor elsőnek kúsztam be az alagútba, és lámpám fénye mellett hanyatt fekve megvizsgáltam a szikláik helyzetét, megkönnyebbülve lélegzettem fel. Egy hatalmas sziklatömb alá kerültem, amely felső részével a folyosó falának támaszkodott. Ez tartotta fel a többi rázúdult sziklát, és így alóla aránylag biztonságban szedhettük ki az ide begurult sziklatörmeléket, ami nem is volt beszorulva.
    Végre, már nem állta kő az utamat, és elsőnek kúszhattam át az omlás jó két és félméteres alagútját.
    Ahogy átjutottam, láttam, hogy egy igen jól járható folyosóban vagyok.
    Kússzatok át - szóltam be az alagútba, - de nagyon óvatosan.
    Szerencsére átértünk valamennyien. A veszélyes szakasz kicsalta verejtékgyöngyök még ott csillogtak homlokunkon, de máris sietve továbbindultunk.
    Rövid előrehaladás után egy roppant nagy méretű terembe jutottunk, amelyet leszakadt sziklatömbök tarkítottak. Ilyen hatalmas terem nem fordult még elő barlangunkban.
    Boldog rohanásunkban azonban, hogy újra megnyílt előttünk a barlang, csak éppen futólag figyeltük meg az elénk bukkanó látnivalókat.
    Vonzott az ismeretlen mélység, és mi engedtünk a föld alatti világ hívásának: rohantunk előre.
    Újabb termek, leszakadások megkerülése, mellettünk elmaradó mellékjáratok sötéten ásító szája.
    De mi csak rohantunk. Lobogó karbidlámpánkat magasra emelve, diadalittasan törtünk előre.
    Végre egy igen nagyméretű, zsombolyszerű szakadék állta utunkat, amelyet később a Barlangkutató Intézet "Bagaméri-zsomboly"-nak nevezett el.
    Eddig jó félkilométernyi utat tettünk meg az omlástól.
    Ez alkalommal tehát újra egy nagyobb területet ismertünk meg a Szelek barlangjának rendszeréből.
    Itt, a szakadék előtt - amely egyáltalán nem képezett számunkra leküzdhetetlen akadályt - éreztük a fáradtságot, amit küzdelmes és veszélyes utunk váltott ki.
    Leültünk a szakadék szélére.
    Pihentünk.
    Lámpánk fénye nem jutott el a szakadék fenekéig. Sötétségbe burkolva rejtegette előlünk titkát.
    Néhány követ dobtunk le, hogy így hallgassuk ki mélységét. Nem sokat tudtunk meg, mert a fenék vagy homokos, puha volt, vagy olyan mély, hogy a kő esésének hangját nem hallottuk.
    Megkezdtük visszavonulásunkat.
    Most már nagyobb figyelemmel vizsgáltuk az újonnan bejárt barlangrészt.
    Még bekukkantottunk egy mellékfolyosóba is, ahol fantasztikus ágas-bogas alakzatú, 18-20 centiméter hosszú, igen szép gipszkristályokat fedeztünk fel.
    A fehéren villódzó kristályok tömege után ezt a részt "Kristálypalotá"-nak neveztük el.
    Az omláshegy melletti mély szakadékot, ahonnan a hűs légáramlat feltör az emeleti járatba, alaposan átkutattuk. Ezt a körülbelül 30 méteres mélységű szakadékot azonban annyira eltorlaszolták az ide lezuhant szikladarabok, hogy csak a hűs levegő tudott keresztülsurranni zegzugos hasadékain, ember számára teljesen reménytelennek látszott minden ilyen irányú kísérlet.
    Fel is hagytunk ezzel a próbálkozással, és miután újra felkapaszkodtunk az emeleti ősbarlangjáratba, tovább folytattuk a kijárat felé visszavonulásunkat.
    ... Holtfáradtan kerültünk elő a föld mélyéből, de minden fáradságért bőven kárpótolt a győzelem érzése: az emberi akarat leküzdötte a természet akadályát.
    Keresztüljutottunk a nagy sziklaomláson, és ismét megnyílt előttünk a még ismeretlen barlangi részek feltárásának útja.

*

    Utolsó erőfeszítésünket tehát siker koronázta. Keresztüljutottunk a sziklaomláson, és ezzel az emeleti ősjárat ismét megnyílt előttünk. De azért az igazi, nagy győzelmet: a vizesjáratot őrző szifon megkerülését még nem tudtuk kierőszakolni.
    Már pedig erről sem mi, sem a szpeológusok nem mondtak le.
    Eddigi tapasztalataink arra mutattak, hogy rövid, két-három napos próbálkozásaink, éppen a barlangrendszer nagy kiterjedése és a rendkívül nehéz föld alatti terep miatt sikerre nem számíthatnak.
    Hiszen minden ilyen esetben, rövid időnk nagy részét a szükséges felszerelés be- és kihordása emésztette fel, és így a tényleges kutatómunkára már nem futotta időnkből.
    Eddigi kalandozásaink az örök sötétség föld alatti birodalmában mind minket, mind a Barlangkutató Intézet kutatóit meggyőzte arról, hogy ennek a természeti szépségekben rendkívül gazdag és igen nagy kiterjedésű barlangrendszernek a megismerése minden fáradságot megér.
    A "Szelek barlangjá"-ban talán hazánk legnagyobb bejárható barlangrendszerét ismerjük meg. Sőt voltak olyan vélemények is, hogy esetleg ezen az úton keresztül sikerül behatolnunk az "Izbîndis" rejtett barlangi világába is, ami eddig még senkinek se sikerült.
    Az Izbîndis ugyanis hazánk egyik legnagyobb búvópataka, melynek föld alatti útja még teljesen ismeretlen. Az általunk eddig bejárt barlangi rész az Izbîndis feltételezett barlangrendszere felé vezetett.
    Így ez is alátámasztotta, ahogy az Izbîndis búvópataka szintén ugyanabban a hatalmas hegyvonulatban helyezkedik el, mint amelyikben a mi barlangunk, a "Szelek barlangja" kialakult.
    Lehetséges ugyan, hogy az Izbîndis búvópataka más törésvonal mentén teszi meg föld alatti útját, de légvonalban a két barlangrendszer nem lehet egymástól távol.
    Mindenesetre egy világossá vált, éspedig az, hogy barlangunk kiterjedése sokkal nagyobb, mintsem ilyen rövid időre szabott kutatásokkal célt érhetnénk.
    Eredményre a további kutatások csak úgy számíthatnak, ha egy jól felszerelt kutatócsoport beköltözik a föld mélyébe, és a bejárattól messze, a barlang távoli részén ver tábort. Innen kiindulva kell a további kutatásokat végezni, és amennyiben szükséges, a tábort még beljebb tolva haladhat csak tovább rendszeresen a föld alatt.
    Egy ilyen vállalkozás elsősorban felszerelést, hálózsákokat, kötélhágcsókat, gumicsónakot, búvárruhát és még sok minden mást, ezenkívül feltétlenül hosszabb időt, esetleg heteket is igényel.
    Mi azonban ezek közül egyikkel sem rendelkeztünk.
    Kimondhatatlan örömmel fogadtuk hát a hírt, hogy az Országos Természetvédelmi Bizottság támogatásával és a Barlangkutató Intézet közreműködésével mintegy tíz napig tartó tervszerű kutatómunka indul.
    Az aránylag jól felszerelt vállalkozásban a Barlangkutató Intézet négy tudományos munkatársa és négy alpinista vett részt. Tehát ez a kutatócsoport 8 személy részvételével indult rohamra a barlang meghódítására.
    Sajnos mi, alpinisták csak két napig maradhattunk velük. Eredményes munkát nem is végezhettünk, annál nagyobb reményekkel tekintettünk a visszamaradt barlangkutatók munkája elé. Nem is csalódtunk, mert szpeológusok a felső emeleti ősjáratban, megkerülve az általuk elnevezett "Bagaméri-zsomboly"-t, tovább haladtak, és 800 métert előrejutva leereszkedtek egy 16 méteres szakadékba. Majd az itt lévő omladékhegyen lejutva, sikerült elérniük az alsó vizes járatot és ezzel a szifon mögé kerültek.
    Itt további 300 métert haladtak előre a tavak és vízesések által tarkított vizes járatban, majd az általunk Nagy-teremnek elnevezett résznél fluoreszceinnel megfestették a vizet. A festék 24 óra múlva jelent meg a karsztforrásnál.
    Erről a kutató útról azonban ők hivatottak közvetlen élményeik alapján beszámolni.

ÖTVENHÁROM ÓRA A FÖLD ALATT

    - Hol tölti nyári szabadságát? - érdeklődött egy jó ismerősöm.
    - Egy részét: a föld alatt - válaszoltam komolyan. Nem csalódtam, mert meglepő válaszommal igen nagy hatást értem el.
    - A föld alatt? - kérdezte, mint aki nem hisz fülének.
    - Ott - oszlattam el kétkedését.
    Vizsga tekintettel mért végig, majd valószínűleg eszébe jutott, hogy a betegekkel kíméletesen kell bánni, és ellentmondásokkal nem szabad őket felizgatni.
    - Persze, természetesen, a föld alatt - hebegte zavart mosollyal, szánakozón, mint nagybetegekkel szokás.
    Nem óhajtottam, hogy elmebeli képességeimről valótlan hír terjedjen el, és így röviden elmagyaráztam neki a barlangkutatás szépségeit.
    - És maga ezeken a gyönyörű napsütéses napokon bemászik egy undok, nyirkos sziklahasadékba, hogy ott, a föld alatt mászkáljon napokig?
    Lelkesen tovább ecseteltem előtte a föld alatti világ szépségeit, és meghívtam, tartson velünk.
    - Csak nem bolondultam meg? - hárította el kedvesen szívélyes meghívásomat. - Maga csak menjen, de én strandolni akarok és nagyokat pihenni.
    Beláttam, a maga szempontjából igaza van, bár lehet, hogy ha egyszer velünk tartana és megismerné a cseppkövek közt zuhogó vízesések, az örök éjszaka birodalmát, talán mégse nyilatkozna így.
    Majd - szőttem tovább gondolataimat -, ha feltárjuk a barlangi folyosók több kilométeres szakaszát, ha mindenki számára kényelmesen járhatóvá tesszük ezt az útvonalat, ahol mi hasoncsúszva, dermesztő hideg vízben gázolva, egy szál kötélen függve a mélység felett, ereszkedünk le a szakadékokban, csakhogy előbbre küzdjük magukat; majd, ha villanyfényben ragyog, szikrázik a cseppköves csodák világa, és ezren és ezren ámulnak a természet szépségein vajon hányan gondolnak a feltáró munka nehézségeire?
    Nem sokan - adtam meg mindjárt magamnak a feleletet.
    Talán ez is hozzájárult, hogy megszületett ez a kis könyv, mert mégis csak jó, ha a barlangi világ csodálói némi ízelítőt kapnak a feltárás izgalmakban bővelkedő, sokszor komoly helytállást megkövetelő munkájáról.
    Amint elbúcsúztam ismerősömtől, siettem, hogy a többnapos barlangi tartózkodás nélkülözhetetlen kellékeit beszerezzem ...
    Csak hárman voltunk - Vígh Tibor és felesége, Ibolya, meg én, - akik 1959. augusztus 11-én ott álltunk a sonkolyosi mészkőszirtek között, a "Szelek odúja" előtt.
    A felhőtlen kék augusztusi égről forrón sütött a nap. Rekkenő hőség fonnyasztotta a kopár sziklák gyér növényzetét. A négy forrás alig csörgedezett.
    - Alacsony a vízállás, könnyű lesz a vizesjáratban az út - biztattam társaimat.
    Mikor kinyitottam a sziklahasadékot elzáró vasajtót, szinte jól esett az onnan kiáramló hűs léghuzat, ami olyan erővel tört ki, hogy rögtön eloltotta karbidlámpámat.
    Melegítőt vettünk magunkra, és sziklamászó dokkruhánkat arra öltöttük fel. Még egy utolsó pillantást vetettünk a felettünk ragyogó kék égre, azután a "lélekszorító" keskeny sziklahasadékán egymásután bekúsztunk a barlangba.
    Csomagjaink beszállítása elég fáradságos munka volt, és huzamosabb időt vett igénybe, de azután megkezdtük előnyomulásunkat.
    ... Már estére járt az idő, amikor az emeleti ősjáratban, a szpeológusok által feltárt útszakasz "Oázis"-nak elnevezett részében, hol két kis vízmedence is van, megkezdtük föld alatti táborunk elrendezését.
    Azért választottuk ezt a helyet, mert egyedül itt juthattunk az emeleti ősjáratban vízhez, amire nemcsak az iváshoz, de a karbidlámpák újratöltéséhez is szükségünk volt.
    A nehéz csomagokkal megtett út mindenkit kifárasztott, mert nem volt könnyű a málhával az emeleti feljárókon felkapaszkodni, a szűk helyeken átcsúszni, és ahogy berendezkedtünk, azonnal pihenőre tértünk. Előbb azonban gondosan felhúztuk óránkat, mert itt, ahol nincsen hajnal, ahol nem ragyognak fejünk felett a csillagok, ahol örök a sötétség, bizony az órával együtt megáll az idő is, és az ember elveszti az időbeni tájékozódás minden lehetőségét.
    No, de ilyen veszély minket egyáltalán nem fenyegetett. Mindhármunk karján szabályosan ott ketyegett az óra, és nyugodtan bújhattunk hálózsákjainkba.
    Másnap reggel 9 órakor - ezt a reggelt már aztán igazán csak óráink és meggyújtott karbidlámpáink fénye jelezte számunkra - csak a legszükségesebb felszerelést véve magunkhoz, elindultunk a barlang ismeretlen részeinek felfedezésére.
    Ez a legszükségesebb felszerelés is elég komoly súlyt képviselt. Két kötél, egy kötélhágcsó, kalapács, sziklaszegek, kapocs, gyűrűk, gumicsizmák, karbidtartalék, egy napra szükséges élelem tartozott a "legszükségesebbhez".
    A szpeológusok által feltárt emeleti szakaszon gyorsan, minden nehézség nélkül haladtunk előre. Igen megkönnyítették utunkat az általuk elhelyezett jelzések, amelyek pontos vezetőknek bizonyultak a föld alatti világ útvesztőjében.
    Az általunk "Szpeológusok útjá"-nak elnevezett útvonalat 16 kisebb-nagyobb szakadék tarkítja. Ezek között a legnagyobb a körülbelül 10-12 méter széles "Nagy szakadék". Ez igen nehéz átkelőhelynek bizonyult. Csak a szakadék szélén elvonuló, keskeny, omladékos párkányon végighaladva lehetett itt átkelni.
    A csúszós sziklán csak úgy tudtuk zavartalan átkelésünket biztosítani, hogy két sziklaszeget vertünk be, és az ezeken keresztül megfeszített kötél segítségével már elég könnyen átjutottunk a szakadék túlsó oldalán folytatódó folyosóba.
    A szakadékon túl előbb az emeleti ősjárat ismeretlen részeiben próbálkoztunk némi felderítéssel.
    Először egy körülbelül nyolc méter mély szakadékba ereszkedtünk le, de itt hatalmas omlás zárta el utunkat.
    Vígh Tibor megkísérelte az omlás megmászását. Úgy eltávolodott, hogy még a hangja se hatolt már el hozzánk. Egy jó óra múlva tért csak vissza.
    A törmelék hegy magasan folytatódott, de ő már nem tudott továbbjutni, mert olyan agyagossá és csúszóssá vált, hogy biztosítás nélkül nem merte folytatni az útját.
    - Okosan tetted - dicsértem meg óvatosságáért -, hogy visszatértél. Mi nem egyéni sikereket hajszolunk. Nálunk a legnagyobb érték az emberi élet, és azt nem szabad dicsőséghajhászással veszélyeztetni.
    Rövid megbeszélés után úgy határoztunk, hogy a szpeológusok által megjárt úton leereszkedünk a vizes járatba.
    Kötéllétráink segítségével elég könnyen elértük a "Nagy termet", ahol gyorsan megebédeltünk, és folytattuk utunkat a vizen lefelé.
    Ezen a részen a barlangi folyosó jól járható és egyre nagyobb méreteket öltve újabb teremmé szélesedett. Ennek a teremnek a falát fantasztikus alakú sziklák népesítik be. A karbidlámpa fényénél, mintha ugrásra készülő ősvilági szörnyetegek leselkednének a sötétség birodalmába bemerészkedő emberre.
    - Ez a "Sárkányok terme" - állapítottuk meg.
    A terem végében folytatódó folyosót tompa dübörgés zaja töltötte be.
    - Vízeséshez közeledünk - nézett hátra az élre tört Vígh Tibor.
    A szpeológusok jegyzete is megemlíti ezt a vízesést, tehát tudtuk, hogy jó úton haladunk a szifon felé.
    A dübörgő zaj egyre erősbödött, és a folyosó kanyarból előbukkanva már ott is álltunk a vízesés előtt. Lenyűgöző látvány volt a sötéten csillogó sziklákról lezuhanó víztömeg, mely fehér tajtékot verve ostromolta kőágyát.
    - Egy üveg! - kiáltott fel Vígh Ibolya.
    D. Coman, I. Viehmann, M. Serban - Speo. Cluj 23 mart. 1959 - olvastuk le az üvegbe zárt papírszeletről.
    - Tehát - néztünk össze - ők eddig jutottak. Itt festették meg a vizet.
    - Jó egynapi járásra vagyunk a föld mélyében - jegyezte meg Vígh Tibor.
    A vízesés alatt mély tó tükrében verődött vissza lámpánk fénye.
    Néhány pillanatig néma meghatottsággal néztük a tó feketén tündöklő vizét.
    Valamelyikünk - nem tudom már ki - egy követ hajított a vízbe.
    A víztükör tompa csattanását elnyelte a fülünkbe dübörgő vízesés moraja. Csak a meggyűrűző tükör jelezte, hogy ott a víz befogadott valamit.
    A vízgyűrűk egyre jobban szétáramlottak. A parti sziklákba ütközve parányi hullámot vetettek, aztán minden kisimult, és a víz csillogó fekete tükre tovább őrizte az éjszaka birodalmának titkait.
    Hát innen indult el a tovaáramló víz titokzatos föld alatti útján a fluoreszcein finom festékének zöldje, hogy egynapos kalandozás után a föld felszínére érjen, a forrás vizében megjelenjék és jelt adjon a természet titkait kutató embernek.
    Itt, a föld alatti világnak ezen a részén a szpeológusokon és rajtunk kívül még nem járt ember. Mi voltunk az elsők, akik behatoltunk ide, ebbe a sziklaomlásoktól elzárt, szakadékoktól veszélyeztetett, csodálatos szépségű birodalomba, amelynek útján, mint múló évezredek néma tanúi, csillogó cseppkőcsodák állják az őrséget.
    A járható út elfogyott előlünk.
    Az előbbre jutásnak csak egy módja volt: a folyosó bal partján, mintegy hét-nyolc méter magasságban végighúzódó keskeny sziklapárkányon továbbhaladni.
    Ez az akadály állította meg a szpeológusokat is. Ők nem vállalkoztak arra, hogy a tó és a magas sziklaboltozat közötti keskeny sziklapárkányon keresztül próbálkozzanak meg az előbbrejutással. Nem mondom, légtornászi számnak is beillő sziklamászás volt ez, de azért mi megkíséreltük keresztültornászni magunkat.
    Nem volt valami biztonságos érzés. A mélység és a víz felett a sziklafalhoz tapadva, szinte lépésről-lépésre előreküzdeni magunkat.
    De ha már nekivágtunk ...
    Talán vagy harminc métert haladtunk így egy hol felemelkedő, hol lejtős sziklapárkányon.
    Miután itt alattunk a barlangi patak már újra sekély mederben folytatta az útját, leereszkedtünk a sziklapárkányról a vízhez, és annak mentén folytattuk utunkat.
    A patak vize azonban elég gyakran ismét elmélyült és itt újra a magasba kapaszkodva tudtunk csak előbbre haladni.
    Hol leereszkedtünk, hol felkapaszkodtunk, és ez így ment vagy 300 méteres útszakaszon.
    Egyes helyeken olyan magasan kellett feltornászni magunkat a csúszós sziklafalon, hogy már mi is veszélyesnek véltük ezt az utat.
    Ez a folytonos helyváltoztatás felemésztette minden erőnket. Az éles sziklák ronggyá tépték csizmáinkat és ruháinkat. Tenyerünkből, térdünkből már vér szivárgott.
    Alattunk helyenként még mindig ismeretlen mélységű tavak tükre csillogott.
    Éreztük, hogy kezd fogyni az erőnk. Ha még néhány száz métert így haladunk, akkor már nem futja visszatérésre erőnkből, és mint az őszi megfáradt legyek, úgy hullhatunk le valahol a mélységbe.
    Egy helyen, vagy húsz méternyire a víz felett, emeleti járatot sejtetett egy felénk sötétlő folyosónyílás.
    Amíg társaim pihenőt tartottak, addig én felküzdöttem magam ide.
    Emeleti folyosó volt, amelynek járata menedékesen emelkedett. Finom homokos talajra másztam mind feljebb és feljebb.
    Talán úgy jó harminc méternyi út után egy kürtőt találtam. Azon kürtőmászásban feltornásztam magam, de tíz-tizenkét méteres fáradságos mászás után ez a kürtő agyagdugóval zárult.
    Annyira fáradt voltam, hogy a kürtőből való leereszkedésem inkább csak lassított zuhanásfélének illett be, mint szabályos visszaereszkedésnek.
    - Ez az út bezárult - közöltem táraimmal.
    Szótlanul tudomásul vették. Azt javasoltam, hogy próbáljunk meg a víz közvetlen szélén előbbre jutni; örvendve egyeztek bele ebbe a kísérletbe.
    Egymásután ereszkedtünk le a vízszinthez, ahol egy sziklakiszögellésen tanácstalankodva mérlegeltük az előbbrehaladás lehetőségeit.
    Ameddig lámpáink fénye elhatolt, igen meredek esésű sziklapart szegélyezte a vizet.
    - Csak egy lehetőség van - szólalt meg Vígh Tibor -, ha meglábolnánk.
    Kérdőn néztem kutatócsoportunk egyetlen nőtagjára. Vígh Ibolya mosolyogva intett, hogy ő benne van a "vizes" útban is. Egész utunkon igen derekasan viselkedett, és bár szörnyen fáradt lehetett, még ő biztatott minket.
    - Ha nem túlságosan mély, még érdemes is. Jót tesz fáradt lábunknak.
    Nyolcfokos vízben a séta még a legedzettebb kutatónak se éppen kellemes, még akkor se, ha a gumicsizmái jó állapotban vannak. Az ilyen hőfokú vízben még így is hamar megdermed az ember lába. Húsz-harminc, esetleg ötven métert is - ha a vízfenék a gyors haladást megengedi - az elszánt kutató megtehet, de ahogy a jelek mutatták, sokkal hosszabb vizes séta állt előttünk.
    Tudtam, hogy ez szinte emberfeletti vállalkozás lenne, és mégis, még ezt a lehetetlen módot is igénybe vettük volna, csakhogy tovább haladhassunk a földalatti birodalom titkokat rejtegető mélye felé, ha csizmáink jó állapotban vannak.
    De amint jobban szemügyre vettük csizmáinkat, bizony azt kellett megállapítanunk, hogy az éles sziklák kihasogatták azokat, és teljesen használhatatlan állapotban vannak.
    - Akár mezítláb mennénk - mutattam folytonossági hiányban szenvedő csizmáinkra.
    - Ez igaz - nézegették társaim is elkeseredve lábbelijüket.
    Azért - talán hogy megvigasztaljuk magunkat - megmértük a víz mélységét. A parti szikla mellett meredeken lejtett a meder. Nem pontos méréseink szerint a járható mederfeneket legalább másfél, két méter víz lepte el. Így pedig még jó gumicsizmában is lehetetlen vállalkozás lett volna ezzel a gázló úttal próbálkozni, hiszen ebben a mély vízben csizmáink megmerültek volna; fürdeni pedig, nyolcfokos vízben? Nem, erről szó sem lehetett.
    - Mégis, valahogy meg kellene próbálni - nézett rám esengve Vígh.
    Tagadóan ráztam a fejem.
    - És most innen visszaforduljunk - elégedetlenkedett felesége is.
    - Csak gumicsónakkal lehet ennek az útszakasznak nekivágni. Ide felszerelés kell. Visszatérünk - szegeztem le határozottan.
    Láttam, igen elkedvetlenedtek.
    Amíg a vízmenti szirten néhány falatot ettünk, megpróbáltam röviden megvilágítani előttük, hogy milyen veszélyes kaland lenne kellő felszerelés nélkül nekivágni ennek az útnak. Eltekintve mindentől, egy ilyen útra már erőnk sem futotta volna.
    A múltban a barlangkutatás valóban kalandos és nemegyszer életveszélyes vállalkozás volt. Nem is lehetett más, mert a minden tervszerűséget és tudományos alapot nélkülöző, teljesen ötletszerű vállalkozások célja rendszerint az egyéni hírnév hajhászása volt. Nem állt mögötte komoly anyagi erő, amely biztosította volna a szükséges felszerelést és a vállalkozás tudományos előkészítését.
    A mi társadalmunkban azonban más a helyzet. Mi mögöttünk a nép államának tudományos és anyagi ereje áll, és ha ma a kellő felszerelés hiányában kénytelenek is vagyunk visszatérni, biztosak lehetünk abban, hogy munkánkat majd megfelelő felszereléssel folytathatjuk.
    Azt hiszem, valahogy így érveltem társaim előtt, komoly szónak hatása volt.
    Megkezdtük visszavonulásunkat. Éppen azon a fáradságos úton, amelyen idáig elvergődtünk. Mire táborhelyünkhöz értünk már alig álltunk a lábunkon. Még enni is alig volt kedvünk, csak azt néztük, hogy mielőbb hálózsákjainkba bújhassunk.
    Azért mégsem álltam meg, hogy a további utat sürgető Vígh-párnak oda ne szóljak:
    - Ugye mégis csak okosabb volt a visszavonulás, vagy ahogy Ibolyka mondta: a "megfutamodás".
    - Úgy valahogy - dörmögte beismerően Vígh, felesége azonban már valahol az álmok útján járta be a barlangot, csak halk, egyenletes lélegzése helyeselt.
    Aztán ránkborult a barlang örök éjszakája.
    ... Jó tízórás alvás után alapos pusztítást rendeztünk élelmiszerkészletünkben, és a kiadós falatozás után tábort bontottunk.
    Időnk lejárt, meg kellett kezdenünk a napvilágra való visszavonulásunkat, mert bizony még jókora erőfeszítésre volt szükség, hogy este hét órakor csomagjainkkal együtt ismét előbukkanjunk a "Szelek odújá"-ból.
    A barlang bejáratánál néhány nyaraló várt ránk, akik ezernyi kérdéssel ostromoltak.
    Jól esett egy szusszanásnyit megpihenni, és a langyos augusztusi alkonyatban kissé elgyönyörködni.
    Lent a völgyben juhnyáj fehérlett, és a távolabbi szirtek homlokára már a nyugovóra térő nap lehelte rá fénylő búcsúcsókját.
    A négy forrásból összeállt patak halk csörgedezéssel ugrott szikláról-sziklára. Lehet, hogy sürgős találkája volt a Sebes-Körössel.
    Vonatfütty zúgott végig a völgy felett, és az égről egy korai csillag kíváncsiskodott rá a világra, miközben a megiramló esti szél szénaillatot hordott szét.
    Szép, békességes este volt ... és mi egyre határozottabban éreztük, hogy bármilyen szépségeket is rejt a föld alatti ismeretlen világ, mégis ez - a birkabégetéses, vonatfüttyös, szénaillatú világ - az alkotó ember világa a legszebb ...
    Soha nem lépett még ilyen határozottan elénk az emberi élet dolgos mindennapjának szépsége, mint most, hogy pontosan 53 órát kalandoztunk az örök sötétség föld alatti világában.
    Boldogan málháztuk fel csomagjainkat, hogy a közeli nyaraló puha ágyában pihenjük ki föld alatti túránk fáradalmait.

A "HADSEREG FOLYOSÓJA"

    A "Szelek barlangja" egyre jobban az érdeklődés előterébe került.
    Az 1959-es év novemberének végén, Cristea Emilian érdemes sportmester vezetésével a Hadsereg Központi Háza alpinistáinak egy csoportja próbálkozott a barlang további feltárásával. A kutatócsoport tagjai ez alkalommal a következők voltak: Cristea Emilian érdemes sportmester, Aurél Irimie sportmester, Scheun Mátyás, Karácsonyi Lajos alpinisták és Irianu sportújságíró és szerkesztő.
    A Barlangkutató Intézet részéről pedig Serban Mihai és Plesa Cornel vettek részt ebben a kutatómunkában. Az alpinisták 70, a szpeológusok 16 órát tartózkodtak a barlangban.
    A jól felszerelt alpinista csoport november 26-án 12 órakor kúszott át a "Lélekszorítón" és este 10 órakor táborozott le a Hippodromnak nevezett, 65 méter hosszú, homokos, sivatagszerű teremben, ahonnan aztán tovább folytatták a barlang felderítésére irányuló erőfeszítéseiket.
    Az úgynevezett "Omlásterem"-ből, amely a vizesjárat bejárt részének legtávolabbi pontja - egy rendkívül keskeny, négykézláb járható folyosón keresztül próbáltak előbbre jutni.
    Mintegy 25 méteres út után egy kisebb terembe értek. Itt azonban az emeleti rész omlása teljesen elzárta a további előrehaladás útját.
    Cristea megpróbálta az omláson való átkelést, de a legkisebb érintésre meginduló sziklaomlás minden ilyen irányú kísérletét meghiúsította. Életveszélyes lett volna tovább erőltetni az omlás megmászását, mert a labilis sziklák áradata könnyen magával sodorhatta volna azt a könnyelmű barlangkutatót, aki itt akarja folytatni útját.
    Az emeleti rész omlása - legalábbis egyelőre - lehetetlenné tette az alsó vizesjáraton való további előrehaladást, és visszavonulásra kényszerítette még a hadsereg kiválóan képzett alpinistáit is.
    A Cristea-csoport visszatért az "Omlásterem"-be, és itt a vizes főjáratba torkolló mellékpatak útját próbálták követni.
    Rendkívül nehéz körülmények között tudtak csak előrehaladni. A keskeny, inkább hasadékszerű, lépten-nyomon éles kanyarokat leíró és hol lebukó, hol magasba kapaszkodó folyosón keresztül, mintegy 250 métert jutottak előre. Ezt az aránylag rövid útvonalat 55 kanyar után sziklaomlás zárja el.
    Megpróbálták az omlást megbontani, de részben a mellékjárat keskenysége, részben pedig az omlás kiterjedettsége miatt ez a kísérletük nem járt sikerrel.
    A Cristea-csoport 70 órás föld alatti tartózkodás után visszatért a föld felszínére. Az általuk feltárt mellékjárat, mint a "Hadsereg folyosója" került rá a barlang térképére.
    Ez idő alatt a szpeológusok egy új barlangi bogarat fedeztek fel.

*

    A föld alatti világ meghódítása, a hegyek gyomrában rejtőző barlangrendszerek világának feltárása nem könnyű feladat, még a legkorszerűbb felszereléssel rendelkező barlangkutatók számára sem.
    A búvópatakok föld alatti útja szeszélyes. A patak vize hol vízeséseket alkotva, játszi könnyedséggel ugrik le a szakadékok mélységébe, hol pedig omlások apró résein surran keresztül, hogy más helyen aztán a barlangi folyosó mennyezetéig érő mély tavakat, szifonokat alkotva zárja el a kutató ember útját.
    Jól tudjuk, hogy évezredek során, a különböző természeti erők hatása nem egyszer átformálta földünk arculatát, így a karsztos területek barlangrendszereit kialakító búvópatakok megváltoztatták megszokott útjukat, elhagyták eredeti medrüket, és a hegyek gyomrában lejjebb választottak és törtek maguknak új utat.
    Ezek az elhagyott felső medrek a barlangrendszerek emeleti járataivá váltak, és amikor az alsó, vizesjáratban elakad a barlangkutató, akkor rendszerint az emeleti járaton folytathatja tovább felfedező útját, hogy aztán így felülről megkerülve az akadályokat, valahol újra visszaereszkedjék az alsó vizesjáratba.
    A küzdelem a "Szelek barlangjá"-nak teljes megismeréséért még nem ért véget.
    Most, amikor ezeket a sorokat írom, és visszagondolok arra a pillanatra, amikor először csúsztam keresztül a "Lélek-szorítón" és elsőnek volt alkalmam a "Szelek barlangjá"-nak cseppkövektől csillogó föld alatti világával megismerkedni - már 4260 méternyit bejártunk az örök éjszaka csodálatos szépségű birodalmából.
    Akkor a naptár lapja 1957. április 6-ot jelzett. Azóta közel három év telt el, hiszen már az 1960-as év elején járunk. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, mégis állandóan folytattuk a küzdelmet a barlang megismeréséért. Szerény lehetőségeinkhez képest mindent elkövettünk, hogy végigjárjuk a csodálatos szépségeket rejtegető föld alatti világot, és feltárjuk ezt a nagy kiterjedésű barlangrendszert.
    A "Szelek barlangjá"-nak bejárása ma még az egyszerű természetjáró erejét meghaladja.
    Ma már nem kétséges, hogy a "Szelek barlangja" természeti szépségekben oly gazdag, drága hazánk egyik legnagyobb kiterjedésű és a legszebb cseppkőképződményekben bővelkedő barlangrendszere. Eddig megismert részei még sok és érdekes adatot szolgáltathatnak barlangkutató tudományunk számára.
    Most, hogy jegyzeteinkben lapozgatok, fényképanyagunkat vizsgálgatom, újra átélem föld alatti utunk minden izgalmát, így, az íróasztal mellett ülve újra végigkalandozni az örök éjszaka birodalmának cseppkőcsodáktól díszes folyosóit és termeit, újra fülembe zúg a "Dörgő-vízesés" robaja - úgy érzem, hogy a "Szelek barlangja" felfedezésének első, hősi szakasza befejeződött.
    A barlang még minden bizonnyal jelentős kiterjedésű, ismeretlen része bátor felfedezőit várja. Hogy ezek kik lesznek, azt csak a jövő mutatja majd meg.

A SZPEOLÓGUSOK ÚTJA

    Az "Óriások terme" után a folyosó ismét kitágul, s aztán egész szélességében egy roppant tölcsér sötét mélyébe vész el. Ennek a zsombolynak a szája jelzi azt a pontot, ameddig a kolozsvári alpinisták előretörtek, s amely - úgy látszott - el is zárja a továbbhatolás útját. Mindannyiunk véleménye az, hogy ez a zsomboly Bagaméri Bélának, a "Szelek barlangja" felfedezőjének nevét viselje. Amíg a tennivalókon törjük a fejünket, I. Viehmann kollégánk szorosan a zsomboly peremét képező sziklához tapadva kísérli meg az előrejutást. Serban, Plesa meg jómagam gyorsan követjük őt, de néhány lépésnyire egy újabb zsomboly állja utunkat. A roppant sötétségen túl pedig egy szűk, mindössze mell szélességű nyílás tátong, s enged szűkös bepillantást a "Szelek barlangjá"-nak távlataiba. Erős a kísértés, hogy utunkat arra folytassuk tovább, de még egy darabka kötelünk sincsen, hiszen minden felszerelésünket messze magunk mögött hagytuk. Vissza kellene fordulnunk, de Viehmann barátunk már megtette a döntő lépést - túlhaladta a második zsombolyt. Felderítő utunk tovább folytatódik. Egy keskeny résen hasoncsúszva küzdjük át magunkat, aztán térdre ereszkedve győzünk le így keskeny folyosót. Roppant kőtömböket mászunk meg, majd egy meredek lejtőn ereszkedünk alá. Végül is tágas folyosó tárul elénk.
    Finom homokkal borított vízmosáson megyünk tovább, elsőknek lépünk az ember nemjárta ösvényekre. Ismét tátongó mélységeket kell áthidalnunk. Feketén, titokzatosan ásítanak felénk a barlang padlózatáról. Aztán mintha mindennek vége szakadna. Az elénk táruló roppant üreg félelmet gerjesztő. Mindössze hárman vagyunk itt a föld alatt, de mögöttünk számos föld alatti kutatásokban eltöltött esztendő tapasztalata áll. Hangtalanul nézünk egymásra. A nagy ismeretlen hívásának nem tudunk ellenállni. Egy keskeny, teljesen illuzórikusnak látszó küszöb függ a roppant üreg fölött. Az idő nem enged tovább habozást. Kezeink máris a szikla fogását tapogatják. A meglazult kődarabok dübörögve zuhannak a feneketlen mélységbe. A legelöl haladó testével szorosan a keskeny párkányra tapad. Centiméterenként tör előre.
    Egy másodperc ... kettő ... három ... egész örökkévalóság. Végre átérkezett. - A párkány megbízhatónak bizonyult. A barlang pedig tovább húzódik, látszólag a végtelenbe futva. És micsoda különös világ fogad ott bennünket. A sziklatarajoknak, üregeknek, lemezeknek, fűrészeknek, kő-ágacskáknak egész halmaza. Megkövesedett őserdő ez, melyen csak nehézségek árán tudjuk átküzdeni magunkat. A kissé mállott anyakőzetből született ez a szokatlan kép a föld alatti vizek hullámujjainak formáló hatására, szép lapiázisokat formálva mindenütt. Jegyzetfüzetünk fehér lapján szalad végig mindent följegyző ceruzánk, s villannak a magnéziumszalagok fényei is.
    Előre, egyre előre törünk. Ismét egy üreg áll előttünk. Végén mélységbe szakadó, elég enyhe letörés. Ez kell ám nekünk! A szűk hasadék megkönnyíti az ereszkedést. Hátunkat, térdeinket és tenyerünket vetjük neki. Legyőzzük lassan a mélységeket, s a hasadék is kitárul alattunk. Fejünk fölött pedig roppant mennyezet tornyosul. Megnyugtatóan ölel körül a csend, melybe vízcseppek könnyű muzsikája vegyül. Lábunk alatt a régen keresett barlangi patak vize surran. Semmi kétség, ez az a vízfolyás, melyet nem tudtunk követni a nagy tó miatt. Most felette haladtunk el jó néhány száz métert megtéve. Habozás nélkül fordulunk vissza, s megyünk egészen addig a pontig, ahol felszerelésünket hátrahagytuk. Vajon eredményes lesz fáradozásunk? Futva telnek az órák, de most már biztosított kötéllétra leng a mélységek felett. Hatalmas terembe ereszkedünk alá, s íme lábaink alatt a barlangi patak vize csillog. Folyás ellenében folytatjuk utunkat tovább, felderíteni, milyen titokzatos kővilágból ered a föld alatti világ Styx folyója. Útközben fellapozzuk magunknak a barlang kőbe vésett naplóját - csodálatos mesekönyvét. Áttetsző kőcsapok, csillogó oszlopok, habzó vízesések zárják le a kőbefojtott horizontot. Ellopják előlünk a futó pillanatok hosszú sorát.
    559 métert tettünk meg eddig attól a ponttól, ahol a patakot elértük. Roppant terem boltozata borul itt a barlang fenekén kaotikus összevisszaságban heverő sziklák fölé. Keressük, kutatjuk a törmelék alatt eltűnő patak folyását. Ügy látszik, itt elértük a "Szelek barlangjá"-nak végpontját. Régi szokás szerint, mely különben nem azonos a barlangfirkálók csúf mázolmányaival - sziklába véssük az ittjártunkat igazoló rövid szavakat: SPEO Cluj D. Coman, M. Serban, I. Viehmann. Egy pillantás az óra számlapjára: tizenötödik órája vagyunk bent a barlangban. Még nyolc óránk van addig, amíg a napvilágra kell kerülnünk. Ez összesen 23 óra lenne, de még egyet hozzá akarunk tenni, hiszen elhatároztuk, hogy egy teljes napot fogunk a föld alatt eltölteni. Most pedig hajrá, visszafelé a víz folyásának mentén. Sziszegve szalad a mérőszalag zsinórja, az iránytű segítségével pedig gondosan megállapítjuk ezeknek az embernemjárta helyeknek pontos koordinátáit, melyek aztán reá kerülnek a föld alatti világ térképére.
    De most mi is lenne a teendőnk? Egy csendes és mélyvizű tó állja utunkat. Sajnos, hiányzanak azok az eszközök. melyeknek segítségével le tudnánk győzni ezt az akadályt. Mégis megpróbálunk valamilyen fényt deríteni titkára. Hátizsákunkból előkerülnek a fluoreszceines üvegek, s a festék hígítására szolgáló ammóniák is. Az oldat vérvörös árnyalatú, de vízbe öntve csillogó zöld színt ad.
    Szegényesek a szavak leírni azt a tündéri látványt, ami ezek után elénk tárul. A szétporló vízcseppek ezernyi topáz-kristállyá válnak a kis vízesések ölén, aztán beleolvadnak a tó smaragdszínű vízébe, mely ott született a vérvörös színű sziklaárkádok alatt. A látvány elfeledteti velünk az éhséget, a hideget, az álom csalogató szavát, véresre horzsolt kezünket s a jéghideg vizet, mely behatol ronggyá tépődött gumicsizmáinkba. Valóban, a szpeológia harmonikusan egyesíti a kutatás nagyszerűségét a kaland izgalmas ízével. Hát nem irigylésre méltóak-e a barlangok feltárói? A feleletet erre csak a mélységek és roppant föld alatti világok tudnák megadni ...
    A hidegtől és a nedvességtől megdermedve támaszkodunk a sziklafalhoz. Három kilométerre vagyunk bent a hegy gyomrában, s vár reánk a nyolc órát igénybevevő kúszás, kapaszkodás, kötélmászás s az ásító mélységek feletti traverzálás. Test és lélek egyaránt érzi már a fáradtság ólomsúlyát. Gondolataink lustán kapaszkodnak a futó másodpercekbe. A mesék tündérvilága lassan szertefoszlik, s csodálatunk tárgya olykor már akadállyá torzul. Egyetlen érzelem hatalmasodik el rajtunk, a kötelességé: mérni, megfigyelni, leírni! Egy kis üvegbe zárva papirosszeletkét hagyunk a tó partján, rajta a felfedezés dátuma s a kutatók neve.
    Megkezdjük a visszavonulást, s hat óra múlva napvilágon vagyunk.
    Eddigi próbálkozásaink azt mutatják, hogy a "Szelek barlangjá"-nak feltárásához feltétlenül szükség van egy föld alatti tábor felállítására, mely több napig tartó barlangi tartózkodást tesz lehetővé. Ugyanakkor szükség van jó felszerelésre és a kutatáshoz szükséges más eszközökre.
    Magunkkal is hoztuk mindezeket. Egy sátrat, öt hálózsákot, alpinista köteleket, kötéllétrákat, falkampószegeket, gumicsizmákat, egy gumicsónakot, sok karbidot, tudományos kutatóeszközöket s három napra való élelmiszert is. Mindezeket a barlang bejáratától két kilométernyire fekvő táborhelyre kellett szállítanunk. Kétszer 11 órára volt szükség ehhez. Szűk folyosókon, vízen és vendégmarasztaló sáros agyagon át sziklafalakra támaszkodva fel a barlang felső emeletéig. Átkeltünk hatalmas termeken, szörnyű sziklaalakzatok kaotikus halmazain, sötétlő szakadékok és tátongó mélységek felett. Vegülis sikerült felvernünk táborunkat a barlang legfelső emeletén, selymes homokban, melyet tízezer évvel ezelőtt teríthetett itt szét a barlangi patak vize. Gyors vacsora s egy csésze forró tea elfogyasztása után hálózsákjainkba bújunk.
Hirtelen terül ránk az álom, a sötét, fekete éjszaka, mely mélyebb és titokzatosabb, mint bármely más éjjel, hiszen ennek a sötét világnak égboltján nem ragyogtak és nem is fognak sohasem ragyogni a pislákoló csillagok.

*

    Már a feltárás első napjaiban a "Szelek barlangja" sok érdekes, tudományos megfigyelésre adott alkalmat. Évezredes geomorfológiai fejlődést lehetett itt nyomon követni, hiszen a barlangok világa változatlanul őriz meg olyan formákat, melyeket a felszínen csak romjaikban tud tanulmányozni a szakember. Így a barlang felső emeleteinek falain számtalan eróziós nívó nyoma van bevésve, azoknak a vizeknek tanúi, melyek hajdan itt koptatták a sziklák testét. Ez a nagyszerű föld alatti építmény hasznos útmutatásokat ad nagy tájegységek földrajzi és paleoklimatológiai viszonyait illetően.
    Nemkevésbé érdekesek azok a csodálatos gipszkristályok sem, amelyek a barlang sötét falain tündökölnek. Csodálatos kővirágok, selymes csillogású anthoditok vagy fénylő bekérgezések, hófehér, makulátlan bevonatok a barlang finoman hajló boltívem.
    Igen érdekesek a barlang felső emeleteinek homokjában előforduló finom, tű alakú kristályocskák is, melyek a Szahara forró homokjában is megtalálhatók. Az "Óriások termé"-ben előforduló hatalmas, olykor 14 cm hosszú, kettős törésű kalcitkristályok is trigonális prizmákkal fedve olyan különlegességek, melyek csak igen ritkán fordulnak elő barlangjainkban.
    De a "Szelek barlangja" nem csupán a holt kövek birodalma, hiszen itt találnak menedéket azok az érdekes föld alatti élőlények is, melyeknek hazája éppen ez a sötét titokzatos világ. Itt él például a kis termetű, törékeny testű ízeltlábú légyféle, a Pholeuon, mely gyönge tapogatóival tájékozódva járja be a föld alatti birodalom sötét ösvényeit. Ott, ahol nagyobb a nedvesség, megjelennek a barlangok vak rákjai, a fehéren csillogó kis Izapodák. A barlangi vizek lakója a Bathynella rákocska. Áttetsző testű, elegáns, fürge kis élőlény. Régmúlt idők tanúja, hiszen ősei évezredekkel ezelőtt találtak menedéket a barlangok világában. Bent pedig, több kilométernyire a bejárattól, egy, a tudomány számára eddig ismeretlen százlábú tanyázik a föld alatti világ kanyargós útvesztőiben.

*

    Elsőnek ébredek a csoportból. Órám idestova delet mutat már. A barlangok mélyén a pihenés és munka határait nem jelzik a fény változásai. Kifűzöm a sátrat. Odakünn éjszaka van. Csak egy lefojtott karbidlámpa fénye csillog haloványan, mint egy távoli csillag. A csönd súlyosan nehezedik reám. De egyszercsak felkapom a fejem. A végtelen folyosókon tompa dübörgések ijesztő visszhangja kél. Ismerem már ezt a figyelmeztetést. Hatalmas, leszakadt kőtömbök kaotikus halmazai mozognak ilyenkor, egymásra csúsznak, mint valami apokaliptikus szörnyetegek. Azt bizonyítják, hogy még itt, Hades föld alatti birodalmában sem állandó semmi sem.
    Egy csésze forró tea "fellazítja" meggémberedett tagjainkat, aztán búcsút mondunk táborunknak, magunkkal visszük mindazt, ami a további kutatásokhoz szükséges. A barlang legfelső emeletén törünk előre. Órák hosszú során át kapaszkodunk át roppant szakadékok felett, melyek a folyosó alapzatáról tátonganak ismeretlen mélységek felé. Nehezen préselődünk át egy-egy kemény kutyaszorítón, aztán keskeny hasadékot hódítunk meg kemény alpesi technikával, majd pedig kötéllétránkon leereszkedve érjük el a barlangi patak szintjét. Benn gázolunk tovább, övig érő, hatalmas gumicsizmáinkban. Három órai nehéz út után érjük el azt a barlangi tavat, mely elzárta legutóbbi felderítő utunkat. Pillanatok alatt felfújtuk a gumicsónakot, s néhány perc múlva már ott lebegtünk a csendes tómedence fénylő tükrén. Távol előttünk tovább folytatódik a folyosó szédítő boltozata. Követjük futását, hol a vízben gázolva, hol pedig óriás kőtömbökre kapaszkodva, melyek alatt nyomtalanul eltűnik a patakocska vize. Jobbról és balról bővizű források törnek elő rejtett sziklahasadékokból, ki tudja honnan és ki tudja merre tartva. Aprócska kristályok villantanak szikrát a sötét sziklafalakon, melyek olykor messze eltávolodnak tőlünk, hatalmas boltíveket sejtetve a sötétség mélyén. Ott pedig, ahol a sziklák túlságosan közel hajolnak egymáshoz, a szemközti falnak támaszkodva kúszunk tovább, hiszen a víz túlságosan mély ahhoz, semhogy gázolhatnánk benne. Hegyes sziklaélek hasítják foszlányokká csizmáinkat, melyeken jéghideg kígyóként kúszik be a víz, sietésre ösztökélve bennünket. Ebbéli törekvésünk azonban hiábavaló, mert csupán három óra múlva érjük el a folyosó végpontját, ahol a víz kavarogva gurgulázik egy aláhajló boltív csapdájában, áthatolhatatlan tóvá szélesülve.
    Rövid pihenő után megkezdjük a visszavonulást, valamint ennek az embernemjárta föld alatti világnak térképezését és leírását. Előkerülnek a jegyzetfüzetek, a mérőszalag, s lassan lassan papírra rajzolódik az eddig ismeretlen kanyargós folyosó is, mely a "Szelek barlangjá"-nak egyik újabb kutatási területét jelöli majd.
    De egyszer csak csodálkozva tapasztaljuk, hogy a patak vize mintha melyebb lenne, mint akkor, amikor befelé jöttünk. Azt is rémülten látjuk, hogy a víz egyre zavarosabbá válik. Egy pillanatra megállunk. Félelmetes dübörgés hangja száll felénk. Egy messzi vízesésé, melynek nyoma sem volt akkor, amikor ide behatoltunk. Tisztában vagyunk a váratlan veszéllyel. Minden bizonnyal odakint hatalmas felhőszakadás lehetett, s a nagy területről összefolyó vizek behatoltak a barlang mélyébe és ott kavarognak most lábunk előtt. Hirtelen felmérjük helyzetünket. Akármennyire is kavarog körülöttünk az áradat, meg nem lephet bennünket, hiszen felkapaszkodhatunk a magasabb sziklákra, ahol védve vagyunk tőle. Egyetlen kétségünk marad csupán. Ha nem tudunk tovább menni, vajon mennyi ideig kell várnunk arra, hogy a vizek leapadjanak? Mindössze öt darabka kekszünk van, s egy táblácska csokoládénk. Fejenként tehát egyetlen darabka. Ez az egész élelmiszerkészlet. Lábunk térdünkig beázott. A hideg és nedvesség csontjainkig hatol. Gyorsan határozunk: előre. A víz egyre emelkedik, szürkén, habosan kavarog a sziklafalak között. A levegő is remeg ismeretlen vízesések robajától. Végre ismét a tónál vagyunk. Átkelünk rajta szerencsésen, igaz ugyan, hogy némelyikünk övig is a hideg vízbe merül. A túlsó parton már nem fenyeget az árvízveszély. Itt már kiszélesedik a barlang, s a víz nem emelkedhetik mértéken felül. Folytatjuk visszavonulásunkat egészen addig a pontig, ahol meg kell kezdenünk a felkapaszkodást a felső emeletek felé. Még egy perc pihenőt tartunk, hiszen bőrig át vagyunk ázva. Csak a csizmákból öntjük ki a vizet, s erőltetett ütemben kúszunk, kapaszkodunk felfelé. Végre sötét és hideg és mégis olyan vendégszerető táborhelyünkön vagyunk. Az már bizonyos, hogy a feltárást nem folytathatjuk tovább, hiszen ruháink teljesen át vannak ázva, itt pedig sohasem tudnánk őket megszárítani. Még egy éjszakát, hosszú-kínosat töltünk a föld alatt, aztán felfelé indulunk a fény felé.
    65 órás föld alatti tartózkodás után ismét simogató napsugár ölel körül bennünket. A keskeny nyíláson át mélyeket "lélegzik" a barlang. Mintha csak a mélységekből szárnyra kelő szél dalolná a roppant kősípokon Földünk történetének megrázó eposzát. Mi pedig csöndbe süllyedve hallgatjuk az évezredek távlataiból zendülő éneket.