A barlang leírása
II. A hosszú túra Aggtelektől Jósvafőig
Erre a kb. 5 órás túrára csak jó gyaloglók vállalkozzanak. Sportcipő viselése ajánlatos, egyébként semmiféle különleges felszerelés nem szükséges. Túlságosan meleg öltözködés felesleges. Miután a barlang hűs, tiszta levegője az étvágyat kedvezően befolyásolja, jól tesszük, ha egy kis harapnivalót, esetleg hőpalackban teát viszünk erre a földalatti vándorlásra.
A nagy túrára általában két vezetés indul; az egyik délelőtt kb. 10 órakor az aggteleki bejárattól, a másik délután ellenkező irányban a jósvafői bejárattól indul.
Ha Aggtelekről indulunk, akkor úgy mint az I. b. túra leírásában a földalatti tóig megyünk. A tó közepe táján emelkedik ki a vízből a „Nádor oszlopa”, melynek vésett felirata József nádor 1806 évi látogatását örökíti meg. Felirata: IosephVs archIDUX aVstrIae, regnI hVngarIae paLatInVs pater patrIae Latebras sVbterraneI antrI baraDLa VIDIt. A nagy betűk összegezve adják az 1806 évszámot. Ettől nem messze emelkedik egy másik vaskos cseppkő, amelyen valaha ugyancsak vésett felirat volt, de azt a cseppkőkérgezés ma már teljesen olvashatatlanná tette. Vass Imre még ki tudta annak tartalmát betűzni és az eredményt kézírással jegyezte fel könyve saját példányában. Eszerint a felírás a következő: FerDInanDUs prInCeps regIVs InVICtVs heros hVngarVs baraDLa oVantIbVs hospes gratVs optatVs VIVat. Ez a felirat tehát V. Ferdinánd 1817 évi látogatása emlékére készült. Mellette tatáljuk a Reviczky-oszlopo-t. Ennek felirata: üDVöz Légy Drága s Io kIráLyunk IobIa reVIsnyeI gróf ReVICzky hazánk tsILLaga s DIsze. Ez Reviczky főkancellár 1829-iki látogatását örökíti meg.
A tó legnagyobb kiszélesedésénél erős zúgás jelzi, hogy vízeséshez közeledünk. A vízesés mellett lépcsőkön lemegyünk a Styx-patakhoz és ennek partján egészen a „Morea-hegy” lábáig. A patak itt jobboldalt eltűnik a sziklák között, mi pedig felmegyünk erre a hatalmas tetőomlásra, melynek túlsó oldalán újra a patakhoz érünk. Ennek vize itt három méteres vízesésben harsogva zuhan alá. (Török fürdő) Nemsokára azonban újra kettéágazik az út. Jobboldalt indul az ú. n. „Nehéz út”, ezt a patak is követi. Mi azonban baloldalt lépcsőkön egy törmelékhegyre felkapaszkodunk és itt megtaláljuk az ősi barlangi patak hajdani, elhagyott medrét. Ez kb. 11 méterrel magasabban fekszik a mai patakmedernél. A járat ma már teljesen száraz, de kétoldalt még jól látni a patak régi lerakódásait, a színlőket vagy terraszokat. Cseppkövekben rendkívül gazdag a „Diana temploma” nevű részlet és pompásan csillog a kalcitkristályok tömegével borított „Gyémánthegy”. Alacsony, az agyagban vájott tárón (Münnich út) keresztül megyünk és újabb hatalmas omladékhegy előtt állunk. Számos lépcső felvezet ennek tetejére, ahonnan szinte szédületes mélységbe tekinthetünk le. Itt kb. 60 méterrel magasabban vagyunk mint a vízfolyás, amelyik háznagyságú sziklatömbök között, a „Dantepoklá”-ban tajtékzik. A végtelennek látszó, pados pihenőkkel ellátott lépcsősoron leereszkedünk a patakhoz és ennek partján folytatjuk utunkat. Innen kb. félkilométernyire egészen összeszűkül a barlang annyira, hogy teljes szélességében a patak ellepi. Ez a híres „Vaskapu”. Eddig ismerték a barlangot 1825-ig. 1825 június 1-én sikerült Vass Imré-nek ezen a vízzel telt szakaszon keresztülhatolnia és a barlang folytatását felfedeznie. Mi 7 betonhídon megyünk a vízfolyás felett. Különös, öblös moraj hallatszik: közeledünk az egyik víznyelőhöz. A barlangi patak vizének egy része itt ömlik az ismeretlen mélységbe és folytatja rejtélyes útját a még nagyrészt feltáratlan Alsó barlangban, amelyik alattunk kb. 20-30 m mélységben van keletkező félben. Járatai még annyira keskenyek, hogy még csak igen rövid szakaszát sikerült a kutatóknak nagy nehézségek árán bejárniok.
Nagy esőzések, hóolvadás után ennek az alsó barlangnak szűk járatai teljesen megtelnek vízzel, ilyenkor a nyelők nem tudják a Styx vizét apasztani és az egész vízmennyiség a főjáraton folyik végig egészen a Horthy Miklós-terem alatti nagy nyelőig. Ez minden vízmennyiséget képes befogadni és a Jósvaforráshoz levezetni.
Újabb 200 m után jobboldalt szép mésztuffaterraszokon (tetaráták) átbukó vízömlést látunk. Ez a víz keskeny, magas sziklahasadékból ered. 1931-ken sikerült ebbe a hasadékba némi tágítások árán behatolni és 400 m hosszú, cseppkövekben igen dús járatot találni. A „Török mecset” nevű képződményről, amelyik a járat elejének közelében emelkedik, a „Török mecset ága” nevet nyerte ez a nehezen járható barlangjárat. A 400 méteres járat végén annyira összeszűkültek a sziklafalak, hogy lehetetlenné tették a továbbhaladást. 1934-ben sikerült ezt az akadályt robbantással annyira bővíteni, hogy a keresztüljutás lehetővé vált. Az újonnan felfedezett járat hossza 700 m. Végén kettéágazik, az egyik ág az aggteleki tó, a másik a Zomborlyuk nevű felszíni víznyelő alá vezet és ezeknek vizét hozza a barlangba.
„Hungária-tó” az aggteleki szakaszban.
Utunk most már a legváltozatosabb, egyre dúsabb cseppkőképződmények között vezet. Különösen figyelemre méltó a „Tündér-vár” és a „Szemirámisz függőkertje”, szinte ijesztő a hatalmas, ágaskodó „Tengeri rák ollója”. Tanulságosan mutatja be a cseppkő eldőlésének egyik stádiumát a „Pizai ferde torony”, egy nagy, erősen dűlőfélben levő állócseppkő. Ha az állócseppkő ugyanis nem szilárd sziklaalapon keletkezik, hanem agyagos talajon, akkor előbb-utóbb elérkezik az az idő, amikor a talaj már nem bírja el az egyre nehezebbé váló cseppkő súlyát, a cseppkő eldől. Megkapóan szép az „Anonymus szobra” mögötti, élénk vörös, csillogó kalcitkristályokkal borított cseppkőfal.
Innen 350 méternyire, jobboldalt nyílik a barlang leghosszabb oldalágának a „Retekág”-nak lejárata. A Retekág számos retekalakú cseppkőképződményéről kapta nevét. Ez a 2748 m hosszú járat nemcsak a barlang leghosszabb, de egyben legszebb oldalága; különösen az 1932-ben felfedezett szakaszok bővelkednek a legcsodásabb képződményekben. (A Retekág részletesebb leírását lásd a „Különtúrák” alatt!)
Idáig földalatti utunk felét jártuk meg. További utunk egyre jobban bővelkedik a tiszta, fáklyakoromtól mentes cseppkövekben. A Styx-patak innen kezdve a Retekág vizével bűvülve tekintélyes patakká dagad, de a számos víznyelő később újra leapasztja. Utunk érdekességei a cseppkőbálvánnyá vált „Lót felesége”, a „Gabonakenyér” és két, felül összenőtt állócseppkő, a „Castor és Pollux”. Pompás redőkben omlik le a „Szent István palástja”. A barlang baloldalán alacsony nyíláson átbújva, szűk, de rendkívül magas terembe mehetünk; ennek oldalában igen meredek agyaglejtő vezet a magasba, ez a „Jákob létrája”. 1933-ban sikerült elsőízben ezen a rendkívül veszélyes, helyenként függőleges agyagfalon felkapaszkodni. Kb. 30 m magasságban azonban teljesen sima cseppkőréteg borítja, ami teljesen lehetetlenné tette a továbbjutást.
Visszamegyünk a főágba, ahol nemsokára érdekes jelenségre leszünk figyelmesek: kb. 1 m magasságú állócseppkő tetejéről egyenletes időközökben vékony vízcseppek szöknek fel! Ez a „Szökőkút”. Működésének titka abban rejlik, hogy a cseppkő tetején kis csészealakú mélyedés van, amit a felülről hulló vízcseppek mechanikai hatása létesített. A felülről hulló és onnan minden irányban széjjelpattanó vízcseppek keltik megfelelő világítás mellett azt a látszatot, mintha a cseppkőből szökne a víz.
A „Minerva templomá”-ban a képződmények sokasága szinte bámulatba ejtő; különösen érdekes a „Minerva sisakja”. Közelében a patakmederben eldőlt cseppkőoszlop fekszik. Rajta jól láthatók azok a mélyedések, amelyeket a víz oldó hatása, a korrozió mart a cseppkő felületébe.
A Minerva temploma közelében levő víznyelő a Styx vizének igen nagy részét vezeti az Alsó barlangba, ezért innen kezdve kb. félkilométeres szakaszon legtöbbnyire teljesen elapad a patak és csak a Vöröstói bejárat tárójából, illetve ez alól csörgedező vízfolyás táplálja újra. A Vöröstói bejárat egy a barlang jobboldalában nyíló szűk mellékágba torkollik. A mesterséges ferde táró hossza 100 méter. Münnich Kálmán felmérése alapján fúrták 1890-ben. A barlang látogatását ez a bejárat régebben természetesen lényegesen megkönnyítette, mert megtakarította visszafelé az utat. Az új jósvafői bejárat létesítése óta azonban már alig használják, mert aki Aggtelektől idáig eljön, az már továbbmegy Jósvafőig.
Az újonnan rendezett, egy szinten vezetett úton elmellőzzük a patakból kiemelkedő „Noé bárkájá”-t és a mennyezetről lógó halalakú cseppkövei után „Halszárító”-nak nevezett helyet. Zúgás jelzi, hogy víznyelőhöz közeledünk. Mellette vakítóan fehér, hatalmas oszlop felett az „Egri nagy orgoná”-t orgonasípokhoz hasonló cseppkősorozatot látjuk, sőt felfedezhetjük mögötte az apró stalagmitok alkotta „Kórus”-t is!
A víznyelő közelében a baloldali sziklafalban szép kövületeket, tengeri liliom maradványokat (crinoidea) láthatunk, mint a sok millió évvel ezelőtt itt hullámzott triásztenger néma tanúit. Ezek a maradványok, melyek főleg nyéldarabok, annál is inkább nevezetesek, mert ezen a vidéken igen ritkák a kövületek.
A pompásan színezett „Alabástromszobor” és a sokkarú a mennyezetről lelógó „Polip” melletti kis tócsában gyakran látjuk a barlang egyik legérdekesebb lakóját, az apró fehér Pokoli vakrákot (niphargus aggtelekiensis dudich) cikázni. Ez a mi tudásunk szerint csak az Aggteleki barlangban élő állat a barlang örök sötétségében elvesztette látóképességét.
Jobboldalt nyílik az „Arany utca” nevű rövid oldalág bejárata. Ennek fenékmagassága kb. 1 méterrel a főjárat szintje felett van. Valamikor ez az oldalág a Vöröstó helyén volt felszíni víznyelő vizét vezette a barlangba. A víznyelő eldugulása és a mostani tó keletkezése után azonban a vízfolyás és ezzel az oldalág mélyülése is megszűnt. Ezért magasabb jelenleg ennek az oldalágnak a feneke mint a főágé, amelyik az „Arany utca” kiszáradása óta is állandóan vizet vezet és mélyül.
Hosszú lépcsősor alá érünk. Mielőtt utunkat folytatnánk, felmegyünk a lépcsőkön, hogy megnézzük a barlang egyik legnagyszerűbb látványosságát, a híres „Csillagvizsgálótornyot”, a világon ismert legnagyobb cseppkövet. A lépcsősor tetejénél épített, korláttal ellátott térségről csakugyan olyan látvány fogad, amilyent elképzelni is nehéz: 5 méter átmérőjű és kb. 24 méter magas cseppkőóriás emelkedik előttünk. A felfelé hegyesedő torony tetejére pedig a Természet csodás játéka gömbalakú képződményt helyezett. De nemcsak ennek a kolosszusnak méretei ejtik bámulatba az embert, hanem barokk szoborcsoporthoz hasonló díszítésének páratlan gazdagsága és szépsége. A formákon kívül a csodálatos színek és kalcitkristályokkal borított felületek még fokozzák a lenyűgöző hatást. Ha a barlangban idáig semmi mást nem láttunk volna, ezért az egy képződményért is érdemes lett volna eddig 4 órát gyalogolni!
Részlet a kecsői szakaszban.
Újra lemegyünk a patak melletti útra és az ijesztő „Szörnyfej”-et elmellőzve áthaladunk a „Sziklautcá”-n; ez a barlangnak egyetlen helye, ahol a fenéken is az eredeti szálkőzetet látjuk. Olyan nagy itt a víz sodra, hogy a legkisebb agyag- vagy kavicslerakódás sem maradhat meg. A sziklautca végén jobboldalt látjuk a Természetnek egy valóban különös játékát: olyan élethű „Papagáj” ül egy cseppkövön, amilyennél különbet még művész keze sem faraghatna!
Sűrű egymásutánban következnek még szebbnél-szebb képződmények, a „Niagara vízesés” a „Cerberusz”, a „Szivárvány színek”, „Kaktuszcsoport” stb. Végül hatalmas nyílású víznyelőhöz érünk, amelyik a barlang összes vizét, még a legnagyobb áradások idején is elnyeli. Itt tehát búcsút mondunk eddigi hű kísérőnknek a Styx pataknak és néhány lépcsőn felmegyünk a „Horthy Miklós terem”-be. Innen a jósvafői kijáratig lásd az I. a) számú túrát.