A hír villámgyorsan terjedt. Néhány nap alatt bejárta az egész országot. Mindenkit érdekelt az új óriás cseppkőbarlang, mindenki látni szerette volna. Naponta százával érkeztek a bíbictöböri bejárathoz az érdeklődő környékbeliek és az ország különböző részeiről odautazó természetjárók, kirándulók. Természetesen szó sem lehetett róla, hogy a barlangba beengedjük őket. Hiszen még csak most kezdődött az igazi munka. A barlangot, amit megtaláltunk, birtokba is kellett venni. Fel kellett dolgozni tudományosan, megfelelő térképet készíteni róla, a legkényelmetlenebbül járható részeket mesterségesen kitágítani, a veszélyes sziklaomlásokat veszélyteleníteni és főként, lehetőleg teljes hosszában feltárni a barlangrendszert. Azok a részek ugyanis, amelyeket augusztus 4.-én és a következő napok folyamán bejárhattunk, a teljes barlangrendszernek csak a középső szakaszát tették ki. A főág felső végén egy hatalmas sziklaomladékhegy zárta el a továbbvezető utat, lefelé pedig néhány kilométer után egy mély szifon miatt nem tudtuk követni a patakmedret.
A barlangi munka egy egész csomó új felszerelés beszerzését tette szükségessé. Elsősorban a vízhatlan kutatóruhákét. Villámgyorsan kellett felmérni a szükségleteket. Most már nem volt kétséges, hogy az eredmény láttára minden támogatást meg fogunk kapni munkánk folytatása érdekében. És így is történt. Hamarosan megérkezett a minisztérium távirata, melyben közölték a további megbízatást és szükségleteink biztosítása érdekében kutatási és költségvetési tervezetet kértek. Munkánk további szakaszát a diadalmas szocialista barlangkutatás időszakának kell neveznünk.
Néhány napra Pestre utaztam, ahol legfontosabbként a gumiruhák elkészítését beszéltük meg az üzemmel. Olyan gumiruhákra volt szükségünk, amelyek legalább hónaljig védenek a víz ellen. Ugyanakkor könnyű, vékony, szívós anyagból kellett készülniök, hogy ne akadályozzanak a mozgásban. Hogy a lábrész, amelyet kétségtelenül legerősebben vesz igénybe a sziklás, köves talajon való járás, idő előtt ki ne szakadjon, ide gumicsizmát alkalmaztunk.
A barlang egyes termei olyan nagyok voltak, hogy a legjobban égő karbidlámpák fénye is elveszett a távoli falakon. Nagy fényerejű benzingáz-lámpákat szereztünk hát be és fókuszos villanylámpát. A paxitot, gyújtózsinórt és gyutacsokat, valamint az elektromos robbantáshoz villamos gyújtógépet Rudabánya adta. A lejárat kiépítéséhez szükséges cement egy részét Pestről szállítottuk le, más részét a perkupai gipszbányától kaptuk. Felszerelésekkel megrakott autónk vidáman gurult ki a Földtani Intézetből.
Kutatócsoportunk még jobban kibővült. Új munkásokat vettünk fel és az eddigi önkéntesek is fizetést kaptak most már. A lejárati kürtő néhány nap alatt kitágult. Egymásután robbantak a barlang szájában a paxittöltetek. Lázasan folyt a munka. Új munkabrigádokat szerveztünk. Az egyik acélfúróval a robbanóanyag számára lyukakat fúrt a sziklába. A másik támfalakat épített a barlang életveszélyes helyein. Ismét mások a „Disznófürdő” iszapját merték ki vedreikkel, hogy ne kelljen itt minden alkalommal elmerülni a sárban. Szekerek jöttek, cementezéshez szükséges kőport szállítottak a jósvafői kőporbányából. Rudabányán pedig kovácsolták a vasajtót a Békebarlang bejáratához. A kitágított rányelőkürtőben megkezdtük a vaslépcsőfokok beépítését. Így hamarosan felszabadult kötelünk. Már nem kellett használni a barlangba való leereszkedésnél. A Felfedezőágban a közlekedés napról napra kényelmesebb lett. Fokozatosan tűntek el a térdig és bokáig érő vizek. Ahol azelőtt négykézláb, vagy hason kellett csúszni, most már felállva mehettünk tovább. Egymásután alakultak át a régi szűk szifonok kényelmes alagutakká. A barlangépítő brigádok igen jól dolgoztak. Már megépültek az első járdaszakaszok is. A Felfedezőágon át most már könnyen és kényelmesen, húsz perc alatt elérhettük a főágat. A felfedezés napján ezt az utat még több, mint egy óráig jártuk, a szűk részek és az azóta eltüntetett víz és sártócsák miatt.
Most láthattuk csak meg igazán, hogy milyen szép a barlang. Amikor már nem kellett minden lépésünkre vigyázni, amikor már nem kellett tartani a lezuhanástól, vagy a hirtelen és váratlanul bekövetkezhető omlástól. Ruháink most már szárazon maradtak a Felfedezőágban. Ez a barlangrész, ahol azelőtt vizes, iszapos ruháinkban reszkettünk a hideg miatt, most valósággal melegnek tűnt előttünk.
Csinosodott a barlangbejárat környéke is. A meredek víznyelőoldalban lépcsők épültek. Fehér nyírfa védőkorlátok szalagjai tartották távol a munkahelytől a kíváncsi teheneket és kecskéket. A fából összerótt díszkapu felirata pedig „Jószerencsét” felkiáltással üdvözölte munkába induló dolgozóinkat.
7. ábra. A barlangbejáratnak kiépített víznyelő. (Fotó: Markó)
Együttérzett és velünk örült a környék falvainak dolgozó népe is. Mégpedig a szó legteljesebb értelmében! Dehát hogyisne örült volna! Ha régen, mint az akkori grófi szérűk bús népe is biztosan érezte, hogy övé a föld élete és minden kalásza, csoda-e, hogy egy szabad és boldog nép most ujjongva fogadta az évezredek óta tartó álmaiból felébredő Csipkerózsika neki szóló kiáltását.
Ennek az örömnek nagyságát és igaz voltát bizonyította az egyik szeptemberi vasárnap délutánon a Bibictöbörben tartott népünnepély is, mely a barlangfeltáró munkában velünk dolgozó falusiak ötletére és hívó szavára létrejött hatalmas népi megnyilatkozás volt. Már ebédidő tájban kezdett gyülekezni az aggteleki, jósvafői és égerszögi fiatalság a Békebarlang előtti téren ahova pár óra múltán már tarka szalagokkal és zöld gallyakkal feldíszített kocsisorokon özönlöttek a falvak ünneplőbe öltözött fiataljai és öregjei. A Bibictöbör sohasem látott még ilyen sokaságot. Az összegyülekezett nép hallani kívánta a felfedezés történetét; s ezért egy szekérre állva, rövid ismertetést tartottam nekik a csodálatos barlang részükre ma még megközelíthetetlen látnivalóiról és méreteiről. A rögtönzött beszámolót olyan csendben és figyelemmel hallgatta végig az ezer főt jóval meghaladó tömeg, hogy „még a légy zúgását is meg lehetett volna hallani”. Ezután népi zenekar vidám muzsikájára, a besötétedés utáni hatalmas máglyarakások sokméteres lángjainak világa mellett, igaz szívből, vidáman táncolt a fiatalság, amíg csak az éjfél felé nekiinduló eső haza nem ijesztette őket.
Javultak életkörülményeink is. Idáig a falvak nagy távolsága miatt bizony igen sok gondunk volt az élelmiszerbeszerzéssel. Hány és hány esetben már csak akkor kaptunk észre a nagy munkában, hogy nincs mit ennünk, amikor az éhségtől már-már szédelegni kezdett a fejünk. Ilyenkor azután gyorsan felállítottuk a hurkokat, melyekkel rövid idő alatt összevadásztuk a szükséglakomához alapot szolgáltató nyolc-tíz kövér ürgét. Ez a világ is megszűnt azután. Braunstein Jánosnak, a Tengerszemszálló kiváló vezetőjének közbenjárására az IBUSZ-tól megkaptuk az üzemi kosztot. Igaz, hogy ezért naponta be kellett járni valakinek vedrekkel Jósvafőre, és mire kihoztuk ebédünket a táborba, sokszor már késő délután lett, mégis rendes és elegendő főtt ételt ehettünk. A falubeliek, különösen az égerszögiek ezenkívül is sokszor kedveskedtek a „kutató mérnök elvtársaknak” egy kis „szerény” ebéddel. Mondanom sem kell talán, hogy ilyenkor, amikor Tarcali nénit megpillantottuk, amint Égerszög felől ételhordójával közeledett a táborhoz, már előre tudtuk, hogy fejedelmi csirke-ebédünk lesz.
A vízkérdés azonban változatlanul nehéz maradt. A karszton, különösen szárazságban, felszíni víz sehol sincsen. Gémeskút is csak egyetlenegy volt a szomszédos Pilinka-völgyben, a sátortábortól jó kilométer távolságban. Innen ittunk, főztünk, mosdottunk, mostunk és munkánkhoz, a betonozáshoz - sok ipari vizet használtunk. Igaz, hogy az út a kúttól hazáig festőien szép volt. De azért két-két veder vízzel terhelten, dombra fel, „a három kaptatón keresztül”, a nagy tölgyfáig, azután a nagy körtefáig, azután hazáig - mégis csak többszöri pihenéssel tudott hazajönni az ember. És naponta menni kellett többször is. Hát még mikor megleptek a szomjas kecskék, és a tábor körül legfeljebb csak egy ügyeletes volt: percek alatt minden vizet megittak. Hiába ütöttük bottal az egymást taszigáló siserahadat, ők „nevetve” itták ki a magasra fel nem emelt utolsó csepp vizünket is. És tikkadozó szájjal, fáradtan is mindig újra, szüntelenül csak menni kellett felváltva mindenikünknek a szép Pilinka-kútra.
Nehéz ügy volt a mosogatás és a mosás is. A melegvíz nemlétével indokolt és mindennap félrerakott sok zsíros, ételes edény, meg az a rengeteg sáros, vizes alsó- és felsőruha, amit az őszi estik beállta után már sohasem tudtunk megszárítani!
Igen, ha behúnyom szememet, látom a nehézségeket is. Bizony, ezeket legyőzni és a munkát minden nap törhetetlen jókedvvel újrakezdeni, egyáltalán nem volt könnyű dolog. És mégis, ezen a téren is, mindig győzelmet arattunk az akadályok felett.
A barlang kutatására minden alkalommal külön expedíciót szerveztem, melynek tagjai részben munkásaim közül, részben az alkalomszerűen nálunk tartózkodó barlangkutató külső szakemberekből adódtak. Az őszi kutatási időszak végéig, november elsejéig, összesen körülbelül 50 kutató, feltáró, térképező, fényképező és biológiai gyűjtőexpedíciót vezettünk be a barlangba. Ezek céljuk és feladataik szerint igen változatos munkákat végeztek. A rövidebb expedíciók tíz-tizenkét óráig tartottak, a leghosszabbak 27-30 óráig. Az expedíciók felszerelését minden esetben a célnak megfelelően, a leggondosabban kellett összeállítani. Ezek közül néhány különlegesen érdekes és jelentős eredményt elérő kutatóútnak a történetét a következőkben részletesen ismertetem.
1952 augusztus 6.
A főág végét lefelé, a patak folyási irányában még nem ismerjük. Lehet, hogy nem messze van már attól a ponttól, ahonnan a felfedezés napján visszafordultunk. De előfordulhat, hogy a barlang még további hosszú kilométereken keresztül húzódik.
A tegnap délutáni kutatás, amelyet a főág felső részének megismerésére indítottunk, megmutatta, hogy a másik irányban felfelé, körülbelül egy kilométert lehet haladni. Ezen a felső szakaszon van a barlang egyik legszebb képződménye, a hófehér, két méter magas és több mint tíz méter széles „Nagytufagát”. Meredekfalú, beláthatatlan magasságú sziklafolyosóban vezet ezen a részen az út. Több mellékág torkolatát lehetett megfigyelni menetközben. Magyari Gábor Majoros Gyurkával mintegy 400 méter hosszúságban előre is jutott az egyikben. De azután vissza kellett fordulniok, mert a tegnapi út célja a főágnak felső végéig való felderítése volt.
8. ábra. „A fából
összerótt díszkapu felirata „Jószerencsét” felkiáltással üdvözölte
munkába induló dolgozóinkat.” (Fotó: Markó)
A felfedezőági betorkolástól mintegy 5-600 méterre olyan mély víz volt tíz-tizenöt méter hosszan az egyik mésztufagát által duzzasztott tóban, hogy nem is látszott a feneke. Egy magas sziklapárkányra kellett itt kikapaszkodni és a mély víz felett előbb átugorva, majd a keskeny színlőpárkányon egyensúlyozva lehetett csak továbbjutni. Azután, egy kilométerre jött az az óriási omladékhegy, amely teljesen elzárta a továbbvezető utat. Annak a meddő próbálkozásnak, amelynek a sziklaomlás megbontása és átjárhatóvá tétele volt a célja, csak az az eredménye lett, hogy a magasban óriási zúgással megindult egy sziklalavina. Pillanatok alatt úgy recsegett és reszketett az egész barlang, mintha bombatelitalálatot kapott volna. Az asztalnagyságú sziklatömbök ágyúgolyóként csapódtak le a magasból. Szabó Valit és Gera Lacit ez a fergeteg kishíján maga alá temette. Itt tehát óvatosnak kell lennünk. Ezért most egyelőre hagyjuk a főág felső végét és ma körülnézünk lefelé.
Tikkasztóan éget a nap. Összeállítjuk a felszerelés-csomagokat. A hideg víz miatt melegen öltözünk. Gumiruháink még nincsenek. Berecz Lajos és Mizser Árpi, a jósvafői barlangvezetők is részt vesznek a felfedezőúton. Sőt Szőke János és Szücs István is velünk tarthat, ha vállalják a hideg víz kellemetlenségeit. Ők a járástól, Edelényből jöttek, hivatalosan akarnak meggyőződni a híresztelések valódiságáról. Örömmel vállalnak minden nehézséget. A kötelet Szőke elvtársnak kell hoznia.
A beszállás közben megérkezik igazgatójuk vezetésével a jósvafői iskola gyerekserege. Elborzadva szemlélik, hogyan ereszkedünk be a szűk lyukon a föld alá. Az igazgató elvtárs is méregeti a kürtő szűkületét, de azután szomorúan megállapítja, hogy ez nem az ő méreteire készült. Sebaj, lesz az még kényelmesebb is!
A „Disznófürdő” még nincs kitakarítva. Hát csak evickélünk benne, bíztatva azokat, akik még csak most jönnek először. Az „újak” nagyokat fújva prüszkölik a sarat és kíváncsiak, hogy vajon ilyen-e hát az egész barlang? Hamarosan azonban megvigasztalódnak. A „Vöröslobogó”-nál már nem győzzük őket bíztatni, hogy siessünk tovább, mert még nagy feladat és hosszú út áll előttünk. Ők minden cseppkőcsoportot órákig szeretnének csodálni.
A főágban már gyorsan haladunk. Régi, bizalmas ismerősként üdvözöljük a mindössze egyszer látott vízeséseket, cseppköves termeket és sziklahegyeket. Egymásután hagyjuk el tegnapelőtt megjegyzett fixpontjainkat: a bizarr sziklaszirten őrködő „Dögkeselyűt”, a többezer fiatal csőből álló „Cseppkőóvodát”, a cseppkőgombákat, majd a kapuk következnek. A dús és színes cseppkőképződéstől csipkés „Tündérkapu” után nemsokára elérjük a „Vaskapu” félelmetes sziklaomlását. Nem sokkal később már a „Bronzkapu” sziklacsúcsának hegyéről ereszkedünk alá a mélyen lent csobogó patakmederbe. Most az „Öttufa” mesés kagylótavain kelünk át s íme talán száz méterrel távolabb a harmadik kapu, az „acélkapu” állja utunkat.
Az „újak” nem győznek betelni a csodálkozástól. De mi sem. Ma talán még jobban élvezzük ezt a friss, kultúrálatlan vadságában is mesésen ragyogó földalatti világot, mint először. Újabb százmétereket gázolunk térdig érő vízben. Lábszárcsontunkban velőkig hasítóan éget a víz hidege. Micsoda pompás csónaktúrákat lehet majd itt tenni! Végre az agyagdombnál vagyunk. Gráfné boldogan mutatja a bejegyzést:
„1952 augusztus 4. Jakucsék.”
Itt kezdődik tehát az újabb ismeretlen...
Lámpáinkban felfrissítjük a karbidot. Újra érezzük azt a fenséges, szívdobogtató izgalmat, ami elháríthatatlanul járja át bensőnket. Révész itt jön mellettem. Aggódva nézem fején és kezén a hatalmas pólyakötéseket. A gézből csepeg a sár. Nem is próbáltam lebeszélni, hogy bejöjjön. Hiábavaló lett volna. Az ő helyében én is így tettem volna.
A víz még jobban elmélyül. A nehéz cseppkövekkel terhelt csúcsíves folyosóban combig áll a víz. De a legkisebb kavicsot is meglátni fenekén, olyan tiszta. Nemsokára erős zúgást hallunk. Azon a tufagáton, amely utunk legutolsó szakaszán duzzasztotta meg a vizet, csillogó függönyként pereg alá a Komlóspatak. A gát szélén egyensúlyozva keressük meg azt a helyet, ahol le tudunk ereszkedni a meder alsó szakaszába. Innen jó darabig újra alacsony a vízállás. Csak bokáig kell a patakban gázolni. Milyen könnyű lesz itt a patakmeder pompás kavicssóderéből kényelmes gyalogjárdát építeni!
A barlang falain szépen látszanak a sziklaszínlők. Ezek vízszintesen futó, a falba mélyülő végnélküli vályúk. A régi, többezer év előtti pataknak a szintjét jelölik. Az állandóan folyó víz, a magával sodort kavicsok segítségével azóta már mélyebbre vágta medrét a kemény mészkősziklába. A barlang hatalmas folyosója állandóan kanyarog. Most a víz megint mélyebb lesz és teljes szélességében kitölti a barlangi utakat. Alig látjuk fejünk felett a mennyezetet. A barlangi folyosó itt mindössze talán két méter széles, de 15-20 méter magas. Felülről óriási cseppkőfüggöny lóg alá. A függöny eléri a 8 méter hosszúságot is. Körülbelül 80 centiméter széles. Alsó vége, mintha késsel metszették volna be, ketté van hasítva. Az óriási függönyön itt is, ott is 10-12 centiméteres kalcittüskék ragyognak. Monumentális kép. Társaim egyhangú felkiáltással javasolják, hogy nevezzük el „Anyósok nyelvé”-nek.
A „Porcelánfolyosó”-ban járunk. A sziklafalak élénk kékeszöld színűek. A falakon lefutó cseppkőzuhatag krémsárga. Igen érdekes színhatás. Szőke elvtársnak elalszik a lámpája. Próbálja meggyújtani, de nem sikerül. Türelmetlenek vagyunk, mennénk tovább. Égőt kell cserélni. Amíg ők a lámpával bajlódnak, előre megyek. Nem hiszek a szememnek: egy hófehér cseppkő áll előttem, melynek felszínét sűrűn borítják a hosszú, gyémántosan villogó kristálytüskék. A tüskék legtöbbje nem is egyenes, hanem csavarmenetesen kunkorodott. Egyikünk sem érti, ez a szokatlan furcsaság hogyan képződött. Ezt majd eldöntik a későbbi vizsgálatok. Mindenesetre a „Sündisznó” a Békebarlang eddig látott legkülönösebb cseppköve. Még csak közelről nézni sem engedem társaimnak, nehogy letörjön egy is a vékony tüskékből. Virágh Magda hívja most fel figyelmünket a talán két méterrel odébb, a falon látható másik érdekes jelenségre. Itt sűrűn egymás mellett, fogas ágaihoz hasonlóan nyúlnak ki a falból a görbe cseppkövek. A vízszintesen, sőt felfelé növekedett sztalaktitok végén tűhegynyi lyukacska van. Ezen keresztül szokott esős időben vékony sugárban lövellni a kőzetrepedés nagynyomású vize. Ez a nyomás alól szabaduló és a vékony sziklarepedésből sugárban lövellő víz hozta létre ezt az érdekes és ritka jelenséget, a görbe cseppkövet.
A továbbiakban igen változatosak a képek. Helyenként a barlangi pataktól független kisebb tavacskákban fehér vakrákok úszkálnak. Odébb viszont egy békát látunk, amint ijedt ugrásokkal igyekszik menekülni előlünk. Azt hiszem, mi ez esetben még jobban meglepődtünk, mint jó öreg béka barátunk. A béka jelenléte azt bizonyítja, hogy legalább néhány centiméter szélességű nyílásnak kell lennie valahol, amelyen át besodorhatta őt a víz a felszínről. Azt ugyanis nem tételezzük fel róla, hogy önszántából kereste volna fel a Békebarlangot. Később még több békával, sőt egy tarajos gőtével is találkoztunk a barlangban. Ezek az állatok mind a főágban tengődtek, tehát úgy látszik, hogy a Nagyvölgy víznyelőjén jutottak be a barlangba, ahol kutatásunk első idejében mi is próbálkoztunk a behatolással. Érdekes volt megfigyelni, hogy ezek a békák a barlangban lámpánk gyenge fényére élénken reagáltak. Amint azonban kivittük őket a napfényre, a számukra biztos és lassú halált jelentő öröksötét földalatti világból, látásukat elvesztették. Talán hosszú hónapokkal előbb sodorhatta őket a tavaszi áradás a barlangba, ahol azóta szemük az állandó fénynélküliséghez igen erősen hozzászokott. Annyira, hogy amikor újra megláthatták volna az általuk bizonyára hőn áhított napfényt, hirtelen vakságot kaptak az erős világosságtól.
Minél beljebb merészkedünk ebbe az óriási cseppkőországba, annál nagyobb termeket érünk. Az egyikben, a terem baloldalán folyik a patak. A másik oldalon nem túlságosan meredek lejtőjű, hatalmas agyagdomb terül el. Felmászunk a csúszós agyagon. Feltekintve, beláthatatlan sötétség jelzi, hogy a terem igen magas. Később, amikor már volt fókuszos villanylámpánk és annak sugarával kerestük a boltozat tetejét, megállapíthattuk, hogy a terem magassága minden várakozásunkat felülmúlja. A fókuszlámpa éles sugárkévéjét is vakon nyelte el az ismeretlen sötétség.
A méretek azért általában kisebbek, mint a Baradlában. Mégis impozánsak. Aggódó kíváncsisággal, hogy netán már közel a barlang vége, futunk előre az ember sohse járta cseppköves alagútban. Csodásan szép cseppkőképződmények! Nem is lehet szóval ecsetelni az alak- és színváltozatosság pompás bőségeit. Most egy széles, hatalmas cseppkőfüggönyt csodálunk meg. Hártyavékonyságában is megvan hét méter hosszú. A vége erősen rongyolódott. Látszik rajta, hogy a víz mosogatta az alját rojtosra. Jellegzetes formája miatt „Szigony”-nak nevezzük el. A barlangi patak újabb erősödő zúgása vízesést jelez. A vízesés nem nagy, de a barlang hatalmas ürege mindenünnen visszhangozza a morajló zuhogást.
A víz elmélyül. Most kötésig gázolunk benne. Lehetne ugyan kint a parton mászva is előrehaladni, de így gyorsabban tudunk előrejutni. Már nem számít, hiszen úgyis vizesek vagyunk. Váratlanul egy nagy terembe lépünk be. Itt a leszakadt óriási kőtömbök alatt külön kis alagutat vájt magának a víz. Mehetünk ebben az alagútban is, de ha tetszik, felmászhatunk az omladékhegy tetejére és akkor elhagyva a patakmedret, száraz lábbal tehetjük meg ezt a szakaszt. A mászás lassú, az alsó utat választjuk. A víz kimondottan hideg. Kilenc és félfokos mivoltát egyre erősebben érezzük. Gráfné már reszket. Fogai hangosan vacognak. De azért a világért be nem vallaná, hogy fázik. Idegességére panaszkodik. Kétségtelenül elő szokott fordulni, hogy az ember különleges esetekben idegességtől is hidegrázást kap. Főként fogorvosi várószobában, vagy valami nehéz vizsgán. Itt azonban se fogorvos, sem vizsgabiztos nem járt még, így inkább hajlandók vagyunk arra gondolni, hogy Gráfné csak hősiességből „ideges”.
Cudar hosszú ez a barlang! Már-már a visszafordulás gondolatával kacérkodunk, amikor végre hirtelen egy sziklaomlás alatt eltűnik a víz. Az omlás tetőig kitölti a barlangot. Megdöbbenten szemléljük. Tehát tovább nem is mehetünk. Most már egyikünk sem gondol visszafordulásra. Az akadály új erőt önt belénk. Nem kerül különösebb nehézségbe megállapítani, hogy a berogyásos szifon könnyűszerrel megkerülhető. Csupán egy meredek, csúszós agyaggerincen kell átmásznunk. Szőke elvtárs a gerincélen megcsúszik és egyre fokozódó sebességgel, hanyattfekve siklik alá a csúszós meredek domboldalon. Szerencsére alul puha, lágy iszapos talaj fogadja, amely éles csattanással csapódik szerteszét, de nem tesz kárt a lesikló utasban. Már folytatjuk is tovább utunkat a túloldalon. A távolból erős zúgás hangja csábítóan hívogat. Újabb agyaggerinc, újabb átmászás. Ezúttal lényegesebb izgalmak nélkül. Terem fenekén folyik a patak. A barlang hirtelen, meredek falban végződik. Mindössze néhány centiméter magas sziklaszifonba ömlik be kisebb vízeséssel a víz. Lehasalva, a víz felé hajolva próbálunk bevilágítani az alacsony szifonba. A kép, amit látunk igen szomorú. Néhány méter után a szifon sziklamennyezete a víz alá bukik. A helyzet vigasztalan. Gráfné még erősebben vacog. Még cigarettára sem tud gyújtani. A többiek is reszketnek. Elszomorodunk, hogy vége a barlangnak. Azután magunk is nevetünk rajta. A barlang már eddig is olyan óriási, hogy túlszárnyalta legmerészebb álmainkat. A már alig pislogó lámpák fényénél szifonmegkerülő járatot keresünk. Jobbkéz felől meredeken csúszós agyaglejtő vezet felfelé. Ennek a felső végén sötét üreg szája tátong. Lényegesen könnyebben sikerül a feljutás, mint ahogy gondoltuk volna. Visszük magunkkal összes felszerelésünket. A kötél már csupa agyag. Legalább háromszor olyan nehéz, mint száraz állapotban. Valahol a karbiddobozba is víz juthatott, mert igen erősen érezzük az acetilén kellemetlen szagát. Körülbelül hat méter magasan a patak szintje felett rövid és nem túlságosan bő agyagos folyosóba jutunk. Ez egy darabig vízszintesen követhető. Nemsokára azonban meredek agyaglejtővel a mélység felé letörés van benne. A síkos agyagon egymás után szánkózunk le a mintegy emeletnyi mélységbe. Itt már valamivel tágasabban folytatódik tovább a folyosó. Benne patakmedernek még csak nyomát sem látjuk. Újra egy igen meredek síkos agyagfalon kell felmásznunk. Itt már tolvajlétrával kell segíteni egymásnak. Még így is nagyon bizonytalan a mászás. Nincsen egyetlen pont, amelyben meg tudnánk kapaszkodni. Szinte lelapulva, egész testtel kell mászni, hogy vissza ne csússzunk. Nehezen, de végre újra fenn vagyunk egy még magasabb agyagos folyosószinten. Itt nemcsak a talajt és az oldalakat, de még a sziklamennyezetet is vastagon borítja be a nedves, finom, vörös sár. Természetesen óhatatlan, hogy száraz és használható állapotban tudjuk megőrizni a kötelet. Talán az egész barlangnak legsárosabb része ez a szifonmegkerülő felsőág. Mintegy 30 méteres előrehaladás után végre egy keskeny mészkőfal áll előttünk, amelyen túl lámpánkkal feneketlennek tűnő mélységbe világíthatunk. Itt tehát ismét le lehetne ereszkedni a barlangnak szifon utáni folytatásába. A leereszkedés azonban csak egy teljesen meredek, függőlegesen alábukó fal mentén lehetséges. A mélység két emeletnyi. Kötelünk csúszós és így egyáltalán nem alkalmas a sziklamászás céljára. Mintegy tízperces tanakodás után, mivel mást igazán nem tehetünk, elhatározzuk, hogy most innen visszafordulunk. Legközelebb pedig kötélhágcsót hozunk erre a pontra, amelynek segítségével a jelek szerint meg fogjuk tudni oldani a továbbjutás nehéz kérdését.
Visszafelé az utat igen gyorsan tesszük meg. Azokon az agyaggerinceken, ahol befeléjövet óvatosan másztunk felfelé, most nadrágfékre bízva magunkat, pillanatok alatt leszánkázunk. Visszafelé egészen újnak tűnik a barlang. Az új irányból egészen ismeretlenek a másik oldalukról egyszer már látott cseppkőképződmények. Késő este van, mire újból a felszínre érünk.
1952 augusztus 9.
A barlang alsó végének felderítésére szerveztünk expedíciót. Nagy felfedezésünk hírére és az új cseppkőbarlang megtekintésére már tegnap megérkezett Budapestről több szakember. Ezek között volt Kessler Hubert, a régi barlang kutatója, Vértes László ősrégész, Zsidi János, a Természettudományi Társulattól, továbbá Csató Éva, a Szabad Nép munkatársa. A felfedező-túra résztvevői voltak még Rádai Ödön, Kessler munkatársa, Koncz Ferenc, Virágh Magda, Magyari Gabi, Szabó Vali és Verbály Laci. A kötélhágcsó körül bizonyos nehézségek mutatkoztak, amennyiben hágcsónkat néhány nappal a barlang felfedezése előtt kölcsönadtuk a miskolci barlangkutatóknak. Ekkor még nem gondoltunk rá, hogy hamarosan magunknak is égető szükségünk lehet erre a szerszámra. Így, hogy a hágcsóra való meddő várakozással ne töltsük az időt, kötelünkből készítettünk néhány óra leforgása alatt egészen használható létrát. Az így előállított hágcsó 15 méter hosszú volt. Tartósságát még a felszínen kipróbáltuk. Magyari Gabi egy magas fa ágára kötötte fel szerszámunkat s mi körülbelül fél órán keresztül gyakorlatoztunk a nem egészen szabályszerű létrán való mászkálásban. Eközben két létrafok kitörött. Ezeket újakkal és erősebbekkel helyettesítettük. Vértes hozott magával egy gumiruhát is Pestről, amelyben a szifonon való átkelést reméltük végrehajtani. Ezek után déli 12 óra tájban leszálltunk a föld alá.
A hosszú utat a kérdéses szifonig sietve tettük meg. Itt Vértes, mivel csak őrá ment rá az aránylag szűk gumiruha, sietve beöltözködött. Mindnyájan a legnagyobb izgalommal vártuk, hogy sikerülni fog-e az alacsony szifonban olyan utat találnia, amelyen keresztül megtalálhatjuk a továbbjutást.
A ruha igen szűk volt és merev. Nehézzé tette a benne való mozgást. Ketten is fogtuk Vértes kezét, miközben a szifon szájában levő vízesésben leereszkedve, a szifon mélyén lábával szilárd támpontot keresett. Kis idő múlva már el is tűnt szemünk elől. A szifon mennyezete olyan alacsony volt, hogy állig vízbe kellett merülnie. Gumiruhája nyakánál, ahol nyitott volt, természetesen percek alatt megmerült. Hiábavaló volt azonban az önfeláldozó próbálkozás, mert a szifon néhány méter után csakugyan tökéletesen lezárult. Csak a víz alá bukva lehetett volna folytatni az ismeretlen hosszúságú utat. Nem volt más választás tehát, mint összerótt kötélhágcsónkon, a felső agyagos utat választani és a kétemeletnyi mélységbe leereszkedve keresni a barlang folytatását.
Az előre ledobott kő vízbe esett. Az esés idejéből 10 méteres mélységet számíthattunk ki. Ismeretlen volt azonban a szifon utáni víz mélysége. Vértes vállalkozott reá, hogy elsőnek ereszkedjen le.
A kötélhágcsót ledobtuk a mélységbe, miután felső végét néhány agyagba vert cövekkel megerősítettük. A víz csobbanása jelezte, hogy a hágcsó eléri a vízszintet. Szívből jövő felkiáltással kívántunk Vértesnek jószerencsét, amint elindult a bizonytalanul ingó szerszámon lefelé. A gumiruha igen akadályozta a mászásban és a hágcsófokok is erősen csúsztak a rájuk tapadt síkos agyagtól. Azért a vállalkozás sikerült. Vértes derékig érő vízben állva kiáltotta, hogy a barlang folytatódik tovább.
A folytatásban azonban a víz sokkal mélyebb volt, mint az előbbi szakaszokon. Vértes mintegy 200 métert előre ment az új szakaszban, de onnan visszafordult azzal, hogy a továbbjutás már csak gumicsónakkal lehetséges. Hatalmas termek sorakoznak itt egymás után. Ezeket keskenyebb folyosószakaszok kötik össze. A termekben tóként szélesedik ki a mély víz. Ezeken a mély vizeken átkelve, ki tudja még, milyen hosszan folytatódik az ismeretlen földalatti világ?
A felszíni víznyelőknek a Komlósforrástól való távolsága légvonalban mintegy három kilométer csupán. Az eddig feltárt barlangszakasz hossza ezt a távolságot már jóval felülmúlta. Felmerült tehát a kérdés, hogy ez miként lehetséges? A magunkkal hozott iránytűs műszerrel méréseket végeztünk a barlangban és ennek eredményeképpen most már tudtuk, hogy a Komlósforrás barlangrendszere nem a víznyelők és a forrás közötti egyenes irányt követi, hanem ettől messze elkanyarodik, hatalmas félkörben keleti irányban. Jelenleg az volt a helyzet, hogy a „Kötélhágcsós szifon”-nál a forrástól még mindig csaknem olyan távolságban voltunk, mint a barlang kezdeténél. A barlangnak ezt a nagy kitérését valószínűleg a hegységszerkezeti és kőzetkifejtődési adottságok idézték elő. Hogy pontosan melyek ezek az okok, csak a későbbi vizsgálatok fogják kimutatni, amikoris már sokkal több felszíni és barlangi megfigyelés áll rendelkezésünkre és nem utolsó sorban barlangi térkép.
A szifon utáni tapasztalatokkal gazdagodva, nagy reményekkel és tervekkel, késő éjszaka értünk ki a barlangból. Nem volt kétséges, hogy a további kutatásnál a gumiruhák és gumicsónak nélkülözhetetlen felszerelési tárgyunk lesz.
1952 augusztus 17.
A gumiruhákat megrendeltük, de még nem érkeztek meg. Nem győzzük várni őket. Magyari és Révész elhatározzák, hogy ketten előrehatolnak a szifon utáni részen addig, amíg csak lehet. Ellátjuk őket meleg holmikkal. Természetesen mindez nem sokat ér, mert a víz számára mindegyik könnyen átjárható. Mégis, ha vizes is a ruha, valami meleget csak tart, mert nem tud a jéghideg víz olyan gyorsan cserélődni benne, mintha szabadon érné a testfelületet. Fél liter pálinkát is szerzünk a két vállalkozó részére. Ez erőt ad a hideg vízben. Azután útrakelnek a föld alá. Csomagjuk mindössze két hátizsák, élelemmel és karbiddal megrakva. Megbeszéljük a mentőexpedíció indulásának időpontját. Ha huszonnégy óráig nem jelentkeznek, legügyesebb embereimmel megyek értük. A búcsúkézfogás kemény és rövid. Mégis sok mindent jelent. A szemekből ugyanaz tükröződik: fanatikus elszántság, vidámság és aggodalom. Magyari még egyszer megtapogatja sapkája bélésében az elrejtett karil-tablettákat. Fáradtság esetén ezek többet érnek a barlangban, mint a pálinka. Azért szükség van arra is, a hideg miatt. Délután négy óra, amikor leereszkednek a kürtőn.
9. ábra. A „Kötélhágcsós szifon” megkerülő járatából a barlang folytatásába ereszkedünk. (Fotó: Hollenzer)
A táborban egész éjjel ég a tűz. Az erdőben száraz fa van elég. Karbidlámpával megyünk gallyat gyűjteni, hogy legyen a hűvös nyári éjszakában nekünk is, de még inkább Révészéknek, ha kijönnek. Mert aludni nem tudunk. Minden pillanatban hangokat vélünk hallani a barlang felől. Már jönnek! De nem ők beszélnek most sem. Talán őz szaladt az erdős hegyoldalon. Hol szembefordulunk a tűzzel, hol a hátunkat melengetjük. A hajnal derengése talpon ér mindnyájunkat. Most vannak oda 12 órája. Gráfné teát főz a bográcsban. A pernyék beleszállnak a nyitott edénybe. Kissé füstízű, de sok cukorral élvezettel szürcsöljük. Már a nap is felkélt. Az ürgék megkezdik gyűjtő körútjukat. Most bukkannak fel a hegygerincen munkásaink. Vállukon átvetett boton hozzák napi tarisznyájukat. Hét óra. Indul a napi munka. Révészék még mindig nem jönnek. Tizenegy óra tájban megkezdjük a mentőexpedíció felszerelésének összeválogatását. Nagy körültekintést igényel, hogy mit vigyünk oda, ahol még sohasem jártunk és nem tudjuk mi vár reánk. Verbály Lacit futtatjuk Aggtelekre pálinkáért. Gumiragasztóval vízhatlanítjuk az orvosi mentőládát. De azután kiderül, hogy nincs rá mégse szükség.
Csapzottan, sárosan és a karbidkoromtól feketén most bújnak elő a barlangból a vándorok. A víznyelőoldalba vágott lépcsőkön már alig tudnak felvánszorogni. Különösen Magyari. Rohanunk hozzájuk a pálinkával. Isszák, mint a vizet. Úgy kell elvenni a szájuktól a literes üveget. A sátor előtt lefekszenek a földre. Lucskos ruháikból csak nehezen tudjuk kifejteni őket. Magyari már alszik is. Révész kezd mesélni. Hangja olyan gyenge és erőtlen, hogy egészen össze kell dugnunk fejünket, hogy megérthessük.
Augusztus 17.-én újabb három kilométerrel növekedett a Békebarlang hossza. Az új szakasz minden eddigit felülmúl szépségében. Benne tavak és vízesések érik egymást. Hatalmas tufagátak sorakoznak sűrű egymásutánban a sűrű cseppköves folyosókon. A víz azonban végig igen mély. Néhány rövidebb szakaszt leszámítva, csaknem mindenütt derékig és mellig érő. Igen, folytatódik tovább is, de társaink nem bírták három kilométernél tovább a mély hideg vízben való gázolást. Visszafordultak és utolsó erőfeszítésükkel sikerült kiérniök a felszínre. Szép munka volt, hősi munka volt...
1952 augusztus 26.
A főág felső végén egy hatalmas omlás zárja el a továbbvezető utat. Ezzel már több ízben próbálkoztunk megbirkózni, eddig azonban minden esetben eredménytelenül. A hatalmas sziklaomladékhegyből azonban élénk huzatot érzünk, úgyhogy nem kétséges a barlang folytatása. Próbáljunk szerencsét újra, hátha ma sikerülni fog!
Szabó Vali, Gera Laci és Majoros Gyurka társaságában indulunk útnak. Abban reménykedünk, hogy talán a múltkori látogatásunk alkalmával a felső végen bekövetkezett sziklaomlás következtében megnyílt a továbbvezető út. Mindenesetre alaposan hozzákészülve, kötéllel és jó világító szerszámokkal indulunk neki. A maximlámpák fényénél a barlang még sokkal szebb, mint a gyengén fénylő karbidláng világánál. Egymás után hagyjuk el az ismerős helyeket. A „Vörösterem” hófehér sziklafalain vérvörös zuhatagként aláomló cseppkőbekérgezést a jó fénynél külön is megcsodáljuk. Már a „Nagytufagát”-nál vagyunk. Óvatosan kelünk át rajta, hogy lehetőleg ne sározzuk be bakancsainkkal ezt a csodálatosan szép, frissen esett hószőnyegként villogó kristályos mésztufaképződményt. Most a mély víz feletti átugrás következik, majd utána futva tesszük meg a további utat a kanyargós alagútban. A főág ezen a felső részen már lényegesen szűkebb, mint a középső szakaszokon. A folyosó átlagszélessége másfél méter. Magassága azonban továbbra is mintegy két emeletnyi. A sziklafalak meredeken ívelnek a csúcsíves boltozat felé. A tetthelyre érünk. Még most is borzadva szemléljük ezeket a félig agyagba fúródott hatalmas kőtömböket, amelyek legelső próbálkozásunkkor bombaként csapódtak le ide a magasból.
Igen óvatosan, nehogy a lavina újra meginduljon, az omladékhegy alján bekúszunk a sziklák közé. A kőtömbök közötti rések szűkek. Csak hasonfekve, a csobogva folyó patak vizében kúszhatunk a veszélyes sziklatömeg belsejében előre. Majoros Gyurka már egészen benn van az omlásban. Most Szabó Vali indul utána. Náluk vannak a karbidlámpák. Gera és én a maximlámpákkal világítunk nekik. Éppen készülök magam is bepréselődni, amikor Gera kétségbeesetten kiáltja, hogy megindult az omladékhegy. Velőkig ható recsegés tölti be pillanatok alatt az egész barlangot. De kő még nem zuhog sehonnan. Ezzel szemben az egész hatalmas hegy lassú és megakadályozhatatlan mozgással, szemmel alig láthatóan mozgásba jött. Vali egy pillanat alatt kinn van a lyukból. Majoros beljebb volt, ő nem tud ilyen gyorsan kimászni, lábbal visszafelé, hason csúszva. Tehetetlenül és dermedten meredünk a lassan csúszó roppant sziklatömegre. A nyílás, amelyen Majoros bemászott, most éles sercegéssel, lassan kezd összezárulni. A két hatalmas szikla, köztük fekszik Gyurka, pokoli recsegéssel közeledik egymáshoz. Segíteni semmit sem lehet. Most minden azon múlik, milyen gyorsan tud Majoros kihúzódni a résből. Torkunkra fagy a szó. Majoros minden erejével mászik visszafelé. A lábai már kint vannak. Mindnyájan odaugrunk és cibáljuk kifelé a fiút. A nyílás újabb nyolc centivel összeszűkül. Már szorítja a testet. Gyurka saját erejét már nem is tudja használni, a fokozatosan összecsukódó hatalmas satupofák beszorították. Mindnyájan belekapaszkodunk a lábába és nekifeszülve, kétségbeesetten rángatjuk szerencsétlen barátunkat. Felettünk a magasban éktelen dübörgéssel ismét elindul a lavina. Az óriási kőzuhatag útban van felénk. Vad kétségbeeséssel az utolsó másodpercben kirántjuk Majorost a biztos halálból és pánikszerű ugrásokkal, fejvesztve rohanunk szanaszét. A sziklazápor első kőóriásai közöttünk csapódnak le. A fejvesztett ugrálásban még a lámpákkal sem törődünk. Elhajítva őket, csak a puszta életünket igyekszünk menteni. Egy másodperc alatt tökéletes sötétségben maradunk. Ki négykézláb, ki rohanva menekül. Közben az irdatlan recsegéstől és zuhogástól a jajkiáltásokat sem halljuk. A sötétben falnak rohanok fejjel. Összeesem és nem bírok felkelni. A földindulás robaja még jobban fokozódik. Fogalmam sincsen róla, társaim merre vannak és van-e még rajtam kívül valaki életben. Az irgalmatlan sziklazápor pedig egyre tart. Tőlem talán félméterre süvít most le egy sziklatömb. Az agyagtalaj valósággal feldob, olyan hullámzásba jön. Úgy érzem magam, mint tehetetlen pillangó a pusztító jégesőben. Értelmetlenül kiabálok össze-vissza. Magam sem hallom a pokoli zajtól, hogy mit. Már csuromvíz vagyok a testemet ellepő hideg verítéktől. Csak legalább egy nyomorult gyufám lenne! Meddig fog még ez tartani?!
Percek telnek, míg végre csillapul a zaj. Még mindig recseg-ropog ugyan körülöttem a sötét üreg, de a sziklazápor már megszűnt. A félelemtől minden ízemben reszketek. Hangosan vacognak a fogaim. A fejem is fáj, úgyhogy alig tudom megkülönböztetni fejem zúgását az orkán zajától. A koromsötétségen, mint villámcsapás, hasít keresztül most egy sárga fénynyaláb. Gera Laci gyújtott gyufát tőlem talán három méterre. Kimeredt szemekkel néz előre, de látszik rajta, hogy semmit sem lát. Elvakította a hirtelen fellobbanó fény. Haja csapzottan lóg sáros arcába. Most látom meg, hogy közvetlen mellette, a földön fekszik Vali. Ez a bátor kislány, aki talán még húsz éves sincsen, de ügyességében és merészségében sok férfin túltesz. A gyufa ellobban. Négykézláb, tapogatózva mászom előre társaimhoz. Egészen véletlenül, kezem rátalál az egyik eldobott karbidlámpára. Megragadom és kiáltok Gerának, hogy jöjjön felém és próbáljuk meggyújtani. A lámpa ismét ég. Nyomorúságos kép tárul szemünk elé. A még mindig hangosan recsegő sziklahegy környékét hatalmas sziklatömbök fedik. A lámpa fénye megcsillan egyik maximlámpánk fémalkatrészén. A fergeteg alaposan összetörte, úgyhogy teljesen használhatatlan. De hol vannak társaink? Vali már magához tért. Gera Laci most őt ápolgatja. Majoros azonban nincs sehol. Idegesen járok a karbidlámpával a sziklatömbök között. Hátha valahol ráakadok Gyurkára. Neki azonban semmi nyoma. Íme a másik karbidlámpa. Valamivel odébb, a patak felkavart vizében fekszik második összetört maximlámpánk. Most Gera is Gyurka keresésére indul. Már-már arra gondolunk, hogy maga alá temette az omlás. De ennek nincsen semmi nyoma. Gera Laci hangosan, hívón elkiáltja magát. Reszkető hangját tompán veri vissza ez a veszedelmes üreg. Azután néma csend... S íme, végre nagysokára választ kapunk rá. De egészen más irányból, mint amerről számítottunk. Gyurka egészen messze, a hátunk mögül kiált vissza. A félelem erőt adott neki, hogy koromsötétségben, a legnagyobb sziklazápor közepette elrohanjon a visszafelé vezető úton.
Kiderül, hogy ő volt a legbiztonságosabb helyen. Örömmel öleljük újra egymást. Most már nem érdekel semmi, csak minél előbb kijutni a barlangból. Amikor elhagyjuk a tetthelyet, még mindig recseg az egész sziklahegy. Mintha minden pillanatban újból meg akarna indulni és a nyomunkba eredni a borzalmas kőfergeteg.
Ennek a napnak eseményeiről a munkanapló a következőképpen számol be: A „Disznófürdő előtti részeken robbantásos tágítás. A főág felső végén levő omlás bontásával való sikertelen kísérletezés.” Ettől kezdve mindenesetre több mint egy hónapig felé se mentünk ennek az omladékhegynek.
1952 szeptember 7.
Markó István, kiváló amatőr barlangfotográfusunk fényképezőtúrája.
Alig indult el földalatti útjára Markó Pista és Majoros, amikor az égen megjelentek a sötét esőfelhők. Fél óra múlva már zuhogott a zápor, de úgy, ahogy még nem esett ebben az évben. Közel másfél óra leforgása alatt 77 milliméter csapadékot kapott a kiszáradt karsztplató. Az első félórában még valahogy nyelte a vizet a talaj, de azután hamarosan megindultak a felszíni vízfolyások. A víznyelők a hosszú száraz nyár után ismét működni kezdtek. A barlangbejárat víznyelőkürtőjén hangos zúgással zuhogott befelé a szennyes, sárga áradat. Fényképező társainkról csak annyit tudtunk, hogy benn vannak a barlangban és hamarosan menthetetlenül utól fogja érni őket az árvíz. Ennek következményeit pedig előre nem láthattuk, de joggal tarthattunk tőle a Baradlában szerzett régebbi tapasztalataink alapján.
1947 március 15-én, egy erős és hirtelen bekövetkezett hóolvadáskor az ottani barlangi patak vize annyira megáradt, hogy pillanatok alatt elöntötte az árvíz az utakat, hidakat, sőt még a korlátokat is és bizony csak azon múlott akkor mindnyájunk megmenekülése, hogy úszva fenn tudtuk magunkat tartani a tajtékozva rohanó áradat felszínén, miközben az árvíz csaknem a Retekágtól a vöröstói bejáratig sodort bennünket.
Markó Pistáék ezalatt, amíg a felszínen szakad a zápor, mit sem sejtve végzik munkájukat a csendes mélységben. Már a főágban fényképeznek, a „Nagytufagát” tájékán. A „Komlóspatak” megszokott vízhozamával csendesen csobog kavicsos ágyában. Majoros most előre megy mintegy húsz méterrel, hogy onnan visszavilágítva, Markó az ellenfény hatását vizsgálhassa. Markó kéri, hogy álljon két méterrel jobbra. Majoros azonban nem mozdul és nem is felel. Mintha megdermedt volna, figyel valamire. Markó előbb türelmetlenül rászól még egyszer, de azután ő is megdöbbenten figyelni kezd. Távolról, mintha nehéz tankok dübörögnének, mély reszkető morajjal valami félelmetes zúgás közeledik. A lámpák lángja nyugtalanul csapdosni kezd. A zúgás pillanatok alatt erősödik és már szinte félelmetes robajként, falakat is megrázva tölti be az egész barlangot. Azután megjelenik az árvíz. Minden átmenet nélkül, mint gátját szakított folyam pusztító árja, 15-20 centiméter magasságú tajtékzó fallal ront előre feltartóztathatatlanul a roppant víztömeg. A látvány lebilincselően monumentális. Mire észbekapnak Markóék, már benne vannak a sebes áradatban. Úszó habszigetek fehér párnái suhannak el mellettük a kávészínű folyó tetején. Jönnek a sötétből és eltűnnek újra a sötétben. Szerencsére, közelükben van egy magas sziklaomlás lejtője, erre felkapaszkodnak és így nem éri őket az árvíz. Okosabbat nem tehetnek, mint várnak. Másfél óra múlva a víz apadni kezd. Természetesen sokkal lassabban, mint ahogyan az áradás jelentkezett. A víz még mindig tombolva zúg, de társaink megkezdik a fényképezést újból. Ilyenkor nagyvíz mellett legszebb a barlang. Milyen kár, hogy a fényképezőgép beázott s így éppen ezek a felvételek romlottak el. Nyakig vizesen jönnek ki a barlangból este 11 óra körül. A szakadozott felhők között sebesen fut tova a hold...
1952 szeptember 8.
Vendégeink érkeztek Vértes László és Venkovits István személyében. Éppen a barlang alsó végének felkutatására készülünk. Jókor jöttek, részt vesznek ők is a felfedezőtúrában. Mindkettő barlangkutató, mindkettőnek boldogan csillog a szeme. Dél lesz, mire útrakészen állunk. A felszerelés igen sok. Magunkkal kell vinnünk a gumicsónakot, evező és tapogató botokat, legalább két napra való élelmet, tartalék száraz ruhákat, és nagyon sok karbidot. A karbidot és élelmet úgy csomagoltuk, hogy az el nem használt mennyiséget mindkettőből a barlangban hagyhassuk, belőlük készletraktárakat létesíthessünk. Az expedíció célja az, hogy túljutva Révész és Magyari útjának végpontján, a barlangnak valódi végét elérjük.
Honnan tudjuk meg azonban, hogy valóban a barlang végén járunk, ha esetleg valami akadályba ütközünk, ami miatt nem tudunk majd továbbjutni? Elhatározzuk, hogy a legbelső ponton, ahonnan tovább már nem mehetünk, megfestjük a patak vizét fluoresceinnel. A vízfestés időpontját pontosan feijegyezzük. Összehangolt órával kezében egyik társunk ugyanakkor a Komlósforrást fogja figyelni, hogy benne mikor jelenik meg a zöld szín? Így kiderül, milyen hosszú utat tesz meg a földalatti patak a hegy belsejében, festési pontunktól a forrásig. Ha a festés után rövid idő alatt jelentkezik a forrásban a színeződés, a végére értünk a barlangnak. Ha esetleg többórás időköz is mutatkozna a festés és észlelés között, akkor a barlangnak még további ismeretlen szakaszai várnak feltárásra.
10. ábra. Ezen a szakaszon csónakázható földalatti tavakat találtunk. (Fotó: Magyari)
Még a felszínen elkészítettük a megfelelő ammoniás fluorescein-oldatot és két literes üvegbe töltve erősen és gondosan becsomagoltuk, hogy épségben beszállítható legyen távoli rendeltetési helyére a drága festék. Az összeállított felszerelés-csomagokat öt emberünkkel előre beküldtem a „Kötélhágcsós-szifonhoz”. Magunknak most takarékoskodni kellett erőnkkel, mert nagy feladat várt ránk. Egy óra előnyt adtunk a felszerelést szállító csoportnak. Ezalatt megebédeltünk és beöltözködtünk. A tapasztalat megtanított rá, hogyan kell a hosszú vizes útra ruházkodni. Vastag, meleg alsóruhát és pullovert vettünk alulra. Erre húztuk a gumiruhát, amely tulajdonképpen gumicsizmával egyberagasztott hónaljig érő guminadrág. Hogy a gumiruha az éles sziklákon való esetleges dörzsölés következtében ki ne szakadjon, ennek tetejébe védőruhaként vettük magunkra overalljainkat. Így felöltözve a mozgás ugyan kissé nehézkes volt, de az öltözet vízhatlan és meleg. Déli egy órakor Zsidi barátommal, aki figyelni fogja este hét órától a Komlósforrást, óráinkat egyeztettük, azután búcsút vettünk a felszínen maradt társainktól. Expedíciónk negyedik tagja Verbály Laci volt.
A „Kötélhágcsós-szifonig” aránylag könnyen megtettük az utat. A „Sündisznó” környékén találkoztunk embereinkkel, akik a „Kötélhágcsós-szifontól” már visszaútban lévén, jelentették, hogy mindent épségben raktak le a megjelölt helyre. A sok és nehéz csomaggal igen bajos volt a hágcsón való leereszkedés. Végre minden baj nélkül sikerült s most már folytathattuk tovább utunkat az ismeretlen cél felé.
Néhány igen magas terem következett, majd széles cseppkövektől dúsan csipkés alagutat követtünk. A gumicsónakot megtöltöttük levegővel és többi csomagjainkat reárakva, magunk előtt toltuk a vízen. Noha itt már csaknem állandóan térdenfelüli vízben vezetett utunk, a csónakra még nem volt szükség. Egyre sűrűbben jelentkeztek a mésztufagátak, rajtuk kisebb-nagyobb vízesésekkel. Itt már állandóan használtuk tapogató botjainkat is. A víz ugyan kristálytiszta volt és mindenütt látszott lábunk előtt a fenék, a karbidlámpák fényénél azonban nem lehetett biztonságosan megítélni a vízmélységet. Ahol másfélméteres volt a mélység, ott még el tudtunk menni, ahol azonban tíz centiméterrel mélyebb volt, ott már felülről befolyt a gumiruhába.
A nagy víz miatt nehéz volt az előrejutás, de ugyanakkor meg kellett állapítanunk, hogy az egész barlangnak legszebb részei éppen ezek a tavas szakaszok. A víz hidegét még a gumiruhán keresztül is annyira éreztük, hogy a legnagyobb elismeréssel tudtunk csak Révészre és Magyarira gondolni, akik ezt az utat előttünk már gumiruha nélkül megjárták.
Most két szifon következett. Itt a víz színe felé hajolva, lényegesebb beázás nélkül sikerült az átjutás. Ezeket a szifonokat már ismertük Révészék leírásából. Utána a barlangi járat még tágasabb lett, de eltűntek a cseppkövek. A csupasz sziklaboltozatokon az egyes bemélyedéseket, gerinceket a víz nyalta homorúvá. Ezek a sötét, ridegen üres folyosószakaszok a sok cseppkő után valóságos felüdülést jelentettek. Nemsokára azonban a cseppkövek ismét megjelentek a folyosóban és még sűrűbben, mint előbb, a tufagátak.
Már hat órája jöttünk egyfolytában. Alkalmas, száraz helyet kerestünk a pihenésre, ahol megvacsoráztunk s készletraktárt létesítettünk. Egyszeri étkezésre való élelmet és a visszaútra elegendő karbidot raktároztunk s azután újból útnakindultunk.
Helyenként a víz olyan mély volt, hogy csónakba szálltunk. A csónak egyszemélyes. Így, miután a mélyvízi részen átkelt az első utas, a többiek zsineggel visszahúzták a gumialkotmányt s kezdődött a második utas evezése. Az előrejutás magától értetődően így igen lassú. Sokat kellett állni és várni.
Amikor lehetett nem használtuk csónakunkat. Voltak igen nagy számmal olyan tufagátak is, amelyek nem értek a víz színéig, csak a víz alatt hidalták keresztbe a medret. Ezekben bukdácsolva nyomultunk előre. Már-már azt gondoltuk, hogy elmulasztottuk valahol Révészék bejegyzését, amikor az egyik sziklahídon megpillantottuk a kusza betűket: „Magyari-Révész 1952 augusztus 17.” Eddig tudtak tehát behatolni hősies vállalkozásuk során kiváló munkatársaink. Megfelelő felszerelés nélkül, óriási teljesítménynek számít. Hiszen így, gumiruhában, csónakkal is - mi tagadás már fáradtak voltunk. Az ismeretlen barlang azonban csábított tovább és tovább. Újra a gumicsónakot kellett használnunk. A vízmélység több mint két méteres. Fél órát vett igénybe az egyenként való átladikozás. A patak partján meredek, éles sziklataréjok nyúltak fel a magasba. Most már amilyen gyorsan csak tudtunk, rohantunk előre. Lehetséges, hogy még mindig nincs vége ennek a csodásan szép barlangvilágnak? Lehetséges. Újabb kilométert haladtunk befelé. Most egy igen nagy terembe értünk. Lámpáink fényénél csak sejteni lehetett az „Óriások terme” méreteit. Na, talán itt lesz a vége a barlangnak?! Szó sincs róla. A patakos folyosó vezetett tovább. Már több mint nyolc órája voltunk úton. Fáradt tagjainkban zsibbasztóan éreztük a víz metsző hidegét. Szinte jólestek az olyan „kisvizű” szakaszok, ahol csak térdig kellett gázolni a patakban. A barlang azonban szemmelláthatóan szűkült. Mintha nem is a forrás, hanem a víznyelő felé közeledtünk volna. Most derékig érő vízzel egy olyan alacsony folyosó következett, ahol csak meghajolva fértünk el a bolthajtásos mennyezet alatt. Már minden pillanatban vártuk a barlang végét. Találgattuk, hogy milyen lesz. Talán hatalmas kőtömbök között el fog tűnni a patak s a folyosó is járhatatlan, szűk repedéssé zárul össze. Bár nem lehetetlen, hogy a mennyezet fokozatos, szifonszerű alacsonyabbáválása és végül a víz színéig való leereszkedése fogja jelezni a barlang végét. Mindenre számítottunk, csak arra nem, amire akadtunk. Egészen váratlanul, egy minden oldalon meredekfalú kisebb terembe értünk, amelynek alján elég mély tó volt. Egyhangú csobogással ebbe folyt a patak vize. Innen azonban semerre sem látszott a továbbvezető út. Bármennyire fáradtak voltunk is, azonnal nekiláttunk a vizsgálódásnak. A kis tó vízében állva és lábbal a falak alját tapogatva, megállapítható volt, hogy az egyik irányban víz alatt folytatódik a barlang. Ismét egy szifonnal volt tehát dolgunk, ami ezesetben teljesen zárt és akadályozta utunkat. Kerülő járatot kerestünk, de hiába. Rövid tanácskozás után megállapíthattuk, hogy nincs más hátra, mint ezen a helyen megfesteni a patak eltűnő vizét. Pontosan éjszaka féltizenegy volt, amikor kiürítettük festékes üvegjeinket, s megindultunk újabb hosszú utunkra: visszafelé, végig a gyönyörű Békebarlangon.
11. ábra. A barlangi szifon, ha nem megkerülhető, mindig komoly akadályt jelent a barlangkutatók számára. Különösen, ha mint a mi esetünkben is, a patak folyási irányában haladva kell rajta átjutni. A szifon hosszúságát előre nem lehet kiszámítani. Lehet néhány méter csupán, de előfordulhat, hogy 30-40 méter hosszúságú a teljesen vízalatti szakasz
Mire másnap reggel 8 órára kiértünk, megfigyelőnk már ott volt a táborban. Közölte velünk, hogy reggel hét órakor jelentkezett a forrásnál a váltás és ő átadta a megfigyelő szolgálatot. A festék este fél tizenegy óta nem jelent meg a forrásban. De nem zöldült meg a forrás kilencedikén sem, sőt tizedike is eltelt, festésünk eredménye mégsem jelentkezett. Már-már arra gondoltunk, hogy talán kevés volt a festékanyag. Újabb, nagyobb adag festékkel indult tehát útnak tizedikén este Tamás Ferenc, Markó László és Mándy Tamás barátunk s tizenegyedikén hajnalban 5 órakor ismét megfestették az utolsó szifonnál a vizet.
Szegény Tamás Feri ezért az útért alaposan megfizetett. Visszaútban, a kötélhágcsós szifonnál, körülbelül 7 méter magasból lezuhant a csúszós, agyagos kötéllétráról.
Másnap, tizenkettedikén hajnalban, negyed hatkor végre erősen megzöldült a Komlósforrás vize. A sikeres kísérlet feletti örömünk azonban nem volt egészen helyénvaló. A forrás ugyan megzöldült, de nem tudhattuk, hogy melyik festéstől. A festék színének észlelése előtt immár kétszer festettük meg a barlangi patak vizét. Korábbi festésünk óta csaknem 79, a második festéstől számítva pedig 24 óra telt el. Lehetséges-e, hogy ez még csak az első festésnek az eredménye lenne? Vagy pedig a kevesebb, korábban alkalmazott fluorescein jelentkezését, ami ezek szerint látogatásunk után 24 órával jött ki, kilencedikén este 11 óra körül, egyszerűen nem vettük észre? S most a Tamás Feriék festéke színezi a forrás felszínre törő patakját? Mindkét eset lehetséges. Néhány nap múlva azonban tisztán fogunk látni a kérdésben. Ha ugyanis ma az első festék jelentkezett, akkor nem kétséges, hogy 14-én a második festés időpontjához számított hetvenegynéhány óra múlva ismételten és sokkal erősebben újból meg kell zöldülnie a Komlósforrásnak. Ha ez 14-én nem következik be, úgy a víz csak huszonnégy óráig folyik az egyelőre még ismeretlen barlangszakaszban. Az ugyanis most már nem volt kétséges, akár 24, akár 79 óráról van szó, hogy a barlang a szifon után még hosszan folytatódik tovább.
S íme, szeptember 14-én reggel fél hétkor a Komlósforrás ismét megzöldült, mégpedig sokkal erősebben, mint két nappal korábban. A második festéstől számítva most szűken 73 óra telt el. Nem volt tehát kétséges, hogy a Békebarlangnak a jelenlegi végpontot jelentő szifon után még hosszú szakaszai várnak feltárásra. De hogyan jutunk át a szifonon? Vértes felveti az ötletet, hogy búvárruhával. Elhatározza, hogy megszervezi a búvárexpedíciót.
1952 október 2.
Megérkezett Koch Jóska is. Amikor július végén elment tőlünk, bizony még nem gondolta, hogy ilyen örömmel fog visszatérni nemsokára. Elmeséltük neki a kutatás történetét. Különösen a barlang felső végén lévő omlásnál szerzett tapasztalataink ragadták meg figyelmét. Tüstént elhatározta, hogy megnézi a veszélyes helyet. Jóska igen ügyes sziklamászó, bízott fürgeségében és nyugodtságában. Hátha sikerülni fog felülről átkelni a veszélyes omlás felett? Gráfné, Verbály, Gyuri bácsi és Mészáros Mihály geológus, ki ezen a napon szintén nálunk tartózkodott, kísérték el őt kétes kimenetelű útjára. Jellemző, hogy idáig egyetlen barlangi útra sem vittük magunkkal az orvosi mentőládát. Ennek az expedíciónak felszerelésében azonban első helyen ez szerepelt. Szorongó érzésekkel búcsúztunk társainktól és úgy vélem nem tévedtünk, amikor feltételeztük, hogy ennél a leszállásnál Gráfné valóban „idegesség”-től reszketett.
Tíz óra múlt el türelmetlen várakozásban, mire ismét viszontláttuk társainkat. Sártól lucskosan, de diadalmasan ragyogó szemekkel léptek ki egyenként a bejárati kürtőből. Koch legyőzte az akadályt! Túljutottak a veszélyes omláson.
Kérdésemre Jóska az ő szokott nyugodt hangján mesélte el, hogyan sikerült. A veszélyes hely előtt mintegy 4 emelet magasságba felmászott a csupasz falakon. Végig traverzálva tehette meg ezt az utat, azaz olyan módszerrel, hogy talpai a barlang oldalfalára feszültek, míg hátát, illette, ahol a folyosó szélesebb volt, vállait és nyakszirtjét a szembenlévő falnak feszítette. Így teste vízszintes helyzetben a mélység felett feküdt. Lassan, centiméterről centiméterre, lábával és nyakizmaival tornászta magát egyre feljebb. Társai jó darabig lélegzetvisszafojtva lesték alulról minden mozdulatát, később azonban már nem is láthatták a nagy távolság és a gyenge világítás miatt. Csak hangját hallották időnként egyre magasabbról. Utólag bevallotta Jóska, hogy ugyanezen a bravúros úton már nem tudott volna visszajönni. Az omladékhegy felett úgy jutott át a barlang folytatásába, hogy a bizonytalanul álló sziklatalajt még csak nem is érintette. Végig az oldalakra feszülve tette meg hosszú és igen veszélyes útját. Végre odaát volt s ismét leereszkedhetett a patakmederbe. A túloldalon, ahol az omladéklejtő nem olyan meredek és így az omlásveszély is kisebb volt, nyomban nekilátott a visszafelé vezető út kibontásának. Talán félóráig dolgozott. Ezalatt utat nyitott a sziklahegy alatt, anélkül, hogy ismét megindult volna a kőfergeteg.
Mily nagy volt Gyuri bácsiék öröme, amikor ezen az úton egymásután, minden baj nélkül csúszhattak át Jóskához, a túloldalra, az ismeretlen folytatásba s a kis csapat épségben folytathatta felderítő útját az új, vad barlangrészben.
A kép valóban vad volt. A barlang jellege ebben a szakaszban egészen megváltozott. Mindenütt éles és hegyes sziklacsúcsok meredtek, a falak friss csillogó színe helyett itt agyag és, a Békebarlangban szokatlan, fekete színeződés lett uralkodóvá. Minél beljebb mentek, annál jobban összeszűkült a barlang. Néhány száz méter után már csak hason lehetett előrekúszni. A barlang több szűk ágacskára oszlott. Ezek azután omlásban, vagy járhatatlan repedésekben hamarosan végképp véget értek. Nem kétséges, hogy most alulról végre azt a pontot sikerült elérni, ahol a II. számú nagyvölgyi munkahelyünknél, a felülről való bontásnál augusztus negyedikén abbahagytuk a munkát. Ha a bíbictöböri munkánk eredménye akkor még egy-két napot késett volna, könnyen lehetséges, hogy most itt lenne a Békebarlang bejárata.
1952 október 21.
Néhány nappal ezelőtt a következő szövegű levelet kaptam Vértestől:
„Idehallgass, Jakucs! Most leírom Neked, hogy a búvárexpedíció ügyében mire jutottam azóta, hogy feljöttem Pestre. Mindenekelőtt ki kellett nyomoznom, hogy melyik vállalat foglalkoztat búvárokat. Már ez sem volt könnyű dolog: legalább tucatnyi telefonhívásba és másfélnapi szaladgálásba került, míg a Közúti Hídfenntartási Vállalatnál egy főmérnök azt felelte kérdésemre, hogy nincs semmi akadálya egy búvárfelszerelés kikölcsönzésének kutatási célokra.
Másnap újból elmentem ugyenehhez a vállalathoz, már a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium levelével, s most sikerült a legilletékesebbel: Ugray Károly igazgatóval tárgyalnom. Ő azután felvilágosított arról, hogy a búvárfelszerelés használata nem is olyan egyszerű dolog, mint ahogy elképzeltem. Először is, csak szakképzett, orvosilag megvizsgált ember merülhet a víz alá. Másodszor: a búvárruha súlya kb. 120 kg, azt le kell vinni a tett színhelyére. Harmadszor: a búvárt felülről, egy légszivattyú segítségével látják el levegővel, s a szivattyú súlya maga több egy mázsánál. Különben is olyan nagy, hogy azt szűk helyeken nem lehet levinni a barlangba. Vannak ugyan olyan búvárkészülékek, amelyek sűrített oxigént tartalmazó palackkal műkődnek, de nem Magyarországon. Az oxigénes megoldáshoz ugyanis kell egy „finiméternek" nevezett készülék, amely egyfelől káliumpatronnal elnyeleti a kilégzett széndioxidot, másfelől egy szellemes szelep segítségével a megfelelő százalékban keveri az oxigént az állandó körforgásban tartott eredeti nitrogénmennyiséghez. Mindez számomra új és lesújtó volt.
Szerencsére másnap eszembe jutott, hogy a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumnak vannak olyan bányászmentőkészülékei, amelyek oxigénpalackkal működnek, nyilván tehát finiméteresek. Alig néhány telefonbeszélgetés árán megtudtam, hogy valóban vannak ilyenek, s előadójuk a minisztériumban Török Zoltán. Két nap telt el, míg Törökkel egyáltalán beszélhettem. Ez október 1-én volt. Elmondtam problémámat, s Török megkért, hogy hívjam fel 2-án, akkorra választ tud adni. 2-án fel is mentem a minisztériumba, megkaptam a mentőkészülék prospektusát, s mellé azt a felvilágosítást, hogy ennek a készüléknek használatát igen szigorú feltételekhez kötik: részt kell venni egy tanfolyamon, ahol meg kell tanulni a kezelését. Nem használhatja sohasem egy ember külön, hanem mindig legalább három mentőkészülékes egyénnek kell együtt dolgozni. A negyedik lehet olyan is, aki nem szakember a készülék használatában, csak rövid, „4 hetes” tanfolyamot hallgatott. A végleges választ 4-re ígérte.
Közben Ugraynak elmondtam az ötletet, hogy a mentőkészüléket szereljük össze a búvárruhával, azaz vezessük be a mentőkészülék légcsöveit a sisakba. Igen ám! de vízhatlan-e a mentőkészülék? Újból telefon Törökhöz. Vele, és a prospektus segítségével megállapítottuk, hogy van egy szelep, amelyen keresztül behatolhat a víz a készülék „gumitüdejébe”. Fontos-e ez a szelep, vagy beragasztható? Nem fontos, de a biztonság kedvéért jó. Vissza Ugrayhoz a prospektussal. Határozat: a szelepet leragasztjuk. De van újabb baj! A mentőkészülék szopókáját mindig a szájban kell fogni, mert az eredeti nitrogénmennyiséget állandó körforgásban kell tartani. Ha kiesik a szájból a sisak alatt, megfullad a búvár. Megoldás: hozzá kell erősíteni a fejhez a „pipát”. Újabb probléma: akkor nem lehet telefonos készüléket használni, mert nem tudok a telefonba beszélni. Megoldás nincs: nem lesz telefon. Ez baj ugyan, de nem halálos - reméljük. De van még egy hiba: a búvársisakba a levegő nem egy nyílt csővégen ömlik be, mert az erős légnyomás meghűtené az izzadt (?!) búvárt, hanem háromfelé osztva lemezek mögött szivárog be. Márpedig a mentőkészülék csövét így nem vezethetjük be. A lemezeket leszerelni nem lehet. Megoldás egyelőre nincs. Otthoni fejtörés eredménye: a mentőkészüléket a búvárruha alá kell venni, a csöveket a nyaknál feldugni a sisakba. Ugray rosszalja a dolgot: nem fér a ruha alá, baj, ha nem lehet hozzáférni... de majd meglátjuk.
A végleges válaszért telefonálok 4-én: Törököt egyik percről a másikra vidékre helyezték, utóda egyelőre nincs. Ugyanez a helyzet 6-án, 7-én és 8-án. Mentőkészülékről senki sem tud a minisztériumban.
Közben Ugray kijelenti, hogy minderről különben is csak akkor lehet szó, ha I. megvizsgáltatom szívemet, tüdőmet, idegeimet az orvossal, 2. ha próbaképpen lemerülök a Dunába teljes felszereléssel, s kitanítanak az összes fogásokra.
A mentőkészülék a messze távolba tűnt, helyette újabb ötlet: sűrített levegővel, s nem oxigénnel kell dolgozni, akkor kiesik a finiméter, mentőkészülék stb., csak rendes gumitömlő kell és - sokkal több liter levegő, mint amennyi oxigén kellett volna természetesen.
Ugray helyesel. Ez az út járható. Örömében leereszt a Dunába az épülő Petőfi-hídnál október 11-én. A búvárok nagyon jól szórakoznak. Különösen a szakállam tetszik nekik és az, hogy nem vagyok hajlandó a szemüvegemet levetni. Négy ember öltöztet. Markó Pista fényképez. Hősnek érzem magam, egészen addig, amíg rám nem akasztják a töméntelen ólomsúlyt. Akkor kissé nyomorúságosabban mozgok, mint egyébként. Nem baj! lemászom a lépcsőn és „élvezem” az újfajta élményt. Közben a fejszeleppel hol kieresztem a levegőt, hol visszatartom a ruhában. Amikor zúgni kezd a fejem, gyorsan kieresztek minden nélkülözhető levegőt, s máris rendben minden. Felmászom, de a búvár integet, hogy menjek le még egyszer. Tényleg, igaza van: csak most jut időm arra, hogy kissé körül is nézzek. Körülnézés?! Három méternyire a víz alatt alig 20-30 centiméterre látok a piszkos dunavízben. Kár volt a szemüveget fenntartani.
Amikor végre kimászom és lehámozzák rólam a pillanatonként nehezebbé váló öltözéket, vállalkozó kedvem eléggé megcsappant. Talán nem is célravezető a búvárruhás barlangkutatás?
Egy óra múlva azonban elfelejtem a súlyos ólomnehezékeket, bronzcipőt és ismét hős vagyok, aki a szörnyű víz fenekén járt.
Újabb féltucat telefon után a Hydroxigéngyárban tárgyalok Nagy főmérnökkel. Ha hozunk palackot, megtölti. Neki nincs, de különben is, a palackokat minden két évben próbálni kell, hogy megfelelnek-e még a 150 atmoszférás nyomásnak? Ilyen próba pedig csak havonként, kéthavonként van. Most éppen várni kell egy hónapot a legközelebbi próbára, de még akkor sincs palack.
Sok magyarázgatás árán elérek annyit, hogy valaki „kölcsönkér” számunkra 3 drb 1.5 literes palackot: az kereken 450 liter levegő. Elég lesz, ha takarékoskodunk vele. De nincs reduktor, anélkül pedig nem használható a palack. Nagy főmérnök csodálatos! Kerít reduktort. Most már nem lesz semmi baj, csak annyi, hogy Ugray a felszerelést kizárólag akkor adja kölcsön, ha búvár is jön velünk, különben nem vállalhatja a felelősséget sem a felszerelésért, sem az életünkért. Ez pedig pénzbe kerül. Újabb szaladgálás, telefonálgatás, az engedély erre is megjön.
Most már igazán nincs semmi baj, legfeljebb az, hogy a reduktor menetét a búvártömlő menetével semmiképpen sem tudjuk összeegyeztetni. Megoldás: csináltatok egy szűkítőt a reduktorról a tömlőre. Igaz, hogy a reduktor szűkítője nem egyezik a tömlőmenettel, mert azt egy másfajta gyártmányú tömlőre készíttettem, de fennakadás azért nincs: gumimasszába áztatott rongycsíkok segítségével légmentesen összeerősítem a szűkítőt a tömlővel, s máris használható. Legfeljebb, hogy olyan búvár nem akad, aki így leszállna a víz alá, de szükség törvényt bont. Mi leszállunk!
Tehát mindent összevetve: a felszerelés együtt van. Október 18-án a búvárral, Poltz Istvánnal és a készülékekkel a Békebarlangnál leszünk. A viszontlátásig is „jószerencsét” kíván és üdvözöl barátod Vértes”
Október 19-re megérkeztek a búvárfelszerelések és Poltz István búvár társaságában megjött Vértes is. Felkészültünk a hatalmas felfedező túrára. Hármunkon kívül Kincses Júlia barlangkutató kartársnőnk és Hollenzer Béla, a Magyar Foto kiváló fényképésze vett még részt ezen a felfedező túrán.
Az expedíció előkészületei igen nagy gondot és széles körültekintést igényeltek. Hiszen előre nem tudhattuk, hány napig fogunk most egyfolytában a föld alatt maradni. A csomagok összeállítását úgy kellett elvégezni, hogy minden szükséges együtt legyen és mégse legyen az egy személyre eső rész túlságosan nehéz. Mindenekelőtt le kellett a szifonig szállítani a búvárfelszerelést. Maga a búvárruha, a sűrített levegős palackokkal, sisakkal, ólomsúlyokkal együtt több mint másfél mázsát nyomott. Vízhatlanul és kisebb csomagokba széjjelosztva készítettünk elő 12 kilogramm karbidot. A szükséges hideg élelem súlya 12 kiló volt. Ezenkívül felszerelésünket képezték még a további tárgyak: fejenként egy-egy karbidlámpa, 1 drb gumival vízhatlanított rúdlámpa tartalékelemekkel, a szifon alatti világítás céljára, 2 liter erős pálinka, tartalék száraz és meleg alsóruhák, összesen 15 kilogramm súlyban, a fényképező felszerelés három, körülbelül 4 kilogrammos táskából és az állványból állott, ezenkívül apróságok, mint vízhatlan csomagolású gyufák, cigaretta, tartalék lámpaégőfejek, égőtisztító-tűk, harapófogók, egy kis kézi-csákány, kalapács, 20 méteres kötél, továbbá tapogatóbotok. Némi vízhatlan csomagolású orvosság (karil, aszpirin, kötszer stb.) a sapka hajtásában nyert elhelyezést. Ezeken kívül külön kellett még bevinnünk a telefonfelszeretést, amelyet ugyancsak féltve kellett őriznünk az átnedvesedéstől.
A csomagok olyan jelentős súlyúak, hogy szó sem lehetett arról, hogy mindent magunkkal tudjunk vinni. Kihagyni viszont nem lehetett belőle semmit, mert a leglényegtelenebbnek látszó holmi kimaradása is az egész expedíció eredménytelenségét okozhatta volna. Így nem tehettünk mást, minthogy az expedíciót egy nappal elhalasztottuk és barlangkutató munkásainkkal előreküldtük a búvárfelszerelést a szifonig. Ezáltal a csomagok súlyban legjelentősebb részétől megszabadultunk s noha a maradék is éppen elég volt, mégis kisebb fáradsággal tudtuk megközelíteni azt a pontot, ahol a tulajdonképpeni munka várt reánk, 10 kilométerre a felszíntől, a földalatti világ alsó végénél.
Addig, amíg a búvárruhát beszállító expedíció vissza nem tért, nem tehettünk semmit, hiszen embereinken voltak a gumiruhák. Így felhasználtuk az alkalmat az előkészületek okozta fáradalmak kipihenésére és néhány órai alvással új erőt gyűjtöttünk a nagy útra. Embereink 17 óra múlva holtfáradtan jelentkeztek: a feladatot előírásszerűen teljesítették. Két gumiruha azonban erősen megrongálódott, újabb használatbavétele előtt alaposan meg kellett vizsgálni és a szakadásokat megragasztani.
Végre október 21-én délután négy órakor minden elő volt készítve és elindulhattunk a nagy útra.
Közben a szifonra vonatkozólag újabb adatokat tudtunk meg. Október 20-án engedélyt kért tőlem Magyari Gábor, hogy két geológushallgató kollégájával engedjem be őket a barlangba, fényképezés céljából. Magyari kérését nem akartam megtagadni, hiszen, mint mondotta, egyenesen ebből a célból, megtakarított pénzén utazott Budapestről a táborba. Gabi már többször aktívan segített nekünk a kutatásban, úgyhogy már szinte belső munkatársnak számított. Nos, Magyari egy meglepetést szánt nekünk. Mikor kijött a barlangból, beszámolt róla, hogy átúszta a szifont. Hajmeresztő vakmerőséggel, meztelenre vetkőzve, beúszott az ismeretlen hosszúságú szifon alá és hat méter vízalatti úszás után a túloldalon ismét levegőt kapott a víz felett. A barlang tehát folytatódik tovább. Magyarinak azonban már nem volt ereje a további barlangszakasz bejárására, így a szifon másik végéről visszaúszott és utolsó erőfeszítéssel kijött a barlangból. Amikor a mozogni is alig tudó Magyarit megláttuk és meghallottuk beszámolóját fegyelmezetlen és meggondolatlan, vakmerő cselekedetéről, ismét meggyőződhettünk róla, hogy mit jelentett a barlangkutatás régen és ma. Régen egyéneknek, állami anyagi támogatás és felszerelés nélküli veszélyes próbálkozásai, ötletszerű és hírnévhajhászó vállalkozásai jelentették a kutatást. Magyari ugyanezt csinálta most titokban. Hogy ő legyen az első, hajlandó lett volna tilalmunk ellenére életét is áldozni a felfedezés egyéni dicsőségéért.
- Látod Gabi, napjainkban erre már nincsen szükség. Nem cselekedtél helyesen. Gondold csak nyugodtan végig a dolgot. A barlangot nem azért tárjuk fel, hogy magunknak hírnevet szerezzünk, hanem azért, hogy népünk fokozódó kulturális igényeit egyre újabb és újabb természeti kincsekkel, gazdag és tanulságos látnivalókkal tudjuk kielégíteni. És látod államunk mindenben támogatja ezt a kutatást. Most mi bemegyünk búvárruhában és amit te nem tudtál megcsinálni, még életed kockára tevésével sem, azt korszerű felszerelésünkkel veszélytelenül és biztosan elvégezzük. Ha szóltál volna tervedről, hidd el, velünk jöhettél volna gumiruhában és búvárruhában kelhettél volna át a szifon alatt s együtt gyönyörködhettünk volna a barlang további részeinek szépségében, amelyeket így nem volt módodban látni. Gabi, Gabi az ilyen vállalkozásokra országunkban már nincsen szükség.
Magyari belátta szavaim igazságát és ígéretet tett arra vonatkozólag, hogyha ezt a kalandot egészségben túléli, többet nem fog egyénieskedni.
A búvárruhás felfedezőtúra 27 óráig tartott. Ezen és az ezt követő felfedezőtúrákon a barlangnak egy újabb, nagyon gazdag szépségű részét sikerült megismernünk. Ma már a szifon túlsó oldalára való átjutáshoz nem kell búvárruha, sem életveszélyes vízalatti úszás, mert a túloldalon levő és a vizet a szifonban megduzzasztó néhány tufagát átvágásával a vízszintet annyira le lehetett süllyeszteni, hogy a régi zárt szifon nyílttá változott és az út szabad a további kutatásaink számára.
12. ábra. Ez a kép mintegy 5 perccel a Magyari Gabi szifonátúszási kísérlete előtt készült, Magyari egyelőre még ruhában próbál bevilágítani a szifonba, hogy megítélhesse, előreláthatólag milyen hosszú vízalatti úszás vár reá. (Fotó: Magyari)
1952 október 26.
Igen hűvös a levegő. Beköszöntött az ősz. Az éjszaka a sátorban 6 C°-ot mértünk. Nappal, ha felenged a fagy, beborul az égbolt és szitál a ködös eső. A kutatást hamarosan be kell fejezni erre az évre. Pedig még mindig messze járhatunk a barlang végétől. A „Búvárruhás szifont” legyőztük ugyan, de az utána következő barlangrészeket még nem sikerült bejárni. Az út szabad, csak menni kell rajta előre az ismeretlenbe. Embereink tegnap mentek be a barlangba, hogy a szifontól kihozzák a búvárfelszerelést. Komoly munka, hatalmas teljesítmény. Az expedíciót Verbály Laci vezeti. Tagjai aggteleki és jósvafői munkásaink sorából önkéntes jelentkezéssel kerültek ki. Még mindig nem érkeztek felszínre. Nyugtalanok vagyunk. Tápláljuk a tüzet a sátor előtt, hogy meg tudjanak melegedni, ha kiértek a nehéz csomagokkal. Alig tudjuk tartani a tűzben a lelket. A gallyak már lucskosra áztak. Csak füstölnek, de égni nem akarnak.
13. ábra. A szifon búvárruhával való áthatolása. A kép azt a pillanatot rögzíti, amikor Poltz István búvár és szerző Vértes László fejére illesztik a sisakot. A háttérben Kincses Jutka, kiváló alpinistánk látszik. (Fotó: Hollenzer.)
Kincses Jutka felveti Gráfnénak a gondolatot, hogy be kellene menni a búvárruhás szifon utáni részek felkutatására.
Kincses már egy hete nálunk tartózkodik és igen nagy kutatói lelkesedésről tett eddig is tanúbizonyságot. Kerékpárral jött Budapestről a Békebarlang megtekintésére és mindjárt megérkezése után egy 12 órás sétát tett a barlangban. Tekintve, hogy gumiruháink máshol voltak éppen üzemben, így fürdőruhában tette meg ezt az utat. Most újból azt javasolja Gráfnénak, hogy hasonló öltözetben induljanak útnak. Kifejti a gumiruha nélküli barlangkutatás előnyeit. Csak addig lehet fázni amíg a vízben van az ember. A hideg víz után valósággal jól esik a barlang 9-10 fokos levegője. Minél kevesebb ruha van a testen, annál gyorsabban sikerül felmelegedni (?!) a szárazabb barlangrészeken.
Gráfné már lelkesedik. Jutka Mutyust (Muntyán István) is elhatározásra bírja és már jönnek is hozzám hárman a képtelen tervvel. Le se lehet beszélni őket. Ők fürdőruhában és rövidnadrágban akarnak végigmenni a barlangon. Mit csináljak velük? Mindenesetre ígéretüket veszem, hogy amint komolyan fázni kezdenek, azonnal visszafordulnak. Hogyne, megígérik ők ezt szívesen, de fanatikusan és rejtelmesen mosolygó titokzatos szempillantásuk elárulja, hogy ha törik-szakad, ők most végig fognak menni a barlangon.
Készülnek. Csomagolják a karbidot, szalonnát, kockacukrot. Közben megérkeznek Verbály Laciék a búvárfelszereléssel. Kínálják a gumiruhákat Mutyuséknak, de ők hallani sem akarnak róla. Különös elszántság fűti őket. Félóra múlva már mennek is befelé a föld alá. Mutyus a kürtőben rázendít kedvenc nótájára: „Égerszögi csárda ki van festve...” Fokozatosan gyengül a hang, míg nemsokára nem hallik más, mint az őszi eső egyhangú pergése a sátor oldalán.
Ez történt október huszonhatodikán, déli egy órakor...
14. ábra. A kutatócsoport tagjai október végén. Első sor balról: Kovács László, Jósvafő, Vattay János, Aggtelek, Tarczali Piroska, Égerszög, Bósa Teréz, Aggtelek, Gráf Andrásné, Földtani Intézet, Verbály György, Aggtelek és Verbály László, Aggtelek. Második sor: Básti János, Aggtelek, Mizser Károly, Jósvafő, szerző, Kincses Júlia, Budapest, Muntyán István, Miskolc, Gereguly István, Jósvafő és Bósa Antal, Aggtelek. Hátul: Oláh Béla, Égerszög, K. Kovács István, Aggtelek és B. Kovács István, Égerszög. (Fotó: Hollenzer)
Kincsesék csak másnap este kerültek elő a Békebarlangból. Ez alatt az idő alatt olyan harcot vívtak a természettel, amely talán az egész barlangkutatás történetében páratlanul álló teljesítmény. Igenis, összeszorított fogakkal eljutottak a búvárruhás szifonig. A 10 kilométeres útból több mint felét combon felül érő hideg vízben gázolva tették meg. A szifon alatt is átbújtak, s tovább mentek az ismeretlen cseppköves alagútban. Tovább, mint bármelyikünk, akiknek testét gumiruha védte a víz hidegétől. Egy hatalmas omladékhegyen kellett átmászniok nem sokkal a „Búvárruhás szifon” után. Ezt az akadályt legyőzve vadul rohantak tovább a Komlóspatak kavicsos medrében. Így jutottak el a következő szifonig. Ezzel azután már nem volt erejük megbirkózni. A hideg annyira átjárta egész testüket, hogy erről a pontról visszafordultak. Pedig a szifon nyitott. A víz feletti keskeny hézagon vidáman fújdogál a barlangi huzat. Mégpedig igen erősen. A Békebarlang jelentős hosszúságú ismeretlen folytatása tehát várja bátor felfedezőit. Hogy ezek kik lesznek, azt már csak 1953-ban fogjuk megtudni. Kincsesék rekordját ugyanis nem sikerült túlszárnyalni annak az utolsó expedíciónak sem, amelyet október legutolsó napján szerveztünk meg. Ennek az expedíciónak már a „Búvárruhás szifontól” vissza kellett fordulnia, mert az esőzések következtében a Komlóspatak vize annyira megáradt, hogy lehetetlenné tette a szifonon való átjutást.
A Békebarlang kutatásának első szakaszát így 1952 november elsején befejeztük.