II. A BÉKEBARLANG FELFEDEZÉSE

A munka elindult. Döngött a föld a csákányütések alatt. Sűrűn hányta a szikrát a kemény acél. A munkahely tüskés bozótját kitakarítottuk. Nagy zöld gyíkok kíváncsian futkostak a meredek víznyelőoldalon. Koch már az első nap boldogan jelentette, hogy huzatot kaptunk. Való­ban: a görögdinnye nagyságú sziklatömbök rései közül egyenletes erővel áramlott a hideg le­vegő, a keresett barlang első biztos jele. Ekkor már munkatársaim előtt sem volt kétséges, hogy nagy üregeknek kell rejtőzködniök a föld mélyén. Azokon a parányi réseken keresztül, amelyek a völgy fenekét kitöltő kőzettörmelék darabjai között kitöltetlenül maradtak és amelyeken esős időben a víz is elnyelődik a barlangba, most a barlang levegője áramlott kifelé. Olyan erővel fújt a hideg szél, hogy eloltotta az útjába tartott égő gyufát. Nekünk tehát a huzat útját kellett követnünk. Ez biztos útmutató volt a barlang felé.

2. ábra. Az I. számú munkahely. A nagyvölgyi víznyelő aktív nyelési pontján mintegy 15 m mélységű kutató lejtaknát mélyítettünk. Ez a vágat azóta már beomlott. (Fotó: Hollenzer)

 A rekkenően sütő júliusi nap perzselte izzadt hátunkat, miközben a víz által gömbölyűre mosott szikladarabokat emelgettük és raktuk félre. Megfeszített munkával, naponta átlag egy métert tudtunk a bontással előrehaladni. A huzat ferdén alulról jött. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a barlang lehelletét vezető törmelékréteg teljesen kötetlen, laza volt s így állandóan beomlott a kiépített kutatótáró. Ezért rövid, hiábavaló próbálkozás után úgy döntöttünk, hogy a vágatot a vezetőréteg alatt fogjuk hajtani, ahol már a kőtömbök agyaggal és homokkal össze vannak tapasztva s így az omlásveszély is kisebb. A laza, huzatos vezetőréteget a vágat tetejében éppen csak annyira érintjük, hogy a helyes irányt megtarthassuk.

A víznyelő legmélyebb pontján így négy méter mély aknát készítettünk s ezzel átharántoltuk az omlásveszélyes, laza törmelékréteget. Ennek aljából kiindulva kezdtük meg azután a táró előre­hajtását a Szomorhegy felé.

A fedőben mutatkozó vezetőréteg azonban egyre lejjebb kényszerített. A táróban minden egy-két méteres vízszintes szakasz megtétele után kétméteres lépcsőket kellett iktatnunk, hogy bele ne jussunk ismét az erősen mélység felé tartó laza rétegbe. Természetesen, az a réteg sem volt a legbiztonságosabb, amelyben haladtunk. A sziklatömbök, amelyeket csak puha agyag és homok tartott össze, a legkülönfélébb nagyságúak voltak. A tárót, hogy az omlásveszély minél kisebb legyen, mindössze 1 méter magasra és 60-70 cm szélesre készítettük. Benne csak négykézláb lehetett dolgozni és előrehaladni. Minél hosszabbra nyúlt a vágat, ez annál keservesebb körülménynek bizonyult. Igen nehézkes volt ugyanis az anyagnak a felszínre való kiszállítása.

Ez a következőképpen történt: Egyikőnk a vágat végében kézicsákánnyal, feszítővassal, vésővel és kalapáccsal végezte a vájári teendőket. A kifejtett anyagot azonnal vederbe rakta és a vedret, a vágat falához húzódva, maga mellett a háta mögé tolta. A következő ember végezte a legnehezebb munkát. Neki kellett a vedret az alacsony táróban a négyméteres akna aljáig eljuttatni. Négykézláb, egy szűk földalatti alagútban, melynek talaját is éles kődarabok alkotják, nem a legkellemesebb feladat órákon keresztül cipelni egy kővel megrakott nehéz vedret. Mégis meg kellett tenni, mert máskép nem jutott ki a felszínre az anyag. Hej, mennyi sóhaj kísérte ezeket a vedreket naponta! Az aknából már kötélen emelte ki a harmadik ember a megrakott vedret s ugyanakkor egy másik üres vedret adott le helyébe. Később, amikor a földalatti szállítás szakasza egyre hosszabb lett, itt már két munkaerőnek kellett dolgoznia.

Közben teltek-múltak a napok. A táró már kezdett olyan hosszú lenni, hogy egyszerre négy karbidlámpát kellett égetni benne, hogy minden szakaszt megvilágíthassunk. Erre főként az anyagszállításnál volt szükség, mert aki a vedret cipelte, az semmiképpen sem tudta még a lámpát is kezében tartani.

Néhány napon belül megjelentek az első érdeklődők is. A környéken dolgozó pásztor- és föld­munkás emberek mind sűrűbben kerestek fel bennünket munkaidőben. Nézték a munkánkat és tekintetükből ki lehetett olvasni, hogy nem valami sok jót jósolnak ennek a próbálkozásnak. De azért másnap megint csak eljöttek.

- Véletlenül erre jártam - úgymond az egyik - hát mondok, megnézem már, jutottak-e valamire tegnap óta az elvtársak?

De amikor harmadnap is csak felkerestek és egyre több és több „újat” is arra sodort a „vélet­len” már akkor láttuk, hogy a környék lakossága igen érdeklődik a munka kimenetele iránt. Las­sanként egyikük-másikuk már emlékezni is kezdett:

- A nagyapám mesélte még gyerekkoromban, hogy ezen a helyen valamikor egy nagy bar­lang sötét szája tátongott. A vidék népe félve elkerülte a tájat, mert a barlangban veszedelmes rablók tanyáztak. Áldozataikat ide hurcolták a barlangba és csak súlyos aranyakért, vagy lóért, marháért bocsátották vissza őket ismét szeretteikhez. Előzőleg azonban véres esküt vettek tőlük az élő istenre, hogy soha teremtett léleknek nem mondják el, hol rejtegették őket a rablók.

Úgy látszik a jó öreg aggtelekieknél már ekkor is volt valami hiba az „élő isten” respektálásának terén, különben aligha ismerné a mai lakosság a lator rablók viselt dolgait.

Később már önkéntes segítőtársaink is akadtak. Cipelték a vedret, fejtették a követ és szerfelett csodálták a hegyből előtörő huzatot. „A régi barlang” vezetői részéről különösen nagy volt az érdeklődés. Regecz Béla és Berecz Lajos szabad napjaikban saját szerszámaikkal jöttek segíteni.

A barlang azonban még mindig nem volt sehol. A pénz gyorsan fogyott, de eredmény csak nem mutatkozott. A Szomorhegy tövében felvert kis sátortáborban mind némábbak lettek az esti tábortüzek. Eleinte igen vígan ment a munka utáni gallygyűjtés, vízhordás és vacsorafőzés. Most azonban mindez csak tehernek tűnt. A munka végén fáradtan hevertünk a silány tűz körül leterített pokrócainkon és néha órák hosszáig szótlanul néztük a fekete tölgylombok között villogó távoli csillagokat. Közben szőttük gondolatainkat. Most már világosan láttuk, hogy amíg a Szomorhegyet el nem érjük a táróval, nem számíthatunk bejárható tágasságú vízjáratra, amelyben, ha szűken is, de mégis bontás nélkül tudnánk a törmelékközti, még hátralevő útszakaszt megtenni.

Ez pedig még további 20 méteres táró hajtását jelentette, a nehéz szállítás miatt körülbelül másfél hónapi munkát.

Az ügy kezdett reménytelenné válni. Mindnyájan éreztük ezt külön-külön, de egyikünk sem mondta ki, nehogy elvegye a többi kedvét is. Összeszorított fogakkal, izzadva a sáros munkahelyen, újabb fél méterrel jutottunk közelebb a célhoz.

Július 19-én azután olyan esemény történt, amely mindnyájunkat komolyan gondolkodóba ejtett. Scheuer volt a vájár, Koch és Willems a szállításban dolgoztak, magam pedig az aknánál láttam el szolgálatot. Egymásután jöttek fel a mélyből a megrakott vedrek. Már csak öt perc volt hátra az ebédidő kezdetéig. Váratlanul a mélyből tompa morajt hallottam, ugyanakkor megremegett talpam alatt a föld. Egy pillanatig utána döbbent csend lett. Tudtam, hogy ez csak egyet jelenthet: bekövetkezett, amitől állandóan rettegtünk, a tárnaomlás.

Hihetetlen sebességgel kúsztam le az akna fenekére. Koch kiáltását hallottam, mellyel jelezte, hogy neki nincs semmi baja, de Scheuerékról nem tud semmit. Még mindig hullott a tetőből itt is, ott is egy-egy ökölnyi szikla, amint egymás nyomában lihegve haladtunk a vájatvég felé. Willemst is életben találtuk. Scheuert temette csak maga alá az omlás. Azonnal nekifogtunk a mentésnek. Sikerült. Fél óra múlva a sátorban magához tért Gyuszi. Komoly baja nem történt.

A munkát azért aznap már nem folytattuk. És a következő napokon sem. Ezen a ponton a továbbhaladás életveszélyes. Életveszélyes és most már tudtuk, hogy háromheti munkánkat abba kell hagyni siker nélkül, mert a rendelkezésünkre álló további 8-10 nap alatt sem tudnánk több eredményt felmutatni. Ha pedig a hónap végéig nincs eredmény, a kutatásnak ezen a helyen talán egyszer s mindenkorra vége. A Komlósforrás barlangját nem fogjuk megismerni.

3. ábra. II. számú kutatási pontunk. Az aktív víznyelő bontásának felhagyása után egy idősebb terrasz-szinten, közvetlenül a Szomorhegy tövében láttunk újra munká­hoz. A képen látható bontási helyen találtuk meg július 25-én a Békebarlang első, ú. n. „víznyelős” szakaszát. (Fotó: Hollenzer)

 Csak legalább Kessler anyagi támogatása megérkezne! Akkor még a jövő hónapban is tudná­nak dolgozni embereim, igaz, hogy nélkülem.

Hogy a válság még tökéletesebb legyen, 21-én csoportom tagjai elutaztak, egyetemi elfoglalt­ságaikra való tekintettel. Távozásuk előtt még egyszer részletesen megbeszéltük a dolgok állását. A tapasztalatokat kicseréltük és új munkahelyben állapodtunk meg. A vízfolyás irányából, melyet tárónkkal eddig követtünk a föld alatt, most már tudtuk, hogy hol kell lennie a mélyben annak a pontnak, ahol a völgy törmelékkőzetéből a barlangba lép a víz, tehát ahol a keresett barlang kezdődik. Ez a pont a völgy legvégében, egy régebbi víznyelőszint alatt, számításom szerint kb. 15 méter mélységben feküdt. Tárónk végétől még kb. 20 méter távolságra, a felszíntől számítva azonban 15 méter mélységben. Nincs más hátra, mint ezen a helyen rohammunkával megpróbálni egy 15 méter mély kutat ásni. Erre, ha minden jól megy, talán még lesz időnk. Ebben állapodtunk meg s azután Gráfnéval magunkra maradtunk.

Azonnal új brigádot toboroztunk. Három lelkes ember akadt Aggteleken, akik készséggel vállalkoztak a nehéz munkára. Verbály György, unokaöccse Verbály Laci és Lőrincz Néti. A kiszemelt ponton gyorsan ment a munka. Közben megérkezett hozzánk Révész Lajos, volt aggteleki barlangigazgató is, aki szintén felajánlotta segítő munkáját szabadsága ideje alatt.

A kútban már az első nap jó huzatot kaptunk. Verbályék szünet nélkül, mindent beleadva dolgoztak. A harmadik napon már olyan jó volt a munkaszellem és annyira hatalmukba kerítette őket is a kutatási láz, hogy felajánlásból túlórákat végeztek. Szinte el sem lehetett küldeni őket a munkahelyről. Ezen a ponton gyorsan haladtunk. Négy méter mélységben azonban egy akkora sziklát értünk el, amelynek nem is látszottak a kút fenekén a szélei. A hegy felőli oldalon azonban, a sziklatömb és a hegyoldal meredek sziklafala között találtunk egy olyan lefelé vezető 60 cm széles hasadékot, mely ugyan tele volt tömődve apróbb törmelékanyaggal, de benne tudtunk tovább bontani lefelé. Ezen a helyen mutatta meg először három új emberem, hogy milyen komoly munkára képesek a cél érdekében. A keskeny hasadékba fejjel lefele kellett leereszkedni, hogy a szűk rés fenekén heverő sziklákat kiemelhessük. Két nap múlva a lyuk már olyan mély volt, hogy kötelet kellett kötnünk Verbály Laci lábára s ennélfogva engedtük be fejjel előre a szakadékba. Amikor kiáltásával jelezte, hogy megfogott egy sziklát, akkor a kötélnél fogva a kővel együtt újra vissza­húztuk, hogy a felszínre hozhassa az anyagot. És ez így ment szakadatlanul. A fejjel lógó „vájárt” minden harmadik leszállás után váltottuk.

Kedves jó öreg Néti barátunk! A maga 50 éves fejével sem volt rest vállalkozni erre a bravúros feladatra.

24-én azonban már akkora lett odalent a hely, hogy beszüntethettük a „liftezést”. Egy mellék­hasadékba el lehetett helyezni az anyagot. Így az anyagszállítás gondja megszűnt s a munka most már gyorsan mehetett tovább.

Néhány órai bontással végre egy kisebb, teremszerű kiszélesedésbe lehetett leereszkednünk, amelynek ürege nem volt ugyan még barlang, mert nem a víz oldotta ki, hanem úgy jött létre, hogy a hegyoldalról leszakadt hatalmas sziklatömbök egymásnak támaszkodva, üres tereket hagytak szabadon.

Mily nagy volt embereim öröme! Ők már ezzel is nagyon meg voltak elégedve és a sáros, csupasz sziklafalakról, melyeket a karbidlámpa fénye világított meg, hajlandók voltak bizonygatni nekem, hogy szebb cseppköves mennyezet még a Baradlában sincsen.

Vagy az én szemem csalt, vagy az ő ítélőképességük nem volt akkor egészen tárgyilagos, de ebben nem tudtunk megegyezni. Annyi azonban tény, hogy itt a hatalmas kőtömbök közötti rések egész labirintusa kezdődött. Órákig tartott, amíg hason, háton, csúszva-mászva, beszorulva, majd ismét keserves kínok árán kiszabadulva, bemászkáltuk valamennyi zsákutcát és végre meg tudtuk állapítani, hogy melyik utat választjuk további kutatásunk céljára megfelelőnek.

Ezen a napon már este 10-ig tartott az önkéntes munka. A hatalmas tábortűz lángjai vöröses derengéssel töltötték be a szomorhegyi erdő páradús nyári éjszakáját.

Július 25-én testileg fáradtan, de friss munkakedvvel láttunk munkához. Ezen a napon talán még a nap is biztatóbban ragyogott. Nem lévén elegendő számú barlangruhánk, embereink csak magukban mentek le a földalatti munkahelyre, hogy az előző este megjelölt ponton folytassák a bontást. Kinn a felszínen, a rejtelmes és reményteljes lyuk szájánál már semmi zajt sem lehetett meghallani belülről. Egész délelőtt ott guggoltunk Révésszel az akna szájánál és figyeltünk a huzatra, mely állandó egyenletességgel, kellemes, hűs levegőt fújt ki az ismeretlen földalatti világból. Végre 12 óra körül megjelentek az akna mélyén Verbályék s jelentették, hogy a megadott irányban újabb három méterrel sikerült előre hatolniok. Azonnal magunkra húztuk az overállokat s míg ők ebédeltek, lemásztunk szemrevételezni az eredményt.

Asztalnagyságú, tisztára mosott, rendetlen összevisszaságban egymás hegyén-hátán heverő sziklatömbök közötti hézagokban kúsztunk fokról-fokra előre és lefelé. Minden sziklát külön meg kellett vizsgálni, hol és melyik kővel van alátámasztva? Egy szerencsétlenül netán kiemelt ököl­nagyságú kődarab azonnali halálunkat okozhatta volna. Itt a föld mélyén, ebben a félelmetes szikla­tömegben bármikor bekövetkezhetett az omlás.

A munkahely elég reménytelen képet mutatott. Való igaz, hogy három méterrel tovább jutot­tunk, de most azután egy olyan szikla állt előttünk, amit nem lehetett kivenni anélkül, hogy össze ne szakadjon az egész üreg, amelyben hasaltunk. A fejem felett ekkor egy vedernagyságú hézagot vettem észre. Benne csak lazán és bizonytalanul állott egy kb. harminckilós szikla. A legkisebb rezdülés elég lett volna, hogy leessen és széjjellapítsa fejemet. Nem minden aggodalom nélkül szabadítottam ki szorult helyzetemből karomat, hogy leemelhessem és biztonságosabb alapokra helyezzem. A kő a legkisebb mozdításra teljes súlyával markomba csúszott és csak ekkor vettem észre, hogy nincsen hely, ahová elhelyezhetném. Révész a szűk lyukban előttem feküdt. Lába közvetlenül a fejemnél. Ha a követ a fejem és az ő lába közé engedném le (ami hanyattfekve nem volt veszélytelen feladat), még ha egyikőnkre sem ejtem rá, akkor is beékelem vele Révészt. Gondolkozni azonban nem volt idő, mert a szikla súlyos volt és egyre fogyott karomban az erő. Hanyattfektem­ben fejem felett hátranyújtottam a követ annyira, amennyi elegendő volt számításom szerint ahhoz, hogy már ne a fejemre essen, de ugyanakkor a Révész lábára se. Azután behunytam a szememet és elengedtem...

4. ábra. A szerző három lelkes aggteleki munkatársával, Verbály Lacival, Lőrincz Nétivel és Verbály Györggyel. (Fotó: Markó)

A hatalmas kő közvetlen a fejem mögött csapódott le. Egyikőnkben sem tett kárt. Elzárta azonban Révész elől az amúgyis szűk visszavezető utat. A helyzet nem volt megnyugtató. Magam, hanyattfekve, visszafelé mászva nem húzhattam el a sziklát, mert akkor a következő szűk szakaszban, ahol lefelé kellett ereszkednem és a kezekre a legnagyobb szükség van, irgalom nélkül a fejemre gurul. Az egyetlen valamirevaló megoldás az volt, hogy a sziklát bármiképpen is, de mögém kell juttatni és lábbal belehengeríteni a hasadékba, amelyen át bejöttünk ide. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha előzőleg az utat szabaddá teszem, tehát magam eltűnök belőle. Bármilyen lehetetlennek látszott az adott körülmények között, bele kellett préselődnöm abba a szűk lyukba, amelyből a kő is származott.

Nem kívánom az olvasót azoknak a kínos vergődéseknek a leírásával untatni, amelyeknek árán végül ez sikerült s így Révész visszavonulási útja is szabaddá lett. Közben egy éles szikla­csúcs úgy préselődött bele derekamba, hogy a ruhán keresztül is sebet ejtett rajtam. A seb nem vérzett túlságosan, így az első fájdalmak elmúltával nem sokat törődtem vele. Annál inkább elfeledkeztem róla, mert amint alaposan szemügyre vettem mostani helyemet, láttam, hogy szűk lehetőség ugyan, de mód van a bontásnélküli továbbjutásra. Kiáltásomra Révész is előkerült előbbi helyéről és a szűk kapun feltornászta magát hozzám.

Hasonkúszva haladtunk tovább. Az út, melyet követtünk, éles kanyarokkal vezetett. Sohasem hittem volna, hogy ilyen hatalmas kőtörmeléktömeg lehet egy víznyelőben felhalmozódva. Egyik-másik sziklatömb itt már szobanagyságú volt. Többfelé lehetett itt is indulni. Ennél a helynél valódibb útvesztőt el sem lehet képzelni. Nem csoda, hogy két nappal később Gráfné eltévedt benne.

Néhány percig tartó izgatott kúszás után lámpám fénye hirtelen egy hordónagyságú, kerek lyukra esett. Azonnal látszott, hogy ezt már a víz oldotta a sziklába. A lyuk mögött a lámpa fény­sugara számára áthatolhatatlan sötétség honolt.

Már csaknem egy hónapig tartó kutatás óta végre nagyot dobbant a szívem. A keresve-keresett barlangkapu állt előttem. Mögötte pedig a mély sötétség: a Komlósforrás barlangrendszere. Olyan izgatott lettem egyszerre, hogy csaknem minden erőm elhagyott. Alig tudtam mögöttem lihegő társammal közölni a hatalmas örömhírt. Valami megmagyarázhatatlan zsibongó boldogság ömlött végig testemen és ugyanakkor egy kétségbeesésszerű félelem kerített hatalmába. Nem voltam többé ura magamnak. A felfedezés láza megragadott és vitt magával tovább, az ismeretlen felé...

Most már pillanatok alatt történt minden. A barlangkapun beugorva egy nagyobb terembe jutottam. Révész a nyomomban. Oh de szép volt ez az emberszem sohse látta barlang! Azt már első pillanatra láttam, hogy itt ugyan rablók sohasem tanyáztak. A fenéken hatalmas leszakadt sziklatömbök hevertek. A magas mennyezetről apró cseppkövek csapjai nyúltak alá. Helyenként a mennyezetből olyan magas kürtőszerű széles kémények indultak felfelé, hogy a lámpa fénye nem érte végüket. A sziklatömbök agyagos felszínén apró állatoknak, denevérnek, szerencsétlenül járt egérnek és gyíkoknak fehér csontvázai világítottak. A nagy némaságot csak egy-egy lecseppenő vízcsepp rövid csattanása tagolta.

És mindez igaz, valóban létezik...

- Lajos! Nézd! Ez nem álom... érted? Ez nem álom! megvan! Végre... végre! Győztünk! Talán túlságosan is hangosan, összefüggéstelenül és boldogan kiabáltam mindezt. Hiszen Révész is látta, amit én. És ő is itt örült velem. Hogyne örült volna! Kis táborunk minden tag­jának ez volt már ekkor álma ébren és alva egyaránt. Ó, azoknál a tábortüzeknél mennyit képzelőd­tünk, mennyit reménykedtünk és tervezgettünk... Néti, Gyuri bácsi és Laci! Nem volt hiába­való a munkátok! A sok-sok verejték után gyertek és örüljetek velünk!...

Elhatároztuk, hogy addig egy tapodtat sem megyünk innen tovább, míg együtt nem lesz egész kis csapatunk. Révész azonnal felajánlotta, hogy kimegy értesíteni az embereket. Magam, sebesülésemre való tekintettel, jobbnak láttam, ha itt várom meg őket.

Jöttek is azok boldogan. Ki hogy volt öltözve. Nem számított egy pillanatig sem, van-e bar­langruha? Hamarosan együtt voltunk mindnyájan s elindultunk tovább, az ismeretlen részek felé.

Az első nagy teremből egy körülbelül 10 méter mélységű aknán kellett leereszkednünk. A próbaképpen előre ledobott kődarab kavicsra esett, ami jó jel volt, mert patakmedert jelzett. Kötélen ereszkedtünk lefelé. És valóban, a kürtő aljáról kavicsos patakmeder indult a hegy belseje felé. Meghajolva egymás mögött szaladtunk előre benne. Néhol torlaszok állták utunkat. Ezeket percek alatt szétszórtuk és mentünk tovább. Minden kanyar új izgalommal és új meglepetéssel szolgált.

Hamarosan egy dombhoz értünk, mely utunkat elzárta. A tetején felfelé kúszva hason, előre lehetett jutni. A patakmedret azonban elhagytuk, ami nem volt a legjobb jel. És valóban, rövidesen vége is lett a barlangnak. Csak szűk, járhatatlan sziklarepedések vezettek tovább, illetve hatalmas, leszakadt kőtömbök állták utunkat. A repedésekből azonban vígan fújt a huzat. A barlang tehát egy újabb, nagy akadályt állított elénk. Megmutatta magát, felcsigázta a lehető legmagasabb fokra érdeklődésünket, de akkor, amikor már-már azt hittük, hogy végre szabad az út a Komlósforrásig, újabb zárt kapukkal fogadott.

No de hát ez sem baj. Ha a semmiből idáig eljutottunk, a további részeket is meg kell találnunk. Ezentúl már kétség sem lehet abban, hogy kutatási pontunkat vajjon jól választottuk-e meg, hiszen maga a barlang vezet, mutatja meg saját maga a helyes bontási irányt. A további szakaszok felfedezése ezután csak munka kérdése.

A július 25-én megismert szakasz hossza körülbelül 150 méter volt.

Másnap hajnalban a felkelő nap sugára legelőször a Szomorhegy csúcsán lengő vörös zászlóra esett. Győzelemről beszélt ez a lobogó. Az új barlang első rövid szakaszának felfedezése önmagában ugyan még nem sokat jelentett, mert a hatalmas barlangrendszernek csak töredékét ismertük meg. De igenis nagyon sokat és teljes győzelmet jelentett a tudományos elmélet számára. A huszonötödikei felfedezés bebizonyította, hogy a dialektikus kutatómódszer következtetései megállották helyüket. A vízfestés nem csalt. A szomorhegyi víznyelőktől a Komlósforrás irányába járható méretű, tágas cseppkőbarlangrendszer húzódik. A sokak által kétkedve fogadott elmélet igazolást nyert és megszűnt elméletnek lenni.

Nos, a vizsga ugyan sikerült, de a barlang lényegében még most sincs meg...

A versenyfutás az idővel és az anyagi lehetőségekkel újra kezdődött. Most már azonban a siker törhetetlen bizalmának jegyében. A barlang ismert végét jelentő repedésekben naponta többször is robbant a paxit. Verbály Laci hasonfekve fúrta a robbantáshoz szükséges lyukakat. Minden kalapácsütésért meg kellett dolgozni. Az előrejutásért centiméterről-centiméterre kellett harcolni. A repedés azonban még napok múlva sem akart annyira kitágulni, hogy bele lehessen férni. A barlang újabb helyén kezdtünk munkába. Az első nagy teremből próbálkoztunk más úton lejutást keresni: hátha a sziklatömbök alatt találunk olyan folyosót, amelyen megkerülhetnénk ezt a nehéz akadályt jelentő jelenlegi végpontot. Szinte foggal és körömmel dolgoztunk ott, ahol a hely szűk volta miatt nem fértek szerszámaink.

Eredményeink híre közben gyorsan elterjedt. Az „Északmagyarország” néhány soros tudósítást adott közre az új barlangról, amelynek hírére a miskolci túristák nagyobb csoportja érkezett meg. Az új barlangot kívánták megtekinteni. Legtöbben utána csalódottan távoztak. Többet, hosszabbat vártak. Ők csak a barlangot nézték, nem az eredményt. Egy részük azonban, csupa fiatal munkás és diákfiú, annyira fellelkesedett, hogy kijelentették, szabadságot vesznek ki és másnap visszajönnek, társadalmi munkával segíteni nekünk. Természetesen örömmel fogadtam minden jóakaratú munkáskezet. Táborunk létszáma megszaporodott. Alig fértünk el már a nagy sátorban.

Július 30-án meglátogatott bennünket Kessler Hubert is és a Vízrajzi Intézet részéről 1800 Ft-tal hozzájárult a kutatáshoz. A Földtani Intézettől pedig, eredményeink elismeréseképpen, megkaptam a következő hónapra is a kutatási pénzt. Az új barlang ügye így jóra fordult.

Minél többet dolgoztunk azonban a barlangban, annál jobban láttuk, hogy a továbbjutás nem lesz könnyű feladat. A barlang irányának hozzávetőleges mérésen alapuló megállapításából kiderült, hogy a járat egy felszíni nagy üstszerű berogyás, dolina alá tart. Ez a dolina pedig kb. 100 méter átmérőjű volt. A felismerés igen kellemetlenül hatott reám. Ha alatta a barlang végig be van szakadva, talán sohasem fogunk bejutni a folytatásába. Ilyen hosszú mesterséges tárót aligha leszünk képesek készíteni.

A szóbanforgó dolina mögött, mintegy 400 méterrel távolabb a nagyvölgyi víznyelőtől, ismertünk egy másik kisebb víznyelőt, a „Bíbic-töbör” víznyelőjét. Minthogy a barlang nagy­jából erre tartott, felvetettem azt a gondolatot, hogy ez a nyelő tulajdonképpen „rányelő” is lehet. Azaz, a mélyben alatta húzódó barlangrendszerre a felszíni vizek itt egyszerűen reácsurognak. Ez esetben pedig, ha a feltevésem helyesnek bizonyulna, a várható szűk sziklakürtőt kell csak kibontanunk és esetleg kitágítanunk és ennek alján nem egy keskeny mellékágat kapunk, amitől a munka kezdetekor, ennek a nyelőnek a szemügyrevétele során tartottunk, hanem a tágas bar­langi főágat érjük el, mégpedig a kritikus omlásos szakasz után.

A gondolat most már olyan természetesnek látszott, hogy elhatároztam ennek a víznyelőnek a másik, továbbontási munkával párhuzamosan folyó munkábavételét.

Harmadik számú munkahelyünkre így önkéntes segítőtársaimból megszerveztem a „Bíbic­töböri munkabrigádot”.

Annak a nemes munkaversenynek a kibontakozását, amely az „öregek” „barlangos brigádja” és a „bibicesek” között ezekben a napokban kialakult, sajnos nem láthattam. A barlangrész felfedezésekor kapott sérülésem annyira elmérgesedett, hogy Pestre kellett utaznom megfelelő sebészeti beavatkozások elvégeztetése céljából. Mikor azonban két nap múlva visszaérkeztem, a munkaverseny szelleme már valósággal harcias volt. Az „öregek” a barlangban vadul fúrtak és robbantottak. Még éjszakára sem mentek haza. Reggel nyolckor kezdték a munkát és éjfélkor hagyták abba. Hiába jöttek naponta kétszer is kérlelni őket az asszonyok, ők már nem láttak más célt és kötelességet, ők már megfeledkeztek mindenről, csak a barlangnak éltek.

A „bibicesek” viszont még ebédjüket is a nyelőben fogyasztották el. Mindkét csoport első akart lenni a bejutásban. Különösen az „öregek” féltek tőle nagyon, hogy a másik munkahelyen meg találják őket előzni.

Augusztus harmadikán este mindkét brigádnak jó volt a hangulata. A „bibicesek” már 7 méter mélységben dolgoztak és olyan erős huzatot kaptak, hogy állandóan eloltotta lámpájukat a szél. Az „öregek” is rejtélyesen mosolyogtak. Mindenki érezte, hogy holnap lesz a nagy nap. Gyuri bácsi, jó öreg lőmesterünk kijelentette, hogy olyan finom kis lövést fog csinálni holnap a barlangban, ami ki fogja nyitni a kaput. Csak bízzuk rá, hogyan. Ő kigondolta a módját. Én hát odabíztam. Őszintén szólva már ekkor kezdtem aggódni kissé az öregekért, mert magam is úgy láttam, hogy előbb jutnak eredményre a „bibicesek”. Node hát ez is majd elválik előbb-utóbb.

Mindkét csoportnak akkora volt a lelkesedése és izgalma, hogy ezen az éjszakán alig volt már alvás. Különösen Gera Laci, a fiatalok brigádjának leglelkesebb tagja virrasztott kitartóan gondolataival a reggelig égő tábortűz mellett.

S valóban, augusztus negyedikén a barlangot felfedeztük...

Már korán reggel munkába állott mindkét brigád. Az öregek „robbanóaknát” készítettek egy nagyobbfajta konzervdobozból és tíz patron paxitból. Az „aknát” lefojtották és ellátták beépített gyutaccsal, továbbá nyolcméteres gyújtózsinórral. Ezután elindultak a barlangba veszélyes szerszámukkal. Talán mondani sem kell, hogy milyen veszélyt jelentett ennek a szerkezetnek a helyszínre való beszállítása. A gyutacs minden nagyobb ütődésre felrobbanhat. A gyutacs robbanása magában véve még nem okoz végzetes bajt, ellenben be volt már építve a hatalmas adag robbanótöltetbe s így joggal tarthattunk a veszélytől. Az „akna” összeszerkesztését viszont kénytelenek voltunk elvégezni már a felszínen, mert bent a barlang sáros talaján, szerszámok nélkül ezt a komplikált műveletet még kevésbbé biztonságosabban lehetett volna végrehajtani.

A konzervdoboz beszállítása csaknem két órát vett igénybe. A kőzettömbök közötti szűk labirintusban, ahol az utat gilisztamozdulatokkal, hason, háton csúszva lehetett csak megtenni, minden centiméter előrejutás komoly harcot jelentett.

Kézről kézre adogatva került mind közelebb rendeltetési helyéhez a reményteli szerkezet. Végre ott volt a barlang végén. Egy szűk, függőleges hasadékot kellett kitágítani a robbanásnak. Ez a nyílás körülbelül húsz centiméter szélességben három méter mélységig vezetett s itt már erősen kiszélesedett. Ha ezt a háromméteres szakaszt a robbanás ereje annyira kitágítja, hogy sikerül leereszkedni rajta, odalenn talán már bontás nélkül is tovább lehet jutni. A nyíláson ledobott kő iszapra esett, ami ismét patakmedret jelentett. A huzat vidáman fújt a lyukból, úgyhogy minden remény megvolt a sikeres robbantás utáni eredményes továbbjutásra.

Az „aknának” a repedésben való elhelyezésére Verbály Laci vállalkozott. Hasonkúszva közelítette meg a veszélyes helyet. Kezét eközben nem használhatta, mert lefoglalta a konzervdoboz. A lyuk szájánál talán öt percet pihent, majd nekifogott a legveszélyesebbnek. Az aknatestet a gyújtózsinórnál fogva le kellett bocsátani másfél méter mélységbe. Itt volt a nyílás a legszűkebb. Gyuri bácsiék körülbelül tíz méterrel mögötte, aggódva lesték minden mozdulatát. Csend volt a barlangban. A szívek dobogását távoli dobpergésként lehetett hallani. Talán egy fél óra telt el halálos némaságban. Az „akna” ingaként lengett a hasadékban. Minden pillanatban megváltoztathatta lengési síkját és nekiütődhetett a sziklafalaknak. Mindenki tudta, hogy ez esetben könnyen bekövetkezhet a hatalmas robbanás. Akkor pedig a barlangban levők sorsa egy pillanatig sem kétséges. Nagysokára egy súrlódó, jellegzetes hang jelezte, hogy Laci megkezdte kúszását visszafelé. A gyújtózsinór szabad végét óvatosan húzta maga után. Az akna nem robbant fel idő előtt.

Néhány perc múlva Gyuri bácsi meggyújtotta a zsinórt és kezdetét vette a pánikszerű vissza­vonulás. Még a barlangban volt a brigád, amikor hatalmas léglökés és tompa moraj jelezte, hogy bekövetkezett a robbanás. A karbidlámpák a légnyomástól kialudtak. Gyuri bácsi tudta, hogy a robbantás eredményét addig, míg a füst el nem oszlik, nem lehet megnézni. Ez pedig beletarthat néhány órába, annak ellenére is, hogy a jó huzat siettette a levegő kitisztulását. Így nem tehettek okosabbat, minthogy kijöttek a barlangból ebédszünetre.

Ezalatt a „bíbicesek” serényen dolgoztak a másik víznyelőben. Magam is velük tartottam, bár kellemetlen sebesülésem miatt csak a felszínen, a vedrek kihúzásában segíthettem. Tizenegy órakor kellett volna megtörténnie a vájárcserének. Gera Laci, a délelőtti vájár azonban nem volt hajlandó átadni a munkahelyet Papp Sanyinak. Noha a felszínen levőkkel ekkor már szinte semmit sem közölt munkaközbeni észrevételeiből, a vájársághoz való csökönyös ragaszkodásából mindnyájan láttuk, hogy Gerának súlyos oka lehet, amiért megszegte a brigád munkafegyelmét. A közeli bejutás lehetőségét jelentette az is, hogy egy óra múlva már olyan erős huzat tört elő a kürtőből, amilyent eddig még nem tapasztaltunk munkánk során. A víznyelő nyílásába dobott falevelet a kifelé áramló szél elkapta és a fejünk fölé emelte. A vedrek egymásután emelkedtek. Bennük a víz által gömbölyűre oldott szikladarabok voltak. Gera minden tíz percben kérte, hogy a derekára kötött biztosító kötélen újból engedjünk harminc-negyven centi­métert. Mindnyájunk arca lázban égett az izgalomtól. Szinte jól esett az a hideg légáramlás, ami a lyukból tört elő.

Már az „öregek” is a Bíbictöbörnél voltak és izgatottan lesték a fejleményeket.

Most Gera kiáltása hallatszik, hogy Papp Sanyi menjen le, mert egy akkora sziklatömb állja az utat, amit egyedül nem bír elmozdítani. Ugyanakkor kéri egy pótkötél lebocsátását. A kezek villámgyorsan dolgoznak. Papp magára húzza barlangruháját, meggyújtja lámpáját és a szűk kürtőbe beleereszkedik lábbal. Alig fér át a melle a kürtő szűkületén. Lámpáját eloltja a nyílásban szinte fütyülve előtörő szél. Azután eltűnik a mélyben. A kötelet feszesen tartva eresztjük utána. Számoljuk a métereket. Nyolc méternél megáll és Gerával beszél. Hogy mit, azt nem lehet érteni, csak tagolatlan, morgásszerű zaj hallatszik a mélyből. Az is csak akkor, ha csendben vagyunk. Kötelet kötnek a sziklára és kiáltanak, hogy húzzuk erősen. Ketten is nekifeszülünk a pattanásig terhelt kötélnek. Ők ketten alulról taszigálva irányítják felfelé a sziklát. A kő szerencsére hosszúkás alakú, így hosszában kifér a kürtő szűkületén. Még le sem oldottuk a kötelet, Gera alulról már jelzi, hogy a kő helyén folytatódik lefelé a kürtő. Szűk ugyan, de be lehet férni. Kéri a kötelet. Most Papp kiáltja, hogy Gera derekára köti és elindul lefelé. Idefenn mindenki a kötelet fogja. - Tartsd vissza... most engedd! ...engedd! ... még... még...! gyorsabban, mert vág! ...rajta lógok ...még ...állj!

Azután megint Gera és Papp egymásközt beszélnek. Halljuk, de nem értjük. Csikkről ciga­rettára gyújtunk. Hiába kiabálunk, helyzetjelentést nem adnak. Mindenki érzi, hogy nagy pillana­tokat élünk át. Verbály Lacit leküldöm a lyukba azzal, hogy azonnal adjon helyzetjelentést, miért nem felelnek kérdéseinkre Geráék. Verbály pillanatok alatt, szótlanul köti a kötelet derekára. Már eresztjük is lefelé. „Jószerencsét, Laci !” „Jószerencsét...” Már el is tűnik. A kötél, mint végnélküli kígyó csúszik utána az ismeretlenbe. Már nyolc méteren van, már kilenc méter... Tíz méternél megáll és érezzük a kötél lazulásán, hogy oldja le a derekáról. „- Mi újság, Laci!?” Az izga­tott kérdés elhangzik, de válasz nem jön alulról. Lélegzetvisszafojtva figyelünk. S íme, most valami távoli kiáltásfélét hallunk. Hosszan, elnyújtva ismétlődik újból: „Me-erre vagy-tok?!”

Megértettük. Az óra fél egyet mutat. Révészre nézek. Ő ugyanazt gondolja, amit én: a vizsga most sikerült...

5. ábra. A kutatósátrak a Bibictöbörben. A piramisalakú sátor mögött, a fák alatt van a III. számú munkahelyünk, mely egyben a Békebarlang felfedezőági bejárata is. (Fotó: Markó)

 Mennék én lefelé, de nem tudok. Derekamon a seb minden mozdulatra lüktet. És a kürtő sziklája belepréselődik irgalom nélkül. A fájdalom, amit érzek, akkora, hogy ellep tőle a verejték. Hiába minden próbálkozás. Amíg meg nem gyógyulok, nem mehetek utánuk. A többiek szinte eszméletlenül húznak vissza a kürtőből.

Várunk. Senki sem megy le addig, amíg ők vissza nem jönnek. Virágh Magda jön a táborból jelenteni, hogy az ebéd megfőtt és már lassan ki is hűl. Alig halljuk szavait. Senki sem mozdul. A néma, sötét víznyelőlyukat figyeljük. A kürtő szájánál nyugtalanul mozognak a fűszálak a lég­áramlástól. Feszülten telnek a percek. Gyuri bácsi bizonytalanul tesz fel Nétinek egy megszívlelendő indítványt:

- El kéne menni sógor, megnézni, mit csináltunk az aknával!

Mindketten idegesen nevetnek rajta, de nem mozdul egyik sem. Azt hiszem, nekik fájna most legjobban, ha hatalmi szóval visszaküldeném őket a munkahelyükre.

Fél kettő felé végre hangokat hallunk alulról. Gera kiált, hogy megkötötte a kötelet. Húz­hatjuk. Négyen is ugrunk a kötélhez. Igen nehezen emelkedik. Úgy látszik, nem sokat tud segíteni saját magán. Ziháló lélegzetét mind közelebbről halljuk, végre feltűnik a kürtő szűkületében. Megdöbbentően sáros az egész fiú. Haja csimbókokban lóg iszappal fedett arcába. Alig ismerjük fel. Még egy utolsó húzás és kint van. Ruhájáról folyik a híg sár. Szeme azonban szokatlan csillogással ragyog. Szó nélkül lép oda hozzám és megölel. Hosszan, meg is csókol. Nem ellenkezem. Igaz, hogy én is csupa sár leszek tőle, de ez most nem számít. Eszembe se jut ezzel törődni.

- Hát megvan, Lacikám! Gyönyörű... és legalább egy kilométer hosszú!

Mindenki boldogan ölelgeti a csupasár embert. Gráfné egy palack bort nyújt felé. Mohón issza a fiú, közben int a szemével, hogy ne felejtkezzünk meg a másik kettőről sem. Őket is ki kell húzni. A kürtő nagyon szűk. Nehezen megy, de hamarosan kint van mind a három. Most már alig lehet érteni egymás hangját, olyan nagy a zsivaj. Mindenki kérdez és mindenki felel. Papp Sanyi állítja, hogy legalább három kilométer az, amit be lehet járni. Verbály Laci másfélről beszél. Én nem hiszek el belőle, csak ötszáz métert, mert tapasztalatból tudom, hogy első lelkesedésében mindig túloz még a legtárgyilagosabb kutató is. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért kellett visszafordulni? Verbály Laci megmagyarázza, hogy a barlangi patak vize hirtelen egy sziklafal alá tűnik el és még hasonkúszva sem lehet követni, itt annyira összeszűkül a barlang. Azonnal megértettem, hogy szifonról beszél.

- Na, mindjárt megnézzük, mit lehet ott csinálni?

Azaz csak megnézném, ha tudnám. Hamarjában egészen megfeledkeztem sebesülésemről. Mit csináljak, hogy ne fájjon a sebem?!

Pillanatok alatt összeszedtem minden orvosi tudásomat és megállapítottam, hogy ha leme­gyek a barlangba, legfeljebb tetanuszt kaphatok a felnyíló sebbe jutó sártól. Ezen azonban lehet segíteni úgy, hogy holnap a doktortól kérek tetanusz-injekciót. Már határoztam is. Ami a fáj­dalmat illeti, azzal igyekszem nem törődni.

A lelkesült társaságra erélyesen kellett ráparancsolnom, hogy mindenki jöjjön vissza a sátortáborhoz ebédelni. Alig ettünk azonban néhány falatot. Az ebéd most nem tudott érdekelni bennünket. Máris kezdtük a lámpák rendbehozatalát és a kutatáshoz való beöltözködést. Senki sem akart kimaradni a barlangi túrából, noha overállunk nem volt elegendő. Ez azonban korántsem jelentett akadályt. Volt, aki rendes ruháját vette magára kifordított állapotban, Gráfné pedig pizsamájáról jelentette ki, hogy annál ésszerűbb barlangruha el sem képzelhető. Így azután hamarosan indulásra kész állapotba jutott expedíciónk. A sorsolás a táborügyeletre Virágh Magdát jelölte ki.

A csoport tizenegy főből állott. Ezen a leszálláson vezetésem mellett a következő munkatársaim vettek részt: Gráf Andrásné, Révész Lajos és felesége, a két Verbály és Lőrincz Néti, a „bíbicesek” közül pedig Gera László, Papp Sándor, Koncz Ferenc és Thurzó István.

Révész és Gráfné mentek le elsőnek. Utánuk következtem én. A kürtőn való lejutás olyan kínos volt, hogy gyöngébb pillanataimban attól féltem, nem fogom túlélni. Azután mégis csak sikerült. Két emelet mélységben leoldottam magamról a tartó kötelet. Benn voltam a barlangban. A víznyelő kürtője valóban „rányelőként” torkollott az alatta húzódó barlangfolyosó mennyezetébe. Vízfolyás itt még nem volt a barlangban, de a fenék lejtéséről azonnal meg lehetett állapítani, hogy nedvesebb évszakban merre szokott folyni a patak. Visszafelé, vízfolyással ellentétes irányban a barlang nagyon szűk volt, de a másik irányban könnyen és akadálytalanul mehettünk tovább.

Néhány méter után kisebb kiszélesedésbe jutottunk, amelynek falain mindenütt meglátszott a felülről lefelé zuhogó víz erős kőzetpusztító munkájának a nyoma. Megállás nélkül siettünk tovább. Most a folyosó összeszűkült és alacsonnyá vált. Benne csak négykézláb tudtunk előre­haladni. Hamarosan azonban a mennyezet olyan alacsony lett, hogy hasra kellett feküdni és erősen lelapulva, kúszva előrehaladni. Sajnos, hogy az első tócsa is pontosan ezen a szakaszon jelent meg, fél méter mélységű, híg vörös sár formájában. Itt tehát fel kellett hagynunk azzal a reménnyel, hogy mi talán szárazabban ússzuk meg a barlangkutatást, mint a déli három bemerészkedő.

Hasonfekve kúsztunk előre a hideg iszapban. A tető olyan alacsony volt, hogy alig tudtuk lámpánkat és fejünket kiemelve, az iszap felett tartani. Maga a sár majdnem olyan híg volt, mint a víz. Ez különösen azért tűnt kellemetlennek, mert egy-egy hevesebb mozdulatunkra hullámzásba jött az egész és ekkor, még kellő tapasztaltság híján, a hullámok orrunkba, szánkba is belecsaptak. Ráadásul ennek a hideg iszapfürdőnek az a velejárója is megvolt, hogy az egész barlangban itt tapasztaltuk a legerősebb huzatot, ami feltétlenül és minden alkalommal eloltotta a karbidlámpát. Nem lehetett mást csinálni, mint sötétségben, majdnem úszva-kúszva menni előre és közben tapogatózva figyelni, mikor emelkedik ismét feljebb a sziklamennyezet. Ez a szakasz mindössze tíz méter hosszan tartott, de elszomorítóbb volt talán még a kürtőnél is. Azt hiszem, hogy aki ebben az eredeti állapotában láthatta a barlang e táját, nem kis megelégedéssel hallja, hogy „Disznófürdő” nevet adtunk neki.

A „Disznófürdő” után azonban ismét két lábra állhattunk, s az út hamarosan egy magas terembe vezetett. Itt láthattuk az új barlang első nagy cseppköveit. Valamennyien, akik pedig már elég sok barlang még több cseppkövében gyönyörködhettünk, szinte hitetlenkedve álltunk meg előttük. Ezek a cseppkövek sziporkázó fehérségükben olyanok voltak, mint a frissen esett hó. Szennyeződésnek, a Baradlában megszokott fekete színnek még csak a nyoma sincsen sehol. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a hegységet képező szürke mészkő feloldott anyagából ilyen hófehér cseppkövek képződhessenek.

Már nem éreztem átázott, iszappal fedett ruhám hideg tapadását, sem meggyötört sebem forró lüktetését. A felfedezés láza vitt tovább. Hamarosan egy nagyobb terembe jutottunk. A tiszta cseppkövek ragyogása tükrözte mindenfelől lámpánk fényét. Itt két utat is lehetett választani a továbbjutásra: a sziklás patakmedret, vagy ki lehetett kapaszkodni a medret szegélyező széles törmelékpárkányra. Ez utóbbit azonban, mint frissen esett hó, borította a kalcitkristályok gyé­mántosan csillogó szőnyege s így, nem akarván sáros bakancsunkkal kárt tenni benne, az alsó, nehezebb utat választottuk.

Libasorban nyomult felajzott csoportunk előre az ismeretlen felé. Omlások állták utunkat, melyeken azonban rögtön megtaláltuk az átbújási utat. Az egyik fordulónál baloldalról újabb barlangi ág torkollatát értük el. Ebben az ágban a talajt ropogós kavics képezte. Mi idáig csaknem végig köves vagy agyagos talajon jöttünk. Innen kezdve azonban utunk kavicsszőnyegen vitt tovább. Most már nem kellett harcolni a méterekért. A barlang annyira kiszélesedett, hogy kényelmesen és akadály nélkül szaladhattunk benne tovább. A végnélkülinek tűnő sziklafolyosó olyan magas volt, hogy karbidlámpánk fénye mellett sok helyen nem is láttuk a mennyezetet. Egymást érték a kanyarodók. Az egyik fordulónál hatalmas cseppkőfüggönyt pillantottunk meg. Ilyen nagy és szép cseppkőfüggönyt, mint a „Vörös lobogó”, még nem láttam. A Baradlában még csak hasonló sem ismeretes ehhez a hatalmas ragyogó drapériához. A függöny körülbelül két méter hosszú, széles hullámokban omlik alá a mennyezetről. Vastagsága alig fél centiméter, úgyhogy a mögéje tartott karbidlámpa átvilágít rajta. A narancssárgás alapszínű függönyben széles vörös csíkok húzódnak s az egész gyönyörű képződményt hófehér, kristályosan ragyogó cseppkőcsipke szegélyezi. A jó öreg Lőrincz Néti, láttára szűnni nem akaró éljenzésbe tört ki. Ez átragadt a társaság többi tagjára is, úgyhogy a barlangban való előnyomulásunkat egyáltalán nem lehetett csendes, higgadt szemlélődésnek nevezni.

A tágult pupillák szomjasan itták magukba az újabb és újabb, felejthetetlen képeket. Most a cseppkövek sűrű erdeje, majd a barlang fenekén felbugyogó kristályos forrás, ismét odébb az ismeretlen sötétségben elvesző sziklafalak szinte mérnöki pontossággal párhuzamos színlői, a sok-sok retekalakú cseppkő, majd a felülről megkerülhető szifonok új és váratlan képei váltották ki mindnyájunkból a csodálkozás boldog hangjait. Igen, ennek így kellett lennie. Ébren álmodozá­sainkban hányszor-hányszor elképzeltük magunk előtt ezt a szép barlangot! Ilyennek képzeltük el és most mégis, szinte hihetetlennek tűnik mindez a valóságban.

Végre, körülbelül félórás rohanás után elértünk ahhoz a ponthoz, ahol Geráék nem tudtak már továbbmenni. Az alacsony szifonban csicsergő csobogással tűnt el a patak, hogy folytassa tovább számunkra még ismeretlen földalatti útját a nagy hegyek alatt, a Komlósforrás felé. Egy percre tanácstalanul álltunk meg mindnyájan. Nem kétséges, hogy a nyílás olyan szűk, hogy azon nem vagyunk képesek átjutni a túlnan valószínűleg ismét kiszélesedő barlangba. Ekkor azonban a fejünk felett egy jóval tágasabb, sötét nyílást pillantottam meg, amiről első percben nyilvánvalóan látszott, hogy csak szifonkerülő ág lehet.

A meredek falon tolvajlétrával másztam fel az üregig. Amint annyira fel tudtam kapaszkodni, hogy betekinthettem, meggyőződhettem feltevésem helyességéről. A szifonmegkerülő felső járat széles félkörívben kanyarodott s belőle néhány méter után újra le lehetett ereszkedni némi ügyességgel a barlangba, de most már a szifon utáni, még emberszem nem látta folytatásba. Az izgalom a tetőfokra hágott. Egymásután követtek társaim. Akadály nélkül haladhattunk ismét előre. Újabb tüneményes cseppkőcsoportok, vörös, sárga és hófehér ragyogás, üvegcsőszerű hosszú kőcsapok villogó erdeje, minden fordulónál újabb és újabb lenyűgöző kép.

Ki tudná már megmondani, mióta járjuk ezt a tüneményes barlangot és még mindig nincsen vége. Egyik-másik helyen a cseppkövek erdeje olyan sűrű volt, hogy legnagyobb szívfájdalommal utat kellett köztük törni magunknak. Most újabb szifon következett, majd ismét másik. Egyiket felülről kerültük meg, a másikon átkúsztunk hason. S a barlangi folyosó vezet bennünket tovább egyre beljebb az embernemlátta mesés ismeretlenbe, a cseppkövek birodalmának csendes szentélyébe.

Vass Imrének, a „régi” Aggteleki-cseppkőbarlang bátor felfedezőjének szavai jutottak eszembe, melyekkel felfedezésének élményeit írja le könyvében:

„Nagyobb és kisebb fényes fejérségű, pompás szépségekkel egymással vetekedő csepegő kőoszlopok állanak ott nagy számmal, melyek a felülről lecsüggő szép kőcsepegésekkel minden veszedelmet és félelmes szorongattatást elfelejtetnek, az embert bámulásra ragadják ’s e’ földalatti uta­zásnak beljebbi folytatására bátorítják és meghíják. Még a’ kősziklafalak is sok helyeken, mintha szőnyegekkel lennének beborítva, a’ rajtok leszivárgó meszes víz’ kristályos leülepedései drága kövek gyanánt látszanak abba beszőve.”

A barlangnak ezen a részén már egyre többször és többször kellett bokáig, sőt lábszárig érő vízbe lépnünk. A patakocska vize, melyet kísértünk, nem volt erős folyású, de helyenként kisebb medencékben elmélyült a meder és ezeket a pontokat nem lehetett kikerülni.

Most egy nagyon erősen agyagos szifonmegkerülő ágon kellett ismét túljutnunk. Utána alig tettem meg néhány lépést, amikor távoli, szokatlan zajra lettem figyelmes. Rövid hallgatózás meggyőzött róla, hogy a hang, amit hallok, egy sokkal nagyobb patak vizének a zúgása, mint amit eddig követtünk. Sietve szaladtam még néhány lépést a vízzúgás irányában. A zúgás egyre erősödött. Lehajtott fővel egy mélyebb vízmedencén kellett most keresztülugranom. A medencét átugorva feltűnően nagy teremben találtam magam. Benne, eddigi utunkat keresztező irányban folyt az a bővizű patak, amelynek zúgását már messziről kivehettem. Jobbra is, balra is lámpám fénye elveszett a tágas ismeretlenben.

Ezen a nem várt látványon igen meglepődtem. Tulajdonképpen csak most jutottunk be a barlang valódi főágába. Az a hosszú, tekervényes folyosó, amelyben eddig jöttünk és amelynek látásától már eddig is el voltunk bűvölve, csak egy mellékága volt a sokkal nagyobb és sokkalta lenyűgözőbb, tágas főágnak. Amíg a mellékágban voltunk, eszünkbe sem jutott arra gondolni, hogy ez más is lehet, mint a Komlós földalatti patakjának főjárata. Ugyanaz az ág, amelynek elejébe már a Szomorhegy alatt, a nagyvölgyi víznyelőnél bejutottunk. A barlangrész méreteivel is meg voltunk elégedve. Hiszen a Komlósforrás lényegesen kisebb, mint a Baradla Jósvaforrása. Természetesnek látszott, hogy a kisebb víz által keskenyebb, kisebb barlang jött létre, mint a Baradla. Most azonban itt állunk a főágban és ez csaknem olyan hatalmas méretű szikla-alagútnak látszik, mint a másik Aggteleki-barlang. A Bíbictöbörben kibontott víznyelőkürtő valóban „rányelő” volt, de nem úgy, ahogy számítottam: a főág járatára.

Azt hiszem, kevés kutató vette valaha is nagyobb örömmel tudomásul, mint én ebben a pillanatban, hogy munka-hipotézisébe hiba csúszott be. Boldog kiáltással sürgettem társaimat, hogy siessenek utánam. Az előbújók kíváncsi arcára kiülő megdöbbent csodálkozást büszke örömmel figyeltem. Megértették mindnyájan, hogy még csak most jön a java.

6. ábra. Vázlatos szelvény a három munkahelyen keresztül

Az út a csodálatos barlangban szabad volt mindkét irányban. Néhány pillanatig tartó habozás után úgy döntöttünk, hogy a patak folyásának irányában, lefelé indulunk útnak. Most már nem széthúzódva, libasorban haladtunk. A barlang elég tágas volt ahhoz, hogy ketten, hárman is szaladjunk benne egymás mellett. A patak hideg vize néhol az egész barlangot kitöltötte szélességében. Most térdig érő, kristálytiszta vízben gázoltunk, majd laza, ropogós kavicstalajon vezetett utunk. A Komlósforrás földalatti patakmedrében, néha combközépig járván a hideg vízben, egyik ámulatból a másikba estünk. Az alig kivehető magasságban felénk boruló sötét mennyezetről több méter hosszúságban lógtak alá a színes cseppkövek. Az oldalak zöldesszürke sziklafalait sziporkázó ragyogással, ezer és ezerféle változatban tarkította a kristályos kéregcseppkő. És ez a látvány a patakmeder tükrében megkétszereződött. Az egyik, vízzel elárasztott nagy teremben a tó tükrének simaságát a víz alól felfelé törő cseppkőrudak szakították meg. A víz színe annál sötétebb zöldnek tűnt, minél mélyebb volt. Ez a mély zöld víz s a felette csüngő cseppkövek csodás csipkézete vörös, sárga és hófehér színeivel olyan színjátékot adott, amelynek szavakkal való leírását meg sem lehet kísérelni. S mindezt még különlegesebbé tette a patak vizének változatos dallama. Az egyik teremben zuhogó vízesés félelmetes moraja egészen más hangulatra gerjesztett, mint száz méterrel odébb a kavicsszőnyegen vidám fürgeséggel csobogó habos víz szelíd csörgedezése. Azt az érzést, amely ekkor mindnyájunkat a közös, nagy élmény elszakíthatatlan láncával testvérekké kovácsolt, talán szinte lehetetlen megmagyarázni. Ezek a percek, amikor a hideg patakban átázva rohantunk egyre tovább és tovább, amikor a laza omladékhegyek háznagyságú sziklatömbjei közötti átbújások során minden pillanatban az életünkkel játszottunk s amikor mindezzel nem törődve, magunkat rekedtre éljenezve hódítottuk meg a tudomány és a kultúra számára az eddig ismeretlen, rejtett földalatti cseppkőbirodalmat, igen, ezek a percek bőségesen kárpótoltak az eddigi kutatás gyötrő reménytelenségeiért, a nappalokkal összefonódó verejtékes éjszakákért, a sok-sok, néha már meddőnek hitt törődésért és az ügyért való számtalan dologban önként vállalt nélkülözésért. Igen, ezeknek a perceknek az érzését csak az tudja megérteni, aki már maga is vívott hosszas és szívós küzdelem eredményeképpen győzelmes csatát. Csatát egy nagy és komoly ügyért, szembeszállva a régi, az elavult, maradi nézetekkel.

Moszkvára gondoltam... a Vörös Téren nesztelenül tovasikló pirosszemű autókra, a vidám beszélgetéssel hazafelé siető diákokra, két munkásleányra, akik egy könyvmagazin kirakata előtt állva, néhány könyv címét jegyzik fel füzetükbe és a Kreml rubintüzű csillagaira, melyek most is ott ragyognak a béke fővárosára boruló nyári éjszakában...

Azután ráeszméltünk, hogy lámpáinkból kifogyóban van a karbid. Több kilométer mélységben a föld alatt, a mély vizek és veszélyes sziklaszakadékok csendes világában elfelejtkeztünk az időről. Ki tudja, hány órája már annak, hogy elkezdtük földalatti felfedezőutunkat? A lámpák azonban nem felejtik el az időt és nincsenek tekintettel a felfedezés rendkívüliségére. Egymásután halványod­nak el a lángok, hogy hosszabb-rövidebb ideig tartó gyenge pislogás után végleg kialudjanak. Későn döbbentünk rá, milyen vétkes könnyelműséget követtünk el, hogy nem hoztunk magunkkal tartalék­karbidot. De hát ki gondolt ekkora földalatti világra? És ki tudja, hol vagyunk még most is a végétől? A barlang tágas, sötét folyosója hívogatóan és bíztatóan vezetne még most is tovább és tovább.

Nem! Tovább egy tapodtat sem engedhetünk a csábításnak. Talán már így is késő. Ha nem érünk vissza, mielőtt utolsó lámpánk is végsőt lobbanna, akkor itt maradunk mindnyájan irgalom nélkül az örök sötétség sziklasírjában.

Az egyik agyagdomb finom vörös iszapjába bejegyeztük 1952 augusztus 4-e dátumát. Akkor már tudtuk, hogy ezt a bejegyzést a magyar barlangkutatás történetkönyvébe is be fogja vésni az idő. Be fogja vésni, mégpedig ennek a könyvnek első, aranyszegélyű oldalára, oda, ahol eddig csak ez az egy mondat van feljegyezve:

„1821-ben eddig és nem tovább - Vass Imre.”

Két lámpánk egészen a kürtőig kitartott. Fényt azonban alig adtak már a visszaút vége felé. Különösen a „Felfedezőág” kanyargós folyosóin, ahol igen széjjelhúzódott tizenegy főből álló és csak libasorban előrehaladó csoportunk, a társaság egyik része csaknem mindig teljesen vakon, tapogatózva haladt előre. Így azután nem csoda, hogy az egyik szifonmegkerülő felső járatból Révész Lajos lezuhant. Olyan szerencsétlenül esett, hogy egy éles szikla hosszan felhasította fejbőrét. A szélesre nyílt sebben jól láthattuk fehér koponyacsontját. Idő és tiszta ruha azonban nem volt, hogy bekötözzük. Révész tudott járni s így utunkat folytattuk tovább.

A Disznófürdőben mindkét, addig még valamicske fényt adó lámpánkat eloltotta a szél. Szerencsére Gyuri bácsi sapkája alatt volt egy dobozban három szál száraz gyufa s így még egyszer meg tudtuk gyújtani az egyik lámpát. Minden lépésnél tapogatózva, óvatosan másztunk előre.

Végre, nagysokára Gráfné boldog kiáltása jelezte, hogy elértük a kürtőt. Valóban, a már alig világító karbidláng utolsó derengésében megtaláltuk a mennyezet tetején nyíló kürtőből alálógó kötelünk végét.

A kötélen kimászni azonban egyikőnk sem tudott, aminek legfőbb oka az volt, hogy a Disznófürdő iszapjától teljesen síkosak lettünk. A sikertelen próbálkozások alatt természetesen a kötél is besározódott, úgyhogy most már végképp elvesztettük reményünket, hogy használni tudjuk felszínrejutásunk érdekében. Mást nem lehetett tenni, mint megkísérelni felemelni és alulról kitolni valakit a kürtőn. Gúlát álltunk, hogy Gera Laci ennek tetejére mászva és a kémény szűkületét elérve, megpróbáljon felhúzódzkodni bele. Minden hiába. Kétszer is visszaesett. Az agyagos, síkos ruhában, akármennyire is széjjelfeszítette a szűk kürtőben tagjait, mint egy jól olajozott dugattyú, mindig visszacsúszott. Végül, mikor már-már utolsó reményeinket is kezdtük feladni, Verbály Laci levetette a bakancsát és mezítláb próbálkozott meg a felmászással. Alulról egymás vállán, állva nyomtuk felfelé. Így azután kiért a rányelőkürtő alsó szűk részéből és az első pihenőre jutott. Ide egymásután húzta fel expedíciónk tagjait a csuklójára kötött kötélnél fogva. A derékban megkötött agyagos kötél hihetetlenül vágott.

Most következett Révész Lajos kihúzása. Balkézzel már elérte a kapaszkodó sziklapárkányt és éppen feljebb akart lendülni, amikor a kötelet tartók lábainál félelmetes dübörgéssel megindult egy ötven kilós szikla és pattogva zuhant lefelé, egyenesen a már úgyis szerencsétlenül járt Révész irányába. Segíteni nem lehetett. A szerencsétlenség kikerülhetetlenné vált. Most már csak az volt a kérdés, hogy Révésznek a fejét vagy pedig a kezét zúzza vajjon össze a kiszámíthatatlanul közeledő kőóriás. Tompa reccsenés jelezte, hogy a szikla csontot zúzott össze s a következő pillanatban már Révésszel együtt zuhant a lábaink elé.

Szegény Lajos! Te alaposan megfizettél ezért a felfedezőútért! A lámpa kialudt s így a sötétben nem láthattuk, hogy Révésznek csak a kisujját lapította szét felismerhetetlen ronccsá a zuhanó kő. Ha most látni lehetett volna ebben a vaksötét barlangban, ha csak egy pillanatra villant volna fel egy gyufa sárga lángja, már az is elegendő lett volna arra, rogy némiképp megnyugodjunk. Így azonban a zuhanás után tehetetlen megdöbbenéssel állottunk egymás mellett a hirtelen beállott gyötrő némaságban. Alig mertem kimondani a kérdést. Ha most erre nem kapunk választ, akkor bekövetkezett a legrosszabb...

- Lajos... élsz!? ...Lajos ...Felelj!

És Lajos felelt:

- Ne nyugtalankodjatok. Élek. Húzzatok ki minél előbb.

Azonnal reákötöttük a kötél végét és alulról tolva, felülről húzva sikerült őt is feljuttatni a pihenőre.

Itt azonban már nem volt hely újabb társaink részére, így az előbbi kinyomós módszerrel meg kellett kezdeni a felszínre való kijutási kísérleteket. Tekintve, hogy odakinn éjszaka volt és így napfény sem juthatott le a kürtőbe, ezeket a műveleteket már mind a legteljesebb sötétségben kellett elvégeznünk. Aki nem volt ott, az el sem tudja képzelni, mennyit szenvedtünk és dolgoztunk azalatt a másfél óra alatt, amíg végre mindnyájan újra a csillagos szabad ég alá kerültünk.

Különös az emberi természet! Amennyire vágytunk hónapokon keresztül erre a felejthetetlen barlangi rohanásra, amennyire visszatarthatatlanul préselődtünk be még sebesülten és kellő felszerelés nélkül is a legelső szűk résen keresztül az ismeretlen földalatti világba, annyira boldogok voltunk most, hogy ismét ránkragyog a hold megszokott sárga korongja. Milyen különös boldogságot jelentett most a hatalmas, hideg barlang süket némasága utáni első tücsökcirpelés, mely a langyos nyári éjszakában szűnni nem akaró egyhangúsággal, de az élet hangjával járta át az ismerős teret...

Első dolgunk a sebesültek ellátása volt. A sebeket kimostuk és bekötöztük. A tábortűz világánál meggyőződhettünk róla, hogy Révész sebesülései sem életveszélyesek, noha csúnyák. A hatalmas pólyakötegekből alig látszottak ki Lajos csillogó szemei, amikor igyekezett meggyőzni bennünket arról, hogy ezért a barlangért nemcsak a kisujját, hanem még a lábát is odaadta volna. Hát igen. Valahogy nekem is ez volt az érzésem.

De azért ezen az éjszakán sem feküdtünk le. Egy óra múlva csoportunk Jósvafőn volt, ahol a Komlósforrás partján rakott hatalmas tábortűznél megkezdtük a másnap délig tartó vidám mulatást. Nótánk hangja győzelmi erővel szállt az alvó hegyek felett...

 vissza a tartalomhoz