Ezerkilencszázötven...
- Még egy kérdésre kérek feleletet - nézett fel jegyzeteiből Kamenszkij professzor, a Moszkvai Geológiai Kutató Intézet vízföldtani tanszékének vezetője. - Mikor használna karsztkutatásai során vízfestésre fluoreszceint és mikor fukszint?
A kérdés elhangzott. A teremben mindenki feszülten figyelt. Két percem volt gondolataim rendezésére. Akkor még csak sejtelmem sem volt róla, hogy éppen ez a kérdés milyen jelentőségű lesz későbbi kutatómunkáim során. A felelettel elkészültem. Kissé aggódva álltam fel, mert attól féltem, hogy oroszul talán nem tudom kellőképpen kifejezni magam. Vezető professzorom szemében azonban bátorító biztatást láttam. Avcsinyikov professzor, a neves szovjet hidrogeológus, ki szintén tagja volt vizsgáztató bizottságomnak, most kíváncsian fordult felém. Beszélni kezdtem.
- A karsztos területek kutatásánál, amikor a karsztban eltűnő és egy távolabbi forrásban előbukkanó víz összefüggéseit kívánjuk vizsgálni, először mindig fluoreszceinnal festjük meg az elfolyó vizet. Ha a fluoreszcein zöld színe jelentkezik a forrásban, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy a víz által megtett ismeretlen földalatti út összefüggő, esetleg tágas alagútrendszer, amelyben a víz minden akadály nélkül, szabad folyással teszi meg a sokszor többkilométeres földalatti utat. Ha azonban a fluoreszcein a forrásban nem jelenik meg, annak több oka lehet. Így például előfordulhat, hogy a karsztalagút erősen ki van töltve agyagos szűrő üledékkel, ami ugyan átengedi a vizét, de a fluoreszceint kiszűri belőle. Előfordulhat azonban az is, hogy a vízfesték annyira felhígul a karszt belsejében, hogy a forrásnál már nem észlelhető. Ez esetben nagyobb, összefüggő barlangi tavakkal számolhatunk. Már most, ha a fluoreszceinos vízfestés nem sikerült, tudnunk kell természetesen, hogy mi volt ennek az oka. Ilyenkor használjuk a fukszint. A savanyú-fukszint az agyagos szűrőréteg nem köti meg. Megismételjük tehát fukszinnal a vízfestést. Ha a fukszin megjelenik akkor nyilvánvaló, hogy a víz erős szűrőrétegen jön keresztül, ami korábban lekötötte a fluoreszceint. Ebben az esetben felesleges barlangfeltáró munkákat végezni, hiszen a vízfestés eredménye megmutatta, hogy ha volt is valaha a karszt belsejében járható barlangrendszer, az most erősen fel van töltve agyagos, homokos hordalékanyaggal, tehát megszűnt barlangnak lenni. - A vizsgateremben csend volt. A bizottság tagjainak arcán láttam, hogy jól feleltem. Avcsinyikov professzor azonban szólásra emelkedett.
- Fejezze be kérem a gondolatsort. Okfejtéséből az következik, hogy előfordulhat az is, hogy a fukszin sem jelentkezik a forrásban. Ebből erős felhígulásra, nagy barlangi tavakra következtet. Ilyen esetben van-e rá mód, hogy kézzelfoghatóan igazolja fennebbi elgondolását?
Most már teljes nyugodtsággal tudtam válaszolni.
- Természetesen van. A festést újból megismételem fluoreszceinnal, de ez esetben már sokkal nagyobb adag festék felhasználásával, számítva az erős felhígulásra. Ha a kísérletet végig hibátlanul végeztem, a forrásban a jellegzetes zöld színnek most feltétlenül látszania kell. A vízfestéses módszerrel tehát előre kimutathatjuk a mészkőhegységeink belsejében húzódó barlangrendszereket. Még mielőtt valaki csak láthatta volna őket, megmondható, hogy azok milyen méretűek, van-e bennük sok agyagos üledék, vagy sem; tavak húzódnak-e meg az ismeretlen földalatti világ rejtekében, vagy csupán kis patakocska csörgedezik a kanyargós, cseppköves alagutakban. A helyes értelemben alkalmazott vízfestés a dialektikusan dolgozó kutató kezében olyan eszköz, mint az orvos kezében a röntgen.
A vizsga végetért. Odakint zsongott a város. Vidám diákok siettek az utcákon tova. A széles úttesten pirosszemű autók szőnyege úszott. Az egyik könyvmagazin kirakata előtt két munkásleány néhány könyvcímet jegyzett fel füzetébe. Ezen a májusi estén a parkok fáinak lombszaga áradt széjjel a városon. A Kreml tornyainak rubintüzű csillagai alatt éjszakai pihenőre készült a hatalmas főváros, Moszkva.
Úgy ragyog előttem a kép, mintha ma lett volna mindez...
S íme, most itt ülök csomagjaim között. A repülőgép egyenletes búgással szeli a légóceánt. Már elhagytuk Kievet, Ljvóvot, a nagy orosz síkság felett egyre magasabbra emelkedünk. A Kárpátok lánca feljebb kényszeríti a gépmadarat. Tudom, hogy otthon nagy feladatok várnak reám. Amit idekint megtanultam, most majd a gyakorlati kutatásban kell alkalmaznom. Ez lesz az igazi vizsga! Amikor az elméletből gyakorlatot kell csinálni. Vajon meg tudom-e oldani a feladatokat minden nehézség nélkül? Vagy harcolni kell érte? Lesz-e elegendő erőm, hogy ezt a harcot megvívjam?
Bizonyára lesz. Nem vagyok egyedül. A vizsgának sikerülni kell!
Egy évvel később a következő szövegű beadványt nyújtottam a Magyar Tudományos Akadémia elé:
„1950 nyarán és folyó év tavaszán a Bükkhegység és az Aggtelek-Jósvafői-karsztterületen vízföldtani megfigyeléseket végeztem. E komplex-módszerrel végzett munka egyik eredményeképpen a vízfestéses vizsgálatok, a karsztforrások vízhozamváltozásainak és a karsztvíz-összetétel ingadozásainak rendszeres megfigyeléséből, továbbá a területegységek fejlődéstörténetének földtani nyomozásából, a geomorfológiai vizsgálatokból nagyarányú, feltáratlan karsztbarlangrendszerek jelenléte volt megállapítható.
Véleményem szerint ezeknek a barlangrendszereknek mindegyike feltárható lenne, mégis a leggyorsabb eredményt a jósvafői (a Baradla-rendszertől teljesen független) karsztvízrendszer feltárása jelentené.
E barlang feltárásának nemzetgazdasági jelentőségén kívül, a szóbanforgó munka elvégzésével eldönthető valamennyi munkahipotézisünk helyessége, vagy helytelensége és új karsztkutatási utunk irányának használhatósága. Ezen felül olyan új feltárások birtokába juthatunk, amellyel sok rétegtani és szerkezeti probléma megoldásához kaphatunk útmutatást.
Kérem ezért a Magyar Tudományos Akadémiát, tegye lehetővé a Jósvafő-Szelcepuszta-Nagyoldal közötti területen ennek a feltárási munkának az elvégzését.”
Ennek a beadványnak az alapján az Akadémia felszólított egy alaposabb megindokolás elkészítésére.
1951 szeptember 21-én az Akadémia Földtani Bizottságához a kért részletes indokolást benyújtottam. Minthogy ennek a barlangrendszernek a kutatása a jövő egyik nagy feladata lesz, a beadványt teljes szövegében közlöm:
„Legutóbbi vázlatos akadémiai beadványomban felhívtam a figyelmet egy új, nagykiterjedésű karsztbarlangrendszer megnyitásának a lehetőségére. Ezen beadványban ennek a kérdésnek részletesebb földtani indoklását csatolom.
A Ménesvölgy-Bódvavölgy-Jósvavölgy és Lófejvölgy által határolt területrész földtani felépítésében triászkorú üledékes kőzetek vesznek részt. Elsősorban alsó- és középsőtriász fehér és szürke mészkő, alárendelten dolomit, továbbá alsótriász agyagpala és homokkő összletek. Az agyagpalás-homokköves rétegcsoport vízföldtani szempontból vízzáró rétegsornak tekintendő, míg a karbonátos kőzetösszlet erősen karsztosodott. A vizetzáró rétegcsoport a területen belül két, nagyjából kelet-nyugati csapású vonulatban nyomozható: délen a Jósvavölgy mindkét oldalán, a terület északi részén pedig a Ménesvölgy északi oldalában. Nézetünk szerint a vizetzáró tagok felszíni kibukkanása mindkét esetben egy-egy, az újabbkori tektonikus mozgások által erősen deformált antiklinális hátat jelöl. A déli antiklinális tengelyébe vágódott be a Jósvavölgy, míg az északi antiklinális déli oldalán, de már a karsztvíztartó rétegösszletben alakult ki a Ménesvölgy. A széles köztes mészkővonulat északi pereme így a karsztvíz számára megcsapoló erózióbázist jelent, aminek következtében a Ménesvölgyben sok kisebb vízhozamú karsztforrás bukkan a felszínre. Ebből következik, hogy a karsztvíztartó szinklinális északi szárnyában, még a jól fejlett felszíni karsztjelenségek ellenére sem számolhatunk nagykiterjedésű, feltárásra különösen érdemes barlangrendszer jelenlétével. Más a helyzet azonban a szinklinális déli szárnyában, ahol csaknem a hegytetőig nyomozható vízzáró rétegsor, mint természetes duzzasztógát, akadályozza a karsztvizet a jósvavölgyi erózióbázishoz való lefolyásban.
A karsztvíztartó szinklinális déli felének legmélyebben fekvő, erózióbázis jellegű pontja a Lófejvölgy déli végében az a pont, ahol a vízzáró rétegsor és a karsztos összlet a völgyfenék feltárásában érintkezik. Így érthető, hogy itt mutatkozik az egész terület legbővebb vizű karsztforrása, a Tohonyaforrás. A forrást két év óta különböző évszakokban sikerült megfigyelnem. Természetére vonatkozólag a következő adatokat tudtam meg:
1. A forrás vízhozama 150-600 liter/másodperc között ingadozik, a vízgyűjtő területre hulló csapadék menynyiségétől függően.
2. Hirtelen és kiadós záporesők, valamint erős hóolvadások után néhány órával a forrás vízhozama erősen megnövekszik, vize gyengén zavarossá válik. Ilyenkor a víz a forrás szokásos kiömlési helye felett, mimegy 2 méterre is, szinte sugárban lövell elő a lejtőtörmelék hézagaiból.
3. A Tohonyaforrás fő vízgyűjtő területe a Szelcevölgytől délkeletre, továbbá a Nagyoldal-tetőben nyomozható, erősen dolinás karsztplató.
Minthogy a Tohonyaforrás vízgyűjtőterülete nyomozhatóan messze terjed s a karsztvíz áradások idején a több kilométeres utat igen gyorsan, néhány óra alatt teszi meg, nem kell különösebb merészség annak a gondolatnak a felvetéséhez, hogy a karsztvízáramlás fejlett földalatti patakmederben, barlanghálózatban történik. A jól fejlett barlangrendszer létezése melletti bizonyítékok a következők:
1. A karsztforrás vízhozamának említett gyors ingadozása és a víz zavarosodása.
2. A vízgyűjtő területen található zsombolyok, melyeknek keletkezését csak úgy tudjuk magyarázni, hogy nagyméretű barlangtermek mennyezetének felfelé harapódzó beomlásából jöttek létre (Kuriszláni és Nagyoldali zsombolyok).
3. A Tohonyaforrás feletti mészkőoldalban számtalan, patakhordalék eredetű, kőtörmelékes vörösagyaggal kitöltött kőzetrés nyomozható, akárcsak a Jósvaforrás feletti kőzetrészekben.
4. A vízgyűjtőterület fejlett dolinarendszerei annak a jelei, hogy a földalatti karsztjelenségek is erősen fejlettek.
5. A területen több, kisebb víznyelő mutatkozik. Ezek közül a Kuriszláni-völgyben levő 1950 májusában jött létre, hirtelen beszakadással. Víznyelőképessége a megfigyelések szerint korlátlan.
6. A forrástól mintegy 25 méterre felfelé, az oldalban, ismeretes volt egy tág hasadék, mely a helybeliek szerint télen erősen gőzölgött. A háborút megelőző években Kessler H. ezt a hasadékot kitágíttatta és rajta keresztül egy barlangvég típusú hasadékrendszerbe jutott, mely gazdag korróziós formáival amellett szól, hogy a barlangrendszer folytatása ugyancsak erősen fejlett. Továbbmenni azonban nem tudott. Tekintve, hogy a kitágított bejárat közvetlenül a szelcepusztai műút szélénél fekszik, balesetek elkerülése végett, ma kőlapokkal van lefedve.
Az elmondottak alapján kétségtelennek látszik, hogy hazánk legnagyobb és legszebb természeti kincsének az Aggteleki-barlangnak ikertestvérével állunk itt szemben. A Baradlát a természet az aggteleki pleisztocén leszakadással feltárta és hozzáférhetővé tette az ember számára. Különben talán ma sem ismernénk a Baradlát. A szelcerendszer barlangját a karsztkutatás kimutatta, feltárása azonban emberi munkaerőre vár.
A Tohonya- (Szelce-) rendszer barlangjának járható hosszát mintegy 15 km-re becsülöm. Cseppkőképződményekben igen gazdag kell, hogy legyen a barlang, mert az aktív rendszer feletti mészkőtömeg vastagsága helyenként 200 méternél is több. Feltárása mellett a következő, részben tudományos, részben gyakorlati jellegű érvek szólnak:
1. Ez lenne az első karsztbarlangunk, melynek feltárását és megismerését nem a véletlen, hanem a tudományos kutatómunka tette lehetővé. A barlangrendszer megtalálása egyben igazolná annak a munkának a módszertani helyességét, mellyel a barlang létezésének megállapításáig eljutottunk.
2. Az általános karsztfejlődéstan korszerű megítéléséhez felbecsülhetetlen értékű tudományos adatot várunk a barlang megismerésétől. Többek között a zsombolykeletkezés régi problémájának megoldását is. Ez lenne ugyanis az első barlang, melyben alulról, a vízszintes szakasz felől közelíthetnénk meg a zsombolyt.
3. A Szelce-völgy, Nagyoldaltető környékének alapos rétegtani és tektonikai megismerését tenné lehetővé a barlanghálózat kiváló szelvénye.
4. A gyakorlati szempontok közül legelső helyen a barlang nagy idegenforgalmi jelentőségét kell megemlíteni.
5. A barlangban, főképp a zsombolyok környékén esetleg nagymennyiségű denevérguanó felhalmozódást kaphatunk, melynek kitermelésével kiváló minőségű természetes műtrágyához juthatna népgazdaságunk.
A barlangrendszer feltárási munkálataira vonatkozólag a következő javaslatokat teszem:
1. Esős időszakban (ősszel, vagy tavaszi hóolvadás idején) a terület víznyelői megfestendők. Ezáltal a barlangrendszer pontosabb helyzete és iránya megállapítható.
2. A forrásból különböző vízhozamok idején vízminták veendők pontos kémiai elemzés céljából. Ugyanekkor elemeztetni kell a Jósvaforrás vizét is, az összehasonlítás kedvéért.
3. A vízminták vételekor vízhozam és vízhőmérséklet mérendő, lehetőleg mindkét forrásnál.
4. A terület zsombolyait át kell kutatni, nincsen-e bennük könnyű lehetőség a vízszintes szakaszban való továbbjutásra?
5. A kuriszláni beszakadásos víznyelőt ki kell bontani.
6. Ha ezeknek az utaknak egyikén sem sikerült bejutni a barlangrendszerbe, akkor kell megpróbálkozni a legbiztosabb eredményt ígérő, de egyben legköltségesebb úton, a forrás felől. Ennek két módja látszik célravezetőnek. Vagy a Keszler által megkezdett úton, tovább-bontással, esetleg robbantásokkal, vagy egy 60-100 méter hosszú mesterséges kutatótáró hajtásával átharántolni az eltömődött deltaszakaszt s megkeresni a már egységes főágat. Ez utóbbi esetben a kutatótárót közvetlenül a forrás felett néhány méterrel kell telepíteni.”
1. ábra. A Baradla-barlang vaskapui víznyelője. A szerzőnek ezen a ponton 1952 februárjában megejtett vízfestése kimutatta, hogy a Komlósforrás nem a Baradla alsó barlangjából kapja vizét. (Fotó: Markó)
A Magyar Tudományos Akadémia Földtani Bizottsága következő ülésén a beadványt tárgyalta és a kutatási munkálatok megindítására határozatot hozott. A határozat alapján a kutatást az Állami Földtani Intézet 1952-es évi, június hónapi munkaprogramjába vette fel.
Az akadémiai határozat értelmében már jóelőre megszereztük az Országos Természetvédelmi Tanács hozzájárulását és támogatását is. A tél és koratavasz folyamán több ízben, a munkálatok megindításához szükséges előzetes helyszíni részletvizsgálatokat végeztem, a beadvány értelmében.
Egyik ilyen februári jósvafői utam alkalmával végeztem el azokat a vízfestési vizsgálatokat is, amelyeknek kapcsán a jósvafői Komlósforrásról kiderült, hogy nem a Baradla alsóbarlangjának egyik mellékforrása, mint régebben hittük - hanem teljesen különálló karsztvízrendszer, önálló vízgyűjtő területtel s a jelek szerint fejlett barlangrendszerrel. Ez az újonnan kimutatott barlangrendszer sem a Baradlával, sem a Tohonya-rendszerrel nem állt kapcsolatban s egy újabb ismeretlen, feltáratlan cseppkőbarlangot jelentett. Több jelből ítélve, feltárása kevesebb fáradtsággal és költséggel is eredményesnek ígérkezett, mint a Tohonya-rendszer felkutatása. Akkor azonban a tervezetben még a Tohonya-rendszer feltárása szerepelt s így a Komlós-rendszert, mint egy távolabbi, perspektivális lehetőséget kezeltem.
A Komlós-rendszerre vonatkozó felismeréseimet „Aggteleki cseppkőbarlang” című, időközben megjelent munkámban, a következőképpen publikáltam:
„...a Szárhegy D-i és DK-i tövében egy egész sor víznyelő húzódik. Ezeknek egyikéhez sem vezet a Baradlából mellékág. A régebbi kutatók csak a 11., 12. és 13. számmal jelölt víznyelőponorokat ismerték és feltételezték, hogy az itt befolyó vizek a Retekág „Kúszóág”-ában jutnak be a Baradlába. Annyi víznek azonban, mint amennyit ez a víznyelősor megfigyeléseim szerint a kőzet mélyébe vezet, a Kúszóágnál sokkalta nagyobb barlangot kellett volna létrehoznia. Hiszen itt csaknem egy csoportban vagy 7 darab akkora víznyelő sorakozik, mint az egész Retekágat kivájó vízmennyiséget szolgáltató Ravaszlyuk víznyelők. És különben is, a nyelők környékének alaposabb szemügyrevétele során kitűnt, hogy a rajtuk bezúduló víztömegek óriási mennyiségű kvarcanyagú kavicsot és homokot sodornak be itt a föld alá. A Kúszóágban viszont se kavicsnak, se homoknak mégcsak nyoma sincsen, hanem a talaja lágy vörös sár, mely a legfinomabb agyagrészecskékből áll. Ezek a felismerések meggyőznek arról, hogy valami nincs rendben a dolgok eddig elképzelt összefüggése körül. De ha nem a Kúszóágba, akkor hova megy a nyelők roppant víztömege? Minden víznek, ami befolyik a föld alá, valahol ismét ki kell folynia. De hol, hiszen erről csak Jósvafő irányában folyhat a földalatti víz, mert a terület földtani felépítése olyan, hogy másfelé nem is mehet. A szóbanforgó helyen pedig csak két karsztforrást ismerünk, a Jósva- és a Komlósforrást. Az Aggteleki-barlang irodalmában pedig ezt a két nagy forrást úgy könyvelték el, hogy a Baradla alsó-barlangjának vizét öntik a felszínre. A két forráshely egyugyanazon alsó-barlangból táplálkozik, csupán elágazik a völgy közelében a forrás földalatti vízjárata. A szakirodalomban például azt olvashatjuk, hogy a Komlósforrás „a Styx áradásait éppen úgy, mint a Jósvaforrás, megérzi. Kisebb vízhozama miatt nem sikerültek tökéletesen a klórozó kísérletek, de időszakos áradásainak, zavarodásainak és hőmérsékletváltozásainak szoros összefüggése a Styx hasonló jelenségeivel, kétségtelenné teszik, hogy a barlangi patak vizének egy része itt bukkan felszínre.” „A nem tökéletesen” kifejezés a leírásban bizonytalanul hangzik, ezért úgy döntöttem, hogy a kísérletet sürgősen meg kell ismételni. Néhány nap múlva egy kilogramm fluorescein nevű, nagyon érzékeny vízfestékkel újra Jósvafőn voltam és a Baradla vaskapui víznyelőjét 30 deka festékkel megfestettem. Mily nagy volt örömöm, mikor 46 óra múlva a Jósvaforrás olyan vizet öntött magából, mint a zöld tinta. Meg voltam győződve róla, hogy ha a Jósvaforrásban ilyen feltűnően látszik a szín, akkor a Komlósforrásnál is sikerülni, illetve látszani fog a festés. A Komlósforrásnál azonban tökéletesen meggyőződhettem róla, hogy nem sikerült. A forrás vize továbbra is tisztán bugyogott elő sziklás forráságyából.
A festési kísérlet után nem volt többé kétséges, hogy a Komlósforrás nem a Baradla vízrendszerével áll összefüggésben, hanem benne a szárhegyi víznyelők külön vízrendszerének forrását tekinthetjük. A hamarosan megejtett ellenőrző festés, melynek során most már az egyik szárhegyi nyelő kapta a festéket, ezúttal csak a Komlósforrás vizét színezte a legszebb árnyalatú, fluoreszkáló zöldre. Hogy mindez mit jelent? Egy teljesen új, az Aggteleki-barlangtól független, második cseppköves Baradlát.
Felmerülhet azonban az a kérdés, hogy bizonyíték-e tágas barlangrendszer létezése mellett az a körülmény, hogy a víz megtalálta magának földalatti útját. Lehet, hogy olyan repedések és szűk járatok vannak itt csak, amelyeken ember úgysem tudna közlekedni, tehát nem is barlang a Komlós vizének földalatti medre. Úgy van. A festés nem bizonyítja, hogy a patakmeder a Baradlához hasonló tágasságú cseppkőbarlang. Egyéb tények azonban bizonyítják. A természetben a jelenségek igen szorosan összefüggenek és az összefüggések dialektikus értelmezésével bízvást alkothatunk és mondhatunk véleményt olyan dolgokról is, melyeket eddig még nem volt módunkban tapasztalni. Így nem szabad figyelmen kívül hagyni a következő megfigyelhető és tapasztalható jelenségeket:
1. A szárhegyi, helyesebben szomorhegyi (a Szárhegy déli lábánál húzódik a Szomorhegy - ennek tövében sorakoznak a nyelők) víznyelők mindegyikéhez hosszú és erősen bevágódott, meredekoldalú vízgyűjtővölgy vezet. Ezek a völgyek a víznyelőnyílások felett hirtelen, meredekfalú sziklás, vagy bozótos falban végződnek.
2. A víznyelők között van egy, amely nagyobb a Retekág Nagyravaszlyuk nyelőjénél.
3. A víznyelőkön át éppen úgy, mint a Retekág nyelőlyukain keresztül, nagymennyiségű kavicsot sodor be a víz a föld alá, az aggtelekvidéki agyagos kavicstakaróból.
4. A víznyelőlyukak a legnagyobb záporesők mindenünnen összeszaladó, hatalmas áradatát a legkisebb torlódás nélkül, azonnal elnyelik.
5. A Komlósforrás vize ugyanolyan hirtelenül árad és zavarosodik, mint a Baradlából jövő Jósvaforrás vize.
6. A Baradlához tartozó víznyelőlyukak mindegyikéhez, csaknem a nyelőig járható mellékág tartozik.
7. A víznyelőlyukak egy központi részen nyílnak, a Szomorhegy délkeleti tövében.
8. A Komlósforrásnak is megvan a maga néhány, magasabb szinten nyíló árvízi forrása. A Komlós árvízi hozama, a Jósvaforrással szemben, az eredeti normális vízhozam húszszorosára is duzzadhat.
9. A Komlósforrás még feltáratlan barlangját ugyanazok a természeti erők, ugyanannyi időn keresztül formálták, mint a Baradla rendszerét. Az pedig, hogy a Baradla ősidők óta ismeretes az ember számára, csak annak köszönhető, hogy Aggteleknél kéregmozgásos úton bejárata nyílt. Ha ott, akkor ez a kéregmozgás fel nem tárta volna a barlangrendszert, talán éppen annyi tudomásunk lenne ma az Aggteleki-cseppkőbarlangról, mint amennyit idáig a Komlós barlangrendszeréről tudtunk.
Szakemberek előtt nem kétséges, hogy az itt felsorolt tények csak egyet jelenthetnek: az új óriás cseppkőbarlang feltárása nem fog sok munkába kerülni. Mindössze valamelyik, éspedig lehetőleg a legnagyobb víznyelőt kell kibontani, nyílását megtisztítani a vizek által összesodort és itt feltorlaszolódott fadaraboktól és egyéb anyagoktól.”
Fenti idézett szöveg kéziratát március 9-én nyomdába adtam s tovább készültem a Tohonyarendszer feltárási munkáira. Tervemet azonban nem sikerült úgy végrehajtanom, ahogyan szerettem volna. Április elsejétől június hónap végéig rajtam kívül álló okok miatt nem mehettem ki a terepre. A tohonyaforrási feltárókutatás az Állami Földtani Intézet tervmunkájában június hónapra volt beütemezve. Júliusra és a későbbi hónapokra is a terv szerint más feladatok elvégzése hárult reám. Így júliusban már nem foghattam hozzá a nagylélegzetű tohonya-rendszeri kutatótáró hajtási munkálataihoz, idő híján.
Az Intézet Igazgatóságától engedélyt kaptam azonban arra, hogy bükkhegységi tervmunkám rendes végzése mellett három napszámost alkalmazhatok a jósvafői területen a feltáró munkák végzésére. Az Országos Vízrajzi Intézet (Kessler H.) szintén felajánlotta, hogy néhány napszámossal hozzájárul a kutatáshoz, azon a címen, hogy a Vízrajzi Intézet számára is fontos forrás- és karsztvízjáratfeltáró munkálatokat végzünk. Magamnak arra volt engedélyem, hogy a jósvafői kutatásban fele munkaidőmet tölthetem. Erre is csak a július hónapra vonatkozólag kaptam beleegyezést, nagyfontosságú bükkhegységi elfoglaltságomra való tekintettel.
Világosan láttam, hogy az ily módon rendelkezésemre álló munkaerővel és idővel a Tohonyarendszer kutatásához hozzá sem érdemes fogni, mert a feladat sokkal nagyobb, mint amit az adott körülmények között meg lehetett oldanom. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy az elméleti kutatások alapján sokkal kevesebb munkával feltárhatónak látszó komlósforrási barlangrendszer kutatási munkáit kezdem el. Elhatározásomat indokolta az a körülmény is, hogy a Kessler által ígért pénz-, illetve munkaerőbeli segítség is egyelőre csak ígéret maradt.
A feladat igen sürgetett; az idő és anyagi feltételek egyaránt szűkre voltak szabva. Tudtam, ha vállalkozásom nem sikerül, a szakkörök előtt tudományos hitelemet elveszítem s ugyanakkor talán nem kapok újabb alkalmat, hogy új kutatási módszerem helyességét igazolhassam. „A vizsga nem ismételhető!” - ezt a kérlelhetetlen, ki nem mondott ítéletet érezhettem ki sok kutatótársam kétkedő tekintetéből.
Milyen könnyű lett volna most észrevétlenül visszalépnem! Mennyivel egyszerűbb lett volna hagyni a bizonytalant és belefogni abba a sokkal veszélytelenebb, kényelmesebb munkába, ami eredeti kutatási tervemben ezekre a hónapokra volt kitűzve! Még csak ürügyet sem kellett volna keresni, hiszen másirányú kötelező elfoglaltságom alatt eltelt az az idő, amit hivatalosan is az új barlang felkutatásában kellett volna töltenem. Ekkorra azonban az igazságkeresés vágya már sokkal erősebben hatalmába kerített, semhogy meghátráljak. Most, vagy talán soha többé!
A feladat, amibe belevágtam a fejszémet, igen nagy volt. Nem kevesebbről volt itt szó, mint arról, hogy magamra vállaltam egy több kilométer hosszúságú barlangrendszer feltárásának kötelezettségét. Egy olyan barlangrendszerét, amely méltó párja kellett, hogy legyen a világhírű Aggteleki cseppkőbarlangnak, az öreg Baradlának.
Be kell vallanom, hogy a vízfestéssel kimutatott barlangrendszer létezésében ekkor még vajmi kevés szakember hitt. „Aggteleki cseppkőbarlang” című könyvem kéziratából a szaklektorok ki is akarták húzni az idevonatkozó „jóslatokat”. Hogy ez végül mégsem történt meg, azoknak köszönhető, akik felismerték a dialektikus komplexvizsgálatok jelentőségét és az általános szaklektori véleménnyel szemben kivívták könyvem utolsó fejezetének közlését.
Számtalanszor átgondoltam következtetéseimet újból és újból. Ellenérveket hoztam fel magamnak és éhesen hallgattam meg az új barlang létezése ellen felhozott minden szakvéleményt. Minél jobban gondolkoztam azonban a dolgon, annál világosabban és biztosabban láttam, hogy a barlangról alkotott képnek helyesnek kell lennie.
Volt azonban egy olyan kérdés is, amit előre valóban senki sem tudhatott. Ez pedig a feltárás lehetőségének a kérdése volt. Hátha a barlang olyan mélyen húzódik még a víznyelő alatt, hogy aránylag rövid idejű bontással nem tudjuk elérni a járható részeket? Vagy más, előre nem várható és látható akadályba ütközünk, ami miatt abba kell hagyni a munkát anélkül, hogy bejutottunk volna a cseppkövek birodalmába? Hogy a barlang megvan, azt nem hittem, hanem tudtam. Hogy azonban sikerülhet-e a feltárás is, olyan kérdés volt, ami elé bizonyos aggodalommal kellett tekintenem. Tudtam, hogy ezen a kérdésen áll vagy bukik most minden.
A kockázatot ennek ellenére is vállalni kellett.
Az összes előkészületeket két nap alatt tettük meg. Szakmai segítségül a Földtani Intézet Igazgatósága Gráf Andrásné geológus-technikust jelölte ki. Kutatócsoportomat olyanokból igyekeztem összeállítani, akiknek barlangkutatói lelkesedéséről és tehetségéről már régebben is jó fogalmakat alkothattam. Így Koch József fizikus egyetemi hallgatóval vettem fel a kapcsolatot, aki tervem hallatára örömmel vállalkozott az előreláthatóan izgalmas, de nehéz munkában való aktív részvételre. Venkovits István révén ismerkedtem meg Horner Imrével, kivel rövid, gyakorlati jellegű megbeszélés után, ugyancsak megállapodást kötöttünk.
A felszerelések összeválogatása terén figyelmem inkább a bontó szerszámok felé irányult, melyekből aránylag teljes gyűjteményt válogattunk össze. Sikerült megkapnunk a Földtani Intézet egyik nagy, hatszemélyes trópusi sátrát is, aminek az az előnye is megvolt, hogy dupla falú lévén, aránylag jó hőszigetelőnek ígérkezett. Néhány pár gumicsizmát, barlangkutató overállt, 50 méter kötelet és 25 méter drótkötélhágcsót válogattam még össze s 10 kg karbiddal együtt, az egész felszerelést két nagy ládába csomagolva, június 29-én feladtuk az utolsó vasúti állomásra, Szinbe.
Mégegyszer megbeszélést tartottam csoportom tagjaival, amikor a legszükségesebb személyi felszerelésekben állapodtunk meg. Végre elérkezett indulásunk napja is. Június 30-án, este fél tizenegykor találkoztunk a Keleti pályaudvaron. Koch egy barátja társaságában érkezett, akit én akkor még nem ismertem. Kiderült, hogy Scheuer Gyula II. éves geológus hallgatóról van szó, aki hallván elutazásunk céljáról, leküzdhetetlen vágyat érzett magában, hogy vállalkozásunkban részt vegyen. Mialatt igyekeztem lebeszélni tervéről, viselkedéséből és elszontyolodásából elég bizonyságot nyertem elhatározásának komoly állhatatossága felől s így abban állapodtunk meg, hogy a másnap éjjeli vonattal, kellő felkészülés után, utánunk jön Jósvafőre. Pontosabban Jósvafőtől délre, a karsztfennsíkon, a Szomorhegy lábánál megkeresi azt a helyet, ahol addigra már remélhetőleg messzire láthatólag állani fog sátrunk. Az utolsó órákban csatlakozott hozzánk Willems Tibor geológus is, aki két heti szabadidejét velünk szándékozta eltölteni. Ha a csoport összetételét, egyhangú lelkesedését és munkakedvét néztem, meg kellett állapítanom, hogy a dolog bíztatóan kezdődik.
Az említett munkakedv gyakorlati alkalmazására másnap délben, a tett színhelyére való megérkezésünk után került sor, ahol nem volt kétséges, hogy ha az éjszakát sátorban akarjuk eltölteni, úgy előbb fel kell azt verni. A legközelebbi falvak, Jósvafő, Aggtelek és Égerszög egyformán kb. 4 km távolságra voltak tőlünk, ami ugyan távolságnak nem nagy, de mégis elég ahhoz, hogy a kultúrától való eltávolodásunkat akkorának érezhessük, mintha legalább is a Csendes-óceán valamelyik békés szigetére költöztünk volna. Hozzájárult ehhez az a körülmény is, hogy a vidék típusos és némi elfogódottsággal kopárnak nevezhető karsztfennsík, ahol a helybeli lakosok is csak a legritkább esetben mutatkoznak. Hamarosan meggyőződhettünk azonban róla, hogy amit az emberekkel való kapcsolat terén mulasztani vagyunk kénytelenek, bőven kipótolhatjuk az állatvilág szokásaiban tehető megfigyelések során.
Sátrunkat már az első nap csaknem felvetették az ürgék. A későbbiekben gyakran felkereste táborhelyünket a teljes létszámú aggteleki csorda, sőt minél inkább teltek a napok, annál barátságosabban kezdtek viselkedni a vidéken félelmetes számban kóborló kecskenyájak. Ezek a rokonszenves állatok semmi kincsért el nem mulasztották volna (néha-néha magára hagyott) sátrunknak alapos átkutatását, holmi só, kenyér vagy ételmaradék megszerzéséért. Egy-egy ilyen, barátinak csak a kecskék oldaláról mondható, látogatás után, a szükségessé vált sátorrend helyreállítása és újabb élelembeszerzés miatt Gráfné néha huzamosabb ideig kénytelen volt szakmája gyakorlását mellőzni. Ez a szakma pedig kezdett egyre érdekesebb lenni.
Láttuk, hogy a Komlósforrás Jósvafőnél bukkan felszínre. Tőle délre széles sávban húzódik az a karsztos mészkőterület, amelyből vizét is kapja s mely más oldalról magába zárja a Baradlabarlangot és a még ismeretlen Komlósforrási-barlangot. A mészkőterület Aggtelek-Égerszög községek vonalában átmegy az úgynevezett fedett karsztba. Ezen a részen a felszínen már nincsen mészkő, csupán sárga, erősen kavicsos agyagtalaj. Fennebb említett víznyelőink a karsztnak, tehát a mészkőterületnek és a fedett karsztnak, tehát a felszínen agyagos-kavicsos kifejlődésű területnek a határvonalán fejlődtek ki. Ennek az az oka, hogy az agyagtérszínre hulló csapadék legnagyobb részét nem tudja elnyelni a talaj, mert az agyag nem jó vízvezető kőzet. Így az itt felgyülemlett vizek a felszínen, időszakos patakocskák formájában a mészkőterület széléig folynak, ahol a repedésekkel átjárt és így kiváló vízvezető képességű mészkőzet érintésekor, az úgynevezett víznyelőpontokon a patakocskák eltűnnek.
Helyszíni munkánk legelső lépéseként ki kellett választanunk az új barlanghoz tartozó nyolc víznyelő közül azt, melyben legtöbb reménnyel kezdhettünk a bontás munkájához. A megfelelő munkahely kiválasztása nem volt könnyű feladat. A legtöbb víznyelő ugyanis olyan volt, hogy találtunk érveket, amelyek a kibontása mellett szóltak, de ugyanakkor voltak érvek, amelyek a munka eredményessége szempontjából nem látszottak biztatónak.
Az összes víznyelők között kétségtelenül a Nagyvölgy nyelője látszott a legfejlettebbnek. Ez a nyelő több mint egy négyzetkilométer felszínű területről összefutó vizet nyel el napjainkban is. Természetesnek látszott arra gondolni, hogy ott tudunk majd legkevesebb munka árán mi is bejutni a barlangba, ahol a nagytömegű víz már ősidők óta utat talált és csinált magának. Másrészt tudtuk, hogy a legnagyobb nyelőhöz kell tartoznia a feltételezett barlang legtágasabb folyosójának, a főágnak is. A nagyvölgyi nyelő kibontása ellen szólt azonban a völgynek terraszos kifejlődése. Ez annak a jele, hogy a földtörténeti múltban többször is elzáródott és kinyílt a víznyelő, tehát a kritikus szakasz esetleg hosszú lesz.
Voltak olyan víznyelők is, amelyeknél erős eltömődésre nem lehetett számítani. Ez megmutatkozott a víznyelővölgyek meredek oldalának szemügyrevételénél és abból a tényből is, hogy terraszos képződmények ezekben a völgyekben nem látszottak. Ugyanakkor azonban a vízgyűjtő terület lényegesen kisebb volt, és így attól lehetett tartani, hogy szerencsés kibontás után is csak olyan szűk barlangi mellékágat sikerülne megnyitnunk, amelyen keresztül esetleg nem juthatnánk el a tágas főágig.
Ezeket a körülményeket alaposan meghánytorgatva, végül is úgy döntöttünk, hogy a Nagyvölgy víznyelőjénél kezdjük meg a bontást. Kiválasztottuk azt a pontot, ahol a völgy patakjának vize a föld alá tűnik és itt, a jelenkori aktív víznyelés helyét munkába vettük.