LILLAFÜRED BARLANGJAI
MÁSODIK ÁTDOLGOZOTT KIADÁS
BORSOD-ABAUJ-ZEMPLÉN MEGYE TANÁCSÁNAK IDEGENFORGALMI HIVATALA, MISKOLC
1961
Írták:
I. Természettudományi részt: dr. Kessler Hubert
II. Kultúrtörténeti részt: Megay Géza
Lektorálták:
Borbély Sándor
Dr. Gábori Miklós
Kalicz Nándor
Címlap és fényképek: Nagy Lajos
Rajzok: Csiby Mihály
Sajtó alá rendezte a PANORÁMA
Idegenforgalmi Szerkesztőség
Felelős kiadó: Nagy Lajos
Készült 3000 példányban
Azonossági szám: 10267
TARTALOM
A középső Bükk keleti részén, vadregényes, szakadékos mély völgyben rejtőzködik egyik legkedvesebb hegyvidéki üdülő helyünk: Lillafüred. Szépségeit egyre többen ismerhetik meg, látogatottsága nem függ az évszakok idényjellegétől, a lombosító tavasz, a napsugaras nyár, a bronzba öltöztető ősz, vagy a fehér hótakaróval borító tél minden csábító szépségét idevarázsolja a kirándulók, turisták és üdülők gyönyörködtetésére.
Ebben a kis útikalauzban szeretnénk az olvasó természettudományos és kulturális érdeklődését felkelteni Lillafüred olyan kincsei iránt, amelyek nem tűnnek mindjárt az utazó, látogató szemébe, akár gyalogtúrán, akár autóbusszal, gépkocsival, akár kisvasúttal érkezik. Lillafüred megragadó külső arculata mögött, a hegy mélyében további meglepetéseket tartogat: barlangjait. Útikalauzunk ezekről szól.
E barlangok közül vannak olyanok, amelyeket az üdülőközönség jól ismer, szeret, s a kényelmesen kiépített földalatti sétautakon gyakran végigjár (István- és Forrás-barlang), - s vannak olyanok, amelyek a szónak mindennapos értelmében nem „idegenforgalmi” látványosságok, nincsenek csipkés cseppkőcsodáik, de annál nagyobb jelentőségűek az ősrégészet kutatói szempontjából. Ez utóbbiak (Szeleta-barlang, Herman Ottó-, Szinvaszoros-barlang stb.) felmérhetetlen becsű adat- és leletanyagot szolgáltattak a barlanglakó ősember kultúrájáról, társadalmi, gazdasági életéről, a jégkorszak állat- és növényvilágáról. Szükségesnek és hasznosnak gondoljuk, hogy ezekről a kérdésekről is beszámoljunk olvasóinknak. Kössük össze a kellemest a hasznossal: üdülés, szórakozás közben szakítsunk időt magunknak, járjuk be a sok tízezer év előtti korok emberének útjait; tanulságos lesz, jobban megismerjük így a szépséges, ősi Bükköt.
Az útikalauz első részében dr. Kessler Hubert írja le a barlangi élet természettudományos titkait, majd végigvezeti az olvasót a lillafüredi István- és Forrás- (Anna-) barlangon. A második részben Megay Géza ad tájékoztatást a lillafüredi barlangok ősrégészeti jelentőségéről.
1. RÉSZ
A BARLANGOKRÓL ÁLTALÁBAN
A barlangok nagy része keletkezésénél fogva földalatti patak- és folyómedreknek tekinthető, a felszíni vízrajzi viszonyok szerves folytatása, kiegészítője. Amennyire fontos minden felszíni folyó és patak helyzetét, vízrajzi adatait ismerni és nyilvántartani, annyira fontos - néha még fontosabb - a földalatti vízfolyásokat feltárni és rendszeresen vizsgálni. Sok karsztvidéken sikerült az árvízveszélyt a földalatti lefolyások ismerete alapján tett intézkedésekkel megszüntetni. Ugyanígy lehet megfelelő beavatkozással földalatti lefolyásokat késleltetni és ilymódon az aszálykárokat bizonyos területeken csökkenteni.
Vízellátási célokat szolgáló nagy karsztforrások foglalása előtt elengedhetetlen a forrásjáratok és a hozzájuk tartozó vízgyűjtőterület pontos ismerete. Pl. a Trieszt vízellátását szolgáló források gyakori fertőzöttségét csak akkor sikerült megszüntetni, amikor kiderítették, hogy a sok kilométeres forrásjáratok összefüggnek dögkutaknak használt aknabarlangokkal.
A földalatti vízfolyások összefüggését különleges festékekkel vagy elektromos ellenállásméréssel kapcsolatos sózással, újabban lycopodium spórákkal vagy izotopokkal kutatják.
A hidrográfiai és hidrológiai vizsgálatokon kívül igen jelentős eredményekre vezethet a barlangok földtani és kőzettani kutatása is; bepillantást nyerünk egész hegységek szerkezetébe, felépítésébe, következtethetünk az esetleges hegymozgások korára, a földalatti vízfolyásokkal besodort hordalék anyagából pedig ennek eredetére stb.
A barlangok agyagkitöltésében évezredek óta megőrzött és szakavatott kezek által feltárt őstörténeti kultúrmaradványok felbecsülhetetlen értékűek lehetnek az emberiség fejlődéstörténete és az ősrégészet szempontjából. Egyes barlangok világhírűek lettek a belőlük kikerült leletek révén. Ilyen pl. a lillafüredi Szeleta-barlang is.
Nemcsak a múlt, hanem a barlangok jelenkori állatvilágának tanulmányozása is hálás tudományos munkaterület. Elsősorban a biológusokat érdekli a barlangok örök sötétséghez, egyenletes hőmérsékletéhez és páratartalmához alkalmazkodó állatvilág. Ebben a különleges élettérben fejlődtek ki olyan érdekes állatok, mint pl. a Karszt barlangjaiban élő vak barlangi gőte és az aggteleki barlang vizeiben élő színtelen, csaknem áttetsző vakrák, a niphargus aggtelekiensis.
Némely barlangban tömegesen pusztultak el évezredek óta nagyobb emlősök, különösen a hatalmas barlangi medve. A jégkorszaknak ez a nagy ragadozója előszeretettel kereste fel a barlangokat, és többnyire ott is pusztult el. Egyes barlangok a medvék és más állatok valóságos tömegtemetőjévé váltak. Az állatok tetemei, foszfortartalmú csontjaik keveredtek a barlangi agyaggal. Ez a néha 4-5 m-es vastagságú agyagréteg kiválóan pótolja a foszfátos műtrágyát. Az ausztriai Mixnitz-barlangból kitermelt sokezer vagonnyi barlangi trágya megmentette az első világháború idején Ausztria nagyrészének mezőgazdaságát. Hasonló nagytömegű foszfátanyagot termeltek a romániai Csoklovinai-barlangból. Nálunk jelenleg csak kisebb előfordulások ismeretesek, de a barlangi denevértrágyát kertészeink szívesen alkalmazzák.
A barlangok egyenletes hőmérséklete és páratartalma igen alkalmas Champignon-gomba termesztéséhez. A világhírű Roquefortsajtot Franciaországban barlangokban érlelik.
Kilátás a Szeleta-barlanghoz vezető útról.
A barlangok levegőjének portartalma olyan csekély, mint a többezer méter magasságú levegőrétegeké. Ezért bizonyos légzőszervi megbetegedések, néha szamárköhögés esetén is kedvező eredményeket értek el barlangi kúrákkal. Barlangkutatók előtt ismeretes, hogy hosszabb földalatti tartózkodás során megszűnik a nátha, és a hideg földalatti vizekben való gázolás, úszás is alig okoz megbetegedést. Ezt a kérdést egyébként újabban tudományos vizsgálatokkal derítik fel. Az aggteleki Béke-barlangban 1959 májusától szeptemberéig az ózdi kórház kísérleti tüdőasztma-kórházat rendezett be.
Némely barlangban, hazánkban is, gyógyhatású hévforrások fakadnak. E vizekkel rádiumemanációban gazdag gázok is feltörnek. E gázok emanációtartalma a barlang levegőjében raktározódik és ilymódon lehetőséget nyújt földalatti gyógyfürdők létesítéséhez. Miskolc-Tapolcán 1959. évben nyitották meg a nagyközönség részére Magyarország első barlangfürdőjét. Gyógyhatásának vizsgálata folyamatban van.
Különösen szép és jól megközelíthető barlangok kiépítése és az idegenforgalomba való bekapcsolása az egész környék gazdasági fellendülését eredményezheti. Egy jól kivilágított és a természetes állapot legmesszebbmenő megóvása mellett kényelmesen járhatóvá tett cseppkőbarlang a belföldi és külföldi látogatók százezreit vonzza. Hazánk e téren is számos olyan természeti kinccsel dicsekedhet, amely világviszonylatban is elsőrangú látványosság lehetne.
A lillafüredi barlangok és általában a Bükk-fennsík sajátos földrajzi arculatának megismeréséhez elengedhetetlen, hogy néhány szóval az úgynevezett karsztjelenségekkel és a barlangok keletkezésével foglalkozzunk.
A karszt, mint morfológiai műszó, nevét attól a hatalmas mészkőhegységtől kapta, amely Trieszttől az Adriai-tenger mentén Jugoszlávián és Albánián át Görögországig vonul. A Dinári-alpoknak ezt a részét Karszt-hegységnek nevezik. Ezen a hegységen figyelhetők meg legjobban azok a különös jelenségek, amelyek általában mészkőhegyekre, ezért a mi Bükk-hegységünkre is, jellemzők.
Az István-barlang bejárata.
A legfeltűnőbb karsztjelenségek a következők:
1. A csapadékvíz rövid felszíni folyás után szűk repedéseken vagy tág nyílásokon, az ún. víznyelőkön át eltűnik a hegy belsejében és több kilométeres földalatti folyás után a hegyek tövénél bővizű források, karsztforrások alakjában újra felszínre kerül.
2. A többnyire fennsíkszerű mészkőhegyek tetején hol kisebb, hol több száz méter átmérőjű tölcsér vagy tál alakú mélyedések - töbrök - vannak.
3. A hegyek tetején függőlegesen, a mélységbe vezető nyílások - zsombolyok - tátonganak, a hegyek oldalaiban pedig többé-kevésbé vízszintes barlangok nyílnak.
4. A szabadon álló szálkőzetben párhuzamos rovátkákat, barázdákat látunk.
Hogyan keletkeznek ezek a karsztjelenségek? A mészkőnek az a sajátossága, hogy a gyengén szénsavtartalmú csapadékvíz kismértékben oldja. Ez az oldás természetesen olyan kismérvű, hogy egy-egy emberöltő alatt alig figyelhető meg, de évezredek alatt tekintélyes méreteket ölthet. A levegőből és a felszínt takaró humuszrétegből elnyelt széndioxid által szénsavassá tett csapadékvíz behatol azokba a hol hajszálvékony, hol tágabb repedésekbe, amelyek a hegyképző erők hatására a mészkőben keletkeztek. A réseket egyre jobban oldva, tágítva, végül vagy vízzáró rétegig ér, vagy pedig eléri azt a mélységet, amelyen alúl már a kőzet összes repedései vízzel teltek. Ez utóbbit nevezzük karsztvízszintnek. Innen kezdve a víz mozgása a völgy irányába fordul, számos más vízérrel egyesülve földalatti patakká duzzad, végül a hegyoldalban vagy a völgytalpon bővizű forrás alakjában felszínre tör. Itt már tekintélyes oldott mésztartalma van a víznek, ezért „kemény” a karsztforrások vize.
„Meseország” az István-barlangban.
A csapadékvíz tehát nem tesz meg nagyobb utat a felszínen, ritkán gyarapodik bővizű patakká vagy folyóvá. Ezért általában csekély ilyen karsztvidéken a normális felszíni erózió, amely a völgyeket bevágja és a hegyvidék arculatát tagolttá teszi. A víz oldó és vájó munkáját a hegy belsejében végzi, valósággal keresztül-kasul hálózza a mészkőhegyek belsejét földalatti vízfolyásokkal, amelyek medre, a barlangok, egyre nagyobb méretéket öltenek.
Elképzelhetjük, hogy a víz oldása milyen nagymérvű az idők folyamán, ha megtudjuk, hogy egy közepes karsztforrás, mint pl. a lillafüredi Forrás-barlang (Anna-barlang) I. sz. forrása egyetlen évben kb. 180 m3 kőzetet old és szállít el a hegy belsejéből.
Az évszázezredek folyamán kioldott hatalmas üregek néha megközelítik a felszínt, mennyezetük beomlik, és ekkor keletkeznek a töbröknek nevezett mélyedések.
A hegymozgásokkal kapcsolatos úgynevezett törésvonalak kereszteződése mentén, ahol a kőzet erősen töredezett, a vízszintes barlangok kupolaboltozataiból magas kürtők fejlődnek fölfelé. Ha ezek a felszínre érnek, függőleges aknabarlangok, zsombolyok keletkeznek, amelyek mélysége több száz métert is elérhet.
A völgyek talpa a geológiai idők folyamán egyre mélyül, és egyre mélyebb szintre szállnak a földalatti vízfolyások is. Ilymódon több emeletben keletkeznek barlangok. A legfelső emelet üregei a legrégibbek és ezért legnagyobbak, cseppkőképződményekben legdúsabbak. Az alsó szintek a legfiatalabbak. Emeletes barlangok úgy is keletkezhetnek, hogy az idők folyamán az egész hegytömeg lassan süllyed vagy emelkedik. Erről az emelkedésről tanúskodik a Bükk-fennsík néhány igen magasan nyíló barlangja, többek között pl. a Peskő-barlang is.
A barlangokat néha teljesen kitöltő, nagy sebességgel rohanó földalatti vízfolyások csökkenése vagy megszűnése után megindul a magasabb szinteken levő barlangszakaszokban a cseppkőképződés folyamata. Millió és millió mésztartalmú vízcseppből lerakódik az a parányi mészkőmennyiség, amely a barlang mennyezetéről lógva, függőcseppkőként (stalaktit) vagy a barlang talpáról fölfejlődő cseppkőként (stalagmit), végül is hatalmas cseppkőoszloppá egyesül, és formagazdagságával, változatos színezetével a barlangok legszebb díszévé válik. A kővé vált vízcseppek pompás színüket a mészkőben levő vas-, réz-, mangán- és egyéb vegyületeknek köszönhetik.
Cseppkőoszlopok, álló- és függő-cseppkövek az István-barlangban.
A mészkövön kívül a gipsz és a só is oldódik a vízben, ezért ismerünk külföldön néhány ilyen kőzetben keletkezett barlangot is, de e kőzetek kis elterjedése miatt az ilyen barlangok a mészkőben keletkezett barlangokhoz viszonyítva igen ritkák.
A BÜKK BARLANGJAI
Vizsgáljuk most már kissé közelebbről a Bükk-hegységet, ahol az említett karsztjelenségek mindegyikének valóságos iskolapéldáit találhatjuk.
A Bükk-hegység főtömege a földtörténeti ókor végén (karbon és perm) és a földtörténeti középkor elején (alsó- és középtriász) hazánkat elborító tenger üledékéből, mésziszapjából képződött mészkőből, agyagpalákból és homokkövekből áll. Ezek az üledékek később, különösen a földtörténeti középkor végén (kréta) a legnagyobb erejüket elérő, délről észak felé irányuló erők hatására erősen felgyűrődtek, és helyenként úgy egymásra tolódtak, hogy a fiatalabb képződmények mélyebbre kerültek, mint a régebbiek. Az erős gyűrődések nyomait mindenütt láthatjuk, ahol eredetileg vízszintes rétegek most közel függőleges helyzetben állnak. Ebben a geológiai korszakban érték el az Alpok és a Kárpátok felgyűrődésük legnagyobb fokát. Később, a földtörténeti újkorban indult meg az egész összegyűrt hegység lassú emelkedése, ez valószínűleg még napjainkban is folytatódik. Így érte el a hegység mai, 900 m-es tengerszint feletti magasságát.
„Bástya” az István-barlangban
Mint említettük, a hegység főképp tengeri eredetű mészkövekből, agyagpalákból áll. Felépítésében ezenkívül részt vesznek vulkáni eredetű kőzetek is. A nem karsztosodó kőzetek alá voltak vetve a csapadékvíz felszínt formáló, erodáló erőinek. Így alakultak a Bükk-hegység mély völgyei. A Bükk-fennsík túlnyomórészt karsztosodó mészkőből álló tömegét azonban nem tudta a felszíni erózió kikezdeni, hanem a csapadékvíz a fennsík belsejében folytatta pusztító munkáját. A fennsík kívülről megtartotta eredeti formáját, de belsejében hatalmas üregek, barlangok keletkeztek. Ezek némelyike beomlott, ennek nyomait visszatükrözik a fennsíkon látható töbrök és töbörsorok.
A fennsíkra esett csapadék nem völgyekben, hanem rövid felszíni folyás után a föld alatt folyik le, a Bükk-fennsíkot szegélyező bővizű forrásokban látva újra napvilágot. A fennsík belsejéből kioldott mész egyrészét felszínreömlése után a víz hatalmas mésztufatelepeken újra lerakja. Ilyen mésztufa-telepeket - amelyeket régebben helytelenül melegvíz-eredetűnek gondoltak - találunk Lillafürednél, Szilvásváradnál, a Forrás-völgyben, Monosbélnél. A Bükk-fennsíkot szegélyező legnagyobb karsztforrásokhoz számítjuk a Szinva-forrásokat, a Forrás-barlang (Anna-barlang) forrásait, a Margit-forrást, a Garadna-forrásokat, a Szalajkavölgy forrásait, a monosbéli forrásokat, valamint a lökvölgyi és vöröskővölgyi időszakos forrásokat.
E források ma különböző szinteken, 300-500 m magasságban fakadnak. Ennek oka abban keresendő, hogy a fennsík nem egyetlen összefüggő, egyöntetű mészkőtömeg, hanem vízzáró, tehát nem karsztosodó palás képződmények több, egymástól hidrológiai szempontból különállónak tekintendő egységre tagolják. Ezért nem beszélhetünk itt egyetlen nagy, összefüggő földalatti vízrajzi rendszerről, hanem több különálló barlangrendszert kell feltételeznünk.
„Oszlopok csarnoka” az István-barlangban.
„Őserdő” az István-barlangban.
A fennsíkon látható töbörsorok világosan mutatják a hajdani, ma már beomlott barlangjáratokat, amelyek akkor keletkeztek, amikor a fennsík még nem emelkedett a mai szintre.
Ma lényegesen alacsonyabb szinten, a források magasságában keletkeznek, fejlődnek a barlangok. A Garadna-forrás barlangrendszerében nemrégen sikerült a Magyar Hidrológiai Társaság miskolci barlangkutatóinak rendkívül nagy nehézségek árán bejutniuk. A jávorkúti víznyelőn több mint 100 m mélységig leereszkedtek, és elérték a Garadna-forrás vizét szolgáltató vízszintes barlangrendszert, amelyben több mint 1 km-es szakaszt feltártak. Ez jelenleg a Bükk legnagyobb ismert barlangja. A többi több száz ismert barlang és zsomboly a Bükk-fennsík alatt feltételezhető barlangrendszereknek csak kisebb elzárt részei. Ezekbe a nagyobb barlangrendszerekbe is előbb-utóbb feltétlenül sikerül behatolniok a kutatóknak. A miskolci barlangkutatók tudományosan megalapozott munkával elért eddigi eredményei biztosítják a kedvező előfeltételeket.
Bár a Bükk barlangjai az említett jávorkúti és a később részletesebben ismertetendő István- és Forrás-barlangok kivételével csak kisebb kiterjedésűek, tudomanyos szempontból rendkívül jelentősek, mert a jégkorszakbeli ősember kultúrmaradványainak valóságos kincsesbányái. (E kérdésekről könyvünk második felében szólunk).
Cseppkőoszlopok az István-barlangban.
Az István-barlang mesterséges bejárata a Lillafüred-Eger közötti műút mellett, a Palota-szállótól 500 m-nyire a Szt. Istvántető keleti tövében 318 m tengerszint feletti magasságban nyílik.
A barlang természetes, zsombolyszerű nyílása a mesterséges bejárat felett kb. 15 m magasságban, bokrok között található meg. A szájhagyomány szerint itt egy kutya leesett, és napokig tartó vonításával felhívta a környékbeliek figyelmét a barlangra, míg végül is két vállalkozó szellemű fiatalember kötélen leereszkedett és kimentette a kutyát. A barlangot, amely több kisebb üregből és egy alsó nagyobb teremből állt, dr. Kadič Ottokár 1913-ban megvizsgálta, felmérte és a „Barlangkutatás” c. szakfolyóirat 1914. évi kötetében röviden ismertette.
Az annak idején ismertetett barlangnak nem volt különösebb tudományos vagy más jelentősége. Lillafüred idegenforgalmi kiépítésével kapcsolatban azonban újra előtérbe került a barlang ügye, és az állami erdészet 1927-ben megkísérelte a barlang folytatását felkutatni. A legalsó terem agyagos talpából különböző irányokban kutatótárókat és aknákat hajtottak ki. Az egykori barlangi vízfolyás nyomait követve, végül ráakadtak a barlang folytatására, amelyben akadálytalanul előrehaladhattak és felfedezték a ma ismert, páratlan cseppkőképződményekben bővelkedő barlangszakaszokat.
Amikor kitűnt, hogy az újonnan feltárt barlangszakaszok idegenforgalmi szempontból értékesíthetők, az autóút szintjéből 55 m hosszú mesterséges tárót hajtottak a barlangba, és utakkal, lépcsőkkel kényelmesen járhatóvá tették legszebb részeit. A villanyvilágítás bevezetése után 1931-ben a nagyközönség számára megnyitották a barlangot.
A barlang villanyvilágítási berendezése a második világháború folyamán teljesen tönkrement. A Megyei Idegenforgalmi Hivatal korszerűbb, tökéletesebb villanyvilágítással látta el a barlangot, s ma a látogatók a szebb és érdekesebb cseppkőképződményekben nagyerejű reflektorok fényénél gyönyörködhetnek.
A középtriászkori mészkőben kialakult barlang földalatti vízfolyásának köszönheti keletkezését. Ez a földalatti patak a Bükk-fennsík csapadékvizét vezethette le, majd a völgytalpak süllyedésével alacsonyabb szintre került, és ma az ún. Soltészkerti-forráshoz tartozó patakosbarlangban ismerhető fel. Ez az aktív patakosbarlang egy, a műút mellett, a teniszpályák közelében található csapóajtón vagy a forrás betoncsövén keresztül megközelíthető, és magasszárú gumicsizmában kb. 200 m hosszúságban bejárható. A barlang végül egészen összeszűkül, de iránya az István-barlang felé vezet, és lehetséges, hogy összeköttetésben áll az István-barlang ma még csak részben feltárt alsó, többnyire vízzel telt járataival.
A terméskővel kirakott mesterséges barlangkapuból 55 m hosszú, több természetes sziklahasadékot keresztező mesterséges táró vezet bennünket a barlang első nagyobb termébe, a Nagyterembe. Ide a táró építése előtt csak a kb. 15 m-rel magasabban nyíló természetes bejáraton át lehetett ereszkedni. (Valószínűleg ide esett annakidején az a kutya, amelynek a barlang felfedezését köszönhetjük. Karmolásának nyomai a sziklafalon több helyen ma is láthatók.) E terem csak hatalmas méreteivel tűnik ki, különösebb cseppkőképződményeket itt még nem láthatunk. Említésre méltó a Mammutfogsor-nak elnevezett képződmény és a víz hajdani munkáját mutató Eróziós fülke. A teremből vaslappal lefedett akna vezet a kb. 10 m mély, többnyire vízzel elzárt, agyagos Kőpincé-be. Valószínű, hogy e barlangrész a régi barlangi pataknak új, alsó szintje, amely összefüggésben áll a Soltész-kerti forrás patakosbarlangjával.
Korábban csak a Nagyteremig ismerték a barlangot; 1927-ben innen mesterséges kutatóárkokkal tárták fel a barlang folytatásához vezető, a hajdani barlangi patak által lerakott agyaggal teljesen kitöltött járatokat. Az egykori kutatótárók helyén ma jól kiépített úton haladhatunk tovább, míg elágazáshoz érünk.
A jobboldali elágazás a meredeken magasba vezető Lépcsős folyosóhoz vezet. A 72, több pihenővel megszakított lépcsőfokon a Kilátó-nak nevezett térségre érünk, ahonnan érdekes kilátás nyílik az alattunk levő kb. 15 m-es mélységbe és a közel 20 m magas hasadék felső részébe. A lépcsőmászás fáradalmait bőven kárpótolja a sok, változatos cseppkőképződmény. Az Orgoná-nak nevezett képződmény pl. több egymás fölé helyezkedő orgonasíphoz hasonló oszlopsor. Emlékeztetnek az egymás mellé sorakozó cseppkövek egy könyvtárra is. A kilátó előtt szembetűnik egy hatalmas függő cseppkő, a Kőnyelv.
A Kilátó mögött még folytatódik a barlang, de ez a rész egyelőre még csak kutatók számára járható.
A lépcsős folyosóból visszatérve, továbbhaladunk az elágazás másik irányába. Egy lépcsősor közepén megállunk, mert baloldalt feltűnik a Meseország. A Színpad előtt éppen felhúzták a Sztalaktit függönyt. Balra láthatjuk a Meseország egyik lakóját, a kucsmás, fehérszakállú, bundás Mikulást. Jobbra látjuk még Jancsit és Juliskát, fölöttük a Füles bagolyt. Középen Mátyás király lovasszobrát, fölötte a Mesekastélyt.
Most néhány lépcsőn fel kell mennünk, hogy a barlang legmegkapóbb, az aggteleki Baradla-barlang termeinek méreteivel is vetekedő hatalmas Kupolacsarnok-ba érjünk. A 20 m hosszú, 10 m széles és kb. 30 m magas csarnok nemcsak méreteinek lenyűgöző hatásával, hanem cseppkőképződményeinek változatosságával és szépségével is megérdemli, hogy legnagyszerűbb természeti ritkaságaink közé soroljuk.
Az Óriás vízesés nevű, szinte beláthatatlan magasságból eredő, fent hófehér, lent szürkés színű cseppkőképződmény mutatja azt az utat, amelyen az évezredek óta szivárgó és parányi mészmennyiségeket lerakó csapadékvíz felülről, a sziklafalak mentén leszivárog. Valósággal megfagyott vízesést vélünk ebben a képződményben látni.
Amint a reflektor fénnyel hatásosan megvilágított Óriás vízesésben kigyönyörködtük magunkat, megfordulunk, mert a vezetőnk egy másik fényszórót gyújtott fel. Ennek fényénél elcsodálkozunk a Kínai pagoda elnevezésű cseppkőképződményben. Alatta szembetűnik egy különös képződmény, az Óriás dohányzacskója, mellette egy ugyanolyan, de kisebb alakulat.
Innen tovább folytatjuk utunkat és néhány lépcsőfokon a Bástyára érve, mégegyszer gyönyörködhetünk az Óriás vízesés pompás látványában és az alatta elterülő cseppkőbirodalomban. Közelről megszemlélhetjük a Havas fenyőt és a Furulyát.
A Bástyáról még pár lépcsőn felmegyünk, balra elhagyjuk az Őserdőt és lemegyünk a barlang második nagy látványosságába, az Oszlopok csarnokába. A Kupolacsarnok elsősorban méreteivel nyűgözött le bennünket, az Oszlopok csarnoka pedig cseppkőképződ-ményeinek sűrűségével, érintetlen szépségével bűvöli el a szemlélőt.
A cseppköveknek itt is különféle neveket adtak, mint pl. a Dísz-oszlop, a Rokokóoszlop, a Termeszoszlopok stb. - de talán felesleges is mindenütt valamilyen hasonlatosságot keresni, ami a földfelszín tárgyaira emlékeztet. Lássuk meg a barlangban és képződményeiben a természet munkáját.
Az Oszlopcsarnok alsó részén szinte észrevétlenül belesétálnánk a Frissítő tó 8-10 C°-os kristálytiszta vizébe, ha a vezető nem figyelmeztetne bennünket. A kis tavacska vize annyira tiszta, átlátszó tükre annyira mozdulatlan, hogy a medence alján levő minden kődarabot olyan élesen látunk, mintha nem is lenne víz alatt.
A Frissítő tó felett van az Éléskamra, amelyben a megéhezett látogató füstölt oldalasokat, kolbászt, retket és sajtot, - illetve ezekhez hasonló képződményeket fedezhet fel.
Utunk továbbvezet a Színházterembe, melynek Színpadjára fellépve magunk előtt látjuk a Karmester három kinyújtott ujját, amint jelt ad a körülötte csoportosuló Zenekarnak. Felettünk a Díszpáholy és különféle rojtokhoz, függönyökhöz hasonló cseppkövek. Jobbról a Proszcéniumpáholy, mögöttük a magasban a színház Zsinórpadlása látható, különféle elkészített díszletekkel. A Színpadról keskeny, többnyire vízzel telt folyosó nyílik, amelyben a miskolci barlangkutatóknak sikerült a barlang Lejtősakna fölötti részéből a kerülőjáratot kibontani. Ezen az úton azonban egyelőre csak kutatók járhatnak.
„Rokokóoszlop” az István-barlangban.
A Színházteremből 17 lépcsőn a Bányatáróba megyünk le, majd egy másik, ugyanilyen lépcsőn újra felmegyünk. A legalsó pár lépcsőfoknál tavaszi hóolvadás után néha annyira összegyűlik a víz, hogy a barlang látogatóinak vissza kell fordulniok. Általában azonban száraz ez a szakasz és nyugodtan továbbmehetünk a Keskeny teremnek nevezett kiszélesedésbe. Régebben innen jobboldalt a Kehely mellett, a Dugóhúzón keresztül lehetett a barlang utolsó ismert termébe, a Hátsó csarnokba jutni. Ma a Keskeny teremből 32 széles lépcsőfokon közelíthetjük meg azt a termet, ahol földalatti utunk visszafordul. A Hátsó csarnoknál még nincs vége a barlangnak. Rövid, részben mesterségesen kitágított folyosón 45 m mély szakadék fölé mehetünk. Innen kötélen kell a mélységbe leereszkedni. Ennek a Lejtősaknának nevezett résznek az aljából 1958 június közepén olyan nagymennyiségű víz tört fel, hogy az egész barlangot elárasztotta, tetemes kárt okozva a lépcsőkben, korlátokban, villanyvilágításban. Feltételezhető, hogy a szifonnal elzárt alsó rész után, még nagyobb barlangjáratok alakultak ki, így az István-barlangnak folytatását erre kell keresni.
A miskolci barlangkutatók igen nagy nehézségek árán végzik ennek a szakasznak a feltárását, és igen bonyolítja munkájukat a csapadékos idő esetén feltörő víz.
Kutatások folynak még a Hátsó csarnok nehezen megközelíthető felső részében, ahol a humuszhoz hasonló anyag és erősebb légáramlás a felszín közelségét sejteti. Egy itt esetleg létesíthető bejárat nagyon megkönnyítené a barlang megtekintését nagyobb látogatócsoportok számára. Az új kijárat megnyitásáig azonban a már egyszer megtett földalatti úton kell visszatérnünk.
Végül még néhány szót a barlang természetrajzi sajátosságairól. A barlangi levegő hőmérséklete télen-nyáron lényegtelen eltérésekkel 10 C°, öltözetünk tehát ehhez alkalmazkodjon. A barlangban igen érdekes, részben teljesen vak állatvilág él, amelynek egyik jellemző képviselője az anaphtalmus hungaricus nevű vak barlangi bogár. Különösen télen előszeretettel keresik fel a barlangot különböző denevérfajok is. 1954-ben olyan denevért találtak itt, amelyet Csehszlovákiában gyűrűvel láttak el a kutatók, hogy megfigyeljék a denevérek vándorlásának útját.
„Óriásvízesés” az István-barlangban.
A barlangban levő álló és csepegő vizek szorosan összefüggnek a felszíni csapadékviszonyokkal. A kupolacsarnokban felállított mércében naponta mérik a csepegő vízmennyiséget, kutatva a csapadékviszonyok és beszivárgási viszonyok közötti összefüggés törvényszerűségeit.
FORRÁS-BARLANG (Anna-barlang)
A lillafüredi Forrás-barlang - régebbi nevén Anna-barlang - eredeti bejárata a Palota-szálló (SZOT-üdülő) függőkertjei alatt, a Garadna-patak utolsó vízesései mellett, 264 m tengerszint feletti magasságban nyílik.
A barlang felfedezésének története még Fazola Henrik által a Bükkben létesített első vasgyárakhoz, hámorokhoz kapcsolódik. A magyar kincstár 1776-ban megvette ezeket a kis üzemeket, többek között a mai Hámor községben 1813-ban létesítettet is. Ekkor építették a lillafüredi tavat duzzasztó gátat.
A Forrás-barlang bejárata.
A gát közelében, a tavon keresztül folyó Garadna-patak mellett bővizű forrás fakadt, amelynek vizét az egyik hámor meghajtásához felhasználták. A víz erejét jobban akarták kihasználni és - talán még bővebb vízmennyiség, talán nagyobb esés elérése céljából - 90 m hosszú mesterséges tárót hajtottak a forrásjárat mentében a hegy belsejébe.
Táróhajtás közben az egyik bányász, Stark András a mésztufában egészen különleges képződményekkel díszített kisebb-nagyobb üregekre akadt. A képződmények nem hasonlítottak a barlangokban általában ismeretes cseppkövekhez, ezért a felfedezés híre hamarosan elterjedt, majd kiszélesítették az üregekhez vezető szűk folyosókat, és fahidakkal, lépcsőkkel hozzáférhetővé tették ezt a különleges természeti látványosságot.
A barlangot azonban később elhanyagolták, a fahidak, lépcsők elkorhadtak, és látogatási lehetőségek híján feledésbe ment a barlang.
A barlang hozzáférhető részeit 1912-ben Kadič Ottokár felmérte és ismertette. A Palota-szálló építésével kapcsolatban 1927-ben az erdőkincstár részéről Révay Ferenc főerdőmérnök újból kibontatta a mesterséges bejárati táró régi, eltömődött részeit, és követte a forrás eredetét. A feltárási munka igen laza mésztufarétegekben haladt, amelyek omlékonysága rendkívül veszélyessé vált. A kutatást ezért abbahagyták, a forrásvizet betoncsőbe vezették, és a táró hátsó, veszélyes szakaszát betömedékelték.
A barlang állékonyabb kőzetben kialakult részeit azonban továbbkutatták, és még számos üreget fedeztek fel, amelyeket csipkefinomságú, megkövesedett gyökerekhez hasonlító képződmények díszítettek. Ezeket a természetes üregeket kényelmesen járható folyosókkal kötötték össze, a meredekebb szakaszokba betonlépcsőket, korlátokat építettek, és végül a Szinva vízesése közelében, a szállót körülvevő várfal kapuja mellett 40 m hosszú vízszintes tárót hajtottak a barlang felé. Ma is itt van a barlang bejárata.
„Északi Fény” a Forrás-barlangban.
A barlangból eredő víz származásának kérdése akkor merült fel különös súllyal, amikor az egyre fejlődő Nagy-Miskolc vízellátásának bővítéséről is gondoskodni kellett. A barlangi patakot általában a Szinva-patak vagy a Hámori-tó elszivárgott vizének gondolták, ezért nem tartották alkalmasnak ivóvízellátási célokra.
A Vízgazdálkodási Kutató Intézet 1949-ben megindított részletes vizsgálatai alapján azonban kétségessé vált e felfogás helytállósága. A tó teljes leengedése után is változatlanul működtek a barlang forrásai. Az elvégzett festési kísérletek sem igazolták a felszíni vizekkel való közvetlen összefüggést, hanem valószínűsítették azt a feltevést, hogy a barlangi források távolabbi vízgyűjtőterületekből táplálkozó, önálló karsztforrások. Bizonyítékul azonban meg kellett találni azt a karsztosodó kőzetet - feltehetően dolomitot, - ahonnan a források erednek.
Mésztufaképződmények a Forrás-barlangban.
„Csipkefüggöny” a Forrás-barlangban.
A kérdés végleges eldöntése és a források foglalási helyének megállapítása végett 1951-ben először a régi táró 35 m-énél megjelenő I. sz. forrás eredete felé hajtottak egy tárót. A táró 18 m hosszúságánál elérte a 4 m mély forrástölcsért, amelynek alja dolomit volt. A forrás foglalása később egy másik, a külszínről a forrástölcsér alsó része felé hajtott alagúton keresztül történt.
A forrás átlagosan napi másfélmillió liter vizet szolgáltat Nagy-Miskolc vízellátásának céljaira.
A második forrás feltárása lényegesen nehezebb munka volt. Újra ki kellett bontani a régebben betömedékelt tárót, majd különleges vasbeton védőívek védelme alatt haladtak vagy 200 m hosszúságban a földalatti vízfolyás nyomában mindaddig, amíg el nem érték a feltételezett szálban álló dolomitsziklákat, ahonnan a forrás fakadt. Itt készült ezután ennek a II. sz. forrásnak a foglalása. E forrás hozama is átlagosan kb. másfélmillió liter naponta. A két forrás együttesen tehát kb. 20 000 nagy-miskolci lakos vízszükségletét fedezi.
A második forrás feltárása közben még egy harmadik, kisebb forrást is találtak, vizét azonban nem foglalták.
A „Szív” a Forrás-barlangban.
A Forrás-barlang kialakulása lényegesen eltér a többi ismert barlangokétól, és képződményei is egészen mások, mint amilyeneket a legtöbb barlangban megismerhetünk. Éppen ezek a különleges körülmények avatják ezt a mésztufabarlangot egyedülálló természeti látványossággá, és indították az Országos Természetvédelmi Tanácsot arra, hogy a barlangot védetté nyilvánítsa.
A barlang különös kialakulásának megértéséhez ismerkedjünk meg kissé a mésztufa keletkezésével.
A vízben oldott mész bizonyos széndioxid (CO2) mennyiséghez van kötve. Ha ez a széndioxid-mennyiség valamilyen oknál fogva csökken, akkor a mész oldhatatlanná válik, és cseppkő vagy mésztufa alakjában lerakódik.
A széndioxid elillanásának több oka lehet. Pl. ha a víz nyomása csökken vagy hőmérséklete emelkedik. De az is okozhatja a víz széndioxid-tartalmának csökkenését, ha élő növényzettel érintkezik. A növényzet ugyanis életműködésének fenntartásához széndioxidot fogyaszt, és ezt a vele érintkező vízből kivonja.
Különösen ott találunk nagy mésztufalerakódásokat, ahol mésztartalmú víz, elsősorban karsztvíz vízesés alakjában leesik. A vízesésben ugyanis a vízszálakban húzó feszültség lép fel az eddigi nyomás helyett, és ennek következtében a víz széndioxid-tartalmának nagyrésze elillan. Az ily módon felszabaduló mész a vízesés alján mésztufa alakjában lerakódik. A folyamatot az is elősegíti, hogy a szétporladt vízcseppek a vízesés környékén lévő vegetációra esnek, ahol maradék széndioxid-tartalmukat leadják, és idővel vastag mészkéreggel bevonják a növényzetet.
Az „Orgonaterem” a Forrás-barlangban.
Hatalmas mésztufa - travertino - lerakódásokat találunk a Bükkben Szilvásváradon, Monosbélnél, a Forrásvölgyben és Lillafüreden. Ez utóbbi helyen kb. 40 m vastagságú mésztufaréteget rakott le a magasabb talpú Szinva-völgyből a Garadna-völgybe lezuhanó mésztartalmú patak.
A karsztosodott dolomitalapból, amelyre a mésztufa lerakódott bővizű források fakadtak. Ezek a források az egyre vastagodó mésztufaréteg által eredeti fakadási helyük elhagyására kényszerülve, különböző szinteken kerestek a tufa üregeiben felszínre vezető utat. A mésztufarétegben azonban találunk olyan üregeket is, amelyek teljesen zártak, egymással nem függnek össze.
A mésztartalmú víz nem rakja le meszét ott, ahol széndioxidtartalmának növelésére van lehetőség. Ilyen helyek azok, ahol növények, fatörzsek korhadnak. A korhadás és rothadás széndioxid fejlődésével jár, tehát az erdők, bozótok alján a korhadó növényhulladék sok széndioxidot termel. Ez a gáz nehezebb a levegőnél és ezért a talajszint közelében marad, az oda jutó víz pedig elnyeli, mésztartalma nem csapódik ki. A vadon mocsarában tehát lesznek olyan helyek, például egymásra dőlt fatörzsek vagy tőzeg, ahol nincsen mésztufalerakódás, és olyanok, ahol az élő növényzet a mésztufalerakódást elősegíti. A korhadék később eltűnik, a talajvíz kimossa, és megmaradnak a szeszélyes alakú, összefüggéstelen üregek a vastag mésztufalerakódásban. Az üregek mennyezetéről még lelógnak a régi növényzet megkövesedett gyökerei, sok helyen látni az elkorhadt fatörzsek után megmaradt üregeket, levelek lenyomatait és állati maradványokat. A lillafüredi mésztufában talált csigák alapján megállapítható, hogy az itteni lerakódás a jégkorszak végén történt.
Az ismertetett folyamat hozta létre a lillafüredi Forrás-barlang szeszélyes alakú üregeit és különös képződményeit. Ne keressük itt az István-barlanghoz hasonló óriási méreteket, hatalmas termeket. Helyettük csipkefinomságú képződményekben gyönyörködhetünk. A kis termek mennyezetéről a megkövesedett gyökerek tömege csüng. Sok helyen az apró mésztufagömbök ezrei sorakoznak egymás mellett, és a megkövesedett fűszálak, moharészletek megelevenítik elmúlt évezredek vegetációját.
A látogatók itt is legkülönbözőbb nevekre keresztelték az egyes üregeket és képződményeket. A bejárati táró után a Hallba érünk, melynek mennyezetéről egy régen elhalt fagyökérzet lóg, majd megcsodáljuk az Északi fény nevű képződményt. Egyre változatosabb formaikat, a természet szeszélyének legkülönbözőbb megnyilvánulásait láthatjuk, amint a rövid, mesterséges folyosókkal összekötött üregekbe lépünk.
Így érünk el a Cseppkő-kapuhoz, majd 25 lépcsőfokon felmenve egy üregben, a Szívbarlangban hatalmas, szívet utánzó képződményt látunk. Különösen érdekes a Szomorú fűz nevű alakulat: megdöbbentő élethűséggel látjuk az egyenes törzset és a fölötte hajló lombozatot. A Kisterem érintésével néhány lépcsőfokon felmenve az Orgonaterembe érünk, melynek érdekessége, hogy a mésztufaképződményeken kívül cseppkő-sztalaktitokat is láthatunk, és csapadékos időben kisebb csepegés is észlelhető. Tehát a barlangnak ebben a részében napjainkban is folyik cseppkőképződés. Néhány méteres folyosón végigmenve újra a Hallba érkezünk, ahonnan a már ismert bejárati folyosón keresztül újra a napfényre kerülünk.
A barlangban a Megyei Idegenforgalmi Hivatal a második világháború alatt elpusztult villanyvilágítás helyett újra bevezettette a villanyt, s közel félórás, változatos és érdekes földalatti sétánk során jól elhelyezett lámpák fényénél gyönyörködhetünk a különféle látnivalókban. A barlangnak jelenleg kb. felét mutatják meg a nagyközönségnek, a másik felében nincs villanyvilágítás, illetve az előzőkben említett forrásfoglalások miatt a régi kijáratot lezárták.
A magyarországi jégkori (pleisztocén) ősemberkutatás a felsőhámori barlangokból indult ki. Az ezeket kitöltő rétegekben találtak hazánkban először olyan leleteket, amelyek bebizonyították, hogy a geológiai jelenkort (holocént) megelőző időben itt ősember élt. (A „Felsőhámor” kifejezés ma voltaképpen már érvényét vesztette, mert Lillafüred és Felsőhámor közigazgatásilag Nagy-Miskolchoz tartozik. A kerületi beosztáson belül Felsőhámornak is Lillafüred a neve. A régebbi szakirodalom azonban és ennek alapján a jelenkori ősrégészeti és barlangkutatási szakirodalom is ezt a kifejezést használja, megkülönböztetésül a szorosan vett „Lillafüredi” barlangoktól, amely néven régebben az István-barlangot és a Forrás-barlangot jelölték. Ez utóbbi barlangokban ősrégészeti leleteket nem találtak.)
Lillafüred barlangjai mind a Szinva-patak völgyében helyezkednek el, tehát már a legrégebbi időkben is alkalmasak voltak emberi letelepülésre. Talajuk hordalékos, főként a víz és szél vitte be a kitöltőanyagot a barlangokba, sokkal kisebb részben a különböző itt élt állatok által bevitt és ott elfogyasztott zsákmány hulladékai, az itt elhullott állatok tetemeinek maradványai is hozzájárultak a barlang talajának kialakulásához. Az ősrégészeti kutatás számára legértékesebbek az ember ottlakásának nyomai, ezek bizonyítják, hogy a barlangokban már a jégkorszakbeli ősember is lakóhelyre talált. Különösen nagy figyelmet szentel a régész a tűzhelyrétegeknek; az ősember által behurcolt vadászzsákmány, a barlan-gokban elhullott állatok csontmaradványaival együtt az akkori állatvilágról tájékoztat, a tűzhelyekből kikerült faszénmaradványok pedig a jégkori növényvilágot ismertetik meg velünk. Az állat- és növényvilág együttesen az éghajlatra utal. Ilymódon tehát a barlangi maradványok a jégkorszak széleskörű megismerésére nyújtanak lehetőséget.
Település szempontjából a Bükk-hegység igen szerencsés helyen fekszik. Itt találkozik az Alföld síksága az erdős, mészkősziklás Bükk rengetegeivel. Ez a terület minden idők emberének alkalmas volt a letelepedésre, megtalálta itt a létfenntartásához szükséges természeti adottságokat. A környék egyik része termőföld, a másik állattenyésztésre igen alkalmas. A Tisza, a Sajó, a Szinva és az egyéb vizek nagy számban adtak halat, a Bükk-hegység bővelkedett vadban, fában, bányái értékes ásványi kincseket szolgáltattak az ember számára. A terület, mint érintkezési pont az Alföld és a Felvidék között, már az őskortól kezdve alkalmas „vásárvonali” terület volt, korán kifejlett ezen a tájon a csereközvetítés.
Mindezeken az előnyökön felül a Bükk barlangjai a jégkorszakbeli és az ezt követő korszakok ősemberének védelmet is kínált a hideg ellen az akkori óriási vadállatok, barlangi medve, oroszlán, hiéna, farkas stb. ellen, természetes tehát, hogy a Bükk körül kialakult őskori kultúrák legfőbb lelőhelyei a barlangok.
A Bükk-hegység, illetve Lillafüred barlangjaiban az őskorszaki kultúrák egész sorának maradványait tárták fel. Nemcsak az európai jelentőségű jégkorszaki (pleisztocén-kori) ősember emlékeit találták meg itt, hanem gazdag leletanyag tárja fel az újabb, vagyis a csiszolt kőkorszak emberének és kisebb számban az ezt követő korok itt élt emberének maradványait is. Különösen jellegzetesek a leletek közül a csiszolt kőkorszakra jellemző edénymaradványok. A nemzetközi tudományos irodalom ezt a műveltségi kört „bükki kultúra” néven ismeri. Fő nevezetessége, hogy az egyszerű, ősi formájú edények falaira párhuzamos vonalakkal kimeríthetetlen változatosságú díszítőelemeket karcolt be az ősember. A bekarcolt vonalakat sokszor fehér mésszel vagy - ritkább esetben - színes festékkel töltötte ki. Az ilyen edénytöredékek főként a barlangok felső, fiatalabb rétegeiből, a csiszolt kőeszközökkel együtt kerültek elő, és ez bizonyítja, hitelesíti az edények korát.
A barlangfeltárásoknál a legrégibb és legértékesebb leletanyagot a barlangok legalsó jégkorszakbeli (pleisztocén) rétegeiben találták meg.
Világviszonylatban is ritka leletek ebből az időből a barlangok kitöltő anyaga által megőrzött emberi csontok. Ilyen csontleleteket három barlangban is találtak a kutatók, a répáshutai Balla-barlangban, a Miskolc-tapolcai Kőfülkében, és Cserépfalu határában a Subalyuk-barlangban.
A répáshutai Balla-barlangból előkerült embercsont lelet egy őskori gyermek csontváza a jégkorszak második feléből. A vele egy rétegben előkerült kőeszközök a „szeletai” és a „magdaléni” kultúrába tartoznak. (Dr. Hillebrand Jenő feltárása.)
A miskolc-tapolcai lelet egyetlen, vaskos erősen kövült ősemberi nyakszirtcsont. Ez átfúrt, ékszerként használt szarvasfogakkal és pattintott kőeszközökkel került elő, és az aurignaci kultúrába tartozik. (Megay Géza feltárása.)
A Szeleta-barlang bejárata
A harmadik csontlelet, a Cserépfalu határában feltárt Subalyuk-barlang lelete származik a legrégibb korból; a Bükk-hegység környékének legkoraibb jégkorszakbeli maradványa ez. Ősemberi állkapcsot fogakkal, szegycsontot, két csigolyát, ujj-csontokat, térdkalács és lábfej-csontokat, végül egy gyermek-koponyát és gyermekcsont maradványokat találtak itt. A csontok az embertani vizsgálatok alapján a „neandervölgyi” embertípustól származnak. Többszáz (paleolit), pattintott kőeszközt is találtak a csontok körül. Ezek az eszközök még a „Würm” jégkorból, tehát az utolsó jégkor első feléből származnak Moustiéri kultúra, (Danca János és dr. Kadič Ottokár feltárása.)
A Bükk-hegység barlangjaiban három jégkorszakbeli kultúra köre érinti egymást:
1. Szeletai kultúra. A Szeleta-barlangban és több bükki barlangban találták meg nyomait. Ezt a kultúrát a franciaországi solutrei leletekhez való nagy hasonlóságuk miatt a régebbi kutatók solutreikultúrának nevezték. Ma nemzetközileg „szeletai-kultúrának” ismerik a szakemberek, kihangsúlyozva a franciaországi leletektől való függetlenségét.
A szeletai kultúra nálunk párhuzamosan élt az aurignaciennel. Több barlangban ezenkívül a jégkor-végi, apró eszközökkel jellemezhető kultúra jelei is kimutathatók, - ezek azonban eredetileg síkvidéki műveltségek.
2. Aurignaci kultúra. Az erre a kultúrkörre jellemző leletek Szilvásváradon, Lillafüreden a Herman Ottó-barlangban és Miskolc-Tapolcán kerültek elő. Kora a Würm 1-2. közötti interstadiális időszak, a jégkorszak egyik enyhébb szakasza. A rádiokarbon vizsgálat adatai szerint az aurignaci kultúra fiatal szakasza, (a szilvásváradi Istállóskő-barlangban).
3. Moustiéri kultúra. Ebbe a kultúrkörbe a Cserépfalu környékén talált leleteket sorozza a szaktudomány. Kora a Würm eleje, kb. 110-90 000 év között.
Lillafüred barlangjai - a Herman Ottó-barlang kivételével mind a szeletai kultúrát képviselik. A következőkben részletesen foglalkozunk a lillafüredi barlangokkal és azok ősrégészeti leleteivel.
Lillafüred határában, északnyugatra, a meredek Dolka-tető, (vagy Szeleta-tető) hegygerincén fekszik, az országút szintje felett 95 m magasságban. Két gyalogút vezet hozzá. Az egyik az ún. Bedő Albert fenyvesnél, a királykúti elágazásnál (Csanyik-völgy) visz fel északnyugatra. Az újabb út a Dolka-tető útján, a Dolka-vízmosás partján halad, előbb a volt Zsófia-kilátóhoz vezető úton halad, majd ezt elhagyva és keletre térve egyenesen a Dolka hegygerincén érünk pár perc alatt a barlanghoz. Az idevezető ösvény kis tisztáson válik el, a tetőhöz közel, ahol már látható a piros négyszöggel jelzett túristaút.
A Szeleta-tető fűvel és bozóttal benőtt szabad térség; gyönyörű kilátás nyílik innen a szemben lévő Puskaporosi-sziklákra, a lillafüredi SZOT-üdülőpalotára és a völgy mélyén szunnyadó egykori Hámor falura. (Ma ez is Miskolchoz tartozik.)
A Szeleta-barlang előcsarnoka
A Szeleta-tető legmagasabb pontjának déli részén nagy, kiálló meredek sziklafalban van a barlang bejárata. A bejárat jobboldali sziklafalán 1960-ban a Megyei Idegenforgalmi Hivatal domborművű érc emléktáblán örökítette meg Herman Ottónak és a barlang feltáróinak Kadič Ottokárnak és Hillebrand Jenőnek érdemeit. A tetőről kis ösvényen leereszkedve jutunk a barlang szájához, amely déli irányban nyílik.
A barlang bejárata az ásatások előtt vad bozóttal benőtt, alacsony, széles, kissé ferdén fekvő rés volt, amelyen csak hajolva lehetett a barlangba jutni. Az ásatások során ezt a bejárati nyílást megnagyobbították, és a barlang belsejéből kihordott nagymennyiségű föld- és kőanyagból a bejárat előtt egy kis „hányó” keletkezett. Valóságos kis teret alkot ez most, és már fentről, a tetőről jól látható a barlang bejárata előtt.
A bejárat kb. 20 m hosszú, 15 m széles és 8 m magas előcsarnokba vezet, amelyből 40 m hosszú szélesebb folyosó nyílik észak-nyugatra és 30 m hosszú keskeny mellékág nyugatra. Az előcsarnok igen szép, hatalmas üreg, amelyet magas, kupolaszerű boltozatáról kulisszaszerűen aláhajló sziklaboltozatok tesznek változatossá. Egész napon át meglehetősen világos, sőt a déli órákban a napsugár is behatol a barlangba, aminek következtében az előcsarnok északi falán különböző algák, mohák képződtek, és így zöld, lila, sárga, barna, színárnyalatokkal emelik a barlang szépségét.
Az előcsarnok keleti része fülkeszerűn öblösödik, északi részébe a főfolyosó torkollik bele, nyugati részét pedig a mellékág nyílása foglalja le.
A főfolyosó az előcsarnokból vezető északi ág, amelynek átlagos szélessége 7 m, első része 24 m hosszú, 8 m magas. A folyosó hátulsó része északnyugati irányba hajolva kissé kiszélesedik, legnagyobb hosszúsága itt 16 m, átlagos szélessége 12 m, magassága pedig 7 m. A főfolyosó első részébe egy kis világosság is beszűrődik, a hátsó, kiöblösödő rész azonban teljesen sötét.
A főfolyosó hátulsó szakaszának felásása alkalmával, mélyítéskor az északi falban 4 m széles és 0,50 m magas üregre akadtak, amely 8 m hosszúságban északi irányban halad és a végén északnyugatra és keletre öblösödik. Ez az üreg megnyitáskor tele volt szebbnél-szebb cseppkövekkel. Hajdan külön látnivalója volt ez a barlangnak, idők folyamán azonban a látogatók a cseppköveket lassan teljesen elpusztították, elhordták.
A mellékág ferdén álló repedés, meglehetősen magas és keskeny. Az előcsarnok nyugati részébe nyílik és nagyjából északnyugati irányban halad. Első része 12 m hosszú, 10 m széles és 7 m magas, vége felé mindjobban összeszűkül úgyhogy ez a szakasz a vége felé csak 4 m széles. Ezen a helyen a barlang talaja, illetve feneke meredeken felfelé vezet; ez a barlang legmagasabb része. A mellékág hátulsó szakasza 18 m hosszú, átlag 3 m széles és 7-8 m magas.
Az ásatások során a jégkorszakbeli ősember szeletai kultúrájának európai hírességű leletei kerültek itt elő, legjellemzőbbek a finoman kidolgozott szürke kalcedon lándzsahegyek.
A „Herman Ottó”-barlang bejárata
A barlang nagy előcsarnokában eddig 8 m mélységig haladtak az ásatásokkal. A kihordott feltöltődés eredeti szintjét a barlang falán fekete kátrányozott vonal jelzi.
A Herman Ottó-barlang Alsó- és Felső-Hámor között fekszik, a Szinva-patak medrének déli oldalában. Bejárata északnyugatra nyílik. Hozzá tartozik a bele nyíló Herman Ottó-kőfülke is. A két barlang valamikor egy volt, de idők folyamán a Szinva vize alagutat tört közöttük, a víz munkája beszakította a nagyméretű barlang boltozatát. Fölöttük a Puskaporos-szikla oldalában ugyanilyen módon alakult ki a Puskaporosi-kőfülke is. Ennek bejárati nyílása is északnyugatra néz. Mindhárom barlang kedves tanyája volt az ősembernek.
A Herman Ottó-barlang egyetlen szép, szabályos, 30 m hosszú, boltozatos barlangnyílásból áll, amelynek kisebb fülkéi is vannak. A közvetlenül fölötte fekvő Herman Ottó-kőfülke beletorkollik a barlangba, és így szabad nyílásával némi világosságot nyújt a barlangnak. Magasabb vízálláskor a Szinva vize a barlang alsó szintjét olykor elönti.
A Herman Ottó-barlang az aurignaci, a Herman Ottó-kőfülke pedig a szeletai kultúra emlékeinek lelőhelye.
Ugyancsak Alsó- és Felső-Hámor között fekszik, az ún. Puskaporosi-szurdok sziklaoldalában, 11 m magasságban a Szinva-meder szintje fölött, a Herman Ottó-barlang és Kőfülke közelében. Az északnyugatra néző, nagy nyílású sziklaüreg megközelítése igen nehéz, mert a merőlegesen álló sziklafal kétharmad magasságában tátong a sima dolomitmészkő sziklaszirt oldalában. Mérete mindössze 8-10 m2. Csakis nagyméretű létrával, vagy felülről, kötél segítségével juthatunk le a barlangba.
Ez a barlang is a szeletai kultúra lelőhelye.
SZINVASZOROS-BARLANG
A Puskaporosi-kőfülkével szemben Alsó- és Felső-Hámor között, az országút északi oldalában, azzal kb. egymagasságban fekszik ez a kisebb jelentőségű barlangocska. Jelenleg kis munkásházikó áll előtte, és így idegenforgalmi szempontból nem jelentős jégkorszaki ősállat,- barlangimedve-maradványok kerültek benne napvilágra.
A Szinvaszoros Alsóhámor és Lillafüred között
Említést érdemelnek még Lillafüred környékén azok a barlangok, amelyekben szintén találtak ősrégészeti leleteket, s amelyeket ilymódon a tudományos világ szintén számon tart. Ilyenek: Lillafüredtől délre, a Királykút völgyében fekvő Kecske-barlang, a Büdöspest-barlang, a Felsőforrási-barlangok és a távolabb fekvő Vidróczky- és Kőlyuk-barlang. Ezekkel nem foglalkozunk, hiszen nem feladata füzetünknek, hogy az egész Bükk-hegység roppant kiterjedésű, ősrégészeti leletekben igen gazdag barlangvilágát bemutassa. A hegység területén elszórtan közel félszáz olyan barlang van, amelyben ásatások folytak, legnagyobb részt jelentékeny eredménnyel.
Barlangi medve csontváza a Szeleta-barlangból
Az ősember ittlakásának kérdésével a magyar szakemberek már igen régen foglalkoztak, de a jégkorszaki ősember kultúrájának nyomait megtalálni sokáig nem sikerült. Miskolc és környéke volt az első, amely megajándékozta hazánkat a fossilis ősember régészeti leleteivel.
1891-ben Miskolcon az egykori Papszer (jelenleg Rudas László) utcában Bársony János miskolci ügyvéd közvetlenül a Szinva-patak partján házat épített. Az alapozási munkálatok során mintegy 3 m mélységből három jellegzetesen megmunkált, kézzel pattintgatott szilánkolt lelet került elő. A leletek Herman Ottóhoz kerültek, aki a durván megmunkált hatalmas, mandulaalakú eszközökben az ősember kőszerszámait ismerte fel. A leletek az európai tudományos szakirodalomban is nagy feltűnést keltettek, egyes szakemberek azonban a jégkori ember ittélésének első nyomait kétkedéssel fogadták.
1894-ben ugyanennek a háznak telkéről Herman Ottó egy kevésbé jól kidolgozott kőeszközt kapott, 1905-ben pedig az avasi temetőből egy igen jellemző, aprólékosan megmunkált babérlevél alakú lándzsahegy került kezébe. A földréteget, amelyben a kőeszközök feküdtek, pleisztocén-korinak találta Herman Ottó. Ugyanebben az évben további nevezetes pattintott kőeszköz került elő a volt Petőfi (jelenleg Dankó Pista) utcából. Ez utóbbi lelet az addig ismert legszebb darab. A szakirodalom számos alkalommal közölte és elemezte. Kidolgozása a legfinomabb, formája a legszebb és legszimmetrikusabb, anyaga pedig a szép májszínű, kalcedon jáspis.
A Petőfi-utcai paleolit
Később még sok kőeszköz került elő az avasi temetőből, amely a város fölötti kis fennsíkon terül el. Az Avas hegy tetején pedig az 1930-as években végzett kutatások során feltártak több - a jégkorszak legvégéről származó kovabányagödröt, amelyekben kőeszközkészítő műhely maradványait találták meg. (Ütőkövek és lepattintott szilánkok valamint megmunkált kőeszközök.)
Herman Ottó
Ezeknek, a város belső területén talált kőeszközöknek korát csak igen nagy nehézségek árán határozhatták meg a kutatók, mert az évszázados építkezések, földmunkálatok, a rétegeket teljesen összekeverték, megbolygatták. A jégkorszaki leletek korának megállapításánál pedig döntő súllyal esnek latba a földtani rétegek, a bennük talált állatcsontok, faszénmaradványok stb.
A rejtélyt Herman Ottó éleslátása, szakismerete oldotta meg. A külföldi analógiák alapján úgy következtetett, hogy a jégkorszaki ősember maradványai legnagyobb bőségben és legérintetlenebb rétegekben a bükki barlangokban találhatók meg. Felhívta a Földtani Intézet igazgatóságának figyelmét a lillafüredi és bükki barlangok kutatásának fontosságára, s valóban a város belső területén elszórtan talált emlékek nyomán elindulva a bükki barlangokban az ősemberre jellemző, egykori életformáját, kultúráját jól bizonyító leletek gazdag sora tárult fel a kutatók előtt.
Herman Ottó sürgetésére 1906-ban a Földtani Intézet dr. Kadič Ottokár geológust bízta meg a Bükk-hegység barlangjainak átkutatásával. Kadič felkereste a Szinva-patak völgyének összes barlangjait, többek között a Szeleta-barlangot is. A kutatómunka kettős irányú volt: 1. A pleisztocén ősember nyomainak megtalálása, 2. a feltárandó rétegek, illetve a bennük található leletek pontos kormeghatározása.
A kutatások során különös gonddal kellett eljárni, mert a barlangokat már évszázadokkal ezelőtt is gyakran felkeresték kincsásók, és egyes helyeken megzavarták a jégkori rétegeket. A barlangokat kitöltő talajrétegek egyébként is úgyszólván méterenként változnak, attól függően, hogy bizonyos korokban a természeti erők milyen méretű feltöltődést eredményeztek. A kutatóknak többirányú, pontos négyzetes beosztást kellett készíteniük, mintegy cm-ről cm-re feltérképezni a kutatandó területeket. Az egyes négyzetekből kikerült ásatási anyagot számozással látták el és a legfontosabb adatokat (megnevezés, pontos lelőhely, mélység, a réteg meghatározása, földtani kora, történeti adatai, anyaga stb.) részletesen rögzíteni kellett az ásatási naplóban. Az ásatások befejezése után ennek a gazdag anyagnak felhasználásával ismertették a kutatók a szakirodalomban az eredményeket.
Babérlevél alakú pattintott lándzsavég a Szeleta-barlangból (eredeti nagysága 9 cm).
A dr. Kadič Ottokár geológus és dr. Hillebrand Jenő ősrégész, egyetemi tanár vezetésével folytatott kutatások mindenben igazolták Herman Ottó zseniális meglátását. A barlangok rétegeiből a jégkorszaki ember szebbnél-szebb régészeti emlékei kerültek elő, közöttük a ma már világszerte ismert babérlevél alakú pattintott lándzsa- és nyílhegyek, egyéb kőszerszámok, amelyek sajátos helyi jellegükkel méltán kiérdemelték a megkülönböztető „szeleta kultúra” nevet.
A mellékelt táblázatban a paleolitikum (régebbi kőkorszak) magyarországi leleteinek korát, időrendi elhelyezkedését mutatjuk be.
A BÜKKI BARLANGOK KULTÚRÁINAK BEOSZTÁSA
Mint említettük, a lillafüredi barlangok ásatásainak során nemcsak az elsődleges feladatot sikerült megoldani, megtalálni a nyomát a jégkorszaki ősembernek, hanem feltártuk az egymást követő korszakok emberének kultúra-változásait is. Az alsó rétegekből kezdetlegesebb jellegű ún. protosolutrei, a felső rétegből pedig solutrei típusú eszközfajták kerültek elő. Mindkét csoport a szeleta kultúra emléke, de az egyik kezdetlegesebb, a másik pedig fiatalabb, fejlettebb fokhoz tartozik. Előkerültek a régi kőkoron kívül az újabb kőkorból, a késő bronzkorból és a kora vaskorból származó leletek is. A következőkben ezeknek a korszakoknak részletesebb jellemzését adjuk:
Régebbi kőkori kultúra. Az éghajlat a kultúra első és nagyobb részében viszonylag enyhe volt. Az ősember a jégkor közbeeső, enyhébb szakaszában interstadiálisában élt. E korszak végén hideg sztyeppei volt az éghajlat, ettől kezdve lényegében az is maradt a jégkor végéig. Az ősember főleg a barlangokat lakta, de sziklaereszek alatt, a szabad ég alatt is élt. Társadalmi formája a barlangokban élő ősközösség volt.
A lillafüredi villa (Peleháza), ahol Herman Ottó európai hírű tudományos munkáit írta.
A Lillafüred környéki barlangok és így a Szeleta-barlangi kultúra ősembere nem lehetett azonos a Dél-Franciaországból, Spanyolországból, az alsó ausztriai Willendorfból ismert erősen művészkedő ősemberrel. A legnagyobb valószínűség szerint a solutrei kultúrkör keleti területéhez tartoztunk, ennek központja éppen nálunk volt.
Igen fejlett volt ebben a kultúrában a kőeszköz készítése, művészi készítmények azonban nem kerültek elő. Felvetődik a kérdés, hogy ezen a helyen, ahol a kőeszközök készítése ilyen fejlett volt, miért nem alakult ki a nyugati barlangi kultúrákra annyira jellemző művészet, csontfaragás, barlangi festmények szokása stb. Ennek az a magyarázata, hogy a művészet csak azoknál a barlanglakó népeknél alakulhatott ki, amelyek nagy számban, nagy közösségekben éltek. A mi barlangjaink ősemberére a kisebb, elszigetelt törzsi közössségek voltak a jellemzők. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy a dél-franciaországi őskultúra nem vándorolt át hozzánk, itt a nyugati aurignaci és magdaléni, művészi alkotásokban gazdag kultúrától teljesen független, más műveltség alakult ki. A szeletai kultúra embere nem érintkezett a keletebbre fekvő őskori kultúrák embeberével sem, és így a babonás, vallási, mágikus eredetű festmények, szobrok (pl. a termékenységet szimbolizáló női szobrocskák) ezen a környéken ismeretlenek maradtak. Annál fejlettebb volt azonban a szeletai kultúra emberének pattintott kőeszköz-készítő ipara. Ezt a korszakot a kőeszköz-készítés virágkorának mondhatjuk.
A pattintott lándzsavég befoglalási módja
Az eszközök közül legjellegzetesebb a babérlevél alakú lándzsa- vagy nyílhegy volt, amelynek mindkét oldalát gondosan kidolgozták. Ezek az eszközök is önálló, a nyugat-európai őskori eszközkészítéstől független vonásokat mutatnak. A lándzsa- és nyílhegyek felül csúcsosak, alul pedig lekerekítettek, ellentétben a francia barlangokban előkerült eszközökkel, amelyek mindkét végükön kihegyezettek. A kovából készült pengék általában ép szélűek. Magyarországon több barlangban sikerült megtalálni ezeknek az eszközöknek egészen kezdetleges formáit is (protosolutrei kultúra). A fejlettebb típusú lándzsahegyek bámulatra méltó szimmetriaérzékkel és rendkívül finom, apró szilánkolással készültek. Megtalálhatók közöttük a lándzsa- és nyílhegyeken kívül a pengék, különböző célú kaparók stb. is. Méretük általában 4-12 cm között változik. A hazai barlangokban, de különösen a lillafüredi Szeleta-barlangban talált példányok minden tekintetben kiállják a versenyt a dél-franciaországi legklasszikusabb formákkal is.
A lillafüredi barlangokból kikerült kőeszközök anyaga 90 százalékban kékesszürke vagy hamuszürke kalcedon; csak ritkábban találunk más, kova- vagy kvarcféleségeket. Színük kékesszürke, hamuszürke, barna, vagy ha patinázódtak, tejfehér felületűek; vannak szürkésbarnák, ritkább esetben sárgák is. Keménységük a kvarcfajták keménységi fokozatai között van.
Előkerült a Szeleta-barlangból két hasított alapú csont-lándzsahegy is, amelyet csiszolással készítettek. Ezek az eszközök az aurignaci műveltségi körhöz tartoznak, annak bizonyítékául, hogy időközben ennek a kultúrának emberei is meglátogatták a bükki barlangokat.
A lillafüredi barlangok jégkori rétegeiben a következő állatok maradványait tárták fel: mammut, gyapjas orrszarvú, barlangi medve, barlangi hiéna, barlangi oroszlán, óriásszarvas, rénszarvas, nemesszarvas, őstulok, ősbölény, ősló, farkas, róka, és számos kisebb rágcsáló állat. Különösen ez utóbbiak nagyon fontosak a kormeghatározásnál.
A növényzet éppúgy, mint az állatvilág, az éghajlat változásával együtt alakult át (jégkori és interstadiális korszakok). A szeletai műveltség régibb idejében a lombos fák voltak a vegetációra jellemzők, volt azonban tűlevelű erdőség is, a korszak végén, a jégkor utolsó előretörése idején már csak tűlevelű erdők terültek el a Bükk környékén. A síkságon a sztyeppe-növényzet uralkodott.
Újabb kőkori kultúra. A Lillafüred környékén folytatott barlangkutatások alkalmával a felsőbb rétegekben egy fiatalabb őskultúra nyomait is megtalálták a kutatók; ezt az újabb kőkor vagy neolitikum körébe tartozó „Bükki kultúra” néven ismerjük.
Felső-magyarországi lelőhelyekről már régebben is kerültek elő művészi szépségű edények. Az utóbbi évtizedek szorgalmas kutatómunkájának köszönhető, hogy a bükki barlangok fiatalabb rétegeiből előkerülő értékes anyag összegyűjtése után a tudományos kutatás behatóbban kezdett foglalkozni ezzel a műveltséggel. Már a lillafüredi (hámori) barlangok feltáróinak is feltűntek annakidején a barlangok felső rétegeiből előkerült érdekes kerámiák.
Vonaldíszes, mészbetétes „Bükki edény” Mályinkáról
Különösen a Szeleta- és a Herman Ottó barlang rétegeiből származtak ilyen kerámiatárgyak.
A bükki kultúra, az ún. szalagdíszes edényekkel jellemzett műveltség a Bükk szorosabb körzetéből távolabbi vidékre is elterjedt, helyenként a Magyar-Középhegység kisebb völgyei közé is behatolt. Nagy művészi és technikai fejlettség jellemzi ezt a kultúrát. Igen finom agyagot használt az ősember az edények készítéséhez, s olyan magas színvonalon álló kerámiát hozott létre, amely ezt a leletcsoportot messze kiemeli az európai újabb kőkori kultúrák közül. Nemcsak az edény anyagának kidolgozására, hanem az edényfelületek díszítésére is vonatkozik ez.
A bükki kultúra jellegének tisztázását az 1928. évi Borsod-Derékegyháza-i ásatások hozták meg. Ez volt eddig a legnagyobb ilyenfajta települőhely és itt tudták a régészek a legzavartalanabb rétegekben megtalálni az újabb kőkori leletanyagot. Itt már szabálytalan alakú lakógödröket, tűzhelyeket, hulladékgödröket is találtak. Az ásatások során előkerült leletanyag a bükki kultúra edényművességét tárta a kutatók elé.
Vonaldíszes edénytöredékek, csiszolt csonteszközök a lillafüredi barlangokból. Bükki kultúra.
A durva, egyszerű díszítésű, vagy teljesen dísznélkül való kerámia mellett egy sokkal fejlettebb technikával készített edényfajta is mutatkozott, amelynek külső felületén (ritkább esetben a tálak belsejében is) kimeríthetetlen változatossággal művészi díszítést találunk. Leggyakrabban fehér, vörös, sárga színekkel bevont karcolt díszű edények, ritkább esetben festett edények kerültek elő.
Az ősember edénykészítési módja, amint a talált tárgyakból megállapítható, a következő volt:
Az előkészített agyagot kézzel gyúrta és formálta. Kiszárítás után az edény falára csont-árral díszítő vonalakat karcolt. Igen gyakran két-, sőt többhegyű, fából vagy csontból készült szerszámot is használt, ezek segítségével karcolta a párhuzamos vonalakat. A szerszám egyik hegye a már bekarcolt kész mélyedésben futott, és pontosan párhuzamosan húzta meg az új, mellette lévő vonalat is. Ezt az eljárást addig ismételte az őskori kerámikus, míg a vonalak széles kötegéből a minta ki nem alakult. A karcolt mintákat fehér mésszel, sárga vagy vörös terra rossa anyaggal töltötte ki.
A bükki kultúrát három szakaszra osztja a szaktudomány: a Szinva-völgyi, lillafüredi barlangok leletei a kultúrának első és második szakaszát képviselik. Az itt talált edények a legősibb formájúak. Alakjukban erősen emlékeztetnek a legősibb gyűjtögető életmód során használt, természetes eredetű edényekre. Ilyen edényként használták a kerámiát megelőző időben a tököt és a hozzá hasonló növényterméseket, kettévágták, illetve felső részét levágták és belét kikaparva edénnyé szárították ki. Ilyen kezdetleges edényforma volt még az állati eredetű tömlő, amelyet bendőből vagy bélből készítettek. Ezeknek a legősibb edényeknek formáját utánozták a lillafüredi barlangokban talált gömb, bomba stb. alakú kerámiaedények, alacsony tálacskák is.
Ebben az időben kialakult a csiszolt kőeszközök használata, de továbbra is használatban maradtak a pattintott kő, késpengék és egyéb kőeszközök is. Kovából, kvarcból készítették őket. Erre a korra jellemző az obszidián nevű, vulkánikus eredetű természetes üveganyag használata; késpengéket és egyéb szerszámokat pattintottak belőle. Az obszidián nyersanyag a közeli Zempléni-hegységből származott.
A csiszolt kőeszközöket szerpentinből, diabázból és egyéb könnyen csiszolható anyagokból készítette az ősember. Formájuk különböző volt: lapos, trapéz alakú vésők és balták. Hosszabb formájú lapos és nagyobb méretű, ún. kaptafa formájú balták vagy kapák, amelyek a leletekként előkerült egykori őrlőkövekkel együtt arról tanúskodnak, hogy e kor embere már a földművelést is ismerte.
Felvetődik a kérdés ezek után: hogyan lehetett barlanglakó egy ilyen fejlett iparú és mezőgazdasággal is foglalkozó nép? A dolog magyarázata az, hogy mint Hillebrand Jenő kifejti, a barlangok csak téli szállásul szolgáltak e kor emberének, az enyhe időszakot földműveléssel, vadászattal, halászattal töltötte. Télire az edények készítésének aprólékos munkája maradt.
Csiszolókő, csiszolt kővéső és balta Borsod-Derékegyházáról
Használatosak voltak ebben a korban csonteszközök is: árak, bőrvakarók, fokkal ellátott tűk, horgok és egyéb eszközök. A szerszámok gyakran univerzálisak, mindenre alkalomszerűen felhasználhatók voltak. A leletek között előfordult szarvasagancsból készült kapa, és találtak csont amuletteket is.
A bükki kultúra a Bükk-hegységben és a vele érintkező vidékeken alakult ki és terjedt el. Magába foglalja a szorosan vett hegységen és környékén kívül a Sajó és Tisza vidékétől a Ronyváig terjedő vidéket is.
Az újabb kőkorszak kora: kb. i. e. 5000-2500.
Temetőt ebből a korból még nem találtak, de a bükkalji Mályinka községben előkerült egy csontváz, amely mellett három edénykét találtak; az egyik karcolt, vésett díszű, fehér mészbetétes kerámiaedény, nyilvánvalóan a bükki kultúra emlékei közül való. Más helyen is találtak már ilyen edényt - ha nem is a bükki kultúra területéről - így pl. Nagytétényben az egyik régi sírban, s ez közvetett úton a bükki kultúra temetkezési szokásaira is enged következtetni. A legnagyobb és leggazdagabb lelőhely területén, a Borsod község határában fekvő derékegyházai dűlőben több km2-es területen kutattak, de itt sem találtak a bükki kultúra idejéből származó sírleletet.
Amint a leletanyagból kiderül, az újabb kőkori társadalmak még közösen termeltek, a javakat és munkájuk gyümölcsét közösen élvezték. A termelőeszközök fejlődése - megjelent az ásóbot és a kapa - lehetővé tette a primitív kapás földművelést. A növénytermeléssel a főzés igénye is fellépett, s ez teremtette meg az agyagedényt. Ugyancsak a földműveléssel együtt megkezdődött több állatfajta megszelídítése és tenyésztése is. Az így kialakuló gazdasági forma lehetővé tette az állandó letelepülést. Az újabb kőkori ember ruházatát már nemcsak bőrből, hanem nagyrészt növényi anyagokból is készítette.
Újabbkőkori csiszolt kő és csonteszközök, pattintott késpengék a borsod-derékegyházi őstelepről
Ennek a kultúrkörnek nyomait, tárgyi bizonyítékait és tárgyi anyagát a Szeleta-, Herman Ottó- és Puskaporosi-kőfülke barlangokban találták meg.
Késő bronzkori és kora vaskori (hallstatti) kultúra. A késő bronzkor és kora vaskor (i. e. kb. 1400-600) idejéből csak elenyészően csekély nyomokat találtak a lillafüredi és környéki barlangokban. A leletanyag néhány agyagedény-töredékre szorítkozik. (Lelőhely: Szeleta- és Herman Ottó-barlang).
E korszak gazdasági alapja a kapás földművelés és az állattenyésztés volt, de hozzájárult a háztartások ellátásához a halászat és a vadászzsákmány is. A fejlettebb termelés nagyobb falutelepüléseket alakított ki. E kor emberének lakása kisebb kunyhószerű ház, putri volt.
ÁTTEKINTHETŐ TÁBLÁZAT A LILLAFÜREDI BARLANGKUTATÁSOK FŐBB ADATAIRÓL
Lillafüred helyszínrajza a barlangokkal
A rezet ónnal vagy antimónnal ötvözték, és így a réznél keményebb, tartósabb anyagot kaptak. Ez igen nagy mesterségbeli tudást kívánt. A tárgyakat, szerszámokat, fegyvereket, ékszereket öntéssel készítették. A bronzművesség később egyre jobban elvált a régi ősfoglalkozásoktól.
A változó történeti eseményekkel, népvándorlásokkal együtt e korban megjelentek a földvárak. Ilyenek pl. az óhutai Nagysánc, és találunk ilyet a dédesi Kis-Várhegyen is.
Röviden így foglalhatjuk össze a lillafüredi barlangok ősrégészeti leleteinek jelentőségét és a belőlük feltárult, az ősi korok emberét jellemző képet.
Mint minden tudomány, úgy a régészettudomány is rohamos fejlődés napjait éli és az útikalauz első kiadásának a megjelenése óta igen sok új adattal gazdagodott. Az újabb feltárások kiértékelése még korábbi elméletek helyesbítését is szükségessé tették és a korábbi megállapítások sokszor döntő kiegészítését vonták maguk után. Befejezésül, az elmondottak szemléletes áttekintésének kedvéért táblázatban állítottuk össze a lillafüredi barlangkutatások főbb adatait.
LILLAFÜRED ÉS A LILLAFÜREDI BARLANGOKRA VONATKOZÓ IRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA:
1. BÁNHEGYI GYULA: Miskolci kalauz. Miskolc, 1956.
2. BOLDIZSÁR IVÁN: Magyarország Útikönyv. Bp., 1955.
3. BORBÉLY SÁNDOR: A karsztvízkutatós gyakorlati jelentősége Miskolc vízellátása szempontjából. Borsodi Műszaki Élet, 1956.
4. BORBÉLY SÁNDOR: Barlang és zsombolykutatás a Bükkben. Hidrológiai Közlöny, III. évf. 25. sz. 1954.
5. CSENGERI KÁROLY: Kirándulás Lillafüred barlangjaiba. Élet és Tudomány. VI. évf. 35. sz. 1951.
6. CSIKVÁRI ANTAL: Borsod vármegye. (II. részben: Péchy-Horváth Rezső: Borsod vm. üdülőhelyei.) Vármegyei Szociográfiák, Bp. 1939.
7. Diósgyőri Vasas Turisták Túrakönyve 1950. évre.
8. ERDEY GYULA: Bükk. Útikalauz. 2. Átdolg. és bőv. kiad. Bp. 1956.
9. ERDEY-VIGYÁZÓ: Lillafüred. Bp. 1932.
10. FRISNYÁK SÁNDOR: A Szinva és a Garadna árvize 1958. nyarán. Borsodi Szemle. II. évf. 2. sz. 1958.
11. HARASZTY ÁRPÁD: Ahová a dolgozók pihenni mennek. Élet és Tudomány, IV. évf. 26. sz. 1949.
12. ILLYÉS BERTALAN: Lillafüred és környéke. Miskolc, 1930.
13. ILLYÉS BERTALAN: Lillafüred. Turisták Lapja, 1930.
14. KADIC OTTOKÁR: A Hámori barlang Borsod megyében. Természet, XVII. évf. 56-58. p., 1921.
15. KADIC OTTOKÁR: A Herman Ottó barlang Hámor község határában. Barlangkutatás IV. évf. 6-17. p., 1916.
16. KADIC OTTOKÁR: A Szeleta barlang kutatásának eredménye. Földtani Int. Évk. XXIII. 151-278. p., 1915.
17. KADIC OTTOKÁR: A lillafüredi Szt. István barlang. Természet, XXVII. évf. 1931. nov.
18. KADIC OTTOKÁR: A lillafüredi barlangok idegenforgalmi jelentőségéről. Turisták Lapja, XLIII. évf. 252-255. p., 1931.
19. KESSLER HUBERT: A lillafüredi Anna barlang karsztforrásai. Hidrológiai Közlöny, 1953.
20. KESSLER-MEGAY: Lillafüred barlangjai, Miskolc. 1955.
21. KUCHTA GYULA: Ismerjük meg a barlangokat. Miskolc, 1958.
22. Lillafüredi útmutató. Miskolc, 1935.
23. LYPPAY BÉLA: Miskolczi kalauz. Útmutató Miskolc... és közvetlen környéke területén. Miskolc. 1910.
24. Magyarországi Idegenvezető. Szerk.: Medriczky Andor, Bp. 1934.
25. MEGAY GÉZA: A Turista Szakosztály Barlangkutató Szakbizottságának, valamint a barlangokat felkereső turistáknak feladatai. - Kis barlangkataszter. Diósgyőri Vasas Turisták Túrakönyve. 1950.
26. MEGAY GÉZA: A Bükk-hegység barlangjainak történeti és régészeti ismertetése. Erdey Gy.: Bükk portyavezető. Bp. 1954
27. MEGAY GÉZA: A bükki barlangok története és régészeti anyagának ismertetése. Erdey Gy.: Bükk útikalauz. Bp. 1956.
28. MEGAY GÉZA: Herman Ottó relikviák a miskolci múzeumban. Borsodi Szemle, IV. évf. 3. sz. 1960.
29. PETHŐ TIBOR: Budapest-Miskolc-Aggtelek. Panoráma, Bp. 1959.
30. SAÁD ANDOR: A borsodi Bükk-hegység ősembere és az avasi probléma. Borsodi Szemle. I. évf. 2. sz. 1956.
31. SAÁD ANDOR: Herman Ottó és a bükki ősemberkutatás. Borsodi Szemle, IV. évf. 3. sz. 1960.
32. SEBŐS KÁROLY: A lillafüredi Szt. István cseppkőbarlang. Turistaság és Alpinizmus XXI. évf. 230-232, p., 1931.
33. SZIGLIGETI GYULA: A hámori tó. Élet és Tudomány, XI. évf. 35. sz. 1956.
34. A turistaság és a hazai barlangkutatás. Írták: Kadic O., Kessler H. . . Bp. 1930. Klny. a Turisták Lapja XLIII. évf. 9. sz.-ból 1930.
35. UNGER HUGÓ: Miskolc és környéke. Miskolc. 1928.
36. VÁSÁRHELYI ISTVÁN: Pisztrángtenyésztés Lillafüreden. Borsodi Szemle I. évf. 1. sz. 1956.
37. VÉCSEY ZOLTÁN: Képek a Bükkből. Élet és Tudomány. 1955.