Kessler Hubert - Mozsáry Gábor
Barlangok
útjain, vizein
A táblaborító Borzsák Péter, Kessler Hubert, Prágai Albert és Szilágyi Károly képeinek felhasználásával Szűcs László munkája
Nyomásra engedélyezve: 1985. III . 5.
Megjelent 18,25 (A/5) ív + 28 oldal színes tábla terjedelemben, 34 ábrával 64 fényképpel
Az
elektronikus változatot Szenti Tamás készítette 2005-ben.
Megjegyzés az
elektronikus változathoz: A könyv második része önállóan is megjelent (Mozsáry
Gábor: Föld alatti vizek mélyén) 2002-ben, változatlan szöveggel, de gazdagabb
képanyaggal. Mivel az a könyv teljes egészében elérhető elektronikus
változatban is, ezért ennek a résznek az archiválásától itt most eltekintettem.
Földünk rejtett természeti kincseinek, a barlangoknak felkeresését, kutatását még nem is olyan régen sokan csak kalandvágyó fiatalok vakmerő vállalkozásának vagy bogaras tudósok öncélú, a közösség számára haszontalan tevékenységnek vélték.
A barlangokkal foglalkozókat különcöknek tartották, és semmiféle hivatalos támogatásra nem számíthattak. Csak néhány olyan elismert tudósnak adatott meg, hogy munkahelye keretében ezzel a témájával is foglalkozzon, aki más tudományágban már kimagasló eredményt ért el, így ideje egy részét a föld alatti világ titkainak akkor még fölöslegesnek vélt kutatásával tölthette.
Az utóbbi évtizedekben azonban - ha nem is gyökeresen, de - lényegesen megváltozott ez a szemlélet. A Földünk mélyében rejtőző ismeretlen világ lelkes kutatói egyre kézzelfoghatóbban bebizonyították, hogy e világ céltudatos, rendszeres vizsgálata nemcsak több tudományágat segít új felismerésekhez, hanem a gyakorlat, a népgazdaság számára is jelentős, közvetlen haszonnal járhat.
Csak példaként említem meg, hogy némely barlangban több ezer vagonnyi foszfordús kitöltést találtak és bányásztak ki a mezőgazdaság számára. Hazánkban az újjáépítés éveiben a barlangkutatás nyomán megindult karsztvízkutatás több városunk és ipartelepünk vízellátását oldotta meg, amivel nemcsak nemzetközi elismerést, de megbízatásokat is szereztünk. A pompás képződményekkel díszített és a nagyközönség számára hozzáférhetővé tett cseppkőbarlangok sok millió látogatója jelentősen növelte idegenforgalmi bevételeinket, és legújabban a különleges klímájú barlangokat a gyógyászat szolgálatába állítják.
Ezeket a tényeket nálunk hivatalosan is elismerték, aminek bizonyítéka többek között az, hogy természetvédelmi törvényünk minden barlangot védendő természeti kincsnek nyilvánít, melynek kutatása, eredeti állapotának megváltoztatása, hasznosítása hatósági engedélyhez kötött. A barlangok gyógyhatását miniszteri rendelet ismeri el, és meghatározza a gyógybarlanggá nyilvánítás feltételeit. A Környezetvédelmi Intézeten belül barlangtani osztály foglalkozik a barlangok ügyeivel, és koordinálja az állami támogatást élvező társadalmi szerv, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat munkáját.
De nemcsak az említett gyakorlati vagy tudományos célok hajtják a barlangok kutatóit. Őszintén be kell vallanunk, hogy több-kevesebb kalandvágy is párosul a nyíltan kitűzött célokhoz.
Kérdezhetjük, hogy a Himalája meghódítóinak csak az adott emberfeletti erőt teljesítményeikhez, hogy pontosabban meghatározzák a Mount Everest magasságát, kőzeteinek ásványtani szerkezetét vagy földtani korát, a magasságban uralkodó légköri viszonyokat? Természetesen nem, de semmit sem von le eredményeikből, hogy az élmény vágya, a kalandvágy, a természeti erők állította akadályok legyőzésének öröme adott a hegymászóknak erőt, hogy akár életük kockáztatásával is elérjék céljukat. Ugyanez vonatkozik a mélytengerek világának búváraira is, és hasonló hajtóerő indítja veszélyes útjukra a föld mélyének kutatóit, búvárokat és „szárazföldi barlangászokat" egyaránt.
Könyvünkben részben ezekről az élményekről, részben az élmények alapján elért gyakorlati és tudományos eredményekről szeretnénk olvasóinknak ízelítőt adni.
Dr.
Kessler Hubert
Ma már nagyon nehezen állapíthatjuk meg, hogy mikortól számíthatjuk a barlangkutatás történetét, hiszen magának a kutatásnak a fogalmát is sokféleképpen magyarázhatjuk. Bizonyos értelemben a barlangok kutatása vagy a barlangokban való kutatás már a jégkorszakban kezdődött, amikor barlanglakó ősünk „kutatgatott" a barlangokban, vizsgálgatta akkori természetadta lakhelyét.
De ha csak a tudományos kutatás kezdetéről szeretnénk tájékozódni, akkor is nagyon nehéz azt a határvonalat meghúzni, ahol a kincskereső vagy természetjáró tevékenység a tudományos vizsgálódástól elhatárolható. Talán a leghelyesebb úton akkor járunk, ha azokat az írott emlékeket keressük, amelyek barlangokkal foglalkoznak.
A késői középkor irodalmában megmaradt emlékek főleg a barlangokban talált „sárkánycsontok” leírására szorítkoztak, és csak a barokk idő természettudománya kezd a barlangokkal és kutatásukkal behatóbban foglalkozni.
A hajdani „szakirodalom” egyik páratlanul érdekes, de ma már távolról sem tudományosnak mondható példája Jayques Gaffarel 1654-ben megjelent és sajnos csak részleteiben megmaradt A föld alatti világ című könyve, amely magán viseli a barokk kornak azt a jellegzetességét, hogy nem annyira oktat, mint inkább bámulatba ejt. Már a könyv alcíme is a legmagasabb fokra csigázza az olvasó érdeklődését:
„A föld alatti világ, avagy történeti és bölcseleti leírása a föld összes legszebb és legritkább barlangjainak, üregeknek, lyukaknak, vermeknek és pincéknek, különböző állatok és ismeretlen néptörzsek rejtett és titokzatos menedékhelyeinek, szakadékoknak, mélységeknek, csodálatos hegyi szurdokoknak, híres mindenfajta bányáknak, föld alatti lakóhelyeknek, sírboltoknak, katakombáknak, sziklába vésett templomoknak, rendkívüli forrásoknak, sziklaereszeknek, ciszternáknak, víztartóknak és általában a világ leghíresebb üregeinek, valamint csodálatos tartalmuknak.”
Az egész műnek csak 5 lapja maradt meg, de Athanasius Kircher 1665-ben megjelent, barlangokkal foglálkozó munkájában több idézetet találunk, amelyekből megtudjuk, hogy Gaffarel a barlangokat öt csoportra osztotta: isteni, emberi, állati, természetes és mesterséges eredetűekre. A besorolás indokai azonban állandóan változnak, átfedik egymást, és sok ellentmondást tartalmaznak. Ezt a besorolást ma már megmosolyogjuk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy minden kritikának helytálló jó besorolás még ma is nagy gondot okoz barlangrendszerezőinknek, és sok támadási felületet nyújt.
Az első, hazai barlangra vonatkozó írott nyomot Werner György 1549-ben, Baselben megjelent könyvében találjuk, melyben egy Nógrád megyei Füleki-barlangot említ. Később Hain J, 1672-ben megjelent De draconibus Carpaticis et eorum cavernis című munkájában kárpáti sárkányokról és barlangjaikról ír.
Az első, mérnöki felszereléssel készült barlangtérképet Sartory Józsefnek köszönhetjük, aki 1794-ben az Aggteleki-barlang akkor ismert szakaszait felmérte. Ezt 1801-ben Raisz Keresztély, Gömör megye akkori „földmérője” kiegészítette, majd 1807-ben megjelent, német nyelvű ismertetésében a barlang keletkezését a „mélységi tüzek” kiégető és a felszíni vizek oldó hatásának tulajdonítja.
A mai értelemben vett barlangkutatás igazi fellendülése és az ezzel kapcsolatos kutatások tudományos irányba történő eltolódása a múlt század első felében kezdődött. Ezek a kutatások főleg gyakorlati, vízgazdálkodási célból indultak meg a klasszikus karsztvidéken, a ma Jugoszláviához tartozó Karszton. A kutatásokat az Adelsbergi-medence (a mai Postojna környéke) vízelvezetése érdekében folytatták. Jelentőségük abban nyilvánult meg, hogy tudományosan megalapozták nagy, vízzel időszakosan elárasztott területek lecsapolási lehetőségét. A kutatások egyre nagyobb szakaszokat tártak fel az akkor már régen ismert, de csak kis részben bejárt Adelsbergi-barlangban (ma Postojnska jama). Rendkívüli nehézségek árán követték a barlangban folyó patakot, és tártak fel eddig ismeretlen barlangszakaszokat. E kutatások révén lett ez a barlang - megelőzve a mi Aggteleki-barlangunkat - a világ akkor ismert leghosszabb barlangja. Alfred Schmidl 1854-ben megjelent könyvében foglalkozik ezekkel a kutatásokkal, és az Aggteleki-barlangot a „barlangok trónjafosztott királynőjé”-nek nevezi.
Hazánkban is ebben az időben kezdődik a tudományosan megalapozott barlangkutatás Vass Imre munkájával, aki 1825-ben az Aggteleki-barlang keleti, több kilométer hosszú folytatását felfedezte, az akkor megismert egész barlangot feltérképezte, és 1831-ben magyar és német nyelven megjelent könyvében részletesen leírta.
A mai tudományos barlangtan, a szpeleológia megalapítójának a francia Alfred Martelt kell tekintenünk, aki kutatásait 1885-ben kezdte. Ő volt az első, aki a barlangkutatással rendszeresen foglalkozott, és aki a tévedések és feltevések káoszából egy tudományágat alapított, amelynek életét szentelte. Fél évszázadon át több mint másfél ezer barlangot kutatott Portugáliától Norvégiáig, a Kaukázustól a Sziklás-hegységig. Tapasztalatait, kutatási eredményeit több mint húsz könyvben foglalta össze.
Nálunk 1891-ben Miskolcon, egy ház alapozásakor talált kőben Herman Ottó a jégkori ősember eszközét ismerte fel. Ez nagy lendületet adott a barlangkutatásnak, helyesebben a barlangban való kutatásoknak, amelyeket évtizedeken át Kadić Ottokár végzett és irányított. E kutatások elsősorban ősrégészeti és őslénytani, majd Dudich Endre kezdeményezésére biológiai vonatkozásúak is voltak. Az egyre fokozódó érdeklődés hatására 1926-ban megalakult a Magyar Barlangkutató Társulat. Az említett, kifejezetten tudományos célú barlangkutatások lassan polgárjogot nyertek az érdekelt tudományos intézményekben, a Földtani Intézetben, az egyetemek illetékes tanszékein, a Nemzeti Múzeumban.
A szervezett feltáró barlangkutatás, tehát új barlangok, barlangszakaszok felfedezésére irányuló kutatás 1921-ben indult meg, amikor a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület keretében alakult barlangkutató osztály fiatal, a hegy- és sziklamászásban gyakorlott tagjai felfedezték az Aggteleki-barlang keleti folytatását, ami később a mesterséges jósvafői bejárat létesítéséhez vezetett. Első ízben sikerült az addig bejárhatatlannak tartott vecsembükki aknabarlangok (zsombolyok) százméteres mélységeibe ereszkedniük; felfedezték a Szemlőhegyi- és a Ferenchegyi-aragonitbarlangokat, és bebizonyították, hogy a csehszlovák területen nyíló Domica- és az Aggteleki-barlang egyetlen összefüggő, hatalmas barlangrendszer.
A második világháború ugyan teljesen lefékezte ezeket a nagy lendülettel indult kutatásokat, de felismerték, hogy bizonyos mértékben háború idején is hasznos lehet a barlangkutatók munkája, mert a Várbarlang és más barlangok is kitűnő légoltalmi óvóhelyeknek bizonyultak, amelyekben kórházakat is létesítettek. Közvetlenül a háború után néhány évig szünetelt a kutatás, az ötvenes évek elején megindult újjáépítéssel kapcsolatos vízellátási gondok azonban újra a barlangkutatók felé irányították a hivatalos körök figyelmét. Az eredményes karsztvízkutatás nemzetközi elismerést vívott ki. A barlangkutatók egyedülálló eredményeinek köszönhetjük, hogy a feltáró barlangkutatás - amely régebben semmiféle támogatást nem kapott - egyre nagyobb megértésre talált. Ez tette lehetővé az ötvenes években több nagy barlang, köztük a Béke-barlang, a Vass Imre-barlang, a Kossuth-barlang feltárását. A barlangkutatás vízügyi vonatkozásai miatt sikerült 1955-ben a Magyar Hidrológiai Társaság keretében az időközben megszűnt Magyar Barlangkutató Társulat utódjaként a Központi Karszthidrológiai és Barlangkutató Bizottságot megalakítani, amely 1958-ban a Nehézipari Minisztérium védnöksége alatt önálló egyesületté, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulattá fejlődött.
A világszerte egyre fokozódó érdeklődés hatására 1965-ben megalakult a Nemzetközi Barlangtani Unió (Union Internationale de Speleologie), amelynek a magyar társulat is tevékeny, minden nemzetközi megmozdulásban részt vevő tagja.
Barlangoknak nevezzük a szilárd földkéreg kőzeteiben természetes úton keletkezett olyan üregeket, amelyek az ember számára, ha kúszva is, de bejárhatók.
Jóformán minden kőzetben keletkezhetnek barlangok. Mélységbeli, ún. magmatikus vagy vulkanikus kőzetekben, általában a kőzet megszilárdulásával egyidejűleg, viszonylag kis méretű barlangok keletkeznek.
A leghatalmasabb méretű barlangok olyan nagy kiterjedésű kőzettömegekben alakulnak ki, amelyeket a csapadékvíz málladék nélkül képes oldani. A legelterjedtebb ilyen kőzet a mészkő. Ez a kőzet évmilliók előtti tengerek mésziszapjából, a tengerben élt apró, mészvázú állatok, korallok és egyéb élőlények tömegéből rakódott le, és több száz, sőt több ezer méter vastag rétegben borítja Földünk számos helyét.
Az egyik ilyen, talán legalaposabban átkutatott és legnagyobb kiterjedésű terület az a hegység, amely nagyjából az Adriai-tenger mentén Jugoszlávián, Albánián, Bulgárián át egészen Görögországig terjed. A Dinári-Alpoknak ezt a részét Karszt-hegységnek nevezik. Innen kapta a karszt, a karsztosodás - mint morfológiai műszó - is nevét, amivel barlangokkal kapcsolatban egyre gyakrabban találkozunk.
Az említett terület legjellemzőbb sajátossága, hogy patakjai és folyói többnyire az ismeretlen, föld alatti mederben teszik meg útjuk jelentős részét, ott végzik barlangképző munkájukat. A csapadékvíz e föld alatti munkájával összefüggő jelenségeket karsztjelenségeknek nevezik. Ezek közül a legfontosabbak:
1. A hegyek, fennsíkok tetején található, kerek vagy elliptikus, tál vagy tölcsér alakú mélyedések: a dolinák vagy töbrök. Átmérőjük néhány métertől több kilométerig terjedhet (az utóbbi esetben többnyire egymásba érő, „összeharapózott” dolinákról van szó.)
2. A csapadékvíz rövid felszíni folyás után víznyelőkön át eltűnik, majd a hegység lábánál hatalmas karsztforrás alakjában újra megjelenik.
3. A hegyoldalakban egyszerű barlangok nyílnak, amelyeken át a hegy belsejébe juthatunk.
4. A fennsíkok tetejéről függőleges, lejjebb egyre táguló aknabarlangok, zsombolyok vezetnek a mélybe. Mélységük még az ezer métert is elérheti.
5. A felszín mészkőszikláin egymással párhuzamos oldási nyomok, barázdák láthatók. Ezeket ördögszántásnak, karroknak nevezik.
6. A felszín gyakran, de nem mindig köves, sziklás, gyér növényzetű. Többnyire csak vékony humusztakaró fedi.
De nézzük csak meg, hogyan keletkeznek ezek az érdekes karsztjelenségek.
A felszínre hulló csapadék még a levegőben, majd a talajt borító humusztakaróból némi szén-dioxidot vesz fel, és gyengén szénsavassá válik. Beszivárog a mészkő - még a kőzet megszilárdulásakor vagy később, a hegymozgások idején keletkezett - repedéseibe, és közben a mészkő egy részét feloldja, majd kalcium-hidrokarbonát formájában továbbviszi. Egyre lejjebb szivárog, amíg valamilyen vízzáró vagy nehezebben oldódó rétegre nem akad, esetleg eléri azt a szintet, ahol a kőzet összes repedései, hasadékai már vízzel telítettek. Ez a karsztvízszint.
A felszínen berogyás jelzi, hogy alatta barlang van (karsztjelenség) (fotó : Kessler)
Innen a hegy széle, a lecsapoló völgy (a környék legmélyebb szintje: az erózióbázis) felé folyik, ahol azután karsztforrás formájában felszínre bukkan. A föld alatti útjának nagyobb részét karsztosodó kőzetben (mészkő, dolomit) megtevő vizet karsztvíznek nevezik.
A kőzetbe beszivárgott csapadékvíz először vegyi, oldó - korrodáló - hatásával tágítja a kőzetben levő réseket, hasadékokat. Ha ezek már annyira kitágultak, hogy a szállítandó víztömeg nagyobb sebességre tehet szert, akkor az oldó hatáshoz még hozzájárul, sőt túlsúlyba is kerülhet a fizikai, koptató hatás, az erózió.
Az évezredek folyamán egyenletesen bővülnek ezek a föld alatti vízjáratok, amelyekben a víz egyre sebesebben folyhat, és különösen akkor fokozhatja erőteljesen az üregbővítő hatást, ha a felszínről, tágabb víznyelőkön keresztül a mészkőnél keményebb, más kőzetdarabokat, többnyire kvarctörmeléket (kavicsot, homokot) is magával sodor.
A szélesebb, lassúbb folyású barlangszakaszokon a víz lerakja hordalékát, felduzzad, és így föld alatti tavak is keletkezhetnek.
Vannak a mészkőnek keményebb, nehezebben oldódó részei is. Itt a föld alatti patak éppen csak akkora medret alakíthat ki, hogy vize csak nagy nyomással, az üreget színültig kitöltve tud keresztülfolyni. Ezeket a szakaszokat, amelyek a barlangkutatók legnagyobb és legveszélyesebb akadályai, szifonoknak nevezik.
Nagy, föld alatti termek általában ott keletkeznek, ahol a hegytömegnek könnyebben támadható részei vannak, például azért, mert a kőzet szilárdságát két, egymással kereszteződő hasadék meggyöngítette, s a kőzet töredezettebbé vált. Ha a föld alatti meder itt olyan szélessé válik, hogy a fölötte levő boltozat támasztékai túlságosan messzire távolodnak ilyen nagy szélesség áthidalásához, akkor a mennyezet beomlik és a szilárdság törvényeinek jobban megfelelő alakú lesz. A víz a lehullott törmeléket vagy elszállítja, vagy megkerüli.
Ha ilyen helyeken a kőzet túlságosan töredezett vagy gyenge, akkor az is előfordulhat, hogy a nagy üregek mennyezete egyre tovább omlik, míg a barlang végül a felszínre kilyukad. Így keletkeznek a rendkívül mély, nálunk több száz méter mélységet is elérő aknabarlangok, a zsombolyok. A legtöbb esetben a lehullott kőtörmelék az eredeti vízszintes barlanghoz vezető nyílásokat elzárja, de sikerült már a törmelék eltakarításával ilyen beomlott, vízszintes barlangokba bejutni.
Vannak olyan esetek is, amikor a barlangtermek fokozatos beomlásai nyomán nem ilyen aknabarlangok keletkeznek, hanem csak tölcsérszerű mélyedések (beszakadásos töbrök) jelzik a mészkőfennsíkok tetején a mélyben lejátszódott folyamatokat.
A hegység vizeit lecsapoló patakok és folyók medrei gyorsabban mélyülnek, mint a föld alatti vízfolyásoké, hiszen víztömegük és hordalékuk lényegesen nagyobb. Ennek viszont az a következménye, hogy bár a mészkő hézagait kitöltő víz szintje, a karsztvízszint is lejjebb száll, a barlangi patakok még továbbra is eredeti, magasabb szintjükben folynak, mert ott már tágas medret, barlangot vájtak ki maguknak, amelyben kisebb súrlódási ellenállással kell megküzdeniük.
A kőzetben levő függőleges hasadékok mentén azonban a barlangi patak vizének egy része utat talál az alacsonyabb szintre - az új karsztvízszintre -, és ott folytatja útját az alacsonyabb völgytalpnál keletkező karsztforráshoz. Ez a folyamat egyre erősödik, végül már a régi barlangi patak vize teljesen elapad, és az egész vízmennyiség az alsó, egyre bővülő fiatal barlangjáratban folyik le. A régi patakhoz tartozó, sokszor már nagy barlangjárattá bővült forrás helyét a felszínről leguruló kőtörmelék az idők folyamán teljesen eltemeti.
A zsombolyok képződésének három jellegzetes szakasza
Az év bizonyos szakaszában - különösen nagy hóolvadások idején - azonban olyan hatalmas víztömegek zúdultak a felszínről a mészkőhegység belsejébe, amelyeket az alsó barlang még fejletlen járatai nem tudnak elvezetni. A víz felduzzad a felső, régi barlang szintjéig, és ebben folyik újra az eltorlaszolt barlangnyílásig. Az elzáró törmeléket ellenállhatatlan erővel elsöpri útjából, vagy új utat keres magának a szabadba.
A barlangban ilyenkor végigrohanó víz felkavarja a barlang talpán lerakódott agyagot, és az alsó szinten fakadó tiszta forrással ellentétben sárga, zavaros víztömeg ömlik az újra megnyílt régi forrásszájból. Ezeknek az időszakos kitöréseknek a nyomai természetesen megmaradnak, és jó útmutatóul szolgálnak a barlangkutatóknak.
A folyóvölgyek bevágódásával és a karsztvízszint fokozatos süllyedésével kapcsolatban egy barlangban több barlangemelet keletkezhet, különösen akkor, ha a völgyek mélyülése viszonylag gyors, és a barlangi patak nem tudja ezt egyidejűleg követni. Kitűnő, szinte egyedülálló példája az ilyen emeletes barlangnak az Aggteleki-barlang, ahol három barlangemelet alakult ki. A legfelsőben ma már egyáltalán nincs vízfolyás. Ez a legidősebb, cseppkőképződményei a legdúsabbak. Alatta kb. 11-13 méterrel alakult ki a középső szint. Ebben nem mindig találunk folyóvizet, de áradások alkalmával mindig hatalmas, zavaros víztömeg rohan rajta végig. Ez a barlang legismertebb, legjobban kutatott szakasza. Ez alatt, kb. 20-40 méter mélységben van a legfiatalabb, az alsó barlang (feltárásának leírását l. könyvünk 48-52. oldalán), amelyikben állandó a vízfolyás. Ez még alakulóban van, méretei lényegesen kisebbek, mint a felső barlangoké. Nagy esőzések, hóolvadás idején nem tudja az egész vízmennyiséget elvezetni, ezért ilyenkor a víz egy része a középső barlangon folyik végig, amelyet a föld alatti víznyelők kötnek össze az alsó barlanggal. Ott a cseppkőképződmények sem tudtak még kialakulni.
Nagy nevű földrajztudósunk, Cholnoky Jenő - aki a barlangok emeletes kialakulásának tanulmányozásával is foglalkozott, az alsó barlangot juvenilisnek, a középsőt maturusnak, a felső, legrégebbi barlangot szenilisnek* nevezte.
* juvenilis - ifjú, maturus - érett, szenilis - elöregedett (latin)
Az egyes barlangi emeleteken belül is lehet süllyedési szinteket megkülönböztetni. Például a középső szintet képviselő folyosó sziklafalaiban 1-3 méteres magasságban találjuk meg a barlangi patakmeder régebbi nyomait, a kvarckaviccsal fedett „teraszokat”.
Természetesen vannak olyan barlangok is, ahol még több emeletet találunk, mint az Aggteleki-barlangban, de ezek többnyire annyira elmosódottak, hogy csak nehezen lehet őket egymástól elkülöníteni. Az Aggteleki-barlangot mint az emeletes barlangok mintapéldáját említettük.
Az emeletes barlangrendszer vázlatos metszete
Előfordulhat, hogy a külső völgyek és a vizet vezető barlangok mélyülése egyidejűleg folyik. Ekkor nem keletkeznek emeletes barlangok, hanem ugyanazt a járatot mélyíti egyre jobban a föld alatti patak. Ritka, érdekes példája ennek a jugoszláviai Skocijani-barlang, amelyben a víz kb. 80 m mély medret, illetve járatot mélyített.
De nemcsak a folyóvölgyek bevágódásakor alakulhatnak különböző magasságokban barlangok, hanem egész mészkőhegységek süllyedése következtében is keletkezhetnek különböző magasságokban barlangok. Ha a hegység emelkedett, akkor a benne kialakult vízvezető barlang is sok száz méternyire a völgy szintje fölé került, kiszáradt és alkalmas búvóhelyévé vált a barlanglakó ősembernek. Az ilyen barlangok az ősrégészeti kutatás valóságas kincsesbányái.
Előfordulhat, hogy a hegység süllyedésével nagy mélységbe kerülnek kiterjedt barlangrendszerek. Ezek - a karsztvízszint alatt - természetesen teljesen megtelnek vízzel, és csak mesterséges aknákkal vagy fúrásokkal mutathatók ki. Ilyen nagy mélységbe süllyedt, vízzel megtelt barlangoknak a vízellátásért felelős szakemberek örülnek. Ha a bányászok ilyen mélybe süllyedt vízjáratok közelében dolgoznak, a betörő karsztvíz igen veszélyes ellenséggé válhat. Ezért olyan fontos - különösen hazánkban - a mélybe süllyedt karsztvízrendszerek kutatása és ismerete, amihez barlangkutatóink nagy segítséget nyújthatnak.
Ebben a rövid fejezetben csak a legfontosabb és leggyakoribb barlangképződési folyamatokat ismertettük.
A barlangok legcsodálatosabb díszei a cseppkövek, ezek a millió és millió parányi vízcseppből alakult tündéri, semmiféle föld feletti, megszokott jelenséggel össze nem hasonlítható természetformálta szobrok. Sehol sem érzékelhetjük az idő végtelenségét annyira, mint e különös alkotások láttán, amelyek a véletlen szeszélyének köszönhetik változatos formájukat.
A cseppkövek keletkezéséről nemrégen még azt tanították, hogy azért jönnek létre, mert a kőzeten átszivárgó mésztartalmú víz a barlang mennyezetén egészben vagy részben elpárolog, és ezért mésztartalma lerakódik.
A barlangkutatók azonban bebizonyították, hogy a barlangokban olyan magas a levegő páratartalma, hogy párolgásról ott gyakorlatilag szó sem lehet.
A cseppkőképződés oka tehát nem ilyen egyszerű. Azt tudjuk, hogy a vízben levő szénsav annál több, minél nagyobb nyomás alatt áll a víz. Ha egy szódásüvegben csökkentjük a nyomást, mindjárt elszáll a vízből a szén-dioxid. A víz szénsavtartalmától függ a benne oldható mész mennyisége. Ha a mésztartalmú vízben nyomáscsökkenés következik be, akkor csak kevesebb meszet tud oldva tartani, tehát a fölös mennyiség ki fog válni.
Ez történik a cseppkőképződésnél is. Mint már említettük, a csapadék a külső levegőből, de főleg a humusztakaróból szén-dioxidot vesz fel. Amikor a kőzeten átszivárgott vízcsepp a barlang mennyezetén megjelenik, akkor az eredeti nyomás alól felszabadul, sőt a csepp külső felületén húzófeszültség lép fel. A víz szénsavtartalma tehát elsősorban itt, a külső felületen fog csökkenni, fölös mésztartalma itt fog lerakódni.
A cseppkő képződésének első állomása mindig egy ilyen parányi, gyűrű alakú mészréteg, amelynek aljára újabb és újabb réteg rakódik. Így keletkeznek a vékony, belül üreges, áttetsző szalmacseppkövek vagy kalcitcsövek. Ha a vízutánpótlás valamilyen oknál fogva már nem a cső belsejében történik, hanem a vékony cső külsején csorog le a mennyezetről, akkor a cső hosszának eddig aránylag gyors növekedése csökken, és a mész ezután a cső külső oldalán rakódik le, a cső egyre vastagodik. A vízcsepp mészkiválása a barlang boltozatán a legerősebb, a barlang levegőjében való megjelenéskor, ezért a legtöbb mész a cseppkő felső részén fog leginkább lerakódni, lefelé egyre csökken a lerakódás, ezért a függő cseppkő, a sztalaktit alul vékonyabb, hegyes lesz.
A cseppkőképződés folyamatát természetesen számos tényező befolyásolja, főleg a különböző csapadékviszonyokkal összefüggő gyorsabb vagy lassúbb szivárgás, a szénsavtartalomnak a humusztakarótól függő változása, a hőmérséklet-változás, a barlangban uralkodó légáramlási viszonyok stb. Mindezen tényezők változatos összefonódása idézi elő a cseppkő növekedésében és formájában jelentkező változatosságot. A néha páratlanul szép színeződést a mészkőben levő fémeknek, vas-oxidoknak köszönhetjük.
A cseppkőképződés különböző szakaszai
A függő cseppkövek belsejében többnyire megtaláljuk azt a parányi csatornát, amelyen az első vízcseppek keresztülhaladtak. Ekörül - a fák évgyűrűihez hasonlóan az idők folyamán különböző gyorsasággal kivált és színükben is némileg eltérő mészkőrétegek rakódtak le. Ezek okainak megfejtése az elmúlt évezredek klímaviszonyainak változására is érdekes választ adhatna.
A függő cseppkő végéről lehullott vízcsepp a még megmaradt mészmennyiséget a barlang talpán rakja le. A csepp estében ugyanis további szénsavmennyiségtől szabadul meg, s a leesés pillanatában kisebb cseppekké fröccsen szét. Ezek mindegyikének felületén megint keletkeznek húzófeszültségek, miáltal újabb szénsav- és egyidejűleg mészmennyiség szabadul fel. Az alulról felfelé növekvő álló cseppkövekben, a sztalagmitokban ezért nem találjuk meg a sztalaktitokra jellemző csövecskét.
Meszes vízcseppekből keletkeznek a függő cseppkövek (sztalaktitok) (fotó : Kessler)
Az álló cseppkövek formája rendkívül változatos, tetejük sohasem hegyes, hanem lapos, inkább bunkószerű. Néha tetemes nagyságot és tömeget érnek el. Ha nem szilárd talajon, hanem agyagon épülnek fel, akkor előfordulhat, hogy elferdülnek vagy felborulnak, és ilyenkor újabb álló cseppkövek keletkeznek rajtuk. Ilyen képződményeken néha az elmozdulás, felborulás minden fázisát követhetjük. Ha az álló és a függő cseppkő összeér, akkor cseppkőoszlop keletkezik.
Kifejlődött függő cseppkövek (fotó: Kessler)
Az Aggteleki-barlangban láthatunk olyan hajdani cseppkőoszlopot, amely alól a patak az idők folyamán az alapot elmosta, és az eredetileg oszlopcseppkő azóta szabadon függő sztalaktitnak látszik.
A barlangok falait néha - de mindig csak a domború felületeket - igen szép kérgezések vonják be. Ugyancsak rendkívül szépek a barlangi patakokat néhol felduzzasztó természetes mésztufagátak, a tetaráták. Ilyeneket egyébként a föld felszínén is láthatunk, például a híres Yellowstone-parkban vagy a törökországi Pamukkale környékén. Ezeket a képződményeket is - a cseppkövekhez hasonlóan - a víz felületén keletkező mészkőkiválás hozza létre.
A domború lejtőn lefolyó viz a meredekebbé váló szakaszon gyorsabban folyik, mint a lankásabb részen. A vízszálakban húzás keletkezik, a térfogategységnyi víz felülete megnő, és ez megkönnyíti a szén-dioxid-molekulák eltávozását. Az ilyen helyen kicsapódik a mészkő. Az így keletkezett kis párkány megint csak fokozza a lejtők szögkülönbségét, és még fokozottabb mészkiválást okoz. A párkány végül egészen előre fog állni, s2inte áthajlik, és a víz szabad függönyként esik alá.
Hány éves lehet a cseppkő? Ezt a kérdést gyakran lehet hallani az idegenforgalom számára megnyitott barlangok látogatóitól. A barlangvezető ilyenkor gyorsan kivág valamilyen csodálatot keltő nagy számot, vagy diplomatikusan kitér a válaszadás elől, de még szakember is nehezen tudna e kérdésre általánosságban megfelelő választ adni. Kétségtelen, hogy a földtani jelenségek, folyamatok korát és időtartamát csak viszonylagosan tudjuk megbecsülni. Azt meg tudjuk állapítani, hogy melyik korszak vagy jelenség a fiatalabb, melyik a régebbi, de szakemberek ilyen nagy távlatokban évekkel nem számolnak reális alapok nélkül.
A cseppkőképződés esetében valamivel biztatóbb a helyzet. Némi lehetőségünk van arra, hogy a képződés idejét, legalább megközelítőleg, években is megállapítsuk. A legújabb megfigyelések szerint ugyanis a cseppkövek kora távolról sem lehet olyan magas, mint az a köztudatban általában elterjedt.
Különbséget kell tennünk a között, hogy a cseppkő növekedésének időtartamát akarjuk-e megállapítani, vagy magának a képződménynek a korát. A kettő nem mindig azonos. Előfordulhat ugyanis, hogy a cseppkő szép szabályosan, egyenletesen növekszik, majd valamilyen oknál fogva elzáródik a felette levő kőzetnek az a hajszálrepedése, amelyen a cseppkövet tápláló víz szivárgott.
Álló cseppkő (sztalagnit) metszetében láthatók a klímaingadozástól függő fejlődési szakaszok (fotó: Kessler)
A cseppkő növekedési folyamata meglehetősen egyenlőtlen, mert számos tényezőtől függ. Ezek a tényezők, főleg a csapadékosság, a beszivárgási viszonyok, a hőmérséklet-változások azonban hosszabb időszakon belül eléggé szakaszosan megismétlődnek. Ezek a változások, illetve megismétlődések a cseppkövek keresztmetszetében a fák évgyűrűihez hasonlóan kimutathatók, de értelmezésükön még vitatkoznak a szakemberek.
Adódhatnak olyan szerencsés esetek is, amelyek elősegítik valamelyik cseppkő korának megállapítását. Ilyen szerencsés véletlen adódott az Aggteleki-barlangban folyó régészeti kutatások közben. Az ásatás céljaira előkészített területen egy 170 m magas, álló cseppkő volt, amit óvatosan eltávolítottak. Legnagyobb meglepetésre közvetlenül a cseppkő talpa alatt egy jellegzetes díszítésű, ún. „bükki kultúrájú” cseréptöredéket találtak, amelynek korát a régészek kb. ötezer évre becsülik. Tehát a rajta alakult cseppkő sem lehet ennél öregebb. Ez - egyenletes fejlődést feltételezve - megfelel átlagosan évi 0,34 mm növekedésnek.
A cseppkövek növekedésére vonatkozó kísérleteket végeztek laboratóriumokban is. A Grotta C. Doria-barlangban (Olaszország) 1956-1958 között egy álló cseppkőnél átlagos évi 0,23 mm növekedést állapítottak meg.
Mésztufagátak (tetaráták) (fotó: Kessler)
A hajdan alulról feltörő hévíz útját jelző cső metszete, körülötte aragonit (fotó: Kessler)
Nagy lehetőségek rejlenek az ún. radiokarbon-eljárás segítségével megindított vizsgálatokban, amelyeknél a cseppkő keletkezése közben a külső levegőből a szén-dioxiddal beépült radioaktív szénatomok korát meg tudjuk állapítani. Az eddigi vizsgálatok alapján a különböző cseppköveken mért értékek szerint az álló cseppkövek növekedési üteme között tízszeres eltérés is kimutatható.
Viszonylag gyorsabb növekedést figyeltek meg a barlangok mennyezetén keletkező szalmacseppköveken, kalcitcsöveken, amelyek növekedése az évi 2 mm-t is elérheti.
Most nem a barlangokban történő ősrégészeti, őslénytani vagy más irányú tudományos kutatást kívánjuk ismertetni, hiszen ez magában is több kötetnyi anyagot ölelne fel, hanem csak azokról a legfontosabb felszerelésekről, módszerekről lesz szó, amelyeket a barlangok bejárásakor, esetleg még ismeretlen barlangok vagy barlangszakaszok feltárásakor alkalmaznak.
A leglényegesebb előfeltétel a jó fizikai erőnlét és a megfelelő, nem nagyon testes alkat. Különösen a nehezen járható barlangok kutatásában nagy előny, ha előzetesen a hegymászásban, sziklamászásban kellő jártasságot szereztünk, megtanultuk és megszoktuk a négykézlábon való kapaszkodást, a kötélbiztosítást, és nem félünk a mélységtől. Nagyon fontos, hogy mind a külszíni edzéseket, gyakorlatokat, mind a barlangjárásokat egymáshoz szokott együttes végezze. Jó, ha nehéz helyzetben tudjuk, kire bízhatjuk magunkat.
Az utóbbi évtizedekben végzett barlangkutatásokon, barlangfeltárásokon szerzett tapasztalatok alapján kialakult egy olyan, nemzetközi síkon is elfogadott barlangkutatói „tízparancsolat", amely a gyakorlatban igen jól bevált, és ezért röviden ismertetjük.
1.
Barlangba sohase menjünk egyedül.
2.
Minden barlangjárás előtt közöljük indulásunk helyén, hogy hova megyünk,
és előreláthatóan mikor térünk vissza.
3. A
biztonság előbbre való, mint a kutatási eredmény.
4. Csak
olyan barlangjárásra vállalkozzunk, amihez a szükséges felszerelés,
elsősorban a megfelelő és megbízható világítási eszközök
rendelkezésre állnak.
5.
Amint egyes résztvevőknél a fizikai teljesítőképesség határának
elérését észleljük, azonnal tartsunk pihenőt, esetleg forduljunk vissza.
6.
Minden barlangjárásnál ügyeljünk arra, hogy a tudományos szempontból fontos
feltárások, leletek eredeti állapotukban maradjanak, a barlang természetes
állapotát ne bolygassuk meg fölöslegesen.
7. A
barlangokban éppen úgy ügyeljünk a tisztaságra és a rendre, mint a lakásunkban.
Ne firkáljuk össze a falakat, nevünk megörökítésére más lehetőségek is vannak.
Ételmaradékokat ne dobáljunk el.
8.
Értelmetlenek olyan barlangjárások, amelyekről nem készülnek írásbeli,
dokumentált jelentések. Még a tudományosan nem képzett barlangjárók is
végezhetnek szakmai célokra fontos megfigyeléseket, méréseket.
9.
Olyan nagyobb létszámú, hosszabb ideig tartó barlangkutatás megszervezésénél,
amelyhez költséges felszerelés és más anyag is szükséges, gondoskodni kell lehetőleg
több tudományágat képviselő szakemberek részvételéről, hogy az
expedíció várható eredménye arányban legyen az anyagi és személyi
ráfordítással.
10.
Bizonyos szakirányú kutatások esetében arra is törekedni kell, hogy a kutatási
eredmények sokirányú értékelése lehetővé váljon.
Minden barlangjárás, barlangkutatás előtt természetesen be kell szerezni az érdekelt ingatlantulajdonos és az illetékes hatóság - Magyarországon az Országos Környezet- és Természtetvédelmi Hivatal - engedélyét.
Térjünk rá a szükséges felszerelésre, amire itt csak általános irányelveket adhatunk, többnyire minden barlang különös sajátosságaihoz kell alkalmazkodnunk.
Ruházat. Figyelembe kell vennünk a hazai barlangok átlagos, 10-12 °C-os hőmérsékletét, és alsó ruházatunkat ennek megfelelően kell összeállítanunk. Védőruhának vitorlavászonból készült, egybeszabott overall felel meg rejtett gombolással, zsebek nélkül. A kézi holmit inkább kis, vállszíjas tarisznyában vigyük. Lábbelinek erős hegymászóbakancsot, vizes barlangokban gumicsizmát használjunk. A könnyű sziklamászócipők vagy félcipők nem válnak be a barlangokban.
Fejünket a bányászatban is használatos bőr- vagy műanyag sisakkal védjük. Ha elkerülhetetlen, hogy mélyebb vízen is átgázoljunk, akkor külön zacskóban száraz alsó tartalék ruhát is vigyünk.
Világítási eszközök. A barlangkutató felszerelésének legfontosabb tárgya a megbízható világítási eszköz. Ennek hiánya miatt már több barlangjárás, barlangkutatás végződött tragikusan. Alapvető követelmény, hogy a rendszeresen használt fényforráson kívül még legalább egy tartalékunk is legyen. Eddigi tapasztalataink szerint legjobban beváltak a bányászatban régebben használt acetilén- (karbid-) bányászlámpák. Robusztus kivitelük ellenállóvá teszi az elkerülhetetlen koccanásokkal, ütésekkel szemben, és magas fényerejük jól megvilágítja a bejárandó terepet. A lámpa karbidtartályában kb. 25 dkg karbidot helyezhetünk el, ami mintegy 6 órás világításra elegendő. A cserélhető égőkön számok vannak, ezek jelzik, hogy hány liter acetiléngázt fogyaszt egy óra alatt. Általában a 14. számú égőt használják.
Tartaléknak megfelelnek a szokásos elemes zseblámpák, de természetesen tartalék égőkkel és elemekkel. Ezenkívül vigyünk végszükség esetére néhány szál gyertyát és vízmentes csomagolásban gyufát is magunkkal.
Kötélhágcsókon való mászásoknál jó szolgálatot tesz a sisakra szerelt villany- vagy acetiléngáz-égő.
Fáklyákat ma már nem használnak.
Kötél és kötéllétra. Veszélyesebb barlangszakaszok bejárásakor elkerülhetetlen a kötélbiztosítás. A kötél ilyenkor arra szolgál, hogy a meredek sziklákon mászót biztonságos helyen tartózkodó társa az esetleges lezuhanástól megóvja. De függőleges vagy áthajló sziklafalon magán a kötélen ereszkednek le. E célra újabban különleges ereszkedő-, illetve mászókapcsokat készítettek. Olyan kapcsok is vannak már, amelyek segítségével egy szál kötélen könnyen fel is mászhatunk. A kenderkötelet barlangban nem használják, sokkal jobban megfelelnek a műanyagból (nylon, perlon) készített, lehetőleg fonott vagy kötszövött (nem sodrott!) kötelek, amelyeknek hossza 30-40 m, vastagságuk 10-14 mm.
Nagyobb mélységek leküzdéséhez, de főleg a visszajutás könnyítésére összekapcsolt kötéllétrákat használnak. Segítségükkel több száz méteres mélységek leküzdése és a visszajutás is lehetővé válik. A barlangkutatás hőskorában nagy teljesítmény volt ilyen, drótkötélből és vasfokokból összeállított létrák szállítása, hiszen a 10 m-es létra tömege meghaladta a tíz kilót! A korszerű, könnyűfémből készített létrák súlya ennek csak tizedrésze. Kötéllétrán is csak kötélbiztosítással szabad mászni.
Különleges felszerelések. A barlang jellegétől függően az említetteken kívül gyakran még egészen különleges felszerelésekre is szükség lehet. Különösen akkor, ha a barlangban nagyobb vízfolyással találkozunk, vagy szifonok akadályozzák a továbbjutást. Ha a vízfolyás nem mélyebb másfél méternél, olyan mellig érő gumiruhával is boldogulhatunk, amilyent a csatornatisztítók használnak. Ha a víz ennél mélyebb, gumicsónakra vagy egyéb vízi alkalmatosságra is szükség van. Jobb híján gépkocsibelsőből is összeállíthatunk megfelelő közlekedési eszközt. A barlangkutatók legveszélyesebb „ellenfelei" a szifonok. Régebben ezeket - persze csak bizonyos hosszúságban - minden segédeszköz nélkül győzték le, csak megfelelő tüdő kellett hozzá. Ma már könnyűbúvár felszerelést használnak, amiről könyvünk második részében még részletesebben szó lesz.
Gyakran igen szűk barlangszakaszokon kell átkúszni, ahol a szokásos - hátizsákokban elhelyezett - felszerelés szállítása nehézséget okozhat, a hátizsákok külső zsebei beakadnak, leszakadhatnak. Ezért sokkal célszerűbbek a hengeres, kb. 40 cm átmérőjű és 1 m hosszú vontatózsákok, amiket kötélen magunk után vonszolhatunk ilyen szűk szakaszokban is. Ami a kutatás, helyesebben az új barlangok, barlangszakaszok feltárásának, felfedezésének módszereit illeti, annak olyan nagy szakirodalma van, hogy arra itt fölösleges kitérnünk, csak utalásokra szorítkozhatunk.
Régebben elég volt, ha a helybelieknél érdeklődtek, hogy hol van olyan barlang, amelybe még nem mertek vagy nem tudtak bemenni. Ebbe azután megfelelő felszerelés, hozzáértés és gyakorlat segítségével behatoltak a kutatók.
Ma már - legalábbis nálunk - nincs olyan barlangnyílás, amelybe a bemenetel felszerelés és gyakorlat kérdése lenne. Manapság csak nagy munkával, bontással lehet eddig ismeretlen barlangokba bejutni. Azt, hogy hol lehetnek ilyen rejtett barlangok, csak kellő földtani és hidrológiai vizsgálatok alapján lehet megállapítani.
A földtani vizsgálatoknak a kérdéses terület hegyszerkezeti és kőzettani jellegzetességeit kell kideríteni, a hidrológiai vizsgálatoknak - hosszú ideig végzett mérések alapján - arra kell választ adni, hogy hogyan változik a szóba jöhető karsztforrások vízhozama, kémiai összetétele, hőmérséklete a különböző csapadékviszonyok mellett. Az adatok értékelése alapján a tapasztalt kutató nagy valószínűséggel választ adhat arra, hogy a forrás mögött nagyméretű, ember számára járható barlang vagy csak szűk hasadékrendszer szállítja a vizet. Ez dönti el, hogy a forrásnál vagy a víznyelőnél végzendő bontási munkálatok költsége arányban áll-e a várható eredménnyel.
Csónakon a föld alatti vízfolyás nyomában (fotó: Kessler)
A barlangkutatás jelentősége
A barlangoknak és a barlangkutatásnak számos, a népgazdaságot közvetlenül érintő gyakorlati és több szakágazatot érintő tudományos jelentősége van. Nagyon nehéz a kettőt egymástól elválasztani, valamilyen határvonalat húzni, mert végső fokon mindig találkoznak valahol a gyakorlati és a tudományos szempontok.
Bár a gyakorlati vonatkozásokkal kezdjük, de ez nem akar valamiféle rangsorolást jelezni. Azért kezdjük ezzel, mert az embert mindig a gyakorlati szempontok vonzották először a barlangokba. Gondoljunk csak a búvóhelyet kereső ősemberre, majd a kincskeresőkre. De újabban is a barlangoknak népgazdasági érdekhez fűződő hasznosítása adott indítékot az érdekelt hivatalos köröknek a barlangok tudományos kutatásának támogatására.
Több barlangot ismerünk, amelyeknek kitöltése viszonylag magas ásványi tápanyagtartalmánál fogva trágyázásra alkalmas. Már a múlt század elején bányásztak ki Németországban néhány barlangból magas kalcium-foszfát-tartalmú anyagot trágyázási célokra. Ezt a szakirodalomban barlangi trágyának nevezték, de eredetét akkor még nem vizsgálták.
Az ausztriai mezőgazdaságot nyomasztóan sújtotta az első világháború után a rendkívül nagy műtrágya-, illetve foszfáthiány. Ez arra késztette az illetékes szerveket, hogy a barlangi foszfátlelőhelyek intézményes kutatását és kitermelését megszervezzék. Ennek érdekében 1918-ban törvényt hoztak (Höhlenphosphatgesetz), amelyben a tulajdonjogi és kitermelési kérdéseket is rendezték. A törvény kimondja, hogy a barlangokban talált mindennemű foszfátos kitöltés kitermelésének joga az államot illeti. Szabályozza a kitermelés, a kártérítés, a hatósági eljárás módozatait, és intézkedik az illetéktelen kibányászással kapcsolatos szankciókról is. Ez a törvény az első, amely a barlangok hasznosításával és bizonyos mértékben védelmével is foglalkozik.
A törvényt azután hozták, hogy a stájer Mixnitz melletti Drachen-Höhlében nagy kiterjedésű, tíz méter vastag foszforsavtartalmú kitöltést találtak. A részletes vizsgálatok alapján megállapították, hogy a viszonylag magas, átlagosan 18%-os foszforsavtartalom a jégkorszakban ott élt és elhullott emlősök, főleg barlangi medvék tetemeitől, majd az évezredek során ott felhalmozódott denevérguanóból származik.
Az említett barlangban 1920-ban kezdték meg a kitermelést. Keskeny vágányú vasutat fektettek, a kitermelt anyagot a barlangbejárattól a vasútállomásig épített kötélpályán szállították tovább. Az első három évben 24 000 tonna foszfátföldet bányásztak ki. A fejtéssel egyidejűleg végezték a jégkorszakbeli csontok tudományos vizsgálatát is, aminek eredményeit többkötetes monográfiában foglalták össze. A kitermelésben illetékes Mezőgazdasági és Erdészeti Minisztériumban ugyanis egy, a tudományos kérdésekkel is foglalkozó Állami Barlangbizottságot létesítettek, amely jelenleg is - más elnevezéssel - létezik, és a minisztérium keretében a mezőgazdaságot érintő barlangügyi kérdésekkel foglalkozik, szervezi, irányítja a tudományos kutatásokat.
Az Ausztriában megindult sikeres barlangi foszfátkutatások más országok figyelmét is felkeltették. Így hozzáfogtak az erdélyi Csoklovinán, az ottani Cholnoky-barlangban már régebben ismert, közel 30 000 tonna foszfátkitöltés kitermeléséhez. Nálunk a Budapest melletti Remete-hegy egyik, a harmincas években felfedezett barlangjában 4 m vastag denevérguanó-réteget találtak, amelynek foszforsavtartalma a 20%-ot is meghaladta. Ezt a környékbeli telektulajdonosok a második világháború alatt termelték ki. Ugyancsak vastag guanóréteg van a solymári Ördöglyuk-barlangban, de ennek kitermelése nehézségekbe ütközik.
Puskaporkészítés céljaira már a 18. század második felében termeltek ki salétromos barlangi kitöltéseket az észak-amerikai barlangokból, különösen a Kentucky állambeli Mammoth-barlangból.
A barlangok egyenletes hőmérsékletű, magas páratartalmú levegőjét hasznosították.a francia Cevenn-karszt lakói, akik az ottani barlangokat sajtérlelésre használták. Itt kezdték meg a világhírű rokfortsajt nagybani termelését. E kietlen karsztvidék lakói a barlangok célszerű hasznosításának következtében jómódú emberekké váltak és Franciaország exportjövedelmét is jelentősen fokozták.
Hasonlóan kedvező eredménnyel folytatják ma már nem csak Franciaországban, de sok más országban is a sampinyongomba barlangban való termelését.
A vízvezető barlangok vizének magas oldott oxigéntartalma és egyenletes, télen is megfelelő hőmérséklete alkalmassá teszi e barlangokat halgazdasági hasznosításra. Az egyik legnagyobb ilyen pisztrángkeltetőt rendezték be a jugoszláviai Ilidzse patakos barlangjában.
Barlangok és a velük kapcsolatos karsztjelenségek kutatásának, megismerésének rendkívül nagy hasznát vehetik a vízgazdálkodás különböző ágazatai az árvízvédelemtől egészen a vízellátásig.
A barlangok és általában a karsztvidékek vízgazdálkodási célból történő kutatása a múlt század elején indult meg a jugoszláviai Karszt területén, ahol nagy, lefolyástalan medencék, ún poljék vannak. Ezek vízelvezetése annyira szeszélyes, hogy néha sok ezer hektárnyi tavak keletkeznek, amelyek a karsztvidékek amúgy is nehéz mezőgazdasági megművelését teljesen lehetetlenné teszik; máskor pedig hosszú időre teljesen elapadnak a kis csermelyek.
Tatabánya vízellátását szolgáló karsztvízkutató vágat részlete (fotó: Kessler)
Az ilyen szeszélyes árvizeknek és aszályoknak kitett vakvölgyek egyik jellemző példája a Zirknitzi-medence. A múlt században 24 évről van feljegyzés, amikor nemcsak itt, hanem a többi poljében is olyan rendkívüli árvíz vonult végig, ami országos élelemhiányt és drágaságot okozott. E medencék csapadékvize föld alatti úton, vízvezető barlangokban folyik el. Ha a barlangok keresztmetszete természetes úton - beomlás vagy a besodrott törmelék, fák miatt - összeszűkül, akkor a vízelvezetésben olyan változás áll be, ami - különösen árvizek idején - katasztrofálissá válhat.
A múlt században megindult feltárási munkálatok idején részletes vízépítési terveket dolgoztak ki a vízelvezetést gátló barlangok szabályozására, amivel nemcsak az árvizek elvonulását tették lehetővé, hanem szükség esetén - aszályos időben a tavaszi csapadékvíz elvonulásának késleltetésével - a vízhiányon is segítettek. A Malograjska Jama kifolyásánál létesített duzzasztógát segítségével tekintélyes vízmennyiséget tudnak a barlangrendszerben tárolni, amit szükség esetén a Planinai-polje öntözésére fordíthatnak.
Hasonló, bár sokkal kisebb áradásokat okoz nálunk az Aggteleki-barlanghoz tartozó egyik víznyelő. Nagy záporok után vagy tavaszi hóolvadáskor előfordul, hogy a víznyelő szűk nyílása nem tudja a nagy víztömeget elég gyorsan befogadni, és megtörtént már, hogy napokig víz alatt állt az Aggtelek felé vezető autóút.
A barlangok ismerete és bizonyos szabályozási munkák révén nemcsak árvizek elvezetése válik lehetővé, de végszükség esetén szennyvizeket is el lehet nyeletni barlangokban. Hangsúlyozzuk, hogy végszükség esetén, és akkor is csak igen gondos elővizsgálatok, szigorú előírások mellett. A szennyvizek ugyanis könnyen megfertőzhetik a föld alatti karsztvízkészletet, amit esetleg ivóvíznek is használnak. A szennyvíz ezért - ha más megoldás nincsen - csak előzetes tisztítás után engedhető be a barlangokba. A tisztítás mértékének megállapítása és az ellenőrzés az illetékes közegészségügyi hatóságok feladata.
A vízvezető barlangok tulajdonképpen föld alatti vízrajzi rendszerek, a felszíni vízrajzi helyzet szerves kiegészítői. Amilyen fontos a föld felszínének vízrajzi kutatása és megismerése, annyira fontos - helyenként még fontosabb - a föld alatti vízfolyások ismerete, mert csak így hasznosíthatók maradéktalanul a barlangokban rejlő, a vízgazdálkodásban értékesíthető természeti adottságok.
Az előbbiekben néhány példával számoltunk be arról, hogy a barlangok hogyan hasznosíthatók mint természetes, a fölös felszíni vizeket elvezető csatornák. De hasznosíthatók a vízellátás területén mint víznyerő helyek is.
Az aktív barlangokból hatalmas karsztforrások alakjában kibuggyanó föld alatti vízfolyások már a múlt században több várost láttak el vízzel. Pécs vízművét például a Tettyén fakadó nagy karsztforrás látja el. Magas fakadási szintje miatt itt szivattyúzásra sincs szükség, ezért különösen gazdaságos.
A karsztforrásokból való vízellátás azonban régebben nem volt kielégítő, mert kellő barlangi és karszthidrológiai kutatások híján nem ismerték eléggé a föld alatti vízfolyások összefüggését, eredetét. Így előfordult, hogy azt a vizet, amit a forrásnál foglaltak és a vízellátásba bekapcsoltak, néhány kilométerrel följebb, a hegy belsejében, súlyos fertőzés érte. A víz hidrológiai kapcsolatban lehet egy zsombollyal, amibe hulladékot, állati tetemeket dobálnak. Ilyen bajokkal küszködött sokáig Trieszt, amíg a barlangkutatók ki nem derítették a városi vízművet ellátó karsztvíz kapcsolatát a szennyező gócpontokkal.
Diósgyőr vízellátására létesített vízkutató vágat a lillafüredi Anna-barlangban (fotó: Kessler)
Figyelembe kell venni, hogy a karsztvíz - ellentétben más felszín alatti vizekkel viszonylag tág hasadékokban folyik, ahol nincsen olyan természetes szűrési lehetőség, mint a homok- vagy kavicsrétegekből eredő víznél. Ezért fontosak a barlangtani elővizsgálatok, mert az anélkül hasznosított karsztvíz súlyos járványokat okozhat.
Újabban azonban mindenütt, ahol vízellátási célokra karsztvizet használnak, előzetesen alapos vizsgálatokat végeznek, amelyek elsősorban a vízgyűjtő terület megállapítására és az ottani esetleges szennyezési lehetőségek kutatására irányulnak. Ebben a munkában a barlangkutatók is közreműködnek. Többek között a Miskolc vízigényét kielégítő karsztforrások vízgyűjtő területét és a fertőzési lehetőségeket is barlangkutatók segítségével határozták meg.
Ha a vízvezető járatok ember számára hozzáférhetetlenek, akkor a víz föld alatti útját, illetve a víznyelő és a forrás hidrológiai összefüggését rendkívül erős színezőanyagokkal, konyhasóval vagy radioaktív izotópokkal végzett ún. nyomjelzési kísérletekkel mutatják ki. Ezek alapján jelölik ki a hasznosított forrás védőterületét.
Van a karsztvíznyerésnek egy másik, először nálunk alkalmazott és kifejlesztett lehetősége is: a mesterséges karsztvízfeltárás. Ezt olyan helyen alkalmazzák, ahol a karsztvíz nem ott bukkan felszínre, ahol a vízgazdálkodásnak szüksége lenne, ezért a hasznosítás érdekében hosszú, költséges vezetéket kellene építeni. Ilyenkor a hasznosítás helyén - ha ez karsztvidéken van - fúrásokkal vagy aknákkal kísérelik meg a mélyben levő vízvezető járatokat feltárni. Ehhez természetesen alapos előtanulmányok szükségesek, amelyek egyrészt a feltételezett vízvezető mélységének, másrészt helyének megállapítására irányulnak.
A hazai karsztvidékeken mélyített számos észlelő- és kutatófúrás alapján elég jól ismerjük már a karsztvízszintet, tehát néhány méteres pontossággal előre meg tudjuk állapítani, hogy milyen mélységben találjuk a karsztvizet. Nagyobb nehézséget okoz a fúrás vagy az akna helyének kijelölése. A karsztvíz nemcsak tág barlangjáratokban, hanem a mészkő számtalan vékony, a hegyképződéskor vagy utólagos hegymozgások közben keletkezett repedéseiben is áramlik. Ezért elég, ha egy ilyen általában nagy kiterjedésű repedésrendszer helyét ki tudjuk jelölni. Erre támpontot adnak a felszínen is megfigyelhető törésvonalak, a vetők.* Ha a kellő mélységre lemélyített aknával mégsem tudnak elég ilyen vízvezető hasadékot feltárni, akkor az akna aljából vízszintes vágatokkal igyekeznek minél több vizet nyerni. Ezt a munkát általában tíz-húsz méterrel a karsztvízszint alatt végzik, hogy a víz nagy nyomással hatolhasson a vízgyűjtő táróba. Ilyen mesterséges karsztvízfeltárással sikerült többek között az inotai hőerőmű és Tatabánya nagy vízigényét kielégíteni.
* vető = olyan törési sík, amely mentén két kőzettömb egymáshoz képest elmozdult
Újabban egyre nagyobb figyelmet szentelnek a vízenergetikusok annak a nagy energiahasznosítási lehetőségnek, ami némely barlangi vízfolyás több száz méteres szintkülönbségében rejlik. Így például Franciaországban az Eaux chaudes karsztforrásaihoz tartozó forrásjáratok szintkülönbségét hasznosító föld alatti vízerőművet építettek. Hasonló építmény van a Pireneusokban, ahol az ezer méternél is mélyebb Pierre-Saint-Martin-zsomboly alján folyó patakot egy a hegyoldalból kihajtott mesterséges tárolóval csapolták meg. Jugoszláviában most tervezik a Trebisnjica víznyelő és a dubrovniki Ombla-forrás közötti több mint 400 méteres szintkülönbség hasznosítását. Tirana vízellátását magasan fakadó karsztforrások oldják meg. Mielőtt a nagynyomású víz egy föld alatti erőműben a vízellátási hasznosításba belépne, az albán főváros elektromos áramszükségletét ellátó turbinákat hajtja meg.
Részlet a hajdani sziklakápolnából (Iván-barlang, Gellérthegy) (fotó: Kessler)
Idegenforgalmi látványosság
A köztudatban talán legjobban egyes látványos, a nagyközönség számára hozzáférhetővé tett barlangok idegenforgalommal kapcsolatos népgazdasági jelentősége él. A biztonságos, kényelmes utakkal járhatóvá tett és ízléses megoldású villanyvilágítással ellátott, jól megközelíthető barlangok olyan látványosságok, amelyek a bel- és külföldi látogatók olyan nagyfokú érdeklődését kelthetik fel, hogy az népgazdasági szempontból is jelentős lehet. Természetesen gondoskodni kell még a látogatók megfelelő ellátásáról, szállásáról, és meg kell szervezni a reklámot is.
Magyarországon sajnos még nem aknázzuk ki eléggé természet adta lehetőségeinket, bár így is közel évi egymillió látogatója van idegenforgalmi célra hasznosított barlangjainknak. Sajnálatos, hogy ezek közül csak kb. 10% a külföldi látogató. Külföldön, például Jugoszláviában és Ausztriában, a barlanglátogatók 40-70%-a külföldi.
Nemcsak a belépődíjakból eredő jövedelemre kell gondolni, hanem arra a közvetett haszonra is, amit a barlanggal kapcsolatos szállodák, éttermek, járművek igénybevétele hoz. A helybeli lakosságnak pedig az építkezésekkel és üzemeléssel nyújtott munkaalkalmak jelentenek hasznot. Az idegenforgalmat szolgáló barlangok a közeli települések életkörülményeit, közművesítését is javítják. Jó hazai példa erre Aggtelek és Jósvafő. Mindkét község a barlang 1935-ben megindult idegenforgalmi kiépítésekor jó autóutakhoz, rendszeres autóbuszjáratokhoz, vízvezetékhez, majd villanyvilágításhoz jutott.
Világhírű példa még a hajdani igénytelen Adelsberg község, amelyből a jól kiépített és reklámozott barlang révén a mai virágzó Postojna város fejlődött. Igaz, hogy nem elégedtek meg a természet adta szépséggel, hanem a természetvédelmi érdekek messzemenő szem előtt tartásával olyan módon építették ki a barlangot, hogy látványossága az egész világ turistáinak millióit csábítja oda évtizedek óta. A rejtett világítótestek sok ezer gyertyafény fényárjában tündöklő cseppkőképződmények között ügyesen vezetett kisvasút viszi a látogatókat ebbe a mesevilágba, ahol a műszaki létesítmények nem változtatták meg bántóan a természetes állapotot. Majdnem minden, Jugoszláviába utazó külföldi meghosszabbítja egy-két nappal tartózkodását a barlang kedvéért.
Az első idegenforgalmi barlang a Jama-Postojnska (volt Adelsbergi-barlang) (fotó: Kessler)
Franciaországban több mint száz látványos barlangot kapcsoltak be az idegenforgalomba. Perigord városának szinte egész lakossága a közelében feltárt barlangok idegenforgalmából él.
Barlangok idegenforgalmi kiépítésekor alapvető követelmény, hogy a bemutatandó barlangszakasz a gyakorlatlan látogató számára kényelmesen, veszély nélkül, utcai ruhában bejárható legyen. Ezért elkerülhetetlen, hogy több-kevesebb helyen a barlang eredeti állapotát megváltoztassák, hiszen a szakadékokat át kell hidalni, meredek részeken korlátokkal ellátott lépcsőket kell építeni, a rögös, sziklákkal borított helyeket ki kell egyengetni. Az ilyen munkákat nálunk és néhány más országban természetvédelmi előírások szabályozzák.
Biztonságos áthidalással teszik kényelmessé a barlang látogatását (fotó: Kessler)
A kiépítéskor nagyon kell ügyelni arra, hogy a barlang bejárása ne legyen fárasztó, mert ez elvonhatja a látogató figyelmét. Ezért lehetőleg kerülni kell a lépcsők építését, és ahol csak lehetséges, lejtőkkel kell a szintkülönbségeket megoldani.
Ha egy barlang látványos szakasza nagyon mélyen a felszín alatt van, akkor felvonókkal szállítják oda-vissza a látogatót. Erre szép példát láthatunk az olasz Castellanibarlangban, a francia Gouffre de Padirac és a csehszlovákiai Macocha-barlangban. Utóbbi két barlangnál még föld alatti csónakázás is fokozza az élményt. Csodás látványosságot nyújtanak a víz alatti lámpákkal megvilágított barlangtavak.
A „barlangi építéstechnika” mintapéldája a jugoszláviai Skocjani-barlangban épített, jól biztosított járda, amit a föld alatti vízfolyás fölött 70-80 m magasságban a függőleges, részben áthajló sziklafalban létesítettek.
Némely idegenforgalmi barlangban vendéglőt, alkalmi bélyegzőt használó postahivatalt üzemeltetnek. Olyan barlang is van - többek között a mi Aggteleki-barlangunk is -, ahol az e célra kiváló akusztikájuk miatt megfelelő termekben időnként nagy sikerű hangversenyeket rendeznek.
Az idegenforgalmi barlangok kiépítésének igen fontos követelménye a kényelmes járhatóság után a hatásos megvilágítás megtervezése. Igaz, hogy gyakran olyan véleményt is lehet hallani, hogy jobb az a világítás, amit a látogatóknak adott lámpák állandóan mozgó fénye nyújt. Ebben van némi igazság, különösen jégbarlangok esetében, ahol a mozgó fény mindig változó, káprázatos csillogásokat okoz a jégképződményekben. A világ legnagyobb jégbarlangjában, az ausztriai Eisriessenweltben ezért nincsen beszerelt villanyvilágítás, hanem a látogatók karbidlámpákat kapnak, és időnként a nagy termekben meggyújtott magnéziumszalagok nyújtanak felejthetetlen látványt.
Olyan barlangokban, ahol a beszerelt villanyvilágítás indokolt, feltétlenül kerülni kell a színes világítást, mert ez rontja, vásárivá teszi a színekben amúgy is gazdag cseppkőképződmények természetes hatását.
Nagyon fontos, hogy a világítótestek rejtve legyenek, és közvetlen fényük ne bántsa a látogató szemét. Ez különösen akkor jár nehézségekkel, ha a látogatókat visszafelé is ugyanazon az úton vezetik. Ezért lehetőleg körutakat kell tervezni.
Ibolyántúli sugarakat kibocsátó lámpákat akkor alkalmaznak, ha fényük a képződmények kristályaiban érdekes, lumineszkáló hatást vált ki, mint például nálunk a Pálvölgyi-barlangban.
A világítótestekhez vezető kábeleket és más szerelvényeket is lehetőleg rejtve kell fektetni, nehogy a természetes hatást lerontsák.
Meg kell jegyezni, hogy hosszabb ideig világító reflektorok közelében bizonyos növények számára életlehetőség adódik, és ott néha valóságos páfrányerdők alakulnak ki. Ez a föld alatti növényzet sok látogató számára bizonyára nagyon érdekes lehet, de rendszeres tisztogatással vagy megfelelő lámpatípusok alkalmazásával el kell kerülni ezeket a barlangi környezetbe nem illő jelenségeket.
Nemcsak a barlangok belsejében való közlekedést kell megoldani, hanem arról is gondoskodni kell, hogy a látogatók jól megközelíthessék a barlangbejáratot. Autóutakat vagy legalább jó sétautakat kell építeni. Külföldön vannak olyan látványos barlangok, amelyek bejáratáig nagy forgalmat lebonyolító autóutat műszaki, esetleg természetvédelmi okok miatt nem volt indokolt építeni. Ilyenkor kötélpályákat létesítettek, amelyekkel például az ausztriai Dachstein-barlanghoz vagy a Werfen feletti jégbarlanghoz lehet eljutni.
A tapasztalat azt bizonyítja, hogy viszonylag kis barlangoknak is lehet nagy látogatottságuk, ha jól megközelíthetők vagy forgalmas útvonalak mentén nyílnak. Jó példa erre az eger-lillafüredi autóút mellett nyíló István-barlang aránylag nagy forgalma. A miskolc-tapolcai kis Tavas-barlang forgalma akkora, sőt néha nagyobb, mint Európa legnagyobb cseppkőbarlangjáé, a főútvonaltól távolabb nyíló Aggteleki-barlangé.
A jó megközelíthetőség miatt lenne oly nagy jelentőségű a budapesti Szemlőhegyiaragonitbarlang és a Várbarlang mielőbbi idegenforgalmi kiépítése és megnyitása a hazai és külföldi érdeklődők számára.
Gyógyászat a barlangban
A barlangok és némely mesterséges föld alatti üreg, bánya gyógyhatását már évszázadokkal ezelőtt felismerték. Az első terápiás alkalmazásról ugyan nincsenek pontos adataink, de feltehetően az első föld alatti gyógyhelyek közé tartozik az erdélyi Torjaibüdösbarlang. Erről Fridvalszky János 1767-ben azt írja, hogy „ide sereglenek mindazok, akiket súlyos rühösség, fejfájás és szembetegség támadott meg”. Fichtel János nürnbergi geológus 1780-ban írja, hogy „a környékről összegyűlt köszvényesek itt húzódnak meg éjszakára”.
Híressé vált a múlt században, 1849-ben Monsummanonál (Firenze mellett) felfedezett Grotta Giusti. Ebben a közel 40 °C-os barlangban több híresség, Garibaldi, Verdi stb. mellett Kossuth Lajos is kezeltette magát emigrációja idején. Mednyánszky Sándorhoz 1871-ben írt levelében többek között ezt írja: „...nyolc napon át napi egy-egy órát töltöttem ebben a csodaszép grottában. De az én átkozott csúzom tökéletesen el lett seperve, mondom: elseperve a szó szoros értelmében”. Erről a barlangról az első tudományos szintű leírást Targioni Tozzetti közli 1854-ben. A korszerűen kiépített barlang és a vele kapcsolatos gyógyintézmény Olaszország egyik jelentős gyógy-idegenforgalmi helye.
A természetes és mesterséges üregek légzőszervi bántalmakra gyakorolt kedvező hatásának tudományos kutatása és rendszeres orvosi felügyelet alatti alkalmazása csak a legutóbbi évtizedekben indult meg. A különleges föld alatti klíma gyógyhatása ma már minden kétséget kizáróan bizonyított, de az egyes gyógytényezők hatásmechanizmusa szakmai körökben még vitatott kérdés.
A vestfáliai Ennepetalban levő Klutert-barlangot a második világháborúban légoltalmi óvóhelynek használták. Az oda menekült asztmások észrevették, hogy állapotuk több órás ott-tartózkodás után lényegesen javult, ezért a háború befejezése után is sok légzőszervi beteg kereste fel a barlangot. 1950 óta rendszeresen, orvosi felügyelet alatt kezelték a betegeket és ellenőrizték a kúra hatékonyságát, kutatták a gyógytényezőket.
Az ennepetali tapasztalatok adtak indítékot arra, hogy nálunk egy hasonló klimatikus adottságú barlangban, a Béke-barlangban 1959-ben megkezdjék a barlangterápiát, elsősorban az Észak-magyarországi Szénbánya Vállalat bányászainak gyógyítására. Már az első években kezelt több mint 2000 tüdőasztmás és idült hörghurutos betegnél az esetek 87%-ánál tartós vagy átmeneti javulást észleltek. Az itt elért kedvező eredmények alapján egészségügyi miniszteri rendelet keretében hivatalosan elismerték a barlangi gyógykezelést, a szpeleoterápiát, és szabályozták a barlangok gyógybarlanggá nyilvánításának feltételeit.
Meg kell jegyezni, hogy a tapolcai Tavas-barlangban már századunk elején gyógyítottak - orvosi ellenőrzés nélkül - szamárköhögéses gyermekeket, amiről a barlang falain elhelyezett emléktáblák tanúskodnak. Ennek, valamint a külföldi barlangterápiáról megjelent szakközleményeknek alapján kezdték meg a hatvanas években a barlang klímaviszonyainak tudományos vizsgálatát, ami végül is a tapolcai kórház alatti barlangszakasz gyógyászati célokra való kiépítéséhez és az ottani rendszeres gyógykezelésekhez vezetett. A több éve folyó gyógykezelések alatt szerzett kedvező tapasztalatok alapján a barlangot az Egészségügyi Minisztérium 1982-ben hivatalosan gyógybarlanggá nyilvánította.
Hasonló kezeléseket végeznek az Abaligeti-barlangban is, de e tevékenység szélesebb körű kifejlesztésének határt szab, hogy ezt a barlangot idegenforgalmi célokra is használják.
Külföldön - az említett barlangokon kívül - felhagyott bányákban is kezelnek légzőszervi betegeket. Különösen a Szovjetunió és Románia sóbányáiban értek el jó eredményeket. Azokban a bányákban, ahol a levegő hőmérséklete és páratartalma magas, és a levegőben némi radioaktivitás is van, (mint például a világhírű Bad-Gasteinben) ott mozgásszervi betegségeket gyógyítanak.
Felmerül a kérdés: miben rejlik a barlangok és némely bánya gyógyhatása? Melyek a gyógytényezők?
A kérdéssel behatóan foglalkozó orvosok véleménye szerint nem lehet szó egy gyógytényezőről, hanem számos fizikai, vegyi és biológiai tényező együttes hatásával kell számolni. Az eddigi kutatások alapján a barlangterápiánál a következő tényezők jöhetnek szóba.
A levegő nagyfokú tisztasága. Az allergének és a légutakat izgató „inhalációs ártalmak” hiánya mind a barlangok, mind az üzemen kívüli bányák mikroklímájának jellemző sajátossága. Míg a városok levegőjében lebegő részecskék, az ún. magok száma 1000 db/cm3-nél is több, a föld alatti üregekben néha 100-nál is kevesebb.
A levegő magas relatív páratartalma. Az aktív, vagyis vizet vezető barlangok relatív páratartalma többnyire eléri a 100 %-ot. Ilyen körülmények között a lebegő porszemcsék, virágpor, mikrobák és gombák a rájuk csapódó vízpára hatására leülepednek, másfelől a lebegő részecskék átmérőjét a rájuk csapódó pára megnöveli, és ezért a belélegzett levegőből már a légutak felső szakaszának nyálkahártyáján megtapadnak.
A párakondenzátum kedvező összetétele. Az eddigi vizsgálatok szerint a barlangi levegő párájának kondenzátumában, különösen karsztbarlangoknál viszonylag magas a kalciumtartalom, aminek belégzéskor gyulladáscsökkentő hatása van. A sóbányákban a levegő sótartalmának tulajdonítanak kedvező hatást.
A levegő állandó hőmérséklete. A föld alatti üregekben, nagyobb távolságban a bejárattól, néhány tizednyi C-fok eltéréssel állandó a levegő hőmérséklete, és általában megfelel a külső levegő évi átlaghőmérsékletének. Nálunk kb. 10 °C, de bányákban a mélységtől függően a 24 °C-ot is elérheti. Egészen kivételes geotermikus adottságok esetén 40 °C-os hőmérséklet is előfordul. Ilyen barlangok kedvező hatásúak a mozgásszervi betegek kezelésében.
A levegő magasabb szén-dioxid-tartalma. Az aktív barlangokban és néhány bányában észlelt magasabb (0,1-0,3 %) szén-dioxid-tartalom serkenti a légzőközpontot, növeli a tüdőszellőztetést.
A magas negatív ionizáció. A legújabban végzett mérések szerint némely barlangban rendkívül magas a külszínhez viszonyítva a levegő negatív ionizációja. A szabadban mért 400/cm3-rel* szemben a tapolcai kórház alatti gyógybarlangban 25 000/cm3-t mértek. Ennek nemcsak közvetlen kedvező biológiai hatása van, hanem feltehetően hozzájárul a pozitív töltésű szemcsékkel szennyezett levegő folyamatos öntisztulásához is.
* az 1 cm3 levegőben található negatív ionok darabszámának mutatója
Mindezeken kívül még számos más gyógytényező befolyásolja a gyógykezelés kedvező eredményeit. Ezeket régebben eléggé elszigetelten kutatták az érdekelt országokban, míg végül 1969-ben magyar kezdeményezésre 14 ország részvételével egy barlangterápiai szakbizottság alakult a Nemzetközi Barlangtani Unió keretében. Ebben a bizottságban együttműködnek a kérdéssel foglalkozó orvosok a különböző szakágazatokat képviselő barlangkutatókkal, és kétévenként más-más országban tartják meg összejöveteleiket, ahol megállapodnak az egységes kutatási módszerekben, és kicserélik tapasztalataikat. Utoljára 1982-ben hazánkban tartottak ilyen nemzetközi szakkonferenciát. A külföldi résztvevők nagy elismeréssel nyilatkoztak hazai eredményeinkről.
Nálunk már három barlangban, a Béke-barlangban, az Abaligeti-barlangban és a tapolcai Kórház-barlangban folynak rendszeres gyógykezelések, de ezzel távolról sem merítettük ki hazai természet adta lehetőségeinket. Különösen fővárosunkban kínálkoznak ilyen lehetőségek, amelyeket a gyógy-idegenforgalom érdekében mielőbb hasznosítani kellene.
Budapesten az Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet kórházának közvetlen közelében, a Malomtó mögött fedeztek fel búváraink néhány éve egy olyan barlangot, amelyben a vízföldtani adottságok alapján az említett gyógytényezők mindegyike feltételezhető, sőt némelyiket mérésekkel már meg is állapították. Az érdekelt szervek, mint az Egészségügyi Minisztérium, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, az ORFI kedvező hozzáállása alapján remélhetjük, hogy ezt a barlangot nemzetközi viszonylatban is nevezetes föld alatti gyógyhellyé építik ki.
Van Budapesten még egy másik, nagy reményekre jogosító lehetőség. Ez a Gellérthegy belsejében még a hatvanas években termálvízkutatás céljaira létesített 1 km hosszú táró. A táró eddig ismert klimatikus viszonyai majdnem azonosak a világhírű Bad-Gasteini gyógytáróban megállapítottakkal. Itt elsősorban mozgásszervi betegek gyógyítására lenne lehetőség. A táró közvetlen kapcsolata a Gellért Szállóval nem elhanyagolható tényező gyógy-idegenforgalmi törekvéseink megvalósításában.
A barlangok előbb vázolt gazdasági jelentőségén kívül nem kevéssé fontos és a gyakorlattal gyakran összefonódik tudományos jelentőségük. Talán legismertebb és a legtöbb ember számára legérdekesebb a barlangok ősvilági, elsősorban emberi maradványainak kutatása és tanulmányozása. Ez a „kutatás” azonban sajnos nem mindig tudományos célból, hanem gyűjtési szenvedélyből, néha anyagi érdekből is történt. Az ilyen leletek utáni érdeklődés csíráját már a több évszázada megjelent írásokban is felfedezhetjük. Ezekben egyik vagy másik barlangból előkerült „sárkánycsontok”-at említenek az akkori idők természetbúvárai.
A mai értelemben vett ősrégészeti célú barlangkutatás csak a 20. században kezdődött és fejlődött az antropospeleológiának nevezett tudományággá.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen a barlangokban levő üledékek rejtik emberősünk hajdani ottlétének félre nem ismerhető bizonyítékait, könnyű felelni. A barlangkitöltés egy-egy zavartalan rétegében találjuk ugyanis szinte besűrítve a barlanglakók nyomait, a tűzhelyek közelében a lakomák során eldobott vagy elveszett, esetleg elrejtett kő- és csontszerszámokon kívül étkezésük bizonyítékait, a lerágott és feltört csontokat. És megtaláljuk tüzelőanyaguk megszenesedett maradványait is, amiből az akkori klímaviszonyokra is következtethetünk.
Nyilvánvaló, hogy a csupa lomblevelű fából származó faszénmaradványokkal egy szintben talált hiéna- és oroszláncsontok az általában jégkorszaknak nevezett földtörténeti kor melegebb szakaszaira vallanak, ellentétben a tűlevelűek faszénmaradványaival.
A külszínen ilyen leletekre csak ritka véletlen folytán lehet bukkanni, és a rétegsor zavartalanságát az időjárási viszonyok, esetleg a suvadásos földmozgások teszik kétségessé. A barlangi-üledékek sorrendje azonban nem lehet vitás.
A barlangokban talált emberi és állati csontmaradványokon, szerszámokon és tüzelőhelyeken kívül még más, az ősrégészet számára rendkívül értékes leletekkel gazdagíthatnak bennünket a barlangok: a barlangi rajzokkal és festményekkel. Az évtízezredes alkotások csak ott maradtak meg eredeti állapotukban, ahol az időjárási viszonyok romboló hatásának nem voltak kitéve.
Dél-Franciaország és Spanyolország néhány barlangja valóságos ősvilági műterem és múzeum, amely a jégkorszak jellegzetes emlőseire, de ezenkívül emberőseinkre is vonatkozó fontos adatokat őrzött meg napjainkig.
Ezek az őskori művészeti emlékek annyira újaknak hatottak felfedezésük idején, hogy a szakemberek sokáig kétségbe vonták az eredetiségüket. Ismertessük röviden felfedezésük kalandos történetét.
Boucher de Pertesnek, a történelem előtti idők régészének, akit az ősrégészet meg- alapítójának tekinthetünk, sikerült évekig tartó viták után a múlt század közepe táján bebizonyítania és tudományos körökkel elfogadtatnia, hogy az ember élt a jégkorszakban, kortársai pedig a mammut és más, azóta kipusztult állatok voltak. Ennek nyomán számos műkedvelő régész kezdte a barlangok talaját ásni, hogy emberősünk kőből készült szerszámait gyűjtse. Többek között Marcelino de Sautuola is végzett 1879-ben a spanyolországi Altamira-barlangban ilyen gyűjtést, és a barlang egyik termében mélyített agyaggödörben kőszerszámokat, átfúrt kagylókat és csontból készített nyílhegyeket talált.
A kutatásokhoz magával vitte hétéves leányát is, aki egyszer megunta apja órák hosszat tartó ásatásait, és önállósította magát, ide-oda járkált a barlangban, végül egy kőhalmaz tetejére hanyatt feküdt pihenni. Álmodozva nézegette a felette ívelő mennyezetet, amelyen először csak homályos, zavaros állatformákat látott, de ezek egyre határozottabbá váltak, és lassan benépesítették az egész területet. A kislány hívására apja is odajött, és legnagyobb meglepetésére érdekes, embereket és bölényeket ábrázoló rajzokat, festményeket látott, amiket eddig nem vett észre, holott gyakran járt ezen a helyen. Az ábrák ugyanis csak a talajon fekve, megfelelő távolságból nézve tűnnek fel. A következő napokban Sautuola minden figyelme a barlang mennyezetére irányult, rajzokat készített az ott látottakról, és rövid ismertetést írt felfedezéséről.
Az akkori tudósok - köztük több elismert szaktekintély - csak gúnyos megjegyzéseket tettek az ősbölények felfedezésére, de nem vették maguknak a fáradságot, hogy a barlangot meg is nézzék. A kételkedésre azonban kevés idő volt, mert hamarosan újabb spanyol és dél-franciaországi barlangban is rátaláltak az ősművészet hasonló remekeire. Többek között olyan barlangokban is, ahol a rajzos termekbe csak évezredek óta képződött cseppkőképződmények eltávolítása után lehetett bejutni. A rajzok olyan jégkorszakbeli állatokat, mint például mammutot, gyapjas orrszarvút is ábrázoltak, amelyeket a mai ember nem ismerhetett, tehát nem is rajzolhatott le. De nemcsak rajzokat, festményeket találtak a barlangok rejtett szakaszaiban, hanem agyagból formált bölény- és medveszobrokra is bukkantak.
Ezek után elismerték a tudományos körökben a rajzok valódiságát, de Sautuola 1888-ban meghalt, és nem érhette meg ezt az elégtételt.
Felmerül a kérdés, hogy mivel és milyen célból rajzolták, festették, vésték a sötét barlangok sziklafalaira több mint 20-30 ezer évvel ezelőtt ezeket a képeket? Jégkorszakbeli ősünk bizonyára hamarosan kitapasztalta a könnyen keze ügyébe kerülő növényi festőanyagok gyors elszíneződését, és ezzel szemben az ásványi eredetűek színtartóságát. Nem volt nehéz a különböző vas-oxidokhoz, a barna és a vörös vasérchez, a sárga vasokkerhez, a kaolinhoz és a szénhez hozzájutniuk. Ezt a nyersanyagot porrá zúzták és zsírral kenőccsé dörzsölték. Az ilyen eljárást egyes természeti népeknél, például Ausztráliában ma is alkalmazzák. A rajzokat a mészkőnél keményebb kvarckavicsból, tűzkőből készült vésőkkel karcolták be.
Említésre méltó, hogy ezek az alkotások több tízezer évig épségben megmaradtak, de az utóbbi néhány évtizedben, amióta többek között az Altamira-barlangba is bevezették a villanyvilágítást, rohamosan pusztulnak, színüket vesztik és algák vonják be őket a tartós világítás hatására. A barlangot ezért el kellett zárni az idegenforgalom elől, és most hetenként csak néhány órára nyitják meg szakemberek előtt, tanulmányozás céljából.
Nehezebb a válasz arra a kérdésre, hogy miért készítették ezeket az ábrákat a sokszor nagyon nehezen megközelíthető barlangszakaszokban. A Niaux melletti barlangban több mint egy kilométernyire a bejárattól találtak ilyen őskori alkotásokat, ami azt bizonyítja, hogy nem puszta kedvtelésből készítették, és nem a nagy nyilvánosságnak szánták ezeket.
Valószínűnek látszik, hogy a képek egy része az ábrázolt állatok elejtésének vágyát fejezi ki. Talán olyasféle babona kapcsolódott az ábrázoláshoz, hogy a rajzban megörökített állat bizonyos fokig az ábrázoló hatalmába kerül. Ezt valószínűsíti, hogy feltűnően sok a megnyilazott, megsebzett állat képe. A Montespani-barlangban (Haute Garonne) egy barlangi medveszobrot találtak, amelynek feje egy valódi medvekoponya volt. Ebben 41, nyílhegyekből származó sérülést állapítottak meg. Ez nyilván valamilyen kultikus szertartásra utal.
A barlangok azonban nemcsak az ősember alkotásainak, szerszámainak valóságos kincsesbányái, hanem magának emberősünknek a maradványai is nagyrészt barlangokból kerültek elő. Gondoljunk csak a Düsseldorf melletti Neandertal (=Neandervölgy) barlangjában 1867-ben talált koponyadarabra, amelynek jellegezetes formája után ezt az ősembertípust neandervölgyinek nevezik. A későbbi, nagy jelentőségű csontleleteket is barlangokban találták, többek között hazánkban is, a bükki Suba-lyukban.
Az antropológusokat érdeklő emberi csontokon kívül emberősünk barlangokban talált kőeszközei is egyre nagyobb figyelmet váltottak ki, és ősrégészeink is mind jobban bekapcsolódtak a barlangkutatásba.
Az őskori ember tűzkőből készített nyílhegye és kaparópengéje
„Pattintással” készített őskőkorszakbeli eszközök
A barlangokban talált kőeszközök két alaptípusát még a múlt század második felében határozták meg. Ezek a pattintással és a csiszolással megmunkált eszközök. Az előbbiek, a paleolit (őskori) szerszámok általában tűzkőből vagy ennek valamilyen válfajából, tehát igen kemény anyagból készültek a jégkor különböző szakaszaiban, ütögetéssel vagy pattintással. Ezek egyik legszebb példányát nálunk a bükki Szeleta-barlangban találták, és ezzel megcáfolták azt a régebbi felfogást, hogy nálunk nem élt ősember. Később, kb. 6000 évvel ezelőtt már sokkal ügyesebb, sokoldalúbban használható szerszámokat készítettek csiszolással, lágyabb kőzetekből és csontból is. Ezek a neolit (újkőkori) szerszámok is nagyrészt barlangokból kerültek elő.
Újabb kőkori (neolitikus) rajzos díszítés
Ugyancsak ebben a korban, a neolitikumban formáltak már és égettek is agyagedényeket. A Bükk barlangjainak fiatalabb rétegeiben nagyszámú ilyen edénytöredék található, de találtak már néhány egész, sértetlen példányt is egy-egy rejtett sziklahasadékban. Az agyagedényeket - égetés előtt - csonttűvel vagy csontfésűvel készített díszítéssel is ellátták. Különösen változatos, gazdag díszítésű és jellemző formájúak a Bükk barlangjaiban talált újkőkori edények. Hasonlóak más országokban még nem kerültek elő, ezért a nemzetközi szakirodalomban bükki kultúra néven ismertetik ezt a díszítési formát.
A barlangok a földtörténeti korok különböző szakaszaiban lehetőséget adtak az akkor élt állatoknak, hogy bennük hosszabb-rövidebb ideig védelemre vagy állandó tartózkodásra meghúzódjanak. A barlangok a földtörténeti múltban sem tartoztak a nagyon kedvező életfeltételeket nyújtó előhelyek (biotópok) közé, ezért sem nagyon változatos állatviláguk. Az ősi időkben ott élt és elpusztult állatok maradványai azonban általában sokkal jobb állapotban és nagyobb mennyiségben maradtak meg napjainkig, mint a külszínen, ahol a fosszilizáció lehetőségei kedvezőtlenebbek voltak. (Fosszilizáció az a folyamat, aminek során a földtörténeti múlt élőlényei, illetve azok részei az utókor számára megmaradtak. Ez úgy lehetséges, hogy az elhalt szervezetek még az elbomlás előtt betemetődnek az üledékbe, amik aztán a hosszú földtörténeti idők alatt kőzetté válnak, és az egykori élőlényekből ősmaradványok lesznek.)
A barlangok életközösségéből elsősorban a gerinces állatok csontjai alkalmasak a fosszilizációra, ezért természetes, hogy a barlangi üledékekben ezek az ősmaradványok a leggyakoribbak és legfontosabbak. A barlangok földtani időmértékkel mérve nem nagyon régiek, ezért a legtöbb barlangban csak a földtörténeti közelmúlt, a jégkorszak állatainak maradványai találhatók meg. Csak egészen kivételes esetekben bukkantak ennél régebbi leletekre.
Szinte egyedülálló példa erre a Csákvár melletti Báracháza-barlang, amelyből a fiatal harmadkor állatvilágának számos képviselőjének csontjai kerültek elő, többek között a háromujjú ősló, a hipparion maradványai is meglepték a kutatókat. A hipparion nyilván nem volt barlanglakó, hanem az akkor élt kardfogú tigris cipelhette zsákmányaként a barlangba.
A legtöbb barlangban talált csontmaradvány a legfiatalabb földtörténeti múltból, a jégkorszakból maradt ránk. E kor hideg éghajlatában kitűnő menedéket, biztonságot jelentettek a barlangok azoknak az állatoknak, amelyeknek sikerült ezeket a jeges szelektől védett búvóhelyeket birtokba venni.
A barlangok jégkorszakbeli üledéksoraiból legnagyobb számban a barlangi medve (Ursus spelaeus) csontmaradványai, sőt egész csontvázai kerültek elő. A barlangi medve kétségtelenül a legjobban ismert ősi barlanglakók egyike. Legnagyobb számban a már említett mixnitzi Drachenhöhléből és az erdélyi Cholnoky- és az Igric-barlangból kerültek elő maradványai. Az állati tetemekből kilúgozott anyagból foszforsavas, trágyázási célokra igen alkalmas kitöltés keletkezett, aminek kibányászásakor bő lehetőség nyílott a tudományos őslénytani kutatásokra.
A barlangi medve jóval nagyobb termetű volt, mint a ma élő barnamedve; testének hossza elérte a 4 métert is. Erősen hasonlíthatott az Alaszkában ma is élő kodjak medvére. Koponyája is magasabb és vaskosabb alkatú, homlokvonala sokkal meredekebb volt, mint a barnamedvéé. Az a tény, hogy előzápfogainak száma kisebb, mint a mai medvéé, arra utal, hogy fogazata előrehaladottabb törzsfejlődési állapotban volt. Ezt igazolja, hogy nem lehet a barnamedve közvetlen őse.
A barlangi medve tipikusan barlanglakó állat. Elejtett zsákmányát odahurcolta, amit a medvecsontok társaságában található sok más állat megrágott csontja bizonyít. Ott hozta világra ivadékait, ott aludta téli álmát, és ha végét érezte közeledni, akkor behúzódott a barlang valamely csöndesebb, elhagyatott részébe, és ott múlt ki. Az is lehetséges, hogy a barlang valamely nagy mélységű aknájába vetette le magát. Erre utal, hogy az említett Igric-barlangnak éppen egy nagyon mély, függőleges szakaszában találhatók nagy tömegben öreg medvék agyaggal kevert csontvázai.
Némely barlang szűkebb szakaszaiban a sziklafalon olyan fényesre csiszolt felületeket találtak, amelyek az ott évezredek óta közlekedő, a barlang falaihoz súrlódó medvék bundájától lettek ilyen simák. Nem ritkák a sziklafalakon kb. embermagasságban látható, négy párhuzamos, függőleges barázdából álló karmolási nyomok, amik a barlangi medve ottlétére utalnak.
A barlangi medve kortársa volt az ősembernek is, ezért elképzelhető, hogy egy-egy barlang birtoklásáért elkeseredett küzdelmet vívtak egymással. Valamilyen kultikus szerepe is lehetett a barlangi medvének, mert több barlangban találtak szabályosan, kőlapok közt eltemetett medvekoponyát.
Az Ausztriában talált barlangi medvecsontok közül néhányat - kormeghatározás céljából - radiokarbon-módszerrel vizsgáltak meg. Korukat 34-44 ezer évre becsülték. Hasonló vizsgálatokat végeztek a bükki Istállóskői-barlangban a feltárt őskori tüzelőhely faszénmaradványaival. Ezek korát kb. 30 ezer évre becsülik.
A nagy mennyiségű leletanyag beható tanulmányozása közben bizonyos patológiai elváltozásokat is meg tudtak állapítani, ami azt igazolja, hogy a barlangi medvét sem kímélték bizonyos betegségek.
A jégkorszakbeli barlangi állatvilágnak egy másik jellegzetes alakja a barlangi hiéna (Hyena spelea), aminek állandó lakóhelyül szolgált a barlang, onnan többnyire csak zsákmányszerzés céljából távozott. Nálunk különösen a tatabányai Szelim-barlangból került ki számos maradványa. Ilyen hiénabarlangokban a hiénacsontokon kívül nagy mennyiségben találhatók a zsákmányul ejtett állatok szétharapdált csontjai. Kevés teljes hiénacsontvázat találtak, valószínűleg azért, mert amint erre a megrágott hiénacsontok utalnak, ezek az állatok saját, elhullott társaikat is megették.
Kevesebbet tudunk a barlangi kitöltésekben ritkábban talált barlangi oroszlánról. Ennek a mainál kb. egyharmaddal nagyobb állatnak legtöbb nyomát a spanyolországi barlangokban találták. Feltehetően innen indult el egész Európára kiterjedő útjára, és így került néhány példánya a hazai barlangokba is.
Bármilyen hatalmas is volt a barlangi oroszlán, a medvével mégsem tudott elbánni, amit a medvebarlangokban talált oroszláncsontokon látható rágási nyomok valószínűsítenek.
De nemcsak hatalmas ragadozók éltek és hullottak el a barlangokban, hanem számos kisebb ragadozó, rágcsáló és madár is, amiről maradványaik tanúskodnak. Ezek is hozzájárulnak a régmúlt idők, a jégkorszak különböző eljegesedési, klímaváltozási periódusainak pontosabb meghatározásához.
Jellemző példa erre a Szelim-barlangban végzett rendszeres ásatás, amikor nyolc, egymástól jól elkülöníthető, zavartalan réteget tártak fel, összesen 12 m vastagságban. Az ezekben talált állati és növényi maradványok alapján a jégkorszaknak négy hideg-meleg klímaváltozását tudták meghatározni.
A barlangokban talált állati maradványok megítélésénél természetesen nemcsak állattani, hanem barlangtani szaktudás is fontos. A barlangnál sokkal régebbi állatok csontjai is kerülhetnek üledékébe. Ezeket a felszíni vízfolyások a barlang vízgyűjtő területet borító harmadkori vagy még régebbi rétegekből sodorják a barlangba, ami téves következtetésre adhat okot, ha nem ismerjük a vízgyűjtőterület és a barlang egyes szakaszainak hidrológiai összefüggéseit.
A teljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy szerencsés esetben nemcsak állati, hanem növényi maradványok megőrződésére is megvan a lehetőség a barlangokban. A barlangi patak által a külszínről bemosott virágpor (pollen, spóra) ugyanis a lebegtetett hordalékkal együtt leülepedve beleágyazódik a kitöltésbe. A barlangi anyagok pollenvizsgálata ily módon hasznos felvilágosítással szolgálhat elmúlt korok növényvilágáról, s egyúttal klímájáról.
A mai barlangi fauna életét kutató tudományágnak, a szpeleóbiológiának rendkívül érdekes munkaterülete nyílik a barlangokban, melyek legtöbbjében a szerves élet alapfeltételei, a fagypont feletti hőmérséklet, a nedvesség, a víz, az oxigén és a táplálék együtt van.
Ennek a rejtélyes állatvilágnak több képviselője - melyet természetesen csak a szakember tud felismerni - a jégkorszakból, sőt a földtörténeti harmadkorból maradt meg szinte változatlan formában. Ezek az úgynevezett reliktumfajok. A barlangokban nagyjából megmaradtak az akkori életkörülmények, tehát nem kellett a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni.
A barlangok mai állatvilágát több csoportra osztják, aszerint hogy mennyire kapcsolódik életük a barlangokhoz. Id. Dudich Endre, aki az Aggteleki-barlang élővilágát nemzetközi viszonylatban is egyedülálló alapossággal kutatta, a következő csoportokat állapította meg.
Barlangi vendégek (Tychotroglobiontok). Ezek csak véletlenül kerültek a barlangba, mint például a békák, egerek, kígyók stb. A barlangkedvelők (Pseudotroglobiontok) esetről esetre önként húzódnak meg a barlangokban, hogy ott átteleljenek. Ilyen többek között a denevér is. Nem mutatnak különös alkalmazkodást a barlangi környezethez, legfeljebb a szaporodásuk évszakos szakaszossága szűnik meg. A tudomány számára legérdekesebbek azonban az igazi barlanglakók (Troglobiontok). Ezek az állatok, amelyek kizárólag barlangokban élnek, teljesen a barlangi környezethez kötöttek. Alkalmazkodásuk folytán vagy fehérek, vagy színtelenek, szemük csökevényes, esetleg teljesen hiányzik. Szaporodásukban megszűnik a szakaszosság, mert a barlangi életkörülményekben nincsen változás.
Az említett csoportok előfordulásának aránya a barlangok élővilágában nem egyenlő. Legtöbb a barlangi vendégek és a barlangkedvelők száma. Ezek főleg a bejárati szakaszokban találhatók meg. Legkevesebb mindig az igazi barlanglakó faj, amely a kutatóknak a legtöbb, még megoldandó feladatot adja.
A barlangkedvelők közül talán legközismertebb a denevér, épp ezért nem árt, ha ezzel a hasznos és sajnos túlságosan üldözött állattal közelebbről megismerkedünk.
A denevérek még mindig sokat szenvednek az emberek tudatlansága és babonás félelme miatt. Nem egy falusi ház ajtaján még ma is ott látni a kiszögezett denevért. Sokan irtóznak tőlük, és még ma is vannak nők, akik attól félnek, hogy a denevér a hajukba kapaszkodik. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy még a légynek sem árt, mert éppen abban rejlik nagy haszna, hogy tömegesen pusztítja a rovarokat, de embert sohasem bántott, a mesékkel ellentétben még senkinek a vérét nem szívta ki, de még egyetlen nőnek a hajába sem kapaszkodott bele.
A káros rovarok tömeges pusztításával olyan szolgálatokat tett a gazdaságnak, hogy például Bajorországban a második világháború után fecskéket és denevéreket telepítettek a nagy gazdaságok közelébe. Ilyen helyen a legyek mennyisége olyan mértékben csökkent, hogy a tehenek tejhozama lényegesen megnövekedett.
Újabban a tudományos körök egyre nagyobb figyelmet szentelnek a denevérek életmódjának tanulmányozására. Ezerszámra gyűrűzik meg őket, hogy vonulásuk útját, idejét megfigyelhessék. A gyűrűzések alapján megállapították, hogy a denevérek életkora a 19 évet is elérheti. A téli álmukat nagy csoportokban barlangokban alvó állatok között több a hím, mint a nőstény, ami arra utal, hogy az utóbbiak barlangokon kívül is tölthetik a telet. Nagyon érdekes eredményekre vezettek a vonulási távolságra vonatkozó megfigyelések. Például egy Dnyepropetrovszkban (Ukrajna) gyűrűzött denevért 70 nappal később Dél-Bulgária egyik, a gyűrűzés helyétől 1150 km-nyire levő barlangjában találtak meg.
Sokan úgy tudják, hogy a denevérek éjszakai és barlangi repülése azért olyan biztos, azért nem ütköznek sohasem akadályba, mert a sötétben is látnak. Valójában szemük semmiben sem különbözik más állatok szemétől, a sötétben nem látnak. Repülésüket - hasonlóan a repülőgépek radarral irányított vakrepüléséhez - a legújabb kutatások megállapítása szerint ultrahanggal irányítják. A denevérek az emberi fül számára nem hallható, igen magas rezgésszámú ultrahangimpulzusokat adnak le és érzékelnek. A visszaverődésből következtetnek az akadályokra és a szabad útirányra. Minden barlangkutató tudja és a gyakorlatban is tapasztalta, hogy még a legszűkebb járatokban sem fordult elő, hogy a vele szembe repülő denevér hozzá ért volna, hanem teljes biztonságban elsuhant mellette. A magas, csipogó hang, amit ilyenkor hallat, valószínűleg az ultrahangimpulzusnak az emberi fül számára még észlelhető kezdete.
A denevérek e csodálatos tulajdonságát kísérlettel is bebizonyították. Ha ugyanis az állat szemét leragasztották, akkor továbbra is éppen olyan jól tájékozódott, mint korábban. Ha azonban a száját és fülét leragasztották, akkor teljesen „vak” lett.
A valódi barlanglakók többségét csak szakember ismerheti fel. A nagyközönség talán legtöbbet a barlangi gőtéről (Anguineus proteus) hallott. Ennek hossza a 30 cm-t is eléri. Az egyébként fehér vagy halvány rózsaszínű bőrén csak kopoltyúinak élénkebb piros színe tűnik fel. Négy lába egészen csökevényes, erős farka segítségével tud mozogni. Szemei teljesen visszafejlődtek a barlangok örök sötétségében, de fiatal példányokon még felismerhetők a szemek, amelyeket az állat idősebb korában a bőr teljesen befed. A barlangi gőte belső szerveinek érdekessége, hogy 3 pajzsmirigye van.
A barlangi gőtét Európában eddig csak a Karszt állandó vízfolyású barlangjaiban találták meg, de néha előfordulnak e vidék nagyobb karsztforrásaiban is. Egy rokon fajtája Észak-Amerika és Kuba barlangjaiban is él. Ugyanitt és Afrika némely barlangjában vak barlangi halakat is találtak.
Barlang mennyezetén függő gyűrűzött denevér
Sok vitára adott okot a barlangi gőték szaporodásának kérdése. Általában petékkel szaporodónak gondolták, de 1825-ben egy forrásból kifogott és lakásban tartott gőte három eleven állatot szült. Az erről készült jelentést nem vették komolyan az akkori szakemberek. Végül századunk elején megállapították, hogy a környezet hőmérsékletétől függően petéket is rakhat, eleveneket is szülhet.
Magyarországon nem fordul elő barlangi gőte vagy hal. A számos, nálunk megismert valódi barlanglakó közül talán az egyetlen említésre méltó, a nem szakértő barlanglátogató számára is látható barlangi vakrák. Különböző fajai (Niphargus aggtelekiensis, Stanasellus hungaricus, Microcharon acherontis stb.) főleg az Aggteleki barlang és az Abaligeti-barlang jellegzetes lakói. E fajok közül egyesek reliktumfajok.
A föld alatti vizek ritka lakója, a barlangi gőte
A barlangi gőte már 1689-ben szerepel az irodalomban, bár más elnevezéssel. Valvasor a „Kraini hercegség”-ről szóló leírásában megemlékezik a barlangi forrásokban látott fehér, gyíkokhoz hasonló arasznyi „férgekről”, amelyeket a falusiak „sárkányfiókák”-nak neveznek.
A valódi barlanglakók táplálékát a vízzel és széllel a barlangba kerülő szerves anyag, apró, korhadó faágak, levelek, magok, valamint az időszakosan ott-tartózkodó állatok behurcolt ételének maradványa, ürülékük adja. A barlangok élővilágához sorolhatjuk a nitrogén-, kén- és vasbaktériumokat is, amelyek alkalmasak arra, hogy szervetlen anyagból a napfény nélkül, oxidáció útján állítsanak elő szerves anyagot. A barlanglakó állatvilág táplálásában ezeknek a baktériumoknak is fontos szerepük van. Barlangok nyílása körül, de belsőbb szakaszaiban is különböző páfrányok, mohák, zuzmók és kis fényigényű moszatok is megtelepedhetnek. Sőt teljes sötétségben élő algákat és gombákat is találtak barlangok belsejében. Villanyvilágítással ellátott barlangokban néha zöld növényegyüttesek is kialakulnak.
Barlangi vízfolyások legérdekesebb lakója: a vak rák
A barlangok olyan természeti értékek, amelyek szervezett, hivatalos védelemre méltóak. Ezt a védelmet igyekszik szolgálni a hazánkban hozott természetvédelmi törvény is.
Az első ilyen jellegű törvényt Ausztriában hozták 1918-ban. Igaz, hogy ezt elsősorban a barlangokban talált foszfátkitöltések állami tulajdonba vételének érdekében hozták, de bizonyos mértékben kitér a barlangok eredeti állapotának megváltoztatására vonatkozó tilalomra is. Ezt a törvényt egy kifejezetten a barlangok természetvédelmével foglalkozó törvény követte 1928-ban. A törvény végrehajtásával kapcsolatos szakkérdések elbírálására az illetékes Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztériumon belül egy Állami Barlangbizottságot létesítettek, amelyet később Állami Barlangtani Intézetté fejlesztettek és kutatási feladatokkal is megbíztak.
A törvény határozza meg, hogy a védelem milyen mértékben és formában terjed ki a természetes barlangokra. Megállapítja, hogy milyen módon korlátozzák a barlangok bejáratának, belső szakaszainak megváltoztatását kutatási vagy idegenforgalmi célból.
Ha megállapítható, hogy egy barlang környéke, a felette levő terület és annak karsztjelenségei is szerves kapcsolatban vannak a védendő barlanggal, akkor a szövetségi törvény ezekre is kiterjed. Meg kell jegyezni, hogy nem automatikusan minden barlang, hanem csak a Szövetségi Műemlék Hivatal által javasolt barlangok tartoznak a törvény hatálya alá. A barlangok eredeti állapotának megváltoztatása mellett a barlangban való gyűjtés, ásatás engedélyezése is a törvény által szabályozott.
Ha a bányászat érdekei is szóba kerülhetnek egy barlang védetté nyilvánításakor, akkor a Szövetségi Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium mint legfelső bányászati hatóság engedélyét is be kell szerezni.
A hivatalosan védetté nyilvánított barlangokról barlangkatasztert állítanak össze, amely bárki számára megtekinthető, lemásolható.
A törvény azt is előírja, hogy ha valaki eddig ismeretlen barlangot vagy barlangszakaszt fedez fel, azt köteles megfelelően dokumentálva bejelenteni.
A nagyközönség számára bemutatandó, ún. idegenforgalmi barlangokban szükséges átalakításokat, útépítéseket csak a hivatal engedélyével szabad végezni. A látogatók csak megfelelő vezetéssel mehetnek a barlangba. Figyelemre és követésre méltó, hogy hivatásos barlangvezető csak az lehet, aki kellő ismereteiről egy e célra kijelölt állami vizsgáztató bizottság előtt bizonyságot tett és erről bizonyítványt kapott.
A felszíni karsztjelenségek védelem alá helyezéskor azt is figyelembe veszik, hogy ez milyen mértékben befolyásolja a mezőgazdasági hasznosítást. Ezt az illetékes mezőgazdasági hatóság állapítja meg.
A törvény meghatározza, hogy e rendelkezések megsértői milyen pénzbírsággal, esetleg szabadságvesztéssel büntethetők. A barlang belsejének engedély nélkül történt megváltoztatása esetén az eredeti állapot a hivatal által szakszerűnek minősített módon a vétkes költségén helyreállítandó. Ha a büntetőeljárás a cselekmény elévülése miatt már nem lehetséges, a kötelezettségek három éven belül akkor is érvényesíthetők.
Szomszédos országaink közül Csehszlovákiában az 1955-ben hozott természetvédelmi törvény intézkedik többek között a karsztjelenségek és ezeken belül a barlangok védelméről. Ezeket a természeti alakulatokat csak akkor lehet védetté nyilvánítani, „amennyiben a társadalmi fejlődés bizonyítékai”, ami kissé nehezen és sokféleképpen értelmezhető fogalmazás. 1970 óta valamennyi idegenforgalmi barlang egyetlen központi szervhez tartozik, amely igazgatja őket és gondoskodik védelmükről. A jelenleg érvényes törvény nem tér ki részletesebben a barlangok védelmével kapcsolatos intézkedésekre. Ezt a hiányt több éves tapasztalat alapján az illetékes szakkörök felismerték, és a törvény módosításán, illetve kiegészítésén fáradoznak.
Magyarországon a természetvédelemről szóló 1961. évi 18. törvényerejű rendelet foglalkozik első ízben a barlangok védelmével, és minden barlangot - függetlenül sajátos természeti vagy népgazdasági jellemzőitől - hatósági védelem alá helyez, a barlangok kutatását, eredeti állapotuk megváltoztatását hatósági engedélyhez köti.
E barlangjaink érdekében tett első hivatalos lépés nagyon örvendetes, hiszen addig a barlangok és különösen a bennük rejlő képződmények bárki szabad prédái lehettek. Ez a helyzet odáig fajult, hogy gépkocsiszámra vitték a barlangjainkból kitermelt képződményeket, cseppköveket külföldre, ahol azokat gyűjtőknek jó áron eladták. A vámosok ilyenkor tehetetlenek voltak, hiszen amit a határon átvittek, az hivatalosan csak érték nélküli „kőnek” számított.
A törvény tökéletes végrehajtása azonban szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött, mert több mint ezer nyilvántartott barlangunk van, és ezek hatósági védelme a gyakorlatban lehetetlennek bizonyult. A védelem megszervezése, a társadalmi szervek segítségének bevonása és munkájuk támogatása, koordinálása érdekében az Országos Természetvédelmi Hivatal 2/1975. számú utasításával létrehozták a Barlangtani Intézetet, mint az OTH egyik osztályát. Az intézet bizonyos hatósági jogkört is kapott.
A törvény többek között azt is előírja, hogy a barlangokban csak az OKTH (az OTH jogutódja) előzetes engedélyével szabad kutatásokat végezni. Az engedélyt és a kutatásnál betartandó rendszabályokat az intézet írta elő és ellenőrizte. Ugyancsak az intézet feladata volt az idegenforgalmi barlangok üzemeltetésének és kiépítésének természetvédelmi szempontból való ellenőrzése és bizonyos fokig irányítása is.
A Barlangtani Intézetet 1979-ben megszüntették, feladatainak egy részét, hatósági jogkör nélkül, a Környezetvédelmi Intézeten belül létesített Barlangtani Osztály vette át. Végül hangsúlyozni szeretnénk, hogy a törvényes barlangvédelem csak akkor érheti el célját, ha a védelemhez a társadalmi szervek megfelelő felvilágosító munkával is hozzájárulnak. Ez nálunk a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat egyik legfontosabb célkitűzése, amit számos kiadvánnyal, előadással és társadalmi őrségek megszervezésével igyekszik megvalósítani.
A nemzetközi barlangvédelemmel foglalkozik a Nemzetközi Barlangtani Unió egyik bizottsága, amelynek feladata, hogy azokban az országokban, ahol még nincsen törvényes barlangvédelem, ennek megvalósítása érdekében felvilágosító munkát végezzen.
Magyarországon több száz olyan barlang van, amit érdemes felkeresni, megismerni történetét, tudományos értékét. A nagyközönségnek természetesen csak azok a barlangok az érdekesek, amelyek szépségükkel, lenyűgöző nagyságukkal, különleges hatásukkal vonzanak. Ezért szűkítettük le a barlangok sorát, és ebben a fejezetben csak a legjelentősebbekkel, a könnyen elérhetőkkel ismertetjük meg az olvasókat.
Idegenforgalmi barlangok
Idegenforgalmi barlangjaink ismertetését nemcsak hazánk, de egész Európa legnagyobb cseppkőbarlangjával, az Aggteleki-barlanggal kezdjük. Európában vannak ugyan nagyobb barlangok is, de ezeket nem lehet cseppkőbarlangoknak tekinteni, mint az aggtelekit, amelyikről 1932-ben bebizonyosodott, hogy természetes kapcsolata van egy másik, csehszlovák területen levő nagy barlanggal. Az ily módon egységes, összefüggő, hatalmas barlangrendszer hossza megközelíti a 25 kilométert, és ezzel meghaladta eddigi nagy versenytársának, a Postojnai-cseppkőbarlangnak 18 kilométeres hosszát.
E nagy természeti kincsünk az Aggteleki-karszt belsejében rejlik. Így nevezik azt a jelentős kiterjedésű mészkőterületet, amely a Bükk hegységtől északra, a Sajó és a Bódva, valamint az országhatár által bezárt területen fekszik. Az országhatár természetesen nem képezi e terület morfológiai és geológiai határát, a hegység Csehszlovákia területén folytatódik. Ezen a nagy karsztterületen számos érdekes karsztjelenséget találunk.
A karsztjelenségek közül kiemelkedik az aggteleki barlangrendszer, aminek jelenleg ismert nagyobb része Magyarország, kisebb része Csehszlovákia területén van.
Magyar területen, Aggtelek község határában nyílik a barlang két ősi, természetes és két mesterségesen létesített bejárata, Jósvafő határában egy mesterséges bejárata van a barlangnak.
A barlangok keletkezéséről már az előző fejezetekben volt szó, de itt mégis hangsúlyozni kell, hogy e barlangrendszer kialakulását különösen kedvező földtani adottságok segítették elő. A barlangot magában rejtő mészkőtömeget ugyanis délről alacsonyabb, a karsztvidék felé lejtő és kvarckaviccsal borított vizet át nem eresztő vízgyűjtőterület határolja. A területre hullott csapadék magával ragadja a mészkőnél jóval keményebb kvarckavicsot, és a mészkő határánál, az itt már vizet áteresztő kőzetben kialakult víznyelőkön át a mélybe sodorja. A külszínről befolyó csapadékvíz így a barlangrendszer oldalágain keresztül végül a főgyűjtőcsatornába, a barlang főjáratába kerül, és egyesül az abban folyó patakkal. Sok kilométeres föld alatti útja végén a Jósva-forrásnál újra a felszínre, majd a Jósván, a Bódván és Tiszán át a Duna vízrendszerébe kerül. A felszínről magával sodort kvarckavics koptató hatásával segíti a víz barlangképző munkáját.
Az aggteleki barlangrendszer a többemeletes barlangok jellegzetes példája. Három, egymástól jól elkülöníthető emelete van.
A legfelső, legrégibb emeletnek egyelőre csak egyes szakaszai ismeretesek, a többi még feltárásra vár. Ebben a felső emeletben már nincsen aktív vízfolyás, csak itt-ott láthatók a csepegő víztől származó kis pocsolyák. Itt volt legtöbb idő a cseppkőképződéshez, ezért ezen az emeleten láthatók a leggazdagabb, legpompásabb képződmények.
A felső emelet alatt kb. 10-13 méterrel alakult a barlang legjobban ismert, középső emelete, amelyben időszakos patak folyik. Itt is sok a képződmény, de méretük, mennyiségük nem vetekedhet a felső emelet cseppköveivel. Az említett időszakos patak a medrében levő víznyelőkön keresztül eleinte részben, végül teljes egészében az alsó, legfiatalabb emeletbe ömlik, és itt folytatja kb. 30-40 méterrel mélyebben útját a Jósva-forrásig. Ez az alsó, legfiatalabb barlangrész most van átalakulóban, többnyire teljesen vízzel töltött, ami kutatását nagyon megnehezíti. Veszélyes búvármunkával, szivattyúzással sikerült néhány száz méteres szakaszát feltárni, amiről könyvünk második részében bővebben lesz szó.
Ha ebben az alsó, még fejletlen barlangjáratban a vízmennyiség nagy esőzések, hóolvadás után úgy megnő, hogy már nem tudja elvezetni, akkor a víz itt annyira viszszaduzzad, hogy a föld alatti nyelők nem tudják a középső emelet vizét befogadni.
Az aggteleki barlangrendszer helyszínrajza
Ilyenkor a föld alatti patak méteres magasságban is ellepi a látogatók részére kiépített utakat. Előfordult már az is, hogy ilyenkor a víz a Jósva-forrás fölött 12 méterrel tört utat magának a szabadba.
A történelem előtti ember nyomai. A barlang két aggteleki természetes bejárata mögötti szakaszokat számos lelet tanúsága szerint már a történelem előtti idők embere ismerte és - feltehetően csak időszakosan - lakott is bennük. A jégkorszakban élt neandervölgyi ember nyomait - akit általában mint barlanglakó ősembert ismernek - ugyan még nem sikerült itt megtalálni, de annál több nyoma maradt az újabb kőkor, a neolitikum emberének, aki csontból és kőből készített szerszámait, fegyvereit csiszolással már célszerűbben és tetszetősebben tudta kialakítani.
Az előző fejezetben említett bükki kultúrára jellemző, különleges vésett és karcolt díszítéssel ellátott edénytöredékek tömegét találták az elülső barlangszakaszokban. Az egyik rejtett zugban egy olyan, teljes épségben maradt edény van, amelyet az évezredek óta rácsöppenő víz vastag cseppkőkéreggel vont be, és így napjainkig eredeti állapotában megőrzött. Az agyagedényeken látható párhuzamos vonalakat feltehetően valamilyen fésűszerű csontszerszámmal karcolták az edényre még égetés előtt.
Az agyagedényeken kívül a számos kőből és csontból készített használati eszköz mellett olyan őrlőköveket is találtak, amilyeneket Afrika és Ausztrália egyes vidékein még ma is használnak. A barlangban több helyen megtalálták az agyagban az egykori tűzhelyek vörösre égetett nyomait is. Van olyan feltételezés is, hogy a barlanglakók kannibálok voltak, mert felhasított és pörkölt emberi csontok kerültek elő ilyen tűzhelynyomok közeléből.
Az ember a barlangban, hosszabb tartózkodás idején, az alacsony hőmérséklet és csepegő víz ellen feltehetően fatörzsekből, ágakból készített kis kunyhókkal védekezett. Ezek tartócölöpjeinek lyukait az agyagban több helyen is fel lehet ismerni. Feltehető, hogy csak igen zord időben tartózkodtak a barlangban; általában a barlangbejárat előtti térségen lehetett állandó tanyájuk. Ezt valószínűsítik az utóbbi időben végzett ásatások.
Az újabb kőkort követő bronzkorból kevés emlék maradt a barlangban, de a korai vaskor emberének már több nyomára leltek. A bejárati szakasz Csontház nevű termében 13 teljes csontvázat találtak számos sírmelléklettel. Említésre méltó egy 150 gramm tömegű, 27 különböző nagyságú gyűrűből álló aranylelet.
Számos lelet tanúskodik arról, hogy a történelmi korokban, a tatárjárás és a török hódoltság idején is menedékhelyül használták a barlangot, aminek belsejében nemcsak az emberek, de jószágaik is védelmet kerestek. Századunk elején még láthatók voltak olyan párhuzamos keréknyomok a barlangi agyagban, aminek nyomtáva eltért a ma használatos szekerek nyomtávától. Nyilván kordélyon szállították értékeiket a barlangba az akkor még nyitott ősi bejáraton, a Denevérági-bejáraton keresztül. Ez a bejárat később beomlott vagy beomlasztották és csak újabban bontották ismét ki.
A barlang kutatatásának és idegenforgalmi hasznosításának története. A barlangra vonatkozó régi irodalmi adatot az Ungarisches Magazin 1781. évfolyamában találunk, ahol ismeretlen szerző hírt ad egy „különleges” barlangról, és említi az ott látható keréknyomokat is. A barlang első térképét Sartory József püspöki mérnök készítette 1794-ben az akkor ismert szakaszokról. Ez egyébként világviszonylatban az első, mérnöki eszközökkel készült - jelenleg ismert - barlangtérkép.
A barlangot az angol Földrajzi Társaság részéről Townson Robert is meglátogatta, aki Travels in Hungary című 1797-ben megjelent munkájában erről beszámolt. Raisz Keresztély, megyei földmérő 1801-ben készített egy újabb térképet, amely sokszorosítva is megjelent. Utódja, Vass Imre már alaposabban foglalkozott a barlang tanulmányozásával, és 1831-ben magyar és német nyelven megjelent könyvében nemcsak a barlangot ismerteti, hanem A' barlang' tájéka és a' hegynem' mellybe odvai nyílnak, terjedése, tanyája és mineműsége című fejezetében a barlang és a környék más karsztjelenségeinek keletkezésével is foglalkozik. Leírja a barlang keleti folytatásának, az ún. Vaskapu utáni járatoknak izgalmas felfedezését is. A Vaskapu mély vízzel töltött szakasza megakadályozta régebben a továbbjutást, de az 1822., 1823. és 1824. évi szárazság után Vass megkísérelte itt az áthatolást, amiről többek között írja: „'végre az 1825-dik esztendő Sz. Iván hava első napján általvergődtem a' Vaskapunak kelepcés vermein egész a' tóig, - melly öröm lepte meg keblemet! - ott a' vizet elapadva, 's annak sarát átgázolhatónak lenni találtam.” Eljutott egészen a ma Óriások termének nevezett hatalmas csarnokig. Ezt a több kilométeres új szakaszt is fel akarta mérni, de előbb gondoskodnia kellett a Vaskapun való biztonságos átjutás lehetőségéről, mert ahogyan könyvében írja: „...csak képzelni is borzasztó, millyen állapotba tehette volna a bentlevőt, minekelőtte ladik volt, ha a' víz hirtelen megáradt volna és e' mély gödröt vízzel töltötte volna meg; bizonyosan kétségbeesés, jaj és kínos halál volt volna sorsa annak, mert a' majd függőleges, minden kapaszkodó nélkül levő sziklafalak, a' mély víztől nyalatva teljességgel semmi láb tartódzóval nem biztatnak. Előterjesztettem ezen veszedelmes helyheztetést Tekintetes Gömör vármegye Rendeinek, akik is egy ladiknak ott be való építtetését kegyesen elhatározták, amint annak használásával a' végső üregek felmérésekor éltem is.”
Vass Imre azután - feltehetően elődei felvételeinek felhasználásával - elkészítette az újonnan felfedezett szakaszt is magában foglaló kitűnő, ma is helytálló barlangtérkép alaprajzát és hosszmetszetét, vagy az ő szavaival élve: „fekte területét és talprajzolatját”.
Vass Imrét is foglalkoztatta a Styxnek nevezett barlangi patak eredetének kérdése. Valószínűnek tartotta, hogy a barlang nyugati irányban is folytatódik és „...ezen a' részen ollyas és annyi üreget lehessen reményleni, mint a' mellyek eddig immár felfedezve vagynak”. Megkísérelte, hogy a patakot eredete irányában kövesse, de vissza kellett fordulnia „...minthogy a' barlang boltozatja egész a' víz' színéig lebocsátkozik és a' további menetelt gátolja”. A barlangot idáig térképezte és „...a sejtett folytatást tsak irányzomra tettem ki félig setétes színben a' mappában, míg majd valaki szerencsésb a' Styx vize folyásához érend 's folytatja a felvételt”. Ez 100 évvel később sikerült a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (BETE) fiatal barlangkutatóinak, és így beigazolódott Vass Imre nem alaptalan sejtése.
A feltáró kutatás ezek után sokáig szünetelt, csak 1921-ben folytatta Kaffka Péter, akinek sikerült az Óriások-termének omladéklabirintusán keresztülhatolnia és újabb barlangszakaszokat felfedeznie. Ennek abban rejlett nagy jelentősége, hogy az általa felfedezett szakasz vége erősen megközelítette a felszínt Jósvafő község határában, ami felvetette egy mesterséges bejárat létesítésének gondolatát. Az elgondolás 1927-ben valósult meg, és hozzájárult a barlang idegenforgalmának fellendítéséhez.
Csehszlovák területen a már régebben ismert Domica-barlangban újabb szakaszokat, hatalmas termeket és folyosókat fedeztek fel 1926-ban. A Csehszlovák Turista Klub rövidesen villanyvilágítást vezetett be a barlang könnyebben járható részeibe, és jelentős idegenforgalmat bonyolított le. A barlangban patak folyik Magyarország irányában. Csehszlovák és német kutatók több ízben is megkísérelték a patak folyását követni, de egy szifon útjukat állta.
A magyar kutatókat is élénken foglalkoztatta a két nagybarlang összefüggésének kérdése. Magyar részről is több kísérlet történt a Styx nyugati folytatásának felderítésére. Végül 1932-ben sikerült a BETE keretében szervezett expedíció két tagjának (Kessler H. és Sandrik J.) részben a vízszint mesterséges süllyesztésével, részben búvárúszással először egy rövidebb, majd kb. 500 m után egy hosszabb szifon alatt áthatolva a Domica-barlangba jutnia, és ezzel a két hatalmas barlang összefüggését bizonyítani. Ugyanabban az évben felfedezték még a barlang leghosszabb oldalágának, a Retek-ág több kilométeres folytatását a barlang egyik legszebb részével, a Csodák termével.
Itt csupán a barlang leglényegesebb feltáró kutatásainak ismertetésére szorítkozunk, a kifejezetten tudományos irányú kutatásokra nem térhetünk ki, de feltétlenül kiemelendők báró Nyáry Jenő 1876-ban végzett régészeti ásatásai. Ő tárta fel a Csontházban levő prehisztorikus sírokat. A munkáról szóló terjedelmes beszámoló még Kossuth Lajost is foglalkoztatta és vitára ösztönözte.
Nemzetközi viszonylatban egyedülállóak azok a rendszeres kutatások, amelyeket id. Dudich Endre 1922-től a barlang élővilágának tanulmányozásával végzett, és több mint 300 állatfaj, köztük több, eddig ismeretlen faj létezését állapította meg. Munkáját egy 1932-ben - sajnos - csak német nyelven megjelent monográfiában (Biologie der Aggteleker Tropfsteinhöhle „Baradla” in Ungarn) foglalta össze.
A barlangban végzett feltáró kutatások, felfedezések hírére egyre többen látogatták a barlang úgy-ahogy hozzáférhető részeit. Országunk történelmének számos kiemelkedő alakja közül a látogatók sorában volt Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Csokonai Vitéz Mihály is. A királyi család tagjainak látogatását néhány cseppkőoszlopon örökítették meg.
Az alkalmi látogatókat általában aggteleki önkéntes vezetők kalauzolták a barlangban. A szervezettnek mondható idegenforgalom megindulása a Magyarországi Kárpát Egyesület nevéhez fűződik. Az egyesület megbízásából készült 1890-ben a Vörös-tói bejárat, amellyel lényegesen megrövidítették a látogatás időtartamát, csökkentették a barlang megtekintésének fáradalmait.
Kutatóúton a Styx medrében (fotó: Kessler)
Az egyesület több tájékoztató leírást adott ki, megszervezte a rendszeres vezetést és a barlangbejárat előtt épített kis menedékházban egyszerű szálláslehetőséget teremtett a látogatóknak. A tájékoztatóból megtudjuk, hogy a belépti díj 50 krajcár, egy gyertya ára 10 krajcár, a vezető díja 2 frt. Később már magnéziumszalagot is gyújtottak a látványosabb helyeken, természetesen ezt külön meg kellett fizetni.
Lényeges fellendülést adott, sajnos csak átmenetileg, hogy 1927-ben Jósvafő határában egy 120 m-es táróval új, jól megközelíthető és a Vörös-tónál kényelmesebb, lépcsők nélkül járható bejáratot létesítettek. A baj csak az volt, hogy Jósvafő Abaúj-Torna vármegyéhez, Aggtelek pedig Gömör vármegyéhez tartozott, és a két megye nem tudott vagy nem akart a barlang fenntartási költségeinek, valamint a bevételnek kérdéseiben megegyezni, ami az akkori helyi sovinizmus miatt is súrlódásokra adott okot. Még a barlang megyehatár alatti elfalazása is szóba került! Előfordult, hogy azokat a látogatókat, akik Jósvafőn váltottak jegyet, nem akarták Aggteleken kiengedni, és vissza kellett menniük.
Teljesen megváltoztatta ezt az áldatlan állapotot az 1932. évi felfedezés, amely bebizonyította, hogy az aggteleki barlangrendszer akkor megállapított kb. 22 km-es hosszával a világ legnagyobb cseppkőbarlangja. (Ma csak Európa legnagyobb cseppkőbarlangja.) A felfedezéssel nemcsak a hazai, de a külföldi sajtó is foglalkozott, és erősen bírálta az illetékes magyar szerveket, hogy ilyen nagy természeti és idegenforgalmi kinccsel nem törődnek, nem hasznosítják.
A közvélemény nyomására végül lemondtak jogaikról a Gömör és Abaúj-Torna megyei érdekeltségek, és átadták a barlang tulajdonjogát egységes kezelés érdekében a Magyar Turista Szövetségnek. Az állami szervek ugyanis csak arra az esetre helyeztek támogatást kilátásba, ha a két megyéhez tartozó barlang egységes kezelésbe kerül. Ez oly módon valósult meg, hogy a szövetség keretében egy bizottságot szerveztek, amelyben az érdekelt állami, megyei szervek és tudományos intézetek képviselői részt vettek. A bizottság hatáskörébe tartozott a barlang idegenforgalmi kiépítése és üzemeltetése, amit a bizottságnak felelős igazgató a helyszínen irányított.
Részben állami támogatásból, részben vállalatok segítségével és igen sok társadalmi munkával villanyvilágítást vezettek be Aggteleken az Oszlopok csarnokáig, Jósvafőn az Óriások terméig. Az áramot e célra létesített benzinmotoros egységek termelték. A barlang belsejében korszerűsítették az utakat, rendezték a patakmedret, amelynek aggteleki szakaszában duzzasztással csónakázásra is alkalmas, föld alatti tavat létesítettek. Az új jósvafői bejárathoz bekötő autóutat építettek. A Jósva-patak felső szakaszánál gátat létesítettek, és az így keletkezett „Tengerszem” lehetővé tette, hogy a jósvafői barlangszakasz világítását egy kis vízerőmű lássa el.
A rohamosan növekvő idegenforgalom előtérbe hozta a korszerű elszállásolási lehetőség szükségességét is, ezért 1937-ben az aggteleki bejáratnál, majd 1942-ben a jósvafői bejáratnál építettek egy-egy turistaszállót.
Az aggteleki szakasz egyik nagy termében, a későbbi Hangversenyteremben 1935-ben rendezett esküvői szertartás alkalmával a helybeli dalárda harmóniummal kísért énekének olyan csodás hatása volt, hogy a szakemberek felfigyeltek a barlang e termének egészen különleges akusztikájára, és azóta több nagy hangversenyt is rendeztek ott.
Ilyen előzmények után lehetővé vált a barlang külföldi propagálása is, ami nem várt sikerrel járt.
A szépen induló fejlődésnek sajnos gátat vetettek a második világháború pusztításai, amelyek ezt a barlangot sem kímélték meg.
Tönkrement a barlang villanyvilágítása, az áramfejlesztők, és súlyos károkat szenvedtek a turistaszállók. Ilyen körülmények között vette kézbe a háború után a Természetbarát Szövetség a barlang gondozását. A károk egy részét helyreállította, és újraindította az idegenforgalmat, azonban egyre jobban kitűnt, hogy a barlang jelentősége, a vele kapcsolatos beruházások és más feladatok messze meghaladják egy társadalmi szerv lehetőségeit és feladatkörét. Ezért először az IBUSZ, majd Borsod-Abaúj-Zemplén megye tanácsának Idegenforgalmi Hivatala kezébe kerültek a barlang idegenforgalmával kapcsolatos feladatok. 1984-ben pedig az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal vette át a barlang kezelését.
Súlyos anyagi áldozatok árán, fáradhatatlan munkával elkészült a barlang villanyvilágításának korszerűsítése, az áramot az időközben kifejlesztett országos hálózat adta. Kiépítették, illetve továbbfejlesztették a barlang látogatható szakaszait, rendszeresítették a hangversenyeket, és felépítették a harmadik szállót, az aggteleki Cseppkő-szállót.
Az autóbuszközlekedés megjavítása mellett arról is intézkedtek - egyetértésben a csehszlovák hatóságokkal -, hogy a barlangrendszer magyarországi szakaszainak látogatói csoportosan - útlevél nélkül - megtekinthessék a csehszlovák területen kiépített szakaszokat is.
Új lendületet kapott a barlang és környékének kutatása is. A régi kutatók útmutatása nyomán, de lényegesen korszerűbb eszközökkel és módszerekkel és főleg kedvezőbb anyagi feltételek mellett folytathatta a fiatal kutatógeneráció azt a munkát, amely nemcsak az aggteleki barlangrendszer jobb megismeréséhez, de a környéken több nagy barlang felfedezéséhez is vezetett.
Végig a barlangon. A következőkben csak a barlangrendszer magyarországi részén, rendszeres vezetés keretében megtekinthető szakaszokat fogjuk ismertetni, de röviden szó lesz a csak kivételesen látogatható, nehezebben járható különtúrákról is.
Aggteleki rövid túra. A kb. egyórás túra a hatalmas sziklafal tövében nyíló ősi bejáratnál kezdődik. A bejáratnál márványtáblák emlékeztetnek Petőfi Sándor 1845. évi látogatására és a magyar orvosok és természetvizsgálók 1867. évi vándorgyűlésére. Lépcsősorön jutunk le a Csontkamráig, ahol a múlt században végzett ásatások korai vaskori sírokat tártak fel. Nemsokára az első föld alatti vízfolyással, az Acheronnal találkozunk. A patakot követve elérjük a barlang első jelentősebb cseppkőképződményét, a Teknősbékát, fölötte a szárnyait emelgető Sast és a két Fácánt.
Jobbra ágazik el az 1948-ban id. Dudich Endre kezdeményezésére létesített barlangbiológiai állomáshoz vezető út.
Utunk nemsokára elválik az Acherontól, melynek vize az előttünk meredő óriási sziklatömbök között eltűnik, majd később a barlang fővízfolyásával, a Styxszel egyesül. Mi néhány lépcsőn felmegyünk a barlang felső emeletére, ahol a sokezernyi gyertyafényű reflektorok bekapcsolása után a hatalmas kupolájú Fekete-terem komor szépségét, roppant cseppkőoszlopait csodálhatjuk meg. Innen a Hangverseny-terembe jutunk, ahol évente több alkalommal rendeznek kiváló művészek közreműködésével hangversenyeket. Itt lepillanthatunk a barlang főjáratához. Ide csak akkor megyünk le, ha a hosszú túrát akarjuk végigjárni.
Visszafordulva a Fekete-terembe, a Denevérág torkolata előtt rövid mesterséges átjárón keresztül a pompás Tigris-terembe jutunk, melynek közepén áll a mennyezetet támasztani látszó Széchenyi-emlékoszlop. A mennyezet jobb oldalán látjuk a névadó Tigrist.
Rövid, alacsony folyosó vezet e barlangszakasz talán leglátványosabb, képződményekben legdúsabb termébe, az Oszlopok-csarnokába. A vaskos cseppkőoszlopok oly tömegét láthatjuk itt, mint a barlang egyetlen más részében sem. Ez a valóságos cseppkőerdő akadályozza, hogy a terem valódi méreteit áttekintsük. A képzelet itt is a legkülönbözőbb elnevezésekkel látta el a képződményeket. Itt van az Aradi 13 vértanú oszlopsora, Petőfi Koporsója, az Egri minaret, az Orgona stb. Néhány lépcsőn felmegyünk a Kilátóhoz, majd a Labirintus nevű barlangszakasz szövevényes folyosóin, képződményekben rendkívül gazdag termein keresztülhaladva egy 1960-ban létesített mesterséges tárón át újra a külszínre érünk, ahonnan néhány perces sétával a főbejárathoz mehetünk vissza.
Jósvafői rövid túra. Jósvafőn, a Tengerszemet rejtő festői völgyben, a Tengerszem-szálló mellett nyílt mesterséges bejáraton kezdjük ezt a kb. egyórás túrát. A barlang elején feltűnnek a mennyezetről leszakadt hatalmas sziklatömbök. Az első cseppkőképződmény a Cseppkőország határköve, majd következik a Megfagyott vízesés és még számos képződmény, amely eredeti, hófehér színében ragyog. Itt nem borítja a cseppköveket az a vastag koromréteg, amely az aggteleki szakaszra jellemző, ahol az ember már évezredek óta fáklyákkal járta és befüstölte a barlangot.
Ahogy a barlang belseje felé haladunk, úgy szaporodnak a szebbnél szebb képződmények. A Kaffka-teremben megragadják figyelmünket a Búboskemence, a Krokodilszáj és különösen az a képződménysorozat, amely megtévesztően hasonlít egy hájjal, belekkel, oldalszalonnákkal megrakott hentesüzlet kirakatához.
Egy szűkületen át jutunk a Színpadnak nevezett, cseppkövekkel dúsan megrakott terembe. Feltehetően idáig jutott el Vass Imre az elmúlt században Aggtelek felől. Innen egy meredek lépcsősoron felkapaszkodunk, és elénk tárul az egész barlang legcsodásabb látványossága: az Óriások terme.
Úgy véljük, hogy éjszaka, a szabadban vagyunk és fölöttünk az égbolt feszül. A reflektorok bekapcsolása után úgy érezzük, hogy idő kell a fénynek, míg a roppant magasságban ívelő boltozathoz ér és megvilágítja annak méreteit, megszámlálhatatlan cseppköveit. A hatás fokozására nem kapcsolják be egyszerre az összes reflektort, hanem valóságos fényorgonával fokozzák a látványosságot. Újabb és újabb szépségek tárulnak ámuló szemeink elé a barlang éjszakáját áthasító fénynyalábokban.
Függő cseppkövek a főágban (fotó: Borzsák-Prágai)
A kb. 200 m hosszú termet magasan vezetett kényelmes úton járhatjuk körül. Körsétánkon közelebbről vehetjük szemügyre a pompás alakzatokat, melyek közül kiemelkedik a Korinthuszi-oszlop. A terem túlsó végén folytathatnánk utunkat Aggtelek felé, de most visszafordulunk és a terem másik oldalának látnivalóit vesszük szemügyre. Alattunk van az a hatalmas víznyelő, amely a barlangon tavaszi hóolvadás idején végigfolyó Styx nagy víztömegét magába fogadja és az alsó barlangon át a Jósva forráshoz vezeti.
A terem másik oldalának kiemelkedő képződményei a Kínai pagoda, az eldőlt Zeppelin, Anya gyermekével, a Lovasszobor, az Oroszlánfej, a Vass Imre emlékét idéző örökmécses, amely az Ősember kútja közelében világít. Innen a már megtett útvonalon megyünk vissza a jósvafői bejárathoz.
Hosszú túra. Ezt a kb. ötórás túrát általában az aggteleki barlangjáratnál kezdik. A Hangversenyteremig azonos a rövid túra útvonalával. Innen azonban nem fordulunk vissza, hanem néhány lépcsőn lemegyünk a hangversenyek hallgatására padokkal ellátott Táncterembe, ahol a barlang akusztikája legjobban érvényesül. Itt folyik a Styx, melyet innen Jósvafő felé követni fogunk. Először a mesterségesen duzzasztott föld alatti tó partján vezet utunk. Nemsokára megpillantjuk a Nádor Oszlopát, amelynek vésett felirata József nádor 1806. évi látogatását örökíti meg. Felirata: IosephsVs archIDVX aVstrIae, regnI hVngarIae paLatInVs pater patrIae Latebras sVbterraneI antrI baraDLa VIDIt. A nagy betűk összegezve adják az 1806 évszámot.
Itt meg kell jegyezni, hogy a barlangot a környékbeliek Baradlának is nevezik, amit a későbbi irodalomban is gyakran átvettek. Vass Imre 1831-ben írt könyvében ezt az elnevezést a Barátlak szóból származtatja, mert véleménye szerint a barlangban szerzetesek, barátok is laktak. Mások a szlovák paradló (párolgó) szóból származtatják.
Az előbbitől nem messze emelkedik egy vaskos, álló cseppkő, amelyen valaha ugyancsak vésett felirat volt, de az újabb cseppkőkérgezés teljesen olvashatatlanná tette. Vass Imre még ki tudta a feliratot betűzni. Szerinte a felirat V. Ferdinánd 1817. évi látogatásának emlékére készült. Mellette találjuk a Reviczky-oszlopot, amelynek felirata: uDVös Légy Drága s Io kIráLyunk IobIa reVIsnyeI gróf ReVICzky hazánk tsILLaga s DIsze. Ez Reviczky főkancellár 1829. évi látogatását örökíti meg.
Mésztufalerakódások a „Nehéz út”-ban (fotó: Kessler)
Utunk később kettéágazik. Jobbra a Nehéz-úton lehetne követni a patakot, de mi inkább a látogatók számára kiépített utat választjuk, ami több omladékhegyen át a Libanon-hegyre vezet. Helyenként láthatjuk még a barlangi patak régi, elhagyott medrét. Ez jelzi a barlangot. A felső és középső barlang emeletek közötti kőzetréteg beszakadt, így keletkeztek ezek a magas termek. A beomlások tetejéről hosszú lépcsősoron újra leereszkedünk a patakhoz, és ennek partján folytatjuk utunkat a Vaskapuig. Eddig ismerték a barlangot 1825-ig. A barlang itt annyira összeszűkül, hogy teljes szélességében víz borítja. Most a víz felett létesített hidakon haladhatunk tovább.
„Krokodilfej” (fotó: Borzsák-Prágai)
A Vaskapu után a Styx vizének egy része víznyelőn keresztül a még részben ismeretlen alsó barlangba ömlik, és ott folytatja útját a Jósva forráshoz. Néhány száz méternyire a jobb oldali sziklafalból szép mésztufateraszokon (tetaráták) átbukó vízömlést látunk. A víz keskeny, magas sziklahasadékból ered. Ebbe a hasadékba tudtak 1931-ben némi tágítások árán behatolni, és egy több mint fél kilométernyi eddig ismeretlen járatot felfedezni. A hasadéknál levő Török-mecset nevű képződményről „Törökmecset-ág”-nak nevezték el. A járat az Aggtelek községben látható tó alá vezet. A nehézségektől vissza nem riadó látogatók részére különtúrát szoktak ebbe a járatba vezetni.
Utunk a főjáratban a leváltozatosabb, egyre dúsabb cseppkőképződmények között vezet. Különösen figyelemre méltó a Tündérvár és a Szemirámisz függőkertje, szinte ijesztő a hatalmas, ágaskodó Tengeri rák ollója. Tanulságosan mutatja be az álló cseppkő eldőlését a Pisai ferde torony. Ha álló cseppkő nem szilárd sziklaalapon épül fel, hanem agyagos talajon, akkor előbb-utóbb elérkezik az idő, amikor a talaj már nem bírja el az egyre nehezebbé váló cseppkő tömegét, a cseppkő eldől. A ferdére dőlt cseppkövön azután újra, függőleges kis állócseppkövek keletkeznek. Megkapóan szép az Anonymus szobra mögötti élénk vörös, csillogó kalcitkristályokkal borított cseppkőfal.
Innen fél kilométernyire nyílik jobboldalt a barlang leghosszabb oldalágának, a közel négy kilométer hosszúságban ismert Retekág bejárata, mely érdekes, retek alakú cseppköveiről kapta nevét. Nagy részét 1932-ben fedezték fel, különtúra keretében ez is megtekinthető.
Idáig föld alatti utunknak körülbelül felét tettük meg. Továbbhaladva egyre bővelkedik a tiszta, fáklyakoromtól mentes képződmények sora. A Styx innen a Retekágból kiömlő vízzel bővülve már tekintélyes patakká duzzad, de több víznyelő újra apasztja. Lehetetlen és talán fölösleges is a sok látnivalót felsorolni. Utunk kétharmadánál nyílik az 1890-ben létesített Vörös-tói bejárat, amelyen keresztül - háromszáz lépcsőn felkapaszkodva - a külszínre juthatunk.
A barlang megtekintését ez a bejárat régebben lényegesen megkönnyítette, mert megtakarította az utat visszafelé. A jósvafői bejárat létesítése óta azonban már alig használják, mert aki Aggtelekről idáig eljött, az már szívesebben továbbmegy Jósvafőig. Most inkább azok jönnek itt a hosszú lépcsősoron le, akik a Jósvafőig kiépített szakaszt (ún. középtúrát) akarják megtekinteni.
A Retekág jellegzetes cseppkövei (fotó: Borzsák-Prágai)
Mi is továbbmegyünk a szépen rendezett és innen villanyvilágítással ellátott úton Jósvafő irányában. Mindenütt majdnem vízszintesen vezet utunk a patakmeder mellett, és nyugodtan gyönyörködhetünk a szebbnél szebb képződményekben, többek között a mennyezetről lógó, hal alakú képződményekről elnevezett Halszárítóban. Zúgás jelzi, hogy víznyelőhöz közeledünk. Mellette vakítóan fehér, hatalmas oszlop fölött orgonasípokhoz hasonló cseppkősorozatot látunk, az Egri nagy orgonát, és emögött egy kis jóakarattal felfedezhetjük az apró stalagmitok alkotta Kórust is.
A víznyelő közelében, a bal oldali sziklafalban szép kövületek, tengeri liliom (crincidea) maradványai láthatók. Ezek a sok millió évvel ezelőtt itt hullámzott triász tenger néma tanúi.
A pompás színű Alabástromszobor és a sokkarú, a mennyezetről lelógó Polip melletti tócsában gyakran láthatjuk a barlang egyik legérdekesebb lakóját, a vakrákot cikázni. Utunk közben egyre inkább csak víztócsákkal találkozunk. A Styx vize itt mindinkább csökken, mert több víznyelőn át az alsó barlangba ömlik.
Az eddig kényelmes, vízszintes utat nemsokára el kell hagynunk, és lépcsősoron kapaszkodunk a magasba. De feltétlenül megéri a kis fáradságot: a világon ismert egyik legnagyobb cseppkőhöz, a kb. 20 m magas Csillagvizsgáló toronyhoz érünk. A lépcsősor végén épített, korláttal ellátott térségről szinte elképzelhetetlen látványt nyújt ez az óriási stalagmit. A felfelé hegyesedő torony tetejére a természet kifürkészhetetlen játéka gömb alakú képződményt formált. De nemcsak ennek a kolosszusnak méretei, hanem barokk szoborcsoporthoz hasonló díszítésének páratlan gazdagsága és szépsége is felejthetetlen élményt nyújt a látogatónak. Ha eddig semmi mást nem láthattunk volna a barlangban, akkor ez a látvány egymagában is megérte az eddigi kb. 4 órás gyaloglást.
Újra lemegyünk és folytatjuk utunkat az ijesztő Szörnyűfej, majd a cseppkövön ülő élethű Papagáj mellett egészen a patak minden vizét elnyelő, az Óriások terme előtt tátongó utolsó víznyelőig. Innen azután a Jósvafői rövid túra keretében már leírt útvonalon haladunk tovább.
Külön túrák. Retekág. Ez a legszebb és leginkább ajánlható különtúra. Nem nagyon nehéz, de eléggé fárasztó. Időtartama kb. 6-7 óra. Csak száraz időszakban, alacsony vízállás mellett járható, akár a többi különtúra.
A Hosszú túra közepén torkoll a Retekág vízfolyása a Styxbe. Itt kezdődik a barlang ma ismert leghosszabb oldalága. Eleje eléggé kényelmesen járható, később azonban már hol a patak egyik, hol a másik oldalára kell átugornunk, de legegyszerűbb mindjárt az elején a vízbe gázolni, előbb-utóbb úgyis bele kell mennünk. Ezért célszerű lehetőleg magas szárú, combig érő gumicsizmát húzni.
A fáradságért bőven kárpótol a sok csodásan csillogó, kalcitkristállyal borított cseppkő. Különösen érdekesek a konzolszerűen kiugró, alul lapos képződmények, amelyeknek alján néha ezernyi apró, üvegszerű cseppkőcső lóg. Ezek a képződmények jelzik a régi patakfenék magasságát.
A Retekágban felfedezett Csodák terme (fotó: Kessler)
Körülbelül fél kilométernyire jobboldalt nagyobb cseppkőcsoport mögött rejtőzik a Retekág egyik elágazásának nyílása. Bejárása igen fárasztó, de megéri annak, aki a ritkán járt utakat szereti. Hossza kb. 200 méter.
Újabb fél kilométernyi utat teszünk meg, amikor is erős vízzúgásra leszünk figyelmesek. Baloldalt, alacsony folyosóból ered a zúgást okozó vízfolyás. Mintegy 300 m-nyire követhetjük hason kúszva, de különösebb érdekessége nincs.
Végül nagy sziklaomlás előtt állunk meg. Idáig ismerték 1932-ig a Retekágat. A BETE 1932. évi kutatása idején sikerült az utat eltorlaszoló sziklaomlás tetején, a mennyezet alatt akkora nyílást kibontani, hogy azon a kutatók átbújhattak. Mi is ezt az utat követjük, bár száraz időben az omlás alatt, a patakmederben is átkúszhatunk a barlang folytatásába. Meglepő, hogy az omlás után mennyivel tágabb az eddig 2-3 méter széles járat. De nemcsak szélesebb és magasabb ez az újabban felfedezett szakasz, hanem sokkal szebb is. Az érintetlen, sértetlen képződmények tömege csillog lámpánk fényében. Lehetetlen ezt a páratlan látványt leírni, de mégis meg kell emlékezni egy szabadon függő, majdnem a meder fenekéig leérő kb. 6 m hosszú és 1 m széles, de csak néhány centiméter vastag cseppkőfüggönyről. A mögötte tartott lámpa fénye keresztülvilágít rajta, és pompásan kiemeli a függöny erezetének különleges rajzát.
A leglátványosabb azonban a pataknál magasabb szinten kialakult Csodák terme, aminek közepén minden képzeletet felülmúló szépségű és alakú képződmények tömegében gyönyörködhetünk.
Ha a patakhoz visszaereszkedünk, akkor a Grand kanyon félelmetes sziklahasadékán keresztül hatalmas omláshegy lábához érünk. Nagyon óvatosan kell a hegy tetejére felmászni, ahonnan az omlás folytán keletkezett óriási üreg méreteit csodálhatjuk meg. A legmagasabb helyen apró, gyémántszerűen csillogó kalcitkristályokkal bélelt kis kiszáradt tómedret találunk, ez a Gyémánt-tó. Az üreget a barlangtan nagy tudósa, Cholnoky Jenő tiszteletére Cholnoky-teremnek nevezték el. E teremből még folytathatnánk utunkat az Aggtelek határában nyíló Ravaszlyuk nevű víznyelőig, de ott nem tudnánk a felszínre kijutni, ezért inkább visszafordulunk.
Török-mecset oldalága. Érdekes, de igen fárasztó barlangtúra, helyenként rendkívül szűk szakaszokkal. Csak alacsony vízállás idején látogatható ez az 1931-ben felfedezett oldalág. Időtartam az aggteleki bejárattól kb. 4-5 óra.
A „hosszú túra” útvonalán megyünk egészen a Török-mecset nevű cseppkőcsoport közelében fakadó vízfolyásig, amely keskeny, magas hasadékból ered. Ebbe a felfedezés idején kissé kibővített hasadékba kell bepréselődnünk, beljebb már kissé kitágul a járat, amelynek átlagos szélessége 1 méter, de magassága eléri a hat métert is. Cseppkőképződményei igen szépek és sűrűek. Végig térdig érő vízben kell gázolni, néha meg csak hason kúszva lehet a sűrű cseppkőképződmények között áthatolni. Körülbelül 400 méternyire elérjük a járat első kiszélesedését, az igen szép Mária-termet. Közvetlenül e terem után annyira összeszűkül a barlang, hogy a kutatók a felfedezéskor csak idáig hatolhattak, de a szűkületen átnyújtott lámpa fénye további, tágabb szakaszokat világított meg.
Három évvel később, 1934-ben robbantással annyira kitágították ezt a szűkületet, hogy a kutatók továbbhaladhattak; igaz, hogy félig a vízben feküdve, hason kúszva tudunk csak továbbjutni. Innen kezdve aránylag tágas a járat, cseppkőképződményei igen szépek. Különösen érdekesek a kis vízesések és az apró tavacskák, amiket a vízből lerakódó mésztufa képez. Mintegy fél kilométeres szakasz után ismét kettéágazik a barlang. A bal oldali ág kevésbé érdekes, ezért inkább a jobb oldali ágat követjük. Ez a járat többször elágazik, és az elágazások máig is feltáratlanok, kutatásuk csak igen csapadékszegény időszakban lehetséges. A járatot végül alacsony, cseppkő alkotta rács zárja el teljesen.
A mérések szerint a Török-mecset oldalágának jobb oldali elágazása az aggteleki karszttó alá vezet, ennek elszivárgó vizét vezeti a barlangba. Egykorú feljegyzések szerint a tó helyén valaha víznyelő volt, amely később eldugult, így alakult ki a jelenlegi tó.
A Styx vizében a föld alatti országhatárig. Ez a túra a barlang kutatástörténetének egyik legérdekesebb fejezetével kapcsolatos. Csak szárazság idején, alacsony vízállásnál ajánlható edzett, kitartó turistáknak. Időtartama kb. 3 óra.
Az aggteleki rövid túra útvonalán megyünk a Táncteremig, ahol kis márványtábla emlékeztet az 1932. évi felfedezésre. Innen folyásával ellentétes irányban követjük a patakot. Eleinte még szárazon, a még régebben létesített úton haladhatunk, amelyen egykor a látogatók az Oszlopok-csarnoka felé mentek. Ma már nem használják ezt az útvonalat. Hamarosan véget ér ez az út, és bele kell gázolnunk a patakba. Ezért és a később még ránk váró „vizes” élmények miatt ajánlatos ehhez a túrához gumiruhát ölteni.
Egyelőre csőszerű folyosóban haladunk, amelyet a víz teljes szélességében kitölt, majd rejtélyes zúgást hallunk: közeledünk a kis föld alatti vízesésekhez, amelyek okozói a néhány deciméter magas mésztufagátak (tetaráták). Körülbelül 200 m után kitágul az eddig szűk járat, egy terembe érünk, amibe bal oldalról kis patak, a Rubikon ömlik.
Utunkat a Styxben folytatjuk, több helyen mélyen lehajolva végre az első szifonhoz jutunk, amelyről Vass Imre 1831-ben azt írta, hogy „...a' barlang boltozatja egész a' víz színéig lebocsátkozik és a' további menetelt gátolja...” A BETE kutatói 1932. évi kutatásaik alkalmával a vizet duzzasztó mésztufagátaknál vágott résekkel annyira lesüllyesztették itt a vízszintet, hogy fejüket a víz felett tartva keresztüljutottak ezen az akadályon. Ma már viszonylag könnyebb az átjutás, de magasabb vízállás idején egy baloldalt nyíló, régebben agyaggal telt kerülőjáraton is átkúszhatunk a szifon túlsó oldaláig. Újabb 100 méteres szakasz után 1932-ben annyira mélyen hajlott a mennyezet a vízszint alá, hogy a kutatóknak teljesen víz alá bukva kellett 8 méteres utat búvárúszással megtenni, hogy a barlang régen sejtett folytatásába, a Domicába jussanak. Nekünk ma már kissé könnyebb a helyzetünk, mert magasabb vízállásnál is „csak” nyakig kell a vízbe merülnünk, hogy barlangi utunkat a szifon túlsó oldalán már jóval tágasabb járatban folytathassuk. Itt széles mésztufagátakon ömlik a Styx vize. Baloldalt egy igen szép képződményekkel díszített oldalág torkollik a barlangba. A jól járható oldalág az innen kb. 1 kilométernyire nyíló víznyelőnél kezdődik.
A föld alatti országhatár (fotó: Kessler)
Aránylag kevés fáradsággal érjük el végül azt a helyet, ahol a hatalmas barlangrendszert egy vasrács, az egyetlen föld alatti országhatár kettéválasztja, és bennünket visszafordulásra késztet.
Meg kell jegyezni, hogy az előbbiekben ismertetett különtúrákat nem vezetik rendszeresen. Minden esetben a barlangigazgatóság előzetes engedélye szükséges.
Végül szívleljük meg a nagy szovjet író, K. Szimonov sorait, amelyeket a barlang látogatása alkalmából a vendégkönyvbe jegyzett.
„Sok hasonló barlangot láttunk. Voltunk a jugoszláviai Postojna-barlangban. Jártunk a csehszlovák barlangokban. Láttuk a floridai barlangokat az Egyesült Államokban. Leereszkedtünk a Kungur-környéki barlangokba. De őszintén szólva ilyen szépséget először láttunk.
Figyelmet érdemel az útvonal gondos kiválasztása, a fényhatások sikeres összehangolása: a jó kivitelezés leginkább a szép részletek megvilágításában mutatkozik meg. Nagyon mély benyomást tesz a Hangverseny-terem, amely vitathatatlanul az első helyre sorolható a hasonló föld alatti termek között.
„Pálmaliget” a barlang csehszlovákiai folytatásában (fotó: Kessler)
Egy dologra feltétlenül gondolni kell: jobban kell népszerűsíteni ezeket az értékeket és szépségeket, amelyekhez hasonló az egész világon nincs... Szimonov.”
Az István-barlang mesterséges bejárata a Lillafüred-Eger közötti műút mellett a Palota-szállótól kb. 500 méternyire nyílik.
A barlang természetes, aknaszerű nyílása a mesterséges bejárat felett 15 m magasságban, bokrok között rejtve található meg. A szájhagyomány szerint itt egyszer egy kutya leesett, és napokig tartó vonításával felhívta a környékbeliek figyelmét, mire két vállalkozó szellemű fiatalember kötélen leereszkedett a barlangba, és kimentette a kutyát. A barlangot, amely több kisebb üregből és egy alsó nagyobb teremből állt, Kadić Ottokár 1913-ban megvizsgálta és röviden ismertette, de csak 1927-ben került előtérbe további kutatásának gondolata. Ekkor történt, hogy kutatótárók és aknák segítségével - az akkor még ismeretlen folytatást - páratlan szépségű cseppkőképződményekkel díszített szakaszokat sikerült felfedezni.
Kitűnt, hogy az újonnan feltárt barlangszakaszok idegenforgalmi célra hasznosíthatók, ezért az autóút szintjétől 55 méter hosszú vízszintes vágatot hasítottak a barlangba és utakkal, lépcsőkkel járhatóvá tették a legszebb részeket, majd a villanyvilágítással is ellátott barlangot 1931-ben megnyitották a nagyközönség számára.
A középső triászban kialakult barlang a föld alatti vízfolyásnak köszönheti keletkezését. Ez a föld alatti patak a Bükk-fennsík egy részének csapadékvizét vezette le. A ma ismert barlang kialakulása után, a völgytalpak süllyedésével kapcsolatban alacsonyabb szintre került a patak, és ma az ún. Soltészkerti forrásnál kerül a felszínre. A barlangban megszűnt az állandó vízfolyás, és megindult a cseppkőképződés folyamata. Rendkívüli árvizek idején azonban itt is előfordul, hogy az alsó, most kialakuló és még szűk barlang nem tudja a nagy vízmennyiséget elvezetni, és ilyenkor az István-barlangban is feltör és végigfolyik a víz.
Az István-barlang cseppköves részlete (fotó: Kessler)
A lillafüredi István-barlang
Végig a barlangon. A terméskővel kirakott mesterséges barlangkapuból mesterséges táró vezet bennünket a barlang első, nagyobb termébe, a Nagyterembe. A táró létesítése előtt ide jutottak az eredeti, 15 méterrel magasabban nyíló barlangbejáratból leereszkedő kutatók. Valószínűleg ide esett annak idején az a kutya, amelynek a barlang felfedezését köszönhetjük. Karmolásainak nyomai a sziklafalon még ma is láthatók.
E terem csak hatalmas méreteivel tűnik fel, különösebb cseppkőképződményeket itt még nem láthatunk, de említésre méltó a Mammutfogsornak nevezett képződmény és a víz hajdani oldó munkájára utaló Erózió-fülkék. A teremből vaslappal lefedett akna vezet a körülbelül 10 méter mély, többnyire vízzel elzárt egységes Kőpincébe. Valószínű, hogy e barlangrész a régi barlangi patak új, alsó szintje, amely összefügg a Soltészkerti-forrás patakos barlangjával.
A Nagyteremig ismerték a barlangot 1927-ig, innen mesterséges kutatóárkokkal tárták fel a barlang folytatásához vezető, a hajdani barlangi patak által lerakott agyaggal teljesen kitöltött járatokat. Az egykori kutatóárok helyén ma jól kiépített úton haladhatunk tovább, amíg elágazáshoz érünk. A jobb oldali ág vezet a meredeken felfelé tartó Lépcsős-folyosóhoz. A több pihenővel megszakított lépcsősoron végül elérjük a Kilátót. Erről a térségről páratlan kilátás nyílik az alattunk levő, kb. 15 méteres mélységbe és a közel 20 méter magas hasadék felső részébe. A lépcsőmászás fáradalmaiért bőven kárpótol a sok, változatos alakú cseppkőképződmény, többek között az Orgonának nevezett, több, egymás fölött helyezkedő, orgonasípokhoz hasonló oszlopsor. Könyvtárra emlékeztetnek az egymás mellé sorakozó cseppkövek. A Kilátó előtt szembetűnik egy hatalmas függő cseppkő, a Kőnyelv.
A Kilátó mögött még folytatódik a barlang, de ez a rész egyelőre csak kutatók számára járható.
A hasadék, amelyben a Lépcső-folyosó alakult ki, nem a víz munkájának, hanem a földkéregmozgások alkalmával fellépő húzófeszültségeknek köszönheti keletkezését. A hasadék falait a beszivárgó vízből lerakódott cseppkőkéreg vonja be.
A Lépcsős-folyosón visszamegyünk, és a már említett elágazás másik irányában folytatjuk utunkat. Néhány lépcsőn fel kell mennünk, hogy a barlang legmegkapóbb, az aggteleki barlang méreteivel is vetekedő, hatalmas Kupolacsarnokába érjünk. Ez a kb. 20 méter hosszú, 10 méter széles és 30 méter magas csarnok nemcsak méreteinek lenyűgöző hatásával, hanem cseppkőképződményeinek változatosságával, szépségével is megérdemli, hogy a legnagyszerűbb természeti látványosságaink közé soroljuk.
Az Óriás vízesés nevű, szinte beláthatatlan magasságból eredő, fent hófehér, lent szürkés színű cseppkőképződmény mutatja azt az utat, amelyet az évezredek óta felülről szivárgó és parányi mészmennyiségeket lerakó csapadékvíz megtesz, amíg a mélyben folyó barlangi patakkal egyesül. Valósággal megfagyott vízesést vélünk ebben a képződményben látni.
A Kupolacsarnok felső részében épített Bástyáig 53 lépcsőfokon kell felmennünk. A lépcsősor közepénél, baloldalt feltűnik a Meseország. Egyik lakója a kucsmás, fehér szakállú, bundás Mikulás. Ott látjuk még a Jancsit és Juliskát, a Fülesbagolyt, a Mesekastélyt, a Mátyás király lovas szobrát. A Színpad előtt éppen felhúzták a Stalagtitfüggönyt.
Jobboldalt szembetűnik az Óriás dohányzacskója nevű különös képződmény, alatta ugyanolyan, de kisebb alakulat. Felettük emelkedik a Kínai pagoda.
A Bástyára érve még egyszer gyönyörködhetünk az Óriás vízesés pompás látványában és az alatta elterülő cseppkőbirodalomban. Közelről megszemlélhetjük a Havas fenyőt és a Furulyát.
A Bástyáról még néhány lépcsőn felmegyünk, elhagyjuk az Őserdőt, és lemegyünk a barlang másik nagy látványosságába, az Oszlopok csarnokába. A Kupolacsarnok elsősorban méreteivel nyűgöz le bennünket, az Oszlopok csarnoka pedig cseppkőképződményei sűrűségével, érintetlen szépségével bűvöli el a szemlélőt. A cseppköveknek itt is különféle neveket adtak, mint például Díszoszlop, Rokokóoszlop, Termeszoszlop stb., de talán fölösleges mindenütt valamilyen hasonlatosságot keresni, ami a földfelszín tárgyaira emlékeztet. Lássuk meg a barlangban és képződményeiben a természet munkáját!
Az Oszlopcsarnok alsó részén szinte észrevétlenül belesétálnánk a Frissítő-tó 8-10 °C-os, kristálytiszta vizébe, ha vezetőnk nem figyelmeztetne bennünket. A kis tavacska vize annyira tiszta, átlátszó, hogy a medence alján levő kődarabokat olyan élesen látjuk, mintha nem is lennének víz alatt.
A Frissítő-tó felett van az Éléskamra, amelyben a megéhezett látogató füstölt oldalasokat, kolbászt, retket, sajtot vél felfedezni.
Utunk továbbvezet a Színházterembe, melynek Színpadára fellépünk, és magunk előtt látjuk a Karmester három kinyújtott ujját, amint jelt ad a körülötte csoportosuló Zenekarnak. Felettük a Díszpáholy és különféle rojtokhoz hasonló cseppkövek. A magasban a Zsinórpadlást is láthatjuk a különböző díszletekkel.
Vízesés a Soltész-kerti forrás barlangjában (fotó: Kessler)
A Színházteremből néhány lépcsőn a Bányatáróba megyünk. Itt, a legalsó lépcsőfokoknál tavaszi hóolvadás után néha annyira összegyűlik a víz, hogy a látogatóknak vissza kell fordulniuk. Általában azonban száraz ez a szakasz is, és most nyugodtan továbbmehetünk a Keskeny terembe. Régebben innen jobboldalt a Kehely mellett, a Dugóhúzón át lehetett a barlang utolsó ismert termébe, a Hátsó csarnokba jutni. Ma 32 széles lépcsőfokon közelíthetjük meg ezt a termet, ahol utunk visszafordul. A Hátsó csarnoknál még nem végződik a barlang. Rövid, részben mesterségesen kitágított folyosón, 45 méter mély szakadék fölé mehetünk, ahonnan kötélen a mélységbe ereszkedhetnénk. Itt kísérlik meg a miskolci barlangkutatók a barlang feltételezett folytatását felfedezni.
Kutatások folynak még a Hátsó csarnok igen nehezen megközelíthető felső részénél, ahol humuszos agyag és erősebb légáramlás a felszín közelségét sejteti. Egy itt létesítendő új bejárat megkönnyítené a barlang megtekintését nagyobb látogatócsoportoknak, de nekünk most vissza kell fordulnunk, és az egyszer már megtett úton visszatérünk.
A lillafüredi Anna-barlang (Forrás-barlang, Petőfi-barlang) eredeti bejárata a Palota-szálló függőkertjei alatt, a Garadna patak utolsó vízesései mellett nyílik.
A barlang felfedezésének története a még Fazola Henrik által létesített első vasgyárakhoz, a hámorokhoz kapcsolódik. A magyar kincstár 1770-ben megvette ezeket a kis üzemeket, többek között a mai Hámor községben létesítettet is. Az abban az időben létesített lillafüredi tavat felduzzasztó gát közelében bővizű forrás fakadt, amelynek vizét az egyik hámor meghajtásához használták. Nagyobb vízmennyiség és talán nagyobb esés miatt 90 m hosszú, mesterséges tárót hajtottak a forrásjárat mentén a hegy belsejébe.
Táróhajtás közben a mésztufában egészen különleges képződményekkel díszített kisebb-nagyobb üregekre akadtak. Ezek a képződmények nem hasonlítottak az általában ismeretes cseppkövekhez, ezért a felfedezés híre hamarosan elterjedt, majd kiszélesítették a nagyobb üregekhez vezető szűk folyosókat, és fahidakkal, lépcsőkkel hozzáférhetővé tették ezt a különös természeti látványosságot.
Karbantartás híján azonban hamarosan tönkrementek a fahidak, lépcsők és a látogatók elmaradtak, de a lillafüredi Palota-szálló építésével kapcsolatban újra a barlangra terelődött a figyelem. 1927-ben kibontották a mesterséges bejárati táró közben beomlott szakaszait, és követték a forrás eredetét. E munka közben még számos természetes üreget fedeztek fel, amelyeket csipkefinomságú, megkövesedett gyökerekhez hasonló képződmények díszítettek. Ezeket az üregeket kényelmesen járható folyosókkal kötötték össze, a meredekebb szakaszokban betonlépcsőket, korlátokat építettek, és végül a Szinva nagy vízesése közelében, a szállót körülvevő támfal kapujának közelében 40 méter hosszú mesterséges tárót létesítettek a barlang jobb megközelíthetősége érdekében. Ezt használják jelenleg a barlang látogatói.
A barlang érdekessége, hogy kialakulása lényegesen eltér a többi ismert barlangokétól, és képződményei is egészen mások, mint amilyeneket a legtöbb barlangban láthatunk. Éppen ezek a különleges körülmények avatják ezt a barlangot egyedülálló természeti látványossággá, és ezért sorolta az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal a kiemelten védett barlangok közé.
A barlang és képződményei kialakulásának megértéséhez ismerkedjünk meg kissé behatóbban a mésztufa keletkezésével.
Azt már tudjuk, hogy a vízben oldott mész bizonyos szén-dioxid-mennyiséghez kötött. Ha ez a szén-dioxid-mennyiség valamilyen oknál fogva csökken, akkor a fölössé vált mész kiválik, és cseppkő vagy mésztufa alakjában lerakódik. A szén-dioxid csökkenésének több oka lehet: például ha a viz nyomása csökken vagy hőmérséklete emelkedik. De okozhatja az is, ha a víz élő növényzettel érintkezik. A növényzet ugyanis életműködésének fenntartásához szén-dioxidot fogyaszt, és ezt a vele érintkező vízből vonja ki.
Különösen ott találunk mindig nagy mésztufa-lerakódásokat, ahol a karsztvíz vízesés formájában leesik. A vízesésben ugyanis, amint arra korábban már utaltunk, a vízszálakban húzófeszültség keletkezik, megszűnik az eddigi nyomás, és ennek következtében a víz szén-dioxid-tartalmának nagy része elillan. Az ily módon felszabaduló mész a vízesés alján mésztufa alakjában rakódik le. A folyamatot még fokozza, ha a szétporladt vízcseppek a vízesés környékén levő vegetációra esnek, ahol maradék szén-dioxid-tartalmukat leadják, és idővel vastag mészkéreggel vonják be a növényzetet.
Hatalmas mésztufa-, más néven travertinólerakódásokat találunk a Bükkben Szilvásváradon, Mónosbélen és Lillafüreden. Az utóbbi helyen körülbelül 40 méter vastag réteget rakott le a magasabb talpú Szinva völgyéből a Garadna völgyébe lezuhanó mésztartalmú Szinva patak. Ebben a vastag mésztufa-lerakódásban alakultak ki az Anna-barlang szeszélyes alakú, összefüggéstelen üregei, amelyek mennyezetéről még lelógnak a felettük levő hajdani növényzet megkövesedett gyökerei. Sok helyütt még látni lehet az elkorhadt fatörzsek után megmaradt üregeket, leveleik lenyomatát és állati maradványokat is. A lillafüredi mésztufában talált csigák alapján megállapították, hogy az itteni lerakódás a jégkorszak végén történt.
A barlang első látogatói a legkülönbözőbb nevekre keresztelték az egyes üregeket és képződményeiket. A bejárati táró után a Hallba érünk, melynek mennyezetéről egy régen elhalt fa gyökérzete lóg, majd megcsodálhatjuk az Északi fény nevű képződményt. Egyre változatosabb formákat, a természet szeszélyének legkülönbözőbb megnyilvánulásait láthatjuk, amint a rövid, mesterséges folyosókkal összekötött üregekbe lépünk.
Különösen érdekes a Szomorúfűz, ahol megdöbbentő élethűséggel láthatjuk az egyenes törzset és a fölötte lehajló lombozatot. Egy másik üregben, a Szív barlangjában hatalmas szívet utánzó képződmény vonja magára figyelmünket. Még számos hasonló képződmény teszi változatossá azt a félórás utat, amit ebben a maga nemében páratlan barlangban megjárunk. Mielőtt utunkat befejezzük, még egy pillantást vetünk a vasráccsal elzárt terembe, ahol a miskolci és diósgyőri vízellátás céljaira egy forrást foglaltak. Az 1949-ben megindított kutatások ugyanis kiderítették, hogy az Anna-barlang régebbi, mesterséges bejáratának közelében fakadó forrás nem a tóból elszivárgó víz, hanem ivóvíz-ellátási célokra alkalmas karsztvíz, aminek hasznosításával jelentősen könnyítettek Diósgyőr vízellátási nehézségein.
Az Anna-barlangot és az előbb tárgyalt István-barlangot az Országos Környezet- és Természetvédelini Hivatal kezeli.
A miskolc-tapolcai Várhegy déli tövében rejlő barlangnyílásokból a hideg téli napokon felszálló párafelhők már régen felkeltették a környékbeliek figyelmét. A barlang tudományos vizsgálatát csak 1935-ben kezdték meg, amikor megállapították, hogy a barlangban 24-28 °C-os források fakadnak, amelyek helyenként kisebb tavakat alkotnak. A barlang hosszát akkor 170 m-ben állapították meg, de feltételezték, hogy még hosszabb folytatása is lehet, amit a mennyzetről lehullott kőtörmelék elzár. Több helyen a felszínre szakadt mennyezeten támadt nyílásokon távozik a télen párafelhőnek látszó meleg barlangi levegő.
A Bükk karszthidrológiai kutatásával kapcsolatban a barlang részletesebb vizsgálata 1955-ben újra előtérbe került. Megállapították, hogy a kb. 600 m mélységből fakadó barlangi források több, gyógyászati szempontból igen értékes elemet tartalmaznak, és magas a vízzel felszálló gázbuborékok rádiumemanáció-tartalma is.
A vízügyi vizsgálatok kedvező gyógyászati lehetőségekkel kecsegtettek, ezért az Országos Közegészségügyi Intézet több ízben megvizsgálta a barlang levegőjének tisztaságát is. Megállapították, hogy a barlang levegőjének tisztasága kedvezőbb a Bükk-fennsík tetején mért értékeknél. Miskolc városának levegője literenként 1500 db, 10 mikronnál nagyobb porszemet tartalmaz. Ez az érték a Bükk fennsíkon 390-re, a barlangban pedig 311-re csökken.
A kutatásokat végző VITUKI (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet) egyetértésben az illetékes orvosi szervekkel - részletes javaslatot készített a barlangnak gyógybarlanggá történő kiépítésére.
A javaslatot Miskolc városi tanácsa magáévá tette, és 1958-ban megkezdte a barlang kiépítését. Mindenekelőtt a már régebben megépült termálfürdő hegy felőli falának áttörésével és rövid falazott folyosó létesítésével könnyen hozzáférhetővé tették a barlangot, kiegyengették a talpát, és ezzel elérték azt, hogy az addigi több különálló tó egyetlen nagy, föld alatti tavat képez. Bevezették a villanyvilágítást, amelynek fényében pompás látványt nyújt a magas gótikus ívelésű boltozat.
A barlang régi, a felszínre nyíló bejáratait elfalazták vagy üvegkupolákkal látták el. A természetes termeket és folyosókat mesterséges, de természetes környezethez jól illeszkedő járatokkal összekötötték és részben kibővítették. Így lehetővé vált a barlangban fürdőzők számára, hogy különböző helyekről és magasságban csodálhassák ezt a világon jelenleg egyedülálló barlangi termálfürdőt. Itt meg kell jegyezni, hogy Svájcban, Brig mellett is létezik egy föld alatti fürdő, de az nem természetes barlangban, hanem barlangot jól utánzó üregben készült.
A barlangban egy nagy magasságból lezúduló vízesést is létesítettek, amelyben szívesen dögönyöztetik magukat a fürdőzők. Egy rövid folyosón a szabadba, az ottani vízmedencébe lehet jutni.
A barlangban jelenleg nincs rendszeres orvosi felügyelet, hivatalosan nem lehet gyógybarlangnak nevezni, de eddig már nagyon sok asztmás beteg igazolhatja a barlang klímájának kedvező hatását.
Fővárosunk első, idegenforgalmi szempontból kiépítettnek mondható barlangja a Pál-völgyi-barlang. Bejárata a II. kerület, Szépvölgyi út 162. sz. ház mögötti régi, elhagyott kőfejtőben nyílik. Járatainak nagy része a harmadkori márgában és mészkőben keletkezett ÉNy-DK és erre merőleges irányú tektonikus hasadékok mentén alakult. A hasadékok kereszteződésében omlások és nagyobb termek keletkeztek.
„Méhkas” a Pálvölgyi-barlangban (fotó: Kessler)
Viszonylag kevés benne a cseppkőképződmény, ezért nem tekinthető cseppkőbarlangnak, de mégis érdemes megtekinteni, mert egyike azon kevés barlangnak, amely keletkezését - eltérően a legtöbb barlangtól - nem a felszínről befolyó csapadékvíznek, hanem az alulról, a mélyből feltörő hévíznek köszönheti.
A barlang hévizes eredetét régebben sok szakember kétségbe vonta, mert viszonylag kevés benne a hidrotermális (hévíz eredetű) képződmény, inkább csak a sziklafalakon és a barlang mennyezetén látható félgömb alakú, üstszerű kioldások utaltak az alulról feltörő víz munkájára. A később felfedezett Szemlőhegyi- és Ferenchegyi-barlangok, valamint a Pálvölgyi-barlangban és a József-hegyi-barlangban legújabban felfedezett hatalmas járatok és képződményeik azonban ma már kétségtelenül igazolják a hévizes eredetet.
Mai ismereteink szerint Cholnoky Jenő helyes úton járt, amikor a hévizes eredet mellett kiállt, de azt is valószínűsítette, hogy a Budai-hegység emelkedésekor megszűnt a barlangban a hévíz, és barlangképző munkáját a felszínről lefolyó csapadékvíz vette át, amely a barlangon keresztül jutott a mélyebben kialakult karsztvízszintig. Ez a csapadékvíz nemcsak bővítette a barlang járatait, de eltüntette a hajdani hévízből lerakódott képződmények nagy részét is, amelyek a magasabban fekvő Szemlőhegyi- és Ferenchegyi-barlangban teljes épségükben megmaradtak. Végeredményben a barlang kialakulását az alulról feltörő hévíz és később a felszínről lefolyó csapadékvíz együttes hatásával magyarázhatjuk. A barlang elülső szakaszait a bányászat közben keletkezett szűk hasadékon keresztül 1904-ben fedezték fel (Bagyura J. és Scholtz P. K.), majd az 1910-ig folyó kutatásokkal körülbelül 1 kilométernyi járatot tártak és térképeztek fel.
A barlang akkor felfedezett részéből néhány száz méteres szakaszt utakkal, lépcsőkkel járhatóvá tettek a nagyközönség számára a Pannónia Turista Egyesület lelkes tagjai, akik a túravezetői feladatokat is ellátták.
A Pálvölgyi-barlang
1927-ben Magyarországon tartottak egy magyar-osztrák-német barlangkutató konferenciát, és erre az alkalomra villanyvilágítást vezettek be, majd annyira kiépítették a barlangot, hogy a látogatók benne körsétát tehettek, és nem kellett ugyanazon az útvonalon visszatérniük.
A háború pusztításai ezt a barlangot sem kímélték meg, villanyvilágítása teljesen tönkrement. Az idegenforgalmi berendezések rendbehozatalát, korszerűsítését az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalnak köszönhetjük, amely a barlangot jelenleg is kezeli, és a hivatal érdeme az is, hogy a raktárterületnek és szemétlerakó helynek használt nagy bányaudvart rendezték és parkosították.
Hosszú ideig szünetelt a barlangban a feltáró kutatás, amely csak 1980-ban kapott új lendületet. Ekkor sikerült a HOSE (Honvédségi Osztapenko Sport Egyesület) barlangkutatóinak (Kiss A. és Kurucz J.) a régen ismert barlang egyik szűk hasadékán - amelyből erős léghuzat jött - átpréselődni és tágabb, addig ismeretlen barlangjáratokba jutottak. Először körülbelül 400 méternyire hatoltak előre, majd az Alba Regia és a Kinizsi barlangkutató csoportok tagjaival 1982 végéig több mint 3 kilométernyi új, rendkívül bonyolult és nehezen járható barlangszakaszt fedeztek fel. A legnagyobb mélység a bejárat alatt 80 méter. Az újonnan felfedezett barlangszakasz egyik járata 20 méternyire megközelíti a völgy túlsó oldalán nyíló Mátyáshegyi-barlangot. Ha sikerülne a két barlang összefüggését megtalálni, akkor Budapesten lenne - az Aggteleki-barlang után - Magyarország második legnagyobb barlangrendszere.
Az újonnan felfedezett barlangszakaszban az érintetlen szépségükben pompázó cseppkőképződményeken kívül a barlang hévizes eredetére utaló barit-, aragonit- és gipszkristályok, sőt a hajdani melegvizes tó felszínén képződött, majd a fenékre lesüllyedt hártyaszerű kalcitlemezkék is megvannak.
A cseppkőképződmények, bekérgezések a melegvíz távozása után a felszínről beszivárgott csapadékvízből váltak ki.
Az újonnan feltárt barlangszakaszt nehéz járhatósága miatt alig lehet a nagyközönség számára hozzáférhetővé tenni, de az ilyen természeti ritkaságok iránt érdeklődőknek és a fáradságot is vállalóknak bizonyára előbb-utóbb lehetővé teszik ennek a páratlan érdekességű barlangszakasznak a megtekintését.
Járjuk most végig a barlangnak azt a részét, amit a nagyközönség részére megnyitottak, utakkal és villanyvilágítással láttak el. Előre kell azonban bocsátani, hogy itt is meg kell birkóznunk néhány meredek, de biztonságos lépcsősorral. A barlang hőmérséklete télen-nyáron 10-11 °C, ennek megfelelően kell öltözködnünk.
A kapu után következő Bejárati teremből több lépcső vezet le a barlang első nagyobb termébe, az id. Lóczy Lajos tiszteletére elnevezett Lóczy-terembe, ahol a nagy geológustudósról márványtábla emlékezik meg. Vezetőnk elmagyarázza az itt összegyűlt látogatócsoportnak a barlang keletkezését, felfedezésének történetét. A terem közelében, a mészkőfalon tengeri kagylók lenyomatait látjuk, ezek bizonyítják, hogy a barlangot befogadó kőzet tengeri üledék.
A teremben látható támpillért biztonsági okokból kellett építeni. A teremből két folyosó nyílik. A jobb oldalira fogunk majd a barlang megtekintése után visszajönni. Most a bal oldali, igen meredek, soklépcsős sziklahasadékon haladunk lefelé, míg a tágabb Kereszteződéshez érünk, ahol két hasadék kereszteződik és kisebb termet alakított. Egyenesen továbbmehetnénk a lépcsősoron a Kőhídig, de ezt az utat a fárasztó visszajövetel miatt általában kihagyják, és a látogatócsoportot a jobb oldali folyosóba irányítják. Kényelmes úton mehetünk a Lakatos-teremig, ahol emléktábla örökíti meg Lakatos László nevét, aki itt barlangvezető volt, és kutatás közben, fiatalon vesztette életét.
A teremből nyíló folyosóban gazdag cseppkőképződmények vannak, köztük egy Krokodilfej körvonalait ismerhetjük fel.
Néhány lépcsőn felmehetünk a korláttal ellátott Kilátóhoz, ahonnan pompás lelátás kínálkozik a barlang egyik legnagyobb termébe, a Színházterembe. Hogy ebbe a terembe jussunk, a Boszorkány-konyha mellett kell elhaladnunk, ahol a sziklafalakon képződött pompás, üstszerű bemélyedések a hévíz oldó munkájáról tanúskodnak.
Ha társaságunk a Színházteremben kialakult térségen összegyűlt, újabb meglepetésben részesülünk: rejtve elhelyezett hangszórókból zene szólal meg. Elmélyülve hallgatjuk a jól megválasztott műsort, amelyben a hatalmas terem különleges akusztikája pompásan érvényesül. A terem számos képződménye között feltűnik a János-hegyi kilátó kicsinyített mása.
A „Meseország” (fotó: Kessler)
Jól megépített, korláttal ellátott vaslépcsőn megyünk a terem aljáig, de aggódva figyelünk a felettünk nagy magasságban lebegő, látszólag csak két ponton beékelődött Damoklesz kardjára.
A Színházterem alján nyílik az a keskeny hasadék, amelyen keresztül a barlang folytatását 1980-ban felfedezték. Mi azonban inkább jobbra fordulunk, és a magas sziklafalakkal határolt Hosszú folyosó felé megyünk. A folyosó elején vezetőnk bekapcsol egy ibolyántúli sugarakat kibocsátó reflektort, melynek fényében a cseppkövek kísérteties, lumineszkáló fényben csillognak.
Ha végighaladtunk a Hosszú folyosón, elérjük azt a helyet, amely a barlang első kutatóit kemény próba elé állította. Idáig tudtak a felfedezést követő héten eljutni, mert meredek sziklafal állta útjukat.
Mi azonban - ha nem is kényelmesnek mondható - de biztonságos meredek lépcsősoron, a Tyúklétrán kapaszkodunk fölfelé, míg a Turistafolyosóhoz jutunk, amely utunk legszebb cseppkőképződményeit rejtő Meseországba vezet, ahol a Hófehérke és a Hét törpe nevű stalagmitok egy vízmedencében állnak. Ha jól megszámoljuk, akkor többet is látunk a hét törpénél, de vezetőnk megnyugtat, hogy azok tartalékállományban vannak.
A Meseország után, a bal oldali fülkében rejtőző Ádám és Éva mellett elhaladva az Erkélyhez érünk, ahonnan korlátnak támaszkodva szédületes mélységbe, a Rádiumterembe nézhetünk. Húszméteres kötélen tudnánk itt leereszkedni, de ezt inkább a bátor kutatókra bízzuk!
Kénytelenek vagyunk innen visszafordulni, bár tovább is mehetnénk egy még kiépítetlen, hosszabb folyosón. Tervbe vették, hogy azt a folyosót, az Ötösök folyosóját is járhatóvá teszik, villanyvilágítással látják el, és a folyosó végéből a kőbányába nyíló kijáratot létesítenek, ami különösen nagy forgalom idején megkönnyítené és rövidítené a barlanglátogatást.
Egyelőre visszatérünk, és a Meseországon át egy új úton, a Geológus folyosón át a Lóczy-terembe érünk, ahonnan a már ismert úton elhagyjuk a barlangot.
A budai Vár környékének lakói már régen tudják, hogy ódon házaik alatt titokzatos alagutak, barlangok, pincék rejtőznek, amelyeknek csak kis részét ismerik, mert menynyezetomlások, mesterséges elfalazások és behordott építési törmelékek gátolják rendszeres kutatásukat.
Legendák szövődtek a Dísz tér alatti nagy, föld alatti tóról, láncra vert csontvázakról és a török időkben itt, a föld mélyén dúlt csatákról. Azonban nemcsak szóbeszéd folyt minderről, hanem a régi napilapok folytatólagos cikksorozatokat is közöltek a budai Várhegy mélyén lezajlott hajmeresztő eseményekről.
A harmincas években megindult tudományos kutatások végül kiderítették, hogy ezek a mendemondák és közlemények elsősorban az újságolvasók érdeklődését, az újság kelendőségét kívánták fokozni. De - mint minden legendának - mégis volt valami alapjuk.
A Várhegy sok házának pincéje valaha össze volt kötve, valóságos pincesort alkotott, amely alatt többnyire még egy alsó pincesor is vonult. Az itt mélyített kutak rendszerint természetes barlangjáratokat tártak fel, ezeket később egymással mesterségesen összekötötték, majd újra elfalazták. E föld alatti titokzatos járatokat még mai napig sem ismerjük teljes kiterjedésükben, eredeti rendeltetésüket illetően csak feltételezések vannak. Valójában tehát nemcsak barlangról, hanem természetes barlangjáratokból és mesterséges folyosókból álló bonyolult üregrendszerről van szó, amit helyesebben pincebarlangnak nevezhetnénk.
A budai Várhegy földtani metszete
Mielőtt a pincebarlanggal foglalkaznánk, ismerkedjünk meg a Várhegy földtani felépítésével, ami megkönnyíti a benne levő barlangok kialakulásának magyarázatát.
A Várhegy zöme a földtani harmadkor elején lerakódott budai márgából áll, amelyre kékesszürke, ugyancsak vizet át nem eresztő kiscelli agyag települt. Helyenként folyami hordalék, kavicsrétegek is fedik ezeket a képződményeket. Évmilliók előtt feltehetően ebben a magasságban folyt a Duna, és a Budai-hegységből eredő Ördög-árok vízfolyása itt rakta le hordalékát. Azóta a Duna medre és az Ördög-árok állandóan mélyült, a Várhegy viszont emelkedett, és így alakult ki a jelenlegi helyzet.
Az előbb említett üledéket nagy területen 12 méteres vastagságot is elérő mésztufaréteg fedi, amely feltehetően a jégkorszak elején feltört mésztartalmú hévforrások lerakódása; a Várhegy tetejét tehát nem tengeri, hanem édesvízi mészkő borítja. Ebben a kőzetben jégkorszakbeli állatok, többek között mammut, gyapjas orrszarvú és óriás gímszarvasok csontjait találták meg, és az ősember félmillió évesre becsült, kezdetleges kőszerszámaira is rábukkantak a kutatók.
A vékony, újabb kori humuszréteggel takart édesvízi mészkőben feltehetően az alulról feltörő hévforrások hatására alakultak ki a természetes barlangüregek, amelyekben sok helyütt megtalálták a hajdani hévforrásokból kivált ásványokat. Ez a víz nem koncentráltan, egy helyen, hanem számos kőzethasadék mentén áramlott fel, ezért nem egy összefüggő, nagy barlangrendszert alakított ki, hanem sok, viszonylag keskeny járatból álló, szivacsszerű üreghálózat keletkezett.
A történelmi időben a Vár területére telepedett emberek kútásás vagy pincemélyítés közben bukkantak ezekre az immár szárazzá vált üregekre, azokat összekötötték és részben borospincéknek használták akkor, amikor a Várhegy lejtőin még virágzó szőlőművelés folyt. A sok emberi beavatkozás miatt ma már nehezen ismerhetők fel az eredeti barlangok, melyeket gyakran falazással vagy támpillérekkel erősítettek meg, ezért nem is annyira barlangoknak, mint inkább barlangpincéknek nevezhetjük ezeket az üregeket.
A barlangokban létesített kutakkal a mésztufa alatti kavicsrétegből származó jó ivóvízhez jutottak még Buda alapítása előtt az ottani letelepülők.
A középkortól már írásos emlékekben is szerepelnek a barlangok. Oláh Miklós 1536-ban megjelent HUNGARIA c. munkájában többek között ezt írja: „...a Várhegy belseje a számtalan borospince miatt valósággal üres”. Reinhold van Lubensu 1587-ben írt útinaplójában megemlíti, hogy a török Budán a barlangi pincéket szeméttel töltötte meg. Egy török utazó 1667-ben negyven házi, sziklába vájt kutat sorol fel és megemlíti, hogy a budai várnegyedben százhetven „pincei ciszterna” gyűjti össze a háztetőkről lefolyó esővizet.
Az 1600-as évek végétől egyre több pincét töltöttek meg szeméttel, aminek mai régészeink nagyon örülnek.
Schulhof Izsák Budai Krónikájában olvashatjuk, hogy Buda visszafoglalásakor a törökök a barlangpincékben pihenték ki a harcok fáradalmait. Arra azonban nincsen hiteles adatunk, hogy ezeket a barlangokat hadászati célokra is használták volna.
A múlt század végén, az alagút építésekor felmerülő vízügyi kérdések tisztázására hidrológiai vizsgálatokat végeztek a barlangokban. Rendszeres, tudományos kutatásukat azonban csak 1930-ban kezdték meg, amikor a Földtani Intézet Kadić Ottokárnak erre megbízást adott. A megbízást feltehetően az akkori katonai szervek sugalmazták, mert felismerték a barlangok légoltalmi jelentőségét.
Kadić állapította meg elsőként, hogy az addig mesterséges pincéknek tartott üregek nagy része természetes barlang. A mesterséges elfalazásokat sok helyütt elbontották, és részletesen megvizsgálták, felmérték az akkor bejárható folyosókat. Kadić körülbelül 10 kilométer hosszúságúra becsülte az egész üregrendszert, de teljes feltárására, felmérésére nem kerülhetett sor, mert több háztulajdonos tiltakozott a pincéket elzáró falazat elbontása ellen.
A Várhegy-barlang részleges alaprajza
A hozzáférhetővé tett barlangpincék olyan nagy érdeklődést váltottak ki, hogy a Székesfőváros Tanácsa elhatározta idegenforgalmi hasznosításukat, és ezzel 1935-ben a Magyar Barlangkutató Társulatot bízta meg. A társulat tagjai a társadalmi munka adta lehetőségen belül nagy lelkesedéssel hozzáfogtak megbízatásuk teljesítéséhez. A barlangrendszer legérdekesebb szakaszaihoz a Szentháromság téren lejáratot létesítettek, és megindították az idegenforgalmi hírverést. Ez a kezdeményezés nagy sikerrel járt, sok külföldi is látogatta a barlangot. A második világháború kitörésekor számos barlangpincét légoltalmi óvóhelynek rendeztek be, egy nagyobb szakaszt pedig az akkori követelményeknek megfelelő föld alatti sebészeti szükségkórháznak rendeztek be.
A háborút követően a gazdátlan barlangban közbiztonságot veszélyeztető elemek ütöttek tanyát. Ennek az állapotnak a hatvanas évek elején véget vetettek. 1963-ban az I. ker. Tanács, a Hazafias Népfront és a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat összefogásával újra rendezték a régebben bemutatott barlangszakaszok útjait, villanyvilágítását, és kis barlangtani gyűjteményt is létesítettek a Szentháromság téri bejáratnál. Az érdekes barlangot igen sok külföldi látogatta, akik a Vár megtekintésével a barlanglátogatást is összekötötték.
Közben őslénytani, régészeti és hidrológiai kutatásokat is végeztek. Könnyűbúvárok ereszkedtek le a barlangi kutakba, amelyekben sok értékes, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményét gazdagító leletre bukkantak. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal a Várhegyi-barlangot a kiemelten védendő barlangok közé sorolta.
Később a Szentháromság téri bejárati szakasz más irányú igénybevétele miatt az Úri utcából tették a barlangot hozzáférhetővé, de végül 1975-ben megszüntették a barlang idegenforgalmi hasznosítását, mert ez meghaladta egy társadalmi szerv feladat- és hatáskörét. 1984 óta a barlang egyes részeiben pantomim-előadásokat tartanak és panoptikumot rendeztek be.
E sorok írásakor még folyamatban van a barlang idegenforgalmi kiépítése, de reméljük, hogy könyvünk megjelenésekor már a nagyközönség számára is látogatható lesz fővárosunk egyik legérdekesebb természeti látványossága, a Szemlőhegyi-aragonitbarlang.
A Szemlőhegy északi lejtőjén nyíló barlang első néhány száz méteres szakaszát egy kőfejtés nyomán keletkezett szűk nyílást kibontva fedezték fel 1932-ben (Futó A. és Kessler H.). A későbbi kutatások során feltárt járatok hossza meghaladja a két kilométert, de ezzel a feltáró kutatások még távolról sem tekinthetők befejezettnek.
Már a felfedezés alkalmával kitűnt, hogy a maga nemében egyedülálló barlangról van szó, amelyen a hévizes eredet kétségtelen jelei páratlan szépségű aragonit- és alabástromképződmények formájában láthatók. A barlang sziklafalaiban feltűnő félgömb alakú, üstszerű bemélyedések is jelezték, hogy itt nem felülről lezúduló csapadékvíz munkája, hanem alulról feltörő hévizek alakították ki a barlangot. Hasonló, bár nem ennyire határozott nyomokat találtak már a régebben felfedezett budai barlangokban is (pl. a Pálvölgyi-barlangban), de azok alacsonyabb szinten vannak, a kialakulásuk után felülről befolyó csapadékvíz pedig elmosódottá tette ezeket az eredeti formákat, képződményeket, és vitássá tette kialakulásukban a hévíz döntő szerepét. Ennél a barlangnál minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani a hévizes eredetet, és ezzel a többi budai barlang keletkezésére is határozottabban lehet következtetni. Cholnoky Jenő a barlang keletkezését a harmadkor végére helyezte.
A Szemlőhegyi-aragonitbarlangot, valamint a három évvel később felfedezett hasonló Ferenchegyi-barlangot is a jelenleg a Duna szintjében fakadó, nagy mélységből feltörő termálvíz oldotta ki a hegyképző erők által keletkezett kőzethasadékok mentén. Az évmilliók alatt lassan emelkedő Budai-hegységben szárazzá váltak a barlangok, mert a karsztvízszint, amit a mindenkori Duna vízállása határoz meg, nem emelkedett, sőt a Duna völgyének mélyülése miatt inkább süllyedt. A hegység különböző részei sem emelkedtek egyenletesen, ezért megszakadt a hajdan összefüggő hatalmas barlangrendszer, és a közben bekövetkezett kőzetomlások miatt is több, jelenleg különálló szakaszra tagolódott. Ilyen barlangszakaszoknak tekinthető a Szemlőhegyi-, a Ferenchegyi-, a Pálvölgyi-, a Mátyáshegyi és a legújabban felfedezett Józsefhegyi-barlang. Ezek összefüggésének kiderítése a jövő kutatóinak egyik hálás feladata lesz.
A felfedezés nemzetközi szakkörökben nagy érdeklődést váltott ki, több külföldi barlangkutató is megtekintette a barlangot, amelyhez hasonlót más országokban nem láttak. Annak a körülménynek, hogy ilyen barlang egy fővárosban nyílik, igen nagy idegenforgalmi jelentőséget tulajdonítottak. Annak idején a tulajdonjogi viszonyok sajnos megakadályozták, hogy a barlangot a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tegyék, de a mostani természetvédelmi törvényünk elhárította ezeket a régi akadályokat, és az Országos Természetvédelmi Hivatal 1974-ben hozzáláthatott a barlang - amelyet fokozottan védendő barlangnak nyilvánított -, kiépítéséhez. Erre azért is volt nagy szükség, mert az addig őrizetlen barlangot sok nemkívánatos látogató kereste fel, akik képződményeit alaposan megdézsmálták.
Az eredeti bejárati szakasz, az Örvényfolyosó - amelyen az első felfedezők a barlangba jutottak - nem volt alkalmas arra, hogy a nagyközönség számára is járhatóvá tegyék, ezért a Pusztaszeri útról egy 80 méter hosszú mesterséges alagutat vezettek a barlang végébe, és így jóformán lépcsők nélkül, csak enyhe lejtőn sétálva a barlang legszebb részeit meg lehet tekinteni. A barlang belső útjainak kiépítése alkalmával a villanyvilágítás bevezetésekor a legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy a természetes állapotot csak a legszükségesebb mértékben változtassák meg. Nagyjából azokat a barlangszakaszokat tették hozzáférhetővé, amelyeket a kutatók a felfedezés első napjaiban feltártak. A barlang többi, később felfedezett szakasza ugyancsak nagyon érdekes, de ezek csak jelentős anyagi áldozatok árán tehetők hozzáférhetővé. A tervezéskor erre is gondoltak, és az eredeti bejárat közelében egy 50 méter mély aknát létesítettek, amelyen később felvonó fogja a közönséget a most még nehezen hozzáférhető járatokba és a felszínre juttatni.
Tekintsük meg közelebbről a nagyközönség részére hozzáférhetővé tett barlangszakaszt.
A Pusztaszeri út és Zöldmáli út kereszteződésénél épült fogadóépületben láthatjuk a barlang természettudományos megismeréséhez szükséges rajzok, fényképek, makettek, képződmények kiállítását. Az épületből megyünk az enyhén lejtő mesterséges táróba, amely a barlang első nagyobb termébe vezet. Vezetőnk itt magyarázza el a barlanggal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.
Innen a Hosszú folyosóba, a felfedezés első hetében megismert szakasz utolsó részébe megyünk, majd a Mária-teremben négy méter magasságban látjuk azt a keskeny nyílást, a Tű fokát, amelyen a felfedezéskor csak egy igen karcsú leány (Szekula Mária) tudott átbújni, amikor az első kutatók a túlsó oldalról idáig eljutottak.
Mi azonban már kényelmesen, egy mesterséges áttörésen át folytatjuk utunkat, és gyönyörködünk azokban a hajdani hévízből lerakódott, kelbimbóhoz, feslő rózsákhoz hasonló képződményekben (aragonit), amelyek ezt a barlangot oly különlegessé teszik.
Ebben a viszonylag újonnan felfedezett barlangban még nem nevezték el a képződményeket, hanem a látogató képzelőerejére bízzák, hogy milyen formákat vél a természet e remek alkotásaiban felfedezni.
Az átlag 2-3 méter széles, 8-10 méter magas Hosszú folyosó végül a jóval nagyobb méretű óriás folyosóba torkollik, melynek magassága a 20 métert is meghaladja. Falait csak egy jól látható szintig díszítik a melegvízből lerakódott képződmények. Eddig a szintig ért a hajdani, melegvizű föld alatti tó. Felszínén először vékony, hártyaszerű kalcitréteg képződött, amely egyre vastagodott, végül a saját tömege alatt vagy a felülről ráhullott kövek miatt összetört, és darabjai a tó aljára hullottak. Most is sok helyütt borítják a barlang fenekét vagy az oldalfalakból kiálló felületeket. Az Óriás folyosó felső részéből nyílik az Örvény folyosó, amelynek szűk kanyarulatain a felfedezők annak idején idáig jutottak. Mi azonban nem ezen megyünk tovább, hanem néhány lépcsőn az Óriás folyosó alsó, képződményekben legdúsabb részébe megyünk. A folyosó folytatódik még, de inkább visszafordulunk, mert vagy háromemeletnyi magasságba kellene felmásznunk, hogy tovább jussunk. Ebben az irányban keresik a kutatók a Ferenchegyi-barlanggal való összeköttetést, amely légvonalban 300 méteres távolságban van.
Visszafelé egy pillantást vetünk a Gyémánt fülkébe, amely sajnos ma már nem érdemli meg a felfedezőktől kapott nevét. Annak idején ugyanis ragyogó, gyémántokhoz hasonló képződmények fogadták az első kutatókat. Az itt feltört kénes melegvízből lerakódott alabástromkristályok tömege kápráztatta el őket. Ezeket a képződményeket felelőtlen rombolók letörték, elvitték.
Az eddig megtett úton megyünk vissza, de lehetséges, hogy néhány év múlva az 50 méteres aknán, felvonóval fogunk a felszínre jutni, és a felvonóházra tervezett kilátóból gyönyörködhetünk a főváros elénk táruló panorámájában.
A Szemlőhegyi-barlang Hosszú-folyosója (fotó: Kessler)
A Balatonfüredtől északkeletre emelkedő Tamás-hegy alján, a Kéki-völgyben nyílik ez a barlang, melynek megtekintése, egybekötve egy szép kirándulással, minden balatonfüredi nyaralónak kedvelt időtöltése.
A Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal kezelésében levő, villanyvilágítással, jó utakkal ellátott barlangra nem az óriási méretek vagy a cseppkőképződmények jellemzőek, hanem a keletkezésére utaló különleges formák és az évmilliók előtt ülepedett mészkő jól látható rétegződése nyújtanak tanulságos élményt.
E barlang keletkezésében, hasonlóan a fővárosiakhoz, feltehetően az alulról feltörő, hévforrások alakjában megjelenő vizeknek lehetett döntő szerepük. Oldási képességüket fokozta, hogy szénsavtartalmuk igen nagy volt, amit a Balatonfüreden és környékén most is fakadó savanyúvizek valószínűsítenek. Magas szénsavtartalmukat a föld mélyéből utóvulkáni hatásként feltörő gázból nyerik. Ilyen gázfeltöréseket több helyen is észleltek a Balaton fenekén.
A barlang mai, mesterséges bejáratának közelében dolgozó kőfejtők 1894-ben egy mélységbe vezető szűk nyílást találtak. A bedobott kő hosszan zörgött, amiből nagyobb mélységre következtettek. Kíváncsiságuk legyőzte félelmüket, és az egyik fiatal bányász - derekára hosszú kötelet kötve - átpréselte magát a szűk nyíláson, és eltűnt társai szeme elől. Hosszú várakozás után végül porosan és piszkosan újra megjelent és elmesélte, hogy kincseket ugyan nem lelt, de talált különleges cseppkőképződményeket, amilyeneket még sohasem látott.
A felfedezés híre hamar elterjedt, sok kalandvágyó gyerek is felkereste a barlangot, míg a község elöljárósága az aggódó szülők kérésére a nyílást betömette. Ezzel sokáig megszűnt az érdeklődés, míg 1930-ban egy helybeli asztalosember (Kéry Gábor) újból kibontotta a nyílást azzal a szándékkal, hogy a barlangot a nagyközönség számára hozzáférhetővé tegye és ezzel Balatonfüredet egy látványossággal gyarapítsa. Saját erejéből azonban nem boldogult, ezért a Földtani Intézet támogatását kérte. Az intézet részéről végeztek ugyan tudományos kutatásokat a barlangban, de az idegenforgalomnak megfelelő kiépítésre, egy új, kényelmesebb bejárat létesítésére csak évek múlva került sor, amikor is a barlang kezelését a Magyar Barlangkutató Társulat vette át.
A Lóczy-barlangra jellemző dőlésű mészkőrétegek (fotó: Kessler)
Az akkor végzett kutatások idején begyűjtött „cseppkőrózsák" vizsgálata alapján kitűnt, hogy ezek tulajdonképpen nem cseppkövek, hanem a hajdani melegvíz lerakódásaként létrejött aragonit képződmények. Ez alátámasztotta azt az elméletet, hogy a barlangot alulról feltörő hévíz hozta létre.
A barlangot nagy Balaton-kutatónkról, id. Lóczy Lajosról nevezték el, aki a hazai barlangkutatásnak is nagy támogatója volt.
Később Balatonfüredtől a barlangbejáratig autóutat építettek, és villanyvilágítással látták el a föld alatti termeket. Ma szakavatott vezetővel körülbelül 20 perc alatt tekinthetjük meg a barlangot, melynek bejáratánál Lóczy Lajos emlékére elhelyezett márványtáblát látunk. Néhány lépcsőn a 8 méter hosszú Belépő-terembe jutunk, amelynek mennyezetét egy 30 fok alatt dőlő sima mészkőlap képezi. Ez a rétegdőlés az egész barlangra jellemző. Valamikor az ez üreg tele volt mészkőtörmelékkel, és csak a harmincas években végzett kitakarítás után vált szabaddá.
A balatonfüredi Lóczy-barlang
A kis teremből a Belső-kapun keresztül a kissé magasabban fekvő Alsó-terembe érünk. Ennek az ÉK-i irányban haladó üregnek legszembetűnőbb jellege a kőzet vékonyréteges szerkezete, ami különösen az oldalakon és a mennyezeten feltűnő. A terem déli alsó része fülkeszerűen lefelé mélyed. Itt érdekes, a víz hajdani oldó munkájáról tanúskodó fülkéket, oldási formákat láthatunk. Egy innen lefelé haladó üregben, a Lejtős-fülkében még láthatjuk a múlt századi „kincskeresők” által megkímélt hévíz eredetű kőrózsákat, az aragonit-lerakódásokat.
Az Alsó-teremből néhány lépcsőn feljutunk a második nagyobb terembe, a Felsőterembe. Ebben sok helyütt fekete, mangán-oxiddal szennyezett kalcitréteget láthatunk. Erre a teremre is jellemzőek a 30 fok alatt dőlő réteglapok. Felettünk nagy magasságban láthatjuk azt az azóta betömött nyílást, amelyen keresztül a múlt század végén az első emberek a barlangba jutottak. Itt a helyenként látható, lelógó fagyökerek jelzik a felszín közelségét.
A terem a legszélesebb alsó részében kiöblösödik, és 5 méter hosszú, eléggé bonyolult járattal végződik. Ez a Kápolna.
Néhány lépcsőn felmegyünk a terem felső, vízszintesre egyengetett részébe, ahonnan kedvezőbb kilátás kínálkozik. A termet közepén alátámasztó kőtömeg megkerülésével az Oldal-folyosón át vissza lehetne jutni az Alsó-terembe, de ez az útszakasz még nem épült ki.
A Felső-teremből az Átjárón keresztül északi irányban a barlang látogatható részének végéhez, az Elágazáshoz jutunk, ahonnan a Lejtős folyosó ÉNy-i irányban vezet tovább. Ezt a folyosót reflektor világítja meg, de a közönség számára nem járható. A folyosó végén összegyűlt víz miatt ezt a részt Vizes-üregnek nevezik. A folyosóból ágazik el a csillogó kőrózsákkal teli Gyémánt-kamra. Ezek a barlangszakaszok csak kúszva, igen nehezen közelíthetők meg. További feltárásuk a barlangkutatókra vár.
Látogatásunk végére értünk, és egy érdekes élménnyel gazdagodva térünk vissza a felszínre.
Tapolcán a Kisfaludy Sándor utcában nyílik a Balaton környékének legnagyobb barlangja, a Tavas-barlang.
A karsztforrások táplálta tapolcai Malom-tó (fotó: Kessler)
Keletkezése azokra a harmadkor végén lezajlott földkéregmozgásokra vezethető vissza, amelyek a tapolcai medence mészkőalapzatában hatalmas repedéseket okoztak. Ezek mentén tudott a Bakony karsztos felszínén beszivárgó és a Balaton felé folyó csapadékvíz a föld alatt kisebb-nagyobb üregeket kioldani.
A barlangok egyikét, azaz a hajdan talán összefüggő nagy barlangrendszer egyik részét 1902-ben fedezték fel. Az év elején kutat ástak a tapolcai Kisfaludy utca egyik házának udvarán, és körülbelül 8 méter mélységben a kút oldalán kis nyílást vettek észre. Ezt annyira kibővítették, hogy hason kúszva átbújhattak rajta, és az onnan kiáramló meleg, párás levegő eredetét követve először nagyobb terembe, majd egy föld alatti tó partjához értek. Ezen a tavon később teknővel átkeltek, majd újabb, egymástól kőomladékkal elválasztott kisebb tavakat találtak.
Az újonnan felfedezett természeti ritkaság híre hamarosan elterjedt, id. Lóczy Lajos, a Balaton-kutatás akkori vezetője is tudomást szerzett róla, és megkezdték a barlang tudományos vizsgálatát. Megállapították, hogy a barlang különös érdekessége a benne levő tavak vizének viszonylag magas hőmérséklete. A barlangi tavakban látható kis halak (fürge cselle) bizonyították, hogy vizük összefügg a külső Malom-tó vizével.
A Lóczy-terem mennyezetén jól láthatók az oldási nyomok (fotó: Kessler)
A tapolcai barlangok helyszínrajza
Sok látogatója lett volna ennek az érdekes barlangnak, de a kúton való leereszkedés elég körülményes volt, és a ház tulajdonosa sem vette szívesen, hogy kútjának vizét állandóan felzavarják. Ezért Lóczy Lajos kezdeményezésére megalakult a „Barlang-társulat”, melynek lelkes tagjai a közterületről egy mesterséges bejáratot létesítettek, amelyen az érdeklődők hosszú lépcsősoron át mehettek be a barlangba. Ezzel a barlang rendszeres látogatása megindulhatott. Az első világháború átmenetileg megakadályozta a barlang további feltárását. A munka csak 1924-ben indult meg újból. 1928-ban a villanyvilágítást is bevezették, de az egyre nagyobb számban jelentkező érdeklődők még mindig nem tekinthették meg a legérdekesebb részeket, a barlangi tavakat. Ezért 1938-ban eltávolították az egyes tavakat elválasztó kőtörmeléket, és egy 25 méter hosszú mesterséges folyosó létesítésével lehetővé tették, hogy a látogatók csónakon megtekinthessék a vízzel borított barlangszakaszokat, majd kerülő úton visszatérhessenek a kiindulási helyre.
Csónakázás a föld alatti tavon (fotó: Borzsák-Prágai)
Újabban az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal a barlangot a fokozottan védendő barlangok közé sorolta. Kezelését a Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal vállalta. Villanyvilágítását korszerűsítették, és a bejárata fölé fogadóépületet emeltek, ahol a látogatók az indulásig várakozhatnak.
A látogatók a váróhelyiségből nyíló lejáraton mehetnek a barlangba. A mesterségesen áttört 85 lépcsős lejárati szakasz a barlang első nagyobb termébe, a Balaton nagy kutatójáról, Lóczy Lajosról elnevezett terembe vezet.
Feltűnő a barlang kellemesen meleg, páradús levegője. Ez annak idején többeket arra késztetett, hogy szamárhurutos gyermekeiket idehozzák. A kedvező eredményről több márványtábla tanúskodott. A hatvanas évek elején orvosi felügyelet alatt terápiás kísérleteket végeztek, amelyek asztmás betegeknél bizonyíthatóan jó hatást mutattak ki, a rendszeres gyógykezelést azonban nem lehetett az idegenforgalmi érdekekkel egyeztetni, ezért a kezeléseket egy másik barlangban folytatták. Erről később még szó lesz.
A teremből három természetes sziklakapun át ötven méter hosszú, helyenként termekké szélesedő folyosóba mehetünk, mely kis tavacskákban végződik. A folyosóból visszamegyünk a Lóczy-terembe, melynek 6-8 méter magas mennyezetén jól láthatók azok a félgömb alakú kis fülkék, odvak, amelyeket a barlangot hajdan teljesen kitöltő víz oldó hatása alakított ki. A terem végénél pompás látvány fogad: vezetőnk újabb reflektorcsoportot kapcsol be, és mint a legszebb színpadi díszlet, úgy rajzolódik elénk egy meseszerű világ minden színében csillogó, szikrázó föld alatti tó kristálytiszta vize. Tökéletesen sima felületén tükröződik a rejtve elhelyezett villanylámpáktól megvilágított sziklaboltozat. A felszíni tó tükre sohasem lehet olyan sima, mint egy föld alatti tóé, melynek felületét még a legkisebb szellő sem borzolja.
A bauxitbányászat újabban erősen süllyeszti a vízszintet (fotó: Borzsák-Prágai)
Várakozásteljesen beszállunk a tó partján kikötött egyik csónakba, és lassú evezőcsapásokkal elindulunk a kékes-zöldesen csillogó vízen, amely annyira tiszta, hogy a 3-4 méter mélységben levő kövek is jól láthatók.*
* Könyvünk megjelenésekor a csónakutat sajnos csak képzeletben tehetjük meg, mert a közeli bauxitbányászat Tapolcán több méterrel lesüllyesztette a karsztvízszintet, így a barlang szárazra került
A víz szintje alatt jobboldalt betorkolló folyosó nyílása sötétlik. A Honvédelmi Sportszövetség barlangkutató búvárai (Hortolányi Gy. vezetésével) itt merültek alá és fedezték fel a barlang több mint 300 méteres, teljesen víz alatti folytatását, és 1961-ben elkészítették az első filmet, amit barlangban, víz alatt forgattak.
Már valahol a Viola utca alatt csónakázunk, amikor éles szögben balra kanyarodunk, majd keskeny, lagúnaszerű szakasz után kiszélesedik a folyosó. Itt kiszállhatnánk a csónakból, és egy magasan felfelé vezető járatba mehetnénk, amely a Vásár téri kút alá vezet, de egy omlás elzárja utunkat. Ezért inkább továbbevezünk, és a 25 méteres mesterséges szakaszon visszatérünk kiindulási helyünkhöz, a csónakkikötőbe.
A Mecsek kagylós mészkövében kialakult, az Abaligeti-hegy tövében nyíló barlangot az abaligeti vasútállomástól a kilométernyi úton gyalog vagy autóbuszon érhetjük el. A bejárat előtt mesterségesen duzzasztott tóban fürdési és csónakázási lehetőség kínálkozik.
A hajdan rendkívül szűk barlangnyílásból bővizű patak folyik, amely valamikor malmot hajtott. Tudomásunk szerint a vízimolnárnak sikerült 1768-ban elsőnek a barlang körülbelül fél kilométernyi főágát végigjárnia.
Az első tudományosnak tekinthető kutatást, helyesebben végigjárást és leírást Kölesi Vince bicsérdi káptalani ispánnak köszönhetjük, aki az általa bejárt barlangról alaprajzot és hosszmetszetet is készített. A legnagyobb nehézséget a bejárati szakasz okozta, amiről többek között ezt írja: „...tsak egy igen keskeny nyílás emelkedik a' víz felett, mellyen előbbre jutni lehetséges. Mind azon által ez az előbbrejutás élet veszedelemmel van összekötve, 's rnindenkiben borzadást gerjeszt, mert a' lyuk mellyen azon bellyebb haladni kell, 's a mellynek 2 lábnyi szélessége, 42 lábnyi hossza alig van, tsak nem egészen vízzel van borítva, tsak egy kis része melly mint egy lábnyi lehet, emelkedik a' víz felett, úgy hogy aki itt által búvni akar, tsak feje maradhat szárazon, egyebbaránt egész nyakig kell neki vízbe botorkázni...”
Később, 1833-ban két bányász robbantással annyira kitágította a bejárati szakaszt, hogy a barlangot már viszonylag kényelmesebben lehetett bejárni. Több nagynevű természetbúvár, köztük Schmidl Adolf egyetemi tanár is felkereste a barlangot, és arról 1863-ban részletes leírást közölt. Különösen a barlang élővilága keltette fel a szaktudósok érdeklődését. Századunk húszas éveiben Bokor Elemér, Dudich Endre és Gebhardt Antal végeztek rendszeres biológiai kutatásokat. A barlangban 190 állatfajt, köztük több, eddig ismeretlen fajt határoztak meg. Talán a legérdekesebbek egyike az abaligeti vakrák (Stenaselius Hung. Meh.).
Az Abaligeti-barlang
Találtak a barlangban több olyan - csontból és kőből készített - eszközt is, amely a történelem előtti ember ittlétére utal, de a legtöbb szakember véleménye szerint ezek a felszínről mosódhattak be a barlangba, amelyben a nehéz hozzáférhetőség miatt ember nem lakhatott.
A barlang feltáró kutatásával is egyre többen foglalkoztak. A Mecsek Egyesület Barlangkutató Osztálya 1905-ben keltezett jelentésében feltételezi, hogy az addig ismert barlang fölött még egy - cseppkövekben rendkívül gazdag - felső emeletnek is kell lennie, de ennek feltárásától annak idején a „nagyon is költséges volta” miatt el kellett tekinteni. Csak 1954-ben találtak rá a már félszázaddal előbb feltételezett felső emelet páratlan szépségű járataira.
A barlang folytatását ott kell keresni, ahol a barlangi patak megjelenik, de itt egy szűk szifon elzárja a továbbjutás lehetőségét, s az eddigi próbálkozások nem jártak kielégítő eredménnyel. Festési kísérletekkel kimutatták a hidrológiai kapcsolatot a Viganvári patakkal, melynek színezett vize 72 óra múlva a barlangi patak szifonjánál megjelent.
Újabban a barlang nagy részét villanyvilágítással, jól járható utakkal, lépcsőkkel bárki számára hozzáférhetővé tették. Kezelését a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal látja el.
A barlang kedvező klimatológiai adottságai miatt alkalmasnak látszott légzőszervi betegek kezelésére, amit az 1960-as évek elején kezdett első, orvosi ellenőrzés mellett folytatott terápiás kísérletek igazoltak. Azóta gyógyítási célokra is használják a barlangot. Gyógybarlangjaink ismertetésénél erre még visszatérünk.
Most tekintsük meg a nagyközönség számára hozzáférhetővé tett barlangszakaszokat.
A „Korona” az Abaligeti-barlangban (fotó: Borzsák-Prágai)
A bejárat után a Pitvarba, majd egy helyenként mesterségesen bővített folyosóba jutunk. Feltehetően idáig használta a barlangot pincének a 18. század végén az akkori abaligeti plébános. Innen kapta a barlang ősi nevét: Paplika. A bal oldalról betorkolló, körülbelül 40 m hosszú oldalágat mellőzve a barlang első, nagyobb termébe, a Bagolyvárba jutunk, melynek kupolaszerű boltozatában kürtő alakú üregeket látunk. Valaha itt több cseppkő is lehetett, de a régebben felügyelet nélkül itt járt látogatók nyilván „emlékül” elvitték, és csak csonkjaik maradtak meg. A patak mai szintje fölött 4 méteres magasságban látjuk a jellegzetes Kőhidat, amely a patak egykori szintjét jelzi, és a barlang kialakulása kezdetének tanúja.
Fejünk felett sajátságos, sisak alakú cseppkőképződmény, a Korona látszik. A barlang bal oldalából kiugró, szoborra emlékeztető sziklaalakzat, a Múmia köti le figyelmünket. Az Orgona különböző sztalaktitjai óvatos ütögetésre változatosan csendülő hangot adnak.
Egy hatalmas, mintegy 22 méter hosszú törmelékkúpot a boltozat berogyása hozott létre. A barlangi patak a sziklatömbök között maradt hézagokban talál utat. Ezután lejjebb ereszkedik a boltozat, majd hirtelen újra a magasba szökve a Pisai ferde torony alatt állunk. Ez tulajdonképpen nem torony, hanem egy 15 méter magas, alul 2-3 méter széles, fent összeszűkülő ferde üreg.
A Flóriánkút baloldalt tátongó üregéből általában csak kis vízfolyás csordogál, de esős időben csatornává válik, és jelentősen hozzájárul a barlangi árvizekhez.
A bejárattól mintegy 200 méternyire csipkézett sziklafok, a Prédikálószék alatt haladva nagyobb terembe érünk. Tekintélyes nagyságú cseppkőképződmény, az Elefánt lep meg élethű ormányával. Soktonnás, lapos sziklatömb, a Kriptafedő sziget módjára osztja ketté a patakot. Az erősen kanyargó úton újból nagyobb terembe érünk, ahol a Hajóágyúknál csapadékos időben valóságos zuhatagként ömlik a víz a barlangba. Nem csoda, hogy itt találták legnagyobb számban a külszínről bemosott ősállatcsont-maradványokat.
Az ezután következő keskenyebb szakaszban ékelődik a sziklafalak között, a patak fölött vagy háromméternyire a mennyezetről leszakadt Lebegőkő többtonnás tömege. Ugyancsak a mennyezet leszakadását tanúsítják a szűkület után következő terem nagy részét kitöltő Karthágó romjai, melyek tetejére korláttal szegélyezett, kényelmes lépcső vezet. Újabb mennyezetomlást tár elénk a 11 méter széles Kis dóm. A Könyvtár után, a patak fölött 8 méterrel nyílik jobb oldalt a barlang második, kanyarulatokban gazdag, igen nehezen járható oldalága.
Részlet az Abaligeti-barlangból (fotó: Borzsák-Prágai)
Utunkat a főágban folytatjuk. A baloldalt látható Niagara-vízesés nevű képződmény mellett elhaladva a Nagy dómba érünk, melynek alját a mennyezetről leszakadt hatalmas kőtuskók borítják. A lezuhant kőóriások között egy 300 tonna tömegűre becsült sziklatömb, a Kőbaldachin ragadja meg figyelmünket. Gyengébb idegzetű turisták csak félve mennek tovább a látszólag csak egy helyen támaszkodó kőóriás alatt. A Pokol-torkán át a barlang látogatható végét jelző szifontóig érünk. A Pokol-torka elnevezés még Kölesitől származik, aki erről így emlékezik meg leírásában : „...egy lapos kőszirt gerentz, mint egy 3 ölnyi széles, 2/4 ölnyi vastag, függ ezen üreg boltnak faláról szabadon alá. Mint egy függő tornátz (Baldachin) láttszik egy rettentő veszélt hozó tető, melly semmi támasszal sints megerősítve, semminemű oszloppal megtámasztva, tsupán az egyik széles sarkával áll kősziklafallal kaptsolatban, és itt is egy meglehetős elszakadása által közel való leomlását hirdeti. - És éppen ezen rettentő kősziklatető alatt van a' földön egy szoros lyuk, melly tsak egy embert vesz magába, 's a' mellyen mint egy kéményen alá mászni kell, ha az ember ezt a' földalatti barlangot tovább vizsgálni, 's a' kimenetelt elérni akarja. Én ezt a' lyukat 's általjában ezt a' rettenetes helyet Pokoltorkának nevezem...”
A Szifontótól visszatérve a Nagy dómból induló lépcsősoron felmegyünk az újonnan felfedezett terembe, amely körülbelül 5000 légköbméterével a barlang jelenleg ismert legnagyobb terme.
Ennek a hatalmas teremnek alját gondosan kiegyengették, innen védőkorlátra támaszkodva biztonságosan szemlélődhetünk. E terem, valamint a Nagyterem és a Nagy dóm közötti szintkülönbség 18 méter.
Közvetlenül a feljárat mellett találjuk a terem legnagyobb, egyetlen darabban leszakadt, 30 köbméteres sziklatömbjét. A feljárattal szemben láthatjuk az eddig feltárt barlangszakasz legszebb, cseppkövekben legdúsabb részét. A terem mennyezetén függőleges járatok vezetnek fölfelé, amelyek feltehetően régi, ma már nem működő felszíni víznyelők betorkollásai.
Föld alatti túránk ezzel végére ért, de reméljük, hogy a pécsi barlangkutatók fáradhatatlan munkája nyomán nemsokára újabb természeti kincsek fognak a Mecsek belsejében feltárulni.
Gyógybarlangjaink ismertetését a Béke-barlanggal kezdjük, mert ez volt első hazai barlangunk, ahol az NSZK-beli Klutert-barlangban szerzett kedvező tapasztalatok alapján orvosi ellenőrzés mellett klímaterápiás gyógykezeléseket kezdtek és ma is folytatnak.
Igaz, hogy a tapolcai Tavas-barlangban már századunk elején is gyógyítottak szamárköhögéses gyermekeket, de erről nincsenek megbízható adataink, csak a barlang falán elhelyezett márványtáblák emlékeztetnek a „csodálatos” gyógyulásokra.
Id. Dudich Endrének 1955-ben közölt tanulmányában (A barlang mint gyógytényező. Földtani Közlöny LXXXV. 3.) a Klutert-barlangban végzett gyógykezelésekről és klimatológiai vizsgálatokról írt, s hívta fel a szakemberek figyelmét arra, hogy nálunk is lehetnek hasonló adottságú, légzőszervi betegségek kezelésére alkalmas barlangok. Dudich utalt az Aggteleki-barlangban régebben végzett vizsgálatokra, amelyek szerint a barlang klímája hasonlít a Klutert-barlangéhoz. Az Aggteleki-barlang gyógyászati hasznosítását azonban nehezítette volna nagy látogatottsága, ami kedvezőtlenül befolyásolhatja a klimatikus gyógytényezőket.
Az első lábnyomok a Béke-barlangban (fotó: Kessler)
A figyelem ezért a közeli, de az idegenforgalomba be nem kapcsolt Béke-barlangra terelődött. Jakucs László megemlíti könyvében (A Béke-barlang felfedezése), hogy a hideg, nedves barlangban folytatott, hosszan tartó kutatások ideje alatt még senki sem fázott meg, sőt meg sem náthásodott.
Kirchknopf Márton, az ózdi kórház akkori főorvosa 1959-ben kezdte meg előzetesen a kórházban megvizsgált betegekkel az első kísérleti gyógykezeléseket a Béke-barlangban. A barlangbejárat közelében létesített kis házikóban 12-15 beteget tudtak elhelyezni, akik naponta öt órát a barlangban töltöttek. A kúra tartama alatt az idült hörghurutban szenvedők 73 %-a, az asztmás betegek 51 %-a nem szedett gyógyszert. A kúra befejezése után a légzésfunkciós vizsgálatok az esetek kétharmadában javulást mutattak.
Az elért eredmények és az egyre nagyobb számban jelentkező betegek miatt szükségessé vált a kúra kiszélesítése, korszerűbb viszonyok melletti folytatása. Ennek legnagyobb akadálya az volt, hogy a betegek a felszínről 370 lépcsőn jutottak le a 40 méterrel alacsonyabb szinten levő barlangba. Elhatározták a barlang körülbelül 3 kilométer hosszú főágának másik, északi, Jósvafő község határában levő végénél egy mesterséges vízszintes bejárat létesítését, amelyen át a légszomjban szenvedő betegek is kényelmesen közlekedhetnek.
A barlangról az 1963-1964-es években pontos műszaki felmérés készült, amelyből kitűnt, hogy a barlang északi végét egy 150 méter hosszú táróval meg lehet közelíteni. Ezt a tárót 1964 végén a Borsodi Szénbányászati Tröszt költségén elkészítették, és a barlang egyik kisebb termébe jutottak. A termet szépen kiépítették, talaját kiegyengették, és így 30-40 nyugágyat helyezhettek el a helyiségben. Villanyvilágítást vezettek be és gondoskodtak arról, hogy a betegek idejüket olvasással, kártyázással eltölthessék.
Az új barlangbejárathoz a jósvafő-aggteleki autóútról rövid elágazó utat építettek. A betegeket eleinte autóbuszon szállították naponta Kurittyánból, ahol a bányászoknak munkásszállásuk volt. Később a jósvafői völgyben épített faházakban kaptak 50 személy részére elhelyezkedési lehetőséget. Egy nagyobb gyógyszálló tervét is elkészítették, de megvalósítása még várat magára.
Részlet a gyógybarlanggá nyilvánított Béke-barlangból (fotó: Kessler)
A barlang klímaviszonyait a Borsod megyei KÖJÁL rendszeresen méri. Megállapították, hogy ezek teljesen hasonlóak a Klutert-barlangéhoz, sőt még kedvezőbb a helyzet, mert itt nem zavarják a betegek nyugalmát és nem befolyásolják kedvezőtlenül a barlang gyógytényezőit a látogatók, mint a Klutert-barlangban.
A két évig szünetelő gyógykezeléseket 1965-ben újra folytatták, de már jóval kedvezőbb feltételek mellett.
A barlangban folyó klímakezelés szervezését és lebonyolítását háromtagú intéző bizottság végzi, az orvosi felügyeletet a Miskolci Megyei Tüdőkórház orvosai látják el. Az edelényi Tüdőgyógyintézet oly módon patronálja a barlangi gyógykezelést, hogy a betegeket a kúra előtt és után kivizsgálja, s szükség esetén a kórházi kezelést is igénylő betegeket felveszi.
Az eddigi, mintegy 6000 beteg kezelésénél elért eredményekről számos szakközleményben számoltak be. Ezek szerint a barlangklíma gyógyító hatása a fizikai és kémiai tényezők együttes hatásának eredménye. A kalcium gyulladáscsökkentő, simaizom-görcsoldó hatású, a magnézium kis mennyiségben is nyugtató, és csökkenti a véredények görcskészségét. A barlang levegője ingermentes, így a klíma az allergiás gyulladások gyógyulásához kedvező feltételeket teremt. A viszonylag magasabb széndioxid-koncentráció a légzőközpont izgatásával mélyíti és szaporítja a légzést.
Az eddigi tapasztalatokból megállapítható, hogy a barlangklíma-kezelés eredményessége ott mutatkozik meg leginkább, ahol még nem jelentkeztek maradandó károsodások a hörghurutos és asztmás betegeknél, tehát még számítani lehet a szervezet regenerációjára. Ezért a legjobb eredményeket fiataloknál és kezdeti stádiumban levő légúti betegségeknél érték el. Idősebb korban, amikor a tüdőállományban és a szívizomzatban már elváltozások alakultak ki, nem várható tartós objektív javulás, de szubjektív javulás ilyenkor is mutatkozik, ami a gyulladásos tünetek csökkenésével, a légutak nyugalomba kerülésével magyarázható.
Az egyre fokozódó érdeklődés miatt tervbe vették, hogy a barlang jelenlegi fektetőtermét 50 méteres táróval összekötik a hatalmas méretű Óriás-teremmel, ahol legalább újabb száz beteg elhelyezését lehetne megoldani.
A tapolcai kórház területe alatt vonul az a 300 méter hosszú barlang, amelynek feltárása az 1930-as évek végén kezdődött. 1937-ben észrevették, hogy a kórház egyik pavilonjának lábazatán repedések mutatkoznak. Megállapították, hogy az épület alatt addig ismeretlen barlang omladozó mennyezete okozza a bajt. A barlangba a kórházudvaron levő ásott kút oldalán egy nyíláson át lehetett bejutni.
A tapolcai kórház alapfalait támasztó pillérek a Kórház-barlangban (fotó: Kessler)
A barlang megfelelő helyein épített támfalakkal és pillérekkel alátámasztották a veszélyeztetett alapfalakat, de előbb eltávolították a barlang fenekét borító több méter vastag kőtörmeléket. Ezzel szabaddá vált több nagy terem és folyosó. Közvetlenül a második világháború előtt egy mesterséges lejárattal hozzáférhetővé tették a barlangot a kórházból, és így kitűnő légoltalmi óvóhelyhez jutottak, amelyben a kórház egyik részlegét elhelyezték.
Amikor a Béke-barlangban elért kedvező gyógyászati eredmények az 1960-as években a szakkörökben ismertté váltak, a tapolcai Városi Kórház a Tavas-barlangban kísérleti gyógykezeléseket kezdett végezni, amelyek a kórház jelentése szerint igen biztató eredménnyel jártak. Az Országos Közegészségügyi Intézet 1966 és 1969 között rendszeres klimatológiai méréseket végzett a barlangban, melyek alapján az intézet is nagyon alkalmasnak találta légzőszervi betegségekkel kapcsolatos klimatológiai kezelések számára.
A rendszeres gyógyító munkát azonban akadályozta a Tavas-barlang idegenforgalma, ezért úgy döntöttek, hogy a kórház alatti barlangot rendezik be erre a célra. A város és a bauxitbányák áldozatkészségéből biztonsági és kényelmi berendezésekkel, villanyvilágítással látták el a barlangot, amelyet újabban felvonóval kapcsoltak össze a felette levő vizsgálati helyiséggel. Telefonnal, telemetrikus műszerekkel is ellátták; és a pavilonban 30 személy befogadására alkalmas, szanatóriumi szintű szobákat rendeztek be a betegek számára.
A kórház barlangterápiai részlegében 1972 óta folynak a rendszeres gyógykezelések. Ide elsősorban a bauxitbányászat és az alumíniumipar dolgozóit utalják be.
Az OKI vizsgálatai a Kórház-barlangban is hasonló klímaviszonyokat állapítottak meg, mint a Tavas-barlangban, annak ellenére, hogy fenékszintje 4 méterrel magasabb, és nincsenek szabad vízfelületei. A víz azonban a Kórház-barlang alatt is feltételezhető, és a vízből eredő gyógytényezők nyilván a kőzet hajszálrepedésein keresztül jutnak a barlang légterébe.
A betegek a három hétig tartó kúra alatt napi négy órát töltenek a barlangban, ahol gyógytornát is folytatnak. A kezelések eredményeiről készített jelentések (Horváth T.) szerint az 1977 óta kezelt 14 éven felüli betegek 55 %-ánál tünet- és panaszmentességet, a betegek 37%-ánál kifejezett javulást állapítottak meg. Érdekes, hogy ez az arány a 14 évnél fiatalabb betegeknél 87 %, illetve 8 %-os volt.
A gyógyhatást az állandó hőmérsékletnek, az időjárási frontok csökkent érvényesülésének, a magas relatív páratartalomnak, a párakondenzátumban levő kalciumnak, magnéziumnak és a baktériumölő savanyú hatásnak tulajdonítják.
Az Egészségügyi Minisztérium a Kórház-barlangot 1982-ben gyógybarlanggá nyilvánította. Feltétlenül szükségesnek tartják a kezelések kiszélesítését, illetve a barlang befogadóképességének növelését. Ha a Tavas-barlangban a víz szintje tovább süllyed, és emiatt elvesztené idegenforgalmi jelentőségét, abban az esetben 140 méter hosszú táróval összekötik a Kórház-barlanggal, és ezzel jelentősen emelkedik majd a kezelhető betegek száma. A külföldről is mutatkozó nagy érdeklődésre való tekintettel felmerült egy Tapolcán létesítendő gyógyüdülő építési terve, ami nagymértékben szolgálhatná gyógy-idegenforgalmunkat is.
A barlang leírásával már az idegenforgalmi barlangok fejezetében foglalkoztunk, ezért itt csak a gyógyászati hasznosításra vonatkozó tudnivalókat ismertetjük.
Mint a többi gyógybarlangban, ebben is magas, átlagosan 96 %-os a relatív nedvesség, amit a barlangon végigfolyó patak és a csepegő vizek okoznak. A barlangi levegőben sok görcsoldó, nyálkaoldó és köptető hatású kalcium van. Mennyisége a párakondenzátumban 60-74 mg/liter. Feltűnően magas a kalcium hatását fokozó magnéziumtartalom, amely a más hasonló barlangokban mért 1,0-8,0 mg/literrel szemben itt eléri a 84 mg/litert. A légzési ütemet növelő szén-dioxid átlagban 0,334%, ami körülbelül tízszerese a külső levegőének. A barlangi levegő és a csepegő vizek radioaktivitása is lényegesen magasabb a külszíni környezeténél.
A barlang gyógyhatását már régebben felfedezték a légzőszervi betegségben szenvedők, akik saját elhatározásukból hosszabb időt töltöttek a barlangban. Az első, orvosok által ellenőrzött céltudatos kísérletek az 1960-as évek elején indultak meg, de az aránylag kis számú eset miatt nem lehetett az eredményeket megnyugtatóan értékelni. A később megindított klímavizsgálatok és a Béke-barlangban szerzett kedvező tapasztalatok alapján a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal egy olyan épületkomplexumot létesített, amelyben 20 ágyas szállodarész teszi lehetővé a betegek elhelyezését. Ennek kezelése a megyei tanács tüdőgyógyintézetének hatáskörébe tartozik.
Az elért gyógyászati eredményekről beszámoló szakközlemények szerint a négyhetes kúra után a szubjektív panaszok jelentősen csökkennek, a közérzet javul. Elsősorban idült hörghurutosoknál értek el kedvező hatást. A korlátozott elhelyezési lehetőség és a barlang idegenforgalma miatt egyelőre csak kevés beteget, elsősorban a mecseki bányák dolgozóit tudják fogadni.
Az ismertetett gyógybarlangok nagy hátránya, hogy messze vannak Budapesttől, nehezen közelíthetők meg a fővárosból, ahol pedig nemcsak a hazai lakosság, de a bennünket gyógyüdülés céljából felkereső külföldiek részéről is nagy érdeklődés mutatkozik a barlangterápia iránt.
Ha valaki vállalná is a fáradságot, hogy ezekhez a barlangokhoz utazzon, aligha kaphatna ott kezelést, mert elsősorban a környék lakossága és a fenntartó üzemek dolgozói részesülnek előnyben.
Talán hihetetlennek hangzik, de egyetlen fővárosban sem kínálkozik annyi természet adta lehetőség föld alatti gyógyhelyek kialakítására, mint nálunk. Eddig sajnos még nem hasznosítottuk ezeket, nem üzemelnek, de mégis szükségesnek tartjuk, hogy röviden megemlékezzünk róluk.
A budapesti barlangok szorosan kapcsolódnak világhírű gyógyvizeinkhez, amelyeknek kialakulásukat köszönhetik. Egy részükben még ma is fakadnak termálforrások, gyógybarlangjaink kedvező hatását ezeknek tulajdoníthatjuk.
Az egyik - jó megközelíthetősége miatt is kínálkozó - lehetőség a Lukács fürdővel szemben a Malomtó mögött a barlangkutató búvárok által néhány éve feltárt több száz méter hosszú barlang. A vízföldtani adottságok és az eddig végzett mérések alapján itt rendkívül kedvezőek a feltételek a légzőszervi betegek klímaterápiájához. A Malomtó melletti, jelenleg romos Török fürdő épületéből kialakítható lenne a vizsgálóhelyiség. A kórház közvetlen közelsége is nagy előny. A barlang 24 °C-os levegőhőmérséklete kellemesebbé tenné a több órás kúrázást, mint a többi, hidegebb barlangokban. Illetékes szerveink már foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és kedvezően nyilatkoztak az elgondolásról, de megvalósítására, nyilván anyagi nehézségek miatt, eddig nem került sor.
Egy másik, a maga nemében egyedülállónak mondható lehetőség kínálkozik a Gellérthegyben, ahol az 1960-as években termálvízkutatás céljából a Gellért Szálló pincéjétől a Rácfürdőig terjedő kb. 1 kilométer hosszú tárót létesítettek. A különleges geotermikus adottságok miatt itt 40 °C-os kőzethőmérséklet van, a táróba nyíló kőzethasadékokból radonos levegő áramlik. A magas hőmérséklet és a radon a nagy mélységből, feltehetően a dolomit alatti kristályos kőzetaljzat (gránit) közeléből felszálló termálvízzel kapcsolatos. A magas páratartalom is hozzájárul, hogy itt egy olyan nemzetközi viszonylatban is kimagasló föld alatti gyógyhelyet lehetne kialakítani, mint a világhírű Bad-Gasteinben, ahol a gyógytárókban hasonlóak a mozgásszervi betegségek gyógyításához szükséges természeti adottságok.
Barlangban
képződött mésztufagátak (tetaráták) (fotó: Kessler)
Függő
cseppkövek (sztalaktitok) és oszlopok (fotó: Kessler)
Külszínen képződött tetaráták (fotó: Kessler)
Termálvízből
képződött borsókő (aragonit) a Szemlőhegyi-barlangban (fotó:
Kessler)
Jéghegy
a világ legnagyobb jégbarlangjában, az ausztriai Eisriesenweltben (fotó:
Kessler)
Kötéllétrán
ereszkednek több száz méteres mélységekbe (fotó: Kessler)
Jégoszlop
a Szilicei-jégbarlangban (fotó: Kessler)
Jégbarlangban
sem könnyű a kutatás (fotó: Kessler)
A
karsztvízkutató vágat az inotai erőmű vízellátására épült (fotó:
Kessler)
Kutatóállomás a Gellérthegy barlangjában (fotó: Kessler)
Föld
alatti gyógyfürdő (Brig, Svájc) (fotó: Kessler)
Izzasztókúrások
Bad-Gastein gyógytárójában (fotó: Kessler)
Izzasztókúrások
az olaszországi Grotta-Giustiban (fotó: Kessler)
Rablólovag
vára egy barlangbejárat előtt Jugoszláviában (fotó: Kessler)
Őskőkori
barlangi festmények Altamírában (fotó: Kessler)
Barlangi
medve „eltemetett” koponyája (fotó: Kessler)
Cseppkőréteggel
bevont újkőkori edény (fotó: Kessler)
A 20
méter magas cseppkőóriás a „Csillagvizsgálótorony” (fotó: Kessler)
Cseppkőképződmények
a Domicában (fotó: Kessler)
A
lillafüredi István-barlangban (fotó: Borzsák-Prágai)
„Erkély”
a Pálvölgyi-barlangban (fotó: Borzsák-Prágai)
A budai
Várhegy-barlang egyik, a középkorban alátámasztott része (fotó: Kessler)
Régi
koponyahalom a Várhegyi-barlangban (fotó: Kessler)
A
tapolcai Tavas-barlangban (fotó: Kessler)
Légzőkúra
az Abaligeti-barlangban (fotó: Borzsák-Prágai)