VÉRTES LÁSZLÓ
1914 – 1968
Augusztus 7-én a Várbarlang labirintusát járta szakemberek
egy csoportjával és lelkesen tervezgetett: hol és hogyan alakítsuk ki ott az új
barlangtani kiállítást. Vállalta, hogy egy külön teremben bemutatja a
barlanglakó ősember életét, eszközeit. Hazafelé útban pedig terveiről beszélt:
a vértesszőllősi leletek monográfiájáról és arról, hogyan Fogja megszólaltatni
elektronikus számítógépek segítségével . a paleolitokat, az előember eszközeit,
hogy azok az emberréválás nagy titkairól valljanak.
És 1968. augusztus 20-án, 54
éves korában elhunyt dr. Vértes László ősrégész, a történettudományok doktora,
a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat vezetőségi tagja.
Nehéz elhinni, hogy örökre
eltávozott tőlünk, hogy nincs többé Vértes Laci, a hevesen vitatkozó, sokszor
csípősen gúnyoros, mindig harcos, mindig segítőkész, csillogó szemű, csupa élet
örök kamasz, a lelkes, szívós, fáradhatatlan, szellemes ötletekből
kifogyhatatlan kutató, aki mindig szívügyének érezte a magyar barlangkutatást, részt
vállalt gondjainkból és együtt örült sikereinknek.
A természet kutatására irányuló
érdeklődése vezette a barlangkutatók közé. 1936-37-ben kapcsolódott be a
Természetbarátok Turista Egyesületének barlangkutató csoportjába, velük
kutatott a Legény- és Leány-barlangban. 1939-ben Kadic Ottokár vezetésével a
Solymári-barlang ásatásán dolgozik. Sorban megismerkedik az ország jóformán
minden számottevő barlangjával. 1941-ben az Istállóskői-barlangban ás, de akkor
még komolyabb tervszerűség nélkül. 1943-ban ismét a Solymáribarlang ásatásán
találjuk, ekkor már a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazásában. Az ásatás vezetője,
Tasnádi-Kubacska András így emlékezik erre: „Tíz méteres mélység fölött, egy
szál kötélen Függve faragta ki feje fölött a szívós vörös agyagból a hófehér
ősállati csontokat. Ha a mészkőhegy végeláthatatlan hasadékában az évezredes
törmelék meglazul, menthetetlenül maga alá temeti a bányalámpa fényénél vesződő
gyűjtőt. Egymagában dolgozott, a halálraszántak bátorságával." Munkáját a
háború félbeszakította és őt távoli vidékekre sodorta.
A felszabadító csapatokkal tért
vissza Budapestre és útja a Nemzeti Múzeumba vezetett, ahol a Múzeum keretében
szervezett Barlang Felügyelőség vezetését hízták rá. Belevetette magát a
barlangi kutatómunkába. 1946 tavaszán folytatja a háború megszakította solymári
ásatást; nyáron a Magyar Barlangkutató Társulat és a Természetbarátok Turista
Egyesületének közös expedíciójával a Mecsekben találjuk a Mély-völgyi-kőfülke
és néhány más barlang ásatásánál; ősszel pedig a Pilissszántói II-kőfülke
kitöltésében kutat. Ezekről a munkáiról később sorban jelennek meg dolgozatai.
Érdeklődése közben az őslénytan felől egyre inkább az ősrégészet fele fordul.
1947-ben kutató expedíciót
szervez a Bükkbe és megkezdi az Istállóskői-barlang ásatását. „Ez volt életem
első szakszerű ásatása, - írja erről később. Ez volt az első igazi nagy
kaland, a felfedező út egy új és eddig ismeretlen világba . . ." A
barlangban kiássa és Budapestre a Múzeumba szállítja az ősember tűzhelyét. A
következő évben is az Istállóskői-barlang ásatásán dolgozik; majd az
Upponyi-kőfülkékben ásat és Istállóskőhöz csak túrák során jut el. Azután újból
visszatér és 1950-51-ben ásatások sorát bonyolítja le az
Istállóskői-barlangban. Eredményeiről utóbb dolgozatokban számol be és megfrja
az ötéves ásatás izgalmasan érdekes történetét is, a Medveemberek krónikáját.
1951-ben a Magyar Nemzeti
Múzeum Őskőkori Gyűjteményének vezetője lett. Korszerű módszerekkel új
ásatásokat vezet ezután a klasszikus paleolitos lelőhelyekre: a Subalyukba, a
Szeleta-, Peskő-, Lambrecht Kálmán-, Szelim-, Jankovich-, Bivak- és Kis-
kevélyi-barlangokba, hogy csak néhány példát ragadjak ki a sok közül. Ás a
Baradlában és részt vesz a Béke-barlang feltárásában. Rengeteg munkát fektet
a-tatai lelőhely új ásatásába. Sorban jelennek meg dolgozatai, értekezései,
tatai monográfiája és kitűnő ismeretterjesztő írásai.
É(ete legnagyobb eredményét
vértesszőllősi ásatása hozza meg, ahol 1963-ban feltárja az előembernek az ősi
karsztforrások által évszázezredek alatt lerakott mésztufarétegeibe ágyazott,
közel félmillió éves települését. Két év múlva ugyanitt sikerül kiásnia a
Sinanthropus-szal egyidős vértesszőllősi előember tarkócsontmaradványát, végül
egy páratlan tudományos értékű lábnyomos felületet tárt itt fel. Élete utolsó
öt esztendejének minden energiaíját Vértesszőllősre összpontosította. Az egész
tudományos világot lázba hozó leletek feltárásán túl
sikerűlt elérnie, hogy a
vértesszőllősi lelőhelyet, az előember feltárt telepét, konzerválva, védett
területként bemutathatóvá tették. Ezernyi munkája közepette megírta
Kavicsösvény címen a vértesszőllősi feltárás öt esztendejének izgalmas
eseménytörténetét. De a tervezett nagy munkát, a vértesszőllősi telep komplex
monográfiáját már nem tudta befejezni. És nem tudta betáplálni a komputerba a
több éves munkával már elkészített sokezernyi adatkártyát, hogy választ kapjon
az emberréválás nagy kérdéseire.
Húsz esztendőt töltött az
őskőkorszak kutatásával. Kezdetben a paleolitok tipológiája érdekelte; később a
matematikai statisztika régészeti módszerei felé fordult és dolgozataiban egyre
inkább a számok, indexek, arányok ítéletére támaszkodott. Utóbb a munkaeszköz
megszületésének és fejlődésének történeti alakulása, s ennek törvényszerűségei
vonták magukra figyelmét és hogy e nagy kérdések megoldásához a legkorszerűbb
eszközöket, az elektronikus számítógépeket, a komputereket is felhasználhassa,
ötvenéves fejjel a magasabb matematikába is beledolgozta magát. „Rájött -- írja
róla Kretzói Miklós - hogy az indexek, mutatók, számok mögött ott rejtőzik a
létért való szakadatlan küzdelemben legősibb munkaeszközeit alakítgató
emberelőd első botladozó ötlete, gondolata, fogalomalakítása is. Vizsgálatai
megszakadtak; sokáig nem fogunk választ kapni azokra a kérdésekre, melyeknek
megoldása közelében járt már. Ezért veszített Vértes Lászlóban az ősrégészet
tudományterülete sokkal többet, mint egy kiváló régészt, - az emberréválás
alapproblémáinak avatott interpretálóját veszítette el benne; tudományterülete
új távlataiba hatoló tudós kezéből hullott ki idő előtt az alkotó toll".
Társulatunk megalakulásának
időszakában (1910) a magyar barlangkutatás fő tudományterülete az ősrégészet,
az ősemberkutatás volt. Ennek a nagy hagyományokkal rendelkező barlangi
tudománynak nemzetközi tekintélyű művelőjét veszítettük e1 Vértes Lászlóban.
Alig több mint három évtized alatt az amatőrből a világ tudományos életének
élvonalába küzdötte fel magát, ahol önálló frontszakaszt vívott ki magának. Új
utakat tört tudományterületén; mert és tudott új módon, új szemlélettel , új
eredményeket feltárni az ősrégészet tudománya és az egész gondolkodó emberiség
számára.
Nagyszerű életműve - még befejezetlenül is a magyar barlangkutatás legnagyobb alakjai közé emeli.