MEGEMLÉKEZÉS DR. DUDICH ENDRÉRŐL

1895-1971

LOKSA I.

1971. február 5-én megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy Dudich professzor úr gazdag életútja végéhez ért. A magyar zoológia vezéralakja, az ELTE Állatrendszertani Tanszékének ny. egyetemi tanára, Kossuth díjas, a magyar barlangbiológiai, produkcióbiológiai, cönológiai és potambiológiai kutatások megindítója, társulatunk több tisztségének viselője körünkből örökre eltávozott.

Dr. Dudich Endre 1895. március 20-án született a Bars megyei Nagysallóban. Édesapja, nagysallói körorvos, az orvostudomány mellett a zoológia iránt is érdeklődött és ezt átoltotta fiába is. Középiskolai tanulmányait Esztergomban végezte. Ebben az időben a humán tárgyak is nagyon érdekeltélc és kiváló eredményeket ért el ezekben is, de a zoológia iránti vonzalma egyre csak erősödött. 1913-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karára iratkozott be természetrajz-földrajz szakra, és ugyanakkor felvételt nyert az Eötvös Kollégiumba is. Egyetemi tanulmányait az első világháború zavarta meg, mert közben három és fél évig különböző frontokon teljesített katonai szolgálatot. Tanári oklevelét így csak 1920-ban szerezte meg. 1922-ben „sub auspicüs Gubernatoris" avatták doktorrá az akkoriban Szegeden működő kolozsvári egyetem természettudományi karán. 1925-ben ugyanennek az egyetemnek magántanára lett.

Még egyetemi tanulmányainak befejezése előtt a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárába került, ahol 1922-ig mint beosztott középiskolai tanár, majd 1934 júliusáig, mint múzeumi őr dolgozott. Itt hosszabb ideig bogarakkal foglalkozott és az első nagyobb tudományos sikerét is a coleopterológia területén érte el. 1920-ban elnyerte a Természettudományi társulat Bugát-díját. Bokor Elemérrel való barátsága adott számára indítékot egyrészt a coleopterológiai, másrészt a barlang-faunisztikai kutatások végzésére. Később rákokkal kezdett foglalkozni és ennek az állatcsoportnak a kutatását élete végéig folytatta. Dudich Endre a szó szoros értelmében azonban sohasem vált specialistává. Az Ő érdeklődése messze túlterjedt egy-egy állatcsoport rendszertani vizsgálatán. Már muzeista korában szinte az egész állatvilág érdekelte. A könyvtárba érkező folyóiratok, könyvek áttanulmányozása közben: készítette a később csak egyre gyarapodó, szinte legendás hírű cédulakatalógusát. Gondolkodására,-emberi magatartásara jellemző, hogy ezt a nagy munkát nem csak sajátmaga számára végezte: a gazdag irodalmi katalógusa barátai, majd tanítványai számára mindig rendelkezésre állott. Sok fiatal, kezdő kutatónak szolgált ez első útravaló gyanánt. Ezt az igen széleskörű irodalmi ismeretanyaggyüjtést úgy is felfoghatjuk mint egy magasabb életpályára való felkészülést, hiszen ezzel szerezte meg azt a hatalmas tudást, amely alkalmassá tette később a professzori hivatás betöltésére. Látókörének szélesítéséhez hozzájárult a tihanyi biológiai Kutatóintézetben és a nápolyi Zoológiai Állomáson végzett kutatómunkája is.

1926-ban a Magyar Barlangkutató Társulat alapító tagja és az akkor alakuló társulatnak választmányi tagja is lesz. A rákok körében végzett vizsgálatai döbbentették rá, hogy hazánk állatvilágának ismerete még nagyon hiányos. Tudományszervező készségének felcsillanása az Állattani Szakosztály 1927. novemberi ülésén tartott előadása: „A magyar állatvilág kutatásának megszervezése". Az előadásban adott program az akkori időkben nem valósulhatott meg. A Szakosztályban 1941-ben elnöki megnyitó keretében, melynek címe: „Az állattani honismeret rögös útjain", programját megújította. A szép terv azonban csak 1950-ben, az első ötéves tervben indulhatott meg.

Kutatásai során egyre nagyobb figyelmet szentel a földalatti vizek élővilágának megismerésére. Különösen nagy figyelemmel fordul a barlangok élővilága felé és megkezdi az aggteleki Baradla-barlang élővilágának kutatását. lgen nehéz, sokszor sanyarú körülmények között dolgozott itt. Vizsgálatai azonban már túlnyúlnak a barlangi faunisztikán. A mai értelemben vett produkcióbiológiai kutatások hazai alapjait rakja le. Az Állattani Szakosztályban ismertette első nagyobb eredményeit „Az Aggteleki-barlang élővilágának élelem forrásai" címen, amely a munka 1930-ban nyomtatásban is megjelent, majd 1931-ben elnyerte vele a Természettudományi Társulat Margó-díját. A Baradlában végzett kutatásainak szintézise a Bécsben megjelenő Barlangtani-monográfiák (Speláologische Monographien) sorozatban látott napvilágot, „Biologie der Aggteleker Tropfstein Höhle "Baradla" in Ungarn" címmel. Ez a 246 oldal terjedelmű munka az európai barlangbiológiai kutatások egyik vezető egyéniségévé avatta Dudich Endrét. 1934-ben Őt kérik fel a Wolfféle „Animalium Cavernarum Catalogus" bevezető részének megírására. A Baradla-barlangban 1958-ban épült meg az első hazai, a világon a 4. földalatti barlangbiológiai laboratórium. Ezzel régi álma teljesült. Élete végéig vezette a laboratórium munkáját.

1958 egyébként is nevezetes dátum volt életében, mert az akkor újra megalakuló Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat elnökévé választja, amely tisztséget 1962-ig viselte. A közben megalakuló MTESZ Karszt- és Barlangkutató Bizottságának elnöke volt 1961-től 1965-ig, 1959-től 1965-ig pedig a Karszt- és Barlangkutatás főszerkesztője. Tudományos érdemeinek elismeréséül elsőnek kapta meg a Kadic Ottokár emlékérmet. 1968-ban a Társulat tiszteleti tagja és díszelnöke és ebben a státuszában maradt haláláig. Elévülhetetlen érdemei vannak a barlangbiológiai kutatások újra élesztésében, fiatal kutatók figyelmének az ilyen munkára való ráirányításában. Biztatására indulnak meg újra a barlang-faunísztikai vizsgálatok is, amelyek számos hazai barlang élővilágának feltárását eredményezték.

Dudich Endre barlangbiológiai érdeklődésével szinte párhuzamosan alakult ki a földfeletti vizek élővilágának rendszeres kutatására való törekvése is. Maucha Rezsővel együtt sürgették a hazai hidrobiológiai kutatások megindítását; elkésztette a hazai folyamkutatás, nevezetesen a Duna kutatásainak tervét. 1944-ben a bajai Dunakutató Intézet csak igen rövid ideig állt, de 1958-ban a folyamkutatási elképzelései is megvalósultak, mert létrejött egy, alsógödi Dunakutató Állomás. Az Állomás munkáját mint igazgató 1970-ig vezette, haláláig pedig tanácsadója volt. Fáradhatatlan erővel végezte a Duna állatvilágának kutatását, feltárását.

1934. július 23-án nevezték ki a Pármány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán az állatrendszertan professzorának. Eddig az ideig rendszeres állatszisztematikai oktatás nem volt az egyetemen. A 39 éves Dudich Endrére várt az a hatalmas feladat, hogy az akkori idők lehetőségei és anyagi körülményei között a semmiből megszervezze az Állatrendszertani Intézetet, megteremtse az oktatás lehetőségeit. Tanszékének létszáma akkor egy tanársegéd és egy hivatalsegéd volt. Az örökségként kapott régi gyűjteményeket modernizálta szakadatlanul dolgozott az egyetemi előadások kimunkálásán. Mint egyetemi tanárt is a becsületesség, lelkiismeretesség jellemezte. Előadásának anyagát állandóan felfrissítette az új irodalmi ismeretanyaggal, szinte óráról órára korszerűsítette. Előadásait a logikus gondolatfűzés és tömörség jellemezte. Minden órájára becsületesen készült és sohasem beszélt feleslegesen. A tanszék megalakulása után rövidesen lelkes hallgatóságot sikerült toboroznia, akik később ugyanolyan lelkesedéssel, mint amelyet professzoruktól láttak, folytatták a kutatómunkát a legkülönbözőbb intézményekben. Tanítványai közül sokan kerültek már az első időkben is a Természettudományi Múzeum Állattárához. Ennek mindig nagyon örült, mert szívügyének tekintette az ország legnagyobb rendszertani intézményével a lehető legjobb, szoros kapcsolat fenntartását.

Mint egyetemi tanár feladatának tekintette azt is, hogy tanítványai közül mindig legyen olyan aki valamilyen új kutatási irányzat, tudományterület művelését kezdje meg. Így került sor például a cönológiai vizsgálatok megindítására is. Tanítványai először a saját pénzükön, majd a tanszék anyagi támogatásával létrehozták a „Fragmenta Faunistica Hungarica" c. folyóiratot. Ennek kiadása 1948-tól 1956-ig szünetelt ugyan, de Dudich Endre kitartó szervezése következtében „Opuscula Zoologica" címen újra megjelent a tanszék önálló folyóirata.

A második világháború pusztításai az Állatrendszertani Tanszékét sem kímélték meg. A gyűjtemény és számos szemléltetet anyag szinte teljesen megsemmisült. Ez a nagy veszteség sem törte meg Dudich Endrét. Nagy kitartással, szívóssággal látott neki, hogy a romokból ismét tanszéket építsen. 1951-ben tanszéke új épületbe, több helyiségbe költözött, személyzete gyarapodott és a Magyar Tudományos Akadémia az újonnan létrehozott Talajzoológiai Kutatócsoportot is hozzá kapcsolta. Így lényegesen jobb körülmények között folytathatta az újjáépítés korszaka után az oktató-nevelői kutatói és tudományszervezői munkáját.

A Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben választotta rendes tagjává. Az újjászervezett Magyar Tudományos Akadémia csak tanácskozó tagjává nevezi ki és 1952-ben a biológiai tudományok doktora fokozatot ítéli oda neki, 1953-ban azonban újra levelező tagként választják meg. 1964-ben kerül sor a rendes taggá választására.

Több éven át a Magyar Tudományos Akadémia zoológiai bizottságának, majd haláláig a Hidrobiológiai Bizottságnak volt az elnöke. Majdnem két évtizedig volt a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Csoportjának, majd a megalakuló Osztályának csoport, illetve osztályvezetőségi tagja. Az Acta Zoologica főszerkesztője volt 1953-tól. Igen jelentős munkát végzett a zoológiai tervek kidolgozásában, gyűjtéstechnikai könyvek írásában és a Magyar Állatvilág c. sorozat létrehozásában. Ez utóbbi munkájának elismeréséül 1969-ben Kaszab Zoltánnal együtt a Magyar Tudományos Akadémia Nívódíjában részesült.

Tagja, dísztagja, díszelnöke volt az összes jelentős hazai zoológiával kapcsolatos társulatnak. Külföldiek közül az „Österreiehische Höhlenforscende Gesellschaft, 1935-ben, 1961-ben a „Zoologische-botanische Gesellscheft választja tiszteleti tagjául. A Magyar Rovartani Társaság Fivaldszky emlékérem arany fokozatának, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Kadic Ottokár-emlékplakettjének, a Kossuth-díj II. fokozatának és a munkaérdemérem arany fokozatának kétszeres tulajdonosa.

Dudich professzor távozásakor 218 nyomtatásban megjelent munkáját - folyóirat-közleményeket, könyveket - hagyta itt az utókor számára. Ezek egy hosszú munkás élet kutató és oktató tevékenységének ékes dokumentumai, melyekből mindnyájan meríthetünk.

Dudich Endréről méltán mondhatjuk, hogy nem halt meg, hiszen gondolatai eszméi a tanítványaiban ma is élnek.