Szabó József

(Kalocsa, 1822. márc. 14. – Bp., 1894. ápr. 10.): bányamérnök, geológus, mineralógus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1858, r. 1867, ig. 1888), a kőzetkutatás világhírű szaktekintélye. 1837-től 1841-ig a pesti egyetemen filozófiát és jogot hallgatott, majd a selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1848-ban Kossuth Lajos minisztériumába került és a szabadságharc idején a puskaporgyártásnál segédkezett mint Pest megyei salétrom-főfelügyelő. 1851-ben a filozófiadoktorává avatták; 1855-ben a budai állami főreálisk., 1858-ban a pesti kereskedelmi ak., 1862-től a pesti egy. ásvány-földtan tanszékének r. tanára. 1883 – 84-ben az egy. rektora. Tudományos munkásságának fő területe Magyarország harmadkori vulkánosságának tanulmányozása; a tudományos kőzettanban a trachitrendszer kifejtése. Úttörő jelentőségűek a magyar Alföld geológiai viszonyaira vonatkozó kutatásai is. Legelsőként állapította meg az. Alföld medencealjzata jelentős mozgásainak észlelhető nyomait. Kiváló geológusok, mineralógusok egész nemzedékét nevelte fel; nevéhez fűződik a bp.-i egy. ásvány-kőzettani intézetének létrehozása, számos egyetemi tankönyv megírása. Emlékének megörökítésére 1897-ben a Földtani Társulat Szabó József emlékalapltványt létesített, s a legkiválóbb geológiai szakmunkákat háromévenként Szabó József éremmel tünteti ki.

Főbb művei.

Tokaj-Hegyalja és környékének földtani viszonyai (Pest, 1866);

Északamerikai utam vonala (Bp., 1883);

Geológia (Bp., 1883);

Selmecz környékének geológiai leírása (Bp., 1891).

Irod. Inkey Béla: Emlékbeszéd Sz. J. tag felett (Akad. Ért. VI. 8. füz. 1895); Koch Antal: Sz. J. emlékezete (Földtani Közl. Bp., 1895).