Ma már nehézen dönthető el, hogy mely időponttól beszélhetünk a barlangok „kutatásáról", hiszen a kutatás fogalma maga is nehezen meghatározható és sokféleképpen magyarázható. Bizonyos ételemben a barlangok „kutatása" már a jégkorszakban elkezdődött, mert a barlanglakó ősünk is saját szempontjaiból kutatta, vizsgálgatta természet adta lakóhelyét.
Még nehezebb a tudományos kutatás, megismerés kezdetéről írni, mert szinte lehetetlen azt a határvonalat megvonni, ahol a barlangkutatás terén a természetjárói vagy különleges célú feltárás a tudományos vizsgálódástól elhatárolható.
Ha mégis a barlangok tudományos kutatásának történetét akarjuk megismerni, talán a leghelyesebb úton járunk, ha azokat az írott emlékeket kutatjuk, amelyek barlangokkal foglalkoznak.
A késői középkor irodalmában még kevés nyomát találjuk a barlangok leírásának. Ami írásos emlékünk van, az is főleg „sárkánycsontok" tárgyalására szorítkozik. Csak a barokk idő természettudománya kezd a barlangokkal behatóbban foglalkozni.
A barlangi szakirodalom egyik páratlanul érdekes - bár természetesen ma már távolról sem tudományosnak mondható - munkája Jaques Gaffarel 1954-ben megjelent „A föld alatti világ" című könyve, amely magán viseli a barokk kornak azt a jellegzetességét, hogy nem annyira oktat, mint inkább bámulatba ejt.
Könyvét Gaffarel olyan alcímmel látta el, amely az olvasó kíváncsiságát a legmagasabb fokra csigázza:
„A föld alatti világ, avagy történeti és bölcseleti leírása a föld összes
legszebb és legritkább barlangjainak,
üregeknek, lyukaknak, vermeknek és pincéknek, különböző állatok és ismeretlen néptörzsek rejtett és
titokzatos menedékhelyeinek, szakadékoknak, mélységeknek, csodálatos
hegyiszurdokoknak, híres minden fajta bányáknak, föld alatti lakóhelyeknek,
sírboltoknak, katakombáknak, sziklába vésett templomoknak, rendkívüli
forrásoknak, sziklaáthajlásoknak, ciszternáknak; víztartóknak és általában-a
világ leghíresebb üregeinek, valamint csodálatos tartalmuknak."
Az egész mű, sajnos, már nem lelhető .fel, csak 5 lapja maradt meg, de Athanasius Kircher 1665-ben megjelent hasonló munkájában több idézetet találunk az első barlangtani könyvből és ebből megtudjuk, hogy Gaffarel a barlangokat öt csoportra osztotta; nevezetesen isteni, emberi, állati, természetes és mesterséges- eredetűekre. Ilyen beosztás . mellett - azután természetesen állandóan változnak a besorolás: indokai És sűrűn átfedik egymást. A barlangoknak ezt a beosztását megmosolyogjuk manapság, de egy minden kritikának .helytálló jó beosztás még ma. is súlyos gondot okoz barlangrendszerezőinknek...
Barlangokban talált csontokkal ebben .az időben még számos kisebb közlemény is, foglalkozik. Többek között J. Hain I672-ben ír a kárpáti sárkányokról és barlangjaikról.
T. N. Nagel, akit később olyan szaktekintély, mint E. Martel az igazi barlangtan úttörőjének és alapítójának nevez; 1748-ban I. Ferenc császár megbízásából leereszkedik 132 méter mélységben a Macocha-barlangba és megvizsgálja Krain-hercegség barlangjait. Kutatásairól számos tusrajzzal illusztrált beszámoló jelent meg.: Gruber 1781-ben megjelent Hidrográfiai és fizikai tartalmú levelek'' című munkája ma is értékes- adatokat tartalmaz kraini kutatásaitól.
Kant Immanuel 1790-ben foglalkozik a barlangokkal és az akkori korszellem hatása alatt „föld alatti tűzkitörések''' hatásának tulajdonítja keletkezésüket, bár egyes esetekben elismeri a víz szerepét is. Többek között megemlékezik a Szilicei-jégbarlangról is.
Valószínűleg Kant munkájára támaszkodva magyarázzák Rosenmüller és Tillesius „Különös barlangok leírása...." című 1805-ben megjelent munkájukban a barlangok keletkezését oly módon, hogy azok a Föld keletkezésével egyidejűen alakultak, de bizonyos esetekben földrengések, „belső gyulladások", s néha a víz hatására is létrejöhettek.
A mai értelemben vett barlangkutatás igazi fellendülése és ezzel kapcsolatban a kutatásoknak tudományos irányban való eltolódása tulajdonképpen csak a múlt század első felében kezdődött. Ezek a kutatások főleg gyakorlati, vízgazdálkodási célból indultak meg a klasszikus karsztvidéken, a ma Jugoszláviához tartozó Karszton. A kutatásokat az Adelsbergi-medence (Postojna környéke) vízelvezetése érdekében kezdték meg: Jelentőségük abban nyilvánult meg, hogy tudományosan megalapozták nagy, időszakosan vízzel elárasztott területek lecsapolási lehetőségeit. A kutatások, során, egyre nagyobb szakaszokat tártak fel az akkor már régen ismert; de csak kis részben bejárt Adelsbergi- (ma Postojanska-Jama) barlangban. Rendkívüli nehézségek árán követték patakját, a Póikót. E munkák eredményéként készült 1833-bin a, barlang első térképe., A kutatók kiváló vezetője, A. Schmidl 1854-ben írta meg nagy összefoglaló munkáját a barlangról és környékének karsztjelenségeiről. Ebben a munkában a cseppkövek keletkezését már a vízben oldott széndioxid-mennyiség csökkenésével és ezzel kapcsolatos mészkiválással magyarázza.
Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy hazánkban is ebben az időben kezdődött meg a tudományosan megalapozott barlangfeltárás Vass Imre kutatásaival, akinek térképe azonban előbb jelent meg az Adelsbergi barlangénál, de ezzel részletesebben külön fejezet foglalkozik.
Az Adelsbergi-barlang kutatásával párhuzamosan folyt a St. Kanziani-barlang (ma Skocianske-Jama) titokzatos folyójának, a Reká-nak kutatása is. Itt a munkálatokat Trieszt város vízellátása érdekében végezték Svetina vezetésével. Páratlan nehézségek árán jutották el 1833-ben a Charon-tóig. A továbbhatolás azonban csak 1851-ben Schmidl és társainak sikerült a VI. vízesésig. E kutatásoknál használtak először barlangkutatások céljára készült könnyű, vászonbevonatú csónakokat. A Halál-taváig terjedő 25 vízeséssel megszakított további járatokat az 1907-ig elhúzódó kutatások során Hanke, Müller és Marinic tárták fel.
A karszt-kutatások. első összefoglalását J. Cvijic 1893-ban megjelent munkája tartalmazza. Ebben részletesen foglalkozik a barlangokkal és tárgyalja a karsztjelenségeket. A hidrográfiai kutatások összefoglalását néhány évvel később Grund adja Karsthydrographie című munkájában. Magas színvonalára jellemző, hogy az összefüggő karsztvízszintről alkotott elméletét; amit később Lehmann és sokan mások erősen támadtak, a legújabb kutatások - bizonyos megszorításokkal - alátámasztották.
A barlangok tudományos vizsgálatának egy másik vonala az ősrégészeti kutatásokhoz kapcsolódik. Ezeknek a kutatásoknak nagy lendületet adott az 185ő-ban a neandervölgyi barlangban talált híres ősemberkoponya, ami további ásatásokhoz vezetett. Ezek során felszínre kerültek az ősember kőeszközei és tisztázták azok jégkorszakbeli eredetét. A kutatómunka során értékes adatokat nyertek a barlangok feltöltődésének folyamatára, anyagára és korára. Tisztázták végül az ember és a társadalom fejlődését a legősibb „pattintott" kőkorszaktól a csiszolt kőeszközök koráig.
Különösen Franciaországban folyt nagyarányú munka. A folyóvölgyek mentén alakult kis barlangok kitöltésében temérdek kőeszközt találtak. Ezek alapján sikerült a francia ősrégészeknek a csiszolatlan kőkorszak eszközeit osztályozni és az eszközök megmunkálásának fejlettségi foka szerint kisebb korszakokat, úgynevezett „kultúrákat" megkülönböztetni. Ezeket a legjellemzőbb típusokat szolgáltató barlangokról (La Moustier-, Aurignac-, La Magdalaine-barlang) nevezték el: Az ősrégészettel kapcsolatos barlangkutatásnak újabb lendületet adott a századforduló táján a pireneusi barlangokban talált őskori sziklarajzok és festmények felfedezése. Az ilyen rajzok után kutató ősrégészek hatalmas barlangrendszereket fedeztek fel és így járultak hozzá a föld alatti világ megismeréséhez.
A modern, tudományos barlangtan, a szpeleológia (mint önálló tudományág) tulajdonképpeni megalapítójának a francia Alfred Martelt kell tekintenünk, aki kutatásait 1881-ben kezdte. Ő volt az első, aki a barlangkutatással rendszeresen foglalkozott és aki tévedések és feltevések káoszából egy tudomány ágat alapított. E feladatának szentelte életét. Félévszázadon át több mint másfélezer barlangot kutatott át Portugáliától Norvégiáig, a Kaukázustól a Rocky Mountainig.
Marmier költői szavait ő valósította meg: „Itt egy új Kolumbus még egy új világot fedezhet fel - ismeretlen folyók és tavak, amelyekről a legtudósabb geográfusnak sincs tudomása. Állatok, amiket egy zoológus- sem írt le, meteorológiai jelenségek, amiket egy tudományos akadémia sem kutatott még."
Mindezt és még sok mást is legalaposabban tanulmányozta Martel és tudományos rendszerbe foglalta. Tapasztalatait, felismeréseit több mint húsz könyvben foglalta össze.
Martel az Adelsbergi-barlang kutatásában is részt vett és más kutatásainál alkalmazta az ott szerzett. gyakorlati tapasztalatait. Hazájában is számos föld alatti vízfolyást járt be, de figyelme elsősorban a Franciaországban igen gyakori aknabarlangok (zsombolyok) felé irányult. Ezekről „Les abimes'' címen 1894-ben alapvető munkát írt, amihez barátja., Vuillier szemléltető rajzokat készített, amelyek könyvének amúgy is buzdító hatását még fokoztál. Abban a korban még az izgalmas újdonság varázsával fogta meg az olvasót egy kép, amelyen hosszú kötél végére erősített rúdon a zsakettbe öltözött kutató ült, kemény 1>alappal a fején! Ma már mosolygunk ezen a képen, de tisztelnünk kell azokat az úttörőket, akik egy világ előítéleteivel szembeszállva, hiányos felszereléssel, másoktól szerzett tapasztalatok nélkül, az ismeretlen mélységek felderítésére vállalkoztak.
Martel működése és nem utolsósorban népszerűsítő munkája nyomán indult meg Franciaországban a barlangkutatás fellendülése; melynek eredményeként ma jóformán minden francia városnak megvan a maga barlangkutató egyesülete és egyetlen országnak sincs annyi barlangtani kiadványa, mint Franciaországnak.
A francia eredményeket fokozta, hogy a kutatásokba bekapcsolódtak a hegymászók. Az elért eredmények igen jelentős része ezeknek a természetjárás, sziklamászás minden csínjában-binjában jártas sportembereknek köszönhető, akiknek legkiválóbb képviselője a francia Norbert Casteret lett. Számos nyelven megjelent munkáiban ismertette a gyakorlati élettel, a- népgazdaság követelményéivel mindig - szorosan összefüggő 'kutatásait. E munkáiban azonban mindig keresztülcsillant a sportember, a természetjáró rajongása.
Casteret példája nyomán a barlangjárás sportja ma már az egész világon elterjedt és a tudományos barlangtan, a szpeleológia nem egy pompás eredményét éppen ezeknek a sportembereknek köszönheti.
A tizenkilencedik században a mai jugoszláviai Karsztban és Franciaországban megindult kutatások nyomán megindult a Morva-karszt kutatása is. Az ott végzett kutatásokról, főleg az ősrégészeti ásatásokról Kriz számolt be 1864-ben kiadott könyvében. A század végén pedig K. Absolon és társai kezdték meg azokat a nagyszabású kutatásokat, amelyek a Macochca és a Punkva patak föld alatti vízrajzi rendszerének felderítésére vezettek. Munkájuk nyomán ez a terület Európa egyik barlangtani, idegenforgalmi és természetvédelmi szempontból legjobban kiépített vidéke.
A XIX. század végétől már egész Európában nagy lendülettel fognak a barlangkutatáshoz. 'Németországban, Belgiumban, Angliában is sorra szervezik meg a barlangkutató társulatokat és az ősrégészet mellett még sok más tudomány is talál hálás munkaterületet a barlangokban. A zoológusok érdeklődését ugyan már régebben felkeltette a barlangok titokzatos élővilága, amelynek legérdekesebb képviselője az 1769ben leírt barlangi gőte. 1831-ben találták meg az Adelsbergi-barlangban az első barlangi vak bogarat. A paleontológusok számára, éppen úgy, mint az ősrégészek számára, felbecsülhetetlen értékű anyagot őriz a barlangok kitöltése. A barlangok, különösen pedig a század végén felfedezett alpesi jégbarlangok légjárási viszonyai felkeltették a meteorológusok érdeklődését és különleges célú kutatásokat indítottak meg.
Az első világháború után foszfáthiányban
szenvedő Ausztria barlangkutatásának nagy lendületet adott, hogy először a mixnitzi Drachenhőhleben, majd
több-más barlangban óriási mennyiségű foszfátföldet találtak. Ennek az értékes
trágyaanyagnak a kibányászására
külön törvényt hoztak, amely egyúttal biztosította a barlangok tudományos
kutatását is és természetvédelem alá helyezett minden barlangot. Ezzel
egyidejűleg Bécsben megalapították a Barlangtani Intézetet, amelynek első
vezetője G. Kyrle lett, aki
„Theoretische Speleologie" című munkájában a barlangtan elméleti részét
összefoglalta.
Ausztriában a ma is működő intézet hatáskörébe tartozik minden barlanggal kapcsolatos tudományos és gyakorlati ügy és az idegenforgalmi szempontból kiépített barlangok feletti felügyelet is. A földművelésügyi minisztérium alá tartozó intézet nemcsak barlangkutatással, hanem karszt- és karszthidrológiái kutatással is foglalkozik és terveket dolgoz ki a nagy ausztriai karsztterületek fásítására és a föld alatti vízfolyások hasznosítására. Az intézet szakemberei más országok részére is végeznek megbízásból kutatásokat.
Az első világháború után az olaszokhoz került a Postojnai-barlang, amelynek idegenforgalmi bevételeiből ők is egy barlangtani intézetet és barlangtani folyóiratot hoztak létre. Itt létesítették barlangbiológiai megfigyelések céljából az első föld alatti barlangbiológiai .állomást.
A második világháború után a barlangot Jugoszláviához csatolták. Idegenforgalmi kiépítését és a barlangtani intézetet még tovább fejlesztették. Az olaszok a Bari mellett felfedezett Grotte Castellarti idegenforgalmi kiépítésével kapcsolatosan új barlangtani intézetet fejlesztenek ki.
Oroszországban a századforduló táján a Kaukázus és az Ural néhány barlangját tanulmányozták, de a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a tudományos élet hatalmas fellendülésével a barlangtani kutatások is rohamosan megindultak. Bár a Szovjetunió területéhez képest csak kevés a karsztosodott vidék, mégis itt nyilvánították először a karszttudományt önálló tudománnyá és intézményesen gondoskodtak fejlesztéséről. A legnagyobb és legérdekesebb területeken kutatóállomásokat rendszeresítettek, amelyeken minden - a karszttal és barlangokkal kapcsolatos - tudományos és gyakorlati kérdést a helyszínen tanulmányoznak. A Szovjetunióban különösen a bauxittermeléssel kapcsolatban merülnek fel karszthidrológiai kérdések, amelyeknek tanulmányozása a barlangtant is jelentősen segíti.
Példamutató munka folyik a szomszédos Csehszlovákiában is, ahol a második világháború után számos nagy barlangot tártak fel és nemcsak az idegenforgalom, de a tudományos kutatás számára is hozzáférhetővé tettek. A morva Macocha-barlangok környéke valóságos barlangkutatói centrummá fejlődött és a szlovákiai Deményfalvi Béke- és Szabadságbarlangok közelében barlangtani múzeumot állítottak fel. A barlangok kutatását intézményesen támogatják az idegenforgalmi bevételekből és különösen említésre méltó, hogy az újonnan felfedezett barlangokat közvetlenül feltárásuk után idegenforgalmi szempontból kiépítik és kezelésbe veszik. Így megmentik a természetvédelem és a további tudományos kutatás számára.
Romániában a kolozsvári egyetem keretében működő Barlangtani Intézet irányítja a szpeleológiai kutatásokat, amelyek újabban a Bihar-hegységben több óriásbarlang feltárására vezettek.
A második világháború után a világnak majdnem minden karsztterülettel rendelkező országában megindultak a szpeleológiai kutatások és vagy önálló barlangkutató egyesületeket, vagy sportegyesületeken belül barlangkutató osztályokat szerveztek, amelyeknek nemzetközi összefogása, munkájuk megismertetése és koordinálása egyre fontosabb feladattá vált.
Ezt a feladatot tűzte ki célul az 1953-ban először Párizsban egybegyűlt Nemzetközi Barlangtani Kongresszus, amely alapszabályai szerint négyévenként más-más országban ülésezik.
Az üléseken elsősorban általános érdeklődésre számot tartó elvi és gyakorlati problémákat vitatnak meg, de a közbenső években tartott nemzetközi jellegű tanácskozásokon is megvitatnak egyes részletkérdéseket és így a világ barlangtani szakemberei állandó kapcsolatban maradnak egymással.
A barlangkutatás terén ma már eljutottunk oda, hagy a barlangokkal tudományosan, gyakorlatilag vagy sportvonalon foglalkozók között nincsenek áthidalhatatlan szakadékok, hanem - sokszor közös expedíciókon is - szorosan együttműködve érnek el egyre újabb eredményeket, feltárva Földünk rejtett természeti kincseit: a barlangokat.