Földünk változatos felszínén nagyon eltérőek az élővilág elterjedését megszabó tényezők. Ebből következik, hogy a különböző élettereknek vagy élőhelyeknek (biotop) a környezeti viszonyok függvényében más és más élővilága, életközössége (biocönózis) van. Senki sem csodálkozik azon, hogy a Balaton vizét más élővilágközösség népesíti be, mint a tengereket, hiszen mindenki tudja; hogy a víz sótartalma, mozgatottsága, átvilágítottsága, hőmérséklete és még sok más tényező alapvetően különbözik e két élettérben. Azon sem csodálkozik senki, hogy a 2-3000 m magas hegységeknek nemcsak növény-, hanem állatvilága is merőben elüt pl. Alföldünk életközösségétől. Az ok itt is a környezeti tényezők különbözőségében rejlik. Könnyen érthető ezek után az a tény is, hogy a barlangok sötét és rejtelmes világának is megvan a maga jellegzetes és egészen sajátos élővilága. Olyan életközösség található csak a barlangokban, amelynek éppen az itteni környezeti viszonyok felelnek meg. Ha jól meggondoljuk, hogy milyen életfeltételeket nyújt egy barlang; mint élőhely, könnyen megérthetjük, hogy a barlangi biotop nem tartozik a változatos élőlényközösségtől benépesített élőhelyek sorába.
Nyilván ez volt a helyzet a földtörténeti múltban is, s így bízvást mondhatjuk, hogy a barlangok a földtörténeti múltban sem tartoztak a változatosan benépesített élőhelyek sorába. A földtörténeti múlt barlangi élővilágából ránk már csak azon élőlények maradványai maradhattak meg ún. ősmaradványok formájában, amelyek alkalmasak arra, hogy fosszilizálódjanak.
Fosszilizációnak (magyarul kissé körülményesen úgy is mondhatnánk: ősmaradvánnyá válásnak) azt a folyamatot nevezzük, amelynek következtében a földtörténeti múlt élőlényei (illetve egyes részeik) a földtörténeti utókor számára megmaradnak. Ahhoz, hogy egy elhalt szervezet, azaz annak legalább szilárd vázrészei fosszilizálódhassanak, a tényezők egész sorának szerencsés összejátszása szükséges. Elsősorban is az elhalt szervezetnek gyorsan kell valamely üledékbe betemetődnie, nehogy elbomoljék. A hosszú földtörténeti idő, a nyomás - és rendszerint a hőmérsékleti viszonyok is - azután az üledékből a kőzettéválás folyamatában kőzetet, az egykori élőlényekből pedig a fosszilizáció folyamatában ősmaradványt eredményeznek.
Minthogy a barlangok életközösségéből elsősorban a gerinces állatok csontjai alkalmasak a fosszilizációra, természetes, hogy a barlangi üledékekben ezek az ősmaradványok játsszák a főszerepet.
A csontok anyagában szerves vegyületek mellett kalciumkarbonát és kalciumfoszfát fordul elő. A fosszilizációs folyamatban szerves anyagukat a csontok csakhamar elvesztik, s eleinte kalciumkarbonát mennyiségük is nagyobb mértékben oldódik ki, mint a kalciumfoszfát. A fosszilizáció további során azonban a szivárgó vízből főleg kalciumkarbonát kerül bele a csontanyagba, amely néha jelentős mértékben elmosódottá teszi a csont eredeti szöveti szerkezetét is. A csont sokkal tömöttebbé válhatik, s így nehezebbé is, mint amilyen eredetileg volt. Éppen ezért a fosszilis csontot igen könnyű és egyszerű (ha nem is a legétvágygerjesztőbb) módon különböztethetjük meg a földtörténeti jelenben elpusztult állatok csontjától. Ez az egyszerű módszer abban áll, hagy nyelvünkhöz érintjük a csontot: a jelenkori csont zsíros még és nem tapad a nyelvhez, a fosszilis csont viszont odatapad.
A barlangok földtani időmértékkel mérve nem hosszú életűek. Éppen ezért a legtöbb barlangunkban csak a földtörténeti jelent, a holocént közvetlenül megelőző legfiatalabb földtörténeti múlt, a pleisztocén vagy jeges kor állatvilágának barlanglakói találhatók meg. Egészen kivételesen ismeretesek csak idősebb barlangok idősebb ősmaradványtartalommal.
E téren nagy nevezetességre tett szert a Vértes D-i oldalán, Csákvár határában nyíló Bázraczháza nevű barlang. Ez a barlang a fiatal harmadidőszak állatvilágának sok jellegzetes alakját őrizte meg. A maradványok között, amint ez a barlangokban rendszerint lenni szokott, nemcsak azon állatok ősmaradványait találjuk meg, amelyek a barlangban tanyáztak, hanem a barlangban meghúzódó ragadozóktól behurcolt, zsákmányul ejtett állatok maradványait is.
Annak, hogy egyes állati maradványok prédaként kerültek a barlangba, legtöbbször félreismerhetetlen nyomai vannak: a csontokon fogak rágási nyomai ismerhetők föl, vagy pedig a csontok olyan föltört állapotban vannak, ami világosan elárulja, hogy ragadozók ropogtatták szét a zsákmányként elejtett állatok velős csontjait. .
Minderre példát szolgáltat a Báraczháza is, amelyben legnagyobb tömegben a háromujjú ősló, a Hipparion maradványai fordulnak elő.
Nyilvánvaló, hogy a Hipparion, amely amolyan zebranagyságú állat lehetett, nem tartozott a Báraczháza ősi életközösségéhez. Hiszen nemcsak nagyságában hasonlított a zebrához, hanem nyilván életmódjában is. Ha máshonnan nem, Széchenyi Zsigmond kitűnő Csui-jából is megismerkedhetünk a zebrák életmódjával. Kisebb-nagyobb ménesekben élnek együtt a füves pusztákon, s bizony gyakran esnek a ragadozók áldozatául.
Így történhetett ez Csákvár környékén is egykor, 6-8 millió évvel ezelőtt, a fiatal harmadidőszak folyamán. Hiszen ragadozókban sem volt hiány, amelyek hosszú sorából elég, ha a kardfogú tigrisre (Machairodus) utalunk. Ez a veszedelmes és vérengző ragadozó ugyancsak élt akkoriban a mai Csákvár környékén, s aligha jutunk távol az igazságtól, ha őt tesszük felelőssé a sok megrágott és feltört háromujjú ló csontjáért.
A Báraczháza-barlang nevezetes ősz maradványain kívül, többi barlangunk csak a legfiatalabb földtörténeti múltból, a pleisztocénből megőrzött csontmaradványokkal dicsekedhetik.
A pleisztocén hideg éghajlatában a barlangok kitűnő biztonságot jelentettek azon állatok számára, amelyeknek sikerült birtokukba venni e védett, a jeges szelektől mentes búvóhelyeket.
Madarak és denevérek is sokszor húzódtak be a védett barlangokba. Különösen a denevérek, tekintélyes mennyiségű ürüléket is hagytak maguk után. Az ürülék felhalmozódásából létrejött guanó dús nitrogéntartalmával kitűnő trágyázószer. Vannak barlangok, amelyekből ezt az értékes anyagot ki is termelik.
Apró rágcsálók maradványai sokszor tömegesen is előfordulnak barlangjaink pleisztocén üledékében. Jellegzetes sajátságaikkal sokszor szolgáltatnak pontos adatokat. Így mint jó éghajlatjelzők, a barlangok pleisztocén üledéksorában az éghajlati ingadozásokkal kapcsolatosam nyújtanak gyakran értékes fölvilágosításokat.
Nem kétséges azonban; hogy barlangjaink pleisztocén üledéksoraiból a barlangi medve csontmaradványai kerülnek elő legnagyobb számban. .A barlangi medve (Ursus spelaeus) kétségtelenül a legjobban ismert barlanglakóink egyike. Talán nem érdektelen annak az adatnak fölemlítése, hogy a stájerországi Mixnitz melletti Sárkány-barlangból a barlang guanótelepének kitermelésével és a tudományos célokat szolgáló ásatásokkal kapcsolatban mintegy 20 vasúti kocsi rakományát kitevő barlangi medve csont került elő.
A barlangi medve jóval nagyobb termetű volt a ma élő barna medvénél, teste 4 m nagyságot is elért, bár közeli rokona, de nem őse a ma is élő barna medvének. A termetbeli különbségen kívül a két medvefaj jól megkülönböztethető a koponya körvonalának alapján is. A barlangi medve koponyája ugyanis nemcsak magasabb és vaskosabb alkotású, mint a barna medvéé (Ursus arctos), hanem amellett homlokvonala is sokkal meredekebben esik le, mint a barna medvénél. Az a tény pedig, hegy előzápfogainak száma kisebb, mint a barna medvéé, arra utal, hogy fogazata előrehaladottabb törzsfejlődési állapotban van, s ez is igazolja; hogy nem lehet őse a barna medvének.
A barlangi medve tipikusan barlanglakó állat. Odahurcolta az elejtett zsákmányt úgy, hogy ezeknek csontjai ugyancsak sokszor megtalálhatók a barlangi medve maradványainak társaságában. Ott hozta világra ivadékait, ott aludta téli álmát, s ha végét érezte közeledni, behúzódott a barlang valamely elhagyottabb, csöndesebb ágába s ott is múlt ki.
A már említett Mixnitz melletti Sárkány-barlang hallatlan mennyiségű barlangi medve csontanyagában számos fiatal egyed példányát is megtalálták. E fiatal állátok váza. különböző megállapításokat tett lehetővé. Egyebek között az a gondolat vetődött föl, hogy a nyilván nagyon kedvező körülmények között élő Sárkány-barlangbeli barlangi medvénél, mint sok házi állatnál is, a párosodási idő nem korlátozódott annyira szűk időre, amint azt a vadon élő állatoknál figyelhetjük meg. Egy másik érdekes megállapítás azt mutatja, hogy az aránylag nagy és erős termetű barlangi medve újszülött egyedei feltűnően kicsiny termetűek voltak.
A barlangi medvéről még csak annyit, hogy már kortársa volt az ősembernek is. Valószínű, hogy egy-egy barlang birtoklásáért gyakran folyt elkeseredett küzdelem az ősember és a barlangi medve között.
A barlangok egy másik, a barlangi medvénél sokkal vérengzőbb ragadozója volt a barlangi oroszlán. Ez is nagyobb termetű volt, mint a mai oroszlán; talán egy jó harmaddal múlta felül az állatok mai királyát a pleisztocénbeli ős. Maradványai jóval ritkábban fordulnak elő, mint a barlangi medve csontjai. Ennek magyarázatául tudnunk kell, hogy a barlangi oroszlán éppen úgy nem élt együtt nagy csoportokban, mint ahogyan ma sem. Európába a barlangi oroszlán Afrikából jutott be, még pedig Spanyolországon keresztül. A spanyolországi barlangok pleisztocén üledékeiben sokfelé találhatók meg maradványai. Innen kiindulva hódítatta meg azután Európa egész területét, s így kerültek maradványai hazai barlangjainkba is.
A pleisztocén utolsó eljegesedése után lassan visszahúzódott a Balkán és Kisázsia térségébe. Egyesek úgy gondolják, hogy az Arábiában és Perzsiában élő oroszlán közeli származástani kapcsolatba hozható a barlangi oroszlánnal.
Bármilyen vérengző ragadozó is volt, a barlangi medvével, annak hatalmas termete, óriási ereje és izomzata miatt mégsem bírt. Valószínűnek látszik néhány barlangi lelet alapján, hogy a barlangi oroszlán húzta mindig a rövidebbet, valahányszor a barlangi medvétől megszállva tartott barlangba betévedt.
A pleisztocén barlangi állatvilágának egy további jellegzetes alakja a barlangi hiéna. Nálunk különösen a Szelim-barlangból ismeretes számos maradványa.
Míg a barlangi oroszlán általában csak a préda zavartalan elfogyasztása miatt, egyébként azonban a mai nagy macskafélékhez hasonlóan - csak ritkán kereste föl a barlangokat, addig a barlangi hiéna állandó lakóhelye volta barlang, ahonnan csak a zsákmány megszerzésére ment ki. Ezért is találjuk maradványait sokkal nagyobb tömegben a barlangokban, mint a barlangi oroszlánét.
Eddig olyan állatokról beszéltünk a barlangok ősmaradványaival kapcsolatban, amelyek állandóan vagy legalább időszakosan barlanglakók voltak s olyanokról, amelyeknek maradványai a ragadozó barlanglakók táplálékaként kerültek a barlangok üledékébe.
De meg keli emlékeznünk arról is, hogy a barlangok kürtői gyakran szerepeltek, mint természetes csapdák. A kürtőkbe zuhant állat rendszerint eltörte végtagcsontjait, s végül is a barlangban lelte halálát. Csontmaradványai ily módon szintén gyakran gazdagítják a barlangi együtteseket; anélkül, hogy az igazi barlangi élőhely életközösségébe tartoztak volna.
A barlangi ősmaradványok gyakran szolgáltatnak fontos adatokat az őséletbúvárok számára. Az adatok azonban csak akkor lesznek megbízhatóak és jól értelmezhetők, ha ezeket az ősmaradványokat aprólékos, gondos és tökéletes feltáró munkával állítjuk a kutatás szolgálatába. A feltárás a barlangi ősmaradványok esetében ásatást jelent.
A barlangok üledékeinek ásatással történő feltárását, vagyis az üledékekbe temetett ősmaradványok gyűjtését úgy kell végeznünk, hogy minden egyes kikerült darab helyét pontosan rögzítsük. Az előkerült anyagnak csak akkor van értéke, ha az egyes csontok vagy egyéb maradványok egymásközti helyzetét pontosan ismerjük.
A magyar régészeti barlangkutatás hervadhatatlan érdemű megalapítója, Kadic Ottokár ezért a barlangásatásnak nagyon megbízható módszerét vezette be. A barlangi kitöltés felületét 2 x 2 méteres négyzetekre osztotta be, s az ásatást egy-egy ilyen négyzeten belül vagy rétegenként, vagy ha az üledékanyagban nem volt változás, félméterenként ásatta ki. Gondosan, minden négyszög anyagát külön-külön vizsgáltatta át. Ennek az alapos módszernek eredményeképpen minden előkerült maradvány helye a jegyzőkönyvben pontosan rögzíthető volt.
Az ősvilági élet - mint láttuk - a barlangok sötét világában is számos maradványát hagyta ránk. Fontos, hogy ezeket a maradványokat valóban meg is ismerjük, de igazi és pontos megismerésük csak akkor lehetséges, ha körültekintő és lelkiismeretes munkával ássuk ki és dolgozzuk föl a barlangi élet ősvilági maradványait.