A MAGYAR BARLANGKUTATÁS TÖRTÉNETE

Barlangjaink egy részét már a jégkori ősember, majd a csiszolt kőkor; a bronz- és vaskor emberei is ismerték, amiről múzeumaink leletei tanúskodnak: Honfoglaló őseink a feltűnőbb barlangok ismeretét és elnevezését (pl. Baradla) az itt talált szláv törzsektől vették át. Maga a „barlang" szó is szláv eredetű, bár a nép ma is inkább a „lyuk", kőlyuk" megnevezést használja. Első okleveleinkben már magyar barlangnevek is szerepelnek (bakonybéli Odvaskő 1037, tihanyi Üreskő 1055).

A középkorban a barlangokat a pokol-bejáratának, ördögök és sárkányok tanyájának tartották amiről számos középkori elnevezés (Pokolluk, Ördöglik, Sárkánylyuk) tanúskodik: Elsőnek a kincskeresők merészkedtek be az addig félve elkerült barlangokba, ahol ásatásaik során szokatlan nagyságú csontokra bukkantak. Felvidéki barlangjaink a XVII. században európai hírnévre tettek szert "sárkánycsont''-jaik révén (J. Hain, 1672), amelyekről csak száz év múlva állapította meg J. Chr. Rosenmüller, hogy valójában a barlangi medve maradványai. Az így megdőlt fel tevésnek köszönhetjük az első magyarországi barlangszelvényt, melyet Buchholtz Gy. készített 1719-ben a Deményfalvi barlangról. Barlangleírásaink ezekből az időkből főleg a földrajz művelőitől származnak és latin, később német nyelven íródtak. Ezek csak mint érdekességeket említik a barlangokat és hallomás alapján írják le. Nem kivétel ez alól a kor nagy földrajztudósa, Bél Mátyás sem. Tudományos barlangkutatásról a XVIII. század végéig nem beszélhetünk.

A természettudományok leíró ágai hazánkban a XIX. században indulnak fejlődésnek. Megjelennek a saját tapasztalatokon alapuló „honismertetés"-ek, melyek a látott barlangokról is beszámolnak eleinte német, később már magyar nyelven. A század elején az Aggteleki-barlang áll az érdeklődés középpontjában. Első monográfusa Raisz Christián, aki 1807-ben Bécsben németül megjelent művéhez a barlang alaprajzát és hosszmetszetét is mellékeli. Leírásában azonban olyan naiv és képtelen elméletet kovácsol a Baradla tűzi eredetéről, amely minden tudományos alapot nélkülöz.

Annál találóbbak Kölesi Vince megállapításai az Abaligeti-barlangról, melyet 1819-ben nagy nehézségek árán részletesen átkutatott. Kölesi vállalkozása volt az első céltudatos magyar barlangkutatás, az eredményekről a Tudományos Gyűjteményben 1820ban megjelent cikke pedig az első helyes barlangleírás magyar nyelven.

Kölesi eredményeit messze túlszárnyalja Vass Imrének, Gömör megye földmérőjének nagyszabású vállalkozása, aki az 1821-25. években a Baradlának nemcsak eddig általánosan ismert részeit mérte fel mérnöki pontossággal, hanem a nehezen megközelíthető távoli részeket is egészen a „Pokol"-ig. Munkája közben mindent alaposan megfigyelt és általában helyesen értelmezett. Kutatásairól 1831-ben magyarul, majd németül is megjelent műve a Baradla első alapos leírása és ma is elsőrangú forrásmunka a hozzá tartozó alaprajzzal és hosszmetszettel együtt. Kívüle még Balogh P., Bertholomaeides L., Clementis, Csokonai V. M., F. S. Beudamt, A. Krichel, Teleki D. és mások írtak a Baradláról a század első felében saját tapasztalataik alapján. Az eddigi eredmények hatására fejlődésnek indult magyar barlangkutatás azonban a szabadságharc leverése következtében visszaesett.

A XIX. század második felének az elején legjelentősebb Schmidl Adolf tanár működése, aki 1856-ban a Baradlát és a Szilicei-jégbarlangot,. azután az Abaligeti-barlangot, majd a Bihar-hegység barlangjait tanulmányozta és ismertette.

Ekkoriban már megindult a tudományos barlangkutatás specializálódása. Főleg a barlangi állatvilág kutatása ér el jelentős eredményeket (Frivaldszky J., 1857-1865). Korán megindul a barlangkitöltések őslénytani kutatása is (Petényi S. J., 1847., 1854., Koch, 1868). A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1873ban Herkulesfürdőn tartott vándorgyűlésén Orthmayer T. gondos irodalmi tanulmányok alapján összefoglalja mindazokat .a tudományos eredményeket, melyeket hazai és külföldi barlangok tanulmányozása során elértek és felhívást tesz közzé a kutatások kiszélesítésére és elmélyítésére. Ennek a felhívásnak lett is némi eredménye. Pár év múlva nagyszabású régészeti ásatás történt a Baradlában (Nyáry J., 1876). A munkáról írt terjedelmes beszámoló még Kossuth Lajost is foglalkoztatta. Az aggteleki ásatásokkal egy időben a felvidéki Baráthegyi-barlangban is történt ásatás (Lóczy L., 1876), később az óruzsinai Nagy-barlangban is, mely utóbbi elsőnek mutatta ki az ősember nyomait a Kárpát-medencében (Roth S., 1881). Téglás G. Erdély barlangjait kutatta régészeti szempontból.

A XIX: század második felére esik a Baradla újabb felmérése is (Münnich K., 1886), melynek alapján történt 1889-ben a vöröstói bejárat áttörése. Ekkortájt kezdtek foglalkozni hazánkban a jégbarlangok keletkezésével is (Schwalbe, 1882-87., Terlanday, 1891-93. és Telyesniczky K., 1893). Tervszerű barlangfeltárásról még hosszú ideig nem beszélhetünk, de a kőfejtés közben megnyílt üregekre már kezdtek figyelmet fordítani (balatonfüredi Lóczy-barlang, 1882. és szentgáli Tűzköveshegyi-barlang, 1892). Az említetteken kívül is számos barlangot vizsgáltak meg a múlt században, melyeknek túlnyomó része a Felvidék, Erdély és a Délvidék területére esett. Ezek ismertetéseit összefoglaló földrajzi monográfiákban találhatjuk meg.

A századforduló körül játszódott le az az esemény amely minden eddiginél nagyobb lendületet adott a magyar barlangügy fejlődésének és közel félévszázadra megszabta fejlődési irányvonalát. 1891-ben ugyanis a Szinva árterén, Miskolcon, három kőszakóca került elő, melyekben Herman Ottó felismerte a jégkori ősember eszközeit. A leletek kora körül kialakult heves vita azután a Bükk barlangjaira terelte a figyelmet és most már elhatározták azok feltárását. Herman O, sürgetésére a Földtani Intézet vette kezébe a kérdés megoldását és megbízta Kadic Ottokárt a Bükk barlangjainak rendszeres felásatásával. Alkalmasabb embert nem is találhatott volna és Kadic O. ettől fogva egész életét a hazai barlang- és ősemberkutatásnak szentelte és a magyar barlangügy oszlopa volt egészen a II. világháborúig. Évtizedeken át tartó bükki ásatásai már az első évben, 1906-ban kimutatták a Szeleta-barlangban a jégkori ember ott-tartózkodásának nyomait, melyet a következő években bámulatos finomsággal kidolgozott, obszidiánból pattintott lándzsahegyek tömege erősített meg. Ezek egyre több barlangból kerültek elő, úgyhogy idővel a kétkedő külföld is kénytelen volt elismerni a leletek valódiságát. 1909-ben Hillebrand J. is belekapcsolódott á bükki ásatásokba és még ebben az évben ráakadt a Balla-barlangban egy jégkorszaki gyermekcsontvázra, az első hazai ősemberi csontleletre.

1910-ben Lóczy Lajos indítványára a Magyarhoni Földtani Társulat keretében Barlangkutató Bizottság alakult, amelynek munkájában 1912-től Kormos Tivadar paleontológus és Bella Lajos ősrégész is részt vett. Az ásatások most már kiterjedtek a Pilis és a Gerecse barlangjaira is. A Bizottság 1913-ban Barlangkutató Szakosztállyá alakult át és megindította a „Barlangkutatás" című kétnyelvű szakfolyóiratát, valamint kiadta a hazai barlangtani irodalom jegyzékét.

Az I. világháború korlátozta ugyan a Szakosztály Működését, de teljesen nem bénította meg. Továbbra is az őslénytani és ősrégészeti ásatások álltak előtérben.

A háború után megerősödtek a turista barlangkutató törekvések és 1919-ben megalakult a Pannonia Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztálya, 1920ban pedig a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztálya. Előbbi főleg a Pálvölgyibarlanggal foglalkozott, utóbbi eleinte a Pilissel, később Aggtelek környékével.

1926-ban a barlangkutató szakemberek és turisták összefogásával megalakult az önálló Magyar Barlangkutató Társulat, mely „Barlangvilág" címen népszerű folyóiratot is indított.

1927-ben nemzetközi barlangkutató vándorgyűlést rendeztek neves német és osztrák barlangkutatók (W. Biese, H. Cramer, R. Oedl, R. Saar, B. Wolf és mások) részvételével. A kongresszus jellegű összejövetel évében gyulladt ki először a villanyvilágítás a Pálvölgyi-barlangban, és ugyanekkor történt a legmélyebb magyarországi zsombolyok első bemászása is (Kessler H.; 1927). Megalakult a Mecsek Egyesület Barlangkutató Osztálya.

Közben folytatódtak a barlangbiológiai vizsgálatok (Bokor E., Gebhardt A.), melyeket Dudich Endre koronázott meg az Aggteleki-barlang biológiájáról írt értékes monográfiájával. Az emlőspaleontológiai kutatások kimagasló eredménye ebben az időben az Eszterházy-barlang hipparionfaunájának a feltárása (Kadic O., 1925-26) és feldolgozása (Kretzói M., 1927) volt.

1930-ban a Szemlőhegyi-barlang, 1933-ban pedig a Ferenchegyi-barlang felfedezése (Kessler), majd 1933-ban a budavári „törökpincék" barlangjellegének a felismerése gyarapították a fővárosi barlangok számát és jelentőségét. 1931-ben a lillafüredi Szent István-barlang, 1934-ben pedig a balatonfüredi Lóczybarlang idegenforgalmi rendezése került sorra. Erre az időre esik a Subalyuk ősemberleletének a felfedezése (Dancza, 1932.), melyről később a legterjedelmesebb magyar barlangmonográfia jelent meg (Kadic O. és munkatársai, 1938.).

A harmincas évek első felére esik az aggteleki Styx medrének bejárása és ezáltal a Baradla és a Domica összeköttetésének a felfedezése (Kessler, 1932), a Déli-Bükk barlangjainak felásatása (Kadic O. és Mottl M.), a bükki víznyelők és zsombolyok felmérése (Sebős K. és Schőnviszky L., 1931), továbbá az első magyar barlangtani kiállítás megrendezése (Kessler, 1933), valamint a barlangok védelméről intézkedő erdőtörvény megjelenése (1934) is. Tudományos téren megindult a barlangi ásatásokból kikerült faszénmaradványok feldolgozása (Hollendonner F.), továbbá a barlangi medve csontvázmaradványain észlelhető kóros elváltozások tanulmányozása (Kubacska A.), valamint a barlangszádák növényvilágának vizsgálata (Boros Á.). Ugyanekkor indult meg barlangvidékeink tervszerű morfológiai tanulmányozása (Jaskó S. és Kerekes T.), és a Bakony barlangjainak rendszeres kutatása (Bertalan K.).

1935-ben nyitották meg a budai Várhegyi-barlang idegenforgalomra berendezett szakaszát és a vele kapcsolatos barlangtani múzeumot. A Társulat titkári hivatala is a Várbarlang feletti épületbe költözött és ettől kezdve hosszú éveken át a barlangpincék feltárása jelentette a Társulat egyik fő célkitűzését és egyben anyagi bázisát. Megindulta Baradla nagyszabású műszaki kiépítése (Kessler, 1935-tőI), az Állami Földmérés új felmérése (Konrád Ö., 1934) alapján. 1938ban elkészült az aggteleki turistaszálló és a Domica is magyar kezelésbe került. A következő évben felépült a jósvaföi turistaszálló és völgyzárógát a turbinateleppel (Kessler, 1939). Ekkor érte el a Baradla a háború előtti csúcsforgalmat: 4000 látogatót. A Solymári Ördöglyukat a Budapesti Turista Egyesület vette kezelésbe, a Pilis barlangjait pedig a Természetbarátok Turista Egyesülete kutatta, feltárva a Kevélynyergi-zsombolyt (Venkovits I., 1941).

Ekkor már a II. világháború egyre jobban korlátozta a barlangkutatás lehetőségeit; az országhatárok módosítása során hazánkhoz csatolt területek viszont új kutatási területeket nyitottak meg. A hagyományos bükki ásatásokon kívül (Kadic O., Mottl M.) ásatások folytak Erdélyben is (Mottl, 1941-42). Nagyszabású feltáró kutatások indultak a bihari patakos barlangokban (Kessler, 1941), karsztmorfológiai és foszfátkutatás Homoródalmás környékén (Kerekes, 1943). Az egyetemi barlangkutatók három éven át Szilice és Szádvárborsa környékének barlangjait tanulmányozták (Bertalan és Szenes, 1942-44). A háború utolsóelőtti évére esik a bükki Kőlyuk-barlang hatalmas csarnokának felfedezése (Kadic O., 1944). A Társulat munkájában egyre inkább -előtérbe nyomultak a légoltalmi szempontok.

A II. világháború utolsó éveiben barlangjaink jó szolgálatot tettek, mint természetes óvóhelyek, de ezt a szerepüket nagyon meg is sínylették, megrongálódtak, sőt néhányuk (Budavári barlangpincék, tapolcai Kórházbarlang stb.) az átépítések során jóvátehetetlennek látszó károkat szenvedtek.

A fasizmus gyilkos pusztítása után a felszabadulás gyökeresen új helyzetet teremtett; a karszt- és barlangkutatás területén is a fejlődés határtalan távlatalt nyitotta meg. A szabadság légkörében gyorsan magáhoztért és új lendületre kapott a magyar barlangkutatás.

Első megmozdulásuk a Természetbarátok Turista Egyesülete barlangkutatóinak 1946. évi expedíciója, amely a Mecsek-hegység karsztjelenségeit kutatja (Vértes L., Venkovits I. és társaik). Ugyanekkor jutnák be a TTE barlangosai a kőbányászás közben megnyílt. Sátorkőpusztai-barlangba (Jakucs L. és Venkovits l.),

1947-ben a TTE-sek a Bükkbe szerveznek expedíciót. Ekkor kezdi meg Vértes László az Istállóskőibarlangban azt a nagyszabású ősrégészeti kutatást, mely több évi munka nyomán nagy lépéssel vitte előre ismereteinket a bükki barlanglakó ősemberről.

1948-ban a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület barlangkutatói a már évtizedek óta ismert Mátyáshegyi-barlangban további kiterjedt járatrendszert fedeztek fel, melyet a szabadságharc centenáriumának tiszteletére Centenáris-szakasznak neveztek el (Jaskó S., Albert B., Kalmár L., Mohos B, és társaik).

Az 1949-es év az aggteleki Baradlában hoz új eredményt a Meseország felfedezésével (Révész L. és Margitics J.). A következő években a Baradlában a víznyelők kutatása folyik a feltételezett Alsóbarlang feltárása érdekében (Dancza J.).

Miután ismételt vízfestési kísérletekkel Jakucs L. elméletileg kimutatta, hogy Aggtelek-Jósvafő határában a Baradlától független másik nagy cseppkőbarlang is húzódik a föld alatt, 1952. augusztus 4-én munkatársainak lelkes csoportjával sikerül többhetes kemény munka árán felfedezni a Béke-barlangot, melynek feltárása a következő évre is áthúzódik:

A Béke-barlang felfedezése és az ott első ízben alkalmazott új kutatási módszerek sikeres igazolása új lendületet ad a magyar barlangkutatásnak. A következő években egy-egy nagy barlangot fedeztek fel. az egyre növekvő számú lelkes kutatók:

1953-ban a Pénzpataki-víznyelő barlangrendszerének első szakaszát sikerül feltárni 150 m mélységig (Jakucs és társai).

1954-ben az égerszögi Szabadság-barlangba jutnak be a Dász-töböri víznyelő kibontásával a Kinizsi Barlangkutató Csoport tagjai (Balázs D. és társai).

1955-ben a budapesti műegyetemi barlangkutatók a jósvafői Kistohonya-forrás barlangrendszerébe hatolnák be és azt Vass Imréről nevezik el (Holly S. és F., Maucha L. és társaik.

1956-ban a Nagy-Tohonya forrásrendszerét, a Kossuth-barlangot sikerül feltárni Kessler irányításával a VITUKI munkatársainak.

1957-ben a Baradla Alsóbarlangjának forrás felőli szakaszát tárják fel Jakucs és társai.

Ezekben az években a Bükkben a miskolci barlangkutatók (Borbély S: és társai), az Alsóhegyen a Kinizsi T. E. barlangosai (Balázs D., Palánkai J, és társaik), valamint a Vörös Meteor T. E. kutatói (Dénes Gy. és társai) tárnak fel egész sor zsombolyt és kisebb barlangot.

Az ötvenes évek nagy barlangfeltárásai mellett másirányú tudományos kutatások is foglalkoznak a barlangokkal a különféle tudományos intézetekben. A Dunántúli Tudományos Kutatóintézet a Mecsek és a Villányi-hegység barlangjait kutatja (Szabó P. Z.). Az Eötvös L. Tudományegyetem Földrajzi Intézetének munkatársai karsztmorfológiai kutatásokat folytatnak (Láng S., Leél-Őssy S. és Radó D.). Az ELTE Állatrendszertani Intézete a Baradlában barlangbiológiai kutatóállomást létesít (Dudich E. és Loksa L). Az Építési és Közlekedési Műszaki Egyetem Ásvány- és Földtani Tanszéke Jósvafőn korszerű, jól felszerelt barlangtani kutatóállomást épít a Vass Imre-barlang bejárata közelében (Papp F.).

A magyar karszt- és barlangkutatás nemzetközi jó hírére jellemző, hogy 1958 nyarán magyar barlangkutatókból szervezett expedíciót hív meg az albán kormány Tirana vízellátási problémájának megoldására. A Kessler vezette kutató expedíció feladatát sikerrel oldotta meg.

A magyar barlangkutatás nagy fellendülése szűkségessé tette a barlangkutatók szervezeti összefogását. Ezért az 1958. decemberében összehívott alakuló közgyűlés kimondta a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat megalakulását. A Társulat első elnökévé Dudich Endrét választották meg.

Egymásután alakulnak az újabb barlangkutató csoportok és munkájukat a kisebb-nagyobb eredmények egész sora dicséri.

A hatvanas évek biztató eredményekkel kezdődnek. 1961 nyarán a Vörös Meteor kutatói feltárják az Imolai-víznyelő barlangrendszerének első szakaszát (Dénes Gy., Petrovics K. és társaik). A Vámőrség barlangkutatóinak sikerül vízfestéssel igazolni a Pénzpataki-víznyelőbarlangnak a Latorúti vízfővel való összefüggését (Szilvássy, Hégráth és társaik).

1961-ben a MKBT havonta megjelenő Tájékoztatója mellett megjelenik Karszt- és Barlangkutatás címen a magyar szpeleológia tudományos évkönyvének első kötete és megindul a Társulat félévenként megjelenő népszerű folyóirata, a Karszt- és Barlangkutató. 1961. április 30-án megnyílt Budapesten a Barlangtani Múzeum. (Papp F., Barátosi J. és társaik.)

1961 nyarán a feltáró kutatások számos kisebb eredménye mellett ismét nagy barlang felfedezésére kerül sor. 1957 tavaszán megkezdett kutatásai alapján Dénes Gy. elméletileg kimunkálta az Alsóhegy egyik nagy barlangrendszere elhelyezkedését; feltárásának lehetőségeit és a Vörös Meteor barlangkutatóinak.1961. augusztus 5-án sikerül is bejutniuk a Meteor-barlangnak elnevezett nagy cseppkőbarlangba.

A magyar barlangkutatás felszabadulás utáni nagy lendületére jellemző, hogy 1961. év végén már 40 az MKBT által nyilvántartott barlangkutató csoport működik szerte az ország területén és egész sor kiváló szakember irányítása mellett végez feltáró kutatásokat vagy másirányú tudományos kutatómunkát. Lelkes barlangkutatóink egyre nagyobb lendületű munkája biztosíték arra, hogy a következő években a magyar karszt- és barlangkutatás történetének lapjaira további nagy eredményeket fogunk feljegyezni.