A MECSEK. ÉS A VILLÁNYI HEGYSÉG BARLANGJAI

A Mecsek hegységben nagyobb mérvű karsztosodás szempontjából tulajdonképpen csak a Nyugati-Mecsek jöhet számításba. Középső triászkori mészköve alkalmas arra, hogy karsztos formák, a felszín alatt pedig barlangok jöjjenek benne létre. A Mecsek mint hegység földtörténeti szempontból nem mondható réginek. Lényegében formakincse a negyedkor folyamán alakult ki, tehát egymillió éven belül. Ami ennél idősebb, az csak a Nyugati-Mecsekre jellemző tönkfelszín, mely a földtörténeti harmadkor folyamán, a mainál lényegesen melegebb éghajlati körülmények között jött létre. E tönkfelszín ma darabokra széttöredezve és eltérően magasra emelve, új, fiatal formákat hordoz.

Azok a karsztformák, melyek még a tönkfelszín kialakulásának változatos folyamatával kapcsolatban jöttek létre, részben már elpusztultak, részben pedig betemetődtek, a mai barlangkutatás szempontjából csak kis mértékben vehetők figyelembe. Ezeknek főképp tudományos jelentőségük van. Számunkra most azok a barlangok jelentősek, melyek a negyedkor folyamán, a hajdan alacsonyan álló tönkfelszín emelkedésével kapcsolatosan jöttek létre. Ez a földkéregmozgási és karsztosodási folyamat még ma is tart. A folyamat nemcsak a hegység mozgásával, süllyedésével és emelkedésével függ össze, hanem összefügg az éghajlatnak sokféle megváltozásával is, mely a negyedkorra a legjellemzőbb. Az ún. jégkorszakokkal egy időben nálunk periglaciális éghajlati állapot uralkodott, ez a mai sarki jégtakaró közelségében levő éghajlati állapothoz hasonlítható. Mind a négy jégkorszakot nálunk esős, enyhe telű, hűvös nyarú időszakok vezették be, melyek kedvezőek voltak a karsztosodás, s így a barlangok képződése szempontjából is.. A kialakult jégkorszak idején' azonban nálunk száraz, hideg, pusztai klíma uralkodott, igen nagy szélsőségekkel. Az ilyen éghajlat nem kedvezett a barlangok fejlődésének. Különösen az utolsó eljegesedés, a würmi szakasz idején volt éghajlatunk igen változatosan szélsőséges. A két utolsó jégkorszak közötti, tehát a rissi eljegesedés szakasza és a würmi eljegesedés közötti ún. interglaciális időszak vezeti be a számunkra különösen érdekes és fontos időszakot. Ekkor ugyanis a kéregmozgás is nyugtalanságot mutatott, a hegység emelkedőben volt. Az emelkedés során alakultak ki azok a nagy dolinák, melyek Abaligettől Orfűn át, a Nagymélyvölgy, illetve a Melegmányig jellemzőek a Mecsek északi oldalán. Később az átmeneti süllyedés időszakában, ez a fejlődés meglassult, majd a ürmi hideg szakaszban, különösen ennek legvégén (ürmi és würm 3) száraz, hideg, pusztai éghajlat következett be; ez az időszak pedig egyáltalán nem volt kedvező semmiféle oldási jelenségnek. A mészkőfelületet mindenütt vastagon takarta be a hulló por, mely a sajátos pusztai hideg éghajlat nyomán lössz alakult. Időnként szélsőséges zivatarok tomboltak, télen pedig hóviharok örvénylettek. A csapadék kevés volt, nyaranként az átfagyott lösz felső pár métere felengedett és mint ahogy a tundrás felületeken ma is tapasztaljuk, az alsó, fel nem olvadt jeges felületen a felső rész csúszásnak indult. Ilyenkor talajfolyások (szoliflukció) és suvadásuk keletkeztek. Helyenként a víznyelők és dolinák felől a barlangokat is ilyen sárfolyások (szoliflukció) árasztották el. A Mecsekben többfelé megtaláljuk a nyomát; egyes barlangok még ma sem szabadultak ki teljesen a beléjük mosott, illetve lassan beléjük csúszott sárfolyásoktól. Ilyen vályogos kitöltések igen gyakran állanak a barlangkutatók útjában. A würmi szakasz elmúltával (20 000 éve) az ún. holocén időszak elején - amit mi fenyő-nyír-korszaknak nevezünk - hűvös, esős éghajlat uralkodott a mai észak-európai állapothoz hasonlíthatóan. Ekkor újra kibontakoznak a barlangi üregek és ismét fejlődésnek indulnak a dolinák. A Mecsek-hegység karsztos jelenségei tehát földtörténeti értelemben fiataloknak mondhatók: Részben ezért fejletlenek.

A barlangi méretek nem is lehetnek nagyok, mert - bár a Nyugati-Mecsekben közel 30 km2 a karsztosodásra alkalmas felület-ez azonban jórészt vályogos, vagy egyéb vízzáró képződménnyel van fedve. Továbbá elhelyezkedésében keskeny, mintegy 25 km hosszúságú és csak pár kilométer szélességű felületen van fedetlen állapotban a mészkő. A vizek pedig ezt a K-Ny-i irányban elhelyezkedő karsztosodó felszínt harántolják; s így rövid úton átfutnak rajta, vagy benne, tehát tere -nincs annak; hogy nagyobb méretű üregek alakuljanak ki. Ennek még más akadálya is van ! A nagyobb méretű barlangok létrejöttéhez ugyanis nem elegendő a kémiai oldás, hanem szükséges, hogy a víz olyan hordalékot is hozzon magával, mely keményebb, mint a mészkő, mely képes koptatni a mészkő felületét, s így tágassá szélesíti, barlanggá változtatja az üreget. A Mecsekben sem nagyobb vízgyűjtőterület, sem tömeges koptató hordalék, sem pedig a nagyobb folyóvíz nincsen, ilyen körülmények között szerényebb méretekkel kell megelégednünk és inkább a kialakulásbeli sajátosságokat kell figyelembe vennünk; melyek valóban tanulságosak és érdekesek is.

Az Abaligeti-barlang

A Mecsek legrégebben ismert barlangja. Pécs felől autóbusszal jól megközelíthető. A budapesi-pécsi vasútvonalon, Abaliget állomáson (A. v. á.) csak a személyvonatok állnak meg. Innen 4 km távolságban van a barlang. A nyári időszakban autóbusz közlekedik a vasúti állomás és a barlang mellett levő turistaház között. A modern turistaláz nem nagy méretű, de kényelmes. A helyfoglalást ajánlatos előre eszközölni. A barlangot villany világítja és betonból épített utak, hidak és lépcsők segítségével minden számottevő részletet kényelmesen és tisztán tekinthetünk meg. A barlang előtt mesterséges tó van, amely fürdésre és csónakázásra alkalmas. Mögötte a Mecsek-hegység számos kirándulóhelye csalogatja a turistát.

A barlangi főág hossza 467 m, a K-i mellékágé 40 m, a Ny-i 71 m. A végső szakasza felett levő, ún. Nagyterem, járataival együtt ugyancsak 71 méter hosszú, így összesen bejárható 649 m. A barlangon patak folyik keresztül.

Tulajdonképpen ma is fejlődésben van. Éppen ezért legérdekesebb részletei nem a kezdetleges cseppkövekkel borított felületek, mert a Nagyterem kivételével csak igen kevés benne a cseppkő, de rendkívül megkapó az ún. korróziós formakincs, mely a víz oldó hatása következtében jött létre. A korrózió különlegesen érdekes formákat hozott létre a mészkő felületén, melynek oldhatósága nem egyenletes. A korróziós jelenségeken kívül megkapó látványt nyújtanak még a hajdani omlások, melyek erőteljesebb földkéregmozgások idejéből származnak és egyfelől többtonnás kőlapokat halmoztak egymásra, másfelől boltozatos, magas termeket hoztak létre.

A 77. méternél érdekes korróziós jelenség a Kőhid, mely a barlang kialakulásának kezdeti állapotát tükrözi. A hajdani barlangi patak útja ugyanis a mai mennyezet tetején, a mainál szűkebb, keskeny üregben, a Kőhid felett szemlélhető 94 méter távolságban emelkedik a Pisai-ferdetorony, mely 15 méterig ismeretes, felfelé elszűkül. 159 m távolságban van a Flórián-kút, mely szerény, jó vizű kis forrás, azonban zivatarok idején vízokádó csatornává alakul és nagyban hozzájárul a barlangi árvíz létrehozásához. A 220 m távolságban levő Kripta fedő, 250 méterre a Lebegő kő, 300 méterre Karthago romjai, 340 méterre a Könyvtár, mind megannyi hatalmas, tonnányi súlyú, egymásra zuhant kőlapok halmaza. A Kőbaldachin is mintegy 300 tonna súlyú, magasabban megszorult sziklatömb. 423 m távolságban ilyen sziklatömbök halmazának résein keresztül kúszva találta meg Kevi László és Vass Béla 1954-ben a mai szint felett 18 m magasan levő Nagyterem lenyűgöző szépségű csarnokát. Itt vannak a legszebb cseppkövek. A Nagyterem, feletti gótikus boltozat megközelíti a hegység felszínét. A barlang végén a Pokol torkába jutunk. Itt szifon zárja el utunkat. 1960 márciusában Vass Béla és barlangkutató brigádja nagyteljesítményű szivattyú segítségével eltávolította a vizet és 5 m mélyen 30 métert jutott előre. Nem sikerült azonban a víz színe fölé emelkedő járatot találni, s így a küzdelem a barlang folytatásának feltárásért tovább folyik.

A barlang nagyjában É-D-i irányú hegyszerkezeti törésvonal mentén jött létre. A tőle D-re levő Viganvári völgy táplálja a patakból megszökő vízzel. Ezt festési kísérletek igazolták. A barlang bejáratától K-re, 500 m távolságban nyílik a Kispaplika nevű forrásbarlang, mely szűk hasadékból szifonnal indul, s így eddig mindössze csak 6 méter ismeretes belőle. A barlangtól Ny-ra levő völgyből nyílik a Törökpince és a szifon mögötti nagyobb terembe lehet bejutni, mely valószínűleg a barlang belülről jól ismert, oldalágával közlekedik.

A barlang hőmérséklete nyáron 13 fokig emelkedik, télen pedig 10 fokig száll le. Élővilágából 190 állatfaj ismeretes. Legnevezetesebb az abaligeti vakrák (Stenasellus Hung, Méh). Az állatvilágot Gebhardt Antal tanulmányozta legbehatóbban. Az ősember is itt lakott a barlangban; a bejárattól 40-50 m-re helyezkedik el a Bagolyvár nevű terem. 1889ben Wosinszky Mór ebben a teremben tárta fel az ősember lakótelepét.

A Mecsek-hegység legnagyobb kartszforrása az Orfű mellett fakadó Vízfő, mely a terület viszonylag legmélyebb pontján, tszf. 190 m magasságban lép elő. A Vízfőnél a forrás a szifonon át lép ki. Minden jel arra vall, hogy a szifon mögött nagyméretű barlangrendszernek kell lenni. 1952-ben Kessler irányításával sikerült a forrásvíz szintjét nagyteljesítményű szivattyúkkal lesüllyeszteni és így a barlangba bejutni. 1958 őszén a Honvédelmi Sportszövetség búvárai úsztak be, majd 1959-ben ismét leszívták a Vízfő vizét és ekkor Vass Béla barlangkutató csoportja hatolt be a nagy terembe és azt fel is mérte. Tovább azonban egy újabb szifonon át lehetett csak előre jutni. 1960-ban a második szifonon is átjutottak az említett brigád tagjai, majd 1961 januárjában a harmadik szifon ostroma következett. Ez azonban eddig még sikerrel nem járt. Szép termek, fekete mangánkéreggel bevont cseppkövek és korróziós sziklafalak sejtetik, hogy érdemes a barlang a továbbkutatásra. Koch László a Bányaipari Technikum barlangkutató csoportjával a Vízfő közelében levő zsombolyon át igyekszik a barlangba bejutni. A Mecsek-hegység legnagyobb zsombolyát tárták fel és eddig 50 m mélységig sikerült leereszkedniök, csaknem függőleges irányban. Lent azonban omladék zárja el az utat.

Orfű közelében még több kisebb barlang, zsomboly és víznyelő ismeretes, ezek 10-20 m mélységig járhatók.

A nyugat-mecseki karsztvidék legkeletibb területén, a Mélyvölgyben, a Zsidóvölgy betorkolásánál, találjuk a Mánfai Kőlyuk nevű barlangot. A barlang ÉNy-DK-i és erre haránt irányú törések egymásba kapcsolódó rendszerében alakult ki. Az 57 m hosszú, viszonylag könnyen járható folyosó szifonnal végződik. A barlang kiépítve nincs, jelenleg le van zárva, mivel a Komlói Vízmű a vizét hasznosítja. 1955-ben Magyari Gábor és társai két szifonon átúsztak, a harmadikkal azonban nem tudtak megbirkózni. Kutató munkájuk nyomán további mintegy 180 m hosszú barlang vált ismeretessé. A barlang falát itt is a jellemző fekete mangánréteg borítja.

A Kőlyuk torkolatával szemben levő hegyoldal tetején igen omladékos peremmel, 35 m mély, függőleges aknabarlangot találunk, mely álfenékkel zárul. Ez a Hosszúcser-zsomboly, melyet 1946-ban Vértes László tanulmányozott. Kisebb zsombolyok és víznyelők ezen a területen is sokfelé találhatók. Jelentős a mélyvölgyi Kőfülke, mely a Mélyvölgy magasabb szakaszán, a 320 m tszf. magasság közelében található. Dancza János és Vértes László 1946-ban megásta ezt a Kőfülkét és az aurignaci ősember települési nyomait találta. meg benne. Igen érdekes az innen előkerült barlangi medve csontváza is.

A Melegmányi-völgyben az Anyák kútja nevű forrásfoglalástól tovább dél felé, 70 m távolságban, 5 m mélységben, összesen 57 m hosszú, vízzel csaknem teljesen megtelt barlangot tárt fel Vértes László. Ebben feltűnően sok vakrák él. Kifejlődésük azonban nem a kőlyuki barlang vakrákjaihoz hasonló, hanem inkább az Abaligeti barlangiakéhoz.

A hegység déli oldalán, Pécs közelében, a Tettye fennsíkon lép ki egy igen jelentékeny karsztforrás, mely hóolvadások után napi 60 000 m³ vizet is kidob magából. A mögötte levő üregrendszer azonban ismeretlen. Kutatása nehézségekkel jár, mert ez a karsztvíz Pécs város ivóvízellátását szolgálja. A forrás előtt hatalmas mésztufa felszín helyezkedik el, melyben hajdani száraz barlangi járatok ismeretesek. A legnagyobb a Gyuri út oldalában be van falazva. Ezt az elmúlt századok folyamán pincévé szélesítették.

A Keleti-Mecsek karsztja

ltt sem a szerkezeti, sem a kőzettani viszonyok nem kedveznek a karsztosodásnak, egyedül a malmtitonkori mészkőrétegek hajlamosak a karsztosodásra. Ezeknek felülete azonban csak 12,5 km², de ez is több helyen vízzáró képződménnyel fedett felszín. Egyetlen barlang ismeretes a Keleti-Mecsekből, a Barnakő-barlang, melyet Zobák felől a Magyaregregyi-vöigyberc haladva, a Síngödör (Fonyászó) völgy torkolatával szemben, az úttest nyugati oldalán, a felhagyott kőbánya tetején titon mészkőben találunk meg. Hajdan elhalt forrásbarlang, melynek hossza 18 m. A Keleti-Mecsekben a Márévári völgyben van még a 3 m széles, 2 m mély Kőfülke. A Kisújbányai medencében pár méter mély, fejletlen dolinákat ismerhetünk fel, mint a kezdetleges karsztosodás tanújeleit.

A Villányi hegység barlangjai

Ez a hegység Baranya megye déli részén, KNy-i irányban helyezkedik el. Legmagasabb pontja a Nagyharsányi hegy, régi nevén Szársomlyó, amely 442 m magas. Az egész hegység 25 km hosszú és csak 2 km széles. Karsztjelenségeit három csoportba oszthatjuk. Az első csoportba tartozik a Nagyharsányi hegy (Szársomlyó) őskarsztja. Az alsó-Kréta időszakban ugyanis, mintegy 120-140 millió évvel ezelőtt, trópusi éghajlat hatására sajátos karsztos formák jöttek létre, melyeket bauxit temetett be. Majd hatalmas földtörténeti kéregmozgás következtében pikkelyesen egymásra tolt mészkőhegység-részletek közé zárva megmaradhatott a formakincs. A második csoportba tartoznak azok az őskarsztformák, melyek a negyedkor elején a pleisztocénben; a günzi és mindeli szakaszban jöttek létre. Ezek az eljegesedések közötti időszakokban szubtrópusi éghajlatra valló, vörös és élénksárga agyaggal temetődtek be. Az őskarsztos formák agyagos tartalmában igen sok tudományos jelentőségű ősállatmaradvány található, ezeket Kretzoi Miklós dolgozta fel.

A harmadik csoportba tartoznak azok a barlangok, melyek a mélységből feltörő meleg ásványvizek oldóképessége következtében jöttek létre. Ezek gyakran lenyűgöző látványt nyújtanak. -A barlangot hófehér aragonit kristályok bélelik ki. A felszíni réseken át leszálló hideg víz pedig színpompás cseppköveivel dúsította a kristályok halmazát. Legnevezetesebb volt a Máriagyüdi-barlang, mely a községtől ÉNy felé 1 km távolságban, a síkság felett mintegy 100 méterrel magasabban helyezkedik el. A barlangot évtizedekkel ezelőtt kőfejtés közben tárták fel. Mélysége 17 m, hossza 34 m. Sajnos, a falakat borító kristályos képződményeket levésték és máriagyüdi emlékként feldolgozva elárusították. A Nagyharsányi hegy kőfejtői is gyakran tárnak fel meleg vizes eredetű barlangokat, szebbnél szebb kristályokkal borítva. Ezek miatt azonban a kőfejtés nem állhat meg. A Siklósi Várhegy 38 m mély kútjának oldalában is vannak barlangi hasadékok, a kút vize mélységi eredetű, de a felszín közelében már 26 C° hőmérsékletre lehűlt a víz. A Nagyharsányi hegytől D-re van a kis Beremendi hegy. Itt a cementgyár kőbányájában 19 m mélységű és vízszintesen 8 méterig járható hidrotermális eredetű aknabarlangot találunk. Ennek alján ugyancsak 26 C°-os víz helyezkedik el. A Beremendi hegy északi oldalán kőfejtéssel tárták fel 1912-ben a hévizes eredetű Ördöglyuk elnevezésű barlangot. Egykorú leírások szerint a megnyitáskor megkapó látványt nyújtott, ugyanis 24 m mélységben, 30 m közepes átmérővel, nagy felületen -víztükör csillogott, amely fölött a hajdani hidrotermális oldás hatására kialakult, egymásba illeszkedő kisebb-nagyobb kupolák magas boltozata hajolt, helyenként ragyogó kristályos kéreggel borítva. E remek természeti jelenséget a kőbányatulajdonos a bányaszemét olcsó elhelyezésér e használta fel. A 26 C°-os barlangi ásványvíz és a gyönyörű boltozatos kupolacsarnok érdekes, vonzó gyógyfürdő létesítését kívánná meg.