A FÖLD LEGNAGYOBB BARLANGJAI

A Föld legnagyobb barlangjainak, leírása előtt ismerkedjünk előbb kissé a legnagyobb karsztterületekkel, elsősorban Európában, ahol a szpeleológiai kutatás aránylag a legtöbb eredményt érte el.

Európában a legkiterjedtebb és legrégebben kutatott barlangvidék a Jugoszlávián, Albánián és Bulgárián át Görögországig terjedő Dinári hegység, amelyet - különösen a jugoszláviai szakaszon - föld alatti patakok és folyók jellemeznek. Ezek közül soknak útját egyáltalán nem ismerik, bár régebben az olaszok; újabban a jugoszláviai kutatók nagy erőfeszítéseket tettek felkutatásukra. Ez a hegység főleg krétakori mészkőből áll.

Lényegesen kisebb, de igen alaposan átkutatott karsztvidékei vannak Franciaországnak; ahol a Dordogneban és főleg a Pireneusokban számtalan barlangot és föld alatti vízfolyást tártak fel. Itt találjuk a világ legmélyebb ismert zsombolyait; köztük az ezer méternél mélyebb Gouffre Bergert, Grenoble mellett.

Hatalmas magashegyi karsztvidékei vannak Ausztriának, ahol a Föld legnagyobb jégbarlangjait tárták fel. A vele határos szakaszon Salzburgtól északra Németországnak vannak karsztos területei. Érdekesek a német gipszbarlangok.

Svájcnak aránylag " kis karsztvidékei vannak, mégis itt fedezték fel a Föld leghosszabb barlangját, a 70 kilométert meghaladó Höllochot.

Spanyolországnak a Pireneusokban és a Sierra Nevadában vannak nagykiterjedésű karsztterületei, de hosszabb barlangok itt nem ismeretesek. Ezzel szemben világhírűek a jégkorszakbeli festményeket és sziklarajzokat tartalmazó spanyol barlangok.

A dél-belgiumi fedett karszt számos barlangot rejt, köztük a híres vízvezető barlangot, a Grotte Hant.

Nagy-Britanniában főleg a devonkori mészkőben Devonshire közelében találunk számos barlangot és karsztforrást. Érdekesek itt még a bazaltban képződött tengerparti barlangok, pl. a Fingal-barlang.

Olaszország a második világháború után elvesztette ugyan legnagyobb karsztvidékeit, de maradtak még - különösen Dél-Olaszországban kutatásra alkalmas területei. Bari közelében meg is találták az ország jelenleg leghosszabb cseppkőbarlangját, a Grotte Castellanit (kb. 3 km), amit az idegenforgalom számára mintaszerűen rendeztek. Világhírűek Capri szigetének tengerparti barlangjai.

Baráti szomszédaink közül elsősorban a csehszlovákok barlangjai legjobban hozzáférhetők számunkra. Északi határunkon, az Aggteleki-Karsztvidék folytatásaként ismert Szlovák-Karszt rejt számos páratlan szépségű barlangot, de találunk kisebb barlangokat a Magas-Tátra mészkövében is. Valóságos ,;barlangparadicsom"-nak nevezhetjük a Morva-Karszt-ot.

Lengyelország legnagyobb karsztvidékei a nyugati Tátrában és a Krakkói Jurában vannak. Leghosszabb barlangjuk a 4 km-es Zimna.

Románia legnagyobb karsztvidéke a Erdélyi-szigethegység, számtalan vízvezető, cseppköves és jeges barlangjával.

A Szovjetunióban karszt- és barlangtani kutatóállomásokon különös részletességgel vizsgálják a karsztjelenségeket, különösen Perm közigazgatási területen a Preduralje karsztvidéken. Hatalmas, a parttal párhuzamos 150 km hosszú és 50 km széles triászjura mészkővonulat számos barlangot rejt a Krím félszigeten. Legjobban az urali karsztvidéket kutatták át, de jelentős karsztos területeket találunk a Központi-Kaukázusban, is és Szibériában a Cserszkijhegységben. A Szovjetunió legismertebb barlangja a közel 5 km-es Kunguri-jegesbarlang.

Szíriában és Palesztinában a Libanon és Antilibanon krétamészkövében hatalmas karsztforrások és mély zsombolyok ismeretesek. Mongóliában a keleti Altaiban föld alatti folyók bukkannak ki. Thaiföldön a nyugati és északnyugati karbonmészkő hegységekben és a Shan-fennsíkon ismernek barlangokat.

Dél-Kínában van a Föld egyik legnagyobb karsztvidéke, a 400 ezer négyzetkilométert meghaladó Junnan-Kweichow mészkőfennsík, amelynek számtalan föld alatti folyóját, barlangját azonban mai napig még nem kutatták át.

Ausztrália egész területén vannak karsztvidékek, amelyeknek legnagyobbika a közel százezer négyzetkilométernyi Nullarbor-fennsík. Az ausztráliai kutatók itt legújabban igen sok, bár viszonylag rövid, 3400 méter hosszú barlangot tártak fel. Az igen száraz klíma miatt e barlangok rendkívül cseppkőszegények, szemben a csapadékosabb keleti és délnyugati karsztvidékek barlangjaival. Tasmániában van Ausztrália legmélyebb, 153 m mély zsombolya. Új-Zéland híres mésztufagátjai, a Tetaráták is karsztforrások vízéből rakódtak le.

Afrikában a Damara-masszívum északi részének keleti területe nagykiterjedésű karsztvidék, számos zsombollyal, karsztforrással. Az Atlas-hegységben a Fezzani-barlangvidéken erősén karsztosodott krétakori mészkövet találunk. Szudán vízszintes településű mészkőtábláin és Abesszínia karsztvidékein bizonyára sok barlang van, de kutatásuk csak rendszertelenül folyik. Hasonló á helyzet Transvaalban, az Oranjetől Johánnesbourgig terjedő mészkővonulattal, amelynek barlangjairól csak éppen tudnak, de át nem kutatták azokat. Madagaszkár belsejének karsztosodott juramészkövei is bizonyára sok barlangot rejtenek. Amerikának barlangok szempontjából legjobban feltárt karsztvidéke a Kentucky-állambeli Green-river folyó mindkét partján elterülő hatalmas karbonmészkő fennsík, amelyben a Mammoth-cave is képződött. Barlangokat találunk még Alaskában a Yukon-fennsík jura- és krétamészköveiben, a Colorado-fennsíkon, a Florida-félszigeten és a Nyugat-Indiai szigeteken. Az Új-Mexikói Guadelupe-hegységben van a Föld legnagyobb cseppkőbarlangja, a Carlsbad-cave.

Dél-Amerikában a közép-brazíliai táblahegységekben, a Mato Grossóban és Sao Salvadortól északra vannak barlangképződésre alkalmas kőzetek, de barlangot itt még nem tártak fel. Peruban a ;,Cueva de Lechuzas"-barlang ismert. Érdekes lávabarlangok vannak Padagóniában.

Mielőtt a Föld legnagyobb barlangjai közül néhányat részletesebben ismertetnénk, következőkben összefoglaljuk a legnagyobb barlangok sorrendjét az 1860. évi legújabb adatok alapján: Meg kell jegyeznünk, hogy a Hölloch kivételével, amelyet teljes hosszában felmértek, a legtöbb barlang hossza részben mért és részben becsült adatokból állapítható csak meg, ezért csak közelítő értékeket közölhetünk.

1. Hölloch (Svájc). Részben vízvezető; labirintusszerű barlang kevés cseppkőképződménnyel: Felmért hossza 71 km.

2. Carlsbad-cave (Új-Mexikó). Többemeletes cseppkőbarlang. Felmért és részben becsült hossza kb. 51 km.

3. Mammoth-cave Kentucky-állam (USA): Vízvezető barlang cseppkőképződményekkel. Felmért és részben becsült hossza kb. 35-42 km.

4. Eisriesenwelt (Ausztria). Vízfolyás és cseppkő nélküli barlang elülső szakaszaiban jégképződményekkel. Felmért hossza 42 km.

5. Aggteleki Baradla- és Domica-barlang (Magyarország és Csehszlovákia). Emeletes cseppkőbarlang vízfolyással. A Föld második leghosszabb cseppkőbarlangja: Felmért és kisrészben becsült hossza 22 km.

6. Mammut-Eishöhle (Ausztria). Vízfolyás- és cseppkőnélküli barlang elülső szakaszaiban jégképződményekkel. Felmért hossza 20 km.

7. Grotte Dent de Crolles. Isére. (Franciaország.) Részben vízvezető cseppkőbarlang. Felmért és becsült hossza kb. 17 km.

8. Jama Postojanska. Jugoszlávia. Emeletes, patakos cseppkőbarlang. Felmért hossza 16 km.

9. Cameron-cave. Missuori állam (USA). Felmért és részben becsült hossza kb. 16 km.

10. Tantal Höhle. Hagenhegység. (Ausztria.) Felmért hossza 15 km.

***

A Föld legmélyebb ismert barlangja jelenleg a Gouffre Berger Franciaországban, Grenoble mellett. Legmélyebb bejárt pontja 1122 méterrel van a bejárat alatt.

Hölloch

A szpeleológia történetének egyik legnagyobb meglepetése volt az a hír, hogy a karsztvidékekben egyáltalán nem gazdag Svájcban felfedezték a Föld leghosszabb barlangját, az 1957. év elején 65 kilométeres hosszúságban feltérképezett Höllochot!

E barlang a Luzerntől délre levő,. a Muota és Bisis völgye által határolt, 2000-2900 méteres kiemelkedésekkel bíró alsó krétakorú mészkőfennsík alatt alakult. Számtalan víznyelő vezeti a fennsíkra hullott csapadékot a mélybe, majd a Schleichender Brunneu nevű bővizű karsztforrás felé. Ez a 640 méter tengerszint feletti magasságban fakadó forrás néhány óra alatt megérzi a csapadékot, ami azt jelenti, hogy a víz föld alatti útjában tág barlangrendszeren keresztül, nagyobb súrlódási ellenállás leküzdése nélkül folyik. A Hölloch 780 m tengerszint feletti magasságban nyíló bejáratát már a XVIII. században ismerték, de csak 1949-ben kezdték W. A. Boegli vezetésével a barlang belső szakaszait feltárni. A kutatásokat a svájci alpesi klub és a svájci barlangkutatók szövetségének tagjaiból alakult kutatási munkaközösség végzi. A kutatás mintaszerű szervezését bizonyítja, hogy a feltáró kutatások alkalmával azonnal pontosan térképezik az újonnan felfedezett járatokat, ami egyébként ebben a labirintusszerű, rendkívül szövevényes barlangban elengedhetetlen követelmény.

A barlangban számos időszakos szifon van, amiket néha, nagyintenzitású csapadék, vagy gyors hóolvadás idején 8 méteres magasságban ellep a váratlanul betörő víz. Ilyen előre nem látható vízbetörés egy alkalommal 10 napos fogságra kényszeríttette a bentrekedt kutatókat.

A barlang járatai elsősorban vízszintesen települt réteglapok között keletkeztek, tehát aránylag szélesek, de alacsonyak. A bejárat és a jelenleg feltárt legtávolabbi pont közötti távolság kb. 10 km. A barlang cseppkőképződményekben igen szegény, akár a legtöbb magasan nyíló alpesi barlang. Helyenként azonban szép kalcitcsoportok díszítik a falakat.

A barlang három emelete közül eddig főleg a középső szintet tárták fel. Az alsó, állandóan vizet vezető emeletet még nem ismerik. Ugyancsak kevéssé ismerik még a barlang felső szintjét, ahova a kőzethasadékok kereszteződése mentén igen nehezen mászható kürtők vezetnek fel.

Jelenleg azon fáradoznak a svájci kutatók, hogy a fennsík egyik víznyelőjén keresztül újabb bejáratot létesítsenek a barlang hátsó szakaszához, amivel a kutatásokat biztonságosabbá tehetik. A biztonság érdekében egyébként a barlangnak a szifonok által elzárt hátsó szakaszaiban nagy mennyiségű tartósított élelmiszert tárolnak, hogy a vízbetörések által esetleg elzárt kutatók szükség esetén több hetet is a barlangban maradhassanak.

A barlangnak 1961. év végéig feltárt és térképezett hossza 7Z kilométer.

Carlsbad-cave

A Carlsbad-cave Új-Mexikó államban, a sivatagos síkságból 3000 méteres magasságban emelkedő vadregényes Guadelupe-hegységben keletkezett. Ebben a hegységben még számos más, kisebb, de ősrégészeti szempontból igen értékes barlangot ismernek: A kb. 200 négyzetkilométernyi területet természetvédelmi parkká nyilvánították.

A karbonmészkőben alakult barlangból három emeletet ismernek. A legfelső emelet alatt 50-60 méternyire vonul a középső emelet, amely alatt kb. 150 méternyire megtalálták az alsó emelet egyes szakaszait, de folyóvíz itt sem volt. Valószínű, hogy az aktív, vízvezető emelet még nagyobb mélységben van.

A barlangra jellemzőek termeinek óriási méretei és a cseppkőképződmények páratlan gazdagsága, pompája. Egyes mésztufamedencék mélysége eléri a három métert; átmérője a tizenöt métert. A Big Roomnak nevezett terem 1500 méteres hosszúság mellett seholsem keskenyebb 70 méternél, magassága meghaladja a 100 métert. Ez a terem egy 70 méter mélységű szakadékkal végződik.

A barlangnak kb. 10 km hosszú szakászát építették ki a nagyközönség számára és látták el villanyvilágítással. Két liften szállítják a látogatókat a középső emeletre, ahol 1500 személyt befogadó éttermet építettek.

A barlangot 1901-ben a texasi Kim White fedezte fel, aki a bejáratból kiáramló sötét felhőre lett figyelmes. Erről kiderült, hogy a barlangból kirepülő denevérek tömege. White a barlang elülső szakaszaiban óriási mennyiségű denevérguanót talált, aminek kitermelésére később felvonót építettel. A guanó kitermelése után megfeledkeztek a barlangról és csak W. T. Lee 1923-ban megindított feltáró kutatásai és színes leírásai nyomán figyeltek fel az illetékes körök erre a természeti kincsre.

Lee kutatóexpedíciója hat hónapig tartott. Ez alkalommal 37 kilométernyi barlangszakaszt térképeztek. Az ezen felüli, fel nem mért szakasz hosszát 14 kilométerre becsülik.

Mammoth-cave

Az észak-amerikai Mammoth-cavet gondolták sokáig a Föld legnagyobb barlangjának. Valószínűleg azért, mert e kétségtelenül hatalmas kiterjedésű barlangrendszernek hosszát néhány lexikon minden alap nélkül, feltehetően a kutatóknak a barlangban töltött ideje alapján, 200-400 kilométerben adta meg. Az egész barlangot máig sem mérték még fel, de szakkörök - köztük az U. S. Geological Survey - eléggé egybehangzó becslései szerint a barlang ismert járatainak hossza kb. 35-42 kilométer lehet.

A Kentucky állambeli Louisvilletől délre, a Greenriver mellett nyíló barlangot a hagyomány szerint 1799-ben fedezte fel egy Houtchins nevű vadász, amikor sebesült medvét üldözött. A barlangban talált nagy mennyiségű denevértrágyát az 1812. és 1816. közötti években az amerikai függetlenségi háborúk idején, puskaporgyártás céljaira kitermelték.

A barlang akkori végét jelentő tavon 1837-ben tutajon átkeltek és két föld alatti patakot, a Styxet és az Echo-rivert fedezték fel. Utóbbi a hatalmas csarnokokban keletkező visszhangról nyerte nevét. A patakok vizében vak halfajtát találtak, amit a vezetők szívesen fogtak és jó borravalóért a látogatóknak eladtak. Ez a barlangi hal fokozatosan visszavonult a patakok hátsó részeibe, ahova a vezetők nagy nehézség árán követték. Így mindig újabb barlangszakaszokat tártak fel, de máig sem járták be az egész barlangot, mert számtalan vízesés és szifon nehezíti a közlekedést. A barlangi patakok vízállása gyorsan követi a csapadékot és néha veszélyes mértékben megáradnak a föld alatti vízfolyások.

A Mammot-cave karbonkori, úgynevezett mammutbarlangi mészkőben keletkezett, amelynek vastagsága e környéken kb. 400 méter. A mészkőréteget részben harmadkori homokkő és agyag fedi. A barlang feletti fennsíkon, amit számtalan dolinájáról és víznyelőjéről „Tízezer lyuk földjé"-nek neveznek, hosszabb-rövidebb folyás után eltűnik a csapadékvíz, majd a barlangon végigfolyva a Green-river partján fakadó nagy karsztforrásokban jelenik újra meg. A Green-river fokozatos bevágódása nyomán több emeletben alakult a barlang.

A barlangra nagyon jellemzőek a magas, dómszerű üregek. Aránylag igen kevés a cseppkőképződménye, de helyenként szép alabástromképződményeket látni, amelyek a hajdan itt feltört szulfátos hévizekről tanúskodnak. A barlang nagyrészét hozzáférhetővé tették a nagyközönség részére, egyes szakaszokat csónakon is bejárhatnak. Egyik érdekes látványossága a „Lost John"-nak keresztelt kb. 500 éves indiánmúmia.

Eisriesenwelt

Az Eisriesenwelt bejárata a Tennengebirge-ben, Werfen (Salzburg) mellett, 1656 m magasságban nyílik. A húsz méter széles, tizennyolc méter magas barlangnyílást Posselt-Czörich természetkutató 1879-ben vizsgálta meg első ízben behatóbban. A bejárat mögötti szakaszt csak 200 méternyire tudta bejárni, mert függőleges, megmászhatatlannak látszó jégfal zárta útját. Feljegyzései alapján 32 évvel később Alexander Mörk kísérelte meg két gyakorlott hegymászó kíséretében a jégfal megmászását, ami többszöri próbálkozás után végül sikerrel járt.

A jégfal teteje nem ért fel a barlang boltozatáig, hanem akkora rés maradt, hogy a kutatók az onnan szembe süvítő jeges szél ellenében a barlang belső szakaszaiba hatolhattak. Széles jégmezőkön haladtak előre, útjukat több ízben is megszakították a 20 méteres magasságig emelkedő jéghegyek, jéglejtők, míg végül különleges morajlásra lettek figyelmesek. A hang vadul hullámzó föld alatti tóhoz vezette a kutatókat, melynek partján uralkodó erős légáramlat a karbidlámpáikat eloltotta.

Végül meg tudták állapítani, hogy a tó, amit „Sturmsee'-nek neveztek, szifonnal végződik, ahonnan néha széllökések érkeznek. Ezek korbácsolják fel a tó vizét.

Néhány hét múlva újra ott álltak a kutatók a föld alatti tónál, de ez alkalommal Mörk egy maga készítette búvárruhát hozott. Ezzel leszállt a vízbe és amikor hosszú idő múlva visszajött, örömmel újságolta társainak, hogy a szifon túlsó oldalán elképzelhetetlen szépségű, szinte végnélküli barlangjáratokat fedezett fel. Később a tó vizét lecsapolták és ekkor megkezdődött ennek a hatalmas labirintusnak rendszeres kutatása, aminek során k17. 40 kilométernyi járatot térképeztek. Ebből az eljegesedett talpfelület kb. 20 000 négyzetméter.

A barlang hátsó szakászaiban, ahol a levegőhőmérséklet a fagypont fölé emelkedik, nincsenek jégképződmények. Mindenütt jól láthatók a hajdani alvilági folyó nyomai és idegen, nem mészköves területről származó hordaléka, amivel a barlang hatalmas üregeit kierodálta. A harmadkor végén bekövetkezett hegymozgásokkal kapcsolatban a Tennengebirge erősen kiemelkedett és az addig vízvezető barlang szárazzá vált.

A barlang jéggel borított részeit lépcsőkkel, utakkal hozzáférhetővé tették az idegenforgalom számára, a bejárat megközelítését pedig drótkötélpályával könnyítették meg. A barlangban létesített falépcsőket minden ősszel kiszerelik, mert a tél és tavasz folyamán, a meteorológiai viszonyoktól függően, jelentősen megváltoztatják a jégképződmények helyüket és méretüket.

A barlang túlnyomó részének felfedezője, Mörk; az első világháborúban elesett, hamvait a róla elnevezett „Mörk-Dóm"-ban márványurnában helyezték el.

Jama Postojanska

A Jama Postojanska, régebben Adelsberger Grotte, majd Grotte Postojna a Föld legrégebben hozzáférhetővé tett, majd villanyvilágítással ellátott barlangja. Az első világháború után az osztrákoktól az olaszokhoz került, akik jelentős beruházásokkal az ország egyik legnagyobb idegenforgalmi értékévé építették ki. A barlangot 1945-ben Jugoszláviához csatolták, azóta folytatják nagyszabású idegenforgalmi fejlesztését.

A barlang, amely _ a Karszt legérdekesebb föld alatti vízrajzi rendszeréhez, a Postojnai-, Zirknitzi- és Planinai-medencék vízelvezetését biztosító Pivka és Unica rendszeréhez tartozik, tulajdonképpen több, eddig különállónak ismert barlang összekapcsolódásából áll. A. kapcsolatot részben a kutatások során felfedezett természetes folyosók, részben mesterségesen létesített 'tárók biztosítják. Mai napig kb. 16 km-nyi összefüggő folyosórendszert ismernek. Az olaszok idején propagandacélból még a 6 km-nyi Planina-barlangot is ehhez a barlanghoz számították. Ez az összefüggés - bár hidrológiai szempontból kétségtelenül megvan - ember számára ma még járhatatlan.

A barlang első .látogatói már 1215-ben vésték nevüket az elülső termek sziklafalaira, de az első feltáró kutatások csak a múlt század középén, a Karszt föld alatti vízrajzi rendszerének kutatásával egyidejűleg indultak meg. Az akkori idők legnevesebb karsztkutatói, köztük Schmidl, Kraus, Putik, később Martel, Perco és Bertarelli valóságos hősi munkát végeztek, amikor akkori, kezdetleges felszerelésükkel a Pinka számtalan vízeséssel és szifonnal nehezített útját követték, és e század elejéig lépésről-lépésre kiegészítették a barlang térképét. Hosszú ideig ez volt a Föld legnagyobb cseppkőbarlangja, míg az új-mexikói Carlsbad-cave, majd az 1932. évi aggteleki felfedezésék a harmadik helyre szorították.

E barlangban is, mint a legtöbb nagy barlangban, három emeletet különböztethetünk meg. A legalsó emelet a Pivka föld alatti medre, amely hosszú szakaszon követhető. Itt él a híres barlangi gőte (Proteus anguineus). A közönséget a 18 méterrel magasabban levő középső emeleten, részben barlangvasúton vezetik. Páratlan szépségű, gazdag cseppkőképződmények gyönyörködtetik a látogatókat. A képződmények pompája a legfelső emeleten éri el csúcspontját. Több helyen hiányzik a középső és az alsó emelet közötti boltozat, itt egyetlen magas folyosó képződött, amelynek mélyén a Pivka rohan. A folyosó közepén pedig jól kiépített úton halad a közönség.

A Pivka végül mély tóban, szifon alatt tűnik. el és a feltevés szerint a Planina-barlang szifontavában jelenik meg újra. Itt azután még egy másik, a Cerknicai-medence felől érkező föld alatti patakkal egyesül és Unica néven bukkan hatalmas barlangnyílásban napfényre.

Miután a Planinai.-medencén végigfolyt, a medencét északról határoló mészkőfennsík lábánál újból eltűnik és ma még ismeretlen föld alatti útja végén a Ljubjanai-medencében újra megjelenik, hogy útját a Fekete-tengerig folytassa. E folyó tehát a föld alatt megkerülte a morfológiai vízválasztót, amely szerint tulajdonképpen az Adriai-tenger vízgyűjtőjéhez tartozna.

A Jama-Postojanska idegenforgalmi szempontból az egyik legjobban kiépített barlang. Bevételeiből barlangtani intézet létesült és számos más barlang kutatási költségeit is ebből fedezik.

Tantal-Höhle

A legutóbbi évek egyik legizgalmasabb barlangfeltárása az ausztriai Hagengebirge-ben felfedezett Tantal-Höhle kutatása volt.

E barlang bejárása számos nemzetközi viszonylatban elismert kutató egybehangzó véleménye szerint olyan nehézségekkel jár, amelyek egyetlen más barlangnál sem találhatók.

A Hagengebirge északi letörésének szikláiban, 1710 méter magasságban fedezte fel A. Koppenwallner 1947-ben a barlang nyílását, egy akkor erősen visszahúzódott hónyelv mögött. A legkiválóbb kutatók részvételével szervezett expedíció során kb. 16 kmnyi járatot mértek fel. Ez magában még nem lett volna olyan nagy teljesítmény, ha nem kellett volna eközben több mint ezer méternyi magasságkülönbséget a legnehezebb körülmények között a barlangban megtenni. A kutatások során 10 napot töltöttek egyfolytában a barlangban, hogy megtakarítsák a fárasztó és veszélyes visszamenetelt.

A barlang alaprajza aránylag egyszerű, egyetlen hosszú fő folyosóból áll, amely majdnem keresztülszeli az egész hegységet. Ez a folyosó azonban számos helyen többszáz méteres szintkülönbséget mutat. Nagyjából ott alakult ki, ahol a dachsteinmészkő az alatta levő, kevéssé karsztosodó fődolomitra települt. A barlang tehát követi a dolomitalap felületét.

A barlang jelenleg ismert végén igen szűk agyagfolyosóból erős huzatot észlelnek, de a nagy nehézségek miatt nem innen kísérlik meg a barlang folytatását felfedezni, hanem a fennsík egyik zsombolyának aljáról próbálkoznak a barlang irányában előrehatolni.

A Tantal-Höhleben nincsenek cseppkövek, a folyosók falait a hajdani föld alatti folyó, amely a hegység felemelkedésével kapcsolatban alacsonyabb szintre került, teljesen simára csiszolta. E folyóról, lerakott hordaléka alapján tudjuk, hogy nagyobb távolságból, nem mészköves vidékről származott.