A barlangjárás bizonyos szempontból - akár a hegymászás - a természetjárás magasiskolájának mondható. Előfeltétel tehát, hogy a barlangjáró, a leendő barlangkutató rendelkezzen mindazokkal az adottságokkal és ismeretekkel, amiket a természetjárótól megkívánunk, hiszen a barlang megközelítés is rendszerint csak nagyobb túrával lehetséges. De magának a barlangnak a bejárásához - itt nem gondolunk a kiépített barlangokra - egészséges szervezet, kitartás, tájékozódóképesség elengedhetetlenül szükséges. No meg az, hogy ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól ! Mindezeken kívül még az is szükséges, amit a turista megtanul akkor, ha hegymászóvá akar fejlődni, elsősorban a sziklamászás módszereinek elsajátítása.
A sziklamászás technikájával itt természetesen nem foglalkozhatunk részletesen. Feltételezzük, hogy a leendő barlangjáró az ezzel kapcsolatos gyakorlati fogásokat a terepen, az elméleti tudnivalókat szakkönyvből vagy tapasztalt hegymászótól már megszerezte, ezért csak a legfontosabbakat foglaljuk össze.
A sziklamászás alapvető ismerete a helyes kötélkezelés, a biztosítás. A kötél ugyanis a sziklamászónál sohasem azt a célt szolgálja, hogy azon felkapaszkodjék, hanem azt, hogy a mászók egymást biztosítsák. Tanuljuk meg a terepen valamelyik csomózási módot, amivel a kötelet derekunkra erősíthetjük biztosan, de mégis könnyen oldhatóan. Sok ilyen csomózási mód van, elég, ha egyet megtanulunk, de azt úgy, hogy bekötött szemmel is boldoguljunk vele. Aki biztosít, az ne csak a tenyerével akarja az esetleges zuhanás teljes súlyát lefékezni, mert az a bőrébe kerülhet. Mindig a vállán, vagy egy kiugró sziklabütykön, sziklatömbön vezesse át a kötelet. Nehezebb mászásoknál, sima falrészleteknél a szikla vékony repedéseibe füles kampót vernek be és az ebbe akasztott karabineren át vezetik a kötelet.
Aki mászik, ügyeljen arra; hogy a negyedik állás vagy fogás után csak akkor nyúljon, ha már három biztos támasza van.
Barlangokban túlnyomórészt a sziklamászóknál „kéménymászás"-nak nevezett mászómódra lesz szükségünk. Ez abból áll, hogy a „kémény''-ben, ahogy a sziklahasadékokat nevezik, a fal egyik oldalának hátunkat, a másiknak pedig lábunkat támasztjuk és a fel- vagy lemászásnál a mögöttünk levő falnak szorított tenyerünket használjuk. Ez eléggé fárasztó, de még igen sima sziklánál is eredményes módszer lehet. Ha a falak nem annyira simák; akkor a könnyebb terpeszmászással próbálkozhatunk.
A föld feletti sziklamászásnál a föld alatti azért nehezebb, mert világítanunk is kell, a lámpa pedig igen hátráltatja mozgásunkat, kapaszkodásunkat, Ezért jó, ha karbidlámpát is viszünk, amikor gyakorlás céljából sziklát mászunk.
Ajánlatos a különböző ereszkedési módokat jól begyakorolni. Ilyenek a lábfék, a dülferzitz és a karabinerfék. Két kötélgyűrű és egy különleges csomózási mód segítségével, a „pruszikcsomó"-val lehetőségünk van arra, hogy egy szál kötélen nagyobb magasságba is felmászhassunk. Könyvből ezt sem lehet megtanulni, de a terepen hamar elsajátíthatjuk. Tanuljuk meg azt is gyakorlott hegymászóktól, hogyan kell a mászókötelet túránk befejeztével úgy összetekerni és végeit úgy rögzíteni, hogy szállítás közben, vagy a legközelebbi szétbontásnál ne legyen belőle „kötélsaláta"!.
Komoly mászótudást igénylő barlangba csak akkor menjünk, ha a sziklamászás, kötélkezelés minden csínját-bínját már alaposan elsajátítottuk.
Először nyilván a kevésbé veszélyes vízszintes barlangoknál fogjuk kezdeni. Ne gondoljuk azonban, hogy a vízszintes barlangok teljesen veszélytelenek. Sokan a barlangkutatás legnagyobb veszélyét az eltévedés lehetőségében látják és ezért úgy gondolják, hogy ellene a bonyolult, labirintusszerű barlangokban valami Ariadne fonala-félével védekezhetünk. Kétségtelen, hogy voltak már halálos kimenetelű eltévedések is barlangokban, de ez a szomorú sors alkalmi kirándulókat ért. Gyakorlott kutató Ariadne fonala nélkül sem téved el, mert általa nem ismert, bonyolult barlang első bejárása alkalmával okvetlenül térképvázlatot készít. De kevéssé bonyolult barlang első bejárásánál is tartsunk szem előtt egy igen bevált útmutatást: 'minél gyakrabban nézzünk visszafelé, világítsuk meg a mögöttünk levő barlangszakaszt is, mert akkor sokkal könnyebben fogunk a visszafelé vezető útra ráismerni. Különösen elágazásoknál nézzük meg mindig ellenkező irányú világításnál is a terepet. Karbidlámpánk kampójával, vagy krétával kifelé mutató nyilat rajzoljunk az elágazásokhoz: Itt-ott elszórt papírszeletkének is nagyon meg fogunk örülni, ha visszajövet kétségeink támadnának utunk helyessége felől.
Vázlat készítésénél sohase bízzunk irányérzékünkben, mert néhány kanyar után még a legjobb tájékozódóképességgel megáldott kutató sem képes egy általa először bejárt barlangban az északi irányt megmutatni. Tehát csak iránytűvel készítsünk vázlatot: A távolságokat lépésben adhatjuk meg. Az így készített sokszögvonal sarokpontjait néhány egymásra rakott kővel, kis koromfolttal jelölhetjük meg.
Kevésbé védekezhetünk az olyan veszély ellen, amivel még egészen ártatlannak tűnő, könnyen járható barlangban is találkozhatunk. Előfordulhat ugyanis, hogy mennyezetomlás folytán lezuhant sziklatömbök közötti . hézagokban kell közlekednünk. Ilyenkor lehetséges, hogy az évezredek vagy évszázadok óta labilis egyensúlyi helyzetben megállt nagyobb szikla testünk súlya alatt megbillen. Ezért mindig a legnagyobb óvatossággal járjunk az ilyen egymásra borult, összeékelődött sziklatömbök között, nézzük meg, mire támaszkodnak, mielőtt rálépünk, vagy alattuk átkúszunk.
Nemcsak kellemetlen, de veszélyessé válható akadályt jelentenek azok a rendkívül szűk barlangszakaszok, amelyekben csak hasonkúszva lehet előrehatolni. Ezek néha annyira összeszűkülnek, hogy vállunkkal csak oly módon férünk keresztül, ha két karunkat előrenyújtjuk, Visszamenet ruhánk annyira összegyűrődhet, hogy teljesen lehetetlenné teszi mozgásunkat. Ezért szükséges az egybeszabott, zsebek nélküli barlangruha.
Veszélyes helyzet adódhat abból, ha ilyen szűk szakaszban, amelyben éppen hogy elférünk, a karbidlámpát magunk előtt tolva; olyan közel kerül lángja arcunkhoz, hogy egy nagyobb szusszantásnál elfújjuk. Újból nem tudjuk meggyújtani, mert nem tudunk kezünkkel gyufáért nyúlni. A mérges acetiléngáz közben égés nélkül távozik a lámpából, ami akkor válhat veszélyessé, ha a járat vakon, légcsere nélkül végződik. Ezek a vakon végződő járatok egyébként is komoly légzési nehézségeket okozhatnak, mert magunk meg az égő lámpa hamar felemésztjük a csekély levegőkészletet.
Gondoljunk mindig ezekre a lehetőségekre; ha az a kérdés felmerül, hogy fejjel vagy lábbal menjünk-e előre egy ilyen szűkületben?
Lefelé lejtő csőszerű járatokban mindenesetre jobb lábbal előre haladni. Ha nagyon sima és meredek a járat, akkor egyik lábunkat egy kötél végére csomózott hurokba tegyük. Visszajövet a társaink által feszesen tartott és minden lépésnél feljebb húzott kötél nagy segítségünkre lehet.
A szűk járatok, sajnos, általában nem nyílegyenesek, hanem többnyire - bosszúságunkra - derékszögben vagy még élesebben megtörnek, hogy közvetlenül -azután egy másik irányban újra elkanyarodjanak. Ilyenkor persze nagyon lényeges, hogy hátunkon, hasunkon, jobb- vagy baloldalt fekve kezdtük-e meg a kúszást ? A leggondosabban kell ilyenkor a helyzetet előre átgondolnunk és inkább forduljunk vissza és próbálkozzunk egy másik kezdeti testhelyzettel újra, minthogy a szűkületben kétségbeesett kísérletet tegyünk testhelyzetünk megváltoztatására. Hidegvérünket azonban akkor se veszítsük el, ha mégis menthetetlennek látszó módon beszorultunk, mert ilyenkor teljesen magunkra vagyunk utalva, társaink nem sokat segíthetnek. Ilyen helyzetben sohase kezdjünk nagy .erőkifejtésbe, inkább pihenjünk kissé és nyugodtan, milliméterenként próbáljunk csapdánkból kiszabadulni.
Maga a vékony testalkat még nem elegendő a szűk kúszójáratok leküzdésére, hanem rendkívüli hajlékonyság, rugalmasság is elegendhetetlen követelmény.
Lényegesen nagyobb fizikai igénybevételt, gyakorlottságot és főleg több kutató önfeláldozó munkáját, tökéletes összehangoltságát követeli a legveszélyesebb barlangok, a- zsombolyok bemászása. Itt a nagyobb létszámot már magának a tetemes felszerelésnek a szállítása is megkívánja.
Zsombolyok bemászásához egyes esetekben kötélhágcsók helyett csörlőszerkezeteket is használnak, ami kíméli ugyan a kutató erejét, de számos veszélyt is rejteget, sőt már halálos katasztrófákhoz is vezetett. A kötélhágcsók használata, bár fárasztóbb; de sokkal megbízhatóbb és biztonságosabb. Az olasz kutatók sok száz méter mélységű zsombolyaikat mindig kötélhágcsók segítségével tárták fel. Természetesen mindenkor elengedhetetlen követelmény a kötélbiztosítás is.
A kötélhágcsókat a. felszínen sohase egyik fokuknál erősítsük meg, hanem mindig a tartókötelek végébe font gyűrűket kössük meg. A hágcsót lehetőleg a zsomboly azon oldalán eresszük le, amely áthajló. Itt könnyebb a mászás, mint azon az oldalon, ahol a sziklához súrlódunk és esetleg köveket is megindíthatunk.
A kötélhágcsón való mászást is gyakorolni kell. Már a mászás kezdetén, amikor a hágcsó első fokai még szorosan a sziklához simulnak, nehézséget okoz a fokoknak ujjainkkal való megragadása. Ezért a első lépésnél jól lépjünk be a hágcsóba, annyira; hogy bakancsunk orrával a hágcsót a sziklától kissé távoltartsuk: Ezzel elérhetjük azt, hogy a felső fokok, amikbe kapaszkodni akarunk, nem tapadnak annyira a sziklához.
A derekunkra kötött biztosítókötelet fennmaradt társaink egyike vállán átvetve és kissé feszesen tartva, lassan utánunk engedi. A fentmaradtak ilyenkor teljes csöndben figyeljék leszálló társuk utasításait, amelyek - különösen nagyobb mélységből - alig hallhatóan érkeznek a felszínre. A lassan, szótagoltan adott utasítás kellő figyelem mellett még száz méter mélységből is hallható.
Ha a lemászással már túljutottunk a kezdeti szakaszon és elértük a hágcsó teljesen szabadon függő részét, akkor már aránylag kényelmesebben mászhatunk. Igaz ugyan, hogy itt is másképpen kell másznunk, mint más létrán. Ha ugyanis szabadon függő kötéllétrán is úgy másznánk, mint egy falétrán, akkor hamarosan azt vennők észre, hogy lábunkkal a hágcsó alsó részét szinte eltoljuk magunk elől, súlypontunk nem a megtámasztás felett van és szinte egész súlyunkkal karjainkon lógunk. Ennek elkerülésére nem a hágcsó egyik oldalán, hanem a hágcsót közrefogva, hol az egyik; hol a másik oldalába kapaszkodjunk. Ebből adódik, hogy nem a lábfejünkkel, hanem inkább sarkunkkal fogunk a fokokra lépni. Kezünkkel lehetőleg ne magába a fokba, hanem a tartókötélbe, közvetlenül a fok felett kapaszkodjunk. Ezzel csökkentjük a fok esetleges kitörésével járó veszélyt.
Felmászásnál sohase siessünk, hanem egyenletesen, szinte gépiesen kapaszkodjunk egyik fokról a másikra. A sietés, kapkodás hamar fáraszt és szükségessé teszi a gyakori megállást, pihenést a hágcsón. Az ilyen megállás pedig egyáltalán nem pihentet, mert súlyunk nagyrésze karjainkon lóg. Azért is jó az egyenletes, lassú, de folyamatos kapaszkodás, mert így a biztosítókötelet bevonó társainknak, akik hasonló ütemben végzik a kötél bevonását, alkalmuk van minden lépésnél kissé segíteniök. Ha viszont rendszertelenül és nem a kötél bevonása ütemében emelkedünk, akkor gyakran éppen akkor húzzák be a biztosítókötelet, amikor nem emelkedünk.
Ha emelkedés közben kapjuk a húzást, ez nagy könnyebbséget jelent. Ennek a segíteni akarásnak azonban nem szabad odáig fajulnia, hogy társaink minden erejük megfeszítésével; még bordáink összeroppantása árán is ki akarjanak bennünket húzni !
Többnyire nem ismerjük előre a zsomboly teljes mélységét, nem tudjuk, mennyi hágcsóra lesz szükségünk. Nem ajánlatos egyszerre az egész, rendelkezésünkre álló hágcsómennyiséget leereszteni, mert a kiugró sziklafokokon; párkányokon fennakadhat és szétbogozhatatlan gomolyaggá válhat. Ez megnehezíti, sőt megakadályozhatja a kutatás folytatását. Ezért első ízben csak annyi hágcsót eresszünk le, amennyi elegendő, hogy az első kutató valamilyen biztosabb helyen leállhasson és csak azután, utasításának megfelelően küldjük le neki a többi hágcsót kötélen, összetekert állapotban.
Ha kevés a hágcsónk, akkor kötélen lejjebb kell azt a hágcsót ereszteni, amin már egyszer lemásztunk. Persze, a kutatónak ilyenkor biztos helyet kell találnia, ahol a hágcsó leeresztésével járó kőzápor ellen védve van. Ha a zsomboly nem egészen függőleges, hanem közben vízszintes szakaszok is vannak és ezek után következnek az újabb ereszkedések; akkor a kutatók egyrészének ott kell maradniok, ahonnan a hágcsót újra felhúzhatják. Az ausztriai Ötscherloch bejárása alkalmával az egyik kutató alig félméteres párkányon, a zsomboly felemagasságában várt három napig, míg társai, akik lejjebb ereszkedtek, telefonon utasítást adtak, hogy a magukkal vitt kötélhágcsót újra felhúzhatja.
A telefonösszeköttetés mély zsombolyoknál nélkülözhetetlen, bár ereszkedés közben könnyen összecsavarodhat a vezeték a biztosítókötéllel vagy a hágcsóval. A drótköteles, fafokos hazai hágcsótípusunk arra is alkalmas, hogy a két drótkötelet telefonvezetéknek használjuk és ezzel az előbb említett hátrányt el tudjuk kerülni.
A barlangkutatás legnehezebb, de egyben legérdekesebb feladatai közé tartozik, ha mély zsomboly alján való megérkezés után még föld alatti patakot vagy folyót kell követnünk. Ha a körülmények megengedik, akkor lehetőleg alulról fölfelé, a vízfolyás ellenében kell a patakot követni. Így nem okozhatnak kellemetlen meglepetéseket a vízesések és a kutatók útját sokszor reménytelenül elzáró szifonok is könnyebben győzhetők le. A vízszintet duzzasztó akadályokat eltávolíthatjuk vagy mélyíthetjük a patakmedret és ezzel többnyire lesüllyeszthetjük a vízszintet annyira, hogy a szifon alatti átjutás könnyebbé válik.
A szifonokkal kapcsolatban meg kell említeni, hogy gyakran találhatunk olyan járatokat, amelyek a szifont egy magasabb szinten megkerülik. ilyen meg kerülési lehetőség van pl. a Baradla-barlang 1. sz. szifonjánál, vagy a Béke-barlang „Kötélhágcsós'' szifonjánál.
Ha azonban végképpen nincsen lehetőségünk, hogy a szifonnál a vízszintet valahogyan lesüllyesszük vagy kerülőjáratot találjunk, akkor csak a búvárúszás segít. Ez régebben, amikor még semmiféle segédeszköz nem volt, eléggé kockázatos és kellemetlen vállakozás volt, mert a barlangi vizek hőfoka hazánkban nemigen emelkedik a 10 C° fölé. Ha ilyen hideg vízben hosszan kell járnunk, akkor azt ne csupasz testtel tegyük, hanem vegyünk fel több réteg védőruhát, mert ezek között a víz a test melegétől felmelegszik és nem cserélődik gyorsan. Ha a vízből kijöttünk, természetesen nem szabad leülnünk pihenni, hanem - bármennyire is elfáradtunk - folytatni kell a mozgást, ha nem tudnánk száraz ruhába öltözni.
Szifonban többnyire nem látunk a víz alatt, még ha vízmentes villanylámpát is viszünk, mert a barlangi patak alját rendszerint finom iszapréteg borítja, amit búvárkodásunk közben feltétlenül felkavarunk. A búvárúszás barlangban többnyire ugyanis nem is valódi úszás, hanem a patak fenekén vagy a sziklamennyezeten való kúszássá szokott fajulni, amivel elkerülhetetlenül együtt jár a víz zavarosodása. Csak igen mély szifonoknál, mint pl. a Veszprémtapolcai-Tavasbarlangnál, vagy a Grotte Trebiciano 5-10 méter mélységeinél lehet szabad úszással próbálkozni.
Ilyen mélységben ma már nélkülözhetetlen segédeszköz a „békaemberek" felszegelése, a gumiuszony, a vízmentes búvárszemüveg és a sűrített levegővel, vagy oxigénnel működő légzőkészülék. Ennek a felszerelésnek az alkalmazásánál is elkerülhetetlen, hogy a vizet némileg felzavarjuk és a látási viszonyokat rontsuk. Ez a tájékozódást nehezíti, sőt lehetetlenné teheti, ezért ilyen esetben nagyon is indokolt az „Ariadne fonala'" módszere. Búvárfelszereléssel való kutatás esetében mindig legyen készenlétben tartalékfelszerelés. Ennek hiánya könnyen végzetes lehet.
Vízvezető barlangok kutatása előtt tájékozódjunk a meteorológiai viszonyok felől, mert a legtöbb föld alatti vízfolyás néhány óra alatt megérzi a hirtelenül hullott nagyobb csapadékot és könnyen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk; amit többek között a svájci Hölloch kutatóinak tíznapos önkéntelen föld alatti fogsága bizonyít. Újabban nagyobb expedíciók alkalmával rendszeres rádióösszeköttetést tartanak fenn a kutatók a felszíni meteorológiai szolgálattal.
Ha a barlangban valamilyen magasabb, megmászhatatlan nyílást akarunk megvizsgálni, ahova még a legkorszerűbb mászótechnikai fogásokkal sem tudunk feljutni, akkor jó szolgálatokat tehet az a teleszkópszerűen egymásba dugható alumínium csövekből összeállított mászóárboc, amit a lengyel kutatók használnak. Az árbocot acélhuzalokkal feszítik ki, az árboc tetejére pedig csiga segítségével kötélhágcsót vonnak fel, amin felmásznak. A francia kutatók ilyen célból kétméteres, egymáshoz erősíthető merev alumínium létrákkal kísérleteztek.
Különleges, tudományos célú kutatásokhoz itt nem kívánunk útmutatást adni, ezeket a vizsgálatokat már a speciális képzettségű szakemberre kell bíznunk. Néha mégis abba a helyzetbe kerülünk, hogy a szpeleológiával kapcsolatos valamelyik tudományágnak segíthetünk, ezért néhány tanácsot adunk.
Ha egy barlangban csüngő denevér szárnyán fényes fémdarabot látunk, akkor „gyűrűzött" példányt találtunk. Jegyezzük fel a gyűrűn levő számot és egyéb jelzést és közöljük a Nemzeti Múzeummal. A denevért azonban feltétlenül engedjük szabadon.
A barlangokban való ősrégészeti vagy őslénytani ásatás feltételeit törvény szabályozza. Ilyennel csak szakember foglalkozhat. Ha azonban feltáró kutatással kapcsolatban mégis egyszer valamilyen csont, vagy régészeti lehet kerül kezünkbe; akkor ne mossuk azt meg, hanem becsomagolva, megfelelő feliratokkal juttassuk el valamelyik szakintézményhez: Ha őskori tűzhelyről származó faszéndarabkát találunk, csöpögessük körül gyertyával és így juttassuk el illetékes kezekbe.
A tudomány számára rendkívül értékes barlanglakó állatok többnyire annyira kicsinyek, hogy gyakorlatlan szem alig veszi őket észre. Ilyen állatgyűjtést csak akkor végezzünk, ha erre szakemberek felkérnek.