Ha a barlangkutató felszereléséről beszélünk, akkor elsősorban a legfontosabb felszerelési tárggyal, a jó világítási eszközzel kell kezdenünk. E nélkül elképzelhetetlen a kutatás, és kifogástalan működésétől az egész kutatás sikere, sőt életünk is függhet.
De bármilyen természetes a megbízható világítás fontossága az örök sötétség világában, csodálatosképpen mégsem fordítanak mindig kellő gondot erre. Nemcsak kezdő barlangjáróknál fordul elő, hogy lámpájuk a hiányos karbantartás miatt a legkritikusabb pillanatokban csődöt mond és csak a szerencsén múlik, ha valamelyik zsebből előkotorászott gyertyacsonk pislákoló fénye mellett megtalálhatják a napfényre vezető utat.
Bár sokféle lámpatípust készítettek már, a gyakorlat bebizonyította; hogy barlangjárás céljaira még mindig a bányászok rég bevált, szinte elpusztíthatatlan karbidlámpája felel meg. Ezen az egyszerű szerkezeten jóformán semmi tökéletesíteni való nincsen. Természetes azonban, hogy ez a lámpa is csak akkor felelhet meg a követelményeknek, ha gazdája - akár a jó katona puskáját - mindig gondosan rendben tartja.
Éppen azért, mert ennek a bevált lámpatípusnak a gondozására sokan nem fordítanak elég figyelmet és egyik-másik nélkülözhetőnek vélt alkatrésze nélkül is használják, kissé részletesebben kell vele foglalkozunk.
A lámpa elve abból áll, hogy karbidra vizet csöpögtetünk, aminek hatására égő és világító acetiléngáz fejlődik. A lámpa két részből, a karbidtartályból és a víztartályból áll. A két tartályt szorítócsavar illeszti egymáshoz, a légmentes illesztést gumigyűrű biztosítja.
A víztartály beöntőnyílását csavarmenetes fémkupak zárja el, amin kis lyuk van. Ez arra szolgál, hogy a tartályból kicsöpögő víz helyébe levegő hatolhasson. Tehát ügyeljünk jól arra, nehogy a lyukat agyaggal eltömítsük.
A víztartályból kiálló csavarral szabályozzuk a csepegés ütemét. A szabályozócsavar végére forrasztott drótdarabka biztosítja a csepegőnyílást eldugaszolás ellen és egyben a karbidtartály közepére vezeti a vízcseppet.
A karbidtartály közepén átlyuggatott cső biztosítja azt, hogy a belecsöpögő víz egyenletesen és ne csak a tetején érje a karbidot. Ha a víz először a tartály alján levő karbidot éri, akkora mállás fokozatosan alulról fölfelé történik és az egész karbidmennyiség egyenletesen használódik el és ez biztosítja a láng egyenletes égését is. A kereskedelemben kapható bányászlámpáknál többnyire hiányzik ez az igen hasznos kis alkatrész, amit érdemes nekünk házilag pótolnunk.
A karbidtartály belső oldalán van az a nyílás, amelyen keresztül a gáz az égőhöz jut. A nyílás előtt kis kosárka van, ebben mindig legyen kevés tiszta vatta vagy kóc. Ez biztosítja azt, hogy a nyílás a karbidmálladéktól el ne tömődjön és a gázt is tisztítja. A tartály külső oldalán csatlakozik a nyíláshoz az a pipa, amibe az égőt becsavarjuk. Az égőre vésett szám azt jelzi, hogy hány liter gázt fogyaszt óránként.
A lámpa kezelésével kapcsolatban meg kell jegyezni; hagy sohase töltsük meg teljesen karbiddal, mert a karbid a víz hatására erősen duzzad és elzárhatja a gáz és a vízcsepp útját. Kb. 20 dkg mogyorónagyságú karbiddarabkákkal félig töltsük meg a tartályt. Egy kg karbid kb. 300 liter acetiléngázt fejleszt. A szokásos 14 literes égővel egy töltés 4-5 óráig elegendő világítást biztosít.
Lámpánkat mindig közvetlenül a túra után tisztítsuk ki. Ez persze ne úgy történjen, hogy a karbidtartályt valami kőhöz csapkodjuk, hanem fadarabbal kaparjuk ki a málladékot. Ha a lámpa tisztogatást a következő túra elejére halasztjuk, akkor magunknak és türelmetlenül várakozó társainknak sok bosszúságot fogunk okozni. Az égő nyílását ne gombostűvel tisztogassuk, mert az túlságosan tágítja, hanem erre a célra vékony acéldrótot használjunk.
Ha karbidlámpánkat minden túra után gondozzuk, hiányait mindjárt pótoljuk, akkor nem fog bennünket cserbenhagyni és kellemes, erős fényével még a legfélelmetesebb barlangokat is barátságossá teszi.
Vannak esetek, amikor a karbidlámpa használatáról le kell mondanunk, pl., ha mély zsombolyba ereszkedünk, mert akkor mindkét kezünkkel a hágcsóba kapaszkodunk. Némi gyakorlattal ugyan ilyenkor is használhatjuk a lámpát, de ez a biztonság rovására megy. Ilyenkor ajánlatosabb az amúgy is szükséges acélsisakra villanyzseblámpát erősíteni. A francia kutatók karbidégőt szereltek sisakjaikra, a gázfejlesztőtartály oldalukon vagy hátukon van, innen gumicső vezeti a gázt az égőhöz.
Víz alatti világításnál beváltak az úgynevezett botelemlámpák, amelyeket ráhúzott motorkerékpártömlővel, vagy vékony műanyag fóliával vízmentesíthetünk. A lámpa kapcsolóját a gumin keresztül kezelhetjük.
Bármennyire megbízunk lámpánkban, mindig vigyünk magunkkal néhány szál gyertyát is.
A ruházat nem olyan fontos, mint a világítás kérdése, de azért ezt se hanyagoljuk el, mert nagyban hozzájárul biztonságos mozgásunkhoz.
Első barlangtúráinkhoz nyilván ruhatárunk legócskább példányait választjuk ki, de ha már néhányszor szűk szakaszokban visszafelé kúszás közben kabátunk az alatta levő inggel együtt feltorlódott és csupasz hátgerincünket a sziklák végigsimogatták, akkor a következő alkalmakra már egybeszabott munkaruhát igyekszünk felölteni. De itt is tapasztalni fogjuk, hogy a sziklák leborotválják a gombokat és a zsebek előbb-utóbb elhagynak bennünket. Ha barlangjáró szenvedélyünk mellett kitartunk, akkor végül is olyan ruhát készíttetünk, amely nem okoz bosszúságot. Az ilyen „barlangjáróruha" legyen egybeszabott, de ne elől, hanem oldalt gombolódjon a felső része, mint a vívózubbonyok, rejtett gombsorral: Legfeljebb egy kis zseb legyen rajta egészen fent a váll magasságában, amibe a gyufát tesszük. A többi felszerelést külön oldalzsákba tegyük. Teljes vízmentességre ne törekedjünk, mert ez megakadályozza testünk párolgását és néhány óra múlva valóságos gőzfürdőben leszünk. Nagyon hasznos, ha ruhánkat a térd, sípcsont és a könyök táján vatelinnel kibéleljük.
A sapkaviselés terén még nem alakult ki általános forma. ltt még szabadon csaponghat az egyéni ízlés, amiről bel- és külföldi barlangtúráinkon meggyőződhetünk. A micisapkától a női kalaptompig, a pincskalaptól az acélsisakig minden változatot megtalálhatunk egy népesebb barlangtúrán, melynek részvevőit a túra végén rendszerint csak fejdíszükről ismerhetjük meg. Mély barlangokban, zsombolyokban természetesen elkerülhetetlen az acélsisak, vagy a motoros bukósisak.
Lábbelinek legjobban megfelelnek a hegymászók által is használt szöges bakancsok, bár legújabban egyre több tért hódít a vastag profilgumitalppal ellátott bakancs, amely igen jól tapad a sziklán. Nehéz mászásoknál nem kerülhetjük el a sziklamászók által használt puha, kender- vagy filctalpú mászócipő használatát.
Hátizsákunk olyan legyen, hogy kívül lehetőleg ne legyen zsebe, hanem belül minél több rekeszt tartalmazzon. Az osztrák kutatók a Tantalhöhle kutatásához különleges, közel egy méter hosszú, de igen kis átmérőjű zsákot készítettek, amit a szűk kúszófolyosókon maguk mögött vonszoltak. Gyakran használt apróbb tárgyakat kis oldalzsákban helyezzünk el.
Mély barlangok bejárásánál nem mellőzhetjük a kötelet. Ezen a téren is hajmeresztő könnyelműséggel találkozhatunk. Gyakori felfogás, hogy a hegymászásra már alkalmatlan, kimustrált kötél még jó lesz barlangban. Oda új kötelet nem érdemes vinni, mert nagyon piszkolódik!
A barlangi túráknál ugyanazok a követelmények vonatkoznak a kötélre, mint a sziklamászótúráknál. Tehát lehetőleg hosszúszálú kenderből készüljön. Legjobb a manillakender. A kötél átmérőjét nemcsak a szakítási szilárdság szabja meg, hanem az is, hogy szükség esetén bele is tudjunk kapaszkodni, átmérője ne legyen 13 mm alatt. A felső határt a kötél súlya szabja meg, 20 mm-nél nagyobb átmérőt felesleges alkalmazni. A kötél hossza általában 25-30 m legyen, mert csak különleges expedícióknál lesz szükségünk hosszabb kötélre. Tanácsos a kötél két végét vékony spárgával jól lekötni, mert felsodródhat. Csomót ne kössünk bele. A kötél közepét okvetlenül jelöljük meg piros színnel.
A sodrott kötél vizes állapotban kellemetlen hurkot vet és nehezen csomózható. A fonott kötél hajlékonyabb, jobban kezelhető. A legújabb nylonkötelek igen teherbíróak és a kopásnak is jobban ellenállnak, de csúszósak.
Minden barlangtúra után gondosan tisztítsuk és szárítsuk meg kötelünket, mert megpenészedhet. Nehezebb és máig sem tökéletesen megoldott a kötélhágcsó kérdése. A régi, kenderkötéllel tartott fafokokból álló hágcsó, nagy súlya miatt barlangtúrákhoz egyáltalán nem célszerű. E hágcsótípus másik végletét alkották meg a francia kutatók, akik cérnavékonyságú acélhuzalukhoz erősített alumínium fokokból olyan hágcsót készítettek, amelynek súlya 10 méterenként 1 kg ! E hágcsó fokai olyan rövidek, hogy egyszerre csak egy lábbal állhatunk egy fokon. A keskenysége miatt ez a hágcsó igen könnyen összesodródhat, összegubancolódhat.
A magyar kutatók egyik eddig jól bevált, bár nehezebb hágcsótípusánál kettős akácfafokokat alkalmaztak, amelyek között vezetik az acélkábelt. A felsodrott kábel közé elhelyezett szögecs erősen a kábelhez szorítja a fafokokat. Ezzel elkerülhető a más megoldásoknál csomózással, vagy hajlítással kapcsolatos káros nyírófeszültség a kábelben. Fafokok helyett keményalumíniumból készült csövet is alkalmazhatunk. A kábelt a csőfokok végén fúrt lyukon átvezetik, a cső két nyílásába vert keményfaék pedig összeszorítja a kábelt a fokkal. Az éket még szegeccsel kell a csőhöz erősíteni.
Kétségtelen, hogy tökéletes, minden követelménynek megfelelő, könnyű és mégis megbízható hágcsónk még nincsen. Lehet, hogy a jövő hágcsótípusát valamilyen nylonkötél- és műanyagfok-kombinációból fogják megalkotni. Az új hágcsótípustól azt is megkívánjuk, hogy a fokok végei ne álljanak ki a tartókötél vonalából, mert felhúzásnál könnyen beakadhatnak a kiálló sziklákba.
Nagyon hasznos, ha a hágcsókat alumínium dobra tekerjük; így szállításnál elkerülhetjük az összegubancolódást. Ez egyébként a kötéllel is könnyön előfordulhat, ezért a szakszerűen összetekert mászókötelet külön zacskóban szállítsuk a barlangban.
A felszerelés le- és felszállításához legyen mindig 5-6 mm-es zsinegünk.
A teljesség kedvéért megemlítjük még a felvonószerkezeteket is, amiket hágcsók helyett a francia kutatók szívesen alkalmaznak igen mély zsombolyoknál. A kutatókat erőkímélés céljából néhány milliméteres acéldróton eresztik, a mélységbe. A drót alsó végén ülőkeret van, felső végét pedig lábhajtással vagy benzinmotorral működtetett dob tekeri. Ezek a megoldások azonban annyi veszélyt rejtenek magukban, hogy a Pierre St. Martin-zsombolyban történt halálos baleset óta egyre ritkábban használják ezeket Vízvezető barlangok bejárásához nélkülözhetetlen a megfelelő vízi felszerelés. A Karszt múlt századbeli kutatói, sőt Vass Imre is a barlangban. állították össze a nehéz facsónakokat, hogy azokon a föld alatti vízfolyásokat kövessék. Martel a század végén már favázra alkalmazott vászonhuzatból készített aránylag könnyű csónakot, amin a Poik patakot bejárta.
Ma már kizárólag az igen könnyű, jól szállítható egy-, vagy kétszemélyes felfújható gumitutajt használják barlangban. Szükség esetén, persze, megteszi egy autótömlő is, amihez gumilapból feneket vulkanizáltatunk.
Vannak olyan teljes gumiöltönyök is, amelyekhez mentőövek tartoznak. Ezek felfújva a víz felett tartják a kutatót. Hátrányuk; hogy a vízből kijövet át kell öltözni, mert hosszabb ideig nem lehet bennük gyalogolni vagy mászni.
Föld alatti vízitúrákhoz hozzátartozik a combtőig érő gumicsizma, gumizsák és elsősorban egy tökéletesen záródó doboz a gyufa számára. Legjobb, ha ezt a dobozt sapkánkba rejtjük.
A gumitutaj orrára célszerű kosárkát vagy dobozt erősíteni, amibe a karbidlámpát beállíthatjuk; mert evezés közben nem tarthatjuk kezünkben. A nagy karsztfolyók kutatói - abban az esetben, ha folyásirányban haladtak - deszkalapra erősített égő gyertyát úsztattak maguk előtt, hogy a vízesésekre figyelmeztessen.
A gumitutaj esetleges sérüléseinek helyszíni javításához szükséges felszerelést is vigyünk magunkkal és ne feledkezzünk meg a tutaj szállításához szükséges zsákról sem.
Szifonok kutatásához egészen különleges felszerelésre van szükségünk, amit a nagy költség miatt csak nagyobb kutatócsoportok vagy egyesületek szerezhetnek be. Ilyenek a meleg tengerek állatvilágának tanulmányozásánál használt, de újabban barlangokban is jó eredménnyel alkalmazott légzőkészülékek. Ezek két típusa ajánlható. Az egyiknél a kilégzett levegő a készülékbe visszakerül és onnan a széndioxidtól megtisztítva és oxigénnel felfrissítve újra a szájba jut. E készüléknél aránylag kis acélpalackban a 150 légkör nyomásra sűrített oxigén kb. 40 perces víz alatti tartózkodást biztosít. A másik típusnál nagyobb acélpalackban sűrített levegő van, amit nyomáscsökkentő közbeiktatásával belélegeznek. Az elhasznált levegő szelepen át a vízbe távozik. A szabadban, tengerben általában ezt a típust kedvelik, de a többnyire szűk barlangi szifonokban az oxigénes készülék jobban használható. E készülékek használata nagy gyakorlatot igényel.
A készülékekhez tartozik a vízmentes búvárszemüveg is, amely rövidebb szifon átúszásánál a légzőkészülék nélkül is jó szolgálatot tesz. Az archoz szorosan hozzásimuló gumikeretbe ágyazott üveg- vagy plexilap megvédi szemünket és tökéletesen tiszta, éles látást biztosít.
Az eddig felsorolt felszerelés mind a barlangok feltáró kutatásához szükséges. A feltárást követően a legkülönbözőbb célból vizsgáljuk még a barlangokat, amihez még további különleges felszerelés is kell. Ennek részletes ismertetése azonban túlhaladja zsebkönyvünk kereteit.
Csak néhány olyan felszerelési tárgyat szeretnénk még említeni, amit a feltáró kutatónak is ajánlatos magával vinnie.
Egyszerű térképvázlatok készítéséhez szükséges a jól ismert bányász- vagy geológuskompasz, amelyen lejtmérő is van. Hosszak méréséhez 15 m-es vászonszalag és 2 m-es összecsukható mérce kell. A rajzlapot kb. 30 x 40 cm-es alumínium lapra erősítjük két gumiszalaggal.
Mindig jó egy nagyítólencse kéznél. Erős kis papírzacskók a barlangi üledékek gyűjtéséhez, csomagolásához kellenek. A barlang hőmérsékletét parittyahőmérővel mérjük, amit a végére erősített zsinórral mérés előtt jól megpörgettünk. Jegyzőkönyv és ceruza természetes kiegészítője felszerelésünknek,