A BARLANG ÉS AZ EMBER

A barlangokba port hord be a szél, esetleg víz szállít be idegen törmelékanyagot, vagy állati és emberi tetemek, növényi maradványok bomlanak a mennyezetről leszakadt mészkődarabok között. Maga a mészkő is szennyezett, s miközben a szénsavas víz oldja a barlangfalak és a kifagyott, vagy lemállott kőzettörmelék felszínét, anyagszerű oldási maradványt hagy hátra. A sokféle fizikai; kémiai és biológiai hatóerő együttesen termeli ki a barlangok alját borító üledékrétegeket, amelyek néha tetemes vastagságúak is lehetnek. A széles nyílású, rövid üregekben legfelül 0,5-1 m vastag jelenkori humuszos talaj van, s alatta néha több méter vastagságot is elérő jégkori rétegek feküsznek. Ezek a jégkori barlangi löszök és fosszilis talajok, amelyek többnyire erősen kövesek, különleges védettségük miatt jól megőrzik a jégkor élővilágának maradványait. Néha valóságos csontbreccsiát képeznek közöttük az átmeszesedett állati csontok, fogak, agancsok.

Évszázadok óta megfigyelték az emberek az ősi barlangi csontmaradványokat, de mivel az élet és a Föld fejlődésének útját még nem ismerték, az állatcsontok eredetét is félremagyarázták. Úgy gondolták, hogy azok mesebeli sárkányok megkövesedett maradványai. Csak a XVIII. századtól kezdve ismerték fel, hogy a rejtélyes „sárkány-csontok" a maiakhoz hasonló, valójában kipusztult emlősállatok csontjai. Egy-egy merészebb angol, vagy belga tudós ásatásokat is végzett utánuk barlangokban. Nagy volt ezeknek a korai kutatóknak meglepetése, amikor a kövesedett csontokkal együtt különös tűzkő- és szarukő-darabokát is felszínre hozott csákányuk. Hasonló kovakészítményekből ekkor még nem sorakozott olyan bő lelet az európai múzeumok vitrinjeiben, mint egy fél évszázaddal később. Ez időben még nem dőlt el véglegesen az az évszázados vita, hogy a kovák „keraunias"-ok, azaz mennykövek-e, vagy ősi emberi eszközök, fajunknak abból az időszakából, amikor őseink még nem ismerték a fémeket.

A XIX. század elején csak néhány magárahagyott szakembernek volt tudomása arról, hogy barlangi kitöltésekből kezdetleges kőeszközöket és „özönvíz előtti" állatok csontjait lehet kiásni. Bár kétségtelenné vált, hogy az eszközök és a csontok egyazon bolygatatlan rétegből kerültek elő, mégis, hosszú idő telt el, amíg egy francia tudós végérvényesen bebizonyította a szakvilág előtt, hogy valóban éltek „özönvíz előtti" emberek; akik durván kiütögetett kőszerszámokat késztettek és kortársaik voltak olyan állatoknak, amilyenek ma már sehol sem élnek a földkerekségen. Ismét évtizedek kellettek azonban ahhoz, hogy az „özönvíz" mondát a jégkorszak tudományos fogalma váltsa fel. Azt a tényt pedig csak újabb hosszú idő és ádáz viták után fogadták el a szakemberek, hogy egyes nagyon ritka és becses barlangi csontmaradványok, amelyek még meglehetősen sok majomszerű vonást őriznek, fajuk őstörténetének egy korábbi szakaszából való, kezdetlegesebb emberfajta csontjai.

Az ősembertudomány a múlt század végére jutott túl ezeken a csatározásokon. Az 1880-90-es években már valamennyi szakember egyetértett abban, hogy az ember kezdetleges elődei durván kiütögetett kőeszközöket készítettek kovaféleségekből a jégkorszak folyamán. Ezekkel vadásztak olyan állatokra, amelyek részben kipusztultak, mint pl. a mammut, vagy a barlangi medve, részben más éghajlatú vidékekre költöztek, mint a tarándszarvas, vagy a sarki róka. A szerencsés francia és spanyol kutatók még a századforduló előtt felfedezték azokat a remekszép, színes barlangi freskókat, amelyeket a jégkori ősember festett a sötét üregek falaira, mennyezetére.

E felfedezések nyomán valóságos kutatási láz vett erőt az európai szakembereken és amatőr-régészeken. Könyvtárakra való tudományos cikk és könyv számol be az egyre gyarapodó leletanyagról, amelyet a francia tudósok már korok és régészeti kultúrák szerint osztályoztak. Az ember őstörténetének e sok kincsét elsősorban a barlangi kitöltések őrizték meg számunkra.

Magyarországon - az akkori geológusok véleménye szerint - a Kárpátok és középhegységeink barlangjaiban nem élhetett az ősember. E borúlátó, de kevéssé megalapozott vélemény ellenére is akadt vállalkozó, aki már a múlt század hetvenes éveinek elején belevágta csákányát néhány kárpáti barlang talajába, s nem is eredménytelenül. Eszközöket, használati tárgyakat, kövesedett állati csontokat hoztak felszínre, azonban a hitetlenkedő kortársak ezeket jelenkoriaknak: az újabb kőkorból származó emlékeknek tekintették. Csak jóval később, a mi századunk első évtizede után tűnt ki, hogy ezek az első ásatások: Róth Samu szepességi barlangfeltárásai, a jégkori ősember emlékeit hozták felszínre.

Közben Nyári Jenő a Baradlából ásta ki az újabbkőkori és kora-vaskori ember értékes eszközeit, ékszereit, sőt még az általa termelt gabonaneműek elszenesedett magvait is. Igazában azonban csak 1907-ben kezdődött meg Magyarországon a tervszerű régészeti barlangkutatás, amikor Kadic Ottokár az első eredményes szeletai ásatását végezte.

Ezt az ásatást is heves vita előzte meg: Miskolcon, házépítés közben három különleges nagy és szép kőeszközt találtak, amelyek Herman Ottó kezébe kerültek. A nagy képességű és végtelen energiájú polihisztor e tárgyakat őskőkori eszközöknek határozta meg és igazát harcosan védelmezte. Meggyőződése szerint azonban ezeken az eszközökön kívül a Bükk barlangjaiban még számtalan, érdekesnél-érdekesebb ősember-eszköz rejtőzött és várta napvilágra kerülését. Ebben a meggyőződésben azonban nem osztoztak Herman Ottóval a magyar földtan akkori képviselői. A vitát csak egymódon lehetett eldönteni: kísérlettel, tehát a bükki barlangi kitöltések feltárásával.

Herman Ottó kiküzdötte az akkori Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy adjon pénzt a Földtani Intézetnek e kutatásokra, s ásatóként Kadic Ottokárt ajánlotta.

Így került tehát sor először a Büdöspest, majd ennek eredménytelen próbaásatása után a Szeleta-barlang feltárására. Közvetlenül ezután sorrakerültek más bükki, gerecsei, pilisi barlangok is. 1906-tól 1914-ig kutatóink szinte valamennyi nagyobb üregünket feltárták és a magyar ősemberkutatást felemelték arra a szintre, amelyen ez időben a legfejlettebb európai államok állottak. A két világháború között a kissé megtorpant barlangásatások az utóbbi 15 évben új lendületet kaptak és sok új adattal gyarapították ismereteinket a jégkori ősember életét illetően.

Tekintsük át a magyarországi barlangok ősember leleteit: több, mint százezer évvel ezelőtt, a jégkor két utolsó "eljegesedése között (a riss-würmi interglaeiálisban), kedvező időjárás uralkodott. Ekkor élt Európában a neandervölgyi emberfajta. Kezdetleges megjelenésük ellenére is már viszonylag fejlett, szervezett csoportokban éltek. Halottaikat ceremoniálisan temették el, s kezdetleges vallási elképzeléseiknek számos más nyomát is meg lehet találni településeiken. Barlangi medvére, mammutra és más jégkori nagyemlősre vadásztak. Fegyverük a kőheggyel ellátott bunkó és szúrólándzsa volt. A neandervölgyiek még megérték az utolsó jégkor kezdetét és alkalmazkodtak a hidegebb időjáráshoz: bőrruhákat készítettek maguknak, fűtötték a barlangjaikat. Felszereléseik elkészítéséhez a megfelelő szerszámokat kovakő-féleségekből állították elő azzal az eljárással, amelyről az egész kör egyik elnevezését kapta: pattintással. Ez abban állt, hogy a kialakítandó kovadarabot egy másik kővel, vagy csonttal addig ütögették, pattintgatták, amíg a kívánt eszközformát elérték. Így készítették szép, háromszögű lándzsáikat és változatos alakú bőrkaparóikat, késeiket. Eszközeik kidolgozása annyira jellegzetes, hogy a régészek az eszközök alakja után is biztosan felismerik a neandervölgyiek telephelyeit.

A Bükkben a Hór-völgyben nyíló Subalyuk-barlangban találták a neandervölgyi ember egyik leggazdagabb magyarországi eszközleletét, amelyet moustiéri eszköznek neveznek. A Subalyukat az eljegesedés közti enyhe időszakban szállták meg a neandervölgyiek, de valószínűleg csak a téli hónapokban laktak benne, nyáron inkább valahol a hegység peremén egy patak, vagy folyó partján tanyázhattak. Átmeneti tanyaként azonban nagyon hosszú ideig használhatták a Subalyukat.

Már elmúlt az enyhe jégközti időszak, s beköszöntött az utolsó eljegesedés száraz, kemény klímájú korszaka, de a neandervölgyiek még mindig felkeresik a Subalyukat. Az éghajlatváltozás megváltoztatta az állatvilágot és a növényzetet. Hidegtűrő fajok váltották fel a korábbi melegkedvelőket. Csak az ember maradt helyén, alkalmazkodva az időjáráshoz, azonban nem fizikai változások árán, hanem úgy, hogy jobb ruhát készített magának, megváltoztatta étrendjét, vadászati módját és zsákmányállatait. Mindez természetesen tükröződik a szerszámleleteken is. A Subalyuk-barlang felső rétegeiben, ahol hűvösebb időre valló növény- és állatmaradványokat találtak; másféle kőeszközök is vannak, mint az alsó rétegekben: a bór- és famegmunkáló kaparók nyomulnak előtérbe, s a háromszögletű lándzsahegyek, vagy, bunkóélek eltűnnek, jelezve, hogy valamilyen- talán fából készült - újfajta vadászfegyver jött divatba. Ebben a belső rétegben megtalálták a neandervölgyi ember csontmaradványait is: egy gyerek koponyáját és egy felnőtt nő álkapcsát és több más csontját.

A Cserépváralja közelében nyíló Kecskésgalyai-barlangban, az Ómassa feletti Sólyomkúti-sziklaüregben (Vidróczki-barlang) ugyancsak a moustiéri-kultúra leletanyaga került elő: Ez utóbbi lelőhelyen mindössze három-négy eszköz volt, azonban nagyon fontos példányok, mivel egy jellegzetes lengyelországi kovafajtából készültek, s azt bizonyítják, hogy a neandervölgyi emberfajta rövid idő alatt viszonylag nagy távolságra is elvándorolt.

A Dunántúlon a Kiskevélyi-barlangban, a Tatabánya melletti Szelim-barlangban, a Csákvár környéki Báraczháza-barlangban is megtalálták a moustiérikultúra eszközeit. Ezek az üregek szintén csak átmeneti vadásztanyák voltak: a bőséges leleteket nyújtó nyári tábort Tatán ásták ki a gimnázium alatti mésztufabányából.

A moustiéri-kultúra Magyarországon az utolsó eljegesedést megszakító, hűvös-nedves időszakban (interstadiálisban) érdekes és jellegzetes kultúrává alakult át, amelynek első és leggazdagabb lelőhelye a Szeleta-barlang. Nevét is innen nyerte a kultúra; Európa-szerte szeleta-kultúrának nevezik és Magyarországon kívül Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában és valószínűleg Németországban is vannak lelőhelyei. A- legjellegzetesebb ilyen eszközök mindkét lapjuk teljes felületén megmunkált levél alakú kaparók és lándzsahegyek. Készítőik, illetve használóik fő vadászzsákmánya a barlangi medve volt. A Bükkben a Szeletán kívül a Balla-, Lökvölgyi-, Diósgyőr-Tapolcai-barlangokban találták meg leleteit. A Dunántúl leggazdagabb lelőhelye a Bajót melletti Jankovich-barlang, de van a Kiskevély-barlangban, a Szelim-barlangban és a Pilisszántói II. kőfülkében is, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A szeleta-kultúrával egyidős Magyarországon a mai ember jégkori őseinek (Homo sapiens fossilis) legkorábbi kultúrája, az aurignaci-kultúra. Ennek hordozói délkeleti irányból jöttek Európába a Balkánon keresztül és két nagyon fontos új találmányt hoztak magukkal: a pengét és a csonteszközt. Bár mindkettőnek csírái megvoltak a moustiéri- és a szeletakultúrában, mégis csak az aurignaci-kultúrában terjednek el szélesebb körben. A penge olyan kovapattinték, amelynek két pereme éles és párhuzamos, alakja hosszúkás, késpengeszerű. Ebből az alapformából azután nagyon változatos, sokféle eszközt készített az ősember. A csonteszközöket agancsból, mammutagyarból, vagy nagy emlősök csövescsontjaiból készítették úgy, hogy először kőpengével megfaragták a csontot, majd durva kövön finomra csiszolták felszínét. Rendszerint fegyvereiket készítették csontból: a hajítólándzsák és később a nyílvesszők csúcsait. Ez a késői jégkori ősember készítette a spanyol és francia barlangok festményeit és azokat a gyönyörűen díszített tárgyakat, apró szobrokat is, amelyek méltóan állhatnak egy sorban a művészettörténet legkiválóbb alkotásaival. Természetesen ez azt is jelenti, hogy az az ember, aki ilyen művészetet tudott produkálni, más szempontból is fejlett volt: szigorú törzsi-nemzetségi szervezetet teremtett magának, ahol már munkamegosztás is volt. Vallási elképzeléseinek számos anyagi megnyilvánulását ásták ki a kutatók. Társadalmi formáját illetőleg az ősközösségi társadalom keretei között éltek.

Magyarország barlangfalairól, sajnos, hiányoznak a csodálatos ősművészet alkotásai. Csupán egyetlen barlangban, a bükki Hillebrand Jenő-barlang leghátsó termének falán van olyan sziklakarc, amely nem ábrázol alakokat, hanem inkább a barlangi medve kaparászás-nyomait igyekszik utánozni kultikus célból. Ugyancsak kevés leleteink között a díszített csonteszköz, s egyetlen szoborra sem akadtak eddig kutatóink. Eszközleleteink azonban meglehetősen bőségesen akadnak ebből a korból.

Mindenekelőtt talán a bükki Istállóskői-barlangot kell megemlítenünk, amelyben az 1950-es évek elején végzett ásatások alkalmával az aurignaci-kultúra két szintjét sikerült megtalálni. Mintegy 150 szépen csiszolt csonteszköz és 200 kovaeszköz alkotja itt a leletanyagot, amely az európai őskőkorkutatás szempontjából azért olyan fontos, mert a legidősebb felső-paleolit leletet képviseli. A felső réteg kora rádiókarbon kormeghatározás szerint kereken 30 000 esztendő, az alsó rétegé ennél kb. 5-6 ezer évvel idősebb.

A bükki Peskő-barlangban hasonló jellegű leletre akadtak. A Dunántúlon az aurignaci-kultúra együtt jelentkezik az ottani szeleta-kultúrával; úgy tűnik, mintha a két nép összekeveredett volna ezen a területen.

A jégkor végén, kb. 15-20 ezer esztendővel ezelőtt érte el a száraz-hideg időjárás a maximumát. Ebben az időben csak a hegységekben volt erdő, az is nyomorúságos hegyi fenyőfélékből állt. Síkságainkon meglehetősen kietlen sztyepp volt, s csak a nagyobb folyók partját szegélyezte fűz- és fenyőfélékből álló galéria-erdő. Ebben az időben elérték a jelenlegi Magyarország területét azok a népek, akik a mai Szovjetunió délibb síkságain éltek. Ezek nem barlangokban laktak, hanem félig a föld alá vájt kunyhókban. Életmódjuk meglehetősen hasonlított a mai észak-szibériai, vagy sarkköri természeti népekéhez. Legfőbb vadászzsákmányuk a tarándszarvas és a mammut volt. Bennünket a barlangok szempontjából ezek a löszpuszta lakók csak annyiban érdekelnek, hogy egyes csoportjaik, úgy tűnik, felhatoltak a hegységekbe is és ott egy különleges kultúrát fejlesztettek ki, amelyet barlangi-gravetti kultúrának nevezünk. Erre az jellemtő, hogy a kovaeszközök méretei összezsugorodtak. la Átlagban 3-4 cm hosszúak és kovapengécskéik gyufaszál vékonyságúak. A nagyobb eszközök teljesen hiányoznak leletanyagunkból. Lehetséges az is, hogy a barlang-gravetti nem önálló kultúra, hanem a lösztelepek lakóinak átmeneti barlangi vadásztanyáit jelzi.

A barlangi-gravetti mindenütt a legfelső jégkori rétegben található. Ezeknek a rétegeknek színe sárgás, szürkés, vagy téglavörös, a bennük levő mészkőtörmelék a sokszoros kifagyás miatt éles szélű, sarkos. A kísérő állatcsontok szélsőségesen arktikus és magashegységi fajok maradványai, a faszének ugyancsak hidegtűrő fajokra utalnak. A bükki Peskő-, Balla-Petényi-barlangban, a Görömböly-Tapolcai sziklaüregben és több más helyen is megtalálták a barlangi gravetti eszközöket. Valóban gazdag lelőhelyei azonban a dunántúli középhegységek barlangjaiban vannak: a Pilisszántói I. kőfülkében, a Jankovich-barlang és a Kiskevélyi-barlang felső rétegeiben.

(Összefoglalva az eddigieket: Magyarországon eddig mintegy 40 barlangból kerültek elő a jégkori ősember eszközei és egyéb emlékei ezek - ha .sem is szolgáltattak olyan gazdag leletanyagot, mint a nyugat-európai barlangi ásatások - nagyon jelentős, gyakran kulcsfontosságú adatokat nyújtottak az emberiség őstörténetének megismeréséhez.

A barlangok lakottsága azonban nem szűnt meg a jégkorszak végével. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy nincs olyan barlangunk, vagy sziklafülkénk, amelyben ne lehetne őskori cserepeket találni, sőt - jobb esetben - cserepeken kívül szépen csiszolt csonteszközöket, csiszolt kőszerszámokat, bronz- és vastárgyakat is.

A jégkorszak vége után ugyanis az emberiség egy hatalmas lépéssel fejlődött tovább: megtanulta azt, hogy élelmét maga állítsa elő; s ne csak a természetben Készen található táplálékot gyűjtse és vadássza. Ez más szóval azt jelenti, hogy növényt termelt és állatot tenyésztett. Amíg eddig a hús megsütéséhez, vagy a készen talált növényi táplálék elkészítéséhez nem volt szüksége tűzálló anyagból készült edényekre, addig most a gabonamagnak tárolására és megfőzésére hőálló, szilárd edényeket kellett készítenie égetett anyagból. Ismét újabb ugrást jelentett a fejlődésben, amikor az i. e. III. évezredtől kezdve Európa őslakói felfedezték a fémek használatát és megmunkálásának művészetét. Az őskőkorra következő írásnélküli társadalmakat összefoglaló névvel őskoriaknak nevezzük. Az őskor vége Európában az írással kezdődik az i. e. első évezred közepétől.

Barlangjainkban tehát ezeknek az őskori népeknek emlékanyagát rejti a legfelső, feketés, barnás, vagy sötétszürke humuszos réteg. Sajnos, csak a legritkább esetben vagyunk képesek a jelenkori humuszos kitöltéseket kultúrák, illetve korok szerint tagolni. Általában a legfelsőbb 0,5 m-es szintben van összezsúfolva az utolsó 5000 év emlékanyaga, különválaszthatatlanul.

Leggyakrabban az újabb-kőkori ún. bükki-kultúra és a kora-vaskori halltatti-kultúra emberei keresték fel a barlangokat. A többi újabb-kőkori népek és a rézkor, valamint a bronzkor emberei valamilyen oknál fogva csak elvétve keresték fel sziklaüregeinket.

A legfontosabb őskori barlangi leletek közül elsősorban a már említett baradlaiakat kell felhoznunk. A Baradlában a jelek szerint évszázadokon keresztül éltek a bükki és hallstatti emberek. A barlangon belül ágakból, cölöpökből kunyhókat építettek és tűzhelyek, tábortüzek fénye mellett folytatták mindennapi életüket. Benn a barlangban temetkeztek is, amint ezt a Csontház kora-vaskori temetője igazolja. érdekes leletanyagot szolgáltatott ebből a korai időszakból az Istállóskői-barlang, a Büdöspest és a Hillebrand Jenő-barlang is. .

Az őskor után, a római korban is felkeresték a barlangokat. Ekkor azonban valószínűleg inkább csak a pásztorok húzódtak meg bennük, vagy pedig katonai őrállomásokat létesítettek egyes sziklaüregekben. Valószínűleg ilyen őrállomást találtak a mecseki Mélyvölgyi-sziklaüregben. A középkorban tatárjárás, törökdúlás kényszerítette menekülésre országunk lakóit. Ezekben a vészterhes időkben is felkeresték a védelmet nyújtó barlangokat, amiről a Baradla, a Szelim-barlang és sok más barlangunk középkori leletanyaga tanúskodik, az írásos feljegyzéseken és szájhagyományokon kívül.

A barlang tehát az emberiség gyermekkorától kezdve lakásul, védelmül szolgált szinte valamennyi kor és időszak népeinek. Az ősrégészek hálás feladata a barlangi rétegekbe zárt értékes emlékanyag feltárása és kihüvelyezése, hogy gyarapodjék tudásunk sajátos ősi történelmünkről.