Úgyszólván minden barlangban - kivéve talán a széndioxidosakat - találunk élőlényeket. A minket érdeklő szárazföldi barlangokban a szerves élet alaptényezői: általában fagypont feletti hőmérséklet, nedvesség vagy víz, oxigén és táplálék. Mindezeket a tényezőket a barlang fejlődéstörténete formálta és azok ma együtt, egymástól alig szétkülöníthetően alkotják a „barlangi környezetet". A barlang földrajzi helyzete, tengerszint feletti magassága, a bezáró kőzet minősége és vastagsága, az üreg nagysága és mélysége, az üregrendszer hossza és bonyolultsága, a bejáratok száma és helye, külső vagy belső vízbefolyás; állóvizek megléte vagy hiánya, a kitöltő üledékek minősége és mennyisége stb. mind más és más helyzetet teremtenek és valamiféleképpen módosítják a barlangi környezetet. A barlangfejlődés során ható történeti tényezők összeműködésének végeredménye a barlang mai, aktuális állapota. E viszonyok rendkívüli változatassága és a kombinációk végtelen lehetősége idézték elő, hogy nincs két egyforma barlang, minden barlang külön egyéniség.
Minden barlangban döntő minimum tényező a fény. Ebből a szempontból világosan megkülönböztetendő a fényhatárig terjedő bejárati régió (chasma) a teljesen sötét tulajdonképpeni igazi barlangtól (antron). Bár a fény az állatvilág szempontjából is jelentős tényező, mégis sokkal inkább megszabja bizonyos növények jelenlétét a barlangban. A zöld növények fény nélkül nem képesek a levegő széndioxidját áthasonítani, így tehát ezek a sötét barlangbál elvben ki volnának zárva. Egészen a közel múltig így is tudtuk ezt, de újabban rájöttünk, hogy ezt a régi nézetet módosítani kell. Kiderült ugyanis, hogy igenis élnek sötét barlangokban zöld növények, mégpedig moszatok (algák).
A barlangok szárazföldi állatvilágának életét a helyrajzi, talajtani és meteorológiai tényezők szabják meg. A bejárat helye, égtáj felé fordulása, nagysága, az üregrendszer méretei, bonyolultsága; egy- vagy többszintűsége, a bezáró kőzet hasadékrendszerének fejlettsége stb. hatottak és hatnak az állatvilágra. A barlang szilárd kitöltéseinek (iszap, barlangi agyag, humusz, homok, kavics, kőhordalék, csupasz sziklák, cseppkőképződmények, jég) minősége és mennyisége döntő lehet az állatfajokra. A barlang éghajlata igazi „mikroklima". Viszonylagosan önálló és független. Valóban csak viszonylagosan, mert a bejáraton keresztül a földfelszíni helyi „makroklíma" bizonyos távolságig, mélységig érezteti a hatását. Számunkra hozzáférhetetlen és ismeretlen nyílásokon és a kőzet hasadékrendszerén keresztül a barlang állandóan szellőzik. ,A barlangi levegő mozgásai, belső szélviszonyai többnyire kimutatható összefüggésben vannak a földfelszíni hőmérséklettel és légnyomással. Egy új bejárat törése a barlang eredeti mikroklímáját gyökeresen megváltoztathatja.
A barlangok levegőjében általában valamivel több a széndioxid, mint a légkörben. Vannak erősen szén-dioxidos; sőt kénhidrogénes barlangok is. Csak kevés barlang valóban ;,száraz". A barlangboltozatról, a cseppkövekről hulló vízcseppek és a levegőből kicsapódó víz úgyszólván állandó nedvességet idéznek elő.
A csepegések mértéke és mennyisége kimutathatóan a földfelszíni csapadékviszonyok függvénye. A levegő viszonylagos páratartalma minden valamirevaló barlangban 90 % felett van, de általában 95-100 %. A sötét barlangban a páratartalom ingadozása igen csekély, míg a bejárati szakaszban jelentékeny lehet. A páratartalom függvénye a párolgás, amely többnyire igen kismérvű. A levegő hőmérséklete a közép-európai barlangokban általában 10±1 C°. Természetesen akadnak melegebbek is, pl. a veszprémtapolcai Tavasbarlang. Viszont vannak hűvösebbek is. A hőmérséklet csökkenése végül elérheti a fagypontot, megindulhat a jégképződés, kialakulhat egy jegesbarlang. Az alacsony hőmérséklet ellenére ebben is lehet és van is élet. A hőmérséklet évi ingadozása a sötét barlangban rendesen igen kicsiny, viszont a bejárati szakaszban jelentékeny lehet. A barlangi talajok, sziklák és cseppkőképződmények belső hőmérséklete általában azonos a levegőével. A barlangi vizek ugyanolyan változatosak, mint a szárazföldi élőhelyek: a folyóvizek (befolyó patak, folyó, belső eredésű patak), a hullóvizek (a boltozat kőzetrepedéseiből, cseppkövekről), a szivárgóvizek (oldalfalakon, állócseppkövek oldalán), az állóvizek (tócsák, tavak, cseppkőmedencék vize, hullott vízből keletkezett vizgyülemek, állócseppkövek lábánál keletkezett tócsák) és végül a homokos-kavicsos üledékek szemeinek hézagaiban található talajvíz.
A vizek hőmérséklete nálunk általában megfelel a levegő hőmérsékletének és a sötét barlangban nem is igen ingadozik, 8-10 C°. A veszprémtapolcai Tavasbarlang vize 18-20 C°. Ha a vizek kívülről folynak be, ez természetesen bizonyos évszakos ingadozásokat idézhet elő. A vizek vegyi viszonyai különbözők. A pH általában valamivel 7 felett van. Az oxigén- és a szabad széndioxid-tartalom igen különböző lehet. A cseppköves barlangok vizében a kalciumhidrokarbonát mennyisége jelentékeny, Ez a cseppkőképződés alapanyaga.
A barlangokban található növény- és állatvilág fajai és az egyes fajok állományai a barlangban nem egyenlő korúak, múltjuk különböző és jelentőségük, viszonyuk a barlanghoz, mint élettérhez, eltérő lehet. Ezt a barlangbiológusok már régen felismerték és a barlangi élővilágon (troglobios) belül a növényeket és az állatokat három csoportra osztották fel. Ezek a következők: 1. Barlangi vendégek (trogloxének): Vélet1enül, szél, víz, ember által behurcolt vagy betévedt állatok és növények, amelyek létfeltételeiket a barlangban nem találják meg és ott rövidesen elpusztulnak. - 2. Barlangkedvelők (troglophilek): Tulajdonképpen külvilági fajok, amelyek nincsenek a barlanghoz kötve, hanem azt önként keresik fel, hogy ott éjjelezzenek, nappalozzanak vagy átteleljenek; egyeseknek a barlangi környezet annyira megfelel, hogy kialakul ott egy fajállományuk, amely a barlangban szaporodik is. Különleges alkalmazkodást a barlangi környezethez nem mutatnak, legfeljebb szaporodásuk évszakos szakaszossága szűnik meg. 3. Barlanglakók (troglobiontok): Csak barlangban előforduló fajok, teljesen a barlangi környezethez vannak kötve, csak egészen kivételesen találhatók barlangon kívül. Többnyire színtelenek, fehérek; szemük csökevényes vagy hiányzik és szaporodásuk nem szakaszos.
A három szervezetcsoport aránya a barlangok élővilágában nem egyenlő. Legtöbb mindig a trogloxén és troglophil faj. Ezeknek példányai főképpen a bejárati szakaszban találhatók, állományaik változók és esetleg ki-, bevándorlást végeznek. Legkevesebb mindig az igazi barlanglakó faj. Ezek a legérdekesebbek és ezek nyújtják a barlangbiológusoknak a legnehezebb problémákat. Az alábbiakban elsősorban ezeket fogjuk említeni. Meg kell jegyeznünk, hogy a felosztásnak növényekre való alkalmazása egészen újkeletű (Tomaselli, 1955) és eléggé bizonytalan.
A magyarországi barlangok növényvilága
A barlangok szájában olykor virágos növények, páfrányok, mohok és zúzmók telepednek meg. Ezek behatolhatnak a barlang bejárati szakaszába is, ahol esetleg moszatok is csatlakoznak hozzájuk. Mindezek azonban nem lépik át a fényhatárt. A virágos nővények közül egyesek módosulásokat mutathatnak, amennyiben igen megnyúlnak, szöveteik eltérőek, élettartamuk megnő, de termést legtöbbször nem hoznak. Elektromos világítású barlangokban többször megfigyelték, hogy egyes villanykörték körül kialakult egy kis zöldnövény-együttes.
A sötét barlangba besodródott vagy behurcolt magvakból olykor fejlődik kis csiranövény, ez azonban színtelen és hamarosan elpusztul. Jó táplálék a barlang növényevő állatainak. Különös módon az újabb időben éppen magyar barlangokban állapították meg, hogy ellentétben a régebbi nézettel, bőségesen élnek moszatok (algák), tehát zöld növények a sötétben is. Claus Gy. (1955) a Baradlából 69, a Békebarlangból 90, a Mánfai-barlangból (1960) 13 fajt említ. Suba É. (1957) a Pálvögyi-barlangból 41 fajt mutatott ki. Ezek között több, a tudományra nézve is új faj és alak akadt. Palik P. (1960) az Abaligeti-barlangban 93 fajt talált, a Baradlából pedig egy új nemet és fajt (Baradlaia speluncaecola Palik) írt le. Bár már régebben is említenek moszatelőfordulásokat barlangokban, ilyen nagy fajszámban való ottlétük nagy meglepetés. Jelenlétük a sötét barlangban élettani magyarázatot követel, de erre vonatkozólag a kutatók is még csak sötétben tapogatóznak.
A barlangok talajában, a besodródott növényi maradványokon, fadarabokon stb. legtöbbször találunk gombákat. Bár ezek tulajdonképpen függetlenek a fénytől, mégis az alacsony hőmérséklet és a sötétség csak kevés fajnak kedvez. Ezért sokan nem jutnak tovább a myceliumképzésnél, torzképződményeket mutatnak és nem hoznak termőtestet, Dudich E. (1932) a Baradlából 21 gombafajt mutatott ki. Sok barlangi bogár testén apró, különleges gombák (Laboulbeniales) élnek (Bánhegyi, 1940, 1949). A barlangi talajban találta Bánhegyi (1959) a Baradlában a Keratinomyces Ajelloi Vanbr. nevű különleges gombát. Vályi Nagy T. és Uri J. a barlangi talajgombák között antibiotikumot termelő fajokat is talált. Varga L. és Takáts T. (1960) a Baradla leeresztett tavából vett iszappróbában grammonként 270 000 mikroszkopikus gombapéldányt mutatott ki.
A barlangok bakteriológiai vizsgálata mostanában kezd fellendülni. Dudich E. (1932) a Baradlából vas- és kénbaktériumokat mutatott ki. Ezek tudvalevőleg autotróf lények. Számukat újabban növelte a Franciaországban felfedezett Perabacterium spelei Caum. Varga L. és Takáts T. kimutatta, hogy a baradlai iszappróbában grammonként 10 965 000 baktérium található, köztük nitrogénkötők, cellulózelebontók, nitrifikálók és denitrifikálók. Molnár M. (1961) a Baradla vizeinek és levegőjének bakteriológiai vizsgálatát végezte el. Kitűnt, hogy kórokozó fajok igen kis számban vannak jelen és hogy emberek bejövetele és tartózkodása a levegőben levő csírák számát tetemesen növeli.
A Föld barlangjaiban talált állatok rendszeres katalógusa, az „Animalium Cavernarum Catalogus" Wolf B. szerkesztésében 1934-38 között jelent meg. Bár azóta több, mint két évtized telt el és a munka sok tekintetben túlhaladott, mégis sokáig alapvető műnek fogják tekinteni. A mi barlangjaink közül a Baradlát, az Abaligeti- és Mánfai-barlangot ismerjük eléggé, ha nem is teljesen. A Baradlából Dudich E. (1932) 262, Gebhardt A. az Abaligeti-barlangból (1934) 190, a Mánfai-barlangból pedig (1937) 159 állatfajt sorolt fel. Azóta nemcsak ezekből mutattak ki további állatfajokat, hanem több más barlangunk állatvilágát is kutatták. E kutatásokban főképpen Andrássy István, Berczik Árpád, Dudich Endre, Farkas Henrik, Kertész György, Kolosváry Gábor, Kováts István, Loksa Imre, Peregi István, Ponyi Jenő, Szalay László, Sz. Doór Zsuzsa, Varga Lajos, Vágvölgyi József, Wagner János és Zilahi-Sebess Géza vettek részt. A továbbiakban hazai barlangjaink legnevezetesebb, elsősorban troglobiont fajairól emlékezünk meg rendszertani csoportok szerint:
· Egysejtűek (Protozoa). A Baradlából Dudich E. 22 fajt sorolt fel. Ezt a számot Varga L. (1959), majd Varga és Takáts {I960) tovább emelték. Gebhardt az Abaligeti-barlangból csak 3 fajt említett. Barlanglakó eddig nem akadt köztük.
· Laposférgek (Platyhelminthes). Az örvényférgek (Turbellaria) közül az Abaligeti-barlang patakjában a Polycelis felinti Dal., a Mánfai-barlang vizeiben pedig a bennszülött Polycelis Tóthi Méh. és Dendrocoelides pannonicus Méh. élnek. Denevéreink szervezetében többféle szívóféreg (Trematoda) élősködik.
· Villlásférgek (Aschelminthes). A kerekesférgekből Dudich E. 1 fajt talált a Baradlában, majd további gyűjtéseiből Varga L. (1959) további hármat határozott meg. Köztük a Proales baradlana Varga új a tudomány számára. A csillóshasúaknak (Gastrotricha) 1 faját találták a Baradlában.
· Fonálférgek (Nematoidea) Andrássy 1. (1959, 1960) a Baradlából 21 fajt határozott meg. Ezek közül a tudományra újak voltak: Cylindrolaimus baradlanus, Dorylaimus Bokori, Myoiaimus amicitiae, Alaimus Meyli. Ugyancsak ő (1961) a mánfai Kőlyuk-barlangból a Nothotylenchus antricolus fajt írta le.
· Gyűrűsférgek (Annelida). Barlangjainkban talált vízi és szárazföldi kevéssertéjűek, giliszták (Oligochaeta) és piócák (Hirudinea) érdektelen trogloxén vagy troglaphil fajok. A Béke-barlang talajvizében Ponyi J. fedezte fel a Troglochaetus Beranecki Del. nevü ősgyűrűsférget (Andrássy, 1955).
· Rákok (Crustacea). Elég sok fajuk él barlangjainkban. Rendjeik szerint nevezetesebbek: Kagylósrákok (Ostracoda): Candona Dudichi. Klie (Baradla); Evezőlábú rákok (Copepoda): Cyclops languidoides clandestinus Kief:, Bryocamptus unisetosus Kief., Ceuthanectes hungaricus Ponyi, 1958, Elaphoidella Jeanneli Chapp., pseudojeanneli aggtelekiensis Ponyi, 1958, a Baradlából; Elaphoidella pseudojeanneli Ponyi, 1956, a Béke-barlangból.
· Ászkarákok (Isopoda). Barlangjaink bejárati szakaszában többféle trogloxén szárazföldi ászka (Oniscoidea) található. Érdekes fajunk a Baradlában mindenfelé közönséges, fehér és vak Mesoniscus graniger J. Friv. A víziászkák (Aselloidea) sorából valódi barIanglakók az Abaligeti-barlang Stenasellus hungaricus Méh. faja és ennek robustus Méh. alfaja a mánfai Kőlyukból.
· Felemáslábú rákok (Amphipoda). A Baradlában és a Béke-barlangban minden pataki vízben gyakori a Niphargus aggtelekiensis Dudich. Az Abaligeti-barlang vizeiben két faj él: Niphargus leopoliensis Molnári Méh. és a N. Foreli Gebhardti Schell. A mánfai barlangban ugyancsak a N. 1. Molnári Méh. fordul elő. Mindezek fehér és vak állatok.
· Maradványrákok (Anaspidacea). Barlangi és talajvizekben előforduló szintelen és vak állatok, amelyek egy igen ősi fauna maradványai (relictumok). A Béke-barlangban a Batthymella hungarica Ponyi, 1957, a Baradlában a B. hungarica baradlana Ponyi, 1957, az Abaligeti-barlangban pedig a Bathynella Chappuisi Del. fordul elő (Farkas H., 1957).
· Ikerszelvényesek (Diplopoda). Barlangjainkban általában ritkák. Lillafüredi Anna-barlang: Allolyphloiulus polypodus Loksa, 1960; Naszályhegyi Násznép-barlang: Orobainosoma flavescens Latz., Archiboreoiulus pallidus Brade-Birks; Abaligeti-barlang: Hungarosoma Bokori Verh., Craspedosoma transylvanicum Verh., Heteroporatia Méhelyi Verh., Orobainosoma hungaricum Verh., Brachydesmus troglobius Daday.
· Százlábúak (Chilopoda). A Lithobius-nem egyes fajai mint trogloxén elemek előfordulnak barlangjaink bejárati szakaszában. Egyetlen érdekesség mutatkozik köztük, a déli elterjedésű Lithobius stygius Latz. különleges és sajátos alfaja, L. st, infernus Loksa, 1948, a budai Hárshegyi „Báthory"-barlangban.
· Rovarok (Insecta). Barlangjaink eléggé gazdagok rovarokban, de igen kevés köztük az igazi barlanglakó. Rendjeik szerint:
· Lábaspotrohú rovarok (Diplura). Plusiocampa spelaea Stach (Baradla-, és az égerszögi Szabadság-barlang}, breviantenraata Loksa, 1960 (balatonfüredi Lóczy-barlang, veszprémtapolcai Tavasbarlang), Eutrichocampa paurociliata Loksa, 1980 (Lóczy-barlang), Campodea augens Silv. (Tavasbarlang). Grassti Silv., staphylinus Westw. (Mánfai-barlang).
· Ugróvitlások (Collembola). Barlangjainkban számos fajuk él, így pl. a Baradlából Dudich E. 18, Gebhardt A. az Abaligeti-barlangból 10 alakjukat ismertette. Legtöbbjük troglophil, de vannak köztük troglobiontok is. Nevezetesebbek a Baradlából Pseudosinella aggtelekiensis Stach, Arrhopalites aggtelekiensis Stach., az égerszögi Szabadság-barlangból Folsomia antricola Loksa, 1959, Oncopodura égerszögensis Loksa, 1981, a Násznép-barlangból Onychiurus microchaetosus Loksa, 1959, Mesogastrura antrohungarica Loksa, 1959, a Lóczy-barlangból Pseudosinella argentea Loksa, 1960.
· A szitakötők (Odonata) lárvái és fatetvek (Copeognatha) csak mint trogloxének fordulnak elő ritkán barlangjainkban. Némely fürkészdarazsak (Hymenoptera, Ichneumonidae) gyakran telelnek a barlangokban, egyes szőrösszárnyúak (Trichoptera), mint Micropterna sequax Mc. Lachl. és Stenophylax permistus McLachl. troglaphileknek tekinthetők. Két lepke, Scoliopteryx libatrix L. és Triphosa dubita L. igen gyakori nappalozó troglophil.
· Bogarak (Coleoptera). Számos családból kikerülő, igen sok fajuk található barlangjainkban. Ezek legnagyobb része azonban csak troglophil, sőt trogloxén. A keleti határunktól nem messze fekvő Bihar-hegység gazdag barlangi bogárfaunája hazánkban teljesen hiányzik. Nálunk mindössze két csökevényes szemű „vakbogár" él: a Baradlában a Duvalites hungaricus Csiki, a Lillafüred-környéki Kecske-barlangban pedig a Duvalites Gebhardti Bokor nevű kis futóbogár.
· Kétszárnyúak (Diptera). Barlangjainkban elég sok légy- és szúnyogszabású rovar található. A Baradlából Dudich E. 42, az Abaligeti-barlangból Gebhardt A. 37 fajt sorol fel. Legtöbbjük trogloxén és troglophil. Még leginkább troglobiontoknak tekinthetők a Lycoria Ofencaulis Ldf., Lycoria baradlana Knézy, és Pseudostenophora antricota Schm. A Nycteribiidae család szárnyatlan fajai denevéreken élősködnek: Ahol sok a denevér és megszokott tanyájuk alatt sok ürülék (guanó) gyűlik össze, itt ebben igen sok kétszárnyú lárvája él. A Kecske-barlangban él a Psilosciara cavicola Z.-Sebess (1950).
· Bolhák (Aphaniptera). Több, a denevéreken élősködő bolhafajunk van. A Baradlában azonban olyan bolhákat is kimutattak, amelyek egereken élnek. Ezek nyilván a télre a barlangba húzódó erdei egerekről származtak.
· Pókszabásúak (Arachnoidea). Rendjeik szerint elég sok fajuk található barlangjainkban, de kevés hazánkban a troglobiont. Álskorpiók (Pseudoscorpionidea}. Trogloxének a bejárati szakaszokban
· Szálfarkúak (Palpigradi): Egyetlen hazai fajunk az égerszögi Szabadság-barlangból leírt Koenenia Vágvölgyii Szalay, 1955.
·
Kaszáspókok (Phalangidea):
Többnyire trogloxének bejárati szakaszokban. A Baradlában általánosan elterjedt
troglophil a Nemastoma chrysomelas Herm:
·
Igazi pókok (Araneae):
Legtöbbjük trogloxén vagy troglophil a bejárati szakaszokban. A Porrhoma pygmaeum f. Proserpina E. Sim. troglophil
a Násznép- és a Lóczy-barlangban (Loksa, 1959, 1960). A Bükk-hegység
barlangjaiban és a Baradlában a Porrhomma
profundum M. Dahl troglobiont. Jellegzetes bejárati troglophil faja Meta Menardi Latr. és olykor a Meta Meriarcae Scop.
· Atkák (Acaridea): A Baradlából Dudich E. 29 fajt sorol fel; az Abaligeti-barlangból Gebhardi A, pedig 9-et. Mindezek közt egyetlen van, amely troglobiontnak tekinthető, a Baradlából származó Eugamasus magnus var. cavarnicola Trag. Több atka élősködik denevéreken. A vízi atkák közül az Abaligeti- és az égerszögi-barlangban megtalálták a Soddanellonyx Chappuisi Walt. fajt.
· Puhatestűek (Mollusca). A kagylók közül a Baradla- és az Abaligeti-barlang vizeiben kis borsókagylók (Pisidium cinereum Ald., obtusale C. Pfr.) találhatók. Troglobiontok az Abaligeti-barlang és a mánfai Kőlyuk vak vízicsigái (Paladilhiopsis hungarica L. Soós, P. Gebhardti H. Wagn.). A Baradlában a félcsupasz rablócsiga (Daudebardia hungarica L. ,Soós) bennszülött és troglobiont, míg az Abaligeti-barlangban a Daudebardia rufa panranica L. Soós csak troglophil. Bejárati szakaszokban eléggé gyakori troglophil az Oxychilus glabrum, Fér. csiga.
· Halak (Pisces). Gebhardt A. az Abaligeti-barlangban fogott kövi csíkról (Nemachilus barbatulum, Günth) számol be. Ez ott nyilván trogloxén volt. Ennél sokkal érdekesebb a veszprémtapolcai Tavasbarlang esete, ahol a fürge csellének (Phexinus phoxinus L.) egy barlangi formája alakult ki, amely a felszíni fajtársaktól nagyságban, méretekben, színben és élettanilag is különbözik (Geyer Fr. és Mann H., 1940).
· Kétéltűek (Amphibia). A Baradlában különböző gőte- és békafajok előkerültek, mint trogloxén elemek.
· Hüllők (Reptilia). Egy osztrák sikló (Coronella austriaca Laur.) került egyszer kézre a Baradla bejárati szakaszában.
· Emlősök (Mammalia). A Baradlában olykor erdei egerek (Apodemus flavicollis Melch.) találhatók. Denevéreinknek több faja troglophil. Előfordulási adataikat Topát Gy. (1954) foglalta össze. 6 végzett nálunk denevérgyűrűzést, amennyiben 1951. XII. 16. és 1953. IX. 30. között 8 denevérfajnak 9349 példányát gyűrűzte meg. Ennek eredményeiről két közleményben (1954) számolt be.
A barlangi állatok közül a troglophil és troglobiont fajoknak lehetnek, és legtöbbször vannak is olyan szervezeti sajátságai, amelyek őket földfelszíni rokonságuktól megkülönböztetik. Abból a föltevésből kiindulva, hogy ezek a barlangi élethez való alkalmazkodás következményei és ott is jöttek létre, antromorphosis-oknak nevezik őket. Megnyilatkozhatnak alaktani-bonctani (szervezettani), élettani (physiologiai) és szaporodásmódi sajátságokban. Nem valamennyi fajon vannak meg, főképpen pedig nem mind a három együtt. Áttekintésük a következő:
Szervezettani
sajátságok
a) Elszíntelenedés (decoloratio, depigmentatio) számos faj teste sápadt színű, halovány, sárgás vagy sárgásbarna, piszkosfehér vagy fehér, mert köztakarójukból hiányzik a festékanyag (pigmentum). - b) Szemük sokszor különböző mértékben csökevényes (rudimentatio), vagy pedig hiányzik, tehát vakok. - c) Sok barlangi rovar szárnyai csökevényesek, vagy pedig a hátulsók teljesen hiányzanak. - d) Számos esetben a köztakaró rendkívül vékony, ami lehetővé teszi, hogy a lélekzőszervek hiányozzanak és szerepüket bőrlélegzés vegye át. - e) A csápok és a lábak feltűnően hosszúak, szemben a földfelszíni fajokkal; mind ezeken, mind pedig a test többi részén előforduló tapintó érzékszervek (tangoreceptorok), így serték, szőrök száma egyrészt megnövekedett, másrészt pedig hosszabbakká lettek. Ezt némelyek mint a szem hiányát kiegyenlítő berendezést tekintik, - f) Egyes rovaroknak a potroha feltűnően felduzzadt (physogastria, pseudophysogastria).
Élettani
sajátságok
a) Negatív phototaxia, amennyiben különböző mértékben kerülik a fehér fényt (photophobia, stenophotia). b) A napfény közvetlen hatására elhalnak. c) Nem bírják a hőmérsékletnek tág határok közti ingadozását (stenothermia). d) Nem tudják elviselni a levegő relatív páratartalmának nagyobbarányú csökkenését (stenohygria). e) Túlérzékenység (hypersensibilitas) mechanikai ingerekkel, mint pl. légmozgás, rázkódás stb. szemben. f) Az édesvízi fajok osmoregulációja más, mint esetleges tengeri rokonaiké. g) A vízi állatok oxigénigénye csekélyebb, mint a földfelszíni vizekben élő rokonaiké.
Szaporodási sajátságok
a) A szezonikus szaporodási ciklus megszűnése (aperiodicitas), vagyis az év minden szakában szaporodnak. b) A peték számának csökkenése, de viszont a pete méreteinek megnagyobbodása. c) Az egyedfejlődés (ontagenesis) és az átalakulás (metamorphosis) tartamának megrövidülése.
Míg a szervezettani sajátságokról eléggé jó ismereteink vannak, addig az élettani és szaporodásbeli sajátságokról aránylag kevés vizsgálat számolt be. Ez a vizsgálatok nehézkes voltával magyarázható, mert ezeket nem lehet sem magában a barlangban megfigyelni, sem konzervált állatokon megállapítani, hanem csak laboratóriumban, gondos megfigyelés és műszeres kísérlet segítségével szerezhetünk róluk tudomást. Erre a célra legideálisabbak a barlangokban létesített laboratóriumok. Európában négy van ilyen: Jugoszláviában Postojna barlangjában, Franciaországban Moulisban, Belgiumban Han-sur-Less-ben és nálunk a Baradlában. Ez utóbbi 1958/59-ben létesült és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemhez tartozik.
A múlt évszázad végén még általános volt a nézet, hogy a barlangi állatvilág a földfelszínről bevándorolt fajokból alakult ki, hogy a troglobiontok különleges sajátságait a barlangi környezet hozta létre. vagyis a fajok „alkalmazkodtak" az új, barlangi környezethez (adaptatio). Később ez a nézet módosult. Az európai és észak-amerikai barlangi faunák behatóbb tanulmányozása azt eredményezte, hogy a megítélésben több szempontot kell figyelembe venni.
Földfelszínről való bevándorlás ugyan történt, sőt az ma is folyamatban van, ez azonban csak trogloxén és troglophil elemeket eredményez. Viszont egyes esetekben valószínűsíthetők voltak olyan földfelszíni fajok, amelyek a trogiobiontokkal közeli rokonoknak bizonyultak és föltételezhető volt, hogy azoknak származástani elődei, vagyis ősei. Olykor a barlangi alak csak alfaja, vagy változata volt a földfelszíninek, esetleg átmenetekkel is összekötve.
Egyre inkább világossá vált, hogy a troglobiont fajok ún. alkalmazkodási jelenségei nem különleges, nem kizárólagos sajátsága a barlangi állatoknak, mert más élőhelyek állatain is megtalálhatók. Így a talaj felszínes rétegeiben, emlősök által vájt mikrobarlangokban (egerek, pockok, hörcsög, üregi nyúl stb.), ember által készített föld alatti üregekben, a kőzetek repedésrendszerében (litoklázisok), a föld alatti vizekben (talajvíz, karsztvíz, kutak stb.) és a vízpartok homokos-kavicsos lerakódásaiban megtalálható „hézagvizekben" (interstitialis vagy intergranuláris vizek) ugyancsak él egy különös állatvilág, amelynek tagjai feltűnő hasonlóságot mutatnak a barlangi állatokkal. Köztük is van elég sok elszíntelenedett, csökevényes szemű vagy vak faj, amelynek rokonai egyrészt a felszínen, másrészt pedig barlangokban élnek. Közös fajaik, sőt közös ősmaradvány csoportjaik is vannak. Ezen élőhelyek környezeti tényezői sok tekintetben többé-kevésbé megegyeznek a barlangiakkat, amelyekkel sokszor egészen közvetlen és szoros kapcsolatban vannak, mint pl. a barlangot bezáró kőzet repedéseinek rendszere, a karsztvíz stb. Így azután egyre inkább előtérbe nyomult az a nézet, hogy van-e egyáltalában igazi „barlangi" fauna és vannak-e igazi „troglobiontok". Mivel a barlangok föltételezhető kora általában jóval fiatalabb, mint az említett élőhelyeké, szinte természetesnek látszott az a föltevés: a barlangi fauna, vagy legalábbis ennek jelentékeny része a troglobiontokkal együtt már előbb megvolt és a hasonló környezeti viszonyokat mutató környéki élőhelyekből, főképpen a talajból, a kőzetrepedésekből és a talajvízből származik. Az ún. „barlangi" sajátságokra az ősök már amott szert tettek és így „praeformálva", „praeadaptálva" jutottak be a barlangba. Itt, úgyszólván azonos környezeti viszonyok között tovább éltek, tenyésztek, mert szervezetük az új környezettel is harmóniában volt. A barlangi környezet legfeljebb konzerválta, esetleg továbbfejlesztette a már meglevő alkalmazkodási sajátságokat. Ez a nézet ma eléggé általánosan elterjedt, mondhatnám uralkodó. Természetesen az előalkalmazkodottság föltételeit és lehetőségét minden csoportban és minden fajnál felül kell vizsgálni, hagy az térbelileg és környezettani-szokástani szempontból elképzelhető-e. Vannak csoportok, pl. a kétszárnyúak (Diptera) és a pókszabásúak (Arachnoidea); amelyekre ez több-kevesebb nehézségbe fog ütközni.
A barlangbiológiának még igen sok megoldatlan kérdése és problémája van. Ezeknek a száma még nagyobb lesz, ha Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában még több barlangot kutatnak át alaposan és környezettanilag is megvizsgálják ezeket. Ma ugyanis az a helyzet, hogy Közép- és Dél-Amerika, Közép- és Dél-Afrika, Szibéria, Kína, Mongólia, Elő- és Hátsó-India, Indonézia, Új-Guinea, Molukkok, Fülöp-szigetek, Ausztrália, Tasmánia, Új-Zealand és Óceánia barlangjairól még alig valamit, vagy semmit sem tudunk. Minden esetre már eddig is látszik, hogy a trópusi barlangok élővilágának környezeti viszonyai lényegesen mások, mint a mérsékelt égöv barlangjainak. Természetesen erre vonatkozóan csak a jövő kutatásai fognak fényt deríteni.
Itt csak egészen röviden foglalkozhatunk az állatgyűjtés módszereivel. A legszükségesebb tudnivalók a következők:
A barlangbiológia mai állása mellett rendkívül egyoldalú és káros nézet volna az, ha valaki a barlangban kizárólag az őt érdeklő állatcsoport tagjait gyűjtené. Minden erőnkkel és igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy mindenféle állatot gyűjtsünk, amelyet egyáltalában eszközeinkkel hatalmunkba tudunk keríteni és képesek vagyunk konzerválni. Ez természetesen kihat gyűjtőfelszerelésünk összeállítására is.
Szárazföldi állatok
gyűjtése
Gyűjtőeszközök: kaparó, kapabalta, szippantó, rovarrosta, vászon- vagy műszálból készült zacskók, csipeszek (főképpen a puha Leonhard-csipesz), 1-2 finom ecset, különböző méretű üvegcsövek (fiolák), ölőüvegek (ecetéteres, 75 %-os alkoholos, ciános). A ciánnal megölt rovarok számára különböző vastagságú rovartűk és tárolásukra parafával vagy turfával bélelt gyűjtődoboz. Denevérek számára vagy beköthető vászonzacskókat, vagy megfelelő nagyságú alkoholos üvegeket kell magunkkal vinnünk. Felszerelésünket kiegészíthetjük csalétkes poharakkal és ezek kellékeivel.
Feltétlenül szükséges; hogy ellássuk magunkat különböző nagyságú papírcédulákkal, amelyekre a szükséges adatokat fogjuk felírni és amelyek a gyűjtőüvegekbe vagy fiolákba kerülnek. Bármely gyűjtött anyagnak csak akkor van tudományos értéke, ha pontos és megbízható származási adatokkal bír: Ezek: helység neve, dátum, barlang neve, távolság a bejárattól m-ben, a gyűjtési pont helyrajzi rögzítése, pl. megnevezett cseppkőalakzattal, az élőhely természeti viszonyai, gyűjtő neve. Igen lényeges, hogy a barlangban világosan elkülönítsük a különböző élőhelyeket és a bejárati régiót a sötét barlangtól. Minden élőhely állatait lehetőleg külön üvegbe gyűjtsük.
Gyűjteni mindenütt lehet és kell: száraz és nedves talajon és benne; homokon, kavicson, agyagon, iszapon, sziklákon, cseppköveken, cseppköves falakon; oldalfalakon és boltozaton; heverő kövek alatt, korhadó deszkák, lécek, gerendák, cölöpök alatt és rajtuk; padok, asztalok, hidak, karfák, lépcsök korhadó maradványai között; víztől kivetett törmelékben, denevértanyák alatt felhalmozódott guanóban; fadarabokon kifejlődött gombamyceliumokban, kalapos gombákon, penészgombákon stb. A gyűjtés a meglátható állatokra nézve általában egyenlő, míg a többire vaktában való sommás gyűjtés lesz.
75 %-os alkoholba teendők: ászkák, százlábúak, ikerszelvényesek, lábaspotrohú és ugróvillás rovarok, mindenféle rovarlárva, denevérlegyek, bolhák, álskorpiók, kaszáspókok, szálfarkúak, pókok, atkák, csigák. - Igen gyenge alkoholba vagy formalinba teendők: a giliszták. - Jobb, ha zacskóban elevenen visszük haza a gerinceseket (békák, gőték, egerek, denevérek).
Ecetéteres üvegbe kerülnek az összes bogarak. - Ciános üvegben öljük meg a kétszárnyúakat, hártyás- és szőrösszárnyúakat, valamint a lepkéket. Ezeket rövid idő múlva ki kell szedni az üvegből és mindjárt utána rovartűre szúrjuk.
Vaktában megy a rostálás, amelynek maradékanyagát zacskókban visszük haza és otthon vagy szitákkal fehér papíron válogatjuk ki, vagy pedig ún. „futtatókba" helyezzük, amelyekből maguktól kifutnak az állatok és a futtató alá helyezett kis, konzerváló folyadékot tartalmazó üvegbe hullanak. Újabban előnyben részesítik a nem rostált, hanem egy adagban hazavitt talajt, guanót, törmeléket, fakorhadékot, mert a rostáláskor a rázás következtében sok kényes állat szétmorzsolódik. A zacskókban hazavitt anyagot azonban haladéktalanul futtatókba kell helyezni, mert különben befülled és a benne levő állatok nagy része elpusztul.
Rendkívül fontos eszköze a barlangi gyűjtésnek a csalétkes csapda. Ez lehet rövidlejáratú és tartós. Ha csak pár napig tartózkodunk a barlangvidéken, vagy egészen rövid idő múltán vagyunk kénytelenek oda visszamenni, akkor a rövidlejáratú formát használjuk. Ez üveg vagy műanyag-pohár, esetleg más szélesszájú üveg, amelyet a barlang bizonyos .pontján, de inkább többet több helyen, a pereméig a talajba süllyesztünk. A perem mentén a földet gondosan elsimítjuk, hogy ne maradjon mellette tátongó rés. A pohárba jön a csali, amely valami erősszagú anyag, mint büdös sajt, rothadó hús, máj, kolbászféle, denevérhulla, ürülék, széttört csiga stb., de nem egyszerűen beletéve, hanem egy szélesebb üvegfiolába belehelyezve. Ez a fiola a pohár közepén áll, vagy pedig nekidöntjük a pohár falának. A poharat lazán befedjük lapos kővel vagy kissé alátámasztott deszkadarabbal, hogy egyrészt idegen szemek elől leplezzük, másrészt pedig a csepegő vizektől megóvjuk. Az eredmény esetleg már 2-3 nap múltán mutatkozik. A szagra különböző bogarak, ászkák, kaszáspókok, ugróvillások stb. gyűlnek oda, belehullanak a pohárba. Utánuk jönnek a ragadozó bogarak. Az ilyen poharat 14 nap-nál tovább nem szabad megvizsgálás nélkül hagyni, mert a ragadozók benne mindent felfalnak, a másképpen elpusztult rovarok pedig megpenészednek.
Korszerűbb formája a csalétkezésnek a Barber-féle (1931) tartós csapda. Ez abban különbözik az előzőtől, hogy a poharat félmagasságig etilénglikollal töltjük meg. Ez a belehulló állatokat nemcsak megöli, hanem jól konzerválja is. Az ilyen csalétkes üveg két hónapig is maradhat a barlangban. Tovább nem, mert az etilénglikol a levegőből nedvességet szív magába és nagyon meghígul.
Viziállatok gyűjtése
Gyűjtőeszközök: Különböző átmérőjű nyeles merítőhálók kongréanyagból vagy molnárszita-selyemből (Nr. 25), újabban műszálakból készült anyagból; nyeles vagy zsinórral vontatható planktonháló; csipeszek, pipetták; műanyagból készült fekete és fehér áttekintő tálak (fototálak!), különböző méretű fiolák 80 százalékos alkohollal töltve; üres fiolák; amelyekbe majd a különlegesen konzervált állatok kerülnek. Műanyagflaskákban vihetjük magunkkal a 40 %-os formolt, kisebb üvegcsékben a planáriafixálót és a víziatka-konzerváló folyadékot. A megszokott átmérőjű hálókon kívül vigyünk magunkkal 10, sőt 5 cm átmérőjűeket is. Jó, ha egy közepes méretű hőpalack is van velünk, amelyben esetleg eleven állatokat hozhatunk haza.
A vízi élőhelyek nagyon változatosak: be- és kifolyó, vagy bent eltűnő patak, titkos eredésű, bent ismét elbújó vagy felszínre bukkanó csermely, kisebb - nagyobb állóvizek pár köbcentiméteres cseperkétől a tó nagyságrendjéig; változatos alakú, terjedelmű és mélységű megvalósulásban; szivárgó vizek az oldalfalakon, hasadékokból csorgó vizek; a boltozatról, sztalaktitokról hulló, csepegő vizek, ezekből keletkező kis tócsák a talajon, vagy pedig a sztalagmitok lábánál; cseppkőmedencék („kutak") vizei; áradás után a vízrendszeren kívül visszamaradt tócsák; sziklák mélyedéseiben, gödreiben, lyukaiban, üstjeiben, cseppkövek zugaiban meggyülemlett vizecskék stb. A fenekük lehet szikla, cseppkő, iszap, barlangi agyag, mésztufa. Csaknem mindig van medrükben valamelyes sötét színű üledék, iszap, törmelék, amely növényi eredetű táplálékot rejt az állatvilág számára. Különleges élőhely a homokos-kavicsos üledékekben tárolódó hézagvíz.
A mi barlangi állatvilágunkban csak a bolharákok (Niphargus) és a vízászkák (Asellus, Síenasellus), valamint az örvényférgek (Polycetis, Dendrocoelides) olyan nagyságúak, hogy jó világításnál észrevesszük őket. Ezeket a sekély vizekből csipesszel vagy hálóval fogjuk ki. A rákok 80'%-os alkoholba kerülnek, az örvényférgeket különleges folyadékkal kell konzerválni. Az esetleg trogloxén piócák hígabb alkoholba kerüljenek, nemkülönben a rovarlárvák is. Úgyszólván minden más, többi vízi állat a barlangi világításnál meg nem látható és vaktában, sommásan kell őket gyűjtenünk. Sebesen folyó patakban (pl. az Abaligetibarlangban) az állatok jó része a kövek fonákján húzódik meg. Ezért a köveket merítőhálóba mossuk. A visszamaradt üledéket formollal konzerváljuk, szélesszájú fiolákban visszük haza és otthon binokuláris mikroszkóp alatt keressük ki belőle az állatokat.
Eléggé mély vizekben merítőhálóval vagy planktonhálóval szűrjük ki az úszkáló-lebegő állatokat és 4 %-os formollal konzerváljuk. A fenéken lakó láthatatlan apróságokat úgy gyűjtjük, hogy merítőhálóval felkavarjuk az iszapot, fenéküledéket és a zavaros vizet szűrjük át hálónkon. Az üledéket formollal konzerváljuk és otthon vizsgáljuk át.
Az egészen apró vizeket kipipettázzuk, egyenesen a gyűjtőüvegbe. Ha a helyzet megengedi, pl. cseppkő csoportok magasabban elhelyezkedő vízgyülemei esetében, a vizet a szippantó gumicsövével szívatjuk a hálóba. A fenéküledékből okvetlenül szedjünk ki egy adagot. A kavicsos-homokos padok belsejében tárolt hézagvíz értékes állatokat rejthet. Rövid nyelű ásóval 20-30 cm mély gödröt ásunk ki. Ebbe a hézagvíz minden oldalról beszivárog. Amikor már elég van benne, a vizet kisméretű hálóval alaposan átszűrjük. Az üledéket egészében formollal konzerváljuk.