MKBT - Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Akiket nem feledünk

Mind | a | b | c | d | e | f | g | h | i | j | k | l | m | n | o | p | q | r | s | t | u | v | w | x | y | z

November végén kaptuk a hírt, hogy dr. Barátosi Kálmán, földmérő mérnök, bányamérnök, geodéziai automatizálási szakmérnök, Társulatunknak több mint három évtizeden át tevékeny tagja és több mint egy évtizedig egyik bizottságvezetője eltávozott közülünk.

Édesapja Barátosi József, a Geológiai Technikum igazgatóhelyettese, akkor társulatunk ügyvezető társelnöke volt, akinek egyik szívügye volt, hogy az akkor lezárt Vár-barlangban újra létrehozza az 1930-as években Kadić Ottokár által kialakított, de a háború során megsemmisült Barlangtani Múzeumot. 1961. április 30-án adta át a  Társulat a Budapesti Történeti Múzeumnak az újjászületett Barlangtani Múzeumot. A látogatók vezetésére Barátosi József – aki Oktatási Bizottságunk elnöke is volt – a Geológiai Technikum legtalpraesettebb növendékeit képezte ki, és velük együtt Kál-mán fiát is, aki 1961-től kezdve, több mint 20 esztendőn át vett részt Társulatunk Vár-barlang Bizottságának munkájában. 1971-ig rendszeresen vállalta társaival együtt a Vár-barlangban és az ott berendezett Barlangtani Múzeumban a látogatók vezetését, majd 1971-ben átvette édesapjától a Vár-barlang Bizottság vezetését és több mint 10 éven át ő szervezte, irányította a barlangban és a Társulat által vállalt feladatokat.

De nemcsak a látogatókat vezette a Barlangtani Múzeumban, hanem kutatta is a Vár-barlangot. 1968-ban ő figyelt fel a barlang forrásmészkő-mennyezetében egy mamut fogának lenyomatára és benne a fog maradványaira is. Felfedezése nemcsak a barlang genezisének megállapításához, de kialakulásának datálásához is fontos támpontokat nyújtott.

A Barlangtani Múzeum bemutatása 1982-t követően gyakorlatilag ellehetetlenült, ezzel Társulatunk Vár-barlang Bizottsága is beszüntette munkáját. Barátosi Kálmán ezután társadalmi tevékenységét testvérszervezetünk, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület keretében folytatta, ahol a Bányamérő Szakcsoport titkára, majd élete végéig elnöke volt. 1991-ben Barátosi Kálmánt a Nemzetközi Bányamérő Egyesület elnökségi tagjává, 2000-ben alelnökévé, 2005-ben elnökévé választotta.

A barlangoknak és a bányáknak, a természetes és mesterséges felszínalatti üregeknek ez a rendkívül nagy tudású és nemzetközileg is nagyra becsült, kiemelkedő szakembere, aki a tudományos munkásságot a gyakorlati megoldásokkal oly mesteri módon ötvözte, ugyanakkor rendkívül szerény és mindenki irányában mindig segítőkész ember volt. Elvesztése a barlangtudományok és a barlangkutatók számára is szomorú veszteség. Emlékét szeretettel és nagyrabecsüléssel őrizzük meg!

Dr. Dénes György      

Adatik tudtul minden régi és mai barlangásznak, hogy Balogh Tamás, alias Bakhangya Zülfikár 2010.07.25-én vasárnap (Kristóf napján) 10 óra körül a Miskolc Diósgyőri Kórházban meghalt.
Balogh Tamás 1948-ban kibontotta a ma Hillebrandt-barlangként ismert Kőlyuk II.-t, lehetővé téve benne a további kutatásokat.
Az 1950-es évek elején aktív tagja volt az egyik miskolci amatőr barlangkutató szerveződésnek, a SAO-nak (Societas Antrorum Obscurorum = Sötét Barlangok Kutatóinak Szövetsége), melyek összefogásából nőtt ki a szervezett miskolci barlangkutatás.
Aktív szervezője és résztvevője volt a Miskolci Zsombolyosok néven 1952.06.06-án megalakult első szervezett miskolci barlangkutató csoportnak.
Az országos barlangkutató szervezet létét nagyon fontosnak tartotta, ezért 1952.02.17-én résztvevője volt a Miskolci Szervező Bizottságnak, akik 133 aláírást gyűjtöttek össze azoktól, akik egy országos barlangkutató szerv létrehozását szükségesnek tartották. (Az MKBT alakuló közgyűlése 1958. 12.12-én megtörtént, az 1958-as tagok között Balogh Tamás neve is olvasható
179-es tagsági könyv számmal.)
Mindig aktív résztvevője a barlangkutatásnak és nagyon támogatta a tudományos barlangkutatói tevékenységet, az információáramlást, a publikálást, bár ez utóbbiban a szakmai előképzettsége miatt nem vett részt. De hatalmas terepi és irodalmi ismeretanyagát bárkivel szívesen megosztotta,
mindenkinek nagyon szívesen segített.
Az 1966. május 18-20-i karsztankéton a következő mondatok hangzottak el az előadásán (mely a Zsombolyosoktól a Marcel Loubens Barlangkutató Csoportig c. kiadványunk hátlapján szerepel):..."Ne mondhassa rólunk az utánunk következő nemzedék, hogy itt éltünk a Bükkben és nem csináltunk semmi, vagy ha ilyet mondanak is, akkor ne legyen igazuk."
Végül még egy személyes megjegyzés: 1996-ban, az Anna-mésztufabarlangban
tartott esküvőnkön ő volt az egyik tanúnk.

Az ő karbidlámpájának a lángja ugyan kialudt, de vigyük tovább azt a lángot,
amit sokunkkal szívesen megosztott!

Lénárt László és Lénárt Lászlóné Lenke

A Társulat egyik legismertebb és legkedveltebb tagjától búcsúzunk. A kis Verától, aki 1992-ben az Óbudai SE-ben alapfokúzott, már akkor nagyon lelkes barlangász volt, és csak nevetett rajta, hogy milyen könnyen jöttek elő, de milyen nehezen tűntek el a lila foltjai. Vera tovább folytatta a tanfolyamokat, beiratkozott technikai 2-esre, 2003-ban elvégezte a túravezetőit; és ha nem is ő ismerte a legtöbb húzórendszert, az emberekkel való kapcsolattartásban, az izgulósok megnyugtatásában, a jó hangulatú túrák szervezésében szinte verhetetlen volt. Verustól, aki a barlangászaton kívül a búvárkodásba, a sziklamászásba, a hegymászásba, sőt a jégmászásba is belekóstolt. Vitorlás jogosítványt szerzett, evezős versenyre készült, kétszer teljesítette a Kinizsi 100-at. Verbaltól, ahogy Balázzsal együtt aláírták az sms-eket az iráni Damavand (5671 m), a perui Ishinca (5530m) és az Elbrusz (5642 m) sikeres megmászása, vagy egy kellemes paklenyicai, esetleg tátrai sziklázás után. Vernyától, az acélmagnóliák női barlangászmozgalom egyik alapító tagjától, aki mindig is fontosnak tartotta, hogy a lányok is tehetségüknek és felkészültségüknek megfelelően eljussanak a nagy túrákra; és hogy teljesítményüket a versenyeken is elismerjék. A csapatok, amelyeket ő erősített nemcsak női, de vegyes mezőnyben is bizonyítottak; elég csak a 2004-es Barlangnap vagy a 2009-es Lakatos dobogós helyezésére gondolnunk! A kis szöszitől, a bulikirálynőtől, számos frenetikus táncelőadás résztvevőjétől, a felejthetetlen bagi karikázót is magába foglaló 2009-es hollós-tetői barlangnap rózsaszín szalagos dívájától, akinek produkciója kupát ért. Veruskától, a Gortani team tagjától, aki törékeny termete ellenére mindig állta a sarat, és aki ennek köszönhetően ki is húzta a csapatot a slamasztikából, amikor másodmagával fért csak be a Csőgörények járatba, és térképezte fel az új részt. A Szabó József csoport tagjától és oktatójától, aki a bivakolás című előadásához mindig becipelte a teljes bivakos felszerelését, és a tanfolyamosok kedvükre próbálkozhattak, hogy fér be legjobban, legpraktikusabban minden a bagbe. Verocstól, a sérült túrák elindítójától és szervezőjétől, a Mozgás- és Élményterápiás szakosztály egyik pillérétől, aki az elmúlt öt évben magatartászavaros, mozgássérült és látássérült gyerekeknek és felnőtteknek adott életre szóló élményeket barlangban, mászófalon vagy vitorlás hajó fedélzetén. Akire mint vidám túravezetőre, s mint a 2006-os és 2008-as Szakmai Napok előadójára és a 2008-as Cholnoky pályázat egyik győztesére egyaránt emlékezünk. Mikolovits Veronika Annától, aki szerette, hogy édesanyja keresztnevét viselheti második névként. Méltán volt a Társulat egyik legismertebb és legkedveltebb tagja. Példát veszünk róla, és folytatjuk, amit elkezdett. Ahogy kalandjait lajstromba szedjük, láthatjuk, hogy tulajdonképpen legalább száz évet élt.

Szilágyi Nóra

Dr. BALÁZS DÉNES

Dr. Balázs Dénes a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Társelnöke 70 éves korában, 1994. október 19-én elhunyt. Dr. Balázs Dénes barlangkutató tevékenységét az 50-es években kezdte. Nevéhez fűződik a Szabadság-barlang feltárása. Jelentős szerepet játszott a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1958. évi újjászervezésében, ahol kezdettől fogva vezető tisztségeket töltött be. 1991-től a Társulat tiszteleti tagja. 1963-ban Vass Imre, 1976-ban Herman Ottó, 1985-ben Kadic Ottokár emlékéremmel tüntették ki. 1983-ben MTESZ Díjban részesült. Ő alapította meg 1961-ben a hazai barlangkutatás nemzetközileg is elismert szakmai folyóiratát , a Karszt és Barlangot, amelynek haláláig volt főszerkesztője. Nevéhez fűződik a Magyar Földrajzi Múzeum létrehozása, ahol a barlangkutatás eredményei, s a kiemelkedő barlangkutató személyiségek is méltó helyet kaptak. A Föld karsztterületeinek tényleges megismerésében, tanulmányozásában elért tudományos eredményein túlmenően óriási jelentőségű az a szakírói tevékenység, amelyet az utazásokról megjelent könyvei testesítenek meg. 1992-ben három évtizedes geográfusi és szakírói munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült. Temetése szűk körben 1994. október 25-én volt az érdi temetőben.

Ravatalánál a Társulat nevében dr. Jakucs László mondott búcsúzó beszédet.

 

Balogh Ernő (1882-1969)

BALOGH ERNŐ PROFESSZOR EMLÉKEZETE

Századunk első két évtizedében a Kolozsvári Tudományegyetemen a Koch Anta1 alapította ásvány-földtani tanszék vezetője 1896 óta, utóda, Szádeczky - K. Gyu1a professzor volt. Adjunktusa és magántanára Szentpétery Zsigmond, tanársegédei pedig Papp Simon és Balogh Ernő voltak. Szentpétery Zsigmond 1920-ban Szegedre távozott, Papp Simon már 1911-ben megvált a tanszéktől, Ba1ogh Ernőt pedig 1914-ben a világháború szólította el. Rajtuk kívül a háborús évek alatt 1920-ig többen álltak a tanszék szolgálatában. Így Gaá1 István mint magántanár ,Ferenczi István, Lengyel Endre, Xántus János , és Szolga Ferenc mint tanársegédek. Gyakornokok voltak Tu1ogdi János és Török Zoltán.

Az első világháború után Erdélyben a magyar geológusok doyenje Szádeczky K. Gyu1a lett, aki mint a bukaresti Román Földtani Intézet főgeológusa tovább dolgozott kolozsvári székhellyel az egyetemen, 1935-ben bekövetkezett haláláig. Ez a kivételes bánásmód Mrazec L. és Popescu - Voitcsti kiváló román geológus professzornak volt köszönhető, akik nagyra becsülték szaktudását. Szédeczky K. Gyula professzor mellett négy lelkes középiskolai tanár, (Balogh Ernő, Bányai János, Török Zoltán és Tulogdí János geológusok, az erdélyi föld legjobb ismerői és tanítói erős hittel és helytállással nevelték és oktatták a természet és tudományai szeretetére és megismerésére, a két világháború közötti 20 év alatt a fiatal nemzedéket. Négyük közül ma már csak Tulogdi János él Kolozsvárott. Így múlt el a magyar geológus társadalom nagy nemzedékének színe-java a legutóbbi években nemcsak a mai Magyarországon, hanem Erdélyiben is.

Ez alkalommal Balogh Ernő geológusra emlékezünk, aki 1969. július 11-én életének 87. évében hunyt el Kolozsvárott. Dr. Balogh Ernő geológus-professzor a kolozsvári Bolyai-BabesTudományegyetem földtani tanszékének volt vezető tanára, a föld és ásványtani tudományok doktora, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteleti tagja, a Magyarhoni  Földtani Társulat díszoklevéllel kitüntetett rendes tagja, az erdélyi föld egyik legjobb ismerője és kutatója.

Arany János szűkebb hazájában született, Nagyszalontától délre Kisjenőn a nagy költő halála évében, 1882-ben. Iskoláit is Nagyszalontán és Debrecenben végezte. Az egyetemet viszont Kolozsvárott, és ott nyerte el doktori oklevelét is Szádeczky ­K. Gyula professzornál, az általa vezetett ásvány-földtani tanszéken, akinek tanítványa majd
tanársegéde volt 1905-14-ig, Papp Simonnal együtt, akihez szoros barátság fűzte.

Az első világháború harcterein és a hadifogságban töltött négy esztendő után 1920­tól 1940-ig a kolozsvári MARIANUM leánygimnáziumban volt természetrajz-földrajz tanár. Ezalatt a húsz év alatt mint az erdélyi föld legjobb ismerője, tanítója nevelte a természet szeretetére és tudományai megismerésére a fiatal nemzedékeket. Ugyanakkor mint az Erdélyi Múzeum Egyesület természettudományi szakosztályának titkára, majd elnöke és az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Tu1ogdi Jánossa1 középiskolai tanártársával együtt a legtöbbet tett a földtani és földrajzi tudományok népszerűsítése terén.

1940. év őszén a Kolozsvári Tudományegyetem földtani tanszékére vezető tanárrá nevezték ki, majd ugyanott 1945-ben a Bolyai egyetemmé való átszervezéskor az ásvány- kőzettani tanszék vezető tanára lett és maradt egészen 1959-ig, nyugdíjba vonulásáig. Azontúl mint „profesor consultant" tevékenykedett.

Balogh Ernő professzor tudományos munkássága gazdag és sokoldalú. Elsősorban mineralógus volt, munkássága első szakaszában főleg ásvány-kőzettani problémákkal foglalkozott, a 20-as években azonban körülményei a barlangkutatás felé terelték figyelmét és tevékenységét. Ezen a téren Erdélyben új irányt nyitott: a barlangok magas tudományos igényű ásvány-kőzettani vizsgálatát. Irodalmi tevékenysége gazdag, tudományos és ismeretterjesztő munkáinak a száma meghaladja a 250-et.

Ásványtani munkásságának egyik legfontosabb része volta kalcitok vizsgálata. Ezen a téren igen jelentős a lublinittal foglalkozó tanulmánya. „Protokalcit, egy új ásvány" c. munkájában 1937-ben vékony, tű alakú kristályokat írt le, amelyek kristályhalmazokat alkotva a mészkőbarlangok falán bevonatot képeznek. Ezeket protokalcit néven mint a CaCO3-nak új ásványát ismertette. Zürichben röntgenvizsgálatnak vetették alá a Balogh Ernő által küldött ásványanyagot és kiderült, hogy a kalcit és protokalcit szerkezete között nincs különbség, így a protokalcit nem új ásvány, hanem a kalcitnak egy új alakja. Kiderült az is, hogy ezeket a kristálytűket már előbb jelezték az irodalomban lublinit néven. Ezek a leírások azonban a lublinit szerkezetét és tulajdonságait illetően hiányosak voltak. Balogh Ernő a prioritás figyelembevételével visszavonta a protokalcit elnevezést és tisztázva egyes problémákat megadta a lublinit pontos leírását. Egy további munkájában „A lublinit (protokalcit) és átformálódási termékei - hegyiliszt" megállapítja, hogy a Iublinit a barlangokon kívüli helyeken is előfordul, de elsősorban a barlangok jellemző ásványa, ahonnan sohasem hiányzik.

Balogh professzor az ásványtan és kristálytan -lelkes kutatója a kőzettan és a földtan egyéb területein is figyelemreméltó eredményeket ért el. 1906 évi doktori disszertációjában „A Dragánvölgy Kecskés és Bulzur patak közötti részének geológiai viszonyai" címmel az Erdélyi-középhegység északi része e területének eruptív, üledékes és metamorf kőzeteit és földtani viszonyait ismertette. Ebben a munkájában több eruptív kőzet helyesbített meghatározását adta meg. „Kvarc Erdély felsőmediterrán korú gipszeiben" c. 1926-ban megjelent munkájában kifejti, hogy az Erdélyi-medencében a monoton és kövületmentes neogén üledékes képződmények rétegtani helyének a megállapítására a dácittufák szolgáltatják a legjobb támpontot.

Balogh Ernő figyelme a 20-as évek végén fordult a barlangok világa felé (a több mint 30 éven keresztül a barlangkutatás volt tevékenységének központi témája. Fontos és értékes eredményeket ért el ezen a téren is. Új fejezetet nyitott az erdélyi barlangok tanulmányozásában, mert a geológus és mineralógus szemével vizsgálta azokat és ezáltal a barlangkutatásnak egy eddig kevéssé művelt ágát, a barlangok ásvány és földtani kutatását alapozta meg illetve fejlesztette ki.

Barlangtani kutatásait komplex módon végezte. Erről így ír 1939-ben: „A barlangok kutatásának, azok feltérképezésén túl, igen sokrétű a feladata. Ezeknek a kutatásoknak szem előtt kell tartaniok a barlangok mindenféle, igen változatos természeti adottságait - az élettelen és élők világát, a lejátszódó jelenségeket, folyamatokat. A barlangok földalatti világában a természettudományok egyes ágainak egy új és sajátos kutatási területe, lehetősége tárul elénk, amely sokban eltér a földfelszínitől."

Szpeleológiai kutatásait Románia két legnagyobb ismert barlangjának, a Bihar hegységi Meziádi- és a bánsági Komarniki-barlang tanulmányozásával kezdte. Mindkét barlangot feltérképezte és monográfiában ismertette. Ezen kívül még számos barlangot tanulmányozott és írt le. A barlangkutatás közben szerzett földtani, ásvány-kőzettani, őslénytani, állattani, régészeti megfigyelését a barlangok ismertetésén túl külön tanulmányokban publikálta. Mindez sokoldalúságára utal.

Barlangtani munkásságának egyik legfontosabbikát képezik azok a felismerések, amelyek a „Geológiai erőmegnyilvánulások és klímaváltozások nyomai a barlangokban" c. dolgozatában közölt. Ebben kimutatta, hogy a földtani folyamatok nyomai a barlangokban konzerválódnak, ennélfogva a változások, mozgások könnyebben felismerhetők és értelmezhetők azaz mérhetők, mint a felszínen. Éveken át folytatott vizsgálati eredményei nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a legfiatalabb kéregmozgásoknak nemcsak minőségi változásai, hanem mennyiségi értékei is kimutathatók a barlangokban tett észlelések és mérések alapján.

Ez a megállapítás a neotektonikai vizsgálatok új módszerének is tekinthető. Így ír ezzel kapcsolatban „Cseppkő világ" c. könyvében, 1969-ben megjelent legutolsó művében, melyben barlangkutatási munkásságának összefoglalását adta: „A barlang egészen külön világ. Bizonyos geológiai és tektonikai jelenségeket a legapróbb részletekig sokkal élesebben és tisztábban tár elénk a barlang mint a külső felszín, melynek mozgalmas erői ezeknek jó részét nyomtalanul eltüntetik. A barlangokban az ember valósággal benne jár a földkéregben, melynek anyagát, szerkezetét a falakon jól, pontosan láthatja. Különös, hogy a geológusok általában nemigen használták ki ezeket a természetnyújtotta ideális feltárásokat. Ezen kívül a barlangok sokszor félvilágosítással szolgálnak a régi klímaváltozásokról is."

Balogh Ernő már munkássága kezdetén felhívta a figyelmet a fényképezés nagy jelentőségére, fontosságára a természettudományos kutatásban. Nemcsak a barlangok, hanem általában az erdélyi tájak fényképezésében úttörő szerepe volt. Csodálatraméltó, tudományos jelentősségű és művészi értékű fényképeket készített.

Balogh Ernő professzornak sikerült közel 60 esztendős munkálkodása alatt a tudományos kutatást és a nevelő-oktató munkát teljes (összhangban végezni. Szádeczky - K. Gyula professzor fiatal tanársegéde a geológiai gyakorlatokon és az általa vezetett kirándulásokon olyan légkört teremtett, amely közelhozta a mestert és a tanítványait. A tanítványok olyan embert ismertek meg benne, aki szerette szakmáját, a természetet és a tanulnivágyó ifjúságot. Az egyetemi tanár Balogh Ernő 20 éven keresztül oktatta Erdély leendő természetrajz tanárait, geológus és geográfus nemzedékeit. A barlangok felkutatásába és térképezésébe bevonta az egyetemi hallgatókat és a fiatal szakembereket. kiváló középfokú geológiai tankönyveivel segítette a középiskolás erdélyi magyar fiatalokat természettudományos alapismereteik megszerzésében. Népszerűsítő cikkeiben és ismeretterjesztő előadásaiban igyekezett a természettudományos és honi ismereteket szélesebb körben a nagyközönség számára hozzáférhetővé tenni. Ezen a téren tevékenysége majdnem egyedülálló: több mint 250 természettudományi és honismereti közleménye jelent meg erdélyi folyóiratokban, napilapokban és könyvecskék formájában, továbbá 100 azon ismeretterjesztő előadásainak száma, melyeket Erdély szerte kisebb és nagyobb városokban tartott.

Előttünk áll egy munkás életpálya, mely hitében, akaraterejében, kitartásában és puritánságában példátadó, megingathatatlanságában és helytállásában a hazát és annak népét szolgáló. Ez apáink nemzedéke, mely két világháborút és három különböző világot ért meg. Büszkén tekintsünk és tisztelettel emlékezzünk Balogh Ernőre és a hozzá hasonló munkás, népükhöz hű és azt szolgáló tudósokra.

Balogh Ernőre emlékezve idézhetjük saját szavait, melyekkel Szádeczky K. Gyula professzortól, a mestertől vett búcsút a tanítványok nevében: „Örökké fülemben cseng egy mondásod, hogy a becsületesség a legbiztosabb töke. Csak egyszer hallottam Tőled, de egész életeddel követted is ezt a magasztos irányelvet. Serkentettél, bátorítottál a munkára, nem üres szavakkal, hanem példaadással, azzal a kitartó és szívós szorgalommal, mely nem lankadt soha, a magas életének múlásával sem és amely csak most tört hírtelen derékba, mikor levetve porruhádat, örökre bezárul mögötted a földi lét kapuja." Ezzel búcsúzunk mi is Balogh Ernőtől.

Barátosi József (1909-1990)

BARÁTOSI JÓZSEF

1990. január 15-én Budapesten elhunyt Barátosi József, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat alapító tagja és munkájának több mint három évtizeden át tevékeny részese.

Losoncon született 1909. augusztus 13-án, ott végezte a gimnáziuni tanulmányait, ott lett kisdiákként tagja a cserkészmozgalomnak, amelynek szelleme egész életét meghatározóan végigkísérte. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1933-ban természetrajz vegytan szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd ösztöndíjas volt az egyetem ásványtani tanszékén. 1935 decemberéhen a kispesti gimnáziumban kezdte meg tanári munkáját, amely mellett utóbb néhány éven át a Budapesti Tankerületi Főigazgatóságon is dolgozott. 1941-től a mai Petőfi Gimnáziumban tanított; 1945-ben sikerült a súlyosan romos gimnázium lebontását megakadályoznia, majd vezette annak újjáépítését. Közben megszervezte a háború után súlyos helyzetbe került budai pedagógusok élelmiszerellátását és iskolai konyhákat létesített. 1946­tól a Petőfi Gimnáziumban a műszaki egyetemre előkészítő tagozatot, valamint egész sor pedagógus átképző tanfolyamot szervezett és vezetett. 1948-ban létrehozta és tanári munkája,mellett éveken át vezette a Budai Gyermeklélektani Állomást. 1951-ben a vegyipari technikum igazgatója lett. Előbb ott tagozatként, majd 1952­ben önálló középiskolaként megszervezte az ország egyetlen geológiai technikumát, amelynek nyugalomba vonulásáig,1970-ig igazgatóhelyettese és műhelyfőnöke, szakmai vezetője volt. Azután szerződéses, majd helyettesítő tanárként ugyanott tanított tovább 1983 decemberéig, így tanári tevékenysége kereken 50 esztendőt, fél évszázadot fogott át. Pedagógiai szaklapokban cikkei jelentek meg, két tankönyvet is írt. Iskolaszervező és földtani oktatási munkásságával 1957-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1966-ban a Földtani Kutatás Kiváló Dolgozója, 1969-ben a Nehézipar Kiváló Dolgozója kitüntetéseket érdemelte ki.

Életét kitöltötte a természet szeretete, valamint a természet és az emberi élet védelmének ügye. Ez utóbbi késztette, hogy a légoltalomnak egyetemi éveitől idős koráig társadalmi munkása legyen előadásokkal szakcikkekkel és szervezőként is. E téren végzett mukásságát 1967-ben Honvédelmi Érdeméremmel ismerték el. Számos természetrajzi, természetvédelmi tárgyú cikke, kisebb írása és ezekből összeállítva két kötet könyve is megjelent. 1941-ben Diákkaptár címen ifjúsági havi folyóiratot alapított, és azt éveken át szerkesztette.

A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat megalakulása után az Oktatási Bizottság vezetője lett, majd 1960-ban, amikor a Társulat arra kérte, hogy vállalja el az ügyvezető társelnök sok gonddal, munkával, elfoglaltsággal járó feladatát, nem tért ki ez elől, és 1962 végéig nagy felelősségtudással állt helyt ezen a poszton, kiváló szervezőkészségével, fáradhatatlanul munkálkodva vitte előre a magyar barlangkutatás ügyét. Nevéhez fűződött a Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató szerkesztése hosszú éveken át. Ügyvezetése alatt indult útjára Társulatunk folyóirata, a Karszt és Barlang, amelyben több írása is megjelent, valamint az ő köszöntő soraival indult be Karszt- és Barlangkutatás néven évkönyveink új sorozata is, üdvözölve a Bécsben akkor összeülő III. Nemzetközi Szpeleológiai Kongresszust, amelyen ő a magyar barlangkutatók delegációjának egyik vezetője volt. Eredményesen mmkálkodott azon, hogy a Társulat mellett létrejöjjön a MTESZ Karszt­és Barlangkutató Bizottsága, amely aztán évek múltával megkönnyítette a társulat felvételét a MTESZ-be akkor, amikor a Nehézipari Minisztérium nem vállalta tovább a Társulat felügyeletét, és azt már emiatt a feloszlatás fenyegette.

Nehéz lenne felsorolni Barátosi Józsefnek Társulatunk érdekében végzett valamennyi munkáját, kezdeményezését és eredményét, de nem hagyhatjuk említés nélkül a Vár-barlang ügyét, amely oly közel állt a szívéhez. Mint a főváros I. ker. Tanácsának tagja és a légoltalom társadalmi munkatársa elérte, hogy a Társulat a Vár-barlang egy jelentős szakaszát bemutathassa az érdeklődőknek, és ott a régi helyén újra berendezhesse a nagy múltú Barlangtani Múzeumot csak azt sajnálhatjuk, hogy annak utóbb meg kellett szünnie. De ő azután sem adta fel a Vár-barlang ügyét, munkatársai­val közel két évtizeden át minden hétvégén vállalta ott a társadalmi ügyeletet, és mutatta be továbbra is az érdeklődőknek a barlang történelmi légkört árasztó, földtani szempontból is érdekes és tanulságos labirintusát. Ezt a magas szintű tudományos ismeretterjesztő munkát önzetlenül és fáradhatatlanul végezte mindaddig, amíg egészsége ezt lehetővé tette.

Nagyon sok és áldozatos munkával érdemelte ki azt a megbecsülést, hogy Társulatunk őt 1978-ban tiszteleti tagjává választotta.

Távozásával a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat a magyar barlangügy egyik nagy öregétől, a természet az ásványok, kőzetek és barlangok szerelmesétől, a közösségért mindig önzetlenül dolgozni kész, nyíltszívű, humánus embertől búcsúzik.

Szeretettel és tisztelettel őrizzük meg emlékét!

Dr. Dénes György

BARÁTOSI JÓZSEFNÉ, AUGUSZTINY PIROSKA

Csendben örökre távozott körünkből Barátosi Józsefné, Augusztiny Piroska. Budapesten született 1911. január 7-én, és itt végezte gimnáziumi tanulmányait is. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult tovább, ahol 1934-ben kémia-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd a főváros több főiskolájában tanított. 1951-ben a Petőfi Gimnázium kémia tanára lett, és onnan is vonult nyugalomba.

Társulatunk munkájába 1960-ban kapcsolódott be. Nagy lelkesedéssel működött közre a Vár-barlangban 1961-ben újra megnyitott Barlangtani Múzeum létrehozásában, majd folyamatosan annak bemutatásában is. Részt vett az 1961-beu beindult Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató szerkesztésében, az Oktatási és Közművelődési Bizottság, majd utóbb a Vár-barlang Bizottság munkájában is. Mindezeken felül a Társulatunkban vezető tisztségeket betöltő férjének sok társulati munkát is magára vállaló segítőtársa volt. Mindig szerényen visszahúzódott, kerülte a feltűnést, munkásságának hosszú időszakában mégis benne volt a Társulat eredményeiben az ő önzetlen munkája is.

Szerény, mindig segítőkész emberségére tisztelettel és szeretettel emlékezünk!

BEKEY IMRE GÁBOR

Száz évvel ezelőtt született Bekey Imre Gábor, a szervezett magyar barlangkutatás egyik úttörője. Munkásságának felidézésével egyben megismerkedhetünk a XX. század első évtizedeiben kibontakozó hazai barlangkutatás több jelentős eseményével. A cikk tudománytörténeti hitelességét növeli, hogy írója később maga is személyes ismerőse, munkatársa volt Bekey Imre Gábornak. (Szerkesztő.)

A Magyarhóni Földtani Társulat kebelében 1910. február 3-án alakult meg a Barlangkutató Bizottság. Első elnöke, Siegmeth Károly (1845-1912), aki a magyar hegyvidékek és a Tátra turista propagálása mellett különösen a barlangok, elsősorban az Aggteleki-barlang és Abaúj-Torna-Gömör barlangvidékének ismertetése terén fejtett ki komoly tevékenységet. A Bizottság alelnöki tisztségét a legkiválóbb magyar hegymászók egyike, dr. Jordán Károly (1871-1959) látta el. A választmány harmadik turista tagja pedig Bekey Imre Gábor, az ismert barlangi fotográfus volt, aki számos vetítettképes előadás keretében a Budapest környéki és távolabbi vidékék barlangjainak ismertetésével töltött be jelentős szerepet a barlangok kutatásának megindításában.

A Barlangkutató Bizottság negyedik turista tagja Scholtz Pál Kornél volt, a Pannónia Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztályának későbbi elnöke, aki a Bizottság 1911. évi jelentésében két barlang ismertetésével is szerepel. Ezek egyike a pesthidegkúti Remete-barlang, míg a másik a Vecsembükki zsomboly.

Az utóbbival kapcsolatban tudnunk kell, hogy a jelentés 4. pontja szerint „A vecsembükki barlangok felkeresése és kutatása" cím alatt Hadik János államtitkár kívánságára vette tervbe a Bizottság a fenti barlangok kutatását, „s minthogy ezek a barlangok mind oly természetűek, hogy bemászásuk turistai ügyességet kívánnak, felkérték turista tagtársaikat, Jordán Károly dr. alelnököt, Scholtz Pál Kornél és Bekey Imre Gábor tagtársakat, hogy a nevezett barlangokat felkeressék és tudományos átkutatásokra a tájékoztató előmunkálatokat megtegyék. A kiszállás megtörtént és az említett tagtársak június hó 10-től 13-ig mindössze 12 barlangot jártak be, átkutatva, térképezve és lefényképezve. A kutatások eredményeiről Scholtz Pál Kornél úr számolt be a Bizottságnak". A kutatások összege 200 koronát tett ki, amit Hadik János fedezett.

A Scholtz Pál Kornél-féle beszámoló elég rövid volt, de az eredménytelennek nevezhető bejárásról szóló Bekey-féle cikk sem sokkal bővebb. Mindenesetre az ő írásából - mely a Magyar Tanítók Turista Egyesülete lapjában, a Turista Közlöny 1914. évi 21. évfolyamának 34-38. oldalain jelent megtudjuk, hogy Hadik János és Pongrácz Jenő földbirtokos meghívására a bejárásban dr. Jordán Károly, Jordán Viktor és Scholtz Pál Kornél, valamint Bekey Imre Gábor vettek részt. Vittek magukkal 40 m összekapcsolható kötéllétrát és 150 m hosszú manilakötelet.

Először egy 22 m-es kisebb ravaszlyuk került sorra, melybe kötéllel bocsátkoztak le. A következő a 30 m-es Fenyves-zsomboly volt, ide kötéllétrán, biztosítással Gedeon képviselőt is levitték. Bekey szerint a tizennégy és nem tizenkettő - mint Scholtz előadásában szerepel - zsomboly és ravaszlyuk közül csak hárommal nem tudtak megbírkózni. Egyrészt sima, teljesen függőleges falakban törtek le, másrészt kötélhágcsóiknál mélyebbek voltak. A Vecsembükki-zsombolyba lebocsátott mérőszalag és lámpás 89 m mélységben ért feneket. (Kesslerék első bejárásuk alkalmával 90 m-nek mérték a mélységet.) A zsineg vége vizes volt, és így arra következtettek, hogy lent víznek kell lennie. A Szabópallagi-zsomboly mélységét Bekeyék 62 m-ben állapították meg, míg a Derenki-zsombolyt csak 56 mnek találták.

Bekey szerint azonban ezek az adatok nem tekinthetők a tényleges mélységnek. Szerinte a zsombolyok kiterjedt barlanghálózat kürtői. Ez a barlanghálózat azonban földalatti patakmedrekből áll. A fennsík lábánál ugyanis bővizű források fakadnak. Minthogy a fennsík relatív magassága 300 m, a kutatóknak nagy mélységet kell leküzdeniök. Kötélen le lehet csúszni nagy mélységbe, de önerőből feljönni még 40 méterről sem lehetséges, és a felhúzás is körülményes. Ebben az időben a Prussik-csomó és a mászógépezetek még nem voltak ismeretesek. Végül Bekey rátér az osztrák barlangok kulturáltságára, és hangsúlyozza, hogy idegenforgalmi szempontból ezek milyen jelentőséggel bírnak. Így felemlíti az Adelsbergi- (ma Postojnai-) barlangot, valamint a 263 m mély „Skocna-jamát", ahova már vaslépcső vezet le.

Közben a Barlangkutató Bizottság átalakul barlangkutató szakosztállyá, melynek Barlangkutatás címmel megindított folyóiratában, az I. kötet 129132. oldalain közli a szakosztály 1913. ápr. 8-i választmányi ülésének jegyzőkönyvi kivonatát. Ebben - az 1913. évi munkatervben a 12. pont alatt a Vecsembükk barlangjainak kutatása újból szerepel, melyre 400 korona költséget irányoznak elő. Kutatók: Jordán Károly dr. örökítő tag, Bekey Imre Gábor és Strömpl Gábor dr. (1885-1945) választmányi tagok. De a 178. oldalon az 1913. dec. 20-i választmányi ülés jegyzőkönyvi kivonatában olvashatjuk, hogy „Bekey Imre Gábor választmányi tag úgy. a maga, mint Strömpl Gábor dr. munkatársa nevében jelenti, hogy a vecsembükki zsombolyok és az aggteleki Baradla kikutatására nyert megbízásnak nem tehettek eleget. E barlangok kikutatásánál igen tekintélyes mélységeket kell leküzdeni, ami csak felvonó készülék és tábori telefon beszerzésével volna lehetséges. Indítványozza, a szakosztály szerezze be e nélkülözhetetlen kellékeket."

A választmány megbízta Bekey Imre Gábor és Strömpl Gábor dr. választmányi tagokat, valamint Jordán Károly dr. örökítő tagot is, hogy az említett szükséges kutatóeszközök beszerzése fölött tanácskozzanak, és a tanácskozás eredményéről a szakosztály választmányának annak idején jelentést tegyenek. Ez azonban - nem tudni, mi okból - elmaradt, és a Vecsembükki-zsomboly kutatása is lekerült a napirendről.

Közben - mint már említettem - a Bizottságból szakosztály lett. Siegmeth Károly elnök 1912-ben elhunyt, Jordán Károly dr. pedig az alelnökségről mondott le. A szakosztály új tisztikart választott. Elnök lett Lenhossék Mihály dr. egyetemi tanár, MTA tagja, alelnök: Bella Lajos ny. főreáliskolai igazgató, régész, titkár: Kadió Ottokár. dr. geológus. Bekey Tmre Gábor pedig újból választmányi tag lett. S mint a szakosztály egyik kiváló turista tagja, a hazai barlangok jó részének ismerője, paleolitkutató régészeinknek és paleontológusainknak készséggel szolgált útbaigazítással az ásatásokra érdemes barlangokról.

Az első ilyen ismertető cikke „A bajóti Öregkő barlangjai Esztergom-megyében" (Barlangkutatás, I. köt. 1913.). Ebben először is az Öregkő nagy barlangját ismerteti. A barlang első részét kőfejtéssel már nagyrészt elpusztították, csak mintegy 30 m hosszúságban van még meg. Hatalmas csarnok felszakadt kürtővel. A nagy barlangtól néhány lépésre É-i irányban egy másik, 6 m hosszú, kis barlang, ettől É-ra kb. 50 m-re, jóval lejjebb, a római I. jelzéssel ellátott nagyobb zsomboly (kb. 24 m mély). Jó pár évvel előtte Jordán Károly kísérelte meg a lebocsátkozást, de lámpája több ízben elaludt, holott légvonatot sem észlelt, ezért visszatért. Az Öregkő É-i lejtőjének lábánál, közel a völgy fölött van a kisebb zsomboly. Feneke könnyen elérhető, de állítólag itt is észleltek oxigénhiányt. Ennek a cikknek a végén majdnem egy oldalt szentel Bekey a zsombolykutatás nehézségeinek.

A következő év elején a szakosztályjanuár 12-i szakülésén „A Macska- és Klotild-barlang" címmel két ásatásra érdémesíthető barlangról számolt be, amiket később a Barlangkutatásban két cikkben ismertetett is.

1914-ben február 26-án a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében a barlangkutató szakosztály a Nemzeti Irodalmi Társasággal együttes estélyt rendezett, amelyen Bekey Imre Gábor meghívott közönség előtt „A barlangkutatás céljai" címen számos vetített kép kíséretében népszerű felolvasást tartott. Előadását a barlangkutatás történetével kezdte, majd áttért az ősrégészetre, ismertette az ősember külföldi leleteit, majd a hazai leletek bemutatásánál utalt a barlangkutatás jelentőségére. Végül a Pálvölgyi-barlang, a szilasi és bihari barlangok kutatásainak ismertetésével zárta előadását.

A csobánkai Macska-barlang c. cikke a Barlangkutatás II. kötetében jelent meg 1914-ben. Bekey ebben a cikkében tulajdonképpen három víznyelőt ismertet. Az első Pilisszentkereszt közvetlen közelében, a Szurdokban van. Ebbe Jordán Károlynak a patak elvezetése után sikerült behatolnia, de a lyuk szűk volta és a gáttal elzárt patak betörése miatt kénytelen volt visszafordulni. A másik, a Macska-barlang Csobánka község határában, a Ziribár-hegy DK-i részének mély bevágása tövében fekszik. A felszínen levő eocén homokkő át van törve, és a barlang az alatta fekvő dachstein-mészkőben képződött. Az aknaszerű lejárat gyenge lejtéssel 36 m után egy 9 m mély kis iszapos nyelőben végződik. Bekey itt felemlíti Koch Antal 1872. évi cikkét is, mely szerint az akkori bérlő kötelek segélyével 120 m mélyre ereszkedett le. A harmadik nyelő Üröm közelében a Róka-hegy alatt van. Ezt Koch Antal említi először 1871-ben, feltárta Hampel Ferenc, amiről 1940ben a Magyar Katonai Szemlében számolt be.

A piliscsabai Klotild-barlang, melyet a Macskabarlanggal egy előadásban már 1914. január 12-én ismertetett, külön cikkben szintén megjelent a Barlangkutatás III. kötetében. A Klotild-telep közelében levő barlangot a környéken élők Ördög-lyuk névvel illetik, de mivel Ördög-lyuk nem is túl messze kettő is van, ezért Bekey a fenti néven gondolta bevezetni az irodalomba. A barlang mintegy 2 x 1,5 méteres nyílása elég meredeken lefelé egy Z alakú üregbe vezet, mely hátulsó részében teremmé bővül. Fenekét a mennyezetről aláhullott nagy mennyiségű törmelék borítja, úgy látszik ez volt talán az oka, hogy idáig ebben a barlangban még próbaásatást sem végeztek.

Bekey barlangkutatási munkásságát nem a barlangkutató szakosztályban kezdte, hanem Jordán Károllyal már régebben is jártak barlangba. Így 1904-ben részt vettek a Pál-völgyi-barlang feltárásában is, sőt az egész feltárásnak tulajdonképpen Jordán Károly volt az irányítója. Bekey erről a kutatásról a Turisták Lapja 25. évfolyamában, 1913-ban számolt be. A kezdeményező eredetileg Déry József volt, a Turisták Lapja szerkesztője, ki 1902. április 27-én Pfinn József társaságában sétált a Szépvölgyi úton, mikor is felfigyelt a kőbánya előtti bányaőri lak kertjében földbe szúrt kis cseppkőpálcikákra. Érdeklődött az őrnél, aki levezette a bánya nyugati sarkában tátongó Harcsaszájú-barlangba. Déri a szép cseppkőfüggönyök láttán felhívta rá a turisták figyelmét, s pár nap múlva, május 11-én a barlang iránt érdeklődő Jordán Károlynak is megmutatta.

Abban az időben a Harcsaszájú-(Déry-) barlangon kívül a mélyebben fekvő Bagyura-barlang és az őrház lejárója alatti, kútszerű Jordán-barlang nyílásai voltak csak ismeretesek. Először természetesen ezen barlangok kutatásához fogtak. 1904-ben történt azután, hogy egy legelésző birka alatt beszakadt a föld. A birka kimentésére bemászott a bányafelügyelő fia, Bagyura János, aki észrevette, hogy az üregnek folytatása van. Az eset után, amikor Jordán és társai ismét kijöttek, a kis Jani megmutatta nekik az üreget. És itt a kutatók még aznap a Kőhíd és a Színházig vezető járatokon nyomultak előre. Következő vasárnap a Kőhíd mögötti Nagy-Körforgalom, majd a Színház, a Bástya és Magas-folyosón át a szűk Scholtz-próbáig jutottak. Legutoljára a Nagykőtől a Labirintus-folyosó, Kutyaszorító megkerülésével a vak Emeleti-folyosóig. Továbbiakban az Incelógónál a Geológus-folyosón átmászva felfedezték a Plöckl-falat, majd a Jordán-falon át a mély Rádium-termet. 1906-ban bontással a Miciterem és ebédlő, majd a Ötösök-folyosóján a KisKörforgalom került sorra. 1909-ben a Piller-folyosó előtti torlaszok elbontásával, majd 1910-ben a Bekey robbantásaival jutottak tovább.

A bányában levő és elsőnek feltárt barlang a Déry vagy Harcsaszájú volt. A bejárati tölcsér kb. 20 méter mély és lépcsőzetesen esik le. Váltakozva szűk folyosók és nehezen mászható részek követik egymást. A cseppkövek épségben itt maradtak meg legtovább, a fárasztó és nehéz megközelíthetőség miatt. A Déry-barlang alatt, tőle kissé keletre van a másik, Bagyura Tamásról elnevezett barlang. Bejárata szűk, meredek lejtő. Kötél segítségével mintegy hat méter után egy szép, tágas és magas terembe jutunk. A bejárattal szemben négyszögletes, háznagyságú függőkő látható. Innen több, 30 méter hosszúságot is elérő, szűk járat indult. Egyik a Déry-barlanggal is összeköttetésben állt. Közvetlenül a bányaőr lakásának lejárója alatt nyílt a Kút- vagy később Jordán-barlang. A mintegy 30 m mélységűre becsült, komplikált függőleges üreget az építkezések miatt eltömték, és a pár év múltán kibontott üregről már nem tudták biztosan megállapítani, hogy az a Jordán-barlanggal azonos-e? A cikke végén Bekey még megjegyezte: a bányában ezeken kívül még több üreg vagy rés található, de azok jelentéktelenek.

1911-ben volt a turisták nagyváradi vándorgyűlése. Ezt az alkalmat használta fel Bekey és Jordán, hogy a bihari jégbarlangokat felkeressék. Természetesen ezúttal is velük volt Jordán unokaöccse, Jordán Viktor is. Vezetőnek Czárán egykorú társát és vezetőjét, Matj Juon Nyakit fogadták fel. Első volt a Barcza- (Barsa-) jégbarlang. Kétemelet mélységű, két aknaszerű nyílással. Korhadt falépcső vezetett belé, még Czárán hagyatéka volt. Másik az Eszkimó-jégbarlang. Ennek hatalmas tölcsérében kötélbe kapaszkodva jutottak le a szintén két nyílású barlangba. Óriás méretű termeiben 10-15 méteres jégcsapok függtek. A kupolaterem baloldali sarkában állt a kétágú jégsztalagmit, a névadó eszkimó házaspár. Preluk hóaknájába nem sikerült lejutniok, a 12 méteres kötélhágcsó és a köteleik nem voltak elegendők. Czárán annak idején két hosszú fenyőfát bocsátott le, és összekötötte lépcsőlécekkel, azóta azonban ezek elkorhadtak. A Porcika-jégbarlang merőleges falú, cirkuszporondnál is nagyobb kerületű, 30 m mély, impozáns zsomboly. Ez a barlang egynyílású. Benne a Czárán-féle falépcsők szintén roskadozó állapotban voltak, a lejutást ezért nem merték megkockáztatni. Bekey cikke a bihari jégbarlangokról 1915-ben jelent meg a Turisták Lapjában.

Barlangkutatás dinamittal c. Bekey cikk 1916-ban látott napvilágot a Turisták Lapjában. Ez 1911-ből a Pál-völgyi-barlangban a Kis-Körforgalomnál a

Gilly kapu kirobbantásáról szólt. A másik tervezett robbantásuk nem sikerült, helyette egy sötétben való, kalandos barlangi mászás volt a befejezés.

A Turisták Lapja 1920. évi folyamában Bekey leközölte a barlangkutató szakosztály egyik 1914. évi értekezletének jegyzőkönyvét. Ez az értekezlet annyiban érdekes, hogy a solymári Ördög-lyuk részeinek elnevezésével kapcsolatos, ti. Kmetty Béla és Szücs Pál előzőleg fejezték be a barlang felmérését. A jegyzőkönyv aláírói: Bekey, Kormos, Hillebrand (Bgkut. Szo.), Déry (MTE), Kmetty, Szücs (BBTE), Pogacsntk (TTE) voltak. A Pogacsnikról tudni kell, hogy ő akkor a TTE ferencvárosi csoportjának volt az elnöke, és a TTE-isták abban az időben előszeretettel kutatták a Solymári-barlangot. Ez a kis kortörténeti érdekesség is hozzájárult azonban ahhoz, hogy elmérgesítse a Bekey és Kadic között felmerült nézeteltérést, amit tulajdonképpen Scholtz Pál Kornél idézett elő, bár ő maga kívül maradt a vitán.

A Magyar Turista Egyesület, mely annak idején a legnagyobb turista szervezet volt, általában vidéki osztályokra, a budapesti tagság pedig asztaltársaságokra, csoportokra tagozódott. Ezek egyike volt a nagyrészt fiatalokból álló Sasok csoportja, amely 1923-ban Nagykovácsi határában, a Putz majorban pár szobát kibérelt, hogy ott turistaotthont rendezzen be. Az elkészült kis otthontól szerencsére nem messze esett (12-15 perc) a solymári Ördög-lyuk, a budapesti barlangosok mászóiskolája. Szerencsére a Sasoknál is akadt egy-két barlangász, mint e sorok írója is, és a csoport Bekey Imre Gábort választotta meg elnökéül, aki a Turisták Lapja 1924. évi kötetében pont akkor közölte le a solymári Ördög-lyuk leírását és térképét.

A leírás alapján ugyan senki nem tudott volna végigmenni a barlangon, mert az annyira szövevényes járatokból áll, hogy bejárni leírás után szinte lehetetlenség. Bekey is már régebben járt a barlangban, „korpulenciája" sem engedte volna meg azt az utat végigmászni. De mindentől függetlenül Bekey nemcsak ismertette a barlangot, hanem megszerezte a barlang nagyléptékű, több ív csomagoló papírra rajzolt felvételi térképét is, amit az otthon ebédlőjének egyik falán helyeztünk el, s azon pontosan tudtuk ellenőrizni, mi ismert és mi nem.

1926-ban, amikor a Magyarhoni Földtani Társulat barlangkutató szakosztálya önálló Barlangkutató Társulattá alakult át, programjában a tudományos célok mellé a turistaszempontokat is felvette, és választmányába 50 %-ig barlangos turistákat is beválasztott. Mivel az első világháború végével összes magashegységünket elveszítettük, turistáink a zsombolyok és ördöglyukak formájában új, érdekes sziklamászó területeket találtak. A turisták új hegymászó objektumokhoz jutottak, a barlangkutatók pedig egy lelkes kutatógárdával gyarapodtak. Tehát az érdek a szorosabb kapcsolat létesítéséhez megvolt. Sikerült 1931-ben megjelentetnünk a Turisták Lapja első barlangi számát. Magától értetődő, hogy ebben a számban Bekey is megírta az ő barlangos cikkét: „A pilisi hegyvidék barlangjai" címmel a Budapest környéki barlangokat ismertette. 1932-ben a Turisták Lapjában még egy barlangos cikke jelent meg Bekeynek: „Mi köze a turistának a barlangkutatáshoz?" Ebben azt fejtegette, hogyan nyitja meg az utat a turista munkájával - a barlang feltárásávala tudománynak.

Azután pár éves hallgatás, majd 1936-ban megjelenik a szomorú hír, a szerkesztő búcsúja.

A leglelkesebb barlangkutatók egyike elment, de - emlékén kívül - itt hagyta nekünk a magyar barlangok szebbnél-szebb fényképeit.

Schőnviszky László (Karszt és Barlang 1972 I-II.)

Bogsch László Dr. (1906-1986)

Dr. BOGSCH LÁSZLÓ

A magyar karszt- és barlangkutatás nagy egyéniségét vesztette el 1986. február 19-én. Egy állandóan sziporkázó fénnyel világító fáklya szűnt meg lobogni, amikor 80. életévében váratlanul elhunyt dr. Bogsch László professzor, a Magyar Karszt­ és Barlangkutató Társulat tiszteleti elnöke. Az őslénytan kitűnő professzorának gazdag és sokirányú tudományos, oktató és tudományszervező munkássága termékeny, alkotó élet sikereiről és eredményeiről tanúskodik.

Bogsch László 1906. szeptember 28-án született Vajdahunyadon. 1924-ben kezdett a barlangokkal foglalkozni, amikor első éves egyetemista korában Kádic Ottokár gerinces őslénytani, valamint t Lenhossék Mihály anatómiai előadásait hallgatta. A Barlangkutató Szakosztály elnöke Lenhossék professzor briliáns előadásaival ragadta magával, Kadic pedig már 1925-ben magával vitte a Diósgyőr környékén végzett ásatásaihoz. Ebben az évben a Büdös-pestben folyt a kutatás, és ekkor ismeri meg közelről Kádic igen lelkiismeretes és pontos barlangkutatási módszerét a gyakorlatban is. 1926­ban készíti el első barlangi témájú dolgozatát a Csákvár határában fekvő, Báracháza-barlangból származó Hipparion anyag feldolgozásáról. A Kadic és Kretzoi társaságában végzett kutatásokról visszaemlékezéseiben így ír „ ...a fiatal, minden szép és jó befogadására készlélek számára revelációt jelentett ez az első háromhónapos tanulmányút ...”

1926-ban a megalakuló önálló Magyar Barlangkutató Társulat tagja. 1927-ben az első Magyarországon megtartott Nemzetközi Barlangtani Konferenciának aktív szervezője, munkájáért az osztrák-német Barlangtani Főszövetség a „Barlangi Medve" bronzplakettet adományozta Bogsch Lászlónak. Ez az első kitüntetése barlangkutató tevékenységéért. 1929 májusában földtan főtárgyból és őslénytan-ásványtan melléktárgyakból „summa cum laude" minősítéssel szerzi meg doktori fokozatát, ezt követően 1929. szeptember 1-én a budapesti Tudományegyetemen kezdi meg egyetemi oktató munkáját. 1932-tól a Magyar Barlangkutató Társulat titkára. A háború utáni időszakban sem hanyagolta el a tudományos barlangkutatást, tekintélyével támogatta az újjászerveződött Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat megalakulását, s az 1958­ban létrejött új szervezetnek 1962 és 1966 közt választott elnöke volt. 1960-ban a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége kereteiben megalakult Karszt- és Barlangkutató Bizottságnál is betöltötte az elnöki tisztet. Nevéhez és szakmai tekintélyéhez fűződik az is, hogy a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat a MTESZ tagegyesületeihez csatlakozott 1970-ben. 1972-ben a Társulat tiszteleti taggá, 1974-ben pedig tiszteleti elnökké választotta.

Dr. Bogsch László 1938-tól az őslénytan egyetemi magántanára, a felszabadulás után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Őslénytani Tanszékén intézeti tanár, majd docens Telegdi Róth Károly professzor mellett. 1955-től mint egyetemi tanár vezette a tanszéket 1973-ig. Az egyetemi oktatómunka iránti odaadó elhivatottságát jelzi, hogy monografikus részletességgel dolgozta fel a budapesti Egyetemi Őslénytani .Intézet száz esztendős történetét. Ez a munkája tudománytörténeti szempontból igen jelentős, hiszen Európa második legrégibb őslénytani tanszékének történetéről van szó. Egyetemi oktatómunkája mellett tudományos közéleti tevékenységének mindig fontos területét jelentették a földtudományok.

A MTESZ Magyarhoni Földtani Társulatának munkájában is sokrétű tevékenységet végzett, és egészen haláláig aktívan dolgozott. A Földtani Társulatnak már 1925-ben tagja lett, és számos területen töltött be tisztséget, többek között társelnöki funkciót is. Jelentős szerepet vállalt az Őslénytan Rétegtani Szakosztály létrehozásában, amely „ŐsIénytani Szakcsoport" néven 1963-ban alakult meg, és első elnöke Bogsch László volt. 1964-ben a Bécsi Földtani Társulat levelező tagjává választotta.

Kimagasló tudományszervezői tevékenysége mellett az őslénytan és a karszttudományok témakörében megjelent több mint 170 tanulmánya és négy tudományos témájú könyve fémjelzi, hogy Bogsch professzor a barlangokhoz és a karsztosodó kőzetekhez kapcsolódó őslénytani tudományos kutatásaival nemzetközi szinten is kimagasló eredményeket ért el. Tudományos lelkiismeretességgel haladt az általa mindig tisztelt nagy elődei és tanítómesterei nyomdokain, kortársaival és a fiatalabb nemzedékekkel, eredményesen fáradozva a magyar karszttudomány és barlangkutatás tekintélyének szerte a világon történő elismertetésén.

A tudomány művelése mellett sokat dolgozott Társulatunk felemelésén is, amelyhez gyakran tudománytörténeti elemzésből indult ki. Itt is realista gondolkodásmóddal szemlélte a jelenségelvet és irányító, tanácsadó munkáiban nemcsak a ma, hanem a holnap diszciplínáiból indult ki. Ezeket az elgondolásait többek között részletesen kifejti a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 70. éves ünnepi ülésén. Emlékezéseiből idézve „. a barlangtan vagy szpeleológia eleve rendkívül sokoldalú, sok rész-szakból összeötvöződő tudomány. Egész sereg tudományágat képviselő szakosztályaink mindegyike valamely tudományágnak a barlangokkal kapcsolatos ismeretanyagával dolgozik. A szpeleológiának ez a nagyarányú „ab ovo" tagoltsága adja egyrészt a barlangtan sokszínűségének varázsát, romantikus vonzó tényezőjét, másrészt azokat az olykor ellentmondásos és gyakran feloldhatatlan nehézségeket, amelyek a barlangtannak, mint tudománynak a mezején jelentkeznek, s a dolgok természetéből következően Társulatunk életében is. De, ha nagyon kritikusok akarnánk lenni, talán azt a kijelentést is megkockáztathatnánk, hogy még több rész-szak bevonása lenne szükséges Társulatunk érdekeltségébe". Gondolatai számunkra ma is fontos intelmeket és a tudományszervezésben nélkülözhetetlen megállapításokat tartalmaznak.

Bogsch professzor tudományos munkásságának méltó összefoglalását jelentette az általa megírt „Általános őslénytan" című egyetemi tankönyv, amely legnagyobb szabású munkája, tudományos kutatási eredményeinek és egyetemi oktatói tapasztalatainak szintézise, amelyen a fiatal szakemberek számos generációja is felnőtt.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar tudomány eredményeinek külföldön történt megismertetésében is, amelynek csupán egyetlen példája, hogy a Stuttgartban megjelenő „Zentralblatt für Geologie und Paláontologie" című szakfolyóirat számára 1938 óta folyamatosan több ezer magyar szakcikk ismertetőjét küldte meg a geológia és paleontológia területéről. Példás kutató, oktató és tudományos közéleti munkásságáért számos kitüntetést kapott.

Bogsch László sokoldalúan művelt tudós volt. Fiatal kora óta együtt élt a Magyar Karszt- és Barlangkutatb Társulattal gondjaiban és örömeiben, sokat tett sikereiért. Örökségül hagyta ránk bölcs szellemét, amely tiszta fénnyel világítja be a barlangkutatóknak a köztisztelethez, a közmegbecsüléshez és a szakmai sikerekhez vezető útját.

Dr. Fodor István

Borbély Sándor (1915-1994)

BORBÉLY SÁNDOR

Borbély Sándor 1915 március 15-én született Szászvárosban. A barlangkutatással 1947 körül kezdett foglalkozni. Munkája kiterjedt a szervezői tevékenységre, a feltárásokra, a feltáró tevékenység feldolgozásara, ismertetésére, a barlangok tudományos kutatására, különösen karszthidrológia területén. Hivatali munkája is ez utóbbihoz kapcsolódott, a Borsodi Szénbányászati Tröszt hidrogeológusaként tevékenykedett. Miskolci Zsombolykutató csoport vezetőjeként szorgalmazta a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat létrehozását, amelynek alapító tagja, de volt társelnöke (1959-1966) és választmányi tagja (1966-68 1977- 78) is.

Részt vett számos bükki barlang bejárásában és feltárásában, valamint aktív részese volt több bükki barlang nyomjelzéses vizsgálatának, melynek eredményeként javaslatokat készített karsztvíz hasznosítására és Miskolc vízellátásának javítására. Munkájának elismeréseként számos oklevéllel és emléklappal, 1974-ben Vass Imre-éremmel tüntték ki 1984-ben a Társulat tiszteletbeli tagjává választotta. A barlangkutatáshoz idős korában sem lett hűtlen. a miskolci üléseken mindig aktívan részt vett, és tanácsaival segítette a fiatal kutatókat. 1994 október 15-én hunyt el, temetésére 1994 október 28-án, szűk családi körben került sor.

Dr. BOROS ÁDÁM

1973. január 3.-án meghalt a magyar mohakutatás nesztora, Boros Ádám a barlangi mohák kutatásának nemzetközi tekintélyű tudósa, aki élete utolsó hónapjáig járta a barlangokat, gyűjtött és meghatározott.

Rövid betegség előzte meg a műtét következtében beállott halált. A kivizsgálások ideje alatt is dolgozott, még a kórházban is. Ekkor rendezte sajtó alá utolsó dolgozatát melyet hűséges gyűjtőtársával és barátjával, Vajda Lász1óval együtt készített. 1972 őszén még az erdélyi Bihar-hegységi barlangokat kutatta, késő ősszel még Csehszlovákiában is gyűjtött Vajda Lász1óva1 együtt. Gyűjtőútjaira mindig elkísérte felesége és egyben munkatársa Kenyeres Júlia, aki 1946-ban kötött házasságuk óta minden áldozatot vállalta hogy férje a tudomány művelésének szentelhesse életét.

Dr. Boros Ádám Budapesten született 1900 november 19-én. atyja, Boros Rudo1f és anyai nagyapja is középiskolai tanár volta Apai nagyapja könyvkötőmester volt, így Boros Ádám a szülőház légköréből hozta a könyvek és a tudomány szeretetét. Már gyermekkorában sokat túrázott. Nagyatyjával és nagybátyjával már 8 és 14 éves kora között, az első világháború kitörése előtt turistautakat tett az Alpokba. alig volt 8 éves, amikor megmászta a Schlernt 10-14 évesen a Dolomitokban járt nem egyszer felkapaszkodtak 2000 méter fölé is. Ilyen messzire vezethető vissza a botanika iránt kifejlődött érdeklődése, melynek kialakulásában szerepet játszott a havasi flóra varázsa. Gyermekként kezdte el a növénygyűjtést is, előbb játékból, majd később tudományos céllal. Egyébként gyenge szervezetű, túlérzékeny idegzetű gyermek. volt. Még be sem töltötte a 6. életévét, amikor beíratták az iskolába, ahol nehezen tudott megbarátkozni az iskolai fegyelemmel és a tanulással, bár éles eszű gyermek volt. Öröm volt számára, mikor érettségi bizonyítványával a zsebében megszabadult az iskolai kötelezettségektől.

Tanárai közül Koch Nándort kell kiemelnünk, aki a természetrajzra tanította, neki köszönhette természetszeretetének elmélyítését és érdeklődési körérnek kiterjesztését. Később Cserey Adolf volt egyik tanára, akinek kitűnő kapcsolatai voltak kora botanikusaival, többek között J á v o r k a S á n d o r r a 1, a Növénytár legnagyobb tudású tagjával, így Boros Ádám hamarosan bejáratos lett oda. Ott tovább fejlesztette szakmai tudását és a szakkönyvtár is rendelkezésére állott. Jávorka Sándoron keresztül már 17 éves korában megismerte D é g e n Á r p á d neves botanikust, aki megkedvelte a tehetséges fiatalembert.

Dégen ettől kezdve gyakran magával vitte őt gyűjtőútjaira.

1918-1922 között Budapesten végezte el az egyetemet. Ezekben az években több volt a szünet az egyetemen, mint az oktatási idő. Ez arra késztette B o r o s Á d á m o t, hogy járja az ország tájait, gyűjtsön és lépezze magát. D é g e n Á r p á d d a 1 már 17 éves korában tanulmányozta a morvamezei /Detrekőcsütörtöki/ lápokat. Ekkor ismerte meg a tőzegmoha és égerlápok világát, amely rendkívüli mértékben felkeltette érdeklődését és meghatározta további botanikai tevékenységét A morvamezei lápokon találta meg először ilyen alacsony szinten a tőzegmoha előfordulását.

B o r o s Á d á m o t már kora ifjúságában is az úttörőmunka érdekelte, így már 1922-ber~ megkezdte az akkor még csaknem ismeretlen Belső-Somogy kutatását. Ott már az első napon megtalálta a Sphagnum síksági  termőhelyét. Ez indította a Dráva balparti síkságárnak kutatására, és a flóra leírásának megkezdésére. bölcsészdoktori oklevelet r negyedéves korában, 1922. június 12.-én szerezte meg. Két évvel. korábban /19?0/` már asszisztensi munkát végzett S z a b ó Z o l t á n professzor mellett az Állatorvosi Főiskolán, majd V a r g a 0 s z k á r műegyetemi m.  tanár vezetésével, végül Közgazdasági Egyetemen újból  S z a b ó professzor mellett. Még doktorátusának megszerzése előtt a Gyógynövénykisérleti Állomás szolgálatába lépett.

Különösen foglalkoztatta B o r o s Á d á m o t a barlangi mohák Kutatása és tanulmányozása.  E  területen is úttörő munkát végzett. A barlangok élővilága mindig érdekelte és az ott begyűjtött mohák meghatározása közben kedvelte meg azt a teljesen új tudomány területet, amellyel Magyarországon még senki sem foglalkozott korábban. 1926-ban kezdő tanársegéd korában, a Barlangkutató Társulat alapító tagjai sorában találjuk. 1929-ben belföldi kutató ösztöndíjat kapott, majd ugyanebben az  évben a közgazdaságtudományi Kar "A  Mezőgazdasági Növényismeret tárgyköréből magántanárrá habilitálta. Ezt később a Műszaki és Gazdaságtudornányi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Kara is megerősítette, sőt 1935-ben a közoktatásügyi miniszter is.

1929-ben megkezdte Magyarország szikeseinek botanikai feltárási munkáit, elsősorban a Nyírségben dolgozott, majd 1929­1939 közötti években a Gerecse- és Vértes-hegységek, valamint a Velencei-tó környéke voltak fő kutatási területei.; az elkészült flóramű sajnos napjainkig kiadatlan.

1930-ban kezdeményezte és el is végezte a barlangszádák flórájának begyűjtését és feldolgozását.  A Brylógia című művében egész fejezetet szentelt e tudományterületnek, melynek hazánkban egyetlen művelője volt. 1933-ban jelent meg a barlangi mohákkal foglalkozó első cikke, a Barlangvilág című folyóiratban.

1937-ben a Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztálya jegyzőjévé választotta, e tisztséget több évi tagság előzte meg. Az ő összeállításában látott napvilágot a Növénytani repertórium is. 1938-ban átkerült a Vetőmagvizsgáló Intézethez. 1939-től kezdve Gömör megyében, majd Erdélyben és az Északkeleti-Kárpátokban végzett tereptanulmányokat és gyűjtéseket. Kutatóútjain vizsgálta a Székelyföld, a Bácska, a Mura köz, a Vendvidék, Bereg-Máramaros területét, 1939-ben Horvátországot is.

Elméleti botanikai munkássága és gyűjtőútjai mellett jelen tős gyakorlati tevékenységet is kifejtett. A növényföldrajz és a mohák meghatározása már korán felkeltették érdeklődését. A könnyebben felismerhető mohák meghatározására még D é g e n Á r p á d tanította meg. Mohagyüjteményében különös jelentőségűek lettek azok a mohák, melyeket a Rákos mocsaras területeiről és Isaszeg mellől gyűjtött be, olyan területről, ahol utóbb a patakszabályozás következtében a mohaflóra teljesen kipusztult. A mohák iránti érdeklődése mind erőteljesebb lett, különösen a második világháború után. A Sphagnumokat rendkívüli helyeken való előfordulásuk alapján értékelte és egyes területeken végzett gyűjtései csak megerősítették őt korábbi megállapításaiban. A Kárpátok lápjait 1939-tő1 kezdve tanulmányozta.

1941-1944-ig társelnöke volt a Magyar Barlangkutató Társulatnak. I944-ben átmenetileg szerkesztette a Botanikai. közleményeket és éveken át jegyzője volt a Biológiai Egyesület Növénytani Szakosztályának. 1944-től kezdve 3 éven keresztül az Állatorvosi  Karon a '°Növénytan" című tárgyat adta elő.

A felszabadulás után kutatásait kiterjesztette növényrendszertani, növényföldrajzi, flórakutatási, mohászati kérdésekre, valamint a rét-legelő és a gyomkérdés tanulmányozósára is. Ez látókörét szélessé tette és hozzásegítette őt, hogy megismerhesse az ország egész területét és számos addig függőben lévő szakmai problémáját megoldhassa. 1945-ben a Kísérletügyi Tanács tagja és újból a Gyógynövénykisérleti, majd később Gyógynövény Kutató Intézet vezetője lett.

1946-ban munkatársként dolgozott az Új Idők Lexikona, majd a Révai Lexikon összeállításában és szócikkeinek megírásában. A Természettudományi Társulat dísztagjává választotta.

1947-ben magántanári képesítését kiterjesztették az Agrártudományí Egyetemen a °Gyógy- és vegyipari növények természet rajza" című tárgykörre is. 1947-ben az Állami Sportmester vizsgáztató Bizottság Vándorsport Szakosztálya tagjává nevezték ki. Ez évben lett rendes tagja a Természetvédelmi Tanácsnak is. 1948-ban nyerte el az egyet.ny.rk. tanári címet. Ugyanebben az évben közreműködésével megjelent a °viruló természet" című könyv. 1950-ben a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya a Kertészeti Szakbizottság tagjává nevezte ki.

1951-ben hosszas előtanulmányok után megjelent az Acta Biologicaban "Bryologische Beitráge zur Kenntnis der Flora von Ungarn und der Karpaten” című nagyobb munkája, majd a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának kiadásában a  „Magyarország mohái” című könyve. 1952-ben a Magyar Tudományos Akadémia Minősítő Bizottsága a biológiai tudományok kandidátusának minősítette. 1954-ben a Növényfajtaminősitő Tanács tagja lett. 1957-ben megkapta a biológiai tudományok doktora akadémiai minősítést is.

Herbáriumát a Természettudományi Múzeum Növénytára felterjesztésére a Művelődésügyi Minisztérium "nemzeti érdekű védett gyűjteménnyé" nyilvánította, melynek nemcsak moha része gazdag, hanem a virágos gyűjtemény is. A mohagyűjtemény nagy részét Boros Ádám maga gyűjtötte és felesége preparálta, de élénk szakmai kapcsolatai révén csere anyaggal is gazdagodott. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak haláláig aktív tagja volt, részt vett a szervezeti életben, előadásokat tartott és a társulat lapjaiban egymás után jelentek meg cikkei és szakmai bibliográfiái. 1972-ben a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat a kiemelkedő tudományos munkásságért adományozható K a d i c O t t o k á r éremmel tüntette ki.

B o r o s Á d á m nyugdíjba vonulása után sem hagyott fel sem a gyűjtéssel, sem a feldolgozással. Életműve hatalmas: tudományos munkáinak száma 731, ebből több könyv, Boros Ádám a következő mohákat, illetve virágos növényeket írta le elsőként és nevezte el: Funaria hungarica Boros, Cyndrichia mangolica Boros, Hieracium praebiharicum Boros és Marsupella hungarica Boros et Vajda. A Következő növényeket nevezték el róla: Rosa borosiana Degen, Pinus borosianus Lyka, Pulsatilla borosiana Wagner, Melampyrum borosianum Soó, Mentha borosianaTrautmann, Sorbus borasianus Kárpáti Z., Placidum Adami Botosi. Szatala.

Több hazai és külföldi tudományos és ismeretterjesztő társaság választotta Őt tagjai sorába. Szakmai kéréssel senki sem fordulhatott hozzá anélkül, hogy a leghasznosabb tanáccsal ne látta volna e1 az illetőt, különösen szívesen segítette a fiatal szakembereket. A magyar botanika és barlangkutatás egyaránt szorgalmas és nagytudású szakemberét veszítette el Boros Ádámban.

 

Boros Ádám barlangi mohákkal foglalkozó cikkei:

 

   1. MORTON, Fr.: Das Problem der Lebensverlángerung bei Höhlenpflanzen. /Ismertetés/. Barlangkut. /1926-1927/ p.37.
   2. A barlangszádák növényzetének felkutatása érdekében. Barlangvil. 3. /1933/ p.22.
   3. A Szilicei- és Barkai-.jégbarlangok növényzete. Bot.Közlem. 32. /1935/ p, 104-114.
   4. GERHARDT ANTAL: Az Abaligeti barlang élővilága. /Ismertetés/. Barlangvil. 6. /1936/ p.3o-31.
   5. A Szilicei-jégbarlang, mint a növényzet élőhelye.Ttud. Közl. 71. /1939/ p. 323-324.
   6. A Tordai-hasadék barlangjai. NYÁRÁDY ERASMUS GYULA: A Tordai-hasadék c. munkájának ismertetése. Barlangvil. lo./1940/ p. 48-49.
   7. A barlangnyílások élővilága. Barlangvil. 11. /1941/ p.29.
   8. A Sebes-Körös menti barlangok szádájának növényvilága. Script. Bot. Mus. Transs. 1, /1942/ p. 152-.156.
   9. A mohák a természetben és az ember életében. Ttud.Közl. 75. /1943/ p.33-46.
  10. A Lápos-folyó szurdokában. A Természet. 40. /1944/ p.65-68.
  11. A Tapolcai-tavasbarlang mohája Élet és Tudomány 16. /1961/ 1657.
  12. A barlangok fénylő mohája. Ttud. Közl. 95. /1964./ p. 327.
  13. Útmutató barlangi mohák gyűjtéséhez. Karszt- és Barlangkut. Táj. /1970/ 3.
  14. Magyarország és a kárpáti barlangok felsőbbrendű növényzetére vonatkozó irodalom. Karszt- és Barlangkut. Táj. /1972/ 2. p. 20.22.
  15. VAJDA LÁSZLÓ társszerzővel: Bryogeographische Forschungen im Karstgebiet des Bihar-Gebirges. Acta Bot. Acad. Sci. Hung. 19 /1973/ in press.

Bródy Andor (1954 - 2006)

BRÓDY ANDOR

Élete delén távozott közülünk a hegyek, a barlangok és az erdők igaz barátja, Bródy Andor. 52 évesen hagyott itt bennünket. Az élet örömét a természetben találta meg és a természetet szerető, a természetet járó fiatalok kollektívájában. Nem magányosan járta az erdőket, hegyeket, vitte magával barátait, és különösen nagy örömmel és szeretettel vezette a természetbe a fiatalokat. 
Hajtotta a megismerés vágya, hogy megismerjen új túraterületeket, majd utóbb távoli egzotikus tájakat is. Új lehetőség nyílt meg számára, amikor megismerte a barlangok világát, és megismerte az addig még emberszem nem látta, újabb barlangszakaszok fölfedezésének semmi mással össze nem hasonlítható örömét. De ezt a sok örömet meg kellett osztania, mert az öröm megsokszorozódik, ha megosztjuk. A lelkes túravezetőhöz szívesen csatlakoztak fiatal társak, és ő boldogan vezette őket túrákra az erdőkbe, hegyekbe, barlangokba. 
1982-ben tagja lett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak, aztán fiatal túratársaiból megszervezte a Vakond barlangkutató csoportot, amellyel sorra járta az ország számos barlangját, közben oktatta, nevelte társait a biztonságos túrázás, a biztonságos barlangjárás technikájára, és személyes példájával mutatta meg nekik, mit jelent odafigyelni társainkra, nemcsak a barlangban, de ugyanúgy a magán-életben is. Megismertette csoportjával távoli országok csodálatos barlangvilágát, barlangász expedíciókat szervezett többek közt Franciaország és Spanyolország híres barlangjaiba is. Néhány társával eljutott az Atlanti-óceán partjaitól a varázslatos Távol-Keletig, a Csendes-óceán partjaiig és az északi Jeges-tengertől Közép-Afrikáig, az Indiai-óceánig, hogy megismerje, fölfedezze a maga és társai számára a természet ezer csodáját.
Különösen értett a fiatalok nyelvén. Mindig megtalálta hozzájuk a megfelelő hangot, és boldogan vállalta több iskolában is a gyerekekkel való foglalkozást. Rend-szeresen túrákat szervezett számukra, ahol megtanulták tőle a természet igazi szeretetét és a baráti összetartozás örömét is. Ő, aki fiatal fiúként megismerte a fél-árvaság szomorú érzését, mély együttérzéssel vállalta a nevelőotthonban élő, árva diákokkal való foglalkozást, de különös empátiával, átérzéssel foglalkozott sérült gyerekekkel is, akik megnyíltak számára, hallgattak szavára, szertettel vették körül.
Emberszeretetéből, humánumából fakadt önzetlensége és segítőkészsége. Ha valahol segítségre volt szükség, ő ott termett az elsők között. Az előző nagy árvíz idején ott volt a gátak építésénél, és segítőkészsége vezette a Barlangi Mentőszolgálat soraiba is, amelynek haláláig akcióba bevonható pártoló tagja volt. Részt vett az Esztramosi-barlangban rekedt könnyűbúvár életének megmentéséért öt napon át folytatott kemény, de végül sikeres küzdelemben is, amelyet az egész ország aggódva figyelt, de ha kellett, vállalta a mentőszolgálatban a kevésbé népszerű, ügyeleti feladatokat is. 
Bródy Andor életét rövidre szabta a sors, de mégis egész életet élt. Mert élete értelmes és tartalmas volt. Sok nagyszerű élményt kapott az élettől, a természettől és sokat adott tovább társainak, barátainak. Ezért, ha eltávozott is, mégsem felejti el senki, aki igazán ismerte őt. Távozása nemcsak a családjában hagy pótolhatatlan űrt maga után, de barlangász társai és fiatal túratársai körében is, akik szívükben, lelkükben megőrzik, sokan megőrizzük emlékét. És akire emlékeznek, az nem hal meg igazán.

Dr. Dénes György

 

Cholnoky Jenő Dr. (1870-1950)

Dr. CHOLNOKY JENŐ

(1870. július 23., Veszprém - 1950. július 5., Budapest)

Apja, Cholnoky László köztiszteletben álló ügyvéd volt Veszprémben. Anyja, Zombath Krisztina nyolc gyermeknek adott életet, közülük három fiatalon meghalt. Középiskoláit Veszprémben és Pápán végezte. Érdeklődése már ebben a korban a földrajzra irányult, gimnazista korában írta első "földrajkönyveit". Apja azonban nem a Tudományegyetemre, hanem a Műegyetemre íratta be, mondván: a tanárok mind szegények.

A mérnöki diploma megszerzése után 1892-ben a Műegyetem vízépítési tanszékén kapott tanársegédi állást Klimm Mihály professzor mellett. Közben megismerkedett Lóczy Lajossal, az akkor már világhírű földrajtudóssal és Ázsia-kutatóval, aki 1894-ben meghívta őt maga mellé asszisztensnek a Tudományegyetem földrajzi tanszékére. Ez a "pályamódosítás" végleg meghatározta életútját, de a geográfiai kutatómunkában is kitűnően tudta hasznosítani mérnöki ismereteit és műszaki rajztudását.

Lóczy Lajos ajánlására 1896-ban szerény ösztöndíjjal Kínába ment tanulmányútra. Mestere azzal a feladattal bízta meg, hogy tanulmányozza a Kína-alföld nagy folyóinak deltavidékét, derítse fel a Sárga-folyó és a Jangce mederváltozásainak okait, körülményeit. Utazása közel két évig tartott, ezalatt feldolgozta a deltavidékek hidrográfiáját, felfedezett egy nagy lávamezőt Mandzsúriában, és a néprajtudomány számára is értékes anyagot gyűjtött. Naplója 1235 rajzot tartalmaz, köztük sok vízépítmény és különféle mérnöki pontosságú ábrázolás.

Kínából hazatérve adjunktussá léptették elő. A mérnöki diplomája mellé megszerezte második doktori oklevelét, és nem sokkal később a leíró földrajz magántanárává habilitálták. Feleségül vette Barrois Petronellát. Három gyermekük született: Béla, Tibor és Ilona. Bélából a botanika híres tudósa, Tiborból Kossuth-díjas műegyetemi tanár lett.

1905-ben a kolozsvári Tudományegyetemre nyilvános rendes tanárnak nevezték ki, és megbízták a tanszék vezetésével. 15 évet töltött Kolozsváron, magas színvonalra emelte az egyetemi oktatást, közben részletesen tanulmányozta és leírta Erdély természeti viszonyait. 1919-ben a románok bevonulása után menekülnie kellett Kolozsvárról. Budapesten földrajzi szakértőként beosztották a béketárgyalásokat előkészítő bizottságba. 1920-ban az MTA levelező tagjává választotta, a következő évben pedig kinevezték a budapesti Tudományegyetem tanszékvezető tanárává. Kifosztott, elhanyagolt tanszéket örökölt elődjétől, Czirbusz Gézától, de kitartó munkával újra nemzetközi színvonalra emelte a hazai földrajzoktatást. Tanítványai sorából olyan kiváló professzorok emelkedtek ki mint Bulla Béla, Kéz Andor, Szabó Pál Zoltán, Kádár László. Hetvenéves volt, amikor 1940-ben nyugállományba vonult. Otthonában szakadatlanul dolgozott tovább, 80 éves korában bekövetkezett haláláig.

Cholnoky Jenő a magyar geográfia legnagyobb tudósainak egyike. Hunfalvy János és Lóczy Lajos munkásságának folytatója. Tudományos kutatásainak területe tág határok között mozgott, a geográfián kívül maradandót alkotott a hidrológiában és a klimatológiában is. A természeti földrajzon belül elsősorban a felszínalaktant (geomorfológiát) művelte. Az amerikai W. M. Davis szemléletét tette magáévá és honosította meg hazánkban, miszerint a domborzati formák szakaszosan változó (ciklikus) lepusztulási folyamatok eredményeképpen jönnek létre. Ennek szemléltetésére nagyszerű tömbszelvényeket készített, melyek a fél évszázáddal későbbi tankönyvekben is helyet kaptak. Utólérhetetlen sikereket ért el a földrajzi ismeretterjesztésben. Mintegy 50 könyvet adott ki, továbbá 700 különféle tudományos dolgozata és népszerű cikke jelent meg. Lebilincselő előadó volt, egyetemi előadásain a tantermek zsúfolásig megteltek. Szerte az országban több ezer népszerű földrajzi előadást tartott. Ő vetített először színes diaképeket Magyarországon, amelyeket maga állított elő fekete-fehér diapozitívok átfestésével. A mérnöki pontosságú szakmai rajzokon kívül mesteri grafikákat készített és művészi tájképeket festett.

Mint kolozsvári tanár az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) elnöke volt. Az MTE előbb vidéki választmányi tagja (1908-1917), majd 1920-tól elnöke volt egészen az MTE 1946-ban történt feloszlatásig. A Magyar Turista Szövetség társelnöke 1918-1923 és 1940-1941 között.

Főbb művei:
A Balaton limnológiája, Budapest 1897.,
A futóhomok mozgásának törvényei, Budapest 1902.,
A Balaton jege, Budapest 1907.,
A Balaton hidrográfiája, Budapest 1918.,
Általános földrajz I-II., Pécs-Budapest 1923.,
A földfelszín formáinak ismerete, Budapest 1926.,
Magyarország földrajza, Budapest 1929.,
A Föld és élete, Budapest 1936-37., (6 kötet, összesen 3618 oldal).
Eötvös Loránd báró emlékezete, (Turisták Lapja, 1944. június, 56. évfolyam, 6. szám, 101-104. o.)

Irodalom:
Láng S.: A földrazoktatás múltja az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, Acta Geogr. Univ. Scient. Bud., Budapest 1970. (teljes bibliográfiával),
Balázs D.: Cholnoky Jenő kínai útinaplója, Földr. Múz. Tan. 1., Érd, 1985.,
Balázs D.: Cholnoky Jenő rajzai és festményei, Érd, 1986.

Forrás:
[Balázs Dénes, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Better kiadó, Budapest 1997., 219. o.]
[Magyar Turista Lexikon, szerkesztette Polgárdy Géza, Budapest 1941., 37. o.]

CSERNYI ÁKOS

1974-ben a Meteor központi csoportjában kezdte a barlangkutatást, majd 1978-ban alapító tagja a Honvéd Aurora barlangkutató szakosztálynak. Éveken keresztül részt vett az Alsó-hegyi Vecsem-forrás kutatásában, bontásában, a Meteor-barlang több napos földalatti táboraiban, Erdélyben a Szelek barlangja közös kutatótáborain és tagja volt a Csodavár-expedíciónak, ahol magyar barlangkutatóként elsőnek jutottunk el a végpontra. Rendszeres résztvevője volt a Morva-karszti találkozóknak, barlangi túráknak.  Kezdetektől aktív részese az ipari alpinizmus kialakulásának. Halálával egy tapasztalt jó barátot vesztettünk el. 

Bacsu Dénes

 

DÉKÁNY PÉTER

44 éves hegymászó, nõs, két kisgyermek apja. Több mint húsz éve a magyar hegymászás élvonalában. Végigjárta az Alpok, Kaukázus, Pamír, Himalája, Andok számtalan csúcsát és sziklafalát. Átsíelte a Spitzbergákat. Elsõként volt 1000 m-nél mélyebben a magyar barlangászok közül. 2000. augusztus 8-án a Karakórum egyik hétezresérõl nem tért vissza. Dékány Péter volt azon kevesek egyike, aki a hegymászást és a barlangkutatást abban a szellemben ûzte, ahogy azt az egykori legendás nagyok tehették. Õ volt az, aki bármilyen helyzetben tiszta logikával, józanul értékelve találta meg a hegyen is az optimális megoldásokat. Soha nem élt a felszerelések, a hírnév, a média bûvö-letében, nem érdekelték a külsõségek, a felesleges sallangok, csak a belsõ tartalom, az igazi értékek. A sportban is így volt: a tenyérizzasztó útvonalak, a teljes erõbedobással elérhetõ sikerek vonzották, és okoztak számára igazi örömet. Az új terepek felfedezése és a nagyszabású tervek izgatták és lelkesítették. A hegyek örök szeretete és a nehéz feladatok vállalása hajtotta Õt a csúcsok és gleccserek világába úgy, mint a Föld mélyébe – több mint 23 éven át. Sokrétû és igazi sportemberré vált, nemcsak a hegymászásban találta meg a mozgás örömét. Megtanult sárkányrepülni, hogy korábbi munkáját összekapcsolhassa a szabadság érzésével, nagy szerelme a kerékpározás is sok ezer kilo-méternyi élményt okozott számára. A Föld mélyének szépségeit, a hazai és külföldi barlangokat ugyanolyan örömmel kutatta, mint ahogy a hétezer méter feletti csúcsok csábításának engedett – célokban soha nem szenvedett hiányt. A 80-as években társam volt szinte minden külföldi barlangtúrámon. A Sniezna, Gamsovi, Bunevac és Jubiläum-barlang alján boldogan majszoltuk a közös végpont csokit. A Gortani-ban többször is együtt örülhettünk a nagy bejutásoknak. Mindezekkel együtt a barlangkutatás csak egy kis rész volt az õ változatos sportszen-vedélyében. Ahogy barátja és mászótársa Ozsváth Attila írja – csak megerõsíteni tudom “mindig nagyon bíztam és hittem benne”. Úgy gondoltam, ha együtt vagyunk, minden helyzetbõl kimászunk, velünk nem történhet baj... Elvesztése pótolhatatlan hiány elsõsorban a családjának, valamint barátainak, de a hegymászó- és barlangásztársadalomnak is. Jellegzetes mosolya velünk marad.

Börcsök Péter— Ozsváth Attila

 

Dudich Endre Dr. (1895-1971)

DR. DUDICH ENDRE

1971. február 5-én megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy Dudich professzor úr gazdag életútja végéhez ért. A magyar zoológia vezéralakja, az ELTE Állatrendszertani Tanszékének ny. egyetemi tanára, Kossuth díjas, a magyar barlangbiológiai, produkcióbiológiai, cönológiai és potambiológiai kutatások megindítója, társulatunk több tisztségének viselője körünkből örökre eltávozott.

Dr. Dudich Endre 1895. március 20-án született a Bars megyei Nagysallóban. Édesapja, nagysallói körorvos, az orvostudomány mellett a zoológia iránt is érdeklődött és ezt átoltotta fiába is. Középiskolai tanulmányait Esztergomban végezte. Ebben az időben a humán tárgyak is nagyon érdekeltélc és kiváló eredményeket ért el ezekben is, de a zoológia iránti vonzalma egyre csak erősödött. 1913-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karára iratkozott be természetrajz-földrajz szakra, és ugyanakkor felvételt nyert az Eötvös Kollégiumba is. Egyetemi tanulmányait az első világháború zavarta meg, mert közben három és fél évig különböző frontokon teljesített katonai szolgálatot. Tanári oklevelét így csak 1920-ban szerezte meg. 1922-ben „sub auspicüs Gubernatoris" avatták doktorrá az akkoriban Szegeden működő kolozsvári egyetem természettudományi karán. 1925-ben ugyanennek az egyetemnek magántanára lett.

Még egyetemi tanulmányainak befejezése előtt a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárába került, ahol 1922-ig mint beosztott középiskolai tanár, majd 1934 júliusáig, mint múzeumi őr dolgozott. Itt hosszabb ideig bogarakkal foglalkozott és az első nagyobb tudományos sikerét is a coleopterológia területén érte el. 1920-ban elnyerte a Természettudományi társulat Bugát-díját. Bokor Elemérrel való barátsága adott számára indítékot egyrészt a coleopterológiai, másrészt a barlang-faunisztikai kutatások végzésére. Később rákokkal kezdett foglalkozni és ennek az állatcsoportnak a kutatását élete végéig folytatta. Dudich Endre a szó szoros értelmében azonban sohasem vált specialistává. Az Ő érdeklődése messze túlterjedt egy-egy állatcsoport rendszertani vizsgálatán. Már muzeista korában szinte az egész állatvilág érdekelte. A könyvtárba érkező folyóiratok, könyvek áttanulmányozása közben: készítette a később csak egyre gyarapodó, szinte legendás hírű cédulakatalógusát. Gondolkodására,-emberi magatartásara jellemző, hogy ezt a nagy munkát nem csak sajátmaga számára végezte: a gazdag irodalmi katalógusa barátai, majd tanítványai számára mindig rendelkezésre állott. Sok fiatal, kezdő kutatónak szolgált ez első útravaló gyanánt. Ezt az igen széleskörű irodalmi ismeretanyaggyüjtést úgy is felfoghatjuk mint egy magasabb életpályára való felkészülést, hiszen ezzel szerezte meg azt a hatalmas tudást, amely alkalmassá tette később a professzori hivatás betöltésére. Látókörének szélesítéséhez hozzájárult a tihanyi biológiai Kutatóintézetben és a nápolyi Zoológiai Állomáson végzett kutatómunkája is.

1926-ban a Magyar Barlangkutató Társulat alapító tagja és az akkor alakuló társulatnak választmányi tagja is lesz. A rákok körében végzett vizsgálatai döbbentették rá, hogy hazánk állatvilágának ismerete még nagyon hiányos. Tudományszervező készségének felcsillanása az Állattani Szakosztály 1927. novemberi ülésén tartott előadása: „A magyar állatvilág kutatásának megszervezése". Az előadásban adott program az akkori időkben nem valósulhatott meg. A Szakosztályban 1941-ben elnöki megnyitó keretében, melynek címe: „Az állattani honismeret rögös útjain", programját megújította. A szép terv azonban csak 1950-ben, az első ötéves tervben indulhatott meg.

Kutatásai során egyre nagyobb figyelmet szentel a földalatti vizek élővilágának megismerésére. Különösen nagy figyelemmel fordul a barlangok élővilága felé és megkezdi az aggteleki Baradla-barlang élővilágának kutatását. lgen nehéz, sokszor sanyarú körülmények között dolgozott itt. Vizsgálatai azonban már túlnyúlnak a barlangi faunisztikán. A mai értelemben vett produkcióbiológiai kutatások hazai alapjait rakja le. Az Állattani Szakosztályban ismertette első nagyobb eredményeit „Az Aggteleki-barlang élővilágának élelem forrásai" címen, amely a munka 1930-ban nyomtatásban is megjelent, majd 1931-ben elnyerte vele a Természettudományi Társulat Margó-díját. A Baradlában végzett kutatásainak szintézise a Bécsben megjelenő Barlangtani-monográfiák (Speláologische Monographien) sorozatban látott napvilágot, „Biologie der Aggteleker Tropfstein Höhle "Baradla" in Ungarn" címmel. Ez a 246 oldal terjedelmű munka az európai barlangbiológiai kutatások egyik vezető egyéniségévé avatta Dudich Endrét. 1934-ben Őt kérik fel a Wolf­féle „Animalium Cavernarum Catalogus" bevezető részének megírására. A Baradla-barlangban 1958-ban épült meg az első hazai, a világon a 4. földalatti barlangbiológiai laboratórium. Ezzel régi álma teljesült. Élete végéig vezette a laboratórium munkáját.

1958 egyébként is nevezetes dátum volt életében, mert az akkor újra megalakuló Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat elnökévé választja, amely tisztséget 1962-ig viselte. A közben megalakuló MTESZ Karszt- és Barlangkutató Bizottságának elnöke volt 1961-től 1965-ig, 1959-től 1965-ig pedig a Karszt- és Barlangkutatás főszerkesztője. Tudományos érdemeinek elismeréséül elsőnek kapta meg a Kadic Ottokár emlékérmet. 1968-ban a Társulat tiszteleti tagja és díszelnöke és ebben a státuszában maradt haláláig. Elévülhetetlen érdemei vannak a barlangbiológiai kutatások újra élesztésében, fiatal kutatók figyelmének az ilyen munkára való ráirányításában. Biztatására indulnak meg újra a barlang-faunísztikai vizsgálatok is, amelyek számos hazai barlang élővilágának feltárását eredményezték.

Dudich Endre barlangbiológiai érdeklődésével szinte párhuzamosan alakult ki a földfeletti vizek élővilágának rendszeres kutatására való törekvése is. Maucha Rezsővel együtt sürgették a hazai hidrobiológiai kutatások megindítását; elkésztette a hazai folyamkutatás, nevezetesen a Duna kutatásainak tervét. 1944-ben a bajai Duna­kutató Intézet csak igen rövid ideig állt, de 1958-ban a folyamkutatási elképzelései is megvalósultak, mert létrejött egy, alsógödi Dunakutató Állomás. Az Állomás munkáját mint igazgató 1970-ig vezette, haláláig pedig tanácsadója volt. Fáradhatatlan erővel végezte a Duna állatvilágának kutatását, feltárását.

1934. július 23-án nevezték ki a Pármány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán az állatrendszertan professzorának. Eddig az ideig rendszeres állatszisztematikai oktatás nem volt az egyetemen. A 39 éves Dudich Endrére várt az a hatalmas feladat, hogy az akkori idők lehetőségei és anyagi körülményei között a semmiből megszervezze az Állatrendszertani Intézetet, megteremtse az oktatás lehetőségeit. Tanszékének létszáma akkor egy tanársegéd és egy hivatalsegéd volt. Az örökségként kapott régi gyűjteményeket modernizálta szakadatlanul dolgozott az egyetemi előadások kimunkálásán. Mint egyetemi tanárt is a becsületesség, lelkiismeretesség jellemezte. Előadásának anyagát állandóan felfrissítette az új irodalmi ismeretanyaggal, szinte óráról órára korszerűsítette. Előadásait a logikus gondolatfűzés és tömörség jellemezte. Minden órájára becsületesen készült és sohasem beszélt feleslegesen. A tanszék megalakulása után rövidesen lelkes hallgatóságot sikerült toboroznia, akik később ugyanolyan lelkesedéssel, mint amelyet professzoruktól láttak, folytatták a kutatómunkát a legkülönbözőbb intézményekben. Tanítványai közül sokan kerültek már az első időkben is a Természettudományi Múzeum Állattárához. Ennek mindig nagyon örült, mert szívügyének tekintette az ország legnagyobb rendszertani intézményével a lehető legjobb, szoros kapcsolat fenntartását.

Mint egyetemi tanár feladatának tekintette azt is, hogy tanítványai közül mindig legyen olyan aki valamilyen új kutatási irányzat, tudományterület művelését kezdje meg. Így került sor például a cönológiai vizsgálatok megindítására is. Tanítványai először a saját pénzükön, majd a tanszék anyagi támogatásával létrehozták a „Fragmenta Faunistica Hungarica" c. folyóiratot. Ennek kiadása 1948-tól 1956-ig szünetelt ugyan, de Dudich Endre kitartó szervezése következtében „Opuscula Zoologica" címen újra megjelent a tanszék önálló folyóirata.

A második világháború pusztításai az Állatrendszertani Tanszékét sem kímélték meg. A gyűjtemény és számos szemléltetet anyag szinte teljesen megsemmisült. Ez a nagy veszteség sem törte meg Dudich Endrét. Nagy kitartással, szívóssággal látott neki, hogy a romokból ismét tanszéket építsen. 1951-ben tanszéke új épületbe, több helyiségbe költözött, személyzete gyarapodott és a Magyar Tudományos Akadémia az újonnan létrehozott Talajzoológiai Kutatócsoportot is hozzá kapcsolta. Így lényegesen jobb körülmények között folytathatta az újjáépítés korszaka után az oktató-nevelői kutatói és tudományszervezői munkáját.

A Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben választotta rendes tagjává. Az újjászervezett Magyar Tudományos Akadémia csak tanácskozó tagjává nevezi ki és 1952-ben a biológiai tudományok doktora fokozatot ítéli oda neki, 1953-ban azonban újra levelező tagként választják meg. 1964-ben kerül sor a rendes taggá választására.

Több éven át a Magyar Tudományos Akadémia zoológiai bizottságának, majd haláláig a Hidrobiológiai Bizottságnak volt az elnöke. Majdnem két évtizedig volt a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Csoportjának, majd a megalakuló Osztályának csoport, illetve osztályvezetőségi tagja. Az Acta Zoologica főszerkesztője volt 1953-tól. Igen jelentős munkát végzett a zoológiai tervek kidolgozásában, gyűjtéstechnikai könyvek írásában és a Magyar Állatvilág c. sorozat létrehozásában. Ez utóbbi munkájának elismeréséül 1969-ben Kaszab Zoltánnal együtt a Magyar Tudományos Akadémia Nívódíjában részesült.

Tagja, dísztagja, díszelnöke volt az összes jelentős hazai zoológiával kapcsolatos társulatnak. Külföldiek közül az „Österreiehische Höhlenforscende Gesellschaft, 1935-ben, 1961-ben a „Zoologische-botanische Gesellscheft  választja tiszteleti tagjául. A Magyar Rovartani Társaság Fivaldszky emlékérem arany fokozatának, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Kadic Ottokár-emlékplakettjének, a Kossuth-díj II. fokozatának és a munkaérdemérem arany fokozatának kétszeres tulajdonosa.

Dudich professzor távozásakor 218 nyomtatásban megjelent munkáját - folyóirat-közleményeket, könyveket - hagyta itt az utókor számára. Ezek egy hosszú munkás élet kutató és oktató tevékenységének ékes dokumentumai, melyekből mindnyájan meríthetünk.

Dudich Endréről méltán mondhatjuk, hogy nem halt meg, hiszen gondolatai eszméi a tanítványaiban ma is élnek.

LOKSA I.

Erdei Anna (1975-2006)

ERDEI ANNA

Annát 1999 őszén ismertük meg, amikor alapfokú tanfolyamunkra jelentkezett. Kezdeti páratlan lelkesedése az évek multával sem csökkent. A tanfolyam után részt vett a Szamentu-barlang embert próbáló körülmények közötti térképezésében. Azóta sok szép napot és hetet töltöttünk együtt vele, felszínen és barlangban egyaránt. A sziklák, a hegyek, a barlangok élete elválaszthatatlan részét képezték, mint sokunknak. Közös túráinkon mindig csodálattal figyeltük a természet iránti rajongását, ahogy örülni tudott a legapróbb dolgoknak is.

Bubbát alig másfél éve ismerte meg, de március óta talán mindennél fontosabb volt neki, boldogan mesélte, hogy végre ismét szerelmes. Azóta ideje nagy részét vele töltötte, s mi csak ritkábban láttuk, de ez a dolgok rendje.

Utolsó útjukra is együtt indultak.

A természet erőivel dacolva próbáljuk kielégíteni kíváncsiságunkat, kalandvágyunkat, vagy ilyen körülmények között dolgozunk tudományos eredményekért. Feltárjuk, és térképre rajzoljuk a Föld mélyének oly távoli szegleteit, melyeknek megpillantása csak keveseknek adatik meg.

Hisszük, hogy nem csak bátrak, de erősek, kellően megfontoltak és felkészültek vagyunk, s erről győzködjük szeretteinket is. Tudnunk kell azonban, hogy ez néha nem elég.

Anna, Bubba, szeretettel őrizzük emléketeket.

 

 

   

Estók Bertalan (1909 – 1983)

ESTÓK BERTALAN

Egykori tanítványai, a bükki barlangkutatók, természetbarátok és barlangkutató tevékenységén keresztül sokan mások szerte az országban ismerték és szerették Estók Bertalan gimnáziumi tanárt, a Nyugati-Bükk barlangjainak kitartó kutatóját, a terület geomorfológiai kérdései iránt élénken érdeklőő geográfust. Most is előttünk van derűs, mosolygós tekintete, fülünkbe csengenek megfontolt hozzászólásai.

A jó erőben élő és dolgozó Berci bácsit egyik napról a másikra nem láttuk Eger barokk házaitól övezett utcáin, s rövidesen megtudtuk a szomorú hírt, hogy elbúcsúzott tőlünk. 1983. jún. 4-én, 74 éves korában rövid szenvedés után, súlyos betegségben halt meg.

1909. március 27-én a Szabolcs megyei Mezőladányban született. Elemi iskoláit szülőhelyén végezte el, majd gimnáziumi tanulmányait Kisvárdán folytatta. Az egyetemet Debrecenben, majd Budapesten földrajz-történelem szakon végezte igen nehéz körülmények között, nagy kitartással, akaraterővel és nélkülözések közepette. Kevés földdel rendelkező, gazdálkodó paraszt családból származott, az első világháborúban édesapját elvesztette, így tanulmányait édesanyja szerény keretek között tudta csak támogatni. Csak két évvel a diplomaszerzés után kapott Nyíregyházán, majd Ungváron tanári munkát. 1942-től a hajdúdorogi tanítóképző szervezésére és igazgatására kapott megbízást, melynek 1949. szeptemberéig igazgatója volt. Az iskola államosítását követően Egerbe kérte áthelyezését, ahol 1955-ig igazgatóhelyettesként tevékenykedett. Mélyebb földrajzi érdeklődése arra ösztönözte, hogy felmentését kérje az igazgatóhelyettesi tevékenység alól. Sokat tett a gimnáziumban a korszerű földrajzi ismeretek tanításáért, lelkesedését számos földrajzi kiállítás bizonyította. 1955-től megkülönböztetett érdeklődéssel fordult a karszt- és barlangkutatás felé. Hogy mikor ment nyugdíjba, a legközvetlenebb munkatársai, hozzátartozói sem tudják. Tanított, sokat vállalt, aktívan dolgozott mindvégi . Iskola- és szakmaszeretete soha nem hagyott alá. Erre példa, hogy 1983-1984-es tanévre is komolyan gondolt és várta a szeptembert, az új tanév kezdetét. Diákjai kedvelték, szerették, hiszen jó kapcsolatot alakított ki velük nemcsak az órán, hanem a bükki barlangok mélyén is. Barátságos, jókedélyű vezető, idősebb tapasztaltabb munkatársként beszélgetett, vitatkozott, érvelt fiatal kutató munkatársaival a feltárásra váró barlang küszöbén vagy járataiban, karbidlámpa fényénél, az esti tábortüzek mellett. Magam nem voltam tanítványa, de a Bükkből, a karsztkutatással kapcsolatban jól ismertem, tiszteltem, sőt csodáltam az évtizedeken át folytatott kitartó szervező, feltáró tevékenységét.

Derék, egyenes testtartása, a pipa, a rézfokos, az éles tekintet sokunk emlékezetében él. Nagyszerű vitapartner volt. Türelmesen megvárta, meghallgatta más véleményét, majd azt mondta - „lehet, hogy igazad van" - elgondolkodott, szinte érezni lehetett, hogy helyére teszi a vitapartner által elmondottakat, majd folytatta a saját elgondolását, amelyeket rendszerint alapos bizonyítékokkal, megfigyelésekkel támasztott alá.

Karsztkutató tevékenysége a bükki Vörös-kő-völgy kutatásával kezdődött. A völgy és környékének felszínfejlődéséről megalapozott elméleti tanul­mányt írt, majd Lengyel Gábor munkatársának vezetésével hozzáláttak a völgy időszakos és inaktív forrásbarlangjainak feltárásához. A Tar-kői kőfülke kutatása szintén egy régebbi forrásbarlang járatainak megtalálását célozta. Bízott és kitartóan dolgozott a Bükk-fennsík alatt feltételezett nagyméretű barlangrendszer forrásbarlangon keresztül történő feltárásán. Szakmaszeretetét és sokirányú érdeklődését, egyben segítőkészségét dokumentálta az a nehéz, fáradságos kutatómunka, amit diákjaival a Tar-kői-kőfülke őslénytani anyagának megismeréséért végeztek, félretéve egy időre a forrásbarlang feltárást.

Elméleti elképzeléseit bizonyítva látta, amikor Felsótárkány térségében megnyílt a Gyetra-völgyben az Esztáz-kői-barlang, melynek több teremből álló cseppköves üregrendszerét továbbkutatta és meghatározta a feltételezhető folytatás irányát.

A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak 1958. évi újjáalakulása óta tagja volt. A Bükki Nemzeti Park megalakulását. követően 1978. novemberében a Nemzeti Park Baráti Körének vezetőségébe választották be, ahol a földtani szakcsoportot vezette. E társadalmi funkciójában is aktivan, sok újszerű ötlettel, a BNP területén kihelyezett szakszerű magyarázó táblák szövegének megfogalmazásával segített.

Számos kisebb-nagyobb tanulmánya, közleménye jelent meg a helyi újságokban, a Hevesi tájak lap­jain. Részlet jelent meg tollából a Bükki Nemzeti Park című 1983-ban megjelent könyvben is. A publikált írásain kívül jónéhány naplószerűen lejegyzett geomorfológiai megfigyelés és azokból levonható következtetések maradtak ránk.

A magyar karszt- és barlangkutató társadalom számára nagy veszteség Estók Bertalan távozása, aki a Nyugati-Bükkben számos karsztgenetikai kérdés ismerője, jónéhány barlang feltáró munkájának vezetője volt. A Nemzeti Park Baráti Köre aktív, fiatalos lendülettel dolgozó szakembert veszített el. A Bükk karszt- és barlangkutatói, volt tanítványai, kollégái és mindazok, akik a Magyar Karszt­és Barlangkutató Társulat keretén belül megismerhették, nagy tisztelettel és szeretettel gondolnak az Eger környéki barlangok neves kutatójára, emlékét nem felejtjük el.

Dr. Tóth Géza

FARKAS ANDRÁSNÉ (Bözsi Néni) 

2000. november 1-én több százan kísérték utolsó útjára a jósvafõi temetõben az október 30-án este elhunyt Bözsi nénit. A sírnál Szabó Géza, Maucha László (Papp Ferenc Csoport) és Szablyár Péter búcsúztatta. Az utóbbi búcsúztató beszédének néhány részletével emlékezünk meg a Jósvafõ környéki barlangkutatás és a barlang-kutatók önzetlen támogatójáról. Nem véletlen, hogy egy idõs falusi asszonyt ilyen sokan kísérték el utolsó útjára, bár szûk családja is igen szép számú: testvérei, gyermekei, unokái, dédunokái. De ennél is sokszorta többen voltak, akik szerették, tisztelték. Mert a mi szeren-csénk az volt, hogy Bözsi Nénit a barlangászok öreganyjának szólíthattuk. Többségünk gyerekként–kamaszként ismerte meg a Kutatóállomáson a hatvanas-hetvenes években, ahol akkor mindenesként dolgozott. Hátán batyuval érkezett. Néhány ellentmondást nem tûrõ vezényszóval rendet teremtett közöttünk, majd munkához látott. Mindig szakított idõt, hogy nekünk, az állandóan éhes kamaszoknak valami tartalmas ebédet készítsen, ha nem volt mibõl, egy nagy vájdlinggal a közeli erdõbe küldött egy kis róka-gombáért, amibõl felséges gombapaprikást, vagy tojásos gombát varázsolt. A forgalom növekedésével becsületkasszás – önkiszolgáló – büfét mûködtetett az Állomáson, akkor szerencsére még nem volt ÁFA, számlaadási kötelezettség, annál több jóakarat, szeretet. Miután Õ volt a házban a rendteremtõ, aki az általa megengedettnél többet tett a rendetlenség irányába, azt könyörtelenül lekapta a tíz körmérõl, legyen az tudományok doktora vagy kandidátus. Olyan természetességgel tárgyalt bárkivel, hogy azt néhány mai TV-riporter is megirigyelhetné. Egyszerû falusi asszonyként lakóházuk egyik szobáját feláldozva létrehozta ma már országos hírû italmúzeumát, amit büszkén mutatott meg bárkinek, több-kevesebb magyarázatot fûzve az üveg- és italkülönlegességekhez. Ebben a kis gyûjteményben számára az volt a lényeg, hogy tárgyiasult formában tudta megmutatni azt a szeretetet, ami visszasugárzott rá abból a szeretetbõl, amiben Õ tudta részesíteni kör-nyezetét, olykor akár ismeretlen embereket. És ennek az õszinte szeretetnek nem volt határa! Házában mindenki otthonra talált, egy tál forró leves, egy stampedli pálinka vagy pohár bor mindig jutott, bármikor toppant be a hívatlan látogató. Bözsi Néni sztrapacskái, sparherden sütött lángosai, diós-szilvalekváros derelyéi fogalommá váltak a mindig éhes barlangászok között. Alapelve volt, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Saját élete tapasztalata alapján tudta, hogy minden helyzetben meg kell találni a megoldást, de ez csak úgy lehetséges, ha teszünk is érte, sokszor nem is keveset! Nekem mérhetetlenül sokat segített a jósvafõi tájház létrehozásában, hiszen a zökkenõkkel haladó felújítás, berendezés évei alatt Náluk lakhattam. Az, hogy abban a tájházban úgy érezheti magát a látogató, mintha csak éppen elmentek volna a háziak otthonról – ahogy a vendégkönyvben jegyezte be valaki nemrégiben – döntõ szerepe volt. Õ vetette be az elsõ kenyeret az újra rakott sparherdben, Õ kente meg utánozhatatlan szilvalekvárjával a frissen sült kenyérszeleteket, amit mi ugyan olyan mohón faltunk fel, mint annak idején a Kutatóállomáson. 

Szablyár Péter

FROJIMOVICS PÉTER

Frojimovics Péter építészmérnök, Társulatunk alapító tagja 2004. február 12-én, 62 éves korában elhunyt.

Mint 14 éves kisdiák lett tagja 1955-ben a Budapesti Vörös Meteor S. E. Természetbarát Szakosztályának, és attól kezdve majd minden hétvégén együtt járta a hegyeket a szakosztály fiataljaival. Két évvel utóbb, 1957-ben alapító tagja volt a Meteor Barlangkutató Szakosztálynak, az év nyarán már ott volt a Balázs Dénes vezette első alsó-hegyi barlangkutató expedíciónkon, ahol részt vett több barlang – köztük a Bába-völgyi (Szádvári) l. sz. víznyelőbarlang, a Favágó-barlang, az Iskola-zsomboly, a Káposztáskerti-forrásbarlang, a Magastetői-barlang – feltárásában, első bejárásában és fölmérésében. Attól kezdve közel két évtizeden át elmaradhatatlan résztvevője volt az alsó-hegyi barlang- és zsombolykutató munkáknak. Rendszeresen részt vett a meteoros barlangászok kutatómunkáiban, nyári kutatótáborain, részese volt számos újonnan feltárt barlang és zsomboly első bejárásának, térképezésének. 

Az 1961-ben egyik alapító tagja volt a Magyar Barlangi Mentőszolgálatnak, majd részese több eredményes barlangi mentésnek, amelyek nyomán az Életmentő Érdemérem kormánykitüntetést is kiérdemelte.

Közben építészmérnöki diplomát szerzett a Műszaki Egyetemen. Kivételes tehetségű kivitelező építész volt, nagyszerű épületek sora őrzi maradandóan emlékét, köz-tük a magyar szívgyógyászat központja, az Országos Kardiológiai Intézet remek épü-letcsoportja a Nagyvárad tér közelében, vagy a Mexikói úton az Országos Agy- és Idegsebészeti Intézet korszerű, új szárnya és még számos rangos épület, melyeknek főépítésvezetője volt. Az évek során megnősült, családot alapított. A munka és a család töltötte ki életét, régi barlangkutató társaival már ritkábban találkozott, de a baráti érzések nem lazultak, és a találkozókon együtt örült velünk.

Utoljára közeli barátja és zsombolykutató társa, Kósa Attila búcsúztatóján voltunk együtt Vele. Tudtuk, hogy Ő is súlyos beteg, de nem sejtettük, hogy alig három hónap múlva Tőle is búcsúznunk kell. A Kerepesi temetőben szomorú szívvel vett búcsút Tőle sok barlangkutató meg barlangi mentő társa és barátja.

Emlékét szeretettel megőrizzük.

Dr. Dénes György

Gráf Andrásné (1909 – 1992)

GRÁF ANDRÁSNÉ


Nemrég köszöntöttük Lenkét 80. születésnapján a Karszt és Barlang hasábjain és oly sokan személyesen is, hiszen sokan ismertük és szerettük ezt a végtelenül szerény, de segíteni mindig kész, nagyszerű asszonyt, megannyi kutatótábor lelkes résztvevőjét, akit a magyar barlangkutatók tisztelete és megbecsülése övezett. Nemrég köszöntöttük őt, és most végső búcsút kell vennünk Tőle.

Imádott, tudós férjét, a 13 nyelvet beszélő, kiváló klasszika-filológus és történész dr. Gráf Andrást a fasiszták 1944-ben kolozsvári katedrájáról hurcolták munkaszolgálatra, azután a halálba. A háború után magára maradt Gráfné 1949-ben a Magyar Állami Földtani Intézetben helyezkedett el, előbb adminisztratív, majd - miután geológus technikusi képesítést szerzett - szakmai munkakörökben.

Így került kapcsolatba Jakucs Lászlóval, és az ő révén a barlangokkal meg a barlangkutatókkal, akiknek lelkesedése magával ragadta, és ettől kezdve élete összefonódott a magyar barlangkutatással. Részt vett a béke-barlangi, baradlai, pénz-pataki és sok más kutatómunkában. Évtizedeken át sok-sok barlangkutató tábornak mindenese volt, a szó legtiszteletreméltóbb értelmében: Lenke lelkesen térképezett, bontott, vödrözött, sárban kúszott, sziklán mászott, víznyelőbe ereszkedett, és vállalta a táborban, ha kellett, a főzés, mosogatás és overallmosás kevésbé lelkesítő munkáit is. Társulatunknak 1958-ban történt újjászervezésétől alapító tagja volt. Hosszú időn át a választmányban, valamint az oktatási és közművelődési bizottságban, majd a Vár-barlang bizottságban is dolgozott. 1981-től 1986-ig elnökségünk tagja volt. A magyar barlangkutatás érdekében évtizedeken át kifejtett értékes és önzetlen munkásságának elismeréseként 1980-ban Társulatunk Herman Ottó-éremmel tüntette ki, 1986-ban pedig tiszteleti tagjává választotta, és ezzel a választmány örökös tagja lett.

Ezután üresen marad a helye a választmányi üléseken. Dr. Gráf Andrásné, mindnyájunk kedves, örökifjú-kortalan Lenkéje 1992. március 22-én, egy szörnyű, tragikus baleset folytán örökre itt hagyott bennünket. Nagyon fog hiányozni, de ha a Baradlát járjuk vagy a Béke-barlangot, meg a magyar barlangkutatás hőskorának más színhelyeit, Lenke ott lesz közöttünk, és számos kedves történet, amelynek hőse volt, legendává válva öröklődik át a barlangkutatók következő nemzedékeire, hiszen Gráfné Lenke része immár a magyar barlangkutatás történetének.

Akik pedig személyesen ismerhettük és szerettük őt, amíg élünk őrizzük szívünkben kedves emlékét.

Dr. Dénes György

   Ezen a napon minden más, újra mélyen érint meg a gyász, nincs már velünk, kit ismertünk, vagy szerettünk... Bekerült egy parányi rög, mi megállította az úton.
   Marikát, Maját, Nővéremet – emlékeimben úgy őrzöm, mint ki segített járni, Ő öt évvel volt idősebb tőlem, ezért vezetgetett, mint kis gyermeket, s az első kalandos barlangtúrámon is vezetőm volt.

   Marika 1977-ben került egy véletlen látogatás alkalmával Csőszpusztára az Alba Regia Barlangkutató Csoport kutatóházába, ahol hellyel és „munkával” kínálták. Ezt követően aktívan kivette részét a csoportban folyó munkákból. Mindenben hadra fog-ható volt, – bontott, laborvizsgálatokat végzett, ismerkedett a pollenvizsgálattal, túrát vezetett (felszínit, barlangit), előadásokat tartott az érdeklődőknek, de még az év-könyvek elkészítésében is oroszlánrészt vállalt (cikket írt, gépelt, fotózott), terepbe-járás, térképezés, kataszter elkészítése – míg a csoportnak szüksége volt rá.
   1992-ben távozott a csoportból, fájdalommal a szívében. Mindezt tette úgy, hogy Ő egy egészségügyet végzett ember volt, aki később teljesen autodidakta módon tanult geológiát, fotóismereteket, ásvány- és őslénytant... s mind mi itt szükséges volt, és segítette a fentiek elvégzésében, amit nagy lelkiismerettel tett.
   Felejthetetlenek voltak a hangulatos tábortüzek akár Csőszpusztán vagy egy-egy Barlangnapon, ahol a „nagy öregekkel” énekelt, anekdótázott.
   A Társulatnak 1977–1998 között volt tagja. 

„Elmerengve tépelődöm, mi az ember itt e földön...”
(Vajda J.)

Sívó Zsuzsanna
Alba Regia Barlanqkutató Csoport

HEGEDE TIBOR

Hegede Tibor, azaz Tibike rendhagyó módon, több mint 40 esztendős korában kapcsolódott be a barlangkutatásba, és vált a Bekey Imre Gábor Barlangkutató Csoport közszeretetben álló tagjává. Egészen az 1990-es évek közepéig aktív részese volt a Pál-völgyi-barlangban újabb és újabb szakaszok felfedezését eredményező feltáró kutatásoknak, így pl. egyike volt 1982-ben a Negyedik Negyed, 1987-ben a Keleti-zóna első bejáróinak. Villamos üzemmérnökként ő irányította földalatti kutató-táboraink energiaellátásának és telefonhálózatának kialakítását, stabil tagja volt minden fotóstúrának és az ő felvételei őrzik többek között az Ötösök-folyosójának kiépítés előtti állapotát is. Bár az utóbbi tíz esztendőben barlangba már keveset járt, kapcsolata a csoporttal nem szakadt meg: ott volt a felszíni túrákon és ő volt a nyári kutatótáboraink elmaradhatatlan konyhafőnöke is. Tibikét hosszan tartó súlyos betegség után, március 22-én kísértük utolsó útjára a Kispesti temetőben, de a Pál-völgyi-barlang folyosóit járva, immár a csoport örökös tagjaként mindig velünk marad.

Bekey Imre Gábor Barlangkutató Csoport

HÉGRÁTH GYULA


A fiatal irodagép-műszerész az 1930-as években már gyakran túrázott a Solymári-ördöglyukban. 1948-tól főleg a Mátyás-hegyi és Ferenc-hegyi barlangokat járta. 1952-től pedig a Szemlő-hegyi-barlang lelkes kutatója volt  ahová rendszeresen szervezett barlanglátogatásokat iskolák és érdeklődők számára kik közül társadalmi

munkásokat is toborzott a barlang kitakarítására. Megszervezte a Kinizsi Liga barlangkutató csoportját és azzal új .járatrészek feltárásához fogott. Más csoportok tagjai is gyakran csatlakoztak Hégráth Gyula lelkes kis csapatához, és vezetése alatt több ponton is sikerült a Szemlő-hegyi-barlangban újabb részeket föltárniuk, többek között a Kúszoda járatat, a Pöttyes-folyosót, a Meteor--folyosót az Óriás-folyosó folytatásában a Halál omladékát és kutatásainak  koronájaként a Föld szíve szakaszt.

1956-57-58-ban nyaranta  az égerszögi Szabadság- barlang bejáratánál álló kis kutatóház rnellett szervezett nyári táboraiban főleg a Teresztenyei-barlang feltárása volt a cél, évről-évre lelkes munka foIyt a víznyelőknél és a forrásnál egyaránt. A nyári táborok állandó résztvevője volt felesége, a már évekkel ezelőtt elhunyt Böbe mama is, aki a táborok egész népe számára főzte nap rnint nap a töményteelen mennyíségű ízes ételeket.

Csoportjának heti összejövetelein az Égerszögre vezető hosszú utazásokon, vontaton és autóbuszon, meg a kutatótáborok esti tábortüzrei mellett gitárjával, szájharmonikáival és tréfás jeleneteivel felejthetetlen hangulatot teremtett maga körül.

1958-ban Hégráth Gyula megvált a Kinizsi Ligától, de a barlangkutatástól sohasem.Dolgozott a Pénzügyőr barlangkutatókkal Csillaghegyen a Róka-hegyi-barlang feltárásán és több nyárom is a Déli-Bükkben a Latorkúti­vízfő forrásbarlangjainak kutatásán. de találkozhattunk vele az 1960-as években az Esztramos barlangjaiban is.

De; nemcsak a kutatómunkák szervezésében jeleskedett hanem a barlangfotózásban is. Remek fényképek diaképek és színes mozgófilmek sora került ki a keze alól. Lakásán olyan a maga korában legkorszerűbb fotolaboratóriumot rendezett be, amelyben már az akkoriban indult színes technikával dolgozott. Akkor jóformán minden számottevő barlangtatója hozzá vitte színes filmjeit, mert tudtuk. hogy ő gondosabban megbízhatóbban és szebben dolgozik, mint a hivatásos műhelyek.

Az utóbbi években ugyan visszahúzódott de kapcsolata sosem szakadt meg a barlangkutatással és barlangkutató barátaival. 1994 szeptember 10-én hagyott itt bennünket. Nehéz szívvel búcsúzunk tőle a rákoskeresztúri Újköztemetőben és szeretettel őrizzük emlékét.

Dr. Dénes György

HOLLY ISTVÁN

Holly István 1937-ben született Budapesten. A barlangkutatásba már 16 éves korában bekapcsolódott, amikor a Műegyetemi Barlangkutató Csoport tagjaként testvéreivel együtt közreműködött a Vass Imre-barlang felfedezésében. A gimnázium elvégzése után az ELTE Geofizikus Szakán szerzett egyetemi diplomát. 1956-ban a „Természetjártás” hasábjain jelent meg első írásműve a barlang felfedezéséről. 1956 után a műegyetemi csoporttal együtt sok éven át dolgozott a Vass Imre-barlang további feltárásán. 1960-ban a Tájékoztatóban, 1961-ben pedig a Karszt és Barlang-ban írt cikket a Jósvafő környéki barlangok morfológiai viszonyairól. 

Fejérdy Istvánnal és Csicsely Andrással együtt adatokat és térkép-vázlatokat közölt két haragistyai víznyelőről, a Szarvasól-, a Porlyuk- és a Tücsöklyuk-barlangról, valamint a Nagy-oldali- és a Kuriszlánfői-zsombolyról. Az MKBT Évkönyvnek a Vass Imre-barlang feltárásának 40. évfordulója időszakában megjelent 10. kötetében is jelent meg anyaga a barlang feltárásáról. Nyugdíjazása után szépirodalmi tevékenységet is folytatott.

2003. augusztus elején álmában váratlanul érte a halál. Temetése augusztus 14-én du. 3 órakor volt az Apor Vilmos téren, a Felsőkrisztinavárosi Plébánia Templom Urnatemetőjében.

Maucha László

HORVÁTH JÁNOS

Kaposváron született, középiskoláit a pécsi jezsuita gimnáziumban kezdte meg, majd egy váci középiskolában folytatta. Végül bőrdíszműves lett és Budapesten helyezkedett el.
A II. világháború vége felé a 20 éves fiút a légoltalomi tűzoltókhoz hívták be szolgálatra. 1944 nyarán egy légitámadás nyomán lángba borult egy új-lipótvárosi emeletes ház. Ha a tűz átterjed a közeli lőszerraktárra, emberéletekben is szörnyű veszteségeket okozhat. Bár éppen nem volt szolgálatban, mégis azonnal odarohant és társaival igyekezett megfékezni a tűzvészt. Az égő ház rövidesen kártyavárként omlott össze, maga alá temetve a benne küzdő tűzoltókat, köztük őt is. Súlyos sérüléseinek nyomait és föl-fölújuló fájdalmait élete végéig hordozta. 
A háború után egy bőrdíszműves szövetkezet dolgozója lett, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Örömét a természetben találta meg. Motorcsónakján járta a Dunát, de járta a gyalogosan, motorkerékpáron, meg kerékpáron a hegyeket és az 50-es évek közepétől a barlangokat is. 1954-ben lett tagja a Kinizsi természetjáró-barlangkutató csoportnak, amelynek élete végéig meghatározó tagja maradt, és amikor Balázs Dénes világjáró útjaira állt rá, néki adta át a csoport vezetését is. 
Barlangkutató pályafutása elején részt vett eredményes feltáró kutatásokban Égerszög környékén, a Hosszú-hegyen meg a Bakonyban és utóbb a Szemlő-hegyi-barlangban is, de hamarosan kikristályosodott, hogy adottságai a barlangok térképezésére predesztinálják. Több kisebb barlangi térképezés után többéves munkával elkészítette a Szemlő-hegyi-barlang részletes, nagy pontosságú térképét. E nagy munkája során kidolgozta a barlangtérképezésnek a korábbinál tökéletesebb mód-szerét. Az általa kidolgozott módszerrel és technikával készült 1:100-as léptékű bar-langtérképei a korábbiaknál sokkal több és sokkal pontosabb információt hordoznak. A barlangtérképezés területén iskolát teremtett. 
1968-ban a Pál-völgyi-kőfejtő kisebb barlangjainak fölmérésén dolgozott, és az egyik barlangban a mélybe nyúló szakadékba rég beszerelt drótkötélhágcsó váratlanul leszakadt alatta, és ő 8 m mélységbe zuhant. Lábait több helyütt, és mellcsontját is eltörte. Ezután már csak nehézkesen tudott járni, és haláláig gyakran gyötörték légzési nehézségek. De annyi balszerencse és fájdalom közt is élete utolsó percéig dolgozott, irodalmi tevékenységet is folytatott. Remetei magányában, rengeteg munkával megalkotta a Szemlő-hegyi-barlang tökéletesen hű térmodelljét is, amely ma a barlang fogadó-épületében kialakított kis bemutatóterem ékszere, büszkesége. 
Horváth Jánosnak maradandó alkotása a Társulat barlangtérképtárának létrehozása, a térképek összegyűjtése, gondos leltározása és katalogizálása is. Nemcsak összegyűjtötte a barlangtérképeket, hanem kinyomozta azt is, hogy kiknek van még barlangtérkép gyűjteményük, azokat sorban fölkereste, és pontos leltárt készített arról, hogy kinél, milyen barlangtérképek találhatók. 
Horváth Jánosnak kiemelkedően értékes munkásságát Társulat 1966-ban Herman Ottó-éremmel ismerte el, 1989-ben pedig, egész életművét értékelve, a közgyűlés a Társulat tiszteleti tagjává választotta.
Maradandó művében ő itt él ezután is közöttünk. Megfáradt testének hamva pedig nyugodjék békében.

Dr. Dénes György

Dr. JAKUCS LÁSZLÓ

Sokan, nagyon sokan gyűltünk itt ma össze. A közös, ami bennünket pályatársa-kat, tanítványokat, barátokat, családtagokat és ismerősöket idehozott, dr. Jakucs László professzor, a világhírű karszt- és barlangkutató, a Magyar Karszt- és Barlang-kutató Társulat volt társelnöke és tiszteleti tagja, a Herman Ottó, Kadić Ottokár és Vass Imre emlékérem kitüntetettje, akitől Társulatunk valamennyi tagja nevében bú-csúzunk. Csaknem hetvenhat év, a magyar férfiak átlagos életkorát kissé meghaladó idő, ennyi jutott Neki. Gyermekévek és ifjúság Sarkadon, majd Debrecenben. Egye-temi tanulmányok Budapesten és ezt követő pályakezdés a Magyar Állami Földtani Intézetben. Felnőtt kutatóvá válás, élményekben és sikerekben gazdag tíz esztendő Aggteleken, amelynek kiemelkedő állomása a Béke-barlang felfedezése 1952-ben. Érett férfikor, kiteljesedés és megállapodás Szegeden, majd a fokozatos visszavonulás szakasza ugyanott. Öt lakás és gyakorlatilag három munkahely – a Magyar Állami Földtani Intézet, az Aggteleki-barlang és a szegedi József Attila Tudományegyetem – ahol élt és dolgozott. Mi többnyire ezeken a helyeken találkozhattunk Vele és lehettünk rövidebb hosszabb ideig tanítványai és társai. Így ismerhettük meg nyílt, határozott, de sugárzó egyéniségét és személyiségét. Őrizzük szeme villanását, ked-ves mosolyát, jellegzetes gesztusait és mozdulatait. Kötelességtudat és felelősség: ezek vezérelték életében, aminek terheit különleges szokásai, kivételes látásmódja, szuggesztív stílusa és gyakran fanyar humora enyhítették. Sorolnám tovább, de Kosztolányi Dezső Halotti beszéde mindezt pontosabban és szebben mondja.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló , kedves szemet. Nézzétek, itt ez a kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye a rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, amelyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélyben lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a multba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodáit újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.


Köszönjük Laci bácsi, hogy Veled lehettünk és nagyon fáj, hogy elmentél. Nyugodjál békében!

 

(Dr. Korpás László búcsúbeszéde, elhangzott Szegeden, 2001. december 14-én)

 

Jaskó Sándor (1910-1998)

DR. JASKÓ SÁNDOR

Mély megrendüléssel búcsúzik a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat alapító és tiszteleti tagjától, dr. Jaskó Sándor egyetemi magántanártól, a földtudományok doktorától.

Besztercebányán született 1910-ben. A budapesti tudományegyetemen szerzett 1934-ben természetrajz-földrajz szakos tanári oklevelet, és az egyetem Földtani Intézetének tanársegéde lett. 1935-ben doktorált geológiából, őslénytanból és földrajzból. Azután két évig a berlini, majd újabb két évig a bécsi egyetemen volt ösztöndíjas. 1942-ben a Földtani Intézet adjunktusa lett. 1943-ban a budapesti egyetemen Magyarország hegyszerkezettana témakörből egyetemi magántanári képesítést szerzett. 1958-ban a föld- és ásványtani tudományok kandidátusa, 1975-ben a földtudományok doktora lett.

Hét évtized kötötte őt Társulatunkhoz, a magyar karsztkutatók és barlangkutatók népes családjához. Még egyetemi hallgató korában kapcsolódott be a BETE, a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület barlangkutató szakosztályának munkájába. Részt vett az Aggteleki-barlang és több budai barlang új részeinek felfedezésében, szakmai kutatásában, térképezésében és remek tanulmányok sorában adta közre tapasztalatait, kutatási eredményeit.

Az 1930-as évek elején már publikált a BETE Baradla­kutatásának új eredményeiről, az Aggteleki-barlang jósvafői szakaszának karszthidrológiájáról, meg a Jósva-patak felső völgyének földtani viszonyairól. Írásai mai napig is értékes és hiteles forrásmunkák geológusok, geográfusok, karszthidrológusok és szpeleológusok számára egyaránt.

Közben összefoglaló értekezést írt a Pálvölgy­Rózsadombi-barlangvidékről, sorra tárgyalva a Pál-völgyi-, a Szemlő-hegyi- és a Ferenc-hegyi-barlang akkor ismert kiterjedését, kőzettani meg tektonikai viszonyaikat, ásványi kincseiket, a kialakulásuk kérdéséről folyó vitát és felvázolta a szakmai kutatások soron következő feladatait is. Külön tanulmányban számolt be a Ferenc-hegyi-barlang kutatásának újabb eredményeiről.

1948-ban a Mátyás-hegyi-barlangi nagy felfedezésről, a Centenáris-szakaszról adott hírt, majd néhány hónappal később már terjedelmes értekezésben számolt be a Földtani Intézet megbízásából végzett ottani kutatásairól, a Mátyás­hegyi-barlang kőzettani, tektonikai, szpeleológiai viszonyairól. Ez a példás munka és mellékelete, a barlangról munkatársai közreműködésével készült térkép, évtizedeken át iránytű volt szakemberek és amatőr barlangkutatók számára egyaránt a Mátyás-hegyi-barlang továbbkutatásában.

De említett írásai csak kiragadott példák karsztos témájú tanulmányainak gazdag sorából, amelyek pedig csak részét képezik nagy tudományos életművének, hiszen több mint 130 szakcikket, tanulmányt és értekezést publikált, nem is számítva nagy számú népszerű ismeretterjesztő írását.

A BETE nagy generációjának kiemelkedő tagja volt Jaskó Sándor, ez a kevés beszédű, halk szavú, de éles szemű, széles látókörű, nagy felkészültségű tudós. A szavára, megállapításaira, tanácsaira mindig érdemes volt figyelni. Már fiatalon egyik vezetője volt a BETE oly sok sikert elért kutató gárdájának, idős korára pedig valamennyiünk nagyra becsült, őszintén tisztelt mentora lett. Kiemelkedő rangját, tekintélyét nem elsősorban az - egyébként sokszorosan kiérdemelt tudományos fokozatok, állami és szakmai kitüntetések, hanem mindenki által becsült óriási tudása, hatalmas szakmai és élettapasztalata, meg emberi nagysága biztosította számára. Midőn tiszteleti tagjává választotta Jaskó Sándort a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat, önmagát tisztelte meg ezzel.

Hét évtizeden át mindvégig hűséges maradt Társulatunkhoz, a maga csendes, szerény módján, szilárdan állt mellettünk és odaadóan kivette részét a társulati munkákból is. Tagja volt Választmányunknak és az Érembizottságnak is. A szervezeti életben és a szakmai kutatómunkákban egyaránt számíthattunk nagy emberi élettapasztalatára és a széles látókörű tudós bölcs tanácsaira, meleg szívű segítőkészségére és - ha kellett - halk szavú, segítő bírálatára is. Nehéz lesz nélkülöznünk Őt, nagy űrt hagy maga után.

Jaskó Sándorral a karsztkutatók egyik nagy öregje, nagy tudós és nagy formátumú ember távozik most körünkből. Szomorúan búcsúzunk. Hiányozni fogsz Sanyi bátyám. Tisztelettel és szeretettel őrizzük meg emlékedet!

Dr. Dénes György
(Elhangzott dr. Jaskó Sándor temetésén, 1998. december 22-én, a Farkasréti temetőben.)

 

Jordán Károly (1871-1959)

Dr. JORDÁN KÁROLY

(1871. december 16., Pest - 1959. december 24., Budapest)

Tekintélyes polgári család sarja. Budapesten járt középiskolába. Egyetemi tanulmányait Párizsban (École Monge), Zürichben (politechnikum), Manchesterben és Genfben végezte. Zürichben, vegyészeti oklevelet szerzett, majd 1895-től a genfi egyetemen tanársegéd, ill. magántanár. Itt kémiai tudományokból doktorált. 1898-ban tért haza Budapestre, ahol földrengéstani, csillagászati és matematikai tanulmányokat folytatott. 1906-ban a budapesti Földrengésszámláló Intézet vezetője lett. Ebből az időből származik a szeizmikus hullámok terjedésére vonatkozó értekezése. Az I. világháború alatt meteorológusként működött.

1920-tól a budapesti Műegyetemen tartott előadásokat, ahol 1923-ban magántanári, 1930-ban rendkívüli tanári, 1940-ben nyilvános tanári címet nyert. Matematikai munkássága elismeréséül 1828-ban az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulat a Kőnig Gyula-jutalommal tüntette ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1947-ben választotta levelező tagjává, 1957-ben pedig Kossuth díjat kapott.

Széles természettudományos műveltségű tudós volt. Kisebb részben a kémia, nagyobb részben a meteorológia és a matematika területével foglalkozott.

Kedvelt tudományos témája a valószínűség-elmélet és a matematikai statisztika alkalmazása a meteorológiában.

Művei közül a franciául is megjelent Matematikai Statisztika, (Párizs, 1927.) című könyve, amely hazai tudós tollából az első ilyen tárgyú eredeti munka. A matematika statisztika 1927-ben még világszerte kezdő tudomány volt. E munkájával hozzájárult a magyar tudomány hírnevének öregbítéséhez, az új és előrevivő gondolatok iránti fogékonyságának bizonyításához. 1939-ben angolul jelent meg a Véges differenciák módszere című könyve, amelyet 1947-ben az Egyesült Államokban újra kiadtak. 1956-ban jelent meg Fejezetek a klasszikus valószínűségszámításból című könyve, amely Kolmogorov 1933-ban alkotott modern valószínűség-elméletéig bezárólag összefoglalását adja a klasszikus valószínűség-elméletnek.

A meteorológiában ő vezette be hazánkban a korrelációszámítás alkalmazását. Több meteorológiai tudományos társaság aktív tagja és vezetője volt. A klasszikus valószínűség-számítás az ő munkásságában érte el a csúcspontját. Ugyanakkor már az ő munkáiban is megjelent a kolmogorovi valószínűségszámítás egy-két alapgondolata. Hozzájárult a matematikai statisztika alapfogalmainak tisztázásához is.

Tudományos munkásságát főleg a valószínűségszámítás és a matematikai statisztika tárgyában írt közel 80 kiemelkedő műve dokumentálja.

Barlangkutatásai:
1902-ben vezetésével indult a Pál-völgyi kőfejtő akkor ismert három barlangjának a kutatása. Jelentős része volt az 1904-ben megtalált Pál-völgyi-barlang bejárásában, éveken át ő irányította a feltáró munkát. Nevét viseli a barlang egy nehéz szakasza, a Jordán-fal. 1904-ben bejárta és feltérképezte az alig két éve feltárt Tapolcai-tavasbarlangot. 1904-ben maga készítette összecsukható csónak segítségével a Révi-vizesbarlang taván hatolt át. 1907-ben felmérte a Hévízi-tavat, és elsőként ismerte fel, hogy a forráskráterben egy barlang található. 1911-ben expedíciót szervezett az Alsóhegy zsombolyainak bejárására, melynek során 12 függőleges aknát mértek fel és írtak le. A három legmélyebb üregbe, közöttük a Vecsembükki-zsombolyba, a felszerelés hiányosságai miatt nem jutottak le, ezek mélységét mérőszalaggal határozták meg. Az említetteken kívül számos, főként technikai nehézségek miatt feltáratlan barlang első "bemászását" végezte el. Részt vett a magyar barlangkutatás első tudományos szervezetének, a Barlangkutató Bizottságnak megszervezésében, melynek kezdetben alelnöke volt.

Hegymászással genfi évei alatt kezdett foglalkozni, majd hazatérése után jelentős eredményeket ért el a Magas-Tátra csúcsainak meghódításában. 1899-ben a francia Lavallé Mártával, későbbi feleségével elsőként mászta meg az Omladék-völgy egyik legszebb csúcsát, amelyet azóta neveznek Márta-csúcsnak. 1900. július 6-án a szepesi Öt-tótól indulva többszöri próbálkozás eredményeként utat nyitott a Lomnici-csúcsra. A bejárt útvonalat azóta Jordán-útnak nevezik. Ugyancsak Jordán nevét viseli a Fecske-toronytól a Lomnici-csúcsig húzódó gerinc középső hegyes tornya (Jordán-csúcs), a mellette lévő gerincnyiladék (Jordán-rés) és egy kis sziklaorom, a Jordán-torony. 1905-ben a Nagy-Békás-csúcsot hódította meg. Elsőként mászta meg télen a Tátra-csúcsot 1903-ban, a Középormot 1904-ben és a Gerlachfalvi-csúcsot 1905-ben. Szerteágazó érdeklődésére jellemző, hogy foglalkozott azzal a kérdéssel is, látható-e Dobogókőről nézve a Magas-Tátra. Kimutatta, hogy Dobogókőről nézve a Tátra a mértani látóhatár alá esik, így csak a látóhatár tágulása esetén (különleges meteorológiai állapot idején) válhat láthatóvá. A kerékpáros túrázást is kedvelte. Egyetemi évei alatt bejárta Nyugat-Európát; Spanyolországtól Skandináviáig 32000 km-t kerékpározott.

Szeretett síelni is, sível bejárta a Kárpát-vonulat összes hegységét. Az utolsó hegymászó túráján 1930 körül az Alpokban járt.

Irodalom:
Rényi Alfréd: Jordán Károly matematikai munkásságáról, Matematikai Lapok, 1952.,
Nekrológ, Magyar Tudomány, 1960.,
Gyires Béla: Jordán Károly élete és munkássága, Alkalmazott Matematikai Lapok, 1975.,
Gulyás Ottó: Matematikus a meteorológiában, Légkör, 1985.
Komarnicki Gyula: Emlékezés: Jordán Károly és Lavallée Márta, Emlékbeszéd a Magyar Földrajzi Társaság 1960. március 11-i szakülésén,
Kristóf Sándor: Híres magyar hegymászók: Dr Jordán Károly, Turisták Lapja, 1943.

Forrás:
[Magyar Utazók Lexikona, Panoráma, Budapest 1993., 178. o.]
[Mogyoródi József, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Better Kiadó, Budapest 1997., 425-426. o.]
[Dr Komarnicki Gyula, A Magas-Tátra hegyvilága, Budapest 1985., 2. kiadás]

KÉRDŐ PÉTER

Mindössze 16 éves volt, amikor 1964-ben belépett a Magyar Karszt és BarlangkutatóTársulatba.

Középiskolájának, a Pannonhalmi Gimnázium Csoportjának tagjaként kezdett foglalkozni barlangkutatással. Később átlépett hozzánk, a Műegyetem Ásvány és Földtani Tanszék Barlangkutató Csoportjába (ÉKME), ahol mostanáig köztünk maradt. Életének 54. évében, 2002. január 12-én súlyos betegségben váratlanul elhunyt.

A Papp Ferenc Csoportba való belépése után rövid időn belül az akkor már működő Jósvafői Karsztkutató Állomás munkatársa lett, ahol érdeklődésének meg-felelően 1972-ig elektrotechnikusi munkakört látott el a Vass Imre-barlang műszereinek üzemeltetésével kapcsolatban.

Lelkes munkája és sokoldalúsága révén rövidesen csoportunk, sőt az egész magyar barlangkutató társadalom jelentős egyénisége lett. Ő szervezte meg Adamkó Péterrel együtt 1968–70. évek nyarán a Nagyoldali-zsomboly kutatását, majd 1971—75. évek nyarán Borzsák Péter és György Péter javaslatára Gádoros Miklóssal és Hlavács Lászlóval együtt megszervezték a Musztáng-barlang feltáró táborait, melyben a Papp Ferenc Csoport teljes tagsága és sok vendég is részt vett. Más társulati csoportok munkájában is közreműködött. Nemcsak az említett kutatások, hanem a Vecsem-bükki és a Baradla Alsó-barlangi expedíciók hírközlését is ő biztosította. A Musztáng-barlangon kívül az 1975. évben a Vass Imre-barlang kutatását más területen is elősegítette. Berczik Pállal és az Amphora Könnyűbúvárok közreműködésével a Milada-barlang, a Feneketlen Lednice és a Kecső-forrás felől kísérletet tettek arra, hogy búvár módszerrel átjussanak a Vass Imre-barlangba. 1983—85 évek során  Cser Ferenc javaslatára a Vass Imre-barlang végpontján a bontáshoz csörlőt épített ki, majd később a végpont feletti beszakadás bontását is megkísérelte hasonló módszerrel. A 80-as évek végéig a csoport második generációs fiataljainak Tücsök-lyuk bontási munkáinál a biztosítási rendszerek ellenőre volt. 1989-től 1995-ig a Papp Ferenc Csoport vezetője volt.

Kérdő Péter, Holl Balázs és Ruff István a 80-as évek második  felében modernizálták a Vass Imre-barlangi csepegésmérő hálózatot, új légáramlás regisztráló rendszert alakítottak ki, majd Gádoros Miklós javaslatára kiépítették a barlang légnyomás-különbség-regisztráló rendszerét. E mérések eredményeit feldolgozva két helyen is publikálták. Egyrészt a Krolopp Andrással együtt a fiatalok részére szervezett nemzetközi karszt-kurzus (a „Youth and Environment Europe” rendezvénye) keretében, másrészt a Budapesten rendezett Nemzetközi Barlangkutató Kongresszus (1989) kiadványában. Egy kísérleti méréssel megállapították, hogy a Vass Imre-barlang rendszerének teljes hossza legalább 5 km-re becsülhető. A légáramlás sebességével arányos légnyomás-különbség mérésekkel ugyanis kimutatták, hogy a Lagunás-szifon légmentes lezárásakor a 300 m-es barlang-szakaszban mintegy 15—20-szor kisebb volt a légáramlás, mint nyitott szifon esetében. 

Kérdő Péter barátunk kitűnő műszaki érzéke és szervező képessége, rendkívül nagy kutatási kedve, igen jó kapcsolatteremtő képessége és jó humora következtében továbbra is itt él emlékezetünkben. Nagyon szerették őt a fiatalok is, mert mindig mindenről lehetett Vele beszélgetni, mert általános műveltsége is nagy volt. A legutóbbi három évben azonban nehezen felismert betegsége és fájdalmai miatt visszahúzódott. Olyan hirtelen halt meg, hogy legtöbben nem is tudtunk Tőle személyesen elbúcsúzni. 2002 január 28-án a Rákoskeresztúri-temetőben megjelent tagság nagy létszáma (kb. 140 gyászoló) mutatta meg, hogy milyen sokat jelentett Ő számunkra.

Maucha László

Kertai György Dr. (1912-1968)

DR. KERTAI GYÖRGY

A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Tanácsadó Testületének elnöke, dr. Kertai György 1968. május 11-én, 56 esztendős korában elhunyt. A magyar földtani tudomány és kutatás hivatott vezetőjét, Társulatunk legfőbb támaszát vesztette el benne.

Élete az ismeretszerzés, kutatás, alkotás, szervezés és tanítás rohanó tempójú, gazdag termésű ötvözete volt.

Mint diák, mint geológus hallgató, élénk szakmai érdeklődéssel járta, kutatta a barlangokat. Első nyomtatásban publikált szakmai dolgozatát 1935­ben barlangi ásványokról írta. Fiatal geológusként 1937-ben az olajkutatásba kapcsolódott be, és ettől kezdve egész életműve a kőolajiparral, a kőolajgeológiával fonódott össze. 1945-től egyre jelentősebb szerepet kapott a magyar olajkutatás irányításában. Az olajipar államosítása után kimunkálta a hazai kutatási programot, majd részt vett az egymást követő három- és ötéves tervek kidolgozásában. 1949-1956 között osztályvezető a minisztériumban, majd a Kőolajipari Igazgatóság helyettes vezetője. 1957-től az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt kutatási főosztályának vezetője, majd a Tröszt vezérigaztató-helyettese volt. 1964-ben a Központi Földtani Hivatal elnöke lett. Vezetése alatt megsokszorozódott az ország szénhidrogén készlete, lehetővé vált a mai energiastruktúra és a hatalmas gázprogram kialakítása.

Tudományos munkásságának nagy része is a kőolajgeológiához kapcsolódik. Elsőként figyelte meg és kisérletekkei bizonyította a szénhidrogén telepekből származó kőzetminták felszíni vizsgálati eredményeinek összefüggését a várható termeléssel. Nemzetközi viszonylatban jelentős volt megállapítása, hogy hazánkban a fiatal geológiai korban is képződött kőolaj és földgáz. Vizsgálhatóan bizonyította a pannóniai korú márgák anyakőzet jellegét. Így került sor a kiscsehi, lendvaújfalui, nagylengyeli kőolaj- és földgázelőfordulások felkutatására.

Alig 40 évesen írta meg „A kőolaj és földgáz Magyarországon" címmel élete főművét, amelyben elsőként bizonyította be tudományos alapossággal, hogy Magyarországon érdemes, gazdaságos, tehát kell szénhidrogéneket kutatni, 1952-beu megjelent „Kőolajföldtani alapismeretek" c. munkájábán a kőolajgeológia hazai alapjait rakta le. 1956-ban a mexikói világkongresszuson már a nemzetközi szaktekintélyek élvonalában áll, és az előfordulások rendszerezése terén, különösen a prognosztikus készletekre vonatkozóan kifejtett elmélete rendkívüli érdeklődést váltott ki.

A magyarországi medencealakulatokról szóló munkája ma is alapvető, nemcsak a kőolajipari, de Magyarország geológiájával bármely vonatkozásban foglalkozó szakemberek számára. Merész tektonikai elképzelései bátran szakítottak a korábbi, klasszikus felfogásokkal. Hangsúlyozta, hogy miután az ország területe túlnyomórészt medencealakulat, morfológiai szempontból síkság, a geológiai problémák kulcsát gyakran éppen a medenceüledékek gyakorlati célú kutatásai hozhatják meg. Figyelmét különösen a Nagy-Alföldre fordította, ahol a századforduló óta jóformán eredménytelen szénhidrogénkutatások folytak, és ezért a gazdasági szakemberek jelentős csoportja bizonyítottnak látta az alföldi szénhidrogénkutatás perspektívátlanságát, és annak folytatását felesleges, haszontalan munkának minősítette. Kertai György erélyesen síkraszállt e szemlélet ellen, és minden tudását latbavetve harcolt a nagyalföldi szénhidrogénkutatások meggyorsításáért és kiterjesztéséért. Az eredmény: Hajdúszoboszló, Pusztaföldvár, Battonya, Kunmadaras, Üllés, Algyő, Ásotthalom, Tázlár környékén feltárt jelentős kőolaj- és földgáztelepek bizonyítják koncepciójának helyességét.

Kidolgozta a Magyarországon lehetséges szénhidrogénkészletekre vonatkozó tervezetet. Ezt követte a szénhidrógéntelepek kialakulására, a szénhidrogének vándorlására és felhalmozódási törvényszerűségeire vonatkozó értekezése. Legutóbb a széndioxid és szénhidrogéngázok előfordulási törvényszerűségeivel foglalkozott, és a hazai széndioxidkincs erede­tére vonatkozóan új megállapításokat rögzített.

Igen nagy szerepe volt abban, hogy a kőolaj és különösen a földgáz hazai termelésében óriási fejlődést értünk cl: a felszabaduláskor mintegy 4 milliárd m3 földgázvagyonunk ma kereken 100 milliárd m3-t tesz ki. Ez teszi lehetővé az energiahordozók korszerűsítésének hatalmas kormányprogramját.

Átfogó elméleti és gyakorlati munkásságából fakadóan a legkorszerűbb szinten, magas tudományos igénnyel tanította az egyetemen a kőolajföldtant és nevelte az új geológus nemzedéket.

Tudományos kutatásai és azok nyomán elért nagy jelentőségű elméleti és rendkívüli gyakorlati eredményei folytán bel- és külföldön egyaránt kimagasló szaktekintélyként ismerték el. 1953-ban kandidátus. 1962-ben akadémiai doktor lett, 1966-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1949-ben Kiváló Munkás kitüntetést, 1952-ben Munkaérdemrendet, 1953-ban Kossuth-díjat, 1955­ben Magyar Munkaérdemrendet, 1966-ban a Munkaérdemrend arany fokozatát kapta elismerésül.

Közismert volt humanitásáról, magasfokú és rendkívül széleskörű műveltségéről. A Pártnak, a kommunizmus ügyének mindig odaadó, hű munkása volt. Számos társadalmi funkciót vállalt és látott el lelkiismeretesen.

Mint kisdiák, a barlangkutatástól indult el, mint fiatal szakember, barlangi ásványokról értekezett, és bár utóbb gazdag életműve a kőolajgeológiához kapcsolódott, a karsztgeológia, a karszt- és barlangkutatás ügye mindvégig kedves maradt számára. Érdekelte minden munkánk, minden eredményünk. Ajtaja mindig nyitva volt számunkra. Várta és szívesen hallgatta beszámolóinkat és mindig kész volt segíteni, ha kellett. Válságos helyzetében személyes kiállásával erősítette meg a Magyar Karszt­és Barlangkutató Társulatot, midőn a halála előtti hónapokban kezébe vette a Társulat sorsának rendezését. Reális megoldási tervezetet dolgozott ki, és pár héttel halála előtt terjesztette az illetékes szervek elé. Javaslatainak eredményét már nem érhette meg. Azok megvalósulása és ennek nyomán a Társulat felvirágzása emlékének méltó megörökítése lesz.

Dr. Dénes György

KERTÉSZ TIVADAR 

Fiatalsága és idős kora Jósvafőhöz kapcsolódott, szinte keretbe foglalta az életét. 1954-ben, a Budapesti Műszaki Egyetem Barlangkutató Csoportjával kezdett barlangászni. Először a Teresztenyei-forrásbarlang feltárásában vett részt, és később, 1955-ben ő jutott be elsőként (egy kutatótársával együtt) a Vass Imre-barlang főágába. Ügyes, barkácsoló kedvű mérnök hallgatóként hasznos tagja volt a csoportnak. Az 1956-os forradalom után Svájcban telepedett le, sokáig nem jöhetett haza. Amikor újra hazajárt, mindig a régi kedves Jósvafőjére ment, és végül nyugdíjasként ott is telepedett le. Kertész Tivadart, népszerű nevén Dórit, 2007. április 23-án, régen elhunyt felesége hamvaival közös sírba, Jósvafőn temettük el.

Izápy Zsóka

Kessler Hubert (1907-1994)

Kessler Hubert

Kessler Hubert (Nagyszeben, 1907. november 3. – Budapest, 1994. február 1.) magyar mérnök, hidrológus, barlangkutató.
A Budapesti Műszaki Egyetemen, mint általános mérnök 1932-ben végzett, majd a Tudományegyetemen földrajz, földtan, őslénytan tárgyakból 1936-ban szerzett oklevelet. Doktori disszertációját „Az Aggteleki barlangrendszer hidrográfiája” címmel 1938-ban védte meg, melynek alapján az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1988-ban aranyokleveles doktori címmel tüntette ki.

1935-től 1945-ig a Baradla-barlang igazgatója. A II. világháború után néhány éven át segédmunkásként, villanyszerelőként dolgozott. 1949-től 1965-ig a VITUKI Karszt- és Forráskutató Osztályának vezetője, 1966-tól 1972-ig az ALUTRÖSZT főhidrológusa. A Természetvédelmi Hivatal keretén belül 1975-ben létrehozott Barlangtani Intézet első megbízott igazgatója, majd 1989-ig szaktanácsadóként segítette a barlangvédelem munkáját.

A barlangok iránti érdeklődését a kalandvágy keltette fel, de a barlangjárási és feltárási sikerei eredményeként figyelme mindinkább a barlangok hasznosítása és a tudományos kutatás felé fordult. Nevéhez fűződik – többek között – a Vecsem-bükki-zsomboly és az Almási-zsomboly első bejárása (1927), a Szemlő-hegyi-barlang (1930) és a Ferenc-hegyi-barlang (1933) felfedezése, a Baradla-Domica-barlangrendszer összefüggésének bizonyítása (1932), a révi Zichy-barlang valamint a Csarnóházi-barlang jelentős szakaszainak felderítése (1942) és a Kossuth-barlang feltárása (1956).

Mint a Baradla igazgatója sokat tett a terület idegenforgalmának fejlesztéséért. Igazgatósága alatt bevezették a villanyvilágítást a Baradlába; tervei alapján épült fel az aggteleki Barlangszálló és a jósvafői Tengerszem Szálló valamint az az épület, ahol ma a nemzeti park igazgatóság székhelye található. Barlanghasznosítási törekvésének eredményeként 1959-ben a nagyközönség számára megnyílt a miskolctapolcai Barlangfürdő, karsztvízmegfigyelő állomás alakult 1962-ben a Gellért-hegyi-barlangban, s szorgalmazója volt a Szemlő-hegyi-barlang kiépítésének is.

Napilapokban, szakfolyóiratokban, kiadványokban megjelent írásainak, tanulmányainak, közleményeinek, könyveinek száma meghaladja a 400-at. Gyakorlati tevékenysége közül kiemelkedik az országos forrásvizsgáló szolgálat és a forrásnyilvántartás megszervezése, városok (Hévíz, Tatabánya, Miskolc, valamint Tirana) vízellátásának megoldása. Egyenletet állított fel a karsztvízbeszivárgás számítására és meghatározta a mértékadó csapadékszázalék-számításon alapuló dinamikus karsztvízkészlet meghatározásának ellenőrzési módját is.

Kezdeményezője volt hazánkban a barlangterápia alkalmazásának. A Nemzetközi Barlangtani Unió az ő javaslatára hozta létre 1969-ben Barlangterápiai Szakbizottságát. Alapító tagja volt az 1926-ban megalakult Magyar Barlangkutató Társulatnak, s részt vett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1958. évi újjáalakulásában is, ahol mindvégig vezető szerepet vállalt, annak tiszteletbeli tagja, majd tiszteletbeli elnöke volt. Jósvafő település 1999-ben díszpolgárrá választotta.

Családi kapcsolatok

Kessler Hubert Artur 1907. november 3-án, a ma Romániához tartozó Nagyszebenben, erdélyi szász családban született. Édesapja Kessler Károly az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének Signum Laudis érdeméremmel kitüntetett ezredese volt. Apai nagyapja valószínűleg az a Kessler Károly (Medgyes 1851. július 21.) evangélikus lelkész, aki a szülőhelyen végzett gimnáziumi tanulmányokat követően (1871. július 14.) Bécsben teológiát és klasszika-filológiát hallgatott 1878-ig. Ugyanazon év októberétől a segesvári gimnáziumban lett segédtanár, majd rendes tanár egészen 1887. augusztus 7-ig, amikor is miklóstelki lelkésznek nevezték ki.

Kessler Hubert édesanyja az erdélyi nemes Guggenberger Lipót (1839-1904) és Ipsen Josefin (1844-1901) leánya, feltehetően Medgyesen született és Budapesten hunyt el 1960. augusztus 14-én. Az Ipsen név az erdélyi szászok körében igen jellegzetes, gyakori név volt. Kesslernek talán nagybátyja lehetett Guggenberger Hans, ki a 19. század fordulóján fotóműtermet működtetett Medgyesen.

A Hubert nevet édesapja vadász szenvedélyének köszönhette, miután születésének napja november 3-a, a vadászok védőszentjének ünnepe. Apja foglalkozásából adódóan természetes, hogy szigorú neveltetésben részesült, ami felnőtt korában a pontos munkavégzésben mutatkozott meg. A családi körben elsajátított elegancia, a kulturált viselkedési forma, a higgadt tárgyalóképesség és a kedvesen merev távolságtartás haláláig jellemző volt rá.

Anyanyelvi szintű német nyelvtudását annak köszönhette, hogy otthon – mint az erdélyi szász családok többségében – németül beszéltek, de természetesen a magyar nyelvet is hamar elsajátította. A tökéletes magyar nyelvismeret ellenére kiejtésében, hanglejtésében azonban felnőtt korában is érezni lehetett az elsődleges nyelv hatását. Gyermekkorát a történelmi Magyarország különböző területein töltötte, éppen ott, ahová édesapját vezényelték. Így 4 éves korában Boszniába került, és a I. világháború elejéig Szarajevóban élt, ahol elég jól megtanult horvátul. Miután a családot Szarajevóból kimenekítették rövid időre még visszatértek Erdélybe, majd Budapesten telepedtek le.

Első felesége Szekula Mária (Budapest, 1908. június 29. – Budapest, 1977. március 26.) családjáról semmit sem tudunk, ami arra enged következtetni, hogy az úri környezetbe kerülve azt nem tartotta fontosnak hangsúlyozni. A kedves, fiatal lány talán 1927-től aktív szereplője Kessler hegymászó és barlangi túráinak. Odaadó társ volt a nehéz sziklafalak leküzdésekor, a barlangok feltáró munkálatai során, és később a kutatómunkában, a mindennapok viszontagságai között egyaránt. Nem zavarta, hogy ő csak kísérő, teljesítményeit senki sem emeli ki, pedig hegymászó és barlangkutató teljesítményei a kor hölgytagjai között kiemelkedőnek minősíthető. Ő volt az, aki vékony alkatának köszönhetően a Szemlő-hegyi-barlang feltárásakor átjutva a „Tű fokán” felfedezte a Hosszú-folyosó folytatását.

Bár hosszú évek óta járták közösen a barlangok és a hegyek világát, házasságot csak Kessler Jósvafőre költözését követően, 1935-ben kötöttek. A boldogító igent november 10-én a Baradla Hangversenytermében, Marcsek János ózdi evangélikus lelkész előtt mondták ki. A nagy eseményen az aggteleki dalárda harmónium kísérettel énekelt.

Kettőjük kapcsolatát szépen tükrözi Kisfaludi Sándornak a BETE kutatójának néhány sora, amit jósvafői látogatásakor, 1943-ban jegyzet naplójába. „A rádión kívül téli estéken egyetlen szórakozásuk volt, hogy sakkoztak. Úgy látszik azonban, hogy nagyon jól érzik itt magukat. Hubert saját tervei szerint építette kis házukat. Igen kedves kis villa. … Szemem-szám elállt: kandalló, az emeletre vezető falépcső, modern szép bútorok, kedves kis sarkok. Majdnem olyan volt minden, ahogy én annak idején saját villámról álmodoztam. … Boldogan élhetnek itt. Meg is érthetik egymást, hisz felesége annak idején a BETÉ-ben állandó túratársa és rajongója volt későbbi urának. Amint láttam, egyik tekintetben sem változott meg.”

Gyermekük nem volt, s talán igaz a történet, hogy azért nem, mert házasságuk elején, még Jósvafőn egy terhesség majdnem Mária életébe került. Ezután az egymáshoz ragaszkodás erősebb lett a gyermek utáni vágynál.

Szekula Mária tehetséges képzőművész volt. Járt-e szakiskolába, vagy önképzőként tanulta meg a festészet, szobrászat mesterségét, nem sikerült kideríteni. Főként emberfejeket, alakokat mintázott meg, de készített kisplasztikákat (gyakran állatokról), és festményeket is, melyeken a természetben látottakat örökítette meg. Kessler Hubertről két fejszobrot is mintázott, de csak a Kessler emlékházban látható bronz alkotása maradt meg, a hegymászót ábrázoló csak fotóról ismert.

Tehetségének bizonyítékai még a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1961-ben alapított 90 mm átmérőjű, Herman Ottó, Kadić Ottokár és Vass Imre emlékérmei. Kadić Ottokárról egy 24x20 cm-es plakettet is készített, melynek bronz öntvénye a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat, agyag változata pedig a Barlangtani Intézet helyiségét díszíti.

A megmaradt festményei tájképek, az Alpok szikláit, csúcsait, Erdély fenyvessel díszített hegyeit ábrázolják. Egy képen pedig a Domica vizes szakaszát jelenítette meg. Szívesen foglalkozott a vas megmunkálásával. Ő készítette házuk kapuját és szobájuk csillárját is. Alkotásai 1951. februárjában a XI. kerület képzőművészeti kiállításán, majd 1952-ben az Ernst Múzeumban voltak láthatók.

Az imádott feleség halálát követőn Kessler másodszor régi turistatársával, Szabó Margittal (1925-1999) kötött házasságot, aki hamar beilleszkedett a mozgalmas, aktív barlangkutató életébe. Szívesen fogadta a vendégeket, örömmel vett részt a rendezvényeken, külföldi utazásokon. Az ugyancsak özvegy, víg kedélyű asszony idős korára kiegyensúlyozott életet biztosított férje számára, élete utolsó időszakában pedig odaadóan ápolta.

Kessler Hubert életében a „felszabadulás” első időszaka soha nem gyógyuló sebet ejtett. Nem volt bosszúálló, az életminőségét megváltoztatókkal később is beszélő viszonyban volt, de sérelmét, ha mód volt rá, mindig elmesélte. Az igazságtalanság jobban foglalkoztatta, mint a gyermekkor, vagy a fiatalkori események.

Amikor 1945 szeptemberében hazajött a jobb életet ígérő Ausztriából, megdöbbenve tapasztalta, hogy üldözötté vált. Az újságban felhívás jelent meg, hogy a kultuszminiszter keresi, de olyan anyag is napvilágot látott, melyben az szerepelt, hogy „Hazaszivárgott a hírhedt fasiszta barlangkutató”. Lelkiismerete tiszta volt, ezért jelentkezni akart a miniszternél. Saját elbeszélése szerint a kapun belépve egy régi ismerősével találkozott, aki riadtan tekintett rá, és azt tanácsolta, ha kedves az élete, és azt nem az Andrássy út 60.-ban szeretné befejezni, tűnjön el egy időre a hatóságok szeme elől.

A hazatéréskor szüleitől tudta meg, hogy semmije sincsen, hiszen jósvafői lakását kirabolták, a házat pedig a megmaradt értékekkel együtt államosították. Vértes László, aki a Természettudományi Múzeum és a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium megbízottjaként 1945. július 17-én azért érkezett Jósvafőre, hogy megvizsgálja a Baradla háború okozta kárait, jelentésében feljegyezte, hogy Kessler távozása előtt értékeit a barlang bejárata melletti kiszolgáló épület tetőszerkezete alá rejtette, de az átvonuló harcok során a tetőt a légnyomás felszakította, és a helyiek a lyukon át láthatóvá vált értékeket elvitték.

Ez feltehetően fedi a valóságot, hiszen abban az időben minden eltűnt, még a Tengerszem Szálló ablakait is kiszerelték. Az azonban már csak feltételezés, amit Kessler egyik könyvébe beragasztott papírra feljegyzett, hogy maga Vértes is vitt el értékes, a Baradlára vonatkozó dokumentumokat.

Tasnádi Kubacska András a Természettudományi Múzeum megbízott főigazgatója egyébként a barlang újjászervezésével kapcsolatos tervezetében gróf Teleki Géza vallás és közoktatásügyi miniszternek azt javasolta, hogy „tekintettel arra, hogy a barlang igazgatója túlzottan jobboldali politikai felfogása miatt állását odahagyva távozott” célszerű, hogy a Múzeum munkatársai közül válasszanak új vezetőt. Erre a posztra ő Vértes Lászlót javasolta. Az igazgatói széket Kessler házával és ingóságaival együtt azonban az ellenállási mozgalomban kiemelkedő szerepet játszó, turista múlttal rendelkező Révész Lajos kapta meg. Révész, aki kiváló barlangkutató volt, és emberségéhez kétség nem fér, apránként több mindent visszajuttatott jogos tulajdonosának.

Az államosításra egyébként az adott alapot, hogy két jósvafői lakos feljelentése alapján Kesslert volksbundistának nyilvánították, ami az akkori rendelkezések alapján azonnali birtokfosztással járt. Bizonyíték nem lévén a feltételezést nevére és német nyelvtudására alapozták.

Kessler a rá jellemző módon az igaztalan döntésbe nem nyugodott bele. Már a legfélelmetesebb időben, 1948-ban panasszal fordult a Földművelésügyi Minisztériumhoz, de ott az eredeti határozatot megerősítették (155.355/1948 sz.), miután Kessler az ellenkezőjét nem tudta bizonyítani. Az üggyel 1956 után kezdett el újból foglalkozni, amikor is személyesen felkereste a barlangot üzemeltető és a házát birtokló IBUSZ felügyeletét ellátó Kossa István közlekedési és postaügyi minisztert, majd annak tanácsára Apró Antalt, a kormány elnökének első helyettesét.

A magyar kormánykörökben a „népgazdaság” hasznára tett munkái, és az albán kormány köszönőlevele alapján ismert szakember kérését bizonyítékok hiányában visszautasítani nem tudták, de a jogsértést nem akarták elismerni. Így „az elkobzás alapját képező tények valószínű vitathatóságára” való tekintettel azt a megoldást találták, hogy a magyar és az albán vízgazdálkodás érdekében kifejtett eredményes tevékenysége elismeréseként visszakapja jósvafői házát, amit azonban azonnal elad a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumnak. Az erről szóló határozat 1960-ban született meg, aláírója Apró Antal volt (948-3/1960.II.).

A ház eladásáért a KPM-től kapott 130.000.- Ft lehetővé tette a budapesti Hermán u 10./b. számú ház felépítését, ami azután otthona volt egészen haláláig. A határozattal természetesen nemcsak anyagi elégtételt kapott, hanem megszabadult a ránehezedő politikai nyomástól is, és lassan elhalkultak a háttérben suttogó rosszindulatú hangok is. Emlékszem, hogy még az 1960-as évek elején egy-egy viharos MKBT választás alkalmával voltak, akik a vádat felhasználták Kessler háttérbe szorítása érdekében.

Arról, hogy Kessler Hubert fiatal korában politizált-e, hovatartozásáról nyilatkozott-e, nem tudunk. Kortársai, akik erről mesélni tudnának már régen halottak. Az azonban elképzelhetetlen, hogy ha erősen jobboldali beállítottságú lett volna, akkor befogadja a köztudottan kommunista, körözött Dancza Jánost, neki saját lakásában ad helyet úgy, hogy tisztában van azzal, ha ezt az illetékesek megtudják, rá kemény büntetés vár. Az pedig megállapítható, hogy írásai a haza, a természet szeretetét tükrözik, de azokban a korra jellemző szélsőséges politikai megnyilvánulások nem jelennek meg.

A háborút követő időben véleményt ugyan nyilvánított, de nem politizált. Szakmája iránt volt elkötelezett, és jó diplomáciai érzékkel, mindenkit lenyűgöző egyéniségével anélkül nyerte meg a politikusokat a barlangok támogatására, hogy politikailag elkötelezetté vált volna. Ironikusan emlegette, hogy ő bizony kezet fogott Horthy Miklóssal, Szálasi Ferenccel és Rákosi Mátyással, valamint az általa képviselt barlangtan és karszthidrológia szakterületének fejlesztése érdekében számtalan minisztert nyert meg a háború előtt és után is. Maróthy László a természet védelméért is felelős miniszter még az 1980-as évek végén is adott szaktanácsaira.

Kessler magát nacionalistának tartotta, de nem a ma hangsúlyozott szélsőséges értelem szerint, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy a haza szeretete mindenek felett áll. Ugyanakkor internacionalista voltát is szerette hangsúlyozni, ami ténylegesen megnyilvánult abban a széles nemzetközi kapcsolatban, amit ápolt Ausztrián át a Dél-Afrikai Köztársaságig. Házában gyakran vendégül látta külföldi barátait.

Nevezetes esemény volt, amikor Antonio Nuñez Jimenez a kubai Tudományos Akadémia elnöke 1963-ban hazánkba látogatott. Az MTA-ban tartott fogadáson Kessler a Társulat nevében, mint annak társelnöke köszöntötte, majd másnap vendégül látta otthonában, ahol vetített képek segítségével bemutatta hazánk nevezetes barlangjait és a karsztvízkutatás eredményeit.

Kessler Huberthez kegyes volt a sors. Aktív, hosszú életet adott neki, a testi elgyengülés ideje alatt is friss maradt szellemileg, és a távozást megelőző magatehetetlenség csak rövid ideig tartott. 1994. február 1-jén Budapesten hunyt el, 87 éves korában.

Nagy részvét mellett, 1994. február 16-án 15 órakor búcsúztatta Missura Tibor esperes, az evangélikus egyház szertartása szerint. Ravatalánál egykori munkatársai, barlangkutató barátai álltak díszőrséget. Munkásságát a Természetvédelmi Hivatal nevében dr. Tardy János helyettes államtitkár, a Magyar Hidrológiai Társaság nevében dr. Vitális György, a VITUKI képviseletében dr. Sárváry István idézte fel. A sírhelynél a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat nevében dr. Dénes György mondott búcsúbeszédet. Kessler Hubert édesanyjával és második feleségével együtt alussza örök álmát a Farkasréti temetőben.

Tanulmányok, munkahelyek

Egyetemi tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdte meg, ahol 1932-ben kultúrmérnöki oklevelet szerzett. Cholnoky Jenő professzor tanácsára iratkozott be a Budapesti Tudományegyetemre, ahol földrajz, földtan, őslénytan tárgyakból 1936-ban diplomázott. A nyomtatásban is megjelent doktori disszertációját „Az Aggteleki barlangrendszer hidrográfiája” címmel 1938-ban védte meg. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1988-ban aranyokleveles doktori címmel tüntette ki.

1935-től 1944-ig a Baradla-barlang igazgatójaként tevékenykedett. 1938. novemberétől a Felvidékkel együtt visszacsatolt Domica is felügyelete alá tartozott. 1944 végén behívták katonának és Kassára, majd egy hadiüzemmé nyilvánított autószerelő műhelybe került. A visszavonulás során Felső-Ausztriába a „katonai mundértól” megszabadulva Pettenbachban egy malomban vállalt állást. 1945 szeptemberében tért haza Magyarországra.

II. világháború után vagyonából kiforgatva sok megaláztatást kellett elviselnie. Jósvafői házát a font átvonulása idején (miután a légnyomás felszakította a háztető cserepeit, és láthatóvá váltak az ott elrejtett értékek) kirabolták, a megmaradt tárgyakat, a házzal együtt államosították. Egy ideig rejtőzködnie kellett, miután hamis vádak alapján sajtóhadjáratot indítottak ellene. Néhány éven át segédmunkásként, villanyszerelőként dolgozott, és szívesen vállalt olyan munkát, ahol hegymászó technikai ismereteit hasznosíthatta: így villámhárítókat szerelt, tetőfedéssel foglalkozott, majd rátért a műszaki modellek készítésére. Végül szakmai ismereteinek köszönhetően visszatért a tudományos életbe.

1949-től az akkor létrehozott Vízrajzi Intézetben egy forráskutató csoportot szervezett, amit a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet létrehozásakor Karszthidrológiai Osztállyá fejlesztett. Az ott folyó munkálatokat egészen 1965-ig irányította, majd 1966-tól 1972-ig – nyugdíjba vonulásáig – az ALUTRÖSZT főhidrológusaként tevékenykedett.

1973-tól 1989-ig a Természetvédelmi Hivatal szaktanácsadójaként segítette a barlangvédelem munkáját. 1975-ben rövid időre még visszatért az aktív munkába, amikor a Természetvédelmi Hivatal keretén belül létrehozott Barlangtani Intézet első megbízott igazgatója lett.

A Baradla szolgálatában

Kessler Hubert a Baradla minden idők legeredményesebb igazgatója, a barlang hosszának növelése mellett foglalkozott kiterjedésének meghatározásával, térképi rögzítésével, hidrológiai viszonyainak, a felszíni víznyelők befolyási pontjainak tisztázásával, a barlangi patak vízállásának és a levegő hőmérsékletének mérésével, morfológiai megfigyelésekkel, valamint az Alsó-barlang létének bizonyításával. Fejlesztette a barlang idegenforgalmát, növelte a látogatható útvonal hosszát, biztonságos közlekedés érdekében kiépítéseket alkalmazott, csónakázásra alkalmas tavat alakított ki és megvalósított a több évtizedes álmot, hogy a látogatók villanyfény mellett gyönyörködhessenek a természet csodájában.

A barlang kutatásával 1931-ben kezdett el foglalkozni. Augusztusban bejutott az Oszlopok csarnokából kiágazó Labirintusba. Ez a járat Vass Imre térképén (1829) ugyan szerepelt, de arról később elfeledkeztek. A BETE novemberi választmányi ülésének határozta értelmében az év végén, vezetésével a barlang több pontján is intenzív kutatás kezdődött. A Styx eredete és a Domicával való kapcsolatának tisztázása érdekében mintegy 100 m-t haladtak előre, de ott szifon zárta el útjukat. Áthatoltak a Törökmecset mögötti szűkületen, és az oldalágat mintegy 400 m hosszban bejárták. A Denevér-ágban 30 m új járat végén erős huzatot éreztek, ahol rövid bontással a felszínre jutottak. Az alig néhány nap alatt feltárt járatok összhossza meghaladta az 1200 m-t. Emellett a Baradla alatt húzódó alsó barlang bizonyítékaként, kötél segítségével, 25 m mélységig lejutott az Óriástermi-víznyelőben.

A Baradla-Domica összefüggését végül 1932. augusztus 21-én Sandrik József társaságában bizonyította be, amikor a Hangversenyteremből indulva a Styx medrében haladva bejutott a Domicába. Kezdetben búvárruhás feltárást terveztek, de azt technikai nehézségek miatt elvetették. A sikert annak köszönhették, hogy a meder tágításával, illetve a 2. szifon előtti mésztufagát átvágásával elérték, hogy a vízszint néhány cm-t süllyedt, és a légrés már lehetővé tette a továbbhaladást.

Mint országos hírű barlangkutatót 1935-ben nevezték ki a Baradla igazgatójának. Feladata volt, hogy figyelmes, és szakszerű gazdaként megóvja a barlangot a további pusztulástól, a műszaki létesítmények fejlesztésével pedig segítse a turizmus fejlődését. Alig 10 éves igazgatósága alatt kitartásának, jó szervezőkézségének és mérnöki felkészültségének köszönhetően az elődei által megálmodott fejlesztéseket meg is valósította. Bevezették a villanyvilágítást az aggteleki és jósvafői szakaszba; kiépítették a Vörös-tó – Jósvafő közötti utat, és megnyitották a Tigris-termi átjáró, és denevér-ági kijáratot is. Tervei alapján felépült az aggteleki Barlang Szálló, a jósvafői Tengerszem Szálló, az első jósvafői kő pénztárépület, valamint az az épület ahol ma az ANP székhelye található. Ekkor hozták létre a Tengerszem-tavat, a körbevezető sétautat, és rendezték a jósvafői bejárat megközelíthetőségét is.

A hegymászó

Kessler Hubertet kezdetben a hegyek vonzották, már 17 éves korában bekapcsolódott a Magyar Turista Egyesület hegymászó tevékenységébe. 1925-ben részt vett az egyesület keretein belül létrehozott, a legkiválóbb hegymászókat tömörítő Zsigmondy Társaság megalakításában. Egyetemi felvételét követően a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület tagja lett, és társaival rendszeresen mászott az Oszoly valamint a Kétágú-hegy szikláin, és számos túrát tett a Magas Tátrában.

Az Alpokban először 1927-ben járt, amikor a Lienzi Dolomitokban, a Grossglockneren és a kettő között húzódó Schober-csoportban mászott. Hegymászó eredményei közül kiemelkedik többek között, hogy különböző útvonalon többször feljutott a Grossglockner csúcsára, valamint az, hogy megmászta az Enns-völgyi Alpokban található Planspize É-i falát és bivakolás segítségével a Lienzi Dolomitokban emelkedő Hochstader 800 m magas É-i falát.

Sajnos aktív hegymászó tevékenységéről cikkekben nem igazán számolt be, a Hochstader É-i falának megmászásáról szóló írásai is csak 1931-ben jelent meg a Turistaság és Alpinizmus hasábjain. 1933. évi alpesi túrájáról egy fotóalbum képei mesélnek.

Kessler műszaki szakértelme, mindig újító gondolkodása a hegymászás során már megmutatkozott. Az abban az időben alkalmazott, kezdetleges, kényelmetlen úgy nevezett „Dülfersitz” ereszkedés használhatóbbá tétele érdekében kifejlesztette azt a módszert, ami a ruhán súrlódó kötél használatát kiiktatta. A róla elnevezett Kessler féle karabinerféket a hazai szaklap mellett 1933-ban az osztrák Allgemeine Bergstegerzeitung is részletesen ismertette.

A barlangfeltáró

A barlangok iránti érdeklődését a kalandvágy keltette fel, első barlangtúráját 14 éves korában a Solymári-barlangba tette. A barlangjárás és a feltárási sikerek azonban figyelmét a tudományos kutatás és hasznosítása felé fordította.

Eredményeit bátorságának, erőnlétének, sportos alkatának, kezdeményező és újító készségének valamint technikai felkészültségének köszönhette. A kihívásokat kereste, a nagy mélységek, a vizes barlangok meghódítására vállalkozott, és úttörő volt a búvár felszerelések barlangi alkalmazásában is.

Az első jelentős sikert az Alsó-hegy addig leküzdhetetlennek tűnő aknabarlangjainak a Vecsembükki-zsomboly (-91m) és az Almási-zsombolynak (-103m) első bejárásával érte el. A BETE kutatóival 1927-ben ereszkedtek le a mélybe.

A következő szenzációk a fővároshoz kötődnek, hiszen senki sem számított arra, hogy a Rózsadomb hatalmas barlangrendszereket rejt magában. Ugyancsak a BETE kutatóival 1930-ban a Szemlő-hegyi-barlangot, 1933-ban pedig a Ferenc-hegyi-barlangot fedezte fel. 1936-ban a Kopolya-zsomboly feltárásán dolgozott, 1937-ben a Tapolcai-tavasbarlangban újabb szakaszok megismeréséhez nyújtott segítséget, és felmérte a Kórház-barlangot. Javaslatára távolították el a Kórház-barlang járataiból a törmeléket és végezték el a veszélyes helyek pillérekkel való biztosítását.

A Erdély visszatérése után a Földtani Intézet megbízásából e területekre is kiterjesztette kutató munkáját. 1941-ben a homoródalmási Vargyas-szurdok, majd a révi Sebes-Körös áttörésének barlangjait járta be. 1942-ben az Észak-Biharban, 1943-ban a Jád-völgyében mint „szifon specialista” főként forrásbarlangokkal foglalkozott. A bejárt barlangokat felmérte, leírta és a vízszint süllyesztésével megpróbálta a továbbjutást akadályozó szifonokon áthatolni. A legnagyobb eredményt a révi Zichy-barlang valamint a Csarnóházi-barlang jelentős szakaszainak felderítése hozta.

A Szlovák-karszt területén több barlang bejárása mellett a legjelentősebb eredményt a Pelsőc felett hatalmas szádával nyíló, több mint 100 m mély aknabarlang hozta, melynek mélyére társaival 1943-ban ereszkedett le.

Utolsó nagy feltárását annak köszönhette, hogy az 1950-es évek elején visszatért régi, 1933-ban született elképzeléséhez, hogy a Nagy-Tohonya-forrás mögött egy nagy barlangrendszer húzódik. Törekvését 1956 februárjában siker koronázta, amikor az irányításával végzett táróhajtás eredményeként bejutottak a Kossuth Lajosról elnevezett, ma már majd 1,5 km hosszban ismert barlangba.

A barlangi búvárkutatás hőskorában maga is aktívan részt vett a víz alatti szakaszok feltárására tett kísérletekben. 1957-ben több barlangban is megpróbáltak Dräger oxigénes készülékkel a feltárást akadályozó szifonokon áthatolni (Baradla-Alsó-barlang, Kossuth-barlang, Molnár János-barlang, Tapolcai-tavasbarlang).

Erdélyben kutatott barlangok:
Persány-Rika-hegyvonulat, Homoródalmás     
Vargyas-szurdok 1.sz. forrásbarlangja / Peştera Nr. 1 din cheile Virghişului       
Vargyas-szurdok 6.sz. barlang / Peştera Nr. 6 din cheile Virghişului             
Hideg-barlang / Peştera Nr. 41 din cheile Virghişului                
Medve-barlang / Peştera Nr. 18 din cheile Virghişului                
Névtelen-barlang / Peştera fãrã nume                        
Homoródalmási-barlang (Orbán Balázs-barlang) / Peştera Nr. 14 din cheile Virghişului  
Királyerdő (Kessler: Bihar-hegység)     
Vársonkolyosi-barlang / Peştera Ungurului / Peştera la Pişniţa                
Körösbarlangi(Pesterei)-forrásbarlang                         
Igric-barlang / Peştera Igrita                             
Esküllői-forrásbarlang / Peştera dela Astileu                        
Révi Zichy-barlang / Peştera dela Vadul Crisului    
Csarnóházi-barlang / Peştera cu apa dela Bulz    
Ponori-víznyelőbarlang / Peştera de la Ponor 
Csarnóházi-zsomboly / Posistaul din dealul Nietului    
Jádremetei-forrásbarlang   
Jádremetei-sziklafülke  
Jádremetei-vizesbarlang / Peştera cu apa dela Remeti  
Tüskésvölgyi-barlang    

A mai Magyarország területére eső feltárásai:
Almási-zsomboly     Aggteleki-karszt   
Vecsembükki-zsomboly     Aggteleki-karszt   
Szabó-pallagi-zsomboly     Aggteleki-karszt   
Szemlő-hegyi-barlang     Budai-hegység   
Baradla-Domica közötti átjáró     Aggteleki-karszt  
Ferenc-hegyi-barlang     Budai-hegység 
Kopolya-zsomboly     Aggteleki-karszt  
Tapolcai-tavasbarlang     Tapolca   
Tapolcai Kórház-barlang     Tapolca   
Kossuth-barlang     Aggteleki-karszt  

A barlangok szakértője

Kessler első, barlangokhoz kapcsolódó és tudományos körökben csak néhány ember által vitatott szakmai eredménye a zsomboly-keletkezési elmélete volt. Megfigyelte, hogy a függőleges aknabarlangok nincsenek vízfolyás útjában, lefelé majdnem kivétel nélkül kiöblösödnek, aljukon mindig hatalmas törmelékkúp található, vízszintes járat hozzájuk soha nem csatlakozik. A zsombolyok keletkezését a gyűrűs feszültséggel hozta kapcsolatba. A barlangok nagyobb termeinek gömbboltozatára nyomást gyakorló kőzettömeg hatására bekövetkezett omlások következtében a járat felszínre nyílik. Természetesen a fejlődésben a tektonika szerepe sem mellőzhető, hiszen a nagyobb termek az egymásra merőleges törések mentén alakultak ki. A zsombolyok születésében a víz korróziós hatásának csak csekély mértékű, másodlagos szerepet tulajdonított. Mindezek alapján úgy gondolta, hogy a zsombolyok aljáról a törmelék eltávolítását követően be lehet jutni a vízszintes járatokba. Elméletét ugyan már a születése pillanatában többen megkérdőjelezték, megdöntésére csak az 1960-as években került sor.

Kessler következő jelentős szakmai eredménye „Az aggteleki barlang hidrográfiája” címmel összeállított doktori disszertációja volt. Számba vette a barlang felszíni és felszín alatti víznyelőit, forrásait és részterületekre osztva megrajzolta a rendszer vízgyűjtő területét, valamint meghatározta annak nagyságát. A levegő és a víz hőmérsékletének mérése mellett regisztrálta a barlang vízének állását, a Jósva-forrás vízhozamát és ezekhez folyamatábrán hozzá rendelte az Aggteleken mért csapadék mennyiségét, valamint foglalkozott a barlang szintjeivel (emeleteivel) és teraszaival is.

Kessler kutatásai során a régészet felé is tett néhány kitérőt, hiszen igen sikeres próba ásatást végzett a Szelim-lyukban és a Domicában is, ahol elsőként bizonyította az őskor emberének jelenlétét és a falon, 24 helyen medvekaparás nyomait rögzítette.

A kutatómunka mellett széleskörű barlangtani szakértői tevékenység is kapcsolódik Kessler életművéhez, ami különösen élete utolsó évtizedeire volt jellemző. Többek között ő készítette a javaslatot a létesítendő Barlangtani Intézet ügykörére, a külföldi példák és a hazai adottságok figyelembe vételével. Az Intézet 1975. évi megalakulását követően kezdeményezte, hogy ellenőrizzék az üzemeltetett barlangok kezelési jogát, számolják fel az engedély nélküli barlanghasználatot, és vezessék be az éves ellenőrzéseket. Összefoglalta a barlangok kiépítésének szempontrendszerét. Javasolta, hogy a kiépítés engedélyezésekor a természetvédelemnek az Egészségügyi Minisztériummal együttesen kell megvizsgálnia, hogy a változás a klímát ne befolyásolja, az aerosol összetételének stabilitása biztosítva legyen, és azt, hogy a tömegturizmus számára megnyitott barlangokban hivatásos vezető csak képesített szakember lehessen. Az UIS olomouci kongresszusán kezdeményezte, hogy nemzetközi összefogással akadályozzák meg a barlangi képződmények kereskedelmét.

Meghatározta a barlang gyógyhatásának megállapításához szükséges legfontosabb mérések jellegét, és szorgalmazta azok elvégzését-folyamatossá tételét, mellyel jelentősen elősegítette a gyógybarlanggá nyilvánítási folyamatokat is. Már 1976-ban azon véleményen volt, hogy a barlangi levegőben feltételezhető negatív ionoknak kedvező élettani hatásuk van, és feltehetően szerepük lehet a pozitív töltésű szennyeződések lekötésében, amivel a barlangok levegőjének rendkívüli tisztasága magyarázható. Ennek bizonyítására kezdeményezte, hogy a MEDICOR Művek készíttessen a barlangi körülmények között is működő műszert.

Kezdeményezője és megalapítója volt a ma már széles körben elismert barlangterápia alkalmazásának. A Nemzetközi Barlangtani Unió az Ő javaslatára hozta létre 1969-ben UIS stuttgarti V. Világkongresszusán a Barlangterápiai Szakbizottságát, melynek kezdettől 1988-ig titkára volt.

A barlangok hasznosításáért

Kessler Hubert már az 1930-as évek végén több cikkben is hangsúlyozta a barlangok „nemzetgazdasági” hasznát. Elsősorban a barlangok turisztikai fejlesztését szorgalmazta, de erdélyi kutatásai során megfigyeléseit a foszfáttartalmú üledékek kitermelhetőségére is kiterjesztette. A barlangoknak az ország ipari vízellátásában játszott szerepének súlyára az 1950-es évektől kezdődően hívta fel a szakemberek és a politikusok figyelmét.

Neki köszönhető a Tapolcai-tavasbarlang csónakázó körjáratának kialakítása. 1938-ban kérték fel a tavasbarlang átvizsgálására, és ekkor mérései és vizsgálatai alapján megállapította, hogy mesterséges táró hajtásával a népszerű csónakázás útvonala meghosszabbítható. Javaslatát már a következő évben meg is valósították.

A Szemlő-hegyi-barlang kiépítése a feltárást követően már szívügye volt. Sajnos a tulajdonjogi viszonyok, majd a háború álmának megvalósítását akadályozta. Bár a hámorú után is napirenden volt a javaslat, de a kivitelezés csak az 1970-es években kezdődött meg. A mintegy 10 évig tartó munkálatokban mind szakértő vett részt, és a barlang ünnepélyes megnyitóján ő vezette végig a vendégeket.

Barlanghasznosítási törekvésének eredménye az is, hogy 1959-ben a nagyközönség számára megnyílt a Miskolctapolcai-barlangfürdő. A hegy lábánál fakadó forrás vizének hasznosítását Pávay Vajna Ferenc már 1929-ben javasolta, de akkor a gondolatot még őrültségnek tartották. A mára már hatalmas fürdő komplexummá fejlesztett, igen népszerű fürdő kezdetben ténylegesen csak a természetes üregekre épült.

A barlangok hasznosítása terén jelentős terveket szőtt a Gellért-hegyi-aragonitbarlang gyógyászati célú kiaknázásához. Amikor a Gellért-hegyi-barlangból mélyített karsztvízmegfigyelő fúrás természetes üreget harántolt, azt oldalról megnyitotta és annak kiépítését tervezte. Sajnos javaslatát nem fogadták el, és mára már az egykoron látványos, gyönyörű barlangnak már csak a romjai maradtak meg.
A hidrológus

A karsztvíz jelentőségére Kessler Hubert barlangkutató tevékenysége során figyelt fel, de annak gazdasági hasznával és gyakorlati hasznosításával csak 1949 kezdett el foglalkozni.

Költségkímélő módon megoldotta a fejlődő városok – többek között Hévíz, Tatabánya, Miskolc – vízellátását. Megszervezte az országos forrásvizsgáló szolgálatot és a forrásnyilvántartást. Szorgalmazta a források helyszíni vizsgálatát és ehhez hordozható műszereket fejlesztett ki. Az 1959-ben megjelent Országos Forrásnyilvántartás című kiadványban a források adatai mellett először szerepelnek a folyamatos hozam-regisztrálás céljára kifejlesztett lineáris mérőbukók, és a forrásokat felhasználhatóság szempontjából jellemző megbízhatósági indexek.

Egyenletet állított fel a karsztvízbeszivárgás számítására és meghatározta a mértékadó csapadékszázalék-számításon alapuló dinamikus karsztvízkészlet meghatározásának ellenőrzési módját is. Ennek főként a vízgazdálkodásban volt jelentősége.

A felszíni csapadékból származó beszivárgás függőleges lefelé áramlásának mérésére a Pál-völgyi-barlang, és a Baradla-barlang felett árasztásos kísérletet végzett. A növényzetmentes, lefolyástalan felszínekre, szórófejekkel, egyenletesen elosztva, nagymennyiségű, konyhasóval jelölt csapadékot juttatott. A barlangokban több ponton regisztrálta a beérkező csepegés intenzitását és a víz elektromos ellenállását, illetve a Cl-ion tartalmát. A világviszonylatban újnak számító kísérlettel a sajtó is foglalkozott.

Bebizonyította, hogy a termálkarsztból csak annyi vizet lehet kitermelni, amennyit a csapadékból beszivárgó utánpótlódás biztosít, így annak indokolatlan kitermelése káros következményekkel járhat.

A szén- és bauxitbányák vízkiemelései által okozott depresszió távoli hatásaira figyelmeztető vizsgálataival megalapozta a Dunántúli-középhegység karsztvízszint-észlelő hálózatot, ami segítséget nyújtott a Hévizi Tó-forrás megmentésében, és a budai termálkarszt védelmében.

A Gellérthegyi-barlangban 1962-ben megfigyelő állomást hozott létre, melynek cél a budai termálforrások megismerése volt. A regisztráló-berendezések vízszint-észlelő fúrások adatait rögzítették. Az állomás eredményei alapozták meg a Gellérthegy alatti táró létesítését, ami az addig elszökő vízmennyiség fürdők számára történő hasznosítását tette lehetővé.

Az Albán kormány felkérésére, a VITUKI szakembereinek és aktív barlangkutatóknak részvételével 1958-ban foglalkozott Tirana vízellátásának megoldásával. A javasolt, Tiranatól 20 km távolságra fekvő, 1700 m magas Tölcséres-hegységhez (Mali me Gropa) tartozó Shënmrjai-forráscsoport vizének foglalását az albán kormány 1961-ben meg is valósította.

Társadalmi tevékenységek és elismerések

Társadalmi tevékenységekben is aktív, vezető szerepet vállalt. Életét sikerek, elismerések jellemzik. Fiatal korában eredményesen síelt, boxolt. Díjat nyert irodalmi- és fotó pályázaton. Éveken át elnöke volt a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztályának.

Aktívan részt vett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat és a Magyar Hidrológiai Társaság tevékenységében is. Alapító tagja volt az 1926-ban megalakult Magyar Barlangkutató Társulatnak, s tevőlegesen járult hozzá a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1958. évi újjáalakulásához is. A Társulat irányításában mindvégig vezető szerepet vállalt, annak tiszteletbeli tagja, majd tiszteletbeli elnöke volt. A Hidrológiai Társaságban a barlangkutatás támogatása érdekében az 50-es években Karszthidrológiai Bizottságot alakított és vezetett. A Társaság 1983-ban ugyancsak tiszteletbeli tagjává választotta.

Munkásságának elismeréseként számos állami és társadalmi kitüntetésben részesült. Az egyesületekben végzett tevékenységéért MTESZ-, természetvédelmi munkásságáért Pro Natura díjban részesült. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat mindhárom kitüntetését így a barlangfeltárásért a Vass Imre-, a Társulat érdekében végzett munkásságért a Herman Ottó-, a tudományos kutatási eredményekért a Kadić Ottokár érmet kiérdemelte. Jósvafő település 1999-ben „posthumus” díszpolgárrá választotta.

Szakmai és népszerűsítő munkái

Kessler Hubert mai szóhasználat szerint kiválóan menedzselte a barlangok világát, a karsztvíz gazdasági jelentőségét, szerepének fontosságát. Kutatási eredményeit szóban és írásban azonnal közkinccsé tette, a folyamatban levő tevékenységéről a szakembereket és az érdeklődőket egyaránt tájékoztatta. Nemcsak szaklapokban publikált, hanem népszerűsítő folyóiratokban is megjelentette beszámolóit. Írásban és szóban is összefogott volt, meggyőzően tudott érvelni, izgalmas történeteivel, humoros megjegyzéseivel kiváltotta a kellő figyelmet.

Szakmai munkájáról főként a szakegyesületek (Hidrológiai-, Földrajzi Társaság, Földtani-, valamint Barlangkutató Társulat) és a Magyar Tudományos Akadémia szakbizottságainak előadóülésein, valamint hazai és külföldi konferenciákon számolt be. Dolgozatai is ezen szervezetek szakfolyóirataiban, vagy a konferenciák speciális kiadványaiban láttak napvilágot.

Szívesen tartott előadást diákok és a téma iránt érdeklődők számára is. A barlangkutató csoportok, kultúrházak, vagy akár nyugdíjas klubok meghívásának – ha ideje engedte – eleget tett. Az 1960-as években hosszú ideig vezette a fejlődő országok kutatóinak rendezett karszthidrológiai továbbképzéseket. Rendszeres előadója volt a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat által szervezett tanfolyamoknak is. Német nyelvtudásának köszönhetően gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, ahol előadásaival hazánk szakmai elismertségét erősítette.

Kessler szívesen írt Napi- hetilapokban, szakfolyóiratokban, különböző kiadványokban megjelent írásainak, tanulmányainak, közleményeinek, könyveinek száma meghaladja a 400-at. A publikációk alapján jól követhető munkássága. A II. világháború végéig megjelent mintegy 170 írás a karabinerfékről és a Hochstadel É-i falának megmászásáról szóló cikkek kivételével kizárólagosan a barlangokkal foglalkozik. Ezek főként hírek, beszámolók, barlangleírások és a hozzájuk kapcsolódó szakmai gondolatok. A kevés kifejezetten tudományos szakanyag közül a zsombolyelmélet és a doktori disszertáció emelendő ki.

1950-ben kezdődött „hidrológus” korszaka. A barlang mellett megjelent a karsztvíz-hévíz kutatás, feltárás, hasznosítás, kitermelés, a forrásvizsgálat, -nyilvántartás, és a beszivárgás kérdésköre is. Az első barlanggyógyászattal foglalkozó írása 1965-ben jelent meg, és ez a téma az 1970-es évektől a legkedvesebb szakterületévé vált. Utolsó két írása is azzal foglalkozott.

Hálás levelezője volt a napilapoknak is. Főként a Magyar Nemzet számára írt, de a Népszabadság hasábjain is jelent meg szakterületeit érintő véleménye, kritikai észrevétele. Az Élet és Tudomány szerkesztősége is kihasználta tudását, több olvasói kérdésre ő válaszolt.

Kesslernek több önálló könyve is napvilágot látott. A barlangokkal foglalkozókat két csoportba osztotta. Véleménye szerint vannak a barlangot kutatók, mások csak a barlangban kutatnak. A barlangban kutatók azok a szakemberek (geológusok, morfológusok, biológusok, régészek stb.), akik kutatási témájukhoz használják ki a barlang adottságait, a barlangot kutatók akik viszont a barlang újabb szakaszainak megismeréséért dolgoznak. Könyveivel a barlangot kutatók munkáját kívánta népszerűsíteni, ezen tevékenységet akarta elfogadtatni.

Az 1936-ban megjelent Barlangok mélyén című munkája volt az első olyan írásmű, amelyik közérthetően, érdekfeszítő stílusban mesélt a barlangok világáról és a kutatás izgalmas, élménygazdag, a tudományt- és a sportot egyesítő gyakorlatáról. Saját tapasztalatait, kísérleteit, gondolatait osztotta meg az olvasóval, beszámolt a barlangjárás -feltárás során bekövetkezett váratlan eseményekről, a problémák leküzdésének módjáról. További könyveiben is saját tapasztalatai adták az alapot, de ezekben (Örök éjszaka világa 1957, Föld alatti ösvényeken 1961) már kihasználta nemzetközi tájékozottságát, és kitekintést adott a világ nagy, különleges barlangjaira is. Az Örök éjszaka világában pedig néhány különleges baleset bemutatásával a barlangok veszélyére is felhívta a figyelmet. Utolsó könyvében (Barlangok útjain, vizein 1985) visszatért ifjúkori sikereinek színterére. A vizesbarlangok specialistájaként elért eredményeket az teszi érdekessé, hogy a társszerző Mozsáry Gábor a munka folytatását, a következő nemzedék sikereit mutatja be.

A Baradlát ismertető önálló kiadványok mellett a többi turizmus számára megnyitott barlang leírását is elkészítette (Anna-, István-, Lóczy- és Pál-völgyi-barlang). Szeretett speciális témákkal is foglalkozni. Például írt több külföldi barlangól, a sztalaktitgyűrük szerepéről az éghajlatváltozás meghatározásában (1963), a Gellért-hegyi barlangról, mint a főváros névadójáról (1962), vagy a barlangokban használt oxigénes légzőkészülékekről. A barlangkutató felszereléséről szóló munkája az első olyan írásos anyag, amiből megtudhatjuk, hogy a feltáró kutatás hőskorában milyen ruhát, fejvédőt, lámpát használtak, milyen technikai eszközöket tartottak fontosnak, és a tapasztalatok alapján milyen praktikus megoldások alakultak ki. Kessler gondolkodására jellemző, hogy szükségesnek ítélte a felmérési és a fotózás eszközeit is ismertetni, mivel a feltáró munka során a legfontosabb teendőnek az újonnan megismert szakaszok felmérését és fotódokumentálását tartotta. Elképzelhető, hogy ő a szerzője a Ludas Matyiban (1980) felesége neve alatt megjelent „Dúsított” eperdzsem című ironikus soroknak is.

A barlangkutatás egy-egy jelentősebb személyiségének elhunytáról sem feledkezett meg, egyaránt méltatta Kadić Ottokárnak a barlangkutatás atyjának, Herman Ottónak az utolsó polihisztornak, a kutatótárs Markó Istvánnak, és a barlanggyógyászat nemzetközi szaktekintélyének, Hubert Spannagelnek tevékenységét.

Kessler a munkájával, személyével kapcsolatos anyagokat a kezdeti időktől gyűjtötte, túráiról naplót vezetett. „Előkerültek régi túranaplói is, meg a vitrinből írásainak egy-egy példánya. Föltette azt a hanglemezt is, amelyet a Zichy-barlangból való rádióközvetítéskor vettek föl” (Kisfaludi 1944). Sajnos ezek az anyagok mind elvesztek. Később újból megkísérelte cikkeit sorrendbe tenni, ennek köszönhetően hagyatékában fennmaradt négy olyan kötet, ami az 1950-es évektől egészen 1992-ig viszonylag teljes körűen, az előző időszakról hiányosabban tartalmazza írásait. Ezekben nemcsak az általa írt cikkek, hanem a róla szólók, a nevét említők is szerepelnek. Nevét mindig gondosan aláhúzta, de sajnos nem mindig tette el a teljes anyagot, csak az őt érintő részt vágta ki, többször az irodalmi hivatkozás is hiányzik.

Szenvedélyes fotós volt. Első hegymászó és barlangi túrái alkalmával még csak emlékképeket készített, majd elsajátítva a felszín alatti fotózás tudományát, a különleges körülmények között, magnéziumfény alkalmazásával művészi képeken örökítette meg a barlangok, különösen a Baradla termeit, folyosóit, képződményeit. Pozitív és negatív felvételeket egyaránt készített, és ő volt az első, aki a Baradlában színes diapozitíveket is felvett. Ez utóbbiakat 1941. február 12-én a BETE előadóestjén mutatta be először az érdeklődőknek.

Cikkeit, könyveit és előadásait saját felvételekkel illusztrálta, de mások is felhasználták munkáit. Több fotója képeslap formájában is megjelent. A Baradlát és a Domicát ábrázoló közel 30 különböző részletet ábrázoló, fekete és barna színnyomatban kiadott képeslapja közül van olyan, amelyik több mint 10 kiadást ért meg. Néhány – nevének feltüntetése nélkül – még az 1940-es évek végén is napvilágot látott. De a révi Zichy-barlangban készített felvételeiből is nyomtattak képeslapokat.

Sajnos 1945 előtt készített felvételeinek jelentős része elveszett, azonban néhány fotó, családi album, üveg negatív és az 1970-as évektől kezdődő, utazásait dokumentáló fotóalbum megmaradt hagyatékában az utókor számára.

A barlangok népszerűsítését szolgálta az a kiállítás, amit a BETE tagjaival 1933-ban rendeztek meg. Ez volt az első magyar barlangbemutató, mellyel a felszín alatti világ sokoldalúságára kívánták felhívni a nagyközönség figyelmét. Az utolsó kiállítás, melyben szerepe volt, 1978. szeptember 4-én a TIT természettudományi Stúdiójában nyílt meg. A Föld alattti ösvényeken című, Borzsák Péter és Prágai Albert fotóiból rendezett bemutatót Kessler nyitotta meg, majd a fotósok képeinek felhasználásával előadást tartott Magyarország idegenforgalmi célokra kiépített barlangjairól. Már a rádiózás kezdeti időszakában meg tudta szervezni, hogy a riporter a barlang mélyéről adjon helyszíni közvetítést. 1935. május 16-án Turchányi István az Óriások terméből tartott helyszíni rádióközvetítést, amikor a Baradla kiépítéséről szóló Kessler interjút a jósvafői dalkör kísérte. Június 1-én már a Pál-völgyi-barlang volt a közvetítés helyszíne, ahonnan Kessler a főváros nevezetes barlangjának látnivalóit ismertette. A hallgatóság az éteren át ismerkedhetett meg a Felvidék visszatértekor Magyarországhoz csatolt Domica szépségével és értékeivel, vagy a vizes barlangok feltárási nehézségeivel (Tapolcai-tavasbarlang, Révi Zichy-barlang 1942). Később is szívesen nyilatkozott a múltról, az aktuális szakmapolitikai kérdésekről a rádióban és a TV-ben egyaránt.

Kessler Hubert Emlékház

Kessler Hubertnek nem volt gyermeke, nem volt olyan közeli hozzátartozója, akire örökösként tudott volna tekinteni. Pedig foglalkoztatta a kérdés, mi lesz a sorsa élet során összegyűjtött értékeinek. Nem gondolt a köz számára történő adakozásra, életművének megörökítésére, inkább szerette volna házának értékét még az életben élvezni. Egy olyan megoldás foglalkoztatta, hogyan lehetne eltartási szerződés kötni az állammal, vagy egy állami szervezettel. Javaslatát már 1981-ben megjelentette a Magyar Nemzetben. A Természetvédelmi Hivatalban is felvetette ezt a lehetőséget, de jogszabályi háttér és feltehetően anyagiak hiányában az nem valósult meg. Néhány, munkájára vonatkozó dokumentumot ugyan átadott a Természetvédelmi Hivatal részére, de ezek főként másolatok voltak.

Halálát követően egyértelművé vált, hogy özvegye a ház örökösödési adójának kifizetése, később fenntartása érdekében kénytelen lesz megválni egy-egy tárgytól, emléktől. Ekkor született meg a gondolat, hogy legalább néhány személyes értékét, a barlangokhoz kapcsolódó emlékeit és dokumentumait meg kellene menteni az utókor számára. Az özvegy elfogadta azt a javaslatot, hogy anyagi ellenszolgáltatás fejében, amíg él érintetlenül hagyja Kessler Hubert dolgozószobáját. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulattal kötött, közjegyzővel hitelesített megállapodás rögzítette azt is, hogy a Természetvédelmi Hivatal biztosította anyagi támogatás fejében férje – listába vett – barlangkutató hagyatékát halála után a természetvédelemre hagyja, azon kikötéssel, hogy azt a köz számára hozzáférhetővé kell tenni.

Kessler Hubertné, bár jóval fiatalabb volt férjénél, csak öt évvel élte őt túl. 1999-ben bekövetkezett halála után örököse (testvérének fia) a megállapodásban foglaltakat maradéktalanul betartotta, és az ott szereplő tárgyakat a természetvédelem részére átadta. A ház és a többi ingóság eladásra került. Sajnos az 1994-ben született megállapodás hiányos volt, szerénységből és ismerethiány miatt több mindenre nem tért ki, így számos tárgy, többek között Kessler személyes iratai is ma ismeretlen helyen vannak.

Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság 1999-ben dr. Kessler Hubert Jósvafő posztumusz díszpolgárává választása alkalmával határozta el, hogy a hagyaték elhelyezésére azt a házat teszi alkalmassá, ahol Kessler Jósvafőn megkezdte sikeres pályafutását.

Az emlékház épületét dr. Kessler Hubert a könyvének honoráriumából építette 1935-ben. A házhelyet Abaúj-Torna vármegye biztosította részére. Az épületet 1936-ban? alacsonyabb tetőszerkezettel és kisebb szélességben hátul megtoldották, az előterében pedig garázsépületet létesítettek. Ez utóbbit azonban a Tengerszem Szálló építésekor elbontották. A ház 1945-ben, a front átvonulásakor jelentősen megsérült, de állapotáról és a javításokról bővebb információ nincs. A hátsó toldalékot – a háborút követően, vagy az 1960-as években – lebontották és az épületet teljes szélességében meghosszabbították. A szálloda felé eső oldalhoz 1979-ben egy 10 méternél magasabb kéménnyel ellátott olajkazánt és kapcsolódóan irodahelyiséget emeltek.

Az épület kezdetben Kessler Hubert lakásaként és barlangpénztárként üzemelt, majd azt egészen 2003-ig részben lakásként, részben irodaként, öltöző-mosdóként használták. A kazánházat és a kéményt 2003-ban eltávolították. Az épületet a Baradla Vörös-tó – Jósvafő közötti rekonstrukciójának ideje alatt 2004-2005-ben a kivitelezést végző Nova-Alpin KFT bérelte és irodaként, valamint lakásként használta, majd a barlangvezetők tartózkodási helyeként, raktárként egészen 2007 végéig működött.

Az emlékház létrehozása érdekében az ANP megbízása alapján Szablyár Péter 2002-ben elkészítette a ház állapotának felmérését és javaslatot tett a belső tér kialakíthatóságára. Az épület felújításához és a kiállítás berendezéséhez szükséges anyagi fedezet megteremtése érdekében az ANP Igazgatóság a javaslat átdolgozásával több pályázatot is előkészített, de a megvalósításra végül is, Tolnay Zsuzsa menedzselésében, az Interreg IIIA HUSKUA 05/02/069 kódszámú projekt keretén belül kerülhetett sor 2008-ban. A Körtvély Sándor tervei alapján, a Nova-Alpin KFT által kivitelezett beruházás során az épületet (annak állapota miatt) teljesen elbontották, és a külső arculat megtartása mellett újjáépítették. A hátsó részt, a biztonságos közlekedés kialakítása érdekében 1,5 m-rel meghosszabbították.

A belső elrendezés a sokszori átépítés miatt már úgysem volt rekonstruálható, így ott a kiállítás céljainak megfelelően egységes teret alakítottak ki. Az egyirányú közlekedés biztosításához az emeletről a hegy felé ajtót nyitottak, így a vendégek a kiállítás megtekintését követően a hátsó támfal mögé helyezett sétányon jutnak vissza a ház melletti pihenőhöz, vagy a barlang bejárata elé.

Az emlékház bejárata mellett Domokos Béla alkotása, Kessler Hubert bronz portréja látható. A földszinten az érdeklődő eredeti dokumentumok és másolatok segítségével ismerkedhet meg a ház történetével, a Törőfej-völgy fejlődésével, valamint általános képet kap a Baradla kialakulásáról, látványos képződményeiről, a feltáró és tudományos kutatásról, élővilágáról, régészeti leleteiről, védelméről, a munkálatokat végző személyekről, a turizmus fejlődéséről, neves látogatóiról, és arról milyennek látták a művészek a természet e ritka alkotását.

Az emeleten fényképek, tervek, könyvek cikkek, festmények, szobrok és egyéb személyes tárgyak segítségével elevenedik meg Kessler Hubertnek, a Baradla mindmáig legeredményesebb igazgatójának az élete születésétől egészen élete alkonyáig. Látható gyermekként szülei társaságában, majd feleségével Szekula Máriával, aki a kutatásokban hű társa volt. A hegymászó, a neves barlangfeltáró, a tudományos kutató, a Baradlát és az idegenforgalmat fejlesztő igazgató, a barlangok hasznosítását szorgalmazó és a barlangügyet népszerűsítő szakembert, az újító hidrológust, társadalmi munkáját, kitüntetéseit, publikációs tevékenységét korhű dokumentumok igazolják. Saját bútoraival, tárgyaival, felesége szobraival és festményeivel berendezett emlékszobája egykori környezetét idézi.

A kiállítás témáihoz kapcsolódó filmek, fényképek, dokumentumok közti válogatáshoz, riportok meghallgatásához számítógép nyújt segítséget. Többek között látható Kessler Hubert amint életéről mesél, vagy hallható, amikor arról beszél, hogyan lett barlangkutató, vagy arról, mi az, amiről könyveiben nem olvashatunk. Végiglapozhatók fotóalbumai a gyermekkortól egészen az 1980-as évek végéig, és megtekinthetők a barlangokban készített felvételei is. Akit a publikációk érdekelnek, nemcsak a bibliográfiai hivatkozások között keresgélhet, hanem a cikkeket is elolvashatja.

A kiállítás anyagát összeállította Székely Kinga, kivitelezte a KIÁLL Kft (grafika: Imre Olga és Juhász Mihály, makett: Szűcs Péter). Megnyitására 2008. július 25-én került sor, ahol az egykori „főnök” Rakonczay Zoltán nyugalmazott miniszterhelyettes, a magyar természetvédelem kiemelkedő egyénisége tartott ünnepi beszédet.

Kessler Hubert publikációinak jegyzéke

Kessler Hubert hagyatékában megtalálható a maga által összeállított publikációs jegyzéke. Ez az anyag jelent meg a Karszt és Barlang 1994. évi számában. Jelen könyv összeállításakor meglepve tapasztaltam, hogy az írások száma a nyomtatásban szereplőknél jóval magasabb. Az általam vezetett barlangtani bibliográfiában más anyagok is szerepelnek, de több cikk hiányzott mindkettőből, amelyik eredeti lenyomata, vagy másolata Kessler cikkgyűjteményében megtalálható. Jelen összeállítás ezen három anyag figyelembevételével készült el, de kutató munkával feltételezhetően még több kisebb cikk és híranyag napvilágra kerülne. A cikkek időrendben szerepelnek, nincsenek különválasztva a szakanyagok, a népszerűsítő írások és a híranyagok. Többszerzős munka esetén a társszerző(k) neve, vagy et.al. szerepel.

    * (1927): A Vecsembükki és az Almási zsombolyok első sikeres bemászása. – Turista-ság és Alpinizmus, 17. évf. 7-8. sz. p. 123-127.
    * (1930): Az új zöldmáli cseppkőbarlang. – Turisták Lapja, 42. évf. p. 340.
    * (1930): Új cseppkőbarlang a budai hegyekben. – Turisták Lapja, 42. évf. p. 340.
    * (1931): A Vecsembükk zsombolyai. – Turisták Lapja, 43. évf. p. 259-262.
    * (1931): A modern barlangkutatás technikája. – Turisták Lapja, 43. évf. p. 247-249.
    * (1931): A Glocknerwand (3721) traverzálása. – In: Györgyfalvy Dezső: A Budapesti Egyetemi Turista Egyesület 3. évkönyve, 1914-1931. évekről, p. 18-20.
    * (1931): A Barlangkutató Osztály működése. – In: Györgyfalvy Dezső: A Budapesti Egyetemi Turista Egyesület 3. évkönyve, 1914-1931. évekről, p. 76-81.
    * (1931): Lichtbildnerei Wiedergabe der natűrlichen Steilheit der Berge. – Allgemeine Bergsteiger Zeitung, május 1.
    * (1931): A Szemlőhegyi cseppkőbarlang. – Turisták Lapja, 43. évf. p. 250-252.
    * (1931): A Hochstadel (2678 m) északi fala. – Turistaság és Alpinizmus, 21. köt. 5. füz. p. 106-113.
    * (1932): Aggteleki felfedezések. – Turistaság és Alpinizmus, 22. évf. 10. sz. p. 236-243.
    * (1932): A legújabb aggteleki kutatások eredménye. – Turisták Lapja, 44. évf. p. 111-116.
    * (1932): Die Aggteleker Höhle: ein 20 km langes unterirdisches Entwasserungs-system. (Ergibnes der letzten Forschungen.) – Hidrológiai Közlöny, 12. (1932. évi) évf. 1. sz. p. 76-81.
    * (1932): Hazánk két legmélyebb barlangja. – Természet, 3. sz. p. 64-66.
    * (1932): Unterirdische Berbindung mit Ungarn. – Grenzbote, október 14. Bratislava
    * (1932): A Budapesti Egyetemi Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztálya.. (gyűj-teményt állított össze. Kutatásai.) – Barlangvilág, 2. köt. 3-4. füz. p. 28.
    * (1932): A Hosszúszói cseppkőbarlang.. (Domica.) – Turistaság és Alpinizmus, 22. évf. 10. sz. október, p. 264.
    * (1932): Új cseppkőbarlang a szurdokvölgyben. (Pilisszentkereszt.) – Turistaság és Al-pinizmus, 22. évf. p. 263.
    * (1932): A zsombolyok keletkezéséről. – Barlangvilág, 2. köt. 3-4. füz. p. 20-22.
    * (1932): A huszkilométeres barlangrendszer Európa második cseppkőbarlangja lett. –
    * (1933): Két óriási cseppkőbarlang összefüggésének felfedezése. A magyar barlangkutatás legujabb sikere. – Pesti Hírlap Vasárnapja, 55. évf. 6. sz. február 5. p. 16-17.
    * (1933): Der Karabinersitz. – Allgemeine Bergsteigzeitung, juli 14. 11. jahg. no. 531. Wien-München
    * (1933): Újabb barlangot fedeztek fel az óbudai Ferenchegyben. – Magyarság, október
    * (1933): A bánhidai Szelimlyuk barlangban… (próbaásatás volt.) – Turistaság és Alpi-nizmus, 23. évf. p. 151.
    * (1933): A Velebit hegységben hatalmas barlangot találtak. – Turistaság és Alpinizmus, 23. évf. p. 177.
    * (1933): Újabb kutatások a Nagy-Baradlában. – Turistaság és Alpinizmus, 23. évf. 9. sz. szeptember, p. 247-248.
    * (1933): A „Kapocsfék”. (Új kötélereszkedési módszer.) – Turistaság é

Korpás László Dr. (1943–2007)

Dr. KORPÁS LÁSZLÓ

Geológus és kartográfus diplomával a tarsolyában élete végéig egyetlen munkahelye volt, a Magyar Állami Földtani Intézet. Ennek ellenére közel egy évtizedet töltött külföldön, legtöbbet munkával. Már egyetemista korában is kitűnt kitűnő nyelvérzékével, amit nem csak a felsőfokú nyelvvizsga bizonyítványai tanúsítanak, hanem négy nyelvű – német, spanyol, orosz és angol – tárgyalói, fordítói és tolmács tevékenységével, úgyszólván naponta demonstrált is.
Korpás László 1943. december 17-én született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte.
Szakmai életútjának első harmadában tevékenységének súlypontját a földtani, esetenként egyúttal ércföldtani célú térképezés jelentette (Bakony, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Rudabányai-hegység, Kuba), melyet egy időben osztályvezetőként is irányított (1970–1971). Első monográfiája is ebből a korszakából datálódik, és a Csatkai Formáció részletes elemzésével, ősföldrajzi értelmezésével foglalkozik. További tevékenysége során – táguló érdeklődési körének megfelelően – egyre inkább párhuzamosan művelt egymástól meglehetősen távol eső szakterületeket. Kubában először a földtani térképező expedícióban térképező csoportvezetőként dolgozott, majd második periódusában irányította, de aktív kidolgozója is volt Kuba első bauxitprognózisának, amit a trópusi szigetívek bauxitmodelljének is szánt. E feladata mellett a Központi Földtani Hivatal megbízottjaként ellátta a magyar-kubai földtani térképező expedíciók szakmai felügyeletét is. Természetesnek adódott, hogy első akadémiai doktori pályázatának témájául is Kuba bauxitprognózisát választotta.
Kubából hazatérve a Szedimentológiai osztályt vezette, ahol bauxit-anyakőzet tanulmányokat folytatott. Később, 1989-től projektvezetőként előbb a hazai paleokarszt-rendszerek rendszeres kutatásával foglalkozott. A magyarországi paleokarszt kutatás termékeként született meg második akadémiai doktori pályamunkája. Ennek eredményeit is egy önálló kötetben összegezte.
Még hazai térképező munkája során szeretett bele a vulkáni jelenségek rejtélyeinek megfejtésébe. Ez a tárgykör, nevezetesen a miocén vulkanizmus – főként a Börzsöny és a Visegrádi-hegység területén – az utolsó pillanatokig foglalkoztatta. Félben maradt munkái között található egyik kedvence a csódi-hegyi lakkolit modelljének újraértelmezése is.
Kitűnő nyelvismerete mellett jó szeme és érzéke is segítette abban, hogy felismerje és elsajátítsa az új üzeneteket hordozó módszereket. Ebből fakad az újabb témaváltás, illetve témabővülés is, mert a harmadik akadémiai doktori disszertációjának tárgya – a nálunk addig teljesen ismeretlen – Carlin típusú aranyérc-potenciál hazai felmérése volt. Ez a munka az amerikai–magyar együttműködés keretében fogant, és az MTA doktora cím megszerzését, valamint újabb, immáron több szerzős kötet megjelentetését is eredményezte. Már a fentiekből is kitetszik, hogy munkabírása töretlen volt, a legelkedvetlenítőbb helyzetekben sem adta fel, nem hagyta magát legyűrni, ha kellett, újított. Legutóbbi témájául az édesvízi mészkő genetikai kérdéseinek boncolgatását választotta. Kezdeményezője és egyik megvalósítója volt a 2004-ben a Szedimentológiai Bizottság keretében Magyarországon megrendezett nemzetközi terepi travertínó kurzusnak.
Számos publikációval gazdagította Kuba és a térség földtani irodalmát, ami Kuba földtani térképezésében való részvételének egyenes következménye volt. A monografikus munkák és az összesen 149 publikációjából és a fent elmondottakból látszik, hogy a szakma nagyon szűkmarkúan bánt érdemeinek elismerésével. E tekintetben mi, kollégái sem lehetünk büszkék magunkra. Ennek ellenére nem háborgott, csendesen, de keményen dolgozott tovább. Őszintén remélem, publikálatlan, esetenként befejezetlen kéziratai méltó figyelmet keltenek, s ez által hasznosulnak az utódok munkáiban. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem József Attilát: „Jó volt, tán konok, ha bántották vélt igazában, s egyben másban istenhez is hasonlított”.
Többünk kínnal-keservvel izzadta ki az MTA doktora cím eléréséhez vezető, minimálisan szükséges kettő disszertációt, míg ő közvetlenül az MTA doktora cím megszerzéséhez rövid másfél évtizeden belül hármat is készített, mégpedig egymástól teljesen eltérő témakörökben.
Sokoldalú, tapasztalt, a regionális földtanban jártas kutató volt. Számos országban – Kubában, Angliában, Mexikóban, Kolumbiában, Izraelben, Brazíliában, Spanyolországban – és itthon is több helyütt (Magyar Olaj és Gázipari Részvénytársaság, Placer Outukumpu Exploration Ltd.) végzett szakértői és oktatói tevékenységet. Több hazai egyetemnek és főiskolának volt meghívott előadója. Ezeket az alkalmakat kitűnően használta fel arra, hogy az általa aktuálisan művelt témákba bevonja az egyetemi és PhD hallgatókat. Publikációk sora tanúsítja, hogy ez az együttműködés gyümölcsözőnek bizonyult, és velük, mint ifjú szakemberekkel később is folytatódott a közös munka. Igaz, ehhez jó alapot teremtett az a körülmény, hogy számos hazai és külföldi pályázatnak (OTKA, MAKA, OMFB, PHARE) volt témavezetője, illetve társkutatója.
Több hazai és külföldi szakmai szervezetben vállalt tagságot és tisztséget is. Ezek az alábbiak: Magyarhoni Földtani Társulat, Magyar Földrajzi Társaság, Magyar Geofizikusok Egyesülete, Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat, Kubai Földtani Társulat, Amerikai Földtani Társulat. Ezen túlmenően a külföldön élő magyar földtudományi szakemberek világszövetségének, a HUNGEO-nak elnöki tisztét is ellátta, amin keresztül szorosabban kötődött a Magyarhoni Földtani Társulathoz is. Ezért, amikor örök búcsút veszek Korpás Lászlótól – barátomtól és kollégámtól, akkor teszem ezt mindenek előtt szűkebb családja: felesége Gitta, leánya Noémi, fia Zoltán, menye Mészáros Ildikó, veje Szakács Károly, két nagy unokája Szakács Dani, és Ábel nevében, egyetemi évfolyamtársai és barátai, a Magyar Állami Földtani Intézet vezetése és minden dolgozója, a Magyarhoni Földtani Társulat elnöksége és valamennyi tagja nevében, valamint családtagjaim nevében is.
Emlékét életünk végéig megőrizzük, az utókor pedig munkái olvastán fog rá emlékezni.
Nyugodjék békében!
Császár Géza

   Újabb nagyszerű taggal bővült a „barlangkutatók égi klubja”. Családtagjai, tisztelői, barlangkutató társai 2009. június 23-a esős délelőttjén utolsó útjára kísérték dr. Ko-csis Antalt, a székesfehérvári Szedreskerti temetőben. Dr. Kocsis Antal egykori me-gyei főgyógyszerész, barlangkutató, természetbarát szíve életének 77. évében, 2009. június 12-én otthonában állt meg váratlanul. Akiknek megadatott a szerencse, hogy Tónit, sokak Tóni bácsiját ismerhették, azok csak a legnagyobb elragadtatással tud-nak róla beszélni. Egy választékos modorú, nagy tudású, mindenkinek mindenben segítő, követendő példát adó talpig úriember volt. Rendszeresen túrázott és járta a barlangokat. Nagyjából 50 évig kutatta a Bakony, a Vértes és a Velencei-hegység barlangjait. 1972-től haláláig tagja volt az MKBT-nek. Barlangkutató tevékenysége so-rán eleinte a barlangok feltárásával, kataszterezésével foglalkozott, majd a barlangi mikrogombák tanulmányozása felé fordult. A barlangi mikrogombák legjobb hazai szakemberévé vált. Az űrt, amit maga után hagyott, bizonyára sokáig senki nem tudja majd betölteni.

Eszterhás István

Dr. KÓSA ATTILA

Eltávozott közülünk egy olyan barlangász, aki egész életét a barlangoknak szentelte. 1956 nyarán, 14 évesen találkozott először a földalatti világgal, és ez a találkozás sorsdöntő volt. Attila, vagy ahogy a hazai és nemzetközi barlangász társadalom ismeri, Titi hamarosan a Meteoros barlangászokhoz csatlakozott, az éppen újjáalakuló Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak (MKBT) pedig alapító tagja, majd nemsokára egyik titkára lett.

Barlangos pályafutásának kulcsfontosságú állomása az Alsóheggyel való találkozása, mely kapcsolat aztán, a szó legszorosabb értelmében, életének utolsó pillanatáig soha nem szakadt meg. 1958-tól meghatározó alakja volt az itt folyó kutatásoknak. Számtalan új zsomboly feltárása és térképezése fűződik a nevéhez. Doktori disszertációját is az alsóhegyi zsombolyokról írta. Több évtizedes tapasztalatait 1992-ben az Alsóhegyi zsombolyatlaszban foglalta össze.

Az 1970-es évek második felét Líbiában, a Tripoli Egyetemen töltötte, ahol hidrogeológiát tanított. Ekkor volt módja a Szaharában található barlangok tanulmányozására és ezen a területen végzett munkájával széleskörű nemzetközi elismerést szerzett. Később is többször visszatért erre a területre és a líbiai Vízügyi Minisztérium felkérésére 1982-ben magyar kutatókból álló expedíciót szervezett és vezetett ide.

Külföldi kiküldetéséről visszatérve ismét aktívan bekapcsolódott az MKBT életébe. Egyéb munkái mellett hosszú ideig részt vett a rendszeres és alkalmi kiadványok szerkesztésében. Az ő irányításával készült az 1989-ben Budapesten tartott Nemzetközi Barlangtani Világkongresszus szakmai anyagát tartalmazó kötet is. Elnökségi tagként, majd társelnökként segítette a Társulatban folyó munkát. Az MKBT-ben hosszú ideig végzett kimagasló munkájának elismeréseként 1996-ban Herman Ottó-érmet kapott.

Itthon végzett tevékenysége mellett több mint 35 évig tagja volt az amerikai barlangászok társulatának, a National Speleological Society-nek, valamint részt vett a Nemzetközi Szpeleológiai Unió munkájában is. Ez utóbbiban az Informatikai Bizottság tagjaként megalapozója és fejlesztője volt a napjainkra már 8 nyelvű barlangász szótárnak.

Életének utolsó éveire hosszan tartó betegsége nyomta rá a bélyegét. Ez év október közepén elemi erővel tört fel belőle az Alsóhegy utáni vágy. Minden erejét összeszedve elment Szögligetre, majd barátaival fel a hegyre, a szívének oly kedves Szabó-pallagra. Csak utólag tudtuk meg, hogy búcsúzni jött. A vasárnap esti hazatérés után másnap, október 20-án, hétfőn délután végleg eltávozott közülünk.

Emlékét tisztelettel és szeretettel őrizzük meg.

Hegedűs Gyula

KOVÁCS GYÖRGYNÉ sz. PUTZ GIZELLA

2001. december 16-án, 75. születésnapján elhunyt.

Az ötvenes évek végén az Aggteleki Barlangigazgatóság munkatársa volt, ahol a Baradla-barlang kutatásán dolgozott, és több jelentős felfedezést tett. A hatvanas években megszervezte a Meteor női barlangkutató csoportot, amelynek vezetőjeként számos kutatótábort és kutatómunkát szervezett a Baradla-barlang megismerésére. A Társulatnak 1960—1973 között volt tagja, s mint a csoport vezetője, részt vett a Társulat választmányának munkájában.

DR. KRETZOI MIKLÓS

2005. március 13-án, életének 99. évében otthonában elhunyt Dr. Kretzoi Miklós paleontológus, a földtudomány doktora, Széchenyi-díjas egyetemi tanár. A halál ezúttal egy kivételesen hosszú, és kivételesen termékeny életet zárt le. Kretzoi Miklós Professzor Úr nehezen mozgó, egyre erőtlenebb testében fiatal lélek, tudományos alkotásra kész elme lakozott halála pillanatában. Számomra, a még viszonylag fiatal, 45 éves szakmabeli számára szinte felfoghatatlan, hogy valaki élete 10. évtizedében járva tanuljon meg pl. számítógépet kezelni, azon dolgozni. Kicsit kései, de sikeres szemműtéte utáni tovább növekedett alkotókedve, és kilencvenedik életévén túl, az utóbbi esztendőkben két új könyve is megjelent. Nekünk, barlangkutatóknak fontos, hogy a nemzetközi hírű professzor már első, 1926-ban, 79 évvel ezelőtt! nyomtatásban megjelent munkája, a híres csákvári leletekről szóló is egy barlanghoz kapcsolódik, és éppen a Barlangkutatás kötetében jelent meg. Már akkor együtt dolgozott a magyar barlangkutatás, amely akkoriban elsősorban a barlangi faunaleletek feldolgozását jelentette, másik emblematikus alakjával, Kadić Ottokárral. Ez a közös munka, akárcsak a csákvári leletek feldolgozása, még évtizedekig tartott, és olyan szoros volt, hogy Kadić Ottokár nekrológját is Kretzoi professzor írta.
A későbbiek során is számos dolgozata kötődött a karszthoz, a karsztos sziklaüregekhez. Így pl. a felsőgallai, a polgárdi, a beremendi, a villányi, nagyharsányi munkája, vagy a Suba-lyuk leleteinek feldolgozása. Emellett oktatott is. Aki ma Magyarországon gerinces paleontológiával foglalkozik, az közvetve vagy közvetlenül Kretzoi Miklós tanítványa.
Nem is értem, hogy 4 kontinensen végzett hatalmas munkája mellett hogy jutott ideje ennyi hazai gerinces lelet feldolgozására. Munkái távolról sem csak leíró jellegűek voltak, hanem nagyon komoly rétegtani beosztásokat alapozott meg kutatásaival.
A megújult Magyar Karszt és Barlangkutató Társulat munkájába már az újjáalakulás után nem sokkal, közel hatvan évesen bekapcsolódott, akkor, mikor más már a nyugdíjazását várja. 1962-1965-ig társelnökünk volt, és hosszú ideig tagja volt Társulatunk tanácsadó testületének. Munkásságát a társulat 1969-ben a karsztos területeken végzett tudományos tevékenységért adható Kadić Ottokár emlékérem odaítélésével ismerte el, és 1986-ban tiszteleti tagjai sorába választotta.
Mi, ifjabb geológusok paleontológusok szpeleológusok titokban már 100. Születésnapjának megünneplésére készültünk. Mindenki tökéletesen biztos volt benne, hogy ez bekövetkezik. A Teremtő másképp akarta, és azt hiszem, hálát adhatunk azért, hogy ilyen hosszú ideig teljes szellemi frissességben dolgozhatott közöttünk. Hálásak lehetünk még akkor is, ha tudjuk, hogy az 0rökifjú professzor számos munkája maradt félbe, sok dolgozatának csak a vázlata készült még el, és közel 100 évesen is tele volt tervekkel. A magyar karszt- és barlangkutatók és a saját magam nevében mondom:
Professzor úr, kedves Miklós bácsi, nyugodjék békében!

Leél-Őssy Szabolcs

Leél-Őssy Sándor Dr. (1924-1998)

DR. LEÉL-ŐSSY SÁNDOR

Tisztelt gyászoló Hozzátartozók, Barátok, Tanítványok!

Mélyen megrendülve állok e helyen, ahol búcsúznunk kell egy kivételes embertől, akit valamennyien szerettünk és tiszteltünk, akik csak ismertük Őt. Nemcsak a magam nevében búcsúzom, de a karszt- és barlangkutatók nagy családja nevében is annyiunk tanítójától, mesterétől.

Egy nem egyszer rögös, mégis felemelően szép és nagyszerű életpálya zárult le dr. Leél-Őssy Sándor távozásával. Egy olyan geográfus-geomorfológus életpálya, amelynek egyik meghatározó tengelye a karsztok világa, a barlangok iránti szerelem, elkötelezett hűség volt.

Ez az életreszóló elkötelezettség már diákkorában kialakult. Amikor egyetemi oktató lett barlangkutató csoportot szervezett hallgatóiból, és az 1950-es évek közepén egyike volt a Magyar Földrajzi Társaság barlang bizottsága megszervezőinek. 1957-ben az elsők között védett meg barlang témájú kandidátusi értekezést „Karsztmorfológiai problémák Magyarországon" címmel.

A sors igazságtalansága, hogy a történelmi változások következtében nem nyílt lehetősége olyan tudományos fokozatok és posztok elnyerésére, amelyekre pedig kiváló lépességei, nagyszerű felkészültsége, erős akarata és szívós munkakészsége alapján predesztinálva lett volna. De ez, ha talán elszomorította is, munkakedvét, lelkesedését nem törte meg. Mint középiskolai tanár három évtizeden át tanított ­nem középiskolás fokon - előbb a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, majd a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban. Ezalatt többszáz diák lelkesen tömörült köré és mindkét helyen megszervezett - máig is működő ­barlangkutató csoportjába. Ezekböl a barlangkutató diákokból mára a földtudományok számos kiváló művelője nőtt ki és a mai aktív barlangkutatók egész nemzedéke.

1958 végén, 40 évvel ezelőtt ott bábáskodott Leél­Őssy Sándor alapítótagként a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat megszervezésénél, azután hosszú időn át a Társulat karsztmorfológiai szakbizottságának vezetőjeként és számos értékes előadásával, kutatási eredményeinek elemző beszámolóival vitte előre szakmai-tudományos szervezetünk munkáját.

Nem hajszolt látványos sikereket. Dolgozott szerényen, visszahúzódva, de céltudatosan, szívós akarással. Igazi, vérbeli természetkutató volt. A természet iránti alázattal és szeretettel igyekezett sok-sok terepmunkával megismerni a karsztok világának titkait, megfejteni törvényszerűségeit, hogy aztán tudását két kézzel nyújtsa át tanítványainak, akiknek át tudta adni lelkesedését is, akik szívesen vállalták, hogy vele együtt éveken át kitartóan végezzék a barlangok feltáró kutatásának nehéz munkáját is. Mert ő nem riadt vissza a kőtörés, a vödrözés és ha kellett a sárdagasztás nehézségeitől sem a Szár-hegyi-zsomboly tágas aknájában, a Csipkés-kúti-víznyelő omladéktömegében vagy az Ürömi-víznyelőbarlang veszélyes szűkületeiben. Még túl 60. életévén és már későbbi súlyos betegségének tüneteivel is küzdve 35 alkalommal járta végig a József­hegyi-barlang 100 méter mélységbe vezető járatait, hogy ott segítő, bölcs tanácsokat adjon a feltáró munkán dolgozó kutatóknak. Én is ott voltam vele együtt barlangban utoljára.

Akik igazán ismerték - szerették és becsülték Őt. Szerette és nagyra becsülte Leél-Őssy Sándort a karszt- és barlangkutatók nagy családja is. Kimagasló értékű kutatói és alkotó tudományos munkásságáért 1986-ban Kadic Ottokár éremmel tüntette ki, iskolateremtő szakmai tevékenysége elismeréseként pedig 1991-ben tiszteleti tagjává választotta Társulatunk.

De bármennyire megtisztelők voltak is ezek a társadalmi-tudományos elismerések, mégis értékesebb ezeknél a tanítványok őszinte szeretete és ragaszkodása, amely körülvette Ót és körülveszi most is, itt is. Mert aki most ide eljött búcsúzni, az őérette jött ide, azt a szeretet, a megbecsülés és hála szívből jövő érzése hozta ide, egy utolsó találkozásra.

Platon a balhatatlanságról elmélkedve azt írta, hogy valóban halhatatlan az, aki a tudomány vagy művészetek területén maradandót alkot, mert annak szelleme örökké élni és hatni fog, de halhatatlan az is, aki méltó utódokat nevel, akik tovább viszik mindazt a szépet és jót, amit mesterüktől tanultak, és így annak szelleme tovább él és tovább hat nemzedékről nemzedékre.

Te, Sándor barátom, tudományterületed épületének falába értékes alkotásaiddal, kutatási eredményeidet rögzítő értekezéseid, tanulmányaid sokaságával olyan szilárd és maradandó elemeket építettél be, amelyre a következő nemzedékek bizton építhetnek tovább. De Te még a továbbépítő utódokat is kinevelted!

Tanítványaid megalapozott szakmai tudást, lelkesedést, szívós kitartást, céltudatos akarást és nagy-nagy munkaszeretetet tanultak Tőled és önzetlen segítőkészséget, becsületet meg tisztalelkű emberséget, ezeknél pedig nincs nagyobb dolog. Ha ők mindezt viszik, márpedig a többség bizonyosan viszi tovább, akkor a Te pályád, Sándor, nem ért itt véget, Te nemcsak gyermekeidben, de tanítványaid százaiban meg majd azok tanítványaiban is élsz és hatsz tovább - és ez az igazi halhatatlanság!

Csak porhüvelyedtől búcsúzom most Sándor. Megfáradt tested nyugodjék békében, szellemed tovább él közöttünk!

Dr. Dénes György
(Elhangzott dr. Leél-Őssy Sándor temetésén 1998. szeptember 16-án a Farkasréti temetőben.)

 

Lóczy Lajos Dr. (1849-1920)

Dr. LÓCZY LAJOS

(1849. november 4., Pozsony - 1920. május 13., Balatonarács)

Gimnáziumi tanulmányait Aradon végezte, ott érettségizett 1869-ben. A zürichi műegyetemen Escher von der Linthnél és A. Heimnél tanult geológiát.

A földtudományokban a tektonika mellett a stratigráfiában és őslénytanban is kiemelkedő eredményeket ért el, de a geomorfológia tudósa is volt. Híresek voltak néprajzi, régészeti és történeti gyűjtései is. Munkásságát 200 publikációban adta közre.

Világhírre elsősorban a Széchényi Béla által szervezett és vezetett 1877-1880-as kínai expedíció során gyűjtött hatalmas anyagból készített monográfiával tett szert. Ebben írta le először a Himalája áttolódásos tektonikáját, valamint a Transzhimalája vonulatot (Sven Hedin előtt). Megalapozta Belső-Ázsia és Nyugat-Kína geomorfológiáját és a terület fosszilis emlősei és puhatestűi leírásában is úttörő munkát végzett. E munkáját a Royal Geographical Society tiszteletbeli tagsággal, jubileumi éremmel, a Francia Tudományos Akadémia Tsihatseff-díjjal jutalmazta.

1903-tól haláláig a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója volt, amely mellett egyetemi magántanárként a budapesti Tudományegyetemen a geográfusképzésben is részt vett. 1891-től a Balaton és környéke földtani kutatását kezdte meg. Mint intézeti igazgató megszervezte a Balaton-kutatást, amelyre jellemző volt az interdiszciplinaritás: a geológiától a meteorológiáig, a biológiától az etnográfiáig koordinálta a szakemberek munkáját. Az általa szerkesztett Balaton-monográfia és az ahhoz kapcsolódó földtani térkép ma is alapját képezi az e területen folyó tudományos kutatásnak. E munkáját a Magyarhoni Földtani Társulat 1915-ben Szabó József-emlékéremmel tüntette ki.

A vezetése alatt működő Magyar Királyi Földtani Intézetben az ő irányításával készült el az akkori Magyarország új geológiai térképe, melyet a párizsi világkiállításon aranyéremmel tüntettek ki.

1918-ban Magyarország nagytektonikájáról összefoglaló tanulmányt írt, amely e témakörben évtizedekig meghatározó volt.

1916-1918-ban a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Szerbiában, Macedóniában és Albániában vezetett expedíciót, amelynek feladata e területek geológiájának, geográfiájának, botanikájának, archeológiájának, népművészetének és történetének megismerése volt. Ebben az expedícióban már fia, ifj. Lóczy Lajos, szintén geológus-geográfus - később a budapesti Tudományegyetem professzora, majd 1945 után Brazíliában tanszékvezető egyetemi tanár - is részt vett. A délkeket-európai kutatóexpedíció eredményei csak 1924-ben Berlinben jelentek meg.

Résztvett a gyermekcipőben járó magyar turista mozgalomban is. Az MKE Budapesti Osztályának alelnöke (1889-1890) és az 1909-ben alakult BETE-nek pedig a védnöke volt. Szakirodalmi tevékenységén túl turista tárgyú cikkei jelentek meg a Turisták Lapjában. Emlékére utat létesítettek 1934-ben Nemesgulács állomásról a Gulácsra. Nevét őrzi a Balatonfüred mellett lévő barlang.

Id. Lóczy Lajost kérésére Balatonarácson temették el, a szeretett Balaton partjára néző temetőben, ahol permi vörös homokkőből készült sírkő alatt nyugszik a Himalájából származó havasi gyopárral díszítve, "Emléke oltva van a földbe melyen élt" kegyeleti felírással.

Irodalom:
Cholnoky Jenő: Lóczy Lajos, (Földrajzi Közlemények, 1920.),
Vendl Aladár: Lóczy Lajos, (Akadémiai emlékbeszédek XX/9., Budapest 1928.),
Milleker Rezső: Lóczy Lajos, (Magyar Földrajzi Évkönyv, 1930.),
Princz Gyula: Lóczy Lajos helye a magyar földrajzban, (Földtani Közlöny, 1949.),
Tasnádi Kubacska András: Lóczy Lajos, (Budapest 1974.)
Forrás:
[Póka Teréz, Magyar Tudománylexikon A-tól Zs-ig, Budapest, 1997., 542. o.]
[Kalmár László, személyes közlés]

Lukács László (Drúz) (1955 - 1982)

Lukács László (Drúz) (1955 - 1982)

Diplomáját a kazincbarcikai vegyipari főiskolán szerezte meg.  Barlangásztevékenységét 1973-ban 10 napos föld alatti táborral kezdte a Szemlő-hegyi-barlangban. Az ezt követő években hazánkban az alábbi barlangokban végzett eredményes feltáró tevékenységet: Diabáz-, Nászút-, István-lápai-, 404-es-, Vízbe-verem-, Meggyes-, Borókás-, Hármaskúti-, 38-as-, Rozmár-, Vadászlesi-, Lujza-, Húsvét-, Patkós-, Büdös-lyuk-, Darazsas-, Borz-karszt-, Szabadság-, Danca-barlangban és külföldön: Ausztria területén a Jubileum-schacht-ot (-1173 m) feltárta és térképezte 475 m mélységig egy lengyel expedíció keretében 1980-ban. Svájc területén a Hölloch új járatainak feltárásán és térképezésén dolgozott egy egyhetes föld alatti tábor alkalmával. Nagy kedvvel túrázott, hazánk szinte minden barlangját bejárta. Csehszlovákia, Bulgária és Románia jelentősebb barlangjaiban járt, Lengyelországban elérték a Snezna-barlang végpontját magyar csapattal. Barlangász versenyen, ha elindult általában győzött, az első Kinizsi-Kupát édesanyjával (Eri mami) társaságában nyerte, és feleségével is diadalmaskodott a fiúk között (1980). Akkoriban a Kinizsi-Kupát a győztes csapat rendezte újra, mint most a legszínvonalasabb versenyünket a Hágó - Kupát.
Hegymászóként eljutott a Szovjetunió és Mongólia nagyobb csúcsaira, valamint a Magas-Tátra sok útját járta be sikerrel. A barlangjárás és a mászótechnika nemzetközileg elismert kiváló művelője volt. Az FTSK barlangkutató szakosztály, a BTSZ barlangtúra bizottság és a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagjaként aktívan dolgozott. 1982-ben magánkiadásban jelentette meg a Barlangjárás című könyvét (118 old.), mely a mai napig megállja a helyét. Tudását nagy lelkesedéssel adta át a fiataloknak cikkeiben és tanfolyamok keretében.

A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet ny. igazgatóhelyettese, kutatóprofesszora, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa, a Tudományetikai Bizottság, a Szociális Bizottság, a Földrajz I. Tudományos Bizottság (társadalomföldrajz), Földrajz II. Tudományos Bizottság (természetföldrajz), az International Geographical Union (IGU) Magyar Nemzeti Bizottságának tagja, a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnöke, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társulatnak 2000 óta tiszteletbeli tagja, a Földrajzi Értesítő alapító-, majd főszerkesztője, több hazai földrajzi szakfolyóirat szerkesztője, a Magyarhoni Földtani Társulat tagja, az ELTE címzetes egyetemi tanára, a Lóczy Lajos-érem, a Széchenyi-díj és az Akadémiai Díj tulajdonosa 2009. július 5-én, életének 81. évében váratlanul elhunyt.

Személyében a magyar földrajztudomány nemzetközileg is elismert iskolateremtő egyéniségét, a geográfia tudományának kiváló hazai művelőjét veszítettük el. Hamvasztás utáni búcsúztatásán, 2009. július 23-án Társulatunk vezetősége nevében Kesselyák Péter búcsúzott az elhunyt tudóstól.

Mátyás Vilmos (1911 - 1986)

MÁTYÁS VILMOS

1986. július 2-án Sopronban elhunyt dr. Mátyás Vilmos erdőmérnök, a Soproni Erdészeti Tudományos Intézet Alpokalji Kísérleti Állomásának nyugalmazott kutatója. 1983-ban Társulatunkhoz fényképes rövid életrajzot küldött az alábbi megjegyzéssel:" Egyidőben Allodiatoris Irma kért hasonló adatokat de „szerénységből" nem adtam meg. Most a „Karsztosok" részére mégis megírtam, hogy tudják, ki „fia-borja vagyok!"

Mátyás Vilmos erdőmérnök, amatőr szpeleológus, szemenológus, tölgyrendszertani kutató, turista közíró, az Erdélyi Kárpát Egyesület aradi Czárán Gyula osztályának alapítója és főtitkára, a Bihar Turista Klub és a Brassói Turista Egyesület tagja Aradon, 1911. április 22-én született. Munkássága két részre osztható. Az egyik az erdészeti tudományos tevékenység, melynek eredményeit kb. 90 szakdolgozat és több könyv tükrözi. A másik a természetjárás, Erdély, Biharfüred természeti kincseinek feltárása, kutatása, közkinccsé tétele. „Turista opusza" az Erdélyben, a Biharországban, a Turisták Lapjában és a Turista Élet hasábjain megjelent írásaiból tevődik össze. Legfőbb művei a Biharfüred Környékének Kalauza, mely magyar és román nyelven jelent meg, valamint az Utazások Erdélyben című könyve, mely három kiadást ért meg. Cikke jelent meg az Oncsászai-csontbarlangról, az Eszkimó-jégbarlangról, a József főherceg-barlangról (1931, Erdély), a Szamosbazár új feltárásairól (1933, Erdély). Több írásában foglalkozott Czárán Gyula személyével, tevékenységével is.

Társulatunk életében nem vett részt, nem kapcsolódott be a magyarországi kutatásokba, de soha nem feledkezett el fiatalkori élményeiről, tapasztalatairól. A hetvenes évek végén összeállítást készített a Királyerdő barlangjairól, 1983-ban pedig az Erdélyiszigethegység barlangleltárát, valamint a „Ki is volt hát Czárán Gyula?" című dolgozatait küldte meg Társulatunknak. A barlangleltár mellékletét képező térképvázlatok (21 db) sajátkezű felmérésein alapulnak.

Az 1986. március-áprilisi Műsorfüzetünkben is meghirdetett előjegyzés alapján vártuk „Biharhegység útikalauza" című könyvének megjelenését, s helyette csak az elhunytáról szóló szomorú hír érkezett. Munkásságának eredményeit, írásait, kéziratait, térképeit nagy becsben tartva megőrizzük az utókor számára.

Székely K.

MÜLLER ERNŐ

2003. július 9-én, hosszú, súlyos betegségben elhunyt Társulatunk alapító tagja, Müller Ernő, ahogy a barlangászok ismerték: „Mütyi”.

Barlangkutató tevékenységét a Meteor Barlangkutató Szakosztályában kezdte. Az 50-es, 60-as években állandó résztvevője volt a szakosztály túráinak. Tevékenyen közreműködött a Mátyás-hegyi- és Szemlő-hegyi-barlangban végzett feltáró kutatásban, ugyanakkor a szakosztálybeli klubélet aktív résztvevője is volt. 1958-ban részt vett a VITUKI által vezetett albániai vízkutató expedíció munkájában. 

A családalapítás következtében később kissé eltávolodott a barlangkutatástól, de 1981-től – immár fia révén – ismét bekapcsolódott a barlangkutatásba a Bekey Imre Gábor Barlangkutató Csoport keretében. Rendszeresen részt vett a Pál-völgyi-barlang feltárására irányuló munkákban. Az utolsó nagy akció, melynek részese volt: a Pál-völgyi- és Mátyás-hegyi-barlang összeköttetésének megtalálása.

Papp Ferenc (1901-1969)

Dr. PAPP FERENC

A magyar mérnökgeológiát, hidrogeológiát és szpeleológiát súlyos veszteség érte. Dr. Papp Ferenc, a Budapesti Műszaki Egyetem Ásvány- és Földtani Tanszékének professzora 1969. január 8-án,- életének 68. évében - féléves betegség után meghalt.

1901. július 31-én Budapesten született. Egyetemi tanulmányait a budapesti Tudomány Egyetem Bölcsész Karán végezte, ahol 1924-ben földrajztanári diplomát szerzett. Már egyetemi hallgató korában vonzották az ásvány- és kőzettani problémák. „A magma gőzei és gázai" c. első dolgozatát egyetemi tanulmányai alatt készítette el. 1924-ben kinevezték a budapesti Műszaki Egyetem Ásvány és Földtani Tanszékére tanársegéd­nek. 1925-ben ásványkőzettan főtárgyból bölcsész-doktori képesítést nyert el. 1928-ban már adjunktus, és ettől az évtől kezdve, mint meghívott előadó, kőzettant adott elő az építészmérnök hallgatóknak. 1935-ben magántanár lett „Válogatott fejezetek a kőzettan köréből" c. tárgykörből. 1943-ban nevezték ki intézeti tanárrá, 1953-tól kezdve egyetemi tanár és 1960 óta vezette az Ásvány- és Földtani Tanszéket.

Dr. Papp Ferenc tudományos munkássága igen sokoldalú volt. Kőzettani vizsgálatai úttörő jelentőségűek voltak. A hazai dioritok, a mecseki gránit, a Kövesd környéki andezitek és a Börzsöny-hegység eruptív

kőzeteinek, valamint Tihany geológiai újrafelvételének vizsgálatai fémjelezték fiatalkori tevékenységét. 1932-ben, mint ösztöndíjas fiatal tudós, Párizsban Orczel professzor mellett az ottani Múzeum Ásványtárá­ban ércmikroszkópiai tanulmányokat folytat. Hazatérve megindította a börzsönyi és más hazai ércek mikroszkópi vizsgálatait. Ásványtani kutatásaival is jelentősen hozzájárulta hazai föld megismeréséhez. A Bernece melletti Huszár-hegyen a hematitok hargittai típusú előfordulását, ásvány-kőzettani vizsgálatai során a Börzsöny-hegységi pirhotin, melnikovit-pirit; markazit, fakolit, kalcedon, kalcit, dácit, chiastolit, valamint pala, kontakt agyagpala előfordulásokat fedezte fel. A Mátrában fakóérc és dácit, Szarvaskő határában ilmenit külön jelenlétét mutatta ki.

Később figyelme hidrogeológiai irányba terelődik. Első ilyenirányú megfigyeléseit a Börzsöny-hegységi források vizsgálatával kezdi 1929-ben. 1932-ben a Gellért-hegyi szökevény-források ismeretéhez szolgáltat adatokat. A budapesti ásvány- és gyógyvizek sokoldalú kutatója és széleskörű ismerőjévé válik. A víz és a kőzetek kölcsönhatásának gyakorlati jelentőségű kérdései is foglalkoztatják. A suvadások részletes vizsgálatával a hazai mérnökgeológiai vizsgálatok egyik meghonosítója. A budapesti melegforrásokon végzett vizsgálatainak összesítésével elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját. Az Ásvány- és Földtani Tanszéken megszervezte a Forráskutató Osztályt, amely a Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság Reuma és Fürdőkutató Intézetének részlege volt. A források tanulmányozásába sok fiatal mérnököt vont be. Dr. Papp Ferenc professzor érdeme, hogy a hazai melegforrásokról oly sok értékes dolgozat látott napvilágot. Vízföldtani munkásságának jelentős Fejezete a karsztvizek tanulmányozása. „A Dunántúl karsztvizei és a feltárás lehetőségei Budapesten" c. munkája alapvető részletességgel tárja fel a sok tekintetben még ma is megoldatlan problémákat. A karsztvíz mennyiségi és minőségi viszonyairól korszerű szemlélettel ad átfogó tájékoztatást más munkájában. Új szempontok alapján foglalta össze a források rendszerét. A Magyar Hidrológiai Társaság alapító tagjai közé tartozott és két évig a Társaság elnöke (1959-61), majd haláláig a Hidrológiai Közlöny Szerkesztő Bizottságának elnöke volt.

Mérnökgeológiai munkássága a magyarországi márványok tanulmányozásával kezdődik 1933-ban. A budai Várhegy suvadásai, a dunántúli építőkövek, Budapest földtani felépítése alapozások szempontjából, a hazai terméskövek előfordulása és hasznosítása, Magyarország kavics- és homoklelőhelyei, Magyarország kőbányái, földtani kutatási eredmények felhasználása alagútépítéseknél, Zebegény környékének műszaki-földtani viszonyai témakörökben számos tanulmánya jelent meg. A „Kőzethatározó" c., mérnökök számára készült kézikönyve hézagpótló jelentőségű volt megjelenésekor a magyar földtani irodalomban.

A II. világháború utáni években aktívan bekapcsolódott a hazai szpeleológiai kutatások irányításába is. 1954-ben az Ásvány- és Földtani Tanszéken Karszt- és Barlangkutató Tudományos Diákkört szervezett, majd 1957-ben a jósvafői Vass Imre-barlang mellett Karsztkutató Állomást létesített. Országszerte támogatta a karsztkutatással foglalkozó csoportokat, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat társelnökeként mindvégig vezető szerepet játszott a hazai karsztkutatás előbbrevitelében. A szpeleológia földtani vonatkozásaival több cikkében foglalkozott, sőt a karsztjelenségek műszaki földtani szerepéről és a föld alatti üregek indexeléséről írt tanulmányaiban a karsztos területek és a barlangok tudományos feldolgozásának részletes programját is megadta.

Dr: Papp Ferenc professzor, mint ember és tudós, mint pedagógus és szervező egyéniség, a legnagyobbak közé tartozott. Közel 120 tanulmánya jelent meg, de mindvégig megmaradt fiatalos lelkesedésével az ifjúság legigazibb barátjának. A közügyek előbbrevitele, szerénysége, önzetlensége és segítőkészsége miatt élete végén már az alkotó munkától is tudatosan fosztotta meg önmagát. Több évtizedes pedagógusi és tudományszervező munkája a magyar mérnökgeológia, hidrogeológia és szpeleológia széleskörű felvirágzását vonta maga után.

Mi, magyar karszt- és barlangkutatók tisztelettel, szeretettel és hálával fogjuk őrizni Dr. Papp Ferenc emlékét.

Maucha László

PÁSZTHORY VALTER 

1996 május 14-én, súlyos betegség következtében elhunyt 

bencés szerzetes, biológia-kémia szakos tanár. A 60-as években a Társulat aktív tagja volt, s számos fiatallal ismertette és szerettette meg a barlangok titokzatos, szép világát. Aktív pályafutását sajnálatos módon kettétörte az az 1965 szilveszterén a Baradla-barlangban bekövetkezett baleset, amikor egy általa vezetett Styx-ági túrán három fiatalember meghalt. Az aggteleki szerencsétlenséget követően nem sikerült perdöntő bizonyítékot találni ellene, azonban a következő nyáron a Balatonon bekövetkezett csónakbaleset után hat évi börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után húsz évig nem taníthatott, gondnokként dolgozott. 1990-ben, amikor a bencés rend előtt új lehetőségek nyíltak, ő is új feladatot kapott, a tihanyi plébánia vezetését bízták rá. Sok más feladat mellett az ő kezdeményezésére került sor a Tihanyi-forrásbarlang látogathatóvá tételére. 1993-ban kitakarították a barlangüreget, kijavították a bejárati lépcsősort, elkészült a barlang korszerű, automatikus világítása és a bejárati rácsos ajtó felújítása. A látogatók ez évtől kezdve kereshették fel a barlangot. Az utóbbi években szervezete egyre kevésbé bírta az újabb és újabb megpróbáltatásokat, néhány napra többször kórházba került, de a betegség, mellyel hõsiesen küzdött végül legyõzte. Valter atyát június 1-én helyezték örök nyugalomra a tihanyi bencés apátsági templomban.

Pávai Vajna Ferenc Dr. (1886-1964)

MEGEMLÉKEZÉS DR. PÁVAI VAJNA FERENCRŐL

Született 1886. március 6-án Csongván, Erdélyben, a világviszonylatban is kimagasló két nagy magyar matematikus Bólyai Farkas és János leszármazottainak családjából. Ő is a híres nagyenyedi kollégiumban tanult, mint árva gyerek, közben, másokat is tanított. Gimnázista korában az iskola „természettudósának" tartották, mert mély vonzalmat érzett ismeretlen barlangok, gleccservölgyek 'felkutatása iránt s róluk kisebb közléseket jelentetett meg különböző folyóiratokban. Ez az ifjúkori érdeklődése irányította életét a barlangkutatás felé. Az egyetemet Budapesten végezte el s 1910-ben geológiai doktorátust szerzett.

Az Állami Földtani Intézetben kezdte meg geológiai pályáját. A korábbi évekből származó barlangkutatói tevékenységének eredményeként barlangokat ismertető cikkek sora jelenik meg tőle. Mint a Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának tagja 22 olyan barlangról vagy sziklaüregről ad közlést képekkel alaprajzokkal, melyek addig a szakirodalomban ismeretlenek voltak. Ezeket a barlangokat fiatalos lelkesedéssel járta be és derítette fel. Barlangkutatói tevékenységéről Szilády Zoltán, kinek tanítványa volt, nagy elismeréssel ír.

1912-ben már Böck Hugó tanársegédje Selmecbányán a Bányászati és Erdészeti Főiskolán. Böck H. mellett a szénhidrogén kutatások felé vesz irányt. Ezen a vonalon haladva lett a 20-as években a minisztériumban a bányászati kutatások szakelőadója és irányítója. Változatlanul foglalkozott diákévei óta a fiatal földkéregmozgásokkal, melyeknek felismerése bányavidékeink kincseinek feltárását mozdítja elő.

1931-ben jelent meg a barlangkutatás szempontjából úttörő munkája: „A forró oldatok és gőzök-gázok szerepe a barlangképződésnél". Ebben egészen egyéni, újszerű meglátásokat közölt a barlangok képződéséről. Kitűnő megfigyelőképessége és nagy tapasztalatai alapján új módját jelöli meg a barlangképződésnek. Kimutatja a mélyből jövő melegvizes oldatok és gőz-gáz kísérőinek szerepét a barlangképződésben - a felülről jövő hideg vizes áramlatok mellett.

Ebben a munkájában írja, hogy amikor nagy barlangokban járt, úgy érezte, a felülről beszivárgó víz kevés ahhoz a munkához, ami egy nagy barlanghálózat létrehozásához szükséges. Különösen az ejtette gondolkodóba, hogyha a ma beszivárgó víz oly sok bekérgezést, cseppkövet képez, akkor ugyanez a víz előbb miért csak oldotta a barlangüregeket. Barlangjárásai során látta, hogy a „belül-felül zárt üregek, sokszor valóságos kürtők gyakran ott vannak, ahol nem alul, hanem felfelé ütközik akadályba a víz. Hivatkozik példaként a Pátvölgyi cseppkőbarlangra. Sajátmaga is észlelte, írja, hogyToskanában a mészkőhegyek „ma is gőzt lehelnek ki" és „ott a forró gőz-gázkeverék, amikor a repedésekben feltör, azt üregesre oldja, marja ki", s a belőle kicsapódó víz visszaszivárgási útján tovább tágítja az üregeket. Az ilyen üregek felső részén kimarások láthatók, arra pedig felülről cseppek nem eshetnek, mégis olyan, mintha csepegő víz vájta volna ki, holott ez a feltörő gőz-gázkeverék munkájának eredménye. Kísérletei során ki is próbálta ezt gőzkazánnal mészkövön. Feltevéseit a kísérletek igazolták. A barlangok üregeit a meleg oldatok és gőzök-gázok hamarább és könnyebben oldhatták, mint a felülről beszivárgó hideg víz, s a felülről beszivárgó víz „működése megkülönböztetendő attól a folyamattól, mely a nagy üregesedéseket s azoknak különösen a függőleges és azon túl hajló falain a homorú kioldásokat előidézte" írja említett összefoglaló munkájában.

Mindig hangoztatta, hogy mészkőből, dolomitból felépített hegységeinkben nagy hő raktározódik s az onnan származó vizet és energiát az ország javára fel lehet használni. 1928 körül folytatott kutatásokat Görömböly-Tapolcán a barlangokban az ott található melegvíz hasznosítására. A Föld addig felhasználatlan, belső melegének energiáit kívánta hasznosítani. S ma elmondhatjuk, hogy helyes volt meglátása. E helyen ma híres barlangfürdő van, mely sok dolgozó egészségét állítja helyre.

Az ország hévvizeinek kérdésével is sokat foglalkozott. Hangoztatta, hogy Budapestből fürdővárost kell csinálni. Ő tűzte ki a Rudasfürdőnél több fúrás helyét, melyek nagy mennyiségű, jól hasznosítható 42-46 Co-os kénes, rádiumos ivókúrának és gyógyfürdőnek alkalmas vizet tártak fel.

Élete tevékenységének nagy részét az. Alföldi mélyebb rétegeinek a kutatása töltötte ki. A föld mélyéből meleg vizet, szénhidrogént hoztak fel az általa kitűzött és levezetett mélyfúrások. Nem kívánjuk itt a barlangkutatók lapjában ez irányú tevékenységét részletesen jellemezni. Mégis meg kell emlékezni a budapesti Tabán Alsómargitsziget, s a II. sz. városligeti mélyfúráson kívül Hajdúszoboszló, Karcag, Dobrecén, Szeged, Szolnok stb. helységek nevéről, ahol Pávai Ferenc kutatása és munkája eredményeképpen csodálatos gyógyítóerejű melegvizes fürdők sora született. A debreceni gyógyfürdő bejárati falán márványtábla örökíti meg, a hőforrás vizét adó fúrásokat kezdeményező és kitűző nagy geológus nevét.

Az élete végén, mint a mázai bánya geológusa ,jelentette meg a barnakőszén bányászattal kapcsolatban oly fontos karsztvízkérdéssel foglalkozó cikkét. Ebben írja, hogy a dorogi barnakőszénmedencében „ásványos bekérgezéssel ellepett ugyanazzal a hidrotermális jelenséggel találkozunk, melyet a közeli Sátorkőpusztai barlang vagy a többi Budai hegységi hidrotermális keletkezésű barlangnál ismertünk meg". Itt is rámutat, hogy a tektonikusan előkészített járatokat a gőzös-gázos vizes oldatok tágították barlangokká.

A barlangkutatást még tanulóéveiben kezdte el és hű maradt hozzá egész élete során. A barlangkutatás min­den megmozdulásában személyesen is résztett. Ez irányú szakmai munkáit az irodalmi jegyzék sorolja fel. A Tanácsadó Testületbe történt beválasztását érezte, hogy megtiszteltetésnek szánták, elismerésül eredményes, értékes barlangkutatói munkásságáért.

Dr. RÁDAI ÖDÖN

Társulatunk alapító tagja életének 77. évében 2004. március 7-én elhunyt. 1991-től 2000-ig volt a Karszt és Barlang Alapítvány Kuratóriumának tagja. 2000-től Társulatunk tiszteletbeli tagja.

Mindig nagyon nehéz egy minden tekintetben teljes és gazdag élet méltatását néhány sorba sűríteni. Rádai Ödön esetén ez szinte lehetetlen. Oly sok téren volt úttörő, olyan sok mindenben alkotott nemcsak maradandót, hanem kimagaslót, hogy azt felsorolni is hosszú volna.

Olyan korban élt, amikor az egyéni tehetséget alig engedték kibontakozni. Ő azonban még ilyen körülmények között is megtalálta a módját nemcsak annak, hogy kivételes képességeit megcsillogtassa, hanem, hogy csodaszép dolgokat  –  modelle-ket, eszközöket, műszereket, könyveket, rádió és TV-előadásokat – teremtsen, valamennyiünk örömére.

Még nehezebb volna életét csak egy-két szűk aspektusból – barlangkutatóként, hidrológusként – felvillantani. Hihetetlenül gazdag személyiségében mindez folya-matosan jelen volt, szétválaszthatatlanul összefonódva széleskörű műveltségével, humorával és anekdótázó kedvével.

Élvezte az életet és tudta azt, amit csak nagyon kevesen tudnak: hogy hogyan kell azt teljes mélységében élni.

Számunkra ő volt a „Dönci”. Szerettük őt – és most nagyon hiányzik.


Réthy Antal Dr. (1879-1975)

DR. RÉTHLY ANTAL

Dr. Réthly Anta( személyében hazánk legidősebb és legsokoldalúbb természettudósát ragadta el a halál, aki hosszú és gazdag életútján a természettudományok és a természettudományi ágak egész sorát szólaltatta meg, irányítva rájuk a tanítványok, a követők és a szellemi utódok népes seregének figyelmét. Most, amikor a legnagyobb fájdalommal, mély részvéttel és örök hálával búcsúzunk tőle a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének vezetősége, a Szövetségbe tömörült több tagegyesület - részünkről elsősorban a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat, valamint a Magyar Geofizikusok Egyesülete - nevében, visszaemlékezünk azokra az érdekes és kedves eseményekre is, amelyek Réthly Antalt, zömmel az atmoszféra, a földi légkör kutatóját törvényszerűen a földi vízburokba, azután a sivatagba, sőt a szilárd földkéreg belsejébe, még a barlangok világába is elvezették és végigkísérték egész életén át.

Dr. Réthly Antal nemcsak a világ legidősebb meteorológusa, hanem a legidősebb szpeleológusa is volt. Több, mint háromnegyed évszázadig kutatta a természet szíve dobbanását és fürkészte annak az emberi társadalomra gyakorolt hatását is. Tudjuk róla, hogy az utolsó még élő tagja volt a jelen század elején működő magyar adriai tengeri expedíciónak. Fő foglalkozása és egyben hivatása, a magyar éghajlatkutatás mellett - utalva vonatkozó, jelentősebb könyveire - mélyen érdekelték őt a hazai időjárási károk és a nagyméretű elemi csapások az ország egész történelme során, a hazai földmágnesesség jelenségei vagy a Kárpát­medencebeli földrengések. Egyik legkedvesebb munkásságát korai ifjúságában a barlangok feltárásával kapcsolatban fejtette ki. Ezt a tevékenységet még a múlt század legvégén diákkorában kezdte s évekig folytatta, tagjaként a budai Pál-völgy környékét díszítő szép barlangrendszerek feltárását folytató kis kutatógárdának. Később - hazai viszonylatban - a barlangi klímakutatások elindítása fűződik nevéhez, korszerűbb alapokon, Steiner Lajos társaságában. Majd Steiner később egyedül folytatta tovább ezt az igen gyümölcsöző és érdekes munkát, mivel Réthlyt Törökországba rendelték ki évekre.

1926-ban a hazai karszt- és barlangkutatás jobb kiépítésével és fellendülésével Réthly maga is belép a hazai szpeleológusok társulatába is, ahol később tiszteleti taggá választják. Pál-völgyi felfedezései, kutatásai - századforduló körüli idők gyenge gazdasági fejlettségét és alacsony tudományos és technikai színvonalát illetően - még nagyon küzdelmesek és nehezek voltak, tekintettel arra, hogy akkor az országos bruttó nemzeti termék még a tizede sem volt a jelenleginek. Éppen ezért voltak ezek a felfedezések igen nagy jelentőségűek, és adták a magyar főváros első Schauhőhle-jét, a kivilágított Pál-völgyi-barlangot. Ez a barlang fontos termelőerőként kezelhető a természettudományos ismeretgyarapítás vonalán, nagy idegenforgalmán keresztül.

Dr. Réthly Antal utolsó, igen fényes csillaga volt a sok generációval ezelőtt már szépen kibontakozó és századunk első negyedében legszebben virágzó nemzetközi elismerésű magyar földtudománynak. Méltán sorakozott fel hajdani, nagy tanítómestereinek és kortársainak, id. Lóczy Lajosnak, Cholnoky Jenőnek, Teleki Pálnak, Eötvös Lorándnak, Róna Zsigmondnak, Prinz Gyulának, Mauritz Bélának és másoknak körébe, s folytatta azok munkásságát.

Drága Tóni bácsi, nagy bölcsességű, nagyon nagy tudású, igen szerény, - de környezetedtől mindig a legbecsületesebb munkát igénylő, - azonban szelíd humorú, igen kedves és rokonszenves személyeddel kidőlt a nagyon régi természettudós generációt példázó utolsó nagy faóriás is, és egy érdekes kort viszel magaddal örökre. Számunkra ajkad ugyan elnémult és készülő legújabb könyved igen érdekes mondatai sajnos félbemaradtak, azonban nemes példád, tanításod, sokrétű irodalmi hagyatékod és egész életműved gazdag öröksége mindnyájunké, ugyanúgy szép és hasznos felfedezéseid is a földfelszín alatt és felett, és ifjúkori álmaid is, az ismeretlen természet meghódítása. Drága emlékedet híven megőrizzük és ápoljuk.

(Dr. Láng Sándor búcsúbeszéde dr. Réthly Antal ravatalánál 1975. szeptember 30-án a Farkasréti temetőben)

 

Révész Lajos (1909-1979)

RÉVÉSZ LAJOS

Nehéz végső búcsút venni olyan embertől, akivel évtizedeken át annyi közös munkánk, közös gondunk, közös örömünk volt. Akivel együtt jártuk a barlangoknak a mélységben húzódó földalatti ösvényeit, együtt másztuk át a Kaukázus magasba nyúló havas-jeges főgerincét, együtt szerveztünk kutatótáborokat, és együtt mentettük a bajbajutottakat.

Amikor most visszavonhatatlanul búcsúzni kell, az enyhíti csak az elválás fájdalmát, hogy Révész Lajos egész életet élt, teljes és töretlen pályát futott be. Nemcsak mint elveihez, világnézetéhez mindig hűséges munkásember, de mint természetbarát, mint a hegyek és barlangok szerelmese is.

Munkásemberek gyermekeként született Budapesten, 1909-ben. A polgári iskola után asztalostanuló lett, de utóbb a gazdasági válság idején, mint szakmunkás rövid időre tudott csak elhelyezkedni szakmájában, így éveken át mint lapkihordó, napszámos, kifutó és gyári munkás tartotta el magát és később családját is.

Ipari tanuló korában, 1923-ban belépett a faipari ifjú munkás szervezetébe, melynek utóbb vezetőségi tagja is lett, de baloldali tevékenysége miatt 1927-ben kizárták a szakszervezetből. 1929-ben kapcsolódott be az illegális kommunista pártmunkába.

A munkásmozgalommal egy időben, 1923-ban lett tagja a munkás turisták szervezetének, a Természetbarát Turista Egyesületének, amelynek keretén belül legszívesebben a hegyeket és barlangokat járta. Utóbb éveken át az Egyesület vezetőségi tagja 1935-től az Egyesület központi elnökségének tagja majd titkára volt a legnehezebb időkben, az Egyesület 1944 márciusában történt feloszlatásáig.

1944-45-ben az Újpesten működő ellenállási csoport tagja volt, és a felszabadulás után itt vett részt az újpesti kommunista pártszervezet megalakításában.

1945-ben az újjászervezett Magyar Turista, Sí- és Evezős Szövetségnek lett első titkára, majd röviddel utóbb, mint régi barlangkutatót az Aggteleki-cseppkőbarlang igazgatói teendőivel bízták meg.

A felszabadulás előtti hetekben Aggtelek és Jósvafő községek lakossága a gazdátlanul maradt barlangban keresett menedéket a front elől, háziállataival együtt. Így aztán a barlang 1945-ben szomorú állapotban volt, világítása tönkrement, járatait, termeit szerteszét szemét és hulladék borította, a barlanghoz tartozó épületek és szállodák kifosztva, ajtók, ablakok nélkül, használhatatlanul álltak. Révész Lajos jórészt kétkezi munkájával, a jó szakmunkás ezermester készségével tette a barlangot rövidesen újra látogathatóvá, és a hozzátartozó épületeket újra lakhatóvá. Így indulhatott meg ismét az idegenforgalom a Baradlában. Közben megszervezte az MKP jósvafői szervezetét utóbb annak titkári teendőit is ellátta. De tudott időt szakítani a barlangkutatásra is. Ez idő tájt sikerült kedves munkatársával, Margitics Jánossal együtt föltárnia a Baradlában a Meseországnak elnevezett gyönyörű barlangszakaszt.

1949-ben a Váci Erdőgazdaság igazgatója lett, majd más fontos posztokra került, de a természetbarát mozgalomhoz és a barlangkutatáshoz mindvégig hű maradt. 1952. augusztus 4-én részese volt a Béke-barlang feltárásának és első bejárásának, majd évekkel később a barlang felmérésének is.

1956 októberében fegyverrel a kezében védte a XIX. ker. pártbizottság épületét, majd a Partizánszövetségben jelentkezett szolgálatra, ahonnan az első csoporttal vonult be a BM karhatalomhoz. Ott előbb főhadnagy, utóbb századosként a páncélos század, majd más alakulat parancsnokának politikai helyettese és egyben a zászlóalj pártbizottságának Tagja, majd agitprop. titkára volt. 1958 márciusától az Uránércbánya Tervező Irodájához helyezték át.

Az 1958-59-ben újjászerveződött Magyar Karszt­ és Barlangkutató Társulatnak haláláig elnökségi tagja volt. Munkájára, higgadt ítéletére a Társulat mindig bizton támaszkodhatott. A Vörös Meteor Természetbarát Egyesület Barlangkutató és Hegymászó Szakosztályainak volt tevékeny tagja, de a barlangkutatók szerte az országban ismerték, tisztelték és szerették a kevés beszédű, de sokat dolgozó, szorgalmas és segíteni mindig kész embert. Gyakran meghívták kutatótáboraikba, és ő mindig szívesen ment, és fáradhatatlanul dolgozott, segített, feltáró munkában és felmérésben egyaránt. Amikor megszerveztük a Barlangi Mentőszolgálatot, készséggel állt közénk, és számos barlangi mentésben vett részt tevékenyen.

Az MKBT-ben vállalt feladatai mellett éveken át vezette a Magyar Természetbarát Szövetség Barlang Bizottságának munkáját is.

A feléje irányuló megbecsülést számos kitüntetés jelezte. Munkásmozgalmi érdemeiért a Szocialista Hazáért Érdemrenddel, a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremmel és a Magyar Partizán Emlékéremmel tüntették ki. A természetbarát mozgalomban évtizedeken át végzett kimagasló munkájáért a Magyar Népköztársasági Sport Érdemérem ezüst fokozatával tüntette ki az Elnöki Tanács. A barlangkutató munka terén elért eredményeiért az MKBT közgyűlése a Vass Imre érmet adományozta részére. Az eredményes barlangi mentésekért pedig a Magyar Forradalini Munkás-Paraszt Kormány Életmentő Érdeméremmel tüntette ki.

Sok-sok munka állt e kitüntetések mögött. Nemigen van hazánknak és a szomszédos országoknak olyan karsztvidéke, ahol Révész Lajos ne járt, ne kutatott volna. Otthon volt a Budai-hegyek barlangjaitól a Mecsek és a Bükk karsztjáig mindenütt. De a legtöbb munka és élmény mégis az Aggteleki­-karsztvidékhez: a Baradlához, a Béke-barlanghoz és az Alsó-hegyhez fűzte, ahol annyi szép és eredményes kutatómunkának volt részese. Ez a gyönyörű gazdag út most véget ért, de értelmes, tartalmas, szép életút zárult le.

A magyar barlangkutatást Révész Lajos távozásával nagy veszteség érte. Egy hallgatag, de fáradhatatlanul munkálkodó vezető tagjától búcsúzik az egész magyar természetbarát és barlangász társadalom. Búcsúzik az MKBT elnöksége és tagsága, búcsúzik a sok-sok barlangkutató és hegymászó, akikkel együtt dolgozott, küzdött, túrázott a föld mélyén és a hegyek ormain. Szeretettel őrizzük meg szerény, mindig segítőkész egyéniségének nem halványuló emlékét.

Dr. Dénes György

RODA ISTVÁN

2001. október 18-án, életének 75. évében Rozsnyón elhunyt Roda István gyógyszerész, a szlovák barlangkutatás kiemelkedő alakja, Társulatunk tiszteletbeli tagja. Nevéhez fűződik a Gombaszögi-barlang felfedezése (1950), a szlovákiai barlang-terápiai kutatások megindítása, hosszú évekig vezette a gombaszögi barlang mellett létesített kutatóállomást, jelentős eredményeket ért el a barlangklimatológiai, barlang-terápiai és egyes képződmények keletkezésével kapcsolatos kutatások terén, e té-mákban számos publikációja jelent meg. Szoros szakmai és baráti kapcsolatok fűzték magyarországi barlangkutatókhoz.

2001. október 26-án kísérték utolsó útjára a rozsnyói temetőben, ahol sajnos – a gyászjelentés késői megérkezése miatt – a Társulat és hazai barátai nem képvisel-tethették magukat. Emlékét megőrizzük.

ROSE GYÖRGY

A BEAC 1995-ös tavaszi túrája során életét vesztette. A Magyar Barlangi Mentõszolgálat tagja. A csoport tavaszi expedíciója az alsó-ausztriai Ötscher hegy oldalán nyíló Taubenloch és Geldloch barlangok bejárására indult. A túra harmadik napján Rose György társnõjével rövid "sétára" indult este 8 óra körül a Taubenloch bejárat körüli tágas, fõleg vízszintes járataiba. Túrájuk vége felé, június 4-én éjfél körül a Melki dóm közelében levõ Fledermaus-nál Rose Gyuri letért a jól kijárt barlangi ösvényrõl, elkerülve azt, hogy társnõjére köveket omlasszon. Szerencsétlenségére egy nagy ingatag sziklába kapaszkodott, amely ráomlott, és kõzuhatagot indított meg. Gyurit a kövek magukkal sodorták, és halálra zúzták. Társnõje azonnal riasztotta a bejárati üregben alvó, illetve a Geldloch-barlang kiszerelésével foglalatoskodó túratársakat, akik kötszerekkel, hálózsákkal és élelmiszerrel felszerelkezve siettek Gyuri segítségére. Ez alatt ketten a hegyről a közeli faluba lerohanva értesítették a helyi hegyimentõ-szolgálatot. Sajnos a túratársak és a helyi mentőszolgálat példamutatóan gyors, szakszerû segítsége sem menthette meg Rose György életét. Halála a BEAC-nak, a Barlangi Mentőszolgálatnak, a Társulatnak és az egész magyar barlangászatnak fájdalmas veszteség. 

BEAC Barlangkutató Csoport

Egy barátunk halálára

Nem mondhatom, hogy közeli jó barátom lett volna. Még talán a barátjának sem mondhatom magam, ahhoz túl keveset voltunk együtt. Egyszerûen én is ismertem és szerettem õt. Elismertem, amit csinált, és tiszteltem érte. Indultam barlangász versenyeken, amelyeket õ szervezett, részt vettem tanfolyamokon, ahol õ is oktatott. Bár fiatalabb volt nálam egy-két évvel, mégis volt mint tanulnom tõle. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy fiatal kora ellenére az egyik legtapasztaltabb barlangász volt Magyarországon, nagyszerû elméleti és technikai felkészültséggel, kitûnõ kondícióval.

Gyuri, vagy Gyurika, ahogy sokan hívták, most fent van az örök barlangászmezõkön. Talán kiül most egy felhõ szélére, a lábait lógázza, és kissé kaján félmosollyal, de jóindulattal szemléli erõlködéseinket itt a földön és a föld alatt.

Valaki azt mondta, értelmetlen volt a halála. Valóban, fiatalon halt meg, tele tervekkel, a földrajz felvételije elõtt pár nappal. Én mégsem úgy gondolok rá, mint valakire, aki értelmetlen halált halt. Talán, ha elüti egy autó, ha fejbe ütik az utcán, ha ..., de õ barlangban halt meg, nem messze a társaitól, akikkel együtt túrázott, akikkel egy család voltak. Talán értitek, hogy mire gondolok. A közeli hozzátartozóinak, a barátainak a számára, akik ott voltak, rettenetes élmény lehetett. Mégis, számunkra, akik elsõsorban, mint barlangászt ismertük, a neve így már örökre összefonódik a barlangokkal. Legenda lesz.

Régen volt már halálos barlangi baleset Magyarországon, és ez nagymértékben annak az oktató-nevelő munkának köszönhetõ, amelyben õ is részt vett, sőt egyik irányítója lett. Az ő balesetét is ki fogják, ki fogjuk elemezni, leszûrjük a tanulságokat.

Õ nem volt kezdõ, nagyon is, hogy nem volt az. Mint a Magyar Barlangi Mentőszolgálat egyik legkiemelkedőbb tudású tagja, nagyon is tudta, hogy a barlangjárás veszélyekkel jár. Ismerte a barlangi statisztikákat, tudta, hogy a barlangokban meg is lehet halni.

Mi akkor a tanulság? Még a legtapasztaltabbakat is érheti baleset. Elég lehet egy óvatlan mozdulat, egy vízbetörés, egy kõomlás... Tudatában kell lennünk, hogy a barlangok világa halálos veszélyeket is rejthet.

Ne járjunk akkor barlangokba? Azt hiszen, nem ez a megoldás. Ne foglalkozzunk a veszélyekkel, és igyekezzünk az õ balesetét is mihamarabb kiverni a fejünkbõl? Úgy gondolom, hogy helyére kell tudnunk tenni a dolgokat. Barlangba járni, ezt olyan szinten mûvelni, ahogyan ezt õ is tette, veszélyes. Sokat kapunk azonban cserébe. Nem csak a föld alatti világ csodáira, gyönyörû formáira gondolok. Nem csak az ereszkedések, a zúgó patakok, a kitett mászások vad izgalmára. A veszély érzete, a közös szenvedés hidegtõl, víztõl, fáradtságtól összetartó közösségeket kovácsol. Minél nagyobb dolgokat élünk meg együtt, annál inkább. Azonban, ha így akarunk élni, tudnunk kell mit kezdeni a balesetek, a halál gondolatával. Fel kell tudnunk dolgozni , bele kell tudnunk illeszteni a világról alkotott gondolatok közé.

Gyuri nem élt hiába. Ilyen emberek, mint õ, nem halnak meg. Tovább élnek abban, amit alkottak, mozdulatokban, amit tõlük lestünk el, a közös túrák, versenyek emlékében.

Szerencse fel!

Maucha Gergõ

SURÁNYI CSABA

Búvár barlangkutató barátunk szeptember 11-én, életének 57. évében, hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után örökre eltávozott közülünk.  

Surányi Csaba bányamérnök, az Amphora Búvár Klub alapító tagja, majd elnöke, számos szifon és vízalatti járat kutatásában vett részt. Ott volt a Kossuth-bar-lang Reménytelen-szifonjának, a Hévízi-tó forrásbarlangjának, az esztramosi barlangok, a Tapolcai-tavasbarlang, a beremendi mészkõbánya barlangjai vízalatti járatainak kutatásán, Eger városa alatti kazamaták feltárásán. Számos távoli egzotikus tengeri búvár expedíció aktív tagja volt.  

Szeptember 21-én tartott búcsúztatója után, végakaratának megfelelõen, Zsolt fia és hajdani búvártársai Csaba barátunk hamvait az Adriai-tengerbe hintik szét.  

Emlékét megõrizzük, nyugodjék békében!  

Adamkó Péter

Schőnvinszky László (1901-1979)

SCHŐNVINSZKY LÁSZLÓ

Október 10-én vettünk végső búcsút tőle a rákoskeresztúri új köztemetőben. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat részéről dr. Láng Sándor, a Társulat elnöke búcsúztatta. Ismertette életútját, munkásságát, érdemeit, s tolmácsolta azt a megrendülést, amelyet távozása okozott.

Szegényebb lett a magyar barlangkutatás. Laci bácsi, a mi felejthetetlen Laci bácsink elment. Nem mosolyog többet csendesen csöppnyi bajusza alatt, nem hunyorít cinkosan jóízű anekdóta elmesélése közben, nem igazít útba senkit többé egy - egy cédulával, névvel vagy évszámmal. Elment csöndben, halkan - úgy ahogy élt, dolgozott és tanított.

Budapesten született 1901. február 19-én. A Mester utcai felsőkereskedelmi iskolában érettségizett 1918-ban, majd a Székesfővárosi Könyvtár központjában helyezkedett el. 1919. március 1-én rendkivüli hallgatóként felvételt nyert a Budapesti Egyetem bölcsészeti karára, ahol általános állat-, növény-, ásvány- és származástant, rendszeres növénytant hallgatott, és állatbonctani gyakorlatot végzett heti 25 órában. Mint egyetemi hallgató, jelentkezett a Vörös Hadseregbe és részt vett a Salgótarján környéki harcokban is. Életben maradását - több társával együtt - egy sokat tapasztalt, jóindulatú tisztnek köszönhette, aki közvetlenül a katonai összeomlás előtt civilbe öltöztette és hazaküldte. A könyvtárban továbbra is dolgozhatott, de egyetemi tanulmányainak folytatásáról szó sem lehetett...

A természet iránti érdeklődése már diákkorában megmutatkozott. A Ferencvárosi Természetbarátoknál lett előszőr tag, majd 1918-tói kezdve egyre többet foglalkozik a barlangkutatással is. Rövidesen a Magyar Turista Egyesületbe távozik, s 1926­ban már a Sasok központi tisztikarának tagja, könyvtárosa. Ebben az időben sokat foglalkozik hegymászással is. Bucsek Henrik visszaemlékezései szerint kiváló hegymászó volt, barlangkutató létére méltó társa bárkinek az akkori hegymászók közül. Vezető nélkül jutott fel társaival az Ortlerre (3902 m), a Gross Glocknerre (3797 m), járta be a Hochswab, az Aflenzer Staritzen, Ödsteinen és a Hochtor vidékét.

Ez idő tájt munkahelyén, a könyvtárban ismerkedett meg Biró Lajossal, a nemzetközi hírű Új- Guinea kutatóval, entomológussal és néprajzosa` Biró munkatársaként kezelte a fiatal kutatót, Laci bácsi pedig mindig nagy szeretettel emlékezett tanítómesterére, „Biró bácsira". Az idős tudós ösztönzésére és ismerettségei révén utazott 1929-ben Bulgáriába a Rila- és a Pirin-hegységbe. Útjának emlékét több csodálatos magashegyi fotó őrzi.

A 20-as évek közepe tájától barlangkutatói munkássága egyre inkább kiteljesedett. A Kőháti­zsombolyt még Kadic Ottokár útmutatása alapján térképezte fel társaival, de ezt a munkát számtalan bükki zsomboly és víznyelő feltárásának és felmérésének vezetése követte. Kutatott a Baradla Styx- és Retek-ágában, aktív résztvevője a Pál-völgyi-barlang azon munkálatainak is, amelyek a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tették a Színháztermet, a Cseppkő-folyosót, és a „Kis körforgalmat". A Solymári-ördöglyukban társaival sok száz méter hosszú új járatot tárt fel és térképezett. Részt vett Kadic Ottokár több ásatásán is, így 1936-ban a Bükkben több mint egy hónapig dolgoztak együtt.

Barlangkutatói munkásságának talán legértékesebb, legjelentősebb lépéseit a 30-as évek elején tette meg. Ekkor látott hozzá a magyar barlangtani irodalom pótlásához, összeállításához. E vonatkozásban első nagyobb munkája 1934-ben jelent meg a Barlangvilág 4. kötetében. Elsősorban neki és a közelmúltban elhunyt dr. Bertalan Károlynak köszönhető, hogy a magyar barlangtani irodalom jegyzéke 1945-ig teljesnek mondható.

György és László fia segítségével még az 50-es évek végén, 60-as évek elején is nagy munkába fogott. Felmérték többek között a Szoplaki-ördöglyukat, a kiskevélyi Arany-lyukat, a Macska­barlangot, a Lom-hegyi-zsombolyt. Kiegészítette, javította a Legény-, Leány-barlang és a Solymári­ördöglyuk térképét.

A Magyar Barlangkutató Társulat alapító tagja és 1926-tól sok éven át titkára volt. Ott találjuk az újraalakult Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat első tagjai között, majd már nyugdíjasként 1961 márciusától a Társulat irodavezetője, titkára, főtitkárhelyettese. Széleskörű barlangismeretével - mint a Bibliográfiai Bizottság vezetője - továbbra is a magyar barlangtani irodalom és barlangkutatás történetének feldolgozásán munkálkodott. Ez irányú munkájának értéke felbecsülhetetlen. Mint nyugdíjas könyvtárosnak - mert örök szerelme volt a könyvtár, a könyvek - első dolga volt a Társulat szakkönyvtára, a Bibliotheca Speleologica Hungarica megalapítása.

Elmondhatatlan érdemei vannak az 1965 decembere után válságos helyzetbe került Társulat biztos révbe vezetésében. 1966 és 1970 között a Társulat léte volt a tét és Laci bácsi korát meghazudtoló hévvel, fáradtságot nem ismerve kilincselt, kért, érvelt a magyar barlangkutatás érdekében. Nagy része volt abban, hogy a Társulatot az MTESZ végleg befogadta s a működéshez szükséges feltételeket biztosította.

Szerkesztőbizottsági tagja volt a Karszt- és

Barlangkutatás címen megjelenő évkönyvnek, a Karszt és Barlangnak, valamint a Tájékoztatónak,

de ami még ennél is fontosabb: aktív írója is. Szerény, csöndes ember volt, aki hallatlan lexikális és tárgyi tudását mindig készséggel bocsátotta a hozzáfordulók rendelkezésére.

Élete utolsó évtizedében egészsége nagyon megromlott, de a társulati iroda vezetéséről csak 1972-ben mondott le, amikor már a járás is nagyon nehezére esett. Otthon is dolgozott fáradhatatlanul, szívós eltökéltséggel. írta a magyar barlangkutatás történetét. Hallatlan nagy levelezésbe kezdett, s a szükséges anyag lassan kezdett összeállni... De befejezni már nem tudta. Néhány nappal halála előtt beszéltem vele, még tele volt tervekkel. Nehezményezte, hogy a tavaszi solymári barlangversenyre nem hívták meg. „Szívesen elmentem volna" - mondta... Aztán a hír: Schőnviszky László nyugdíjas könyvtáros, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteleti tagja, Herman Ottó éremmel kitüntetett kutatója 1979. szeptember 29-én elhunyt.

Hatvan évet dolgozott a magyar barlangkutatásért. Fájdalommal telve álltunk sírjánál: utolsó percéig alkotó megbecsült és szeretett életet vett el tőlünk a halál. Schőnviszky László munkássága kitörölhetetlen része a magyar barlangkutatás történetének. Emlékét legméltóbban munkája folytatásával őrizhetjük meg.

Lendvay Ákos

 

Schőnviszky László megjelent írásai:
1.     (SCHőNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: A Pálvölgyi-barlang huszonötéves jubileuma = Turist .L. 41. évf. p. 219. Bp., 1929.
2.     (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: A Bükk-hegységi barlangok kutatása. - Turist. L. 41. évf. p. 226. Bp. 1929. 3. SCHÖNVISZKY LÁSZLÓ: A werfeni jégbarlangban. = Pesti Napló, 1929. nov. I5. Bp. p. 21.
3.     SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A Kőháti-zsomboly. = Tourist. L. 42. évf. 11. szám p. 363-364. (térkép) Bp. 1930.
4.     (SCHőNVISZKY LÁSZLÖ)-viszky: Bertarelli, L. V.­Boegan, E.: Duemiln-Grotte... (Ism.) = Turist. L. 43. évf. p. 268. Bp. 1931.
5.     (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Czoernig-Czernheusen (!), Ing. Walter: Die Höhlen des LandesSalzburg...
6.     (Ism.) = Turist. L. 43. évf. p. 268. Bp. 1931. 7.SCH6NVISZKY LÁSZLÓ: Magyarország barlangjai. (Vetítettképes előadás címe.) = Turist. és Alp, 21. évf. p. 51. Bp. 1931.
7.     (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky A meziádi Czárán­barlang feltárása. = Turist. L. 43. évf. p. 271. Bp 1931. 9. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A Turisták Lapja és a barlangkutatás. = Turist. L. 43. évf. p. 265-266. Bp. 1931.
8.     (SCHÖNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: A világ legmélyebb feltárt zsombolya... (Abisso Bertarelli). = Turist. L. 43. évf. p. 271-272. Bp. 1931.
9.     SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A víz szerepe a barlangok kialakulásában. = Turist. L. 43. évf. p. 262-264. Bp. 1931. 12. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A megkövesedett cseppek.
10. = Turist. L. 44. évf. p. 116-119. 2. ábra Bp. 1932. 13.(SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Dr. Dudich Endre: Az Aggteleki cseppkőbarlang és környéke. . . (Ism.) = Turist, L. 44. évf. p. 125. Bp. 1932.
11. (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Dudich Endre dr.: Biologie der Aggteleker (!) Tropfenstcinhöhle „Baradla" in Ungarn... (Ism.) = Turist. L. 44. évf. p. 125. Bp. 1932.
12. (SCHBNVISZKY LÁSZLÓ-viszkY~ Tókos Károly: Kalauz az Aggteleki cseppkőbarlanghoz. Putnok: S. Tapody Á. kny. 1930. 10 0. (Ism.) = Turist. L. 44, évf. p. 125-126. Bp. 1932.
13. SCHÖNVISZKY LÁSZLÓ: Választmányi ülés 1932. évi február hó 9-én. (Jkvi, kiv.) = Barlangvil. 2. köt. 1-2. füzet p. 17. Bp. 1932.
14. SCHőNVISZKY LÁSZLÓ: Tisztújító közgyűlés 1932. évi februárius hó t6-án. (Jkvi kiv.) = Barlangvil. 2. köt. 1-2 füzet p. 17-18. Bp. 1932.
15. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A szentendrei Sasköi-barlang. (1933. máj. 22-i előadás jkvi kiv.) = Barlangvil. 4. köt. 1, füzet p 14. Bp. 1934.
16. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A magyar barlangtani irodalom jegyzéke. (Pótlások 1769-től 1925-ig.) = Barlangvil. 4, köt. 1. fűzet p. 18-24. Bp.,1934.
17. SCHŐNVISZKY LASZLÓ: A Magyar Barlangkutató Társulat... (1935. okt. 29-i választmányi ütése. Jkvi kiv.) Barlangvil. 5. köt. p. 64. Bp. 1935.
18. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A Magyar Barlangkutató Társulat... (1936. dec. 15-én választmányi ülést tartott. Jkvi kiv.) Barlangvil. 6. köt. p 78. Bp. 1936.
19. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A Pilis-hegység barlangjai. = Turist. L. 49. évf. 4. sz. p. 148-151. Bp. 1937.
20. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: A Bükk-hegység barlangjai. = Turist. L. 49. évf. 8-9, és 10. sz. p. 275-279., 332-334. Bp. 1937.
21. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ sen.-BÁNYAI JÁNOS: Üj barlangos könyvek. (Ism.) = Karszt és Barlang, 1962. 1. p. 38. Rp. 1962.
22. (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Termitbombás denevérek = Karszt és Barlang, 1962. 1. p. 40. Bő. 1962.
23. B.(alázs D.(énes)-M.(aucha L.(ászló)-SCH.(őnviszky L.(ászló): Külföldi barlangkutatók látogatásai Magyarországon. - Karszt és Barlang, 1962. 2. p. 50. Bő. 1962.
24. SCHŐNVISZICY LÁSZLÓ seb.: A világ legmélyebb barlangjai. = Karszt és Barlang. 1962. 2. p. 77-78. Bő. 1962. 28. (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Speleonosis, a „barlangi betegség" = Karszt és Barlang 1962. 2. p. 78. Bp. 1962. 29. BERTALAN KÁROLY-SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ sen.: Bibliographia Spelaeologica Hungarica 1931-1935 = Karszt és Barlangkutatás 4. évf. 1962. p. 87-131. Bp. 1965.
25. SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ: Szigligeti Ede és „Az aggteleki­barlang" = Karszt és Barlang, 1963. 1. p. I-6. (2 kép) Bp. 1963.
26. (SCHŐNVISZKX LÁSZLÓ)-viszky: Az olaszországi Spluga della Preta. . . = Karszt és Barlang, 1963. 2. p. 98. Bp. 1963. 32. (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Megdöntötték Michel Siffre földalatti rekordját = Karszt és Barlang, 1963. 2. p. 98. Bp. 1963.
27. (SCHŐNVISZKY LÁSZLÓ)-viszky: Prehisztorikus kormot határoztak rneg (az amerikai Salt Cave-ből) = Karszt és Barlang, 1963. 2. p 89. Bp. 1963.
28. (SCHŐNVISZKY.LÁSZLÓ)-viszky: Sündisznók barlangban = Karszt és Barlang, 1963. 2. p. 89. Bp. 1963.
29. (SCHÖNVISZKY LÁSZLÓ)-s-y: Erdőtüzet és égő gabonatáblát oltottak a barlangkutatók. = Karszt és Barlangkut. Táj., 8. évf, p. 34. Bp. 1963.

Szabó Attila (Bubba) (1973-2006)

SZABÓ ATTILA (Bubba 33)

Olaszország egyik magyarok által kutatott barlangjából, a Col Del Erbe rendszer Abisso Gortani-barlangból kiérkezve lavina áldozata lett 

Bubba barlangász pályafutását nálunk kezdte 1994-ben. Igazi lelkes társ volt, melynek köszönhetően megalapítottuk a GUano BArlangjáró CSoportot 1996-ban. Alelnökként, majd raktárosként lelkiismeretesen végezte kimagasló munkáját. Szabadidejét a barlangászat, a magashegyi túra és a sziklamászás kötötte le. Barlangi túravezetőként 1997-ben végzett. Végigjárta a hegymászótanfolyamokat is. Ebben a sportban is sikeres volt, melynek eredményeként a magyarok közül elsőként meghódította társaival az Illimani 7000 m magas csúcsát. Szíve mégis a barlangászat felé húzta jobban. Aktívan részt vett a tanfolyami oktatásokban, lelkes, de szigorú oktató volt. Nagy elvárásai voltak magával és társaival szemben is. Felsorolhatatlan hazai és külföldi barlangtúrán, expedíción vett részt. Csoportunk húzóembereként és túravezetőjeként több ilyen túrát szervezett maga is, alapos precizitással, mindenre kiterjedő figyelemmel. Magabiztos, határozott egyénisége, kimagasló felkészültsége révén került a Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) tagjainak sorába. Munkahelyén agrármérnökként szintén remekül megállta a helyet. Eredményességét és azt a sok energiát, amit ebbe a sportba fektetett, jelezte, hogy számos barlangászverseny győzteseként állhatott éremmel a nyakában (Lakatos Kupa, Hágó Kupa). Fájó szívvel búcsúzunk Tőle és kedvesétől, pótolhatatlan veszteséget jelentve szüleinek, hozzátartozóinak, barátainak, egyesületének, társadalmunknak és mindenkinek, aki ismerte és szerette őket!
Igazi barátom volt, tudtam, bármikor számíthatok a segítségére, sajnos mikor ő szorult segítségre, annak híre már későn érkezett. Mindnyájan tudjuk, akik az extrém sportoknak szenteljük az életünket, hogy folyamatosan képezni kell magunkat, megismerni minél jobban a természet, a technika és társaink erőforrásait. Azonban bármennyire is vigyázunk, tudjuk, hogy a természet erői legyőzhetetlenek. Képességeink határán mozgunk, és vissza-vissza táncolunk, ha az életünkről, társaink életéről van szó. A kalandvágy, az izgalom, a felfedezés élménye minden egyes túrán visszatér, és új küzdésre, a nehézségek leküzdésére sarkallnak, azonban számos veszély leselkedik Ránk, mikor csak a szerencsében bízhatunk. 

Szabó József (1822-1894)

SZABÓ JÓZSEF

(Kalocsa, 1822. márc. 14. – Bp., 1894. ápr. 10.): bányamérnök, geológus, mineralógus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1858, r. 1867, ig. 1888), a kőzetkutatás világhírű szaktekintélye. 1837-től 1841-ig a pesti egyetemen filozófiát és jogot hallgatott, majd a selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1848-ban Kossuth Lajos minisztériumába került és a szabadságharc idején a puskaporgyártásnál segédkezett mint Pest megyei salétrom-főfelügyelő. 1851-ben a filozófiadoktorává avatták; 1855-ben a budai állami főreálisk., 1858-ban a pesti kereskedelmi ak., 1862-től a pesti egy. ásvány-földtan tanszékének r. tanára. 1883 – 84-ben az egy. rektora. Tudományos munkásságának fő területe Magyarország harmadkori vulkánosságának tanulmányozása; a tudományos kőzettanban a trachitrendszer kifejtése. Úttörő jelentőségűek a magyar Alföld geológiai viszonyaira vonatkozó kutatásai is. Legelsőként állapította meg az. Alföld medencealjzata jelentős mozgásainak észlelhető nyomait. Kiváló geológusok, mineralógusok egész nemzedékét nevelte fel; nevéhez fűződik a bp.-i egy. ásvány-kőzettani intézetének létrehozása, számos egyetemi tankönyv megírása. Emlékének megörökítésére 1897-ben a Földtani Társulat Szabó József emlékalapltványt létesített, s a legkiválóbb geológiai szakmunkákat háromévenként Szabó József éremmel tünteti ki.

Főbb művei:
Tokaj-Hegyalja és környékének földtani viszonyai (Pest, 1866);
Északamerikai utam vonala (Bp., 1883);
Geológia (Bp., 1883);
Selmecz környékének geológiai leírása (Bp., 1891).
 
Irod. Inkey Béla: Emlékbeszéd Sz. J. tag felett (Akad. Ért. VI. 8. füz. 1895); Koch Antal: Sz. J. emlékezete (Földtani Közl. Bp., 1895).

Szabó László (1946-1972)

SZABÓ LÁSZLÓ

Egy évtizednél is régebben kapcsolódott be a barlangkutatásba a Fővárosi Tanács, a VTSK barlangkuatató csoportjának kollektívájába.

Különösen a Bátori-barlang feltárási munkáin dolgozott sokat, előbb mint a kutatás közkatonája, később a munkák egyik vezetőjeként, mindig lelkesen, időt és fáradságot nem kímélve. Része volt abban, hogy az addig csak egy bibliafordító szerzetes remetelakának tartott üregről kiderült: már az őskor embere is mellette tanyázott. A barlangból bronzkori és magyar középkori leletek kerültek elő, s a nyomok arra mutattak, hogy a középkorban vasércbányászat is folyt az üreg mélyén.

Szabó László részt vett az Aggteleki-karsztvidéken folyó kutatásokban, munkálkodott csoportjával a Remete-szurdok üregeiben, és segített a budaszentlőrinci pálos kolostorromok pincéinek feltárásában.

Mint barlangi mentőszolgálatos is becsülettel helyt állt. Halála előtt néhány hónappal két ízben is mentést vezetett: társaival összefogva három súlyosan sérült embert mentett ki a Hétlyuk-zsomboly, illetve a Róka-hegyi-barlang szakadékának mélyéről.

A nyár végén súlyos csapás érte. - Felesége és barlangkutató társa: Tarnay Ilona néhány napos betegség után hirtelen meghalt. Röviddel utóbb ő maga is súlyos betegen hosszú hetekre kórházba került. Onnan az elárvult otthonba hazatérve összeroppant és megvált az élettől.

Szabó Laci eltávozott közülünk, de fáradhatatlan, lelkes munkatársunkat nem felejtjük el, emléke élni fog a magyar barlangkutatók megőrző emlékezetében.

SZABÓ LÁSZLÓNÉ TARNAY ILONA


A Fővárosi Tanács SK (VTSK), a mai B.S.E. barlangkutató csoport munkájába a hatvanas évek elején kapcsolódott be Tarnay Ilona, és rövidesen a csoport leglelkesebb, legaktívabb tagjai közé számított. Több mint tíz esztendőn át részt vett a csoport minden munkájában, de különösen a Bátori­barlangi feltárásokon dolgozott sokat. Utóbb házassága révén még szorosabban kötődött a csoporthoz és a barlangkutatáshoz.

Szép és eredményes kutatómunkák közben, egy gyönyörű nyári tanulmányút után, 1972. szeptember 13-án hírtelen ragadta el a halál a lelkes barlangkutatót és fiatal édesanyát.

Emlékét nemcsak kisgyermekei és családja, de csoporttársai, a magyar barlangkutatók népes családja is megőrzi.

D Gy.

DR. SZÁMADÓ ISTVÁN  

Nehezen hihető, de mégis kegyetlen valóság, hogy a magyar barlangkutató társadalom mindnyájunk által szeretett és nagyra becsült tagja dr. Számadó István urológus-sebész főorvos, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvoscsoportjának vezető főorvosa, életének 48. évében váratlanul itt hagyott bennünket. 
Az 1970-es évek közepén mint gimnazista fiú lépett be a Meteor TTE barlangkutató szakosztályába. A lelkes, érdeklődő fiút hamar megszerettük mindannyian. A barlangi túrák és kutatómunkák rendszeres résztvevője volt. Gyorsan megtanulta a barlangjárás technikáját és mire leérettségizett, már a Barlangi Mentőszolgálat tagja lehetett. Az orvosi hivatást választotta, és hogy egyetemi fölvételét biztosítsa, a középiskola elvégzése után az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott. Mint orvostanhallgató a Barlangi Mentőszolgálat egyik legaktívabb tagja, majd diplomája megszerzése után hivatalosan is a Mentőszolgálat orvosa lett, aki azután ott az évek során orvoscsoportot szervezett. A barlangjárás és barlangkutatás biztonsága, a balesetek megelőzése érdekében magyarra fordította a biztonságos barlangtechnika angol nyelvű kézikönyvét, amely a barlangi oktatásnak ma is egyik alapja.Sok és eredményes barlangi életmentésben való részvétel fűződik nevéhez, amelyek nyomán elnyerte Életmentő Érdemérem kormánykitüntetést is. Nehéz lenne fölsorolni jelentősebb barlangi mentéseit, de mégis megemlítem a 2002 januárjában, az esztramosi Rákóczi-barlangban rekedt könnyűbúvár életéért folytatott ötnapos, emberpróbáló, sikeres mentési akcióban való részvételét, amelynek orvosi tapasztalatait a Belgiumban megrendezett Nemzetközi Barlangi Mentési Konferencián, nagy figyelmet keltő, angol nyelvű előadásban elemezte.Az 1989-ben Budapesten megrendezett Nemzetközi Szpeleológiai Kongresszus kapcsán a barlangi mentők nemzetközi szervezete is konferenciát tartott, ahol az ő javaslatára alakult meg a szervezet orvosi szakbizottsága, amelynek egy ideig vezetője is volt. 
Soha nem igényelte, hogy őt a mentőszolgálatban megkülönböztetett személyként kezeljék. Nemcsak az éles mentéseken vett részt, de mint a többi mentőszolgálatos, vállalt ügyeleteket és rendszeresen részt vett a barlangi mentési gyakorlatokon is. Szerény volt és kötelességtudó, mindenkivel szemben előzékeny és megértő, vidám és kedves â013 egy közülünk. Maradt mindvégig az a Számadó Pista, aki még mint kisdiák lett tagja a magyar barlangkutatók nagy családjának.De szűkebb családi életét is a szeretet határozta meg, a ragaszkodás és az áldozatkészség jellemezte. Házassága Alicéval mindkettőjük diákkori és egész életre szóló, első és egyetlen szerelme volt, és ebben a szoros és szeretetteljes összetartozás légkörében nőtt fel két gyermekük Juli és Pisti is. Pista annak idején még édes-apja segítségével, szó szerint a maga két kezével építette föl családi házukat, az utóbbi években pedig orvosi és társadalmi munkái meg kötelezettségei hiánytalan teljesítése mellett és után, a maga két kezével, kemény fizikai munkával, magát nem kímélve épített házat leánya leendő családja számára. Rendszeresen részt vett családjával együtt hazai és külföldi barlangtúráinkon. Soha senkivel konfliktusa nem volt. Nemcsak tiszteletet és megbecsülést, de őszinte szeretet érzett iránta mindenki. Bíztunk benne, az emberben, a barlangász társban és az orvosban is valamennyien. Többünk bízta rá, mint orvosára egészségét és életét is. De megbecsülték őt orvostársai is, nem véletlenül lett viszonylag fiatal emberként a BM Központi Kórházának urológus-sebész főorvosa. 
Váratlan halála mélyen megrendített mindnyájunkat. A maga halottjának tekintette őt nemcsak családja, de az egész magyar barlangkutató társadalom és a BM Központi Kórháza is. Hamvaitól megrendülten búcsúztak barátai, az MKBT, a Barlangi Mentőszolgálat, a Meteor TTE, valamint orvostársai is, akik munkahelyén, a BM Központi Kórházának falán emléktáblával is megörökítették emlékét. (A temetésen elhangzott búcsúztatók a Mentőszolgálat honlapján olvashatók.) Drága Pistánk, barátunk, kutatótársunk, barlangi mentő és természetjáró társunk, csak a hamvaidat temettük el, Te itt élsz továbbra is a lelkünkben és velünk együtt ott leszel, amíg csak élünk, túráinkon a föld felett és a barlangok mélyén, ott leszel és tanácsaid szerint járunk el a barlangi mentéseken, és a szívünkben megőrizzük hűséged és emberséged emlékét. 

(további megemlékezések a BMSZ honlapján: http://www.caverescue.hu/ szamado.html )

Dr. Dénes György

Dr. SZATHMÁRY SÁNDOR

Június 4-én, hosszantartó betegség után elhonyt dr. Szathmáry Sándor, társulatunk alapító tagja. 1961-1991 között a Számvizsgáló Bizottság elnökeként nagy hozzá-értéssel és lelkiismeretességgel tevékenykedett. Tapasztalt jogászként több társulati alapszabály kidolgozásában vett részt. A Társulat érdekében hosszú időn át végzett kiemelkedő tevékenységéért 1986-ban Herman Ottó-éremmel tüntették ki, 1991-ben a Társulat tiszteletbeli tagjává választották. Családja, barátai és egykori kutatótársai június 21-én búcsúztatták a Szent Gellért templomban.

SZILÁGYI FERENC

Szilágyi Ferenc — vagy ahogyan mindenki ismerte Frici; Szityus — 1971-ben került a Meteorban a barlangkutatás vonzáskörébe. Népszerűsítő olvasmányok által sarkallva vágott neki a környező hegységek barlangjainak. Talán kalandvágyból, talán kíváncsiságból jegyezte el magát a barlangászattal. Még egy év sem telt el, már aktív, sőt, egyre inkább nélkülözhetetlen tagjává vált a szervezett kutatásnak is. Az egykori érdeklődés életcéllá forrta ki magát; állást kapott a Magyar Állami Földtani Intézetben, s korábbi szakmáját félretéve újabb érettségit tett le, hogy tudományos munkát végezhessen. Hallatlan energiával vetette bele magát mindenféle tevékenységbe, a térképezéstől az egyszerű „pénzszerzéses” munkákig. Az ő szervező és meggyőző ereje tette lehetővé 1974-ben a Meteor Vass Imre csoport Baradla-brigádjának létrejöttét, majd ugyanezen évben a Baradla Barlangkutató Csoport megalakulását.
Nem valószínű, hogy a veterán barlangászok között akad olyan, aki ne találkozott volna vele, akár terepen, munka közben is. Elmaradhatatlan esernyőjével, vízelemző felszerelésével mindennapos látvány volt az Aggteleki-karszt vagy a Bükk forrásainál. Igaz, munkásságát csak néhány cikk hirdeti, de aki dolgozott vele, tudja, hogy igazi „orákulum” volt. Ismert minden forrást, minden víznyelőt, és sokan joggal vélik: „a kisujjában volt a szakma”. Kevesen tudják, hogy ugyanennyire otthon volt a Pilisben, a Börzsönyben vagy a Kisalföldön is, és munkássága 30 évében csaknem az egész országot bejárta. De igazi otthonának a Baradla környékét tekintette. Itt szervezte meg 1986-ban az egyik legjelentősebb izotópos nyomjelzést is, amellyel pontosította a rendszer vízháztartásával kapcsolatos addigi ismereteket.
A 90-es években magánéleti gondjai miatt egyre inkább elmaradt a csapattól, amelyet ő hozott létre. Kialakult betegsége visszafordíthatatlanná vált. Annak ellenére, hogy barátai, közeli ismerősei tisztában voltak állapotával, mindenki megdöbbenéssel fogadta a hírt: 2004. október 23-án meghalt.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy cél, egy álom érdekében bármit képesek félrerakni. Az ő számára minden másodrendű volt; szakmai karrier, anyagi jólét, magánélet. Túlzás lenne azt állítani, hogy az általa hozott áldozatért bármikor is elismerést kapott volna, s ezt nem kevés keserűséggel vette tudomásul. Talán elégedett lenne, ha tudná, ami most, a történet végén már fényesen látható: Ő volt a Baradla kutatásának „szürke eminenciása”.
Nem felejtjük el.

Meteor TTE Baradla Barlangkutató Csoport

SZILVÁSSY GYULA

(1918. okt. 6. - 2005. márc. 12.)

Társulatunk olyan tagjától búcsúzunk, akit sajnos és önhibáján kívül a fiatalabb generáció személyesen már nem ismerhetett. Szilvássy Gyula a Társulat alapító tagja, 1959-től 1974-ig, 15 éven át töltötte be a gazdasági titkári posztot. A Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztatóban évenként megjelent precíz pénzügyi zárszámadásai és költségvetési tervei a mai generáció számára is példamutatóak. Az ő feladata volt a barlangkutató csoportok nyári kutatótáborainak támogatására javaslatot tenni, amit mindig körültekintően, a Társulat anyagi helyzetét mérlegelve, de a csoportok érdekeit is szem előtt tartva végzett. Az 1970-ig a MTESz keretében működő Magyar Karszt- és Barlangkutató Bizottság vezetőségében pénztárosnak választották, mely funkció ugyancsak a gazdasági feladatok ellátását jelentette. Akkoriban ugyanis a társulati kiadványok (Karszt- és Barlang-kutatás, Karszt és Barlang) megjelenésének fedezetét a Bizottság biztosította.
Társulati funkciója mellett a Budapesti Vám- és Pénzügyőr Egyesület Barlang-kutató Csoportjának, annak megszűnéséig vezetője volt. Aktív barlangkutató tevékenységének zöme a 60-as évekre tehető. Ekkor számos helyen volt részese feltáró és térképező munkáknak. Így pl. a csoporttal a Bükkben a Pénz-patak, Tebe-puszta, Ilona-kút környéki barlangok ill. feltételezett nagy barlangrendszer feltárásán fáradozott, közben több kisebb-nagyobb barlangot (pl. a Hársas-barlangot) tárták fel, de kutattak az Odorváron és Répáshuta környékén is, valamint az Aggteleki-karszton (Kossuth-barlang, Kuriszlánfői-zsomboly). Nevükhöz fűződik az esztramosi barlangok, a Rákóczi- és a Surrantós-barlang feltárása. A Budai-hegyekben végzett kutatásaik közül kiemelendő a Róka-hegyi-barlang feltárása, de szinte külön fejezetet érdemel a Ferenc-hegyi-barlangban tíz éven át végzett feltáró és térképezési tevékenységük, melynek során a barlang megismert és feltérképezett hosszát megnégyszerezték. Az eredményes feltáró kutatásokért, különösen a Ferenc-hegyi-barlangban és az esztramosi Rákóczi-barlangban elért feltárási eredményekért 1967-ben bátyja, a már negyed százada eltávozott Szilvássy Andor Vass Imre érmet kapott. Tudjuk jól, hogy a barlangkutatás csapatmunka, így ebben az elismerésben Szilvássy Gyula kiemelkedő tevékenysége is elismerést kapott. A hetvenes évek közepétől egészségi állapotának romlása miatt az aktív barlangkutatástól és a társulati tevékenységtől is egyre inkább kénytelen volt visszavonulni. Társulati rendezvényekre is egyre ritkábban, egyre nehezebben tudott eljönni. Egy ilyen kivételes alkalom 1992-ben volt, amikor a Társulat  korábbi tevékenységének elismeréseként  tiszteletbeli tagjává választotta. A Társulattal való kapcsolatát így is megtartotta. Mint tiszteletbeli tag tagdíjmentességet élvezett, mégis több esetben juttatott el a tagdíjnak megfelelő támogatást Társulatunknak. Figyelemmel kísérte kiadványainkat, és ha észrevétele volt, a Tájékoztató hasábjain hangot is adott ennek.
A Társulattal való kapcsolattartás megnyilvánulása volt az is, amikor mintegy hét évvel ezelőtt  kedves levélben köszönte meg a Társulat vezetésének 85. születésnapjára küldött köszöntését. E levelében többek között kiemeli: milyen nagy erőt képvisel a barlangász összetartozás. Ez az összetartó békés erő volt az, ami segítette a Társulatot megalakulása óta átvészelni a viharokat. Megszívlelendő útravalóként is felfoghatjuk Szilvássy Gyula szavait, aki valóban a Társulat legnehezebb időszakát élte át, amikor nemcsak újraalakítani kellett a Társulatot, de fennmaradását biztosítani is. Pár hónapja kaptuk karácsonyi és újévi üdvözletét és jókívánságait, kedves gesztusként egy korabeli esztramosi Rákóczi-barlangi fényképfelvétel hátoldalán.  Emlékét megőrizzük!

H.T.

SZOBONYA KÁROLY

Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy csoportunk tagja, Szobonya Károly életének 69. évében, 1996. február 16-án váratlanul elhunyt. Barlangkutató társunkat február hó 23-án kísértük utolsó útjára, a pétfürdői temetőben. Kari bácsi 1978-ban lett csoportunknak, majd a Társulatnak is tagja. A két évtized alatt hű társunk volt a Tési-fennsík kutatása során, szerette és védte a természetet, szervezte csoportunk természetjáró tevékenységét. Részt vállalt a feltáró kutatásban, földtani vizsgálatokat végzett, mintákat gyűjtött, sokat dolgozott a kutatóház fejlesztési munkáiban. Ápolta külső kapcsolatainkat, jelentős támogatásokat szerzett, nevelte a fiatal generációt, előadásokat tartott és kiállításokat rendezett. Aranyjelvényes túravezető volt, kalauzolta vendégeinket, s ha kellett tolmácsolt német, orosz, szlovák, szerb és bolgár nyelven. Közvetlen stílusa, szívós szikár alakja igen népszerű volt közös rendezvényeinken, túráink során, vagy a barlangnapokon. A barlangkutatás mellett alapító tagja és haláláig vezetőségi tagja volt a Természetbarát Szövetségnek is. Kari bácsi barlangász munkásságát, szakcikkeit és rajzait, a közös tevékenység pillanatait évkönyveink őrzik, emléke szívünkben él tovább.

Szolga Ferenc

TORDA ISTVÁN

Torda István barlangkutató, barlangi mentőszolgálatos 1996. július 7-én a franciaországi Gouffre Berger-barlangban tragikus körülmények között életét vesztette. Az elhunytat a Magyar Barlangi Mentőszolgálat saját halottjának tekintette. Temetésére a kispesti temetőben 1996. július 31-én került sor. Mindössze 23 évet élt, de ezekbe az évekbe egy teljes élet belefért. 15 évesen a Solymári-ördöglyukban kezdett barlangászni, egy barátjával járt oda hétvégeken. Aztán egy csepeli iskola diákjaihoz csatlakozva járta a barlangokat, az ő tanáruk ösztönzésére végezte el 16-17 évesen az alapfokú barlangász tanfolyamot. Egy évig a Pannónia barlangász csoportnak volt a tagja, velük járt be egy sor görögországi barlangot is. Majd a Rózsadombi Kinizsi barlangkutató csoport tagja lett, ahol már a barlangtérképezés és a új feltárások örömét is megízlelte. Egy ideig a Honvéd Auróra barlangász csoportjának tagjaként járt be nagy külföldi barlangrendszereket, majd a MAFC barlangkutató csoportjával vett részt hazai és határon-túli föltáró- és térképezési munkákban. Közben szorgalmasan tanult és dolgozott. Szakmát szerzett és utána lelkiismeretesen végezte gimnáziumi tanulmányait is. Midőn édesapja súlyos beteg lett, átvette családi kis vállalkozásuk vezetését, és nagy felelősségtudattal gondoskodott beteg szüleiről. Még 17 éves sem volt, amikor megismertem. Mintha ma is látnám. Barlangi baleset történt valahol, a Barlangi Mentőszolgálat helikoptert kért a mentéshez, és rádión adtuk ki, hogy aki tud azonnal jelentkezzék a gyülekezési ponton. Torda Pisti akkor még nem volt barlangi mentőszolgálatos, de az elsők között érkezett a gyülekezési helyre, kifogástalan felszereléssel, teli lelkesedéssel és segíteniakarással. Akkor ugyan nem fért fel már a helikopterre, de ez időtől kezdve mindig számíthattunk rá, lelkesedésére és segítőkészségére. Tudatosan igyekezett felkészülni a legnehezebb feladatokra is. 1992 tavaszán eredményesen elvégezte a barlangász technikai tanfolyamot, és azután rendszeresen segített az alapfokú tanfolyamokon a technikai oktatásban, utóbb a vizsgáztatásban is. Bejárt jóformán minden valamirevaló hazai barlangot, meg a szlovákiai és erdélyi karsztvidékek jelentősebb barlangjait. Két ízben is járt Angliában, egyik alkalommal a yorkshirei, másik alkalommal a walesi barlangokkal ismerkedett. Bejárt több nagy ausztriai barlangot, köztük a Taubenlochot, Lengyelországban a Snieznát és több ízben is volt Olaszország barlangjaiban, különösen a Canin-platón, amelynek nagy teljesítményt igénylő Michel Gortani barlangjában egészen annak ismert végpontjáig, -920 m mélységig lejutott. Ezer méternél nagyobb mélységbe, -1075 m-re, élete utolsó túráján, a franciaországi Gouffre Bergerben ereszkedett le. Fizikai adottságai és technikai fölkészültsége eddigi eredményeinél is jóval nagyobb teljesítményekre predesztinálták. Tervei között szerepelt a földkerekség egyik legnagyobb barlangrendszerének, a svájci Höllochnak a bejárása, amire nagyon készült, de erre már nem kerül sor. Szívesen vett részt barlangász versenyeken, ahol csapatával mindig dobogóra került, ez évben a Hágó Kupán II. helyezett volt. Három országos barlangnap és számos verseny rendezésében vett részt. De nemcsak járta a barlangokat, hanem a nála megszokott lelkesedéssel kutatta is azokat. Részt vett a József-hegyi-barlang térképezésében és annak során részese lett jelentős új barlangszakaszok feltárásának, így megismerte a felfedezés élményét is. Az utóbbi években csoportjával az Aggteleki-karsztvidéken, az Alsó-hegy barlangjaiban és zsombolyaiban kutatott, egyik leglelkesebb résztvevője volt a Bába-völgyi 3. sz. víznyelőbarlang feltárásának és térképezésének. Az MKBT Műsorfüzetében térképes túraleírásokat publikált. A Barlangi Mentőszolgálatnak 1992 őszén lett próbaidős, majd egy év múltával rendes tagja. A mentőszolgálat számos akciójában vett részt, mindig lelkesen és önfeláldozóan. Az utóbbi évek három nagyobb szabású életmentő akciójának, a Legény-barlanginak, a Mátyás-hegyinek és a solymárinak is részese volt és jogos várományosa az Életmentő Érdemérem kormánykitüntetésnek. De komoly teljesítményei mellett, férfivé serdülve is, mindvégig megmaradt annak a csillogó szemű, mosolygós, lelkes és tettrekész, meg segíteni kész fiatal fiúnak, akinek megismertem több mint hat évvel ezelőtt. Nehéz elképzelni, hogy testi valóságában ezután már nem lesz köztünk, de a lelkünkben ezután is ott lesz velünk - kisfiús mosolyával - a nagy barlangbejárásokon, a barlangnapokon és versenyeken, a kutatómunkákban és térképezéseken, meg a mentőszolgálat akcióiban, és erőt ad nekünk, hogy tudjunk segíteni helyette is a bajbajutottakon. Most búcsúznunk kell Torda Pistitől. Búcsúznak a magyar és a határainkon túli barlangkutatók és a barlangi mentőszolgálatosok, meg a barlangokat járó természetbarátok is, búcsúzik a Természetbarát Szövetség, a Barlangi Mentőszolgálat, a Barlangkutató Társulat, a sok barlangász csoport és társai, a MAFC-osok. De csak a testétől búcsúzunk. Emlékét szívünkben őrizzük, amíg csak élünk. 

Dr. Dénes György

VAJNA GYÖRGY

 

Tisztes kort megérve, évtizedeken át tartó súlyos betegségtől gyötörve, de a barlangkutató és a publicista szakmát egy percig sem feladva, 2006. szeptember 6-án elhunyt Vajna György, a tatai MEGALODUSBarlangkutató és Geológiai Szakcsoport életre hívója.
Az újságírói munka az 1970-es évek elején Tatabányára szólította a megyei laphoz. Ez éppen akkoriban történt, amikor Tatán, a Kálvária-domb akkor még működő kőfejtőjében rárobbantottak egy addig ismeretlen barlang kürtőjére. Rövid idő alatt létrehozott egy kicsi, de elhivatott és jó kutatókból álló csoportot az üregrendszer feltárására. Viszonylag hamar több mint száz méteres szakaszt találtak a dachsteini mészkőtömegben, csodálatos hidrotermális oldásformákkal és szinte tökéletesen kipreparálódott Megalodus-kövületek százaival. A barlang feltárása az Ő vezetésével több mint tíz évig tartott, eredményeképpen a szpeleológia és a város egy látványos, különleges kalcitképződményekkel is díszített fokozottan védett barlanghoz jutott.
A Megalodus-barlang mellett az Angyal-forrási és a Barta-kútbarlang feltárását is aktívan segítette. A tatai csoport az Ő irányításával létrehozta a több mint 25 éve a látogatók ámulatát kiváltó ásványmúzeumot a városi Művelődési Központban. Hosszasan sorolhatnánk még tevékenységének széles skáláját â013 például ontotta a népszerűsítő cikkeket, a MEGALODUS csoport iskolák tucatjait didaktikusan felépített geológiai szemléltető gyűjteményekkel látta el, földtudományi vándorkiállításokat szervezett itthon és külföldön. Aki esetleg nem ismerné elhunyt kutatótársunk kvalitásait, olvassa el A rejtélyes Bátori-barlang című könyvét (Gondolat, 1973.), amely egy korábbi, budapesti barlangfeltárás történetét írja le. A szakszerűen és pergően megírt, bőven illusztrált mű szinte letehetetlenâ026
Újra bebizonyosodik a régi mondás érvényessége: a stílus maga az ember.
Pihenj békében, Gyuri Bácsi !

Almády Zoltán 

VENKOVITS ISTVÁN
  

Szomorúan olvastuk a gyászkeretes jelentést, hogy â01EVenkovits István okleveles hidrogeológus, mindenki Pista bácsija, a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársa, a Meteor Természetbarátok Turista Egyesülete (Meteor TTE) Tekergők túracsoportjának tagja, az egykori Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) Barlangkutató Szakosztályának megszervezője és vezetője 2006. április 13-án, életének 93. évében békésen elaludtâ01D. Személyében a magyar barlangkutatás doyenje, a legidősebb magyar barlangkutató, Társulatunk tiszteleti tagja távozott el közülünk.Az 1930-as évek elején lett a természetért lelkesedő nyomdászfiú a TTE tagja, majd ott fiatal túratársaiból megszervezte az egyesület Alpesi Csoportját, amely céljául a magashegyi túrázást és a barlangkutatást tűzte maga elé. Ez a csoport alakult át utóbb a TTE Barlangkutató Szakosztályává. Sorra járták a magyar karsztvidékek, de különösen a Pilis hegység barlangjait és ott vezetésével a Legény-barlangnak jelentős újabb szakaszait sikerült föltárniuk. Erről Venkovits István 1935-ben, a Népszavában megjelent cikkében számolt be először, majd a következő évben a Magyar Barlangkutató Társulat akkori folyóiratában, a Barlangvilágban publikált részletes leírást A Legény-barlang újabb feltárásának eredményei címmel. A Társulat 1936. október 20-i választmányi ülésén a TTE barlangkutató csoportja jelentkezése alapján, Kadiŕ107 Ottokár főtitkár előterjesztésére a Társulat a csoportot szervezetébe felvette.A barlangok kutatása késztette Venkovits Pistát arra az elhatározásra, hogy továbbtanul és geológus lesz. Az elhatározást a tett követte. Szakdolgozatát a â01EA Nagy-Kevély környékének földtani vizsgálataâ01D címmel írta meg.Barlangkutatásokról beszámoló, 1944-ben megjelent folyóiratcikkekben olvashatjuk, hogy a TTE barlangkutatói által 1943 karácsony napjaiban a Szilicei-fennsíkon fölfedezett, de elegendő kötél híján csak 80 m mélységig megismert Barázdálási-zsomboly teljes bejárására 1944. pünkösd napjaiban lebonyolított nagy kutatóexpedíció geológusa Venkovits István volt, leereszkedett a barlang akkori végpontjára, -130 m-re (ez lett egy időre a Kárpát-medence legmélyebb barlangja), és ő vezette a barlang fölmérését is. Ő ereszkedett le elsőnek a következő, 1944 júliusában a Szilicei-fennsíkon szervezett másik nagy barlangkutató expedíció geológusaként a Nagy-Málnás-parti-, más néven Bikkfa-tetői-, vagy röviden a Bikkfa-zsomboly aljára is, és ő térképezte föl azt társaival.A második világháború után a Magyar Állami Földtani Intézet tudományos munkatársa lett. Egy ideig az intézet központjában, vezető beosztásban is dolgozott, utóbb terepi földtani, főként vízföldtani kutatásokon, leginkább karsztos területeken, többnyire Dorog környékén. A terepi földtani, különösen a karsztos vízföldtani kutatómunka jelentette élete értelmét. Nyugdíjba vonulása után még hosszú ideig folytatta ezt a munkát, amíg egy (nem terepi) balesete ezt lehetetlenné nem tette. Idős korában megrendítette fia, az ugyancsak lelkes barlangkutató ifj. Venkovits Pista baleseti halála (emlékköve a Szemlő-hegyi Barlangkutató Emlékkertben áll).Ez év februárjában még fölkerestem lakásán Pista bátyánkat, és derűs hangulatban a Szilicei-fennsíki, 1944. évi nagy barlangkutató expedíciókról beszélgettünk, mesélte emlékeit (amit feleségem szerencsére hangszalagon és fényképeken rögzített), mit sem sejtve arról, hogy ez az utolsó találkozásunk. Vele a múlt század első fele nagy barlangkutató expedícióinak utolsó tanúja is eltávozott.Munkásságát maradandóan dokumentálják földtani és barlangi kutatásainak eredményei, meg az ezekről írt tanulmányainak és jelentéseinek hosszú sora, emlékét tisztelettel megőrzi a barlangkutatók és természetbarátok nagy családjának emlékezete is.

 Dr. Dénes György

Vértes László (1914 – 1968)

VÉRTES LÁSZLÓ

Augusztus 7-én a Várbarlang labirintusát járta szakemberek egy csoportjával és lelkesen tervezgetett: hol és hogyan alakítsuk ki ott az új barlangtani kiállítást. Vállalta, hogy egy külön teremben bemutatja a barlanglakó ősember életét, eszközeit. Hazafelé útban pedig terveiről beszélt: a vértesszőllősi leletek monográfiájáról és arról, hogyan Fogja megszólaltatni elektronikus számítógépek segítségével . a paleolitokat, az előember eszközeit, hogy azok az emberréválás nagy titkairól valljanak.

És 1968. augusztus 20-án, 54 éves korában elhunyt dr. Vértes László ősrégész, a történettudományok doktora, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat vezetőségi tagja.

Nehéz elhinni, hogy örökre eltávozott tőlünk, hogy nincs többé Vértes Laci, a hevesen vitatkozó, sokszor csípősen gúnyoros, mindig harcos, mindig segítőkész, csillogó szemű, csupa élet örök kamasz, a lelkes, szívós, fáradhatatlan, szellemes ötletekből kifogyhatatlan kutató, aki mindig szívügyének érezte a magyar barlangkutatást, részt vállalt gondjainkból és együtt örült sikereinknek.

A természet kutatására irányuló érdeklődése vezette a barlangkutatók közé. 1936-37-ben kapcsolódott be a Természetbarátok Turista Egyesületének barlangkutató csoportjába, velük kutatott a Legény- és Leány-barlangban. 1939-ben Kadic Ottokár vezetésével a Solymári-barlang ásatásán dolgozik. Sorban megismerkedik az ország jóformán minden számottevő barlangjával. 1941-ben az Istállóskői-barlangban ás, de akkor még komolyabb tervszerűség nélkül. 1943-ban ismét a Solymári­barlang ásatásán találjuk, ekkor már a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazásában. Az ásatás vezetője, Tasnádi-Kubacska András így emlékezik erre: „Tíz méteres mélység fölött, egy szál kötélen Függve faragta ki feje fölött a szívós vörös agyagból a hófehér ősállati csontokat. Ha a mészkőhegy végeláthatatlan hasadékában az évezredes törmelék meglazul, menthetetlenül maga alá temeti a bányalámpa fényénél vesződő gyűjtőt. Egymagában dolgozott, a halálraszántak bátorságával." Munkáját a háború félbeszakította és őt távoli vidékekre sodorta.

A felszabadító csapatokkal tért vissza Budapestre és útja a Nemzeti Múzeumba vezetett, ahol a Múzeum keretében szervezett Barlang Felügyelőség vezetését hízták rá. Belevetette magát a barlangi kutatómunkába. 1946 tavaszán folytatja a háború megszakította solymári ásatást; nyáron a Magyar Barlangkutató Társulat és a Természetbarátok Turista Egyesületének közös expedíciójával a Mecsekben találjuk a Mély-völgyi-kőfülke és néhány más barlang ásatásánál; ősszel pedig a Pilissszántói II-kőfülke kitöltésében kutat. Ezekről a munkáiról később sorban jelennek meg dolgozatai. Érdeklődése közben az őslénytan felől egyre inkább az ősrégészet fele fordul.

1947-ben kutató expedíciót szervez a Bükkbe és megkezdi az Istállóskői-barlang ásatását. „Ez volt életem első szakszerű ásatása, - írja erről később. ­Ez volt az első igazi nagy kaland, a felfedező út egy új és eddig ismeretlen világba . . ." A barlangban kiássa és Budapestre a Múzeumba szállítja az ősember tűzhelyét. A következő évben is az Istállóskői-barlang ásatásán dolgozik; majd az Upponyi-kőfülkékben ásat és Istállóskőhöz csak túrák során jut el. Azután újból visszatér és 1950-51-ben ásatások sorát bonyolítja le az Istállóskői-barlangban. Eredményeiről utóbb dolgozatokban számol be és megfrja az ötéves ásatás izgalmasan érdekes történetét is, a Medveemberek krónikáját.

1951-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Őskőkori Gyűjteményének vezetője lett. Korszerű módszerekkel új ásatásokat vezet ezután a klasszikus paleolitos lelőhelyekre: a Subalyukba, a Szeleta-, Peskő-, Lambrecht Kálmán-, Szelim-, Jankovich-, Bivak- és Kis- kevélyi-barlangokba, hogy csak néhány példát ragadjak ki a sok közül. Ás a Baradlában és részt vesz a Béke-barlang feltárásában. Rengeteg munkát fektet a-tatai lelőhely új ásatásába. Sorban jelennek meg dolgozatai, értekezései, tatai monográfiája és kitűnő ismeretterjesztő írásai.

É(ete legnagyobb eredményét vértesszőllősi ásatása hozza meg, ahol 1963-ban feltárja az előembernek az ősi karsztforrások által évszázezredek alatt lerakott mésztufarétegeibe ágyazott, közel félmillió éves települését. Két év múlva ugyanitt sikerül kiásnia a Sinanthropus-szal egyidős vértesszőllősi előember tarkócsontmaradványát, végül egy páratlan tudományos értékű lábnyomos felületet tárt itt fel. Élete utolsó öt esztendejének minden energiaíját Vértesszőllősre összpontosította. Az egész tudományos világot lázba hozó leletek feltárásán túl

sikerűlt elérnie, hogy a vértesszőllősi lelőhelyet, az előember feltárt telepét, konzerválva, védett területként bemutathatóvá tették. Ezernyi munkája közepette megírta Kavicsösvény címen a vértesszőllősi feltárás öt esztendejének izgalmas eseménytörténetét. De a tervezett nagy munkát, a vértesszőllősi telep komplex monográfiáját már nem tudta befejezni. És nem tudta betáplálni a komputerba a több éves munkával már elkészített sokezernyi adatkártyát, hogy választ kapjon az emberréválás nagy kérdéseire.

Húsz esztendőt töltött az őskőkorszak kutatásával. Kezdetben a paleolitok tipológiája érdekelte; később a matematikai statisztika régészeti módszerei felé fordult és dolgozataiban egyre inkább a számok, indexek, arányok ítéletére támaszkodott. Utóbb a munkaeszköz megszületésének és fejlődésének történeti alakulása, s ennek törvényszerűségei vonták magukra figyelmét és hogy e nagy kérdések megoldásához a legkorszerűbb eszközöket, az elektronikus számítógépeket, a komputereket is felhasználhassa, ötvenéves fejjel a magasabb matematikába is beledolgozta magát. „Rájött -- írja róla Kretzói Miklós - hogy az indexek, mutatók, számok mögött ott rejtőzik a létért való szakadatlan küzdelemben legősibb munkaeszközeit alakítgató emberelőd első botladozó ötlete, gondolata, fogalomalakítása is. Vizsgálatai megszakadtak; sokáig nem fogunk választ kapni azokra a kérdésekre, melyeknek megoldása közelében járt már. Ezért veszített Vértes Lászlóban az ősrégészet tudományterülete sokkal többet, mint egy kiváló régészt, - az emberréválás alapproblémáinak avatott interpretálóját veszítette el benne; tudományterülete új távlataiba hatoló tudós kezéből hullott ki idő előtt az alkotó toll".

Társulatunk megalakulásának időszakában (1910) a magyar barlangkutatás fő tudományterülete az ősrégészet, az ősemberkutatás volt. Ennek a nagy hagyományokkal rendelkező barlangi tudománynak nemzetközi tekintélyű művelőjét veszítettük e1 Vértes Lászlóban. Alig több mint három évtized alatt az amatőrből a világ tudományos életének élvonalába küzdötte fel magát, ahol önálló frontszakaszt vívott ki magának. Új utakat tört tudományterületén; mert és tudott új módon, új szemlélettel , új eredményeket feltárni az ősrégészet tudománya és az egész gondolkodó emberiség számára.

Nagyszerű életműve - még befejezetlenül is ­a magyar barlangkutatás legnagyobb alakjai közé emeli.

Dr. Dénes György

VIDA ISTVÁN

Ismét olyan valakit ragadott el közülünk a halál, akit még nem kellett volna; akiről senki sem tételezte föl, hogy időnek előtte távozik. Decemberben még merült a tengerben. Vida István, a sokak által tisztelt és szeretett búvár, barlangkutató, június 8-án, súlyos betegségben elhunyt. Igazi sportember volt, de nem egyetlen sportág elkötelezettje. Ifjú korában kajakozott, vízilabdázott, később ejtőernyőzött. 239 ugrást hajtott végre, a honvédségben kiképzői beosztást kapott.
A barlangkutatással 1981-ben került szorosabb kapcsolatba. A VMTE Diogenes csoportjának igen hamar oszlopos tagjává vált, sőt 1985-ben annak vezetését is átvette. Sajnos, ez a korábban oly sikeres csapat néhány év múlva feloszlott.
Ekkorra azonban őt már újabb nagy kihívások vonzották: az általa alapított búvárklubban folytatta tevékenységét. A tengeri és a barlangi búvárkodás mindinkább életformájává, hivatásává vált. Megjárta a világ sok tengerét: az Adriai- és a Vörös-tengeren kívül Jamaica, Thaiföld, Kenya vizein, az Indiai-óceán híres szigetein merült. Nem is akárhogy: a legtöbb helyen igen jó  fesztiváldíjas  filmeket is forgatott. Legutóbb az I. Vízalatti Filmfesztivál 1. díját érdemelte ki, Yucatán-félszigeti filmjével. Másik szintén sikeres alkotása, a Kövek a víz alatt pedig kifejezetten barlangi témájú.
Nehéz barlangi mentések résztvevője, merülő búvára volt a Barlangi Mentőszolgálat búvár csoportjának vezetőjeként (Kossuth-bg., Rákóczi-bg. tb.), de a normál barlangi mentések sokaságában is aktív szerepet játszott.
Mindezt a miniszterelnöktől kapott Életmentő Emlékéremmel ismerték el.
Hamvait búvártársai a horvátországi Razsanj partjainál, 37 méteres vízmélységben helyezték örök nyugalomra.
Emlékét megőrizzük.

Csepreghy Ferenc

WINDHOFFER GÁBOR

Kedves Gábor!
Öt vagy hat évvel ezelőtt szeptemberben egy mosolygós, magas, vékony geofizikus hallgató keresett meg az irodámban. Elmondta, hogy érdekli a barlangászat, és szeretné felvenni a Szpeleológia c. kollégiumot. Te voltál az, Gábor. Minden terepi órára, minden barlanglátogatásra eljöttél, és én egy intelligens, szimpatikus, megbízható gyereket ismertem meg Benned, aki a többségtől eltérően az elméleti tananyag elsajátításában is jeleskedett. A barlangok és egyáltalán az élettelen természet iránti érdeklődésed csakhamar túllépte az egyetemi órák kereteit. Ha tehetted, és nem voltál pl. ösztöndíjjal külföldön, mindig eljöttél velünk a téli hegymászó túránkra is. Akkor jöttem rá, hogy milyen komoly, nyugodt gyerek vagy, akire mindig lehet számítani. Sztoikus nyugalommal fogadtad pl., amikor a Jezer-Papusa-hegységből hazafelé jövet a brassói vasútállomáson ellopták az útleveledet.
Más évben kitartó türelemmel tapostad a havat a többieknek Bulgáriában, a Pirinben, majdnem 3000 m magasan, ami bizonyította fizikai felkészültségedet, állóképességedet.
2001-ben beléptél a BEAC-ba, abba a barlangkutató csoportba, amelyik hazánkban talán a legmagasabb szinten műveli a sportbarlangászatot. Tagja lettél annak a csoportnak, amelyikben a legmagasabb szinten alkalmazzák a kötéltechnikát. Később tagja lettél a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak is.
2002-ben már elkísérted csoportodat a Király-erdőbe, ahol bejártad a Kárpát-medence leghosszabb természetes üregrendszerét, a Szelek-barlangját. 2003-ban részt vettél Horvátországban, a Velebit-hegységben a Mamet-túrán, amikor is az 50 m átmérőjű, 200 m mély aknabarlangba jutottatok le. Villámgyors fejlődésed eredményeképpen idén januárban már eljutottál Franciaországba, a Jean Bernard-barlang több mint 1000 méteres mélységébe. Akik Veled túráztak, mind azt mondták: kiváló, felkészült túratárs voltál. Idén már jártál Csehországban a Morva-karszt barlangjaiban, és nagy lelkesedéssel készültél a spanyol expedícióra, amely egyúttal a magyar barlangászok eddigi legnagyobb ilyen jellegű vállalkozása volt. Egyéb okokból azonban szinte az utolsó percig kétséges volt, el tudsz-e menni társaiddal. Családod féltett Téged, mintha megsejtettek volna valamit, de egyúttal joggal büszkék is voltak Rád. A túrázáson kívül sokat dolgoztál is a barlangokban: részt vettél pl. a Szabadság-barlang térképezésében és az István-lápai-barlang felmérésében. A Bea-ág technikás kürtőjében még mindig a Te nitteléseiden lógnak a kötelek. Eközben nem hanyagoltad el a szakmát sem. Évfolyamod egyik legjobbjaként fejezted be az egyetemet, és kaptál lehetőséget a doktori iskolában való részvételre. Remekül végezted kutatásaidat a kőzetfeszültségek mérése és modellezése terén, és lényegében elkészültél disszertációddal. Idén ősszel talán már meg is védted volna. Az évek múltak, és Neked magánéleted is éppen megállapodni látszott. Megtaláltad jövendő társadat, és akkor jött egy pontosan soha nem rekonstruálható, de nyilván apró kis hiba, esetleg egy kis feledékenység, és mindennek vége lett.
Baleseted óta voltam az Illés-együttes koncertjének főpróbáján. Ott is Rád gondoltam, amikor Szörényi Levente azt énekelte: Soha már nem látja a felkelő nap fényét, soha többé nem tölti be szerelem a szívét.
Háromgyerekes családapaként át tudom érezni ennek a helyzetnek a borzalmas tragikumát.
Egy évszázaddal ezelőtt, amikor nagyobb volt a halandóság, és egészséges fiatalembereket is elvihetett egy sima tüdőgyulladás, egy ilyen rettenetes szerencsétlenségbe is könnyebben belenyugodtak az emberek, a család. Az Úr
adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve mondták. ha már nem vagyunk ilyen elfogadóak. Ki-ki a maga Istenével perlekedik, hogy miért pont most, miért pont Ő, miért, miért  A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat elnökeként, volt tanárodként, túratársadként és talán barátodként, de az egész magyar barlangász és földtudós társadalom nevében
búcsúzom most Tőled, a kiváló barlangásztól és fiatal, sokra hivatott tudományos kutatótól.
Őszintén mondom, hogy emléked szívünkben megőrizzük. Én biztosan.
Nyugodj békében, Windy!
(Dr. Leél-Őssy Szabolcsnak a temetésen elhangzott búcsúztatója)

ZILAHY LÁSZLÓ (KRISTÁLY)

 

2002. január 12-én, életének 55. évében súlyos betegségben elhunyt. Már gyerekkora óta folyamatosan barlangászott különböző csoportok keretében, a Meteor Vass Imre csoportnak és a Társulatnak 2000 óta volt tagja. A Pál-völgyi-barlangnál az elmúlt 5—6 év során túravezetőként dolgozott. Életének utolsó két évében a Szemlő-hegyi-barlangban folyó szpeleoterápia barlangász szakszolgálatát látta el