Az expedíció Facebook oldalán közzétett hír és képek alapján az Ambrus Gergely, Tóth Attila, Jager Attila, ifj. Adamkó Péter alkotta magyar fotós expedíció sikerrel megjárta a Föld legmélyebb barlangját és tegnap épségben visszatért a felszínre.

Ezzel 11-re nőtt a legmélyebb barlangot megjárt magyar barlangkutatók száma (2009-ben Kucsera Márton, Németh Zsolt (Kutya), Sass Lajos és Zih József (Gema), ugyanazon évben Kunisch Péter (Kagyó), Nyerges Attila (Kismoha), Pataki Dénes (Dini) jutott el 2000 méter alá).

A fiúknak gratulálunk és várjuk őket haza, és a bővebb beszámolót. A tudósításokat köszönjük Adamkó Péternek.

alt

alt

Sziasztok,

A múlt héten zajlott Postojnán a 20th International Karstological School. A helyszínről tudjuk, hogy a karsztkutatás itt született a 18. században, és a szakterület nemzetközi szellemi központja azóta is. A konferencia ennek megfelelően rendkívül színvonalas volt.

Miért fontos Orosz kétszeri belépéses vízumot kapni? Miért voltak álmatlan éjszakáink és morcos nappalaink, amikor problémák merültek fel egy “egyszerű” vízum beszerzése körül? Mitől lesz Oroszország csak tranzit a mi utunkon? Miért vetünk repülőjegyet a Fekete tengeri kedvelt üdülőhelyre és egyben népszerű síparadicsomba, Szocsiba? Miért próbáltunk fél napokon keresztül extra kényelmes búvárruhát? Miért gondolunk sokat az általános és középiskola nemszeretem tantárgyára, az oroszra? Miért próbáljuk a vodka ízét feleleveníteni emlékeinkben?

Bár sok szép és megfogó barlangban voltam többed magammal, a legmegfogóbb élmény talán a Mamet volt. Voltaképpen a barlang csak egy nagy lyuk a földben. Jó nagy lyuk. :-) Na de kezdjük a legelején. 2005 nyarán (ami nem is volt oly rég, na de majd...) fogtuk magunkat, jó néhányan kocsiba pattantunk, hogy a két hetes montenegrói barlangász találkozóról mi sem maradjunk ki. A tervezett induláshoz képest ismét késéssel indultunk Pestről, de ezen már nem akadok ki... Nagyon. :-)
Éjszaka, három magyar kocsi ment konvojban az autópályán. Akik régóta barlangásznak, mint például Nyúl és Helga, nyugodtan tudtak aludni, de többünknek, akik csak nemrég kezdtük a sportot, egész éjszaka járt az agyunk. Na persze Ág-i csak azért nem aludt, mert nem mert volna elaludni kedvenc egyesületi elnökünk kocsijában, hiszen alva nem olyan poén halálos balesetet szenvedni. (Bocs Gyuri... Én nem félek melletted a kocsiban. Nagyon. :-) ) Na de térjünk vissza az autópályára:
Szóval voltak szerencsések, akik végigaludták az éjszakát és még szerencsésebbek, akik vezethettek. Mi Rudival vezettünk felváltva, a hátsó ülésen Kata próbált nagy hatékonysággal ébren tartani minket. De amikor aludt, akkor sem estünk kétségbe. Csak álomba. :-)
Nagyjából reggel 6 órára érkeztünk meg valahova, amirol nagy biztonsággal meg tudom állapítani, hogy Horvátország volt (tudom, hiszen most kérdeztem meg Ruditól). Sok mindent láttam: Rengeteg szürkésfehér sziklát, amely szinte mindenüt átdöfte a barnásvöröses talajt, jobbra tolünk hegy, balra tolünk mélység egy tóval, elottünk a kacskaringózó út és egy alagút.
Megálltunk, Nyúl és Helga másik oldalra borultak és aludtak tovább. :-) A többiek elkezdtek tanakodni, hogy hol vagyunk. Én persze meg tudtam volna mondani (néhány ezer kilométeres pontossággal), de engem senki sem kérdezett. Aztán a két GPS és a rengeteg fej eredménye az lett, hogy kitalálták, hogy hol vagyunk... már csak arra kellett rájönni, hogy hol a barlanghoz vezető út. Amikor odaértünk, akkor fogtam fel, hogy eltévedtünk, hiszen nincs az a térkép, amin ez a hely szerepelne. Azóta sem vagyok meggyőződve róla, hogy a többiek tudták, hogy hol vagyunk, vagy hogy hol van az az út, amit kerestünk. Mindenesetre egy sziklás út dombnak felfelé vezetett és a Toyota alja folyton leért. Már reggel hatkor is 3O fog felé járt a hőmérő. Megálltunk a kocsikkal és csak annyit lehetett hallani: maradjatok az úton, itt gyakori az akna és mérges kígyó. Na ja... De az úton mégsem pisilhetek... Szóval átéltem életem első "parás" pisilését.
Aztán előkerült egy papírlap és ezen egy emberi kézzel vázolt rajzott láthattam. Nna. olyan szamarat a fiam is tud rajzolni. Csakhogy kiderült, hogy a kép nem Pagony egyik lakóját ábrázolja, hanem az utat. Ekkor rájöttem, hogy végünk. Bár a reményt növelte néhány fénykép, amelyekről határozottan állították, hogy EZ a Mamet környéke. A határozottság meggyőzött és négyen elindultunk Mamet kereső túrára. Többiek lefeküdtek aludni, aki meg nem, az nem tudom mit csinált, mert én már nem voltam ott. :-)
Csiribá, Gyuri, Ág-i, és én indultunk neki, hogy megnézzük, hogy TÉNYLEG a következő domb mögött van-e a barlang?! És tényleg nem ott volt. De a szemben lévő dombról, vagy inkább majdnem-hegyről megállapítottuk, hogy az a fényképeknek a tükörképe. TEHÁT, ha átmegyünk a hegy túl oldalára, akkor pont azt fogjuk látni, amit a képen, ergó ott lesz a barlang. Ezt még jó néhány hegy mögötti hegyről megállapítottuk, amire rájöttünk, hogy nem. A barlang nem ott van. Rájöttünk, hogy veszettül elszúrtuk. Na nem az útirányt. Azt csak elszúrtuk. Veszettül azt szúrtuk el, hogy nem vittünk innivalót. Ekkor a hőmérséklet már túllépte a magyarországi rekordokat, a vízháztartásunk pedig felborult. Nekem általában a vérnyomásom olyan alacsony, hogy néhányszor megállapították, ennél lejjebb már nem eshet, de most csúnyán megütötte magát és a környéken hangoskodó lédús kabócákat kezdtem nézegetni (amikor vízhez jutottam, akkor már közel sem tűntek olyan lédúsnak, sőt, kifejezetten száraznak és undorítónak tűntek...). Csiribá kiszámolta a GPS segítségével, hogy mi az az irány, amelyet tartanunk kell ahhoz, hogy visszajussunk az autókhoz. Mi nem vesztünk el, hiszen a GPS mindig látta, hogy hol vagyunk. A Mamet veszett el és csak nem akart megtalálni bennünket. Ekkor már nem számított, hogy út vagy nem, szikla vagy föld, mentünk előre. Néhol szúrós cserjehegyeken törtünk át, máshol sziklát másztunk, de mindenki egyre jobban punnyadt. Már rég feladtuk, hogy megtaláljuk a Mametet, csak vissza akartunk jutni az autókhoz, de még ennél is inkább a vízhez. Már nem voltunk messze a táborhelytől, amikor egy újjabb domb megmászása után, az előttem haladó Gyuri egyszer csak megállt ás megszólalt: A francba. Mögötte álltam és elsütöttem a poént: Csak nem találtuk meg? Mire ő: nem tudom. Kinyitottam a szememet, elhessegettem a fekete foltokat és megnéztem a környéket: "Nini, az a ház pont úgy néz ki mint a képen." Igen, én is azt vettem észre.- Válaszolta ő. Körbefordítottam a fejemet, körülnéztem, kerestem a kép jellegzetességeit, amikor megint egy sötét folt került a szemem elé. De bárhogy mozgattam a fejemet és pislogtam, a folt ott maradt. És akkor rádöbbentem: Ott van!!! Az az óriási fekete folt a Mamet. De ekkor én már nem akartam Mametet látni. Vizet akartam. Már nem emlékszem ki volt, de valaki elment vízért, mi meg megálltunk a Mametnél. Nem nagyon nézegettem, felpolcoltam a lábaimat egy árnyékos helyen és vártam a megváltó vizet. De nem jött, helyette elindultunk vissza. Gyuri felhívta a tábort és a Kata elindult pár üveg vízzel velünk szemben, fel a hegynek. Azt hiszem életem legboldogabb pillanata volt, amikor a Gyuri az arcomba locsolta és pár csepp a számba esett.
Én akkor úgy döntöttem, hogy ha már ennyit szenvedtem ezért a lyukért, akkor vissza megyek a Mamutnál is nagyobb Mamethez sőt, le is jutok. De a táborba már nem akartam visszamenni. Kata ott maradt velem, hárman pedig visszamentek a többiekért és a slószokért. Alig pár óra múlva meg is érkeztek, de csak Nyúl és Helga indultak egyből hegynek felfelé, a többiek Csiribá-féle kevésbé hegymászós helyen jöttek fel. Ennek eredménye egy jó kis hegymászás, óriási kerülőút és néhány kidőlt barlangász lett. GPS ismét bizonyított, hiszen jól mutatta ő: légvonalban pár kilométer, szintkülönbség nincs... Csak hát a légvonalban előforduló szakadékokról nem tett jelentést. :-)
Kata, Helga, Nyúl és én viszonylag gyorsan odaértünk a barlanghoz, annak ellenére, hogy én már egy cseppet sem emlékeztem az útra, ilyképpen arra sem emlékeztem, hogy kerültek az útra a kőbabák.. És minek kőbaba, ha van GPS és a műholdakat is látja??? :-)
Néhány óra pihenés alatt (amíg a többiek egy része odaért), teljsen feltöltődtünk és Mametra éhesen kacsingattunk a slószunkra.
Néha odamerészkedtünk a Mamet széléhez, hasra fekve lenéztünk, de nem láttuk az alját. Csak egy kb. 3Ox4O méteres lyuk tátongott előttünk, fenék nélkül.
Aztán eldőlt. Na nem a Mamet! Ahhoz túl jól meg van támasztva minden oldalról. Hanem eldőlt, hogy lemegyünk. Ez a lelkesedés négyünkben maradt meg: Svéd elindult beszerelni, Nyúl segített neki nézni, Helga átnézte a slószomat, hátha kisebb eséllyel zuhanok le, aztán elindultunk. Fent volt vagy negyven fok és nem is értettem, hogy miért kéne műnyúlban nekivágnom az útnak, hiszen lefelé melegem lesz, felfelé szintén, pár percet meg kibírunk lent 1O fokban. De szerencsére hallgattam a tapasztaltabbak tanácsára, felhúztam a műnyulat és amikor az igazi kiabált (pár másodpercenként ordibálva/szótagolva, hogy jö-hetsz), akkor beszereltem a stopcsigát, nagy levegőt vettem és elindultam. De mit is tudunk a barlangról? Mint már írtam, csak egy lyuk a földben. Egy nagyjából 2OO méter mélységű lyuk. Amikor az ember rászerelt a kötélre, és lenézett, máris elgondolkodott az élet értelmén és rá kellett jönnie, hogy 42. :-) Vagy inkább 2OO?
Valaha ugrottam Bunji Jumpingot. Akkor ennél sokkal rosszabb volt a helyzet, pedig csak 5O méterrel kellett szembe néznem, kiborító volt. Persze nem állítom, hogy a Mametnél nem féltem. Már hogyne... De amíg a fal ott volt a lábamnál és alattam még vagy 4 nitt, addig nem is tudatosult bennem, hogy nemsokára egy szál kötélen fogok lógni, majdnem 200 méteres mélységgel a lábam alatt. Aztán odaértem az utolsó nittig, oda, ahol a barlang fala hirtelen eltűnik mint egy harang fala, a barlang bemélyül. Ott lógtam a levegőben, egy vékonyka kis kötélen, a tudattal, hogy egy szál rozsdás nitben lógok (volt több vadi új 10-es alapcsavar a falban, csak nálunk éppenséggel csak 8-as nitfülek voltak), a lábaimmal tapostam a semmit és hirtelen mindent elfelejtettem. Egy húsz méteres falon valószínűleg csak betettem volna a rövid kantárt, aztán a stopcsiga és suhanunk.. De ez nem az a hely volt. Első körben betettem a rövid kantárt, aztán még a poát és a krollt is (ha lett volna még bármilyen gépem, vagy egy pruszikom valószínűleg azokat is felaggattam volna). Megfogtam a kötelet és rájöttem, hogy esélytelen, hogy én ezt a súlyt beszereljem a stopba. Ezért elengedtem a kötelet és a lábamra feltekerve lábbal emeltem meg és úgy szereltem át. Aztán gumi és barna macikon gondolkozva kiszedtem a krollt a kantárt, aztán a poát és végül elindultam lefelé. Bár volt fékező karabinerem,egyáltalán nem kellett használnom, mert a kötél csak nehezen csúszott a csigában. Néha-néha lenéztem, kerestem a szememmel a fiúkat és nem láttam senkit. Aztán láttam valami távoli fényt, de úgy döntöttem, hogy hallucinálok. EZ a fény nem lehet a fiúk lámpája! Elkezdtem kiabálni: Fi...úk... hol... vagy....tok? Aztán a másik srác is felkapcsolta a fejlámpáját. Na ekkor a gumimacik a csodaszerük ellenére vesztettek a barna macikkal szemben és jaj... beszartam. Na jó, csak lelkileg. Olyan magasan voltam, hogy majdnem azt hittem, hogy ha leesnék a feneketlen mélységbe, akkor nem is érkeznék le soha... Mindenesetre érdekes élmény volt. Néha megnéztem a stopcsigából kiszaladó kötelet, nem-e forró, mert a stopcsiga fém részéhez nem lehetett hozzáérni, annyira felhevült és nagy erőkkel arra összpontosítottam, hogy a barlangban felettem szálló rengeteg madarat és a barlang falait vizsgálgassam, miközben egyáltalán nem bírtam megítélni, hogy a kötélhossz melyik részén vagyok. Folyamatosan ereszkedtem és mégsem haladtam semmit... A kötél végére kötött piros bag (illetve bagecske, mert nem nagyon látszott, hogy ott van) nem változtatta a méretét. És mindenek ellenére egyszer csak leértem. Úgy emlékszem, hogy az adrenalin-bomba egy jó pár percig kitartott és vigyorgásra biztatott. Büszke voltam magamra, hogy minden félelmem ellenére lejöttem és büszke voltam Svédre is, mert úgy szerelte be a barlangot, hogy alkalmam nyílt túlélni a kalandot. Legalábbis lefelé. :-)
Körülnéztem a barlangban, az alja ferde volt, és teljesen csúszós és sikamlós volt a rengeteg madár és denevér guanótól, szóval nagyon kellett figyelni, hogy hogyan lépünk, hacsak nem akartuk már a nyaralás elején megfürdetni a műnyulunkat ilyen illatos dolgokban. Szerte szét kisebb-nagyobb sziklák hevertek, némelynek felfedeztük a letörési nyomát a barlang falán, néhány szikla meg akkora volt, hogy szinte nem is értettük, honnan eshetett le. Utánam Helga ereszkedett le, de elkövette azt a hibát, hogy az utolsó átszerelésnél lekiabált, hogy hol vagyunk. Hiába kiabáltunk vissza, hogy itt, nem látott minket és ezért felkapcsoltuk a lámpáinkat. Nem kellett volna. Helga némi hezitálás után visszafordult, azt tette, ami mindanyiunknak átvánszorgott az agyán, nagyjából ugyan azon a ponton.
A barlangból Svéd indult el elsőnek és Nyúllal jókat derültünk rajta, amikor két percenként megkérdezte, hogy "elértem már a negyedét?" mi meg válaszoltunk: NEM. A legborzasztóbb az volt az egészben, hogy már nagyon fáztunk ő meg semmit sem haladt. Ekkor már jó dühös voltam magamra, hogy nem vittem le a fényképezőgépet. Egy pók a selyemfonálon, valahol nagyon messze és csak a kötél felénél. Aztán Svég felért a következo kötélhosszig és elindultam... volna. De hiába lépkedtem magasabbra és magasabbra, hiába voltam már egy ideje a kötélen, annak nyúlása olyan nagy volt, hogy kb. egy perc után emelkedtem el a földről és akkor is alkalmi jojónak, vagy Pom-pomnak éreztem magam. Fel és le, fel és le... Fent más sötétedet és én arra figyeltem, hogy ritmikusan levegő be, aztán levegő ki... Kb, a kötélhossz egy harmadánál járhattam, amikor azt hallottam: PING. Olyan volt, mint a tengeralattjárók szonár-jelzése. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy az ufók éppen vadászatot játszanak a Vörös Októberre, aztán elvetettem az ötletet. Valami más pingel. Talán egy számítógép ellenőrzi, hogy hálózaton vagyok-e? Na de az sem lehet. Na de akkor mi? Pár másodperc után felfedeztem azt a szabályosságot, hogy a Ping pont akkor hangzik el, miután feltolva a poát beleterheltem a kötélbe. Hm.. Beszarás... Na akkor kísérletezzünk, poa fel, terhel/ping. gyorsítsunk: poa fel, terhel/ping, na akkor lassítsunk: feltol, terhel/ping. Végig nagyon ügyeltem arra, hogy ritmikusan vegyem a levegőt, ezért ezek után arra gondoltam, hogy a poán lévő kis résen átáramló levegőt hangosítja és torzítja el a barlang óriási tere. Ezért poa fel, levegő visszatart, terhel/ping. Pár kísérlet után már nem tudtam másra gondolni. A terheléssel van a gond. Akkor pihenjünk. Ha megállok és pinggel, akkor nem a kötél. szóval: krollba terhel és leül. Pihen. Semmi ping. A francba. Akkor lássuk, induljunk tovább: poa fel, terhel és ping. Hát ezt nem hiszem el. Te szemét Svéd, szar az utolsó nitt. A szemét. Azt hiszem enyhén beszarva indultam tovább, figyelve a ritmusra, és a tempóra. Főleg a tempóra. A gyors tempóra. Minél előbb érjek fel a következő kötél hosszra és akkor nem lesz gond. Végre megérkeztem. Folyt rólam a víz, lihegtem mint egy bernáthegyi az ötven fokban és gyorsan átszereltem. HUHH ezt megúsztam. Poa fel, terhel és... PING. Na, de mi a franc??? A kötél nem lehet!! Az előző szakaszt már nem terhelem, ez egy másik nittben van... Amikor már feljebb értem, a többiek üdvözöltek én meg végre meg tudtam kérdezni: MI A FENE EZ?-- Hát egy madár! Mi a fene? Hát a szonármadár!
Ekkor megkönnyebülten körül tudtam nézni és láthattam a barlang kijáratánál köröző denevéreket. A szonármadár lassan elaludt, most, hogy már nem tudott beszélgetni a poigneemmel, de neki köszönhetem, hogy 34 perc alatt értem ki a barlangból. :-)
De első sorban köszönöm anyukámnak, a testvéreimnek és menedzsereim hadának... ÉS köszönöm Svédnek, hogy nem az ő beszerelése szivatott meg.
Szeretnék újra visszamenni, hogy fényképekkel tudjam bizonyítani a történteket és szeretném lencsevégre kapni a szonár-madarat, és még tán kitekerni a nyakát! :-)
Konec Mameta
© 2018 MKBT. All Rights Reserved. Építette: JoomlaAbc